Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Parancsolatjára Exc:ádnak kötelességemnek tartottam Poétai Munkájimat, mellyeknek köz kézre adására Excád olly Nemes Lélekkel víseltetni méltóztatott, a’ Helybehagyás eránt Kézírásban felkűldeni; és ezt telyesítettem is volna, ha az OrszágGyűlésének, a’ melly reménységem ellen illy hoszszas időre nyúlt, végét nem akartam volna várni, nem kívánván Excádnak édes Hazánk ügyében való fontossabb fáradozásait olly csekélységekkel megháborítani. De, hogy a’ Diéta annyi időre terjedt, annál én rám nézve ki Nemzetemben olly kis pontocska vagyok, még sokkal hátráltatóbb történet adta elő magát czélomnak elérése ellen; a’ midőn Jun. 11d. Napján abba a’ szomorú veszedelembe, melly Városunknak nagy részét 2-3 óra alatt a’ lángok’ prédájává tette, az én Házam is e’ szörnyű Esetnek áldozatja lett. Úgyvan, Kegyelmes Uram! most az üszög és hamu között fekszik az az egyűgyű, de nékem tág és gazdag Hajlék, a’ mellybe kívántam a’ Világ’ lármája elől, magamat, Nemzetem és Muzsáim szolgálatjára elvonni, pusztává lett az a’ kis Ország, mellybe én Király voltam magam előtt, és a’ mellyben sokszor édes érzések között gondolttam: Ennyi részem van a’ Főld’ kerekségén, ’s örömmel futottam végig egy percz alatt boldogságomnak szűk de elég körűletét. Éppen a’ rózsák nyíltak; mikor kertetskémen, az én kis Sans-soucimon,^* a’ lobogó lángok keresztűl rohantak: szívfacsarodva kellett szemlélnem, mikor Tusculanumom,^* hol legérzékenyebb gondolatim teremtődtek, a’ láng között ropogott; mikor ama rózsa lugas tövig égett, ’s az a’ fülemüle melly e’ kis zöld Szálának, minden éjjel concertet adott, őröngve repült el a’ bátorságosabb erdei vídékekre. – De majd elkezdem felejteni, hogy Excád előtt udvarlok, ’s régi megelégedésemmel most is tele telvén, színte tiszteletlenségbe találok esni. – Méltóztasson Excád kegyelmesen megbocsátni parolátlanságomnak, és illy szomorú Történetnek tulajdonítni azt leginkább, hogy Poémáimnak felkűldésével az egész Nyáron elmúlattam tisztelkedni. Tudom is, Kegyelmes Uram! ’s tellyességgel meg vagyok győzödve a’ felől, hogy nem csak ezt a’ késedelmemet vétkűl nem fogja nékem tulajdonítni: sőt természeti Nemes lelkét ’s emberszerető szívét jobban van esmérni szerentsém, mintsem következendő töredelmes Instántziámnak kegyes válasszal lejendő elfogadásáról, vagy ha az már lehetetlen volna, legalább eltűréséről legkissebbet is kételkedném. Nagy Méltóságú Gróf! Tanúja vagyok még a’ hidegebb és indifferentebb Magyaroknak is arról a’ meglepettetésekről, a’ millyennel az Excád’ példátlan Áldozatját, mellyet betses Nemzetének’s a’ Hazai Erudítiónak bényújtani méltóztatott, a’ minapí Újságokból^* értették. Csak maga, egy Könyvtárnak öszszeszerzése is, hát még azoknak a’ közkézen nem forgó Kintseknek koronás fejekhez illő egybegyűjtése, már az egész Nemzetnek tiszteletét, ’s minden hazabéli Tudósoknak háládatosságát megérdemlené: mit tudjunk hát szollani akkor, mikor annak még ingyen való elajándékoztatását kell hallanunk? elkell boríttatnunk a’ csudálkozástól, tele kell érzéssel telnünk, némán kell bámúlnunk, és tisztelnünk a’ szokatlan nagyságot, mint a’ természetet, tulajdon Munkáiban, és