Nagy Méltóságú Gróf,
Kegyelmes Uram!
Parancsolatjára Exc:ádnak kötelességemnek tartottam Poétai Munkájimat, mellyeknek köz kézre adására Excád olly Nemes Lélekkel víseltetni méltóztatott, a’ Helybehagyás eránt Kézírásban felkűldeni; és ezt telyesítettem is volna, ha az OrszágGyűlésének, a’ melly reménységem ellen illy hoszszas időre nyúlt, végét nem akartam volna várni, nem kívánván Excádnak édes Hazánk ügyében való fontossabb fáradozásait olly csekélységekkel megháborítani. De, hogy a’ Diéta annyi időre terjedt, annál én rám nézve ki Nemzetemben olly kis pontocska vagyok, még sokkal hátráltatóbb történet adta elő magát czélomnak elérése ellen; a’ midőn Jun. 11 d. Napján abba a’ szomorú veszedelembe, melly Városunknak nagy részét 2-3 óra alatt a’ lángok’ prédájává tette, az én Házam is e’ szörnyű Esetnek áldozatja lett. Úgyvan, Kegyelmes Uram! most az üszög és hamu között fekszik az az egyűgyű, de nékem tág és gazdag Hajlék, a’ mellybe kívántam a’ Világ’ lármája elől, magamat, Nemzetem és Muzsáim szolgálatjára elvonni, pusztává lett az a’ kis Ország, mellybe én Király voltam magam előtt, és a’ mellyben sokszor édes érzések között gondolttam: Ennyi részem van a’ Főld’ kerekségén, ’s örömmel futottam végig egy percz alatt boldogságomnak szűk de elég körűletét. Éppen a’ rózsák nyíltak; mikor kertetskémen, az én kis Sans-soucimon, a’ lobogó lángok keresztűl rohantak: szívfacsarodva kellett szemlélnem, mikor Tusculanumom, hol legérzékenyebb gondolatim teremtődtek, a’ láng között ropogott; mikor ama rózsa lugas tövig égett, ’s az a’ fülemüle melly e’ kis zöld Szálának, minden éjjel concertet adott, őröngve repült el a’ bátorságosabb erdei vídékekre. – De majd elkezdem felejteni, hogy Excád előtt udvarlok, ’s régi megelégedésemmel most is tele telvén, színte tiszteletlenségbe találok esni. – Méltóztasson Excád kegyelmesen megbocsátni parolátlanságomnak, és illy szomorú Történetnek tulajdonítni azt leginkább, hogy Poémáimnak felkűldésével az egész Nyáron elmúlattam tisztelkedni. Tudom is, Kegyelmes Uram! ’s tellyességgel meg vagyok győzödve a’ felől, hogy nem csak ezt a’ késedelmemet vétkűl nem fogja nékem tulajdonítni: sőt természeti Nemes lelkét ’s emberszerető szívét jobban van esmérni szerentsém, mintsem következendő töredelmes Instántziámnak kegyes válasszal lejendő elfogadásáról, vagy ha az már lehetetlen volna, legalább eltűréséről legkissebbet is kételkedném. Nagy Méltóságú Gróf! Tanúja vagyok még a’ hidegebb és indifferentebb Magyaroknak is arról a’ meglepettetésekről, a’ millyennel az Excád’ példátlan Áldozatját, mellyet betses Nemzetének’s a’ Hazai Erudítiónak bényújtani méltóztatott, a’ minapí Újságokból értették. Csak maga, egy Könyvtárnak öszszeszerzése is, hát még azoknak a’ közkézen nem forgó Kintseknek koronás fejekhez illő egybegyűjtése, már az egész Nemzetnek tiszteletét, ’s minden hazabéli Tudósoknak háládatosságát megérdemlené: mit tudjunk hát szollani akkor, mikor annak még ingyen való elajándékoztatását kell hallanunk? elkell boríttatnunk a’ csudálkozástól, tele kell érzéssel telnünk, némán kell bámúlnunk, és tisztelnünk a’ szokatlan nagyságot, mint a’ természetet, tulajdon Munkáiban, és a’ ki legtöbbet fejezhet is ki, ennyit mondhat: SZÉCSÉNYI! Kevés van, Kegyelmes Uram! a’ kit Excádnak ez a’ jótéteménye nagyobban interesszálna mint engemet: a’ honnan, ha többen könyörögnek is Excádnak azon Bθeca mellett való hívatalért, nem sok van, a’ ki nálam abban több gyönyörködést találna, a’ kinek azt vagy szokott occupatioji, vagy pedig állapotja szűkségesebbé tették volna. Ugyanis, miolta olvasni, gondolkodni, érzeni és érteni kezdek, ’s annál fogva a’ Tudományok köztt a’ fő Studiumokat a’ mellyékesektől megkülömböztetni kívántam: négy fontos czélt látván magam előtt úgymint a’ Virtust, a’ Hazafiságot, az Izlést és az Egésséget, négy Tudománynak a’ mívelésére szántam magamat. Elsőben láttam azt, hogy én Ember vagyok, ’s emberek köztt lakom ebben a’ Planétában, és ennél fogva magamat és őket természeti, erkőltsi, társasági dolgaikban esmérnem illendő, sőt szűkséges; első tanúságnak vettem fel az Anthropologiat, és Póppal azt tartottam, hogy az embernek legméltóbb tárgya az EMBER. De látván azt, hogy én többé sem a’ Hobbes, sem a’ Rousseau, sem a’ Montagne emberei közzé élni nem mehetek; hanem egy polgári alkotmányban, még pedig, a’ miért az Egeket soha áldani meg nem szűnök, egy illy Nemes és jó Társaságban – a’ Magyarok között – töltöm le Napjaimat: háládatlanságnak tartottam volna Nemzetem sorsa eránt félválrúl viseltetni, és szent törvényemmé tévén Senecának ama’ mondását, hogy patriam prodere nefas est, scelus contra, nolle, dum possis, illustrare, minden erőmet és időmet arra fordítottam, hogy valami csak a’ Magyar nevezetet, ezt a’ kevélyítő Nevezetet, illeti, mind azzal megesmérkedni, ’s jövendőben velek másokat megesmértetni, igyekezzek. E’ végre (mert elhagyom most a’ Poézist, és a’ szép Literaturát, mellyet elmebéli, és a’ Kertészkedést ’s a’ Természet’ esméretét mellyet testi gyönyörködtetésre tanúltam és gyakorlottam) Hazám történetivel, a’ Magyar Literaturával, régi és új könyveinkkel, ’s Nemzetemnek mostani Csillagival megesmérkedni legfőbb boldogságomnak tartottam: Hazámnak nagyobb részét, ha Townsoni szemekkel nem is, de hazafiúi szívvel béjártam: Nemzetemnek eredetét ’s régiségeit visgálni ’s világosítani igyekeztem: egy szóval mindent elkövetni próbáltam, a’ mi egy fiatal ’s egy illy csekély tehetségű embertől, a’ millyen én vagyok, kitelhetett. Ezután is gyarapodó olvasásom ’s tapasztalásomhoz képest ezt tartom legédesebb foglalatosságomnak, ’s azzal kívánom meghálálni Nemzetemnek azt, hogy az ő tagja lehetek, hogy az édes Magyar Névvel ditsekedhetek. Fogadom is, hogy ha az Isten életemnek kedvez, ’s békeségünket megtartja, tőbb és (a’ poétai mellett, históriai) fontosabb munkáimmal is törekedem egy illy Ns. Nemzet, egy illy áldott Haza, eránt tiszteletemet ’s Munkásságomat kimutatni. Legközelebb pedig, mind azokat a’ kézírásokat, ’s kivált ezen a’ részen heverő Ritkaságokat, a’ miket egy vagy más helyen látni szerentsém volt, Excádnak gyűjteményébe minthogy azok többnyire jó Uraimnál ’s barátimnál vagynak, bészerzeni, kötelességemnek tartom. Csak az Árpádról és Öselejinknek megtelepedésekről írandó Heroica Epopoeam is négy esztendők elforgása alatt, sok olvasásra és vísgálásra adtak nékem okot; mellyből Nemzetünknek eredete, régi lakó helye, más nemzetekkel való atyafisága, és hajdani szokásai világosabb fényre jönnek. Ezeket öszveszedni, elrendelni, és historico-critica formában kiadni annyival interesszantabb volna, a’ mennyivel jobban és többen kezdenek erről a’ dologról még a’ Kűlföldiekis gondolkodni, írni ’s vetélkedni, és a’ mint történni szokott külömbkülömbféle (’s néha képtelen) Systema-faragásokra vetemedni. Olahus Rudbeckius, Upsaliai Professor, kezdte legelőször a’ Magyaroknak a’ Lapponokkal való Atyafiságát rebesgetni, mellyről idővel Sajnovits egész Könyvet írt. Őket követték Pray, Schwartner, Schlőtzer, Gatterer, maga Kant és tsak nem az egész Kűlföld. Újabb systemát vettek fel Hell, a’ ki a’ Kareliaiakkal, Fischer, Büsching a’ kik a’ Wogulokkal, ’s még ujabban Spittler a’ ki a’ Kalmukokkal tett atyafiasokká bennünket. Ki nem tudja az idvezűlt Praynak, Desericiussal ’s az ő halála után Cetto Benedekkel való visszálkodásait Nemzetünk’ eredetéről ’s régi lakóhelyéről? Pray felette sokat tulajdonított a’ Deguignes’ Chinai Történeteinek, ugyan annyit, vagy még többet Severini és Szekér Joákim. Legrégibb Historicussaink t. i. a’ Béla’ Iró Deákja és Túróczi megelégednek azzal hogy bennünket a’ Scytháktól (de ezt vagum nomennek mondja Cornides) származtatnak, és régi lakásunkat Dentria, Magaria ’s Bascardiába tészik. Ezek után indúl Palma és Katona; és ez az utolsó Úr hatalmasan vítatja a’ mi Átíllával és a’ Hunnusokkal való vérségünket, mellyet már Schlőtzer és Gebhárdi ’s ő utánnok mások nem csak kétségessé hanem nevetségessé is tenni ígyekeztek. Az akkorbéli Krónika-íróknál egy két helyetske fordúl elő tsak úgy szanaszétt a’ Magyarokról; mint a’ Napkeletiek közzűl Const. Porphyrog., Leonál, Otto Frisingensisnél, Luitprándusnál, Regínonál ’s a’ t. a’ Napnyugotiak közűl etc. Fordúl elő az ujabb íróknál is, millyenek, Plancarpinus, Rubruquis, Odoricus Raynaldus, Aeneas Sylvius Piccolomini, Schall és mások: kik (legalább ebben a tekintetben) esméretlenek. Legkevésbbé esméretesek pedig nálunk Nesztornak Orosz Kronikája, és Abulgazi Bayadur Khánnak Tatár (vagyis Mongol) Genealógiai Historiája. Ezeknek és több ehez hasonló Iróknak, a’ kik t. i. nem egyenesen a’ Magyarokról írnak, ’s többnyire tsak nagy Collectiókban fordúlnak elő, mint a’ Corpus Historiae Byzantinae, a’ Muratori Scriptores Rerum Italicarum a’ Pistorius Scriptores Rerum Germanicarum az Orosz Krónikák Schlőtzer által, a’ Raynald Annales Ecclésiastici, a’ Histoire Générale des Voyages, és annál fogva magános embereknek nem megszerezhetők, ezeknek, mondom, a’ Magyarokat illető hellyeit igen jó volna egy csomóba szedni, hogy Tudóssaink is jobban esmérhetnék, megszerezhetnék, belőlök dolgozhatnának és valahára Nemzetünk eredetét, atyafiságát, és régiségeit (mellyeknek bizonytalan volta egy egész Nationak kissebbségére szolgál) kidolgozhatnák. Én már gondolkoztam róla, hogy ha környűlállásim kedveznek, öszveszedem és kiadom illy Név alatt: Thesaurus Antiquitatum Hungaricar. sive Collectio Scriptorum omnis aevi, Lingvae et Nationis, quicunque de origine affinitate, patria, moribus, rebusque gestis Magyarorum ad mortem Ducis Arpadi quidpiam memoriae prodiderunt. Ez énnékem magamnak is felette szűkséges volna, hogy Árpádomat annál hellyesebben elvégezhetném. Mert az akkori történetek, Geographia, Régiségek, Familiáknak, Váraknak és Városoknak eredeti, szokások, erkőltsök, vitézeknek személyes viseltt dolgaik ’s a’ t. még egybeszedve nintsenek. Míg pedig a’ Documentumok mind keze alatt nem találtatnak az embernek szörnyű nehéz az illy homályos állapotokban boldogúlni. Már csak ez az egy Czél is elmúlhatatlanná tészi az Árpád’ Irójának egy Bqecánál való lakást. Kegyelmes Uram! Homérust még ma is azért csudálja és betsűli olly igen a’ Világ, hogy az akkori hellyeket, Vitézeket, Nemzeteket, városokat, fegyvereket, szokásokat, charactereket ’s a’ t. olly pontról pontra tudja írni és festeni: ha az Ég az én sorsomnak, egésségemnek és Elmémnek úgy talál kedvezni, hogy őtet (nem elérni, mert az kevély feltétel volna) közelebbről követni tudnám ezekben: akkor egy új productumot adnék édes Hazámnak a’ kezébe, a’ mellyet a’ Kűlföldieknek vádja ellen mutathatna. Az Epopoea, az egész Poétai Világban, leghosszabb, legtökélletesebb ’s annál fogva legnehezebb dolog. Még egy Nemzet sem látott a’ maga kebelében egynél többet. Homérus és Tassó egész életekben dolgozták a’ magokét, Virgil 12 esztendeig fáradozott rajta, Milton még megvakúlása után sem szűnt meg dolgozásán, Voltér és Klopstock a’ magokét holtig reszelgették. Én is arra szántam tellyes életemet, Nagy Méltóságú Gróf! hogy ezt az Epicum Poémát a’ tőlem kitelhető legnagyobb tökélletességre emeljem; még pedig, a’ mi a’ Görög és Deák Nyelv’ halála olta, egy Nemzettől sem telhetett ki az Európai Nyelvek’ meggyőzhetetlen fogyatkozása miatt, hatlábú igaz Heroicus versekben a’ Virgil mustrája szerént. De valamillyen könnyű kisded Poémákból egy Nagy Könyvet apródonként öszveállítani, színt olly nehéz lévén egy illy nagy alkotmányt, a’ mellynek eleje a’ végével, vége a’ közepével és minden része