a’ ki legtöbbet fejezhet is ki, ennyit mondhat: SZÉCSÉNYI! Kevés van, Kegyelmes Uram! a’ kit Excádnak ez a’ jótéteménye nagyobban interesszálna mint engemet: a’ honnan, ha többen könyörögnek is Excádnak azon Bθeca mellett való hívatalért, nem sok van, a’ ki nálam abban több gyönyörködést találna, a’ kinek azt vagy szokott occupatioji, vagy pedig állapotja szűkségesebbé tették volna. Ugyanis, miolta olvasni, gondolkodni, érzeni és érteni kezdek, ’s annál fogva a’ Tudományok köztt a’ fő Studiumokat a’ mellyékesektől megkülömböztetni kívántam: négy fontos czélt látván magam előtt úgymint a’ Virtust, a’ Hazafiságot, az Izlést és az Egésséget, négy Tudománynak a’ mívelésére szántam magamat. Elsőben láttam azt, hogy én Ember vagyok, ’s emberek köztt lakom ebben a’ Planétában, és ennél fogva magamat és őket természeti, erkőltsi, társasági dolgaikban esmérnem illendő, sőt szűkséges; első tanúságnak vettem fel az Anthropologiat, és Póppal azt tartottam, hogy az embernek legméltóbb tárgya az EMBER.^* De látván azt, hogy én többé sem a’ Hobbes, sem a’ Rousseau, sem a’ Montagne emberei közzé élni nem mehetek; hanem egy polgári alkotmányban, még pedig, a’ miért az Egeket soha áldani meg nem szűnök, egy illy Nemes és jó Társaságban – a’ Magyarok között – töltöm le Napjaimat: háládatlanságnak tartottam volna Nemzetem sorsa eránt félválrúl viseltetni, és szent törvényemmé tévén Senecának ama’ mondását, hogy patriam prodere nefas est, scelus contra, nolle, dum possis, illustrare,^* minden erőmet és időmet arra fordítottam, hogy valami csak a’ Magyar nevezetet, ezt a’ kevélyítő Nevezetet, illeti, mind azzal megesmérkedni, ’s jövendőben velek másokat megesmértetni, igyekezzek. E’ végre (mert elhagyom most a’ Poézist, és a’ szép Literaturát, mellyet elmebéli, és a’ Kertészkedést ’s a’ Természet’ esméretét mellyet testi gyönyörködtetésre tanúltam és gyakorlottam) Hazám történetivel, a’ Magyar Literaturával, régi és új könyveinkkel, ’s Nemzetemnek mostani Csillagival megesmérkedni legfőbb boldogságomnak tartottam: Hazámnak nagyobb részét, ha Townsoni szemekkel^* nem is, de hazafiúi szívvel béjártam: Nemzetemnek eredetét ’s régiségeit visgálni ’s világosítani igyekeztem: egy szóval mindent elkövetni próbáltam, a’ mi egy fiatal ’s egy illy csekély tehetségű embertől, a’ millyen én vagyok, kitelhetett. Ezután is gyarapodó olvasásom ’s tapasztalásomhoz képest ezt tartom legédesebb foglalatosságomnak, ’s azzal kívánom meghálálni Nemzetemnek azt, hogy az ő tagja lehetek, hogy az édes Magyar Névvel ditsekedhetek. Fogadom is, hogy ha az Isten életemnek kedvez, ’s békeségünket megtartja,^* tőbb és (a’ poétai mellett, históriai) fontosabb munkáimmal is törekedem egy illy Ns. Nemzet, egy illy áldott Haza, eránt tiszteletemet ’s Munkásságomat kimutatni. Legközelebb pedig, mind azokat a’ kézírásokat, ’s kivált ezen a’ részen heverő Ritkaságokat, a’ miket egy vagy más helyen látni szerentsém volt, Excádnak gyűjteményébe minthogy azok többnyire jó Uraimnál ’s barátimnál vagynak, bészerzeni, kötelességemnek tartom. Csak az Árpádról és Öselejinknek megtelepedésekről írandó Heroica Epopoeam is négy esztendők elforgása alatt,^* sok olvasásra és vísgálásra