egymással tellyes hármoniába lenni tartozik, végre hajtani; szűkséges képpen megkívántatik az Irónak, hogy az életnek gondjaitól, a’ hívatalnak terheitől, és a’ lelket megzavaró aggodalmaktól üres légyen, munkáján folyvást rajta fekhessen, és magát egészen a’ lefestendő Világba általhelyheztethesse. Ahonnan, midőn ama’ Nemzete eránt legtöbbet érdemlett Richelieu, a’ híres Orleáni Leányról akart volna egy Epopoeát dolgoztatni, Chapelainnek esztendőnként 10,000 Livra fizetést rendelt, mellyet XXX egész esztendők alatt ki is fizettek néki. Az én kevéssel megelégedő Természetem, illyen tzéllal tett le minden hívatalról, ezen az okon vontam meg itt Debretzenben Atyai kis örökségemben magamat; mellyből most a’ véletlen Csapás, vagy együvé vagy másuvá, nem kevés szomorúságomra kizavar; ’s akkor talám olly hívatalra kell vetemednem, a’ mellyben a’ gond és az elélésről való aggódás miatt egy sírba dűl Epopoeám is a’ Magyarok’ első Vezérével. Itt Debretzenben a’ Ref. Collegiumnak és volt Professor Sinai Úrnak a’ Bqécájikban alkalmatos Gyűjtemény lett volna a’ Magyar Históriákra; valamint a’ Szép (kivált a’ Görög, Deák és Frantzia) Litteraturára: de e’ szerént e’ mellől is el kell maradnom, ’s talán valamellyik, a’ Pastoralis és Lyricus Poétáknak ugyan kedvező, de az Epicusoknak sikeretlen, falu vagy Mezőváros, ahol egy Pfarreri Könyvpoltzon kivűl alig találni egyebet, – talán, mondom, egy illyen czélom ellen való hely fog ezután mutatni nyugvó helyet. Mert azt már lehetetlennek látom, hogy vagy házamat pusztán ne hagyjam, vagy kifeselhetetlen adósságba ne verjem magamat. Mindenik szomorú – igen szomorú dolog, és ollyan a’ mi a’ csendességet megháborítja, a’ szabad elmét nyűgbe hányja, és a’ Parnasszusi álmodozásokból fellármázza az embert. Egyedűl tsak Excád adhat tehát nékem és Muzsáimnak új életet, csak Excád tehet engem víssza az én Elementumomba; és ha azt az én csekély talentomim nem érdemlik, nyomjon többet nálok az Excád’ Nemes szívében az én szomorú sorsomnak meggondolása, ’s a’ csupa – Könyörűletesség. De, Kegyelmes Gróf! nem kívánok ollyan indiscretus lenni, hogy vagy panaszolkodásommal alkalmatlankodjam Excádnak, vagy csupa szánakozásból ’s valamelly szolgálat-tétel nélkűl esenkedjem egy ollyan Hívatalért, melly az egész Nemzetre czéloz: ha Excád erántam szánakozással viseltetni méltóztatik, áldják meg az Egek érette, ’s az én háladatosságom kísérje holtomig Excádat; de ez nem elég, – én a’ Nemzetnek egy új szolgálatjára kötöm le azon-felyűl magamat. Látván, hogy az egész Hazában sem a’ Királyi Akadémiákban, sem más privata Oskolákban a’ Nemzeti Poézist erudite és Aesthetice nem tanítják, hanem a’ mit az úgy nevezett Humaniorákban felőle a’ még készűletlen Gyermekeknek egy két szóval mondanak, az is csak a’ versírásnak külső Mechanismusára tartozik, és a’ nationalis Poézisnak belső természetét ’s annak felséges czélját egy kevésnyire sem érdekli: arra is ráhatároztam magamat, hogy az Academiabéli Ifjúságnak a’ nationalis Poézisról ingyen adok mindennapi Letzkéket. Más Nemzeteknél ezt a’ világért sem múlatják el, és ez egyik hathatós oka és eszköze az ő Nyelvek bővűlésének, hathatósságának és ékes voltának, ’s az ő Aestheticai ízléssel írott annyi szép Könyveiknek. Mert a’ Poézist igazság szerént nem tsak azoknak kellene tanúlni, a’ kik jövendőben Versírói koszorúra vágyakoznak, vagy quos Melpomene nascentes placido lumine viderit; hanem mind azoknak, valakik a’ szép Stylusnak, csínos gondolkodásnak, érzékenyítő előadásnak jövendőben vagy a’ könyvírásban vagy az élő beszédben hasznát akarják venni. Tudva való dolog, hogy minden Nemzetek’ nyelve és eruditiója a’ Poézison kezdődött, azt követte a’ Literatura, a’ Literaturát a’ Historiai ’s azzal atyafiságos Esmeretek, ’s úgy lépett lassanként, léptsőnként a’ solida Tudományokra. Egy félfaragású Nyelvben, törnünk, rontanunk, építnünk, újjítnunk kell: ujjítni csak a’ Poéta ’s a’ Poétai bátorsághoz szoktatott Lélek mér, és csak az illyennek botsátják meg azt legjobban, ’s az illyenek tudják azt a’ kedveltető szín között eltsúsztatni, és bévétetni. Még a’ közönséges dolgok’ folytatásában is nagy haszna volna az Aestheticai Magyar Stylusnak, gondolkozásnak és előadásnak: mert a’ mi egész Politikai Igazgatásunk, a’ Diétától fogva a’ Congregatiókig, Parlamentomosan megy; sőt a’ közönséges Irásokban is módivá kezd lenni a’ Frantziás numerus, és únatni kezdi a’ (valósággal Gothicus) Canzley-Stylust. Én ezt a terhet kész szívvel magamra vállalom, ’s örvendeni fogok, ha betses Nyelvünknek ’s a’ hazai Literaturának véle hasznot tsinálhatok. Egyedűl csak egy Nehézséget látok az egész Intézetben, és ez a’ – – Vallás! De Excádnak, a’ ki a’ köz jóban, mind a politikai, mind nevezetesen a’ tudománybéli dolgokra nézve, annyi fáradozást ’s annyi áldozatot tett, nem lenne é olly hathatós a’ Közbenvetése, hogy ezt a’ csekély Külömbséget mások előtt tűrhetővé tehetné? Csekélynek mondám a’ Vallásbéli külömbséget: igenis! csekély ez ebben a’ tekintetben. Mert a’ Poézisi és Literaturai foglalatosság olly indifferens a’ Religióra nézve ’s olly ártatlan a’ maga principiumíban, hogy az senkinek Lelkiesméretiben gántsoskodni nem akar. Szelídek az Aoni Muzsák, ’s egyaránt ölelik meg a’ Jehova’ tísztelőjét Salamonban, a’ Zeuszét Homérban vagy Horátziusban; egyforma anyai csókot vetnek a’ Catholicus Metastasióra, az Evangelicus Wielandra, az Episcopalis Drydenre, ’s a’ Puritanus Thomsonra; hasonló szép szemekkel nézik a’ Reformatus Hallert, a’ Deista Russzót, a’ Musulman Hafízt és Abu’lolát. Közelebbről szolván pedig, nem vígasztalás lenne é a’ Magyar Reformátusoknak, kik a’ Királyi Académiákat jobbágyi hív bízodalommal gyakorolják, ’s ezelőtt kevéssel még előmentekért Királyi jutalmat is nyertek, ha látnák, hogy a’ Tudománybéli igazgatás is az ő Tanításokhoz valamelly kevés bízodalmat mutatni méltóztatik? nem hallgattatná é el a’ Reformatus Statusoknak azt a’ titkos panasszokat, hogy az Ország’ fundátzióján épűltt Universitásban az ő sorsosaik közűl egy sem nyerhetett Tanítói széket; ha legalább egy Professzor Reformátust láthatnának? Én nem vagyok Politicus: de ezt az ő ellenvetésekre nem alkalmatlan politikai fogásnak gondolnám. Távol légyen pedig még sokkal jobban tőlem, hogy ezeket Excádnak fejtegetném fel illy hosszason, a’ ki mind a’ Tudományok’ betsét és természetét, mind azoknak nálunk való állapotját, mind a’ politikai maximákat tökélletesen esméri; én csak saját érzésimet ’s gondolatimat kívánom Excáddal közleni: és ennek a’ bátorságnak oka az én bizodalmam, bizodalmam’ oka pedig az Excád nemes és leereszkedni nem sajnáló természete, mellyel csak a’ valóságos Nagyok bírhatnak. Excád megnyerte Ő Felségének a’ Hazai Tudományokra nézve a’ bizodalmát, a’ Literaria igazgató Hatalomnak tíszteletét, ’s az egész Nemzet háládatosságát; Excád a’ Nemzeti Tanúságoknak leghathatósb gyarapítója, a’ szép Literaturának szíves pártfogója; Excád én tőlem is a’ Polliói nevezetet kegyelmesen elfogadni méltóztatott: illy sok tekintetekből megszűnök tehát Excádnak hosszas kéréssel alkalmatlankodni, ’s egyedűl Atyai és Patrónusi kegyes szívére és szokott bőlts belátására bízom, azokba ajánlom, mind magamat, mind szándékomat. Tudom ugyan, hogy Excádnak Udvara tele vagyon a’ legválogatottabb ’s egyszersmind már sok érdemeket tett személyekkel, ollyanokkal, a’ kikhez képest én egy vagyok a’ legtsekélyebb emberek közzűl: ennél fogva távol légyen, hogy ismét abba az indiscretióba essem, hogy magamat más derekabb Subjectumok’ elébe toljam, és a’ Custosi első rangért zsaroljak; megelégszem én, – nem tsak, hanem boldognak fogom tartani magamat, ha Cancellista fővel szolgálhatok is a’ mellett a’ ditső Gyűjtemény mellett, a’ melly én rám nézve Potosi, Bengala, főldi Paraditsom. Talán nem lesz illetlenségére annak a’ Hívatalnak, ha egy hajdani Literaturae Professor állítódik belé, a’ ki most tsak azért privatizál, hogy liber animus a’ mint Seneca mondja, semper vacet, studia recolenti sua. Sem a’ Nagyravágyás, sem a’ pénz’ szerelme nem izgat erre a’ hívatalra; egyedűl Hazám’ szerelme ’s a’ tudományokra való vágyakozás könyörögtet engemet: mellyet ha megnyerek, nyúgodtt lélekkel fogom Horátziussal énekelni, hogy ha Uraságom nints is, at fides et ingenii benigna vena est, nihil Deos ultra lacesso, nec potentem patronum largiora flagito; satis beatus unicis Sabinis. Örömmel szentelem fel mind lantomat, mind vitézi trombitámat, Nemzetem után, Excádnak ’s az Excád Méltoságos Házának, és tsak azért is jobban igyekszem Horátz vagy Virgil nyomába sietni, hogy az én Pollióm előtt való zengedezésre méltatlan ne légyek. Nekünk szegény Magyaroknak sem Perícles Archonunk, sem Augustus Tsászárunk, sem X: Leo Pápánk, sem XIV Lajos Királyunk vagy Richelieu Cardinalisunk nintsen: Excád egyedűl az a’ kiből nálunk ez akármellyik kitelhetik; kitelhetik hogy Excád ebben a’ Catholicus Statusban
nékem Reformátusnak az légyen, a’ mi a’ Reformata Angliában volt a’ Catholicus Popnak Lord Bolingbrocke. – De szinte Oratiót láttatom az Instántia helyett írni, ’s a’ Levél helyett Panegyricust: akármi légyen ez, bérekesztem, noha a’ tele tölt szívnek nehéz magát fogytig kiürítni; bérekesztem Könyörgésemnek alázatos megujjításával, ’s instálom Excádat, méltóztassék Kegyes Resolutiójával megéleszteni: én, ha úgy méltóztatik parantsolni Excád, kötelességemnek tartándom személyes udvarlásomat is megtenni. Addig is mély főhajtásommal nyújtom bé, Kleistnak az általam kijött Fordítását, mellyet Pestre szállítottam, és az Excád parantsolatjára készített kurtább Ajánló-Levelet: méltóztassa mind a’ kettőt úgy venni Excád, mint annak a’ mélly tiszteletnek csekély de bizonyos jelét, a’ mellyel holtig maradok Nagy-Méltóságú Gróf!
Excádnak
Debretzenb. Szept. 16d.
1802.
legkissebb szolgája
CsVM mk.
|
Nagy-Méltóságú Gróf,
Kegyelmes Uram!
Parancsolatjára Excellentziádnak kötelességemnek tartottam, hogy Poétai Munkáimat, mellyeknek közkézre adására Excellentziád olly nemes Lélekkel viseltetni méltóztatott, a’ Helybehagyás végett, Kézírásban felkűldjem. És ezt tellyesítettem is volna, ha az OrszágGyűlésnek, a’ melly reménységem ellen illy hosszas időre nyúlt, végét nem akartam volna várni, átallván Excellentziádnak, Édes Hazánk ügyében való fontosabb fáradozásait, olly csekélységekkel megháborítani. Hanem, hogy a’ Diéta annyi időre terjedt, annál én rám nézve, a’ ki Országomban olly kis pontocska vagyok, még sokkal hátráltatóbb történet adta elő magát, Czélomnak meggátolására; a’ midőn Junius 11d. Napj. abban a’ szomorú Veszedelemben, melly Városunknak nagy részét 2–3 óra alatt a’ lángok’ prédájává tette, az én Házam is e’ szörnyű Esetnek áldozatja lett. – Úgy van, Kegyelmes Uram! most az üszög és hamu között fekszik az az egyűgyű, de nékem tág és gazdag Hajlék, a’ mellybe kívántam a’ Világ’ lármája elől magamat, Nemzetem’ és Múzsáim’ szolgálatjára külön vonni; pusztává lett az a’ kis Ország, mellyben én Király voltam magam előtt, és a’ mellyben sokszor édes érzések között gondoltam „Ennyi részem van az 5 Világból!” ’s örömmel futottam végig egy percz alatt boldogságomnak szűk, de elég körűletét. Éppen a’ Rózsák nyíltak; mikor kertecskémen, az én kis Sans-Soucimon, a’ lobogó lángok keresztűl rohantak: szívfacsarodva kellett szemlélnem, mikor Tusculanumom, hol legérzékenyebb gondolatim teremtődtek, a’ füst között ropogott; mikor ama’ rózsa-lugas tövig égett, ’s az a’ fülemüle, melly e’ kis zöld-szálának minden éjjel concertet adott, őröngve repűlt el a’ bátorságosabb erdei vidékekre.