adtak nékem okot; mellyből Nemzetünknek eredete, régi lakó helye, más nemzetekkel való atyafisága, és hajdani szokásai világosabb fényre jönnek. Ezeket öszveszedni, elrendelni, és historico-critica formában kiadni annyival interesszantabb volna, a’ mennyivel jobban és többen kezdenek erről a’ dologról még a’ Kűlföldiekis gondolkodni, írni ’s vetélkedni, és a’ mint történni szokott külömbkülömbféle (’s néha képtelen) Systema-faragásokra vetemedni. Olahus Rudbeckius, Upsaliai Professor,^* kezdte legelőször a’ Magyaroknak a’ Lapponokkal való Atyafiságát rebesgetni, mellyről idővel Sajnovits^* egész Könyvet írt. Őket követték Pray,^* Schwartner,^* Schlőtzer,^* Gatterer,^* maga Kant^* és tsak nem az egész Kűlföld. Újabb systemát vettek fel Hell,^* a’ ki a’ Kareliaiakkal,^* Fischer,^* Büsching^* a’ kik a’ Wogulokkal, ’s még ujabban Spittler^* a’ ki a’ Kalmukokkal tett atyafiasokká bennünket. Ki nem tudja az idvezűlt Praynak, Desericiussal^* ’s az ő halála után Cetto Benedekkel^* való visszálkodásait Nemzetünk’ eredetéről ’s régi lakóhelyéről? Pray felette sokat tulajdonított a’ Deguignes’^* Chinai Történeteinek, ugyan annyit, vagy még többet Severini^* és Szekér Joákim.^* Legrégibb Historicussaink t. i. a’ Béla’ Iró Deákja^* és Túróczi^* megelégednek azzal hogy bennünket a’ Scytháktól (de ezt vagum nomennek^* mondja Cornides^*) származtatnak, és régi lakásunkat Dentria, Magaria ’s Bascardiába^* tészik. Ezek után indúl Palma^* és Katona;^* és ez az utolsó Úr hatalmasan vítatja a’ mi Átíllával és a’ Hunnusokkal való vérségünket, mellyet már Schlőtzer és Gebhárdi^* ’s ő utánnok mások nem csak kétségessé hanem nevetségessé is tenni ígyekeztek. Az akkorbéli Krónika-íróknál egy két helyetske fordúl elő tsak úgy szanaszétt a’ Magyarokról; mint a’ Napkeletiek közzűl Const. Porphyrog.,^* Leonál,^* Otto Frisingensisnél,^* Luitprándusnál,^* Regínonál^* ’s a’ t. a’ Napnyugotiak közűl etc. Fordúl elő az ujabb íróknál is, millyenek, Plancarpinus,^* Rubruquis,^* Odoricus Raynaldus,^* Aeneas Sylvius Piccolomini,^* Schall^* és mások: kik (legalább ebben a tekintetben) esméretlenek. Legkevésbbé esméretesek pedig nálunk Nesztornak Orosz Kronikája,^* és Abulgazi Bayadur Khánnak Tatár (vagyis Mongol) Genealógiai Historiája.^* Ezeknek és több ehez hasonló Iróknak, a’ kik t. i. nem egyenesen a’ Magyarokról írnak, ’s többnyire tsak nagy Collectiókban fordúlnak elő, mint a’ Corpus Historiae Byzantinae,^* a’ Muratori Scriptores Rerum Italicarum^* a’ Pistorius Scriptores Rerum Germanicarum^* az Orosz Krónikák Schlőtzer által, a’ Raynald Annales Ecclésiastici, a’ Histoire Générale des Voyages,^* és annál fogva magános embereknek nem megszerezhetők, ezeknek, mondom, a’ Magyarokat illető hellyeit igen jó volna egy csomóba szedni, hogy Tudóssaink is jobban esmérhetnék, megszerezhetnék, belőlök dolgozhatnának és valahára Nemzetünk eredetét, atyafiságát, és régiségeit (mellyeknek bizonytalan volta egy egész Nationak kissebbségére szolgál) kidolgozhatnák. Én már gondolkoztam róla, hogy ha környűlállásim kedveznek, öszveszedem és kiadom illy Név alatt: Thesaurus Antiquitatum Hungaricar. sive Collectio Scriptorum omnis aevi, Lingvae et Nationis, quicunque de origine affinitate, patria, moribus, rebusque gestis Magyarorum ad mortem Ducis Arpadi quidpiam memoriae prodiderunt.