De majd el kezdem felejteni, hogy Excellentziád előtt udvarlok; ’s régi megelégedésemmel tele telvén, szinte tiszteletlenségbe találok esni. – Méltóztasson Excellentiád kegyelmesen megbocsátni parolátlanságomnak, és illy keserves Történetnek tulajdonítni azt leginkább, hogy Poémáimnak felkűldésével az egész nyáron el-múlattam tisztelkedni. Tudom is, Kegyelmes Uram! ’s telyességgel meg vagyok győződve a’ felől, hogy nem csak ezt a’ késedelmet vétkűl nem fogja nékem tulajdonítani; sőt természeti nemes Lelkét ’s emberszerető Szívét jobban van esmérni szerentsém, mint-sem következendő Instántziámnak kegyes válaszszal lejendő elfogadásáról, vagy, ha az már lehetetlen volna, legalább eltűréséről, legkissebben is kételkedném. –
Nagy-Méltóságú Gróf! tanúja vagyok még a’ hidegebb és indifferentebb Magyaroknak is arról az ő meglepettetésekről, a’ millyennel az Excellentiád’ példátlan áldozatját, mellyel becses Nemzetét ’s a’ Hazai Eruditiót boldogítani méltóztatott, a’ minapi Újságokból vették. Csak maga egy Könyvtárnak öszveszedése is, hát még azoknak a’ közkézen nem forgó Kintseknek Koronás Fejekhez illő egybegyűjtése, már az egész Nemzetnek tiszteletét ’s minden hazabéli Tudósoknak háládatosságát megérdemlené: mit tudjunk hát szólani akkor, mikor annak még ingyen való elajándékoztatását kell hallanunk? el kell boríttatnunk a’ csudálkozástól, tele kell érzéssel telnünk, némán kell bámúlnunk és tisztelnünk a’ szokatlan Nagyságot, mint magát a’ természetet, tulajdon Munkáiban, és a’ ki legtöbbet tud is közűlünk kifejezni, ennyit mondhat: SZÉCSÉNYI!!
Kevés van, Kegyelmes Uram! a’ kit Excellentiádnak ez a’ közönséges Jótéteménye nagyobban interesszálna, mint engemet; ahonnan, ha többen könyörögnek is Excellentiádnál azon Bibliotheca mellett való Hívatalért, nem sok van, a’ ki nálam abban több gyönyörűséget találna, a’ kinek azt vagy szokott Occupatióji, vagy pedig mostani állapotja, szűkségesebbé tették volna. Ugyanis, miolta olvasni, gondolkodni, érzeni és érteni kezdek, ’s annál fogva a’ Tudományok köztt a’ főket a’ mellyékesektől megkülömböztetni kívántam: négy fontos Czélt látván magam előtt, úgymint a’ Virtust, a’ Hazafiságot, az Ízlést, és az Egésséget, négy fő Studiumnak a’ mivelésére szántam el magamat. – Elsőben láttam azt, hogy én Ember vagyok, ’s Emberek köztt lakom ebben a’ Planétában, és ennél fogva, magamat és őket, természeti erkőlcsi társasági tekintetekben, esmernem, tanúlnom illendő, sőt szűkséges; első Tudománynak vettem fel az ANTROPOLÓGIÁT széles értelemben, és Póppal azt tartottam, hogy az Embernek legméltóbb tárgya az E m b e r. – De látván azt is, hogy én többé sem a’ Hobbes, sem a’ Rousseau, sem a’ Montagne Emberei közzé élni nem mehetek; hanem egy polgári alkotmányban, még pedig, a’ miért az Egeknek elég hálát nem adhatok, egy illy nemes és jó Társaságban – a’ Magyarok köztt – tőltöm le napjaimat: háládatlanságnak ítéltem volna Nemzetem’ sorsa eránt félvállrúl viseltetni, és szent törvényemmé tévén Szenekának ama’ mondását hogy patriam prodere nefas est, scelus contra, nolle, dum possis, illustrare, minden erőmet és időmnek jobb részét arra fordítottam, hogy valami csak a’ MAGYAR nevezetet, ezt a’ kevélyítő nevezetet illeti, mind azzal megesmérkedni, ’s jövendőben véle másokat is megesmértetni, igyekezzek. – E’ végre (mert elhagyom most a’ POÉZIST és a’ szép Literatúrát, mellyet Elmémnek, és a’ KERTÉSZKEDÉST ’s a’ Természet’ esméretit, mellyet Kűlső érzésimnek gyönyörködtetésére tanúltam és gyakorlottam) Hazám’ történetivel, a’ Magyar Literatúrával, régi és új Könyveinkkel, ’s Nemzetemnek mostani Csillagival, megesmérkedni legfőbb boldogságomnak tartottam: Hazámnak nagyobb részét, ha Townsoni szemekkel nem is, de hazafiúi szívvel, béjártam: Nemzetemnek eredetét ’s régiségeit visgálni és világosítni törekedtem: egy szóval mindent elkövetni próbáltam, a’ mi egy fiatal ’s egy illy csekély tehetségű embertől, mint én vagyok, kitelhetett. Ezután is gyarapodó olvasásom- ’s tapasztalásomhoz képest, ezt tartom legédesebb foglalatosságomnak. Fogadom is, hogy, ha az Isten életemnek kedvez, és békeségünket meg tartándja, több és (a’ poétai mellett, históriai) fontosabb Munkáimmal is igyekszem egy illy dicső Nemzet, egy illy áldott Haza eránt, tiszteletemet ’s munkásságomat kimutatni. Legközelébb pedig mind azokat a’ Kézírásokat, ’s kivált ezen a’ részen heverő Ritkaságokat, a’ miket egy, vagy más helyen látni szerencsém volt, Excellentiádnak a’ Gyűjteményébe, minthogy azok többnyire jó Uraimnál ’s barátimnál vagynak, bészerezni kötelességemnek tartom.
Csak az Árpádról és Öselejinknek megtelepedésekről írandó Heroica Epopoeám is négy esztendők’ elforgása alatt, sok olvasásra és visgálásra adott nékem okot; mellyből Nemzetünknek eredete, régi lakóhelye, más Nemzetekkel való Atyafisága, és hajdani szokásai világosabb fényre jönnek. Ezeket öszveszedni, elrendelni, és historico-critica formában kiadni annyival interesszántabb volna, a’ mennyivel jobban és többen kezdenek erről a’ dologról, még Kűlfőldön is, gondolkodni, írni, ’s vetélkedni, és a’ mint történni szokott, külömbkülömbféle – néha képtelen – Systema-faragásokra vetemedni. P: o: Olaus Rudbeckius, Upsaliai Professor, kezdette legelőször a’ Magyaroknak a’ Lapponokkal való atyafiságát rebesgetni; mellyről idővel Sajnovits egész Könyvet írtt. Őket követték Pray, Schwartner, Schlőtzer, Gatterer, maga Kant, és csaknem az egész Kűlfőld. Újabb Systemát vettek fel, Hell, a’ ki a’ Karéliaiaktól, Fischer és Büsching, a’ kik a’ Woguloktól, ’s még újabbat Spittler, a’ ki a’ Kalmukoktól ágaztat el bennünket. Ki nem tudja az idvezűltt Praynak Desericiussal, ’s az ő halála után Cetto Benedekkel való visszálkodásait Nemzetünk’ eredetéről és törzsökhazájáról? Pray felette sokat tulajdonított a’ Deguignes’ Chinai Történéteinek; ugyanannyit Severini, és Szekér Joákim. Hát a’ hebraizáló, és íge-ágaztató Bél Mátyások, Otrokocsik, Sinaiak, Pázmándiak, ’s a’ t.? – Legrégibb Chronicussaink, t. i. a’ Béla’ Iródeákja, és Thúróczi, megelégedtek azzal, hogy bennünket a’ SCYTHÁKTÓL (de ezt a’ Szót vagum nomen-nek mondja Cornides) származtatnak, és régi lakásunkat Dentria, Magaria ’s Bascardiába tészik. Ezek után indúl Palma és Katona: és ez az utolsó Úr hatalmasan vítatja a’ mi Átillával és a’ Hunnusokkal való vérségünket, mellyet már Schlőtzer és Gebhárdi, ’s ő utánnok mások nem csak kétségessé, hanem nevetségessé is tenni erőlködnek. Az akkorbéli Krónikaíróknál egy két helyecske fordúl elő csak úgy szanaszétt a’ Magyarokról; mint a’ BIZANTZIUMIAK közűl Constant. Porphyrogenitusnál, Leonál ’s másoknál; a’ DEÁKOK közűl Ottó Frisingensisnél, Luitprandusnál, Reginonál ’s a’ t. Fordúl elő az későbbi Íróknál is, millyenek Plancarpinus, Rubruquis, Odoricus Raynaldus, Aeneas Sylvius, Piccolomini, Schall, és mások; a’ kik (legalább ebben a’ tekintetben) esméretlenek. Legkevésbbé esméretesek pedig nálunk Nestornak Orosz Krónikája, és Abulgazi Bayadur Khánnak Tatár, vagyis Mongol, Genealógiai Históriája. – Ezeknek és több ehez hasonló Íróknak, a’ kik t: i: nem egyenesen a’ Magyarokról írnak, ’s többnyire csak nagy Collectiókban fordúlnak elő, mint a’ Corpus Historiae Byzantinae, a’ MURATORI Scriptores Rerum Italicarum, a’ PISTORII Scr. Rer. Germanicar. az Orosz Krónikák SCHLŐTZER által, a’ RAYNALDI Annales Eccles. a’ Histoire générale des Voyages, az Ángliai Közönséges Historia ʼs t. eʼ f. és annál fogva magános embereknek nem megszerezhetők – ezeknek, mondom, a’ Magyarokat illető helyeit igen jó volna egy Csomóba szedni, hogy Tudóssaink is jobban esmérhetnék, megszerezhetnék, belőlök dolgozhatnának; és valahára Nemzetünk’ eredetét, atyafiságát és régiségét – mellynek még máig is homályban való létele egy egész Natiónak kissebbségére szolgál – – kidolgozhatnák. Én már gondolkoztam róla, hogy ha környűlállásim kedveznek, egybeszedem és kiadom illy név alatt: Thesaurus Antiquitatum Hungaricarum; sive Collectio Scriptorum omnis Aevi, linguae, ac Nationis, quicunque de origine, affinitate, patria, moribus, rebusque gestis Veterum Magyarorum, ad mortem Ducis Arpadi, quidpiam memoriae prodiderunt. –
Ez énnékem magamnak is felette szűkséges volna, hogy EPOPOEÁMAT ÁRPÁDRÓL annál helyesebben elvégezhetném. Mert az akkori Történetek, Geographia, régiségek, Familiáknak, Váraknak, Városoknak eredeti, szokások, erkőltsök, vitézek, vitézeknek viseltt dolgaik, ’s a’ t. még egybeszedve nincsenek. Még pedig a’ Documentumok mind keze alatt nem találtatnak az embernek; szörnyű nehéz az illy homályos állapotokban boldogúlni. Már csak ez az egy Czél is elmúlhatatlanná tészi az ARPÁD’ írójának, egy Bibliothecánál való lakást. – Kegyelmes Uram! Homérust még ma is azért csudálja és becsűli olly igen a’ Világ, hogy az akkori helyeket, városokat, Nemzeteket, Vitézeket, fegyvereket, szokásokat, charactereket etc. olly pontról pontra tudja írni és festeni. Ha az Ég az én sorsomnak, egésségemnek, elmémnek, úgy talál kedvezni, hogy Őtet – nem elérni, mert az kevély feltétel volna – csak közelebbről is követni tudnám ezekben: akkor egy új productumot adnék magam is édes Hazámnak a’ kezébe, a’ mellyet a’ Kűlfőldieknek vádja ellen mutathatna. – Az Epopoea az egész poétai világban, leghosszabb, legtökélletesebb, ’s annál fogva legnehezebb Munka. Még egy Nemzet is a’ maga Sphaeráján illyet egynél többet nem látott. Homerus és Tassó egész életekben dolgozták a’ magokét, Virgil 12 esztendeig fáradozott rajta, Milton megvakúlása után sem szűnt meg folytatni a’ magáét, Voltér és Klopstock holtig reszelőt tartottak a’ kezekben. – Én is arra szántam, NagyMéltóságú Gróf! telyes életemet, hogy ezt az Epicum Poémát a’ tőlem kitelhető legnagyobb tökélletességre emeljem; még pedig, a’ mi a’ Görög és Római Nép’ elenyészte olta, egy Nemzettől is, az Európai Nyelvek meggyőzhetetlen fogyatkozása miatt ki nem telhetett, hatlábú igaz heroicumi versekben a’ Homér’ és Virgil’ mustrája szerént. De, valamillyen könnyű, kisded Poémákból egy nagy Könyvet apródonként öszverakosgatni, szint’ ollyan nehéz lévén egy illy Nagy Alkotmányt, a’ mellynek eleje a’ végével, vége a’ közepével, és minden része egymással telyes hármoniában tartozik lenni – öszveállítani; szükségesképpen megkívántatik az Irónak, hogy az Életnek gondjaitól, a’ Hívatalnak terheitől, és a’ Lelket megzavaró aggodalmaktól üres légyen, munkáján folyvást rajta fekhessen, és magát egészen a’ leábrázolandó Világba általhelyeztethesse: kivált, ha a’ felvett Matéria ollyan, hogy azon még semmi Poétai elme nem futtatott. Illyen pedig Árpád és a’ Magyarok’ kijövetele. – Ezen az okon, midőn ama’ saját Nemzete eránt legtöbbet érdemlett Richelieu, a’ híres Orleáni Leányról akart volna egy Epopoeát készíttetni, Chapelain úrnak esztendőnként 10000 Livra fizetést rendelt, mellyet XXX egész esztendők alatt ki is fizettek néki.