^* Ez énnékem magamnak is felette szűkséges volna, hogy Árpádomat annál hellyesebben elvégezhetném. Mert az akkori történetek, Geographia, Régiségek, Familiáknak, Váraknak és Városoknak eredeti, szokások, erkőltsök, vitézeknek személyes viseltt dolgaik ’s a’ t. még egybeszedve nintsenek. Míg pedig a’ Documentumok mind keze alatt nem találtatnak az embernek szörnyű nehéz az illy homályos állapotokban boldogúlni. Már csak ez az egy Czél is elmúlhatatlanná tészi az Árpád’ Irójának egy Bqecánál való lakást. Kegyelmes Uram! Homérust még ma is azért csudálja és betsűli olly igen a’ Világ, hogy az akkori hellyeket, Vitézeket, Nemzeteket, városokat, fegyvereket, szokásokat, charactereket ’s a’ t. olly pontról pontra tudja írni és festeni: ha az Ég az én sorsomnak, egésségemnek és Elmémnek úgy talál kedvezni, hogy őtet (nem elérni, mert az kevély feltétel volna) közelebbről követni tudnám ezekben: akkor egy új productumot adnék édes Hazámnak a’ kezébe, a’ mellyet a’ Kűlföldieknek vádja ellen mutathatna. Az Epopoea, az egész Poétai Világban, leghosszabb, legtökélletesebb ’s annál fogva legnehezebb dolog. Még egy Nemzet sem látott a’ maga kebelében egynél többet. Homérus és Tassó^* egész életekben dolgozták a’ magokét, Virgil 12 esztendeig fáradozott rajta, Milton még megvakúlása után sem szűnt meg dolgozásán,^* Voltér^* és Klopstock^* a’ magokét holtig reszelgették. Én is arra szántam tellyes életemet, Nagy Méltóságú Gróf! hogy ezt az Epicum Poémát a’ tőlem kitelhető legnagyobb tökélletességre emeljem; még pedig, a’ mi a’ Görög és Deák Nyelv’ halála olta, egy Nemzettől sem telhetett ki az Európai Nyelvek’ meggyőzhetetlen fogyatkozása miatt, hatlábú igaz Heroicus versekben^* a’ Virgil mustrája szerént.^* De valamillyen könnyű kisded Poémákból egy Nagy Könyvet apródonként öszveállítani, színt olly nehéz lévén egy illy nagy alkotmányt, a’ mellynek eleje a’ végével, vége a’ közepével és minden része egymással tellyes hármoniába lenni tartozik, végre hajtani; szűkséges képpen megkívántatik az Irónak, hogy az életnek gondjaitól, a’ hívatalnak terheitől, és a’ lelket megzavaró aggodalmaktól üres légyen, munkáján folyvást rajta fekhessen, és magát egészen a’ lefestendő Világba általhelyheztethesse. Ahonnan, midőn ama’ Nemzete eránt legtöbbet érdemlett Richelieu, a’ híres Orleáni Leányról akart volna egy Epopoeát dolgoztatni, Chapelainnek^* esztendőnként 10,000 Livra fizetést rendelt, mellyet XXX egész esztendők alatt ki is fizettek néki. Az én kevéssel megelégedő Természetem, illyen tzéllal tett le minden hívatalról, ezen az okon vontam meg itt Debretzenben Atyai kis örökségemben magamat; mellyből most a’ véletlen Csapás, vagy együvé vagy másuvá, nem kevés szomorúságomra kizavar; ’s akkor talám olly hívatalra kell vetemednem, a’ mellyben a’ gond és az elélésről való aggódás miatt egy sírba dűl Epopoeám is a’ Magyarok’ első Vezérével. Itt Debretzenben a’ Ref. Collegiumnak és volt Professor Sinai Úrnak a’ Bqécájikban alkalmatos Gyűjtemény lett volna a’ Magyar Históriákra; valamint a’ Szép (kivált a’ Görög, Deák és Frantzia) Litteraturára: de e’ szerént e’ mellől is el kell maradnom, ’s talán valamellyik, a’ Pastoralis és Lyricus^* Poétáknak ugyan kedvező, de az Epicusoknak sikeretlen, falu vagy Mezőváros, ahol egy Pfarreri Könyvpoltzon kivűl alig találni egyebet, – talán, mondom, egy illyen czélom ellen való hely fog ezután mutatni nyugvó helyet. Mert azt már lehetetlennek látom, hogy vagy házamat pusztán ne hagyjam, vagy kifeselhetetlen adósságba ne verjem magamat. Mindenik szomorú – igen szomorú dolog, és ollyan a’ mi a’ csendességet megháborítja, a’ szabad elmét nyűgbe hányja, és a’ Parnasszusi álmodozásokból fellármázza az embert. Egyedűl tsak Excád adhat tehát nékem és Muzsáimnak új életet, csak Excád tehet engem víssza az én Elementumomba; és ha azt az én csekély talentomim nem érdemlik, nyomjon többet nálok az Excád’ Nemes szívében az én szomorú sorsomnak meggondolása, ’s a’ csupa – Könyörűletesség. De, Kegyelmes Gróf! nem kívánok ollyan indiscretus lenni, hogy vagy panaszolkodásommal alkalmatlankodjam Excádnak, vagy csupa szánakozásból ’s valamelly szolgálat-tétel nélkűl esenkedjem egy ollyan Hívatalért, melly az egész Nemzetre czéloz: ha Excád erántam szánakozással viseltetni méltóztatik, áldják meg az Egek érette, ’s az én háladatosságom kísérje holtomig Excádat; de ez nem elég, – én a’ Nemzetnek egy új szolgálatjára kötöm le azon-felyűl magamat. Látván, hogy az egész Hazában sem a’ Királyi Akadémiákban, sem más privata Oskolákban a’ Nemzeti Poézist erudite és Aesthetice^* nem tanítják, hanem a’ mit az úgy nevezett Humaniorákban^* felőle a’ még készűletlen Gyermekeknek egy két szóval mondanak, az is csak a’ versírásnak külső Mechanismusára tartozik, és a’ nationalis Poézisnak belső természetét ’s annak felséges czélját egy kevésnyire sem érdekli: arra is ráhatároztam magamat, hogy az Academiabéli Ifjúságnak a’ nationalis Poézisról ingyen adok mindennapi Letzkéket. Más Nemzeteknél ezt a’ világért sem múlatják el, és ez egyik hathatós oka és eszköze az ő Nyelvek bővűlésének, hathatósságának és ékes voltának, ’s az ő Aestheticai ízléssel írott annyi szép Könyveiknek. Mert a’ Poézist igazság szerént nem tsak azoknak kellene tanúlni, a’ kik jövendőben Versírói koszorúra vágyakoznak, vagy quos Melpomene nascentes placido lumine viderit;^* hanem mind azoknak, valakik a’ szép Stylusnak, csínos gondolkodásnak, érzékenyítő előadásnak jövendőben vagy a’ könyvírásban vagy az élő beszédben hasznát akarják venni. Tudva való dolog, hogy minden Nemzetek’ nyelve és eruditiója a’ Poézison kezdődött, azt követte a’ Literatura, a’ Literaturát a’ Historiai ’s azzal atyafiságos Esmeretek, ’s úgy lépett lassanként, léptsőnként a’ solida Tudományokra.^* Egy félfaragású Nyelvben, törnünk, rontanunk, építnünk, újjítnunk kell: ujjítni csak a’ Poéta ’s a’ Poétai bátorsághoz szoktatott Lélek mér, és csak az illyennek botsátják meg azt legjobban, ’s az illyenek tudják azt a’ kedveltető szín között eltsúsztatni, és bévétetni.^* Még a’ közönséges dolgok’ folytatásában is nagy haszna volna az Aestheticai Magyar Stylusnak, gondolkozásnak és előadásnak: mert a’ mi egész Politikai Igazgatásunk, a’ Diétától fogva a’ Congregatiókig, Parlamentomosan megy; sőt a’ közönséges Irásokban is módivá kezd lenni a’ Frantziás numerus,^* és únatni kezdi a’ (valósággal Gothicus) Canzley-Stylust.^* Én ezt a terhet kész szívvel magamra vállalom, ’s örvendeni fogok, ha betses Nyelvünknek ’s a’ hazai Literaturának véle hasznot tsinálhatok. Egyedűl csak egy Nehézséget látok az egész Intézetben, és ez a’ – – Vallás! De Excádnak, a’ ki a’ köz jóban, mind a politikai, mind nevezetesen a’ tudománybéli dolgokra nézve, annyi fáradozást ’s annyi áldozatot tett, nem lenne é olly hathatós a’ Közbenvetése, hogy ezt a’ csekély Külömbséget mások előtt tűrhetővé tehetné? Csekélynek mondám a’ Vallásbéli külömbséget: igenis! csekély ez ebben a’ tekintetben. Mert a’ Poézisi és Literaturai foglalatosság olly indifferens a’ Religióra^* nézve ’s olly ártatlan a’ maga principiumíban, hogy az senkinek Lelkiesméretiben gántsoskodni nem akar. Szelídek az Aoni Muzsák,^* ’s egyaránt ölelik meg a’ Jehova’ tísztelőjét Salamonban,^* a’ Zeuszét Homérban vagy Horátziusban; egyforma anyai csókot vetnek a’ Catholicus Metastasióra, az Evangelicus Wielandra, az Episcopalis Drydenre, ’s a’ Puritanus Thomsonra; hasonló szép szemekkel nézik a’ Reformatus Hallert, a’ Deista Russzót, a’ Musulman Hafízt és Abu’lolát. Közelebbről szolván pedig, nem vígasztalás lenne é a’ Magyar Reformátusoknak, kik a’ Királyi Académiákat jobbágyi hív bízodalommal gyakorolják, ’s ezelőtt kevéssel^* még előmentekért Királyi jutalmat is nyertek, ha látnák, hogy a’ Tudománybéli igazgatás is az ő Tanításokhoz valamelly kevés bízodalmat mutatni méltóztatik? nem hallgattatná é el a’ Reformatus Statusoknak^* azt a’ titkos panasszokat, hogy az Ország’ fundátzióján^* épűltt Universitásban az ő sorsosaik közűl egy sem nyerhetett Tanítói széket; ha legalább egy Professzor Reformátust láthatnának? Én nem vagyok Politicus: de ezt az ő ellenvetésekre nem alkalmatlan politikai fogásnak gondolnám. Távol légyen pedig még sokkal jobban tőlem, hogy ezeket Excádnak fejtegetném fel illy hosszason, a’ ki mind a’ Tudományok’ betsét és természetét, mind azoknak nálunk való állapotját, mind a’ politikai maximákat tökélletesen esméri; én csak saját érzésimet ’s gondolatimat kívánom Excáddal közleni: és ennek a’ bátorságnak oka az én bizodalmam, bizodalmam’ oka pedig az Excád nemes és leereszkedni nem sajnáló természete, mellyel csak a’ valóságos Nagyok bírhatnak. Excád megnyerte Ő Felségének a’ Hazai Tudományokra nézve a’ bizodalmát, a’ Literaria igazgató Hatalomnak tíszteletét, ’s az egész Nemzet háládatosságát; Excád a’ Nemzeti Tanúságoknak leghathatósb gyarapítója, a’ szép Literaturának szíves pártfogója; Excád én tőlem is a’ Polliói^* nevezetet kegyelmesen elfogadni méltóztatott: illy sok tekintetekből megszűnök tehát Excádnak hosszas kéréssel alkalmatlankodni, ’s egyedűl Atyai és Patrónusi kegyes szívére és szokott bőlts belátására bízom, azokba ajánlom, mind magamat, mind szándékomat. Tudom ugyan, hogy Excádnak Udvara tele vagyon a’ legválogatottabb ’s egyszersmind már sok érdemeket tett személyekkel, ollyanokkal, a’ kikhez képest én egy vagyok a’ legtsekélyebb emberek közzűl: ennél fogva távol légyen, hogy ismét abba az indiscretióba essem, hogy magamat más derekabb Subjectumok’