Az én kevéssel megelégedő Természetem, ILLYEN TZÉLLAL tett vala le minden hívatalról; illyen okon vontam meg itt Debretzenben, atyai kis örökségemben magamat, mellyből most a’ véletlen csapás, vagy egyűvé vagy másuvá, nem kevés szomorúságomra, kizavar; ’s akkor talám olly hívatalra kell vetemednem, a’ mellyben a’ gond, és az elélésről való aggódás miatt egy sírba dűl Epopoeám is a’ Magyarok’ első Vezérével. Itt Debretzenben a’ Reformat. Collegiumnak, és voltt Professor Sinai Úrnak a’ Bibliothecájikban alkalmatos Gyűjtemény lett volna a’ Magyar Historiákra; valamint a’ Szép – kivált Görög, Római és Frantzia Literatúrára: de e’ szerént e’ mellől is már el kell maradnom, ’s talán! valamellyik – a’ Pastoralis vagy Idylliumos és Lyricus Poétáknak ugyan kedvező, de az Epicusoknak sikeretlen, falu vagy mezőváros, ahol egy Pfarreri Könyvpóltzon kivűl alig találni egyebet – talán, mondom, egy illyen czélom ellen való hely fog ezután mutatni nyugvószállást. Mert azt már lehetetlennek látom, hogy vagy házamat pusztán ne hagyjam, vagy kifeselhetetlen adósságba ne verjem magamat. Mindenik szomorú – valóban igen szomorú dolog, és ollyan, a’ mi a’ csendességet megháborítja, a’ szabad elmét nyűgbe hányja, és a’ Parnasszusi boldog álmodozásból a’ lelket fellármázza! – Egyedűl csak Excellentiád tehet engem vissza az én Elementumomba; és ha azt, az én csekély talentomim nem érdemlik, nyomjon többet nálok az Excellentiád’ Nemes szívében az én szomorú sorsomnak meggondolása, ’s a’ csupa – Könyörűletesség …
De, Kegyelmes Gróf! nem kívánok ollyan indiscretus lenni, hogy vagy panaszolkodásommal alkalmatlankodjam, vagy csupa szánakozásból és valamelly szolgálattétel nélkűl esenkedjem egy ollyan Hívatalért, melly az egész Nemzetre tzéloz. Ha Excellentiád erántam szánakozással viseltetni méltóztatik, áldják meg az Egek érette, és az én háládatosságom kísérje holtomig Excellentiádat; de ez nem elég, – én a’ Nemzetnek egy új szolgálatjára kötöm le azon-felyűl magamat. Tudnillik, látván hogy az egész Hazában sem a’ Királyi Académiákban, sem más privata Oskolákban a’ Nemzeti Poézist aesthetice és erudite nem tanítják, hanem a’ mit az úgy nevezett Humaniorákban felőle a’ még készűletlen Gyermekeknek egy-két szóval mondanak, az is csak a’ Vers-tsinálásnak kűlső mechanizmusára tartozik, és a’ Nationalis Poésisnak belső természetét ’s annak felséges czélját egy kevésnyire sem érdekli: arra is ráhatároztam magamat, hogy az Académiabéli Ifjúságnak a’ NATIONALIS POÉZISRÓL mindennapi LETZKÉKET INGYEN adjak. – Más Nemzeteknél ezt a’ világért is el nem múlatják; és ez az egyik hathatós oka és eszköze az ő Nyelvek’ bővűlésének, erős és ékes voltának, ’s az ő aesthezisi ízléssel írott annyi derék Könyveiknek. – Mert a’ Poézist igazság szerént nem csak azoknak kellene tanúlni, a’ kik jövendőben Versírói koszorúra vágyakoznak, vagy a’ kik éppen Poétáknak születtek, hanem mind azoknak, valakik a’ szép Stylusnak, csínos gondolkodásnak, érzékenyító előadásnak jövendőben akár a’ könyvírásban, akár az élő beszédben hasznát akarják venni. Tudvavaló dolog, hogy minden Nemzetek’ Nyelve és Eruditiója a’ Poézison kezdődött; azt követte a’ Literatúra; a’ Literatúrát a’ Históriai ’s azzal atyafiságos esméretek; ’s úgy lépett osztán a’ Nemzet lassanként, lépcsőnként, a’ solida Tudományokra. – Egy fél-faragású Nyelvben, törnünk, rontanunk, építnünk, újitanunk kell: újítni csak a’ Poéta ’s a’ poétai mérészséghez szoktatott Lélek mér, és csak az illyennek tudják azt legjobban megbocsátani, ők alkalmatosok azt a’ kedveltető szín alatt elcsúsztatni, bévétetni. Még a’ Közönséges dolgok’ folytatásában is nagy haszna volna az Aestheticai Magyar Stylusnak, gondolkozásnak, előadásnak: mert a’ mi Politikai-igazgatásunk Parlamentomosan mégyen, a’ Dietán szintúgy mint a’ Congregatiókon; sőt a’ hívatalbéli Irásokban is módivá kezd lenni a’ Frantziás Numerus, és únatni kezdi a’ külömben is Gothicus szabású Cantzley-stylust. – Én ezt a’ nevezett Terhet kész szívvel magamra vállalom; és szolgálatomnak egyéb jutalmát nem kívánok, csak azt hogy szolgálhatok, ’s Nyelvünknek, Literaturánknak, és a’ Hazának hasznot tehetek.
Egyedűl csak egy Nehézséget látok előttem, egy nagy nehézséget – és ez a’ – – VALLÁS! De Excellentiádnak, a’ ki a’ Közjóban, mind a’ politikai, mind a’ tudománybéli dolgokra nézve, annyi fáradozást és annyi áldozatot tett, nem lenne é olly hathatós a’ Közbenvetése, hogy ezt a’ csekély külömbséget mások előtt tűrhetővé tehetné? Csekélynek mondám a’ Vallásbéli külömbséget: igenis! csekély az ebben a’ tekintetben. Mert a’ Poézisi és Literatúrai foglalatosság olly indifferens a’ Religióra nézve, ’s olly ártatlan a’ maga principiumiban, hogy az senkinek Lelkiesméretiben gáncsoskodni nem akar. Szelídek az Aóniai Múzsák, ’s egyaránt ölelik meg a’ Jehova’ imádóját SALAMONBAN, a’ Zeuszét HOMÉRBAN és HORATZIUSBAN; egyforma anyai csókot vetnek a’ Catholicus METASTASIORA, az Evangelicus WIELANDRA, az Episcopalis DRYDENRE, ’s a’ Puritanus THOMSONRA; hasonló szép szemekkel nézik a’ Reformatus HALLERT, a’ Naturalista ROUSSEAUT, a Musulman HAFIZT vagy ABU’L’OLÁT. – Közelebbről szólván pedig, nem vígasztalás lenne é a’ Magyar Reformátusoknak, kik a’ Királyi Académiákat jobbágyi hív bizodalommal gyakorolják ’s ezelőtt kevéssel még előmentekért királyi jutalmat is nyertek, ha látnák hogy a’ Tudománybéli igazgatás is az ő Tanításokhoz valamelly kevés bizodalmat mutatni méltóztatik? nem hallgattatná é el a’ Ref. Statusoknak azt a’ titkos panaszát hogy az Országos Fundátzión épűlt Universitásban az ő Sorsosaik közűl egy sem nyerhetett Tanítói-széket, ha legalább egy Professort Reformátust láthatnának? Én nem vagyok Politicus: de ezt az ő ellenvetésekre nem alkalmatlan politikai-fogásnak gondolnám. – Mind ezeket pedig távol légyen hogy Excellentiádnak fejtegetném fel illy hosszason, a’ ki mind a’ Tudományok becsét és természetét, mind azoknak nálunk való állapotját, mind a’ politica Maximákat tökélletesen esméri; én csak saját érzésimet ’s gondolatimat kívánom Excellentiáddal közleni: és ennek a’ bátorságnak oka az én bizodalmam, bizodalmam’ oka pedig az Excellentiád Nemes és leereszkedni nem sajnáló Természete, mellyel csak a’ valóságos Nagyok bírhatnak. – Excellentiád megnyerte Ő Felségének a’ Hazai Tudományokra nézve is a’ bizodalmát, a’ Literaria Igazgató hatalomnak tiszteletét, az egész Nemzetnek háládatosságát; Excellentiád a’ Magyar Tanúlságoknak leghathatósbb Gyarapítója, a’ szép Literatúrának szíves Pártfogója; Excellentiád én tőlem a’ Polliói nevezetet kegyelmesen elfogadni méltóztatott: illy sok tekintetekből, megszűnök tehát Excellentiádnak hosszas kéréssel alkalmatlankodni, és egyedűl Atyai ’s Patrónusi kegyes szívére és szokott bölts bélátására bízom, azokba ajánlom, magamat, sorsomat, szándékomat. –
Tudom ugyan, hogy Excellentiád’ Udvara tele vagyon a’ legválogatottabb, ’s egyszersmind már sok érdemeket tett Személyekkel, ’s ollyanokkal, a’ kikhez képest én egy vagyok a’ legcsekélyebb emberek közzűl: ennél fogva, távol legyen, hogy ismét abba az indiscretióba essem, hogy magamat más derekabb Subjectumok’ elébe toljam, és a’ Custosi első rangért zsaroljak; megelégszem én – nemcsak, hanem boldognak tartom magamat, ha Cancellista fővel szolgálhatok és lakhatom is a’ mellett a’ dicső Gyűjtemény mellett, a’ melly én reám nézve Potosi, Bengala, Eldorado. Talán nem lesz alatsonyságára annak a’ Hívatalnak, ha egy hajdani Literaturae Professor állítódik abba bele, a’ ki most is csak azért kívánt privatizálni, hogy a’ mint Octaviában vagyon, liber animus sibi semper vacet, studia recolenti sua. Sem a’ Nagyravágyás, sem a’ pénz szerelme nem izgat erre a’ hívatalra; egyedűl Hazám’ szerelme ’s a’ tudományra való vágyakozás az, a’ mi engem könyörögtet: mellyet ha megnyerek, nyúgodtt Lélekkel fogom érzeni és énekelni Horátziussal, hogy, ha Uraságom nints is; at fides et ingenii benigna vena est, nihil Deos ultra lacesso, nec potentem amicum largiora flagito, satis beatusque. Örömmel szentelem fel mind lantomat, mind hérósi trombitámat, Nemzetem mellett, Excellentiádnak, ’s az Excellentiád’ Méltóságos Házának, és avagy csak azért is jobban igyekszem Horátz’ vagy Virgil’ nyomába sietni, hogy az én POLLIÓM előtt való Zengedezésre méltatlan ne légyek. Minékünk, szegény Magyaroknak, sem Pericles Archonunk, sem Augustus Tsászárunk, sem X. Leo Pápánk, sem XIV. Lajos Királyunk nintsen: Excellentiád az, a’ Kiből nálunk ez akármellyik kitelhetik; kitelhetik, hogy ebben a’ Catholicus Statusban, nékem Reformatusnak, az légyen Excellentiád, a’ mi a’ Reformata Ángliában volt a’ Catholicus Popenak Lord Bolingbrocke –
De szinte Orátiót láttatom írni az Instántzia helyett, és a’ Levél színe alatt Panegyricust: akármi légyen ez, bérekesztem, noha a’ tele töltt szívnek bajos magát röviden kiadni, bérekesztem Könyörgésemnek alázatos megújjításával, instálván a’ legnagyobb tisztelettel Excellentiádat, méltóztasson Kegyes Resolutziójával megéleszteni. Én, ha úgy tetszik Excellentziádnak parantsolni véllem, kötelességemnek tartándom személyes udvarlásomat is megtenni. – Addigis mélly főhajtásommal nyújtom bé KLEISTNAK az általam kijött Fordítását, mellyet Excellentziádnak és a’ N. Mélt. Grófné Ő Excájának udvarlásokra már Pestre szállítottam, és az Excellentiád’ parantsolatjára készített kurtább Ajánló-Levelet, mellyet ide zárok: méltóztassa mind a’ kettőt úgy venni Excellentiád, mint annak a’ mélly tiszteletnek csekély, de bizonyos Zálogát, a’ mellyel holtig maradok
Nagy Méltóságú Gróf!
Excellentiádnak
Debretzenb. Szept. 24d. N.
1802.
legkissebb szolgája és
hív tisztelője
Csokonai Vitéz Mihály mk.
[Melléklet:]
AJÁNLÁS
Nagy Lélek! Te, a’ ki fényt hintesz
A’ homálynak rejtekibe,
’S életadó szemekkel intesz
A’ Nemlétel’ bús vőlgyibe,
Te, a’ kinek sokan esmérjük
Magunk között jótétedet, –
Hogy kívánhat’d, hogy ne dítsérjük
Vagy a’ Napot, vagy Tégedet?
Én ugyan, ki Nemes hagyásod’
Szent törvényemnek esmerem,
Név szerént a’ Te Pártfogásod’
Előbeszéllni nem merem:
De e’ violák kilehellik,
Ki e’ törpe versek magok,
Hogy a’ Te Fényedtől díszellik
Új életek, színek, szagok.
Képed rajtok lefestve látszik
Hálá-könnyem’ cseppjeiben,
Mint midőn sok apró Nap játszik
A’ harmatok’ friss gyöngyiben. –
Nézd! Nézd! ama’ kisded Pacsirta
Hogy’ kél fel a’ göröngy alól.
Eddig szárnyát, nyelvét nem bírta;
Most már repűl, ’s vídúlva szól,
Most már maga alatt szemléli
A’ főldnek irígy férgeit:
’S a’ Napnak örömmel beszélli
Eláradott jótéteit,
Súgáridnak a’ jobb Világban
Önnön magát áldozza fel,
’S eltűnvén a’ kék magasságban
Érzéssé ’s hanggá olvad el…
Menj, kis Madár! Menj, hogy szíhassad
A’ felsőbb abroncsok’ hevét,
Csakhogy vígyázz, és elhallgassad
A’ Gróf SZÉCSÉNYI’ Nagy Nevét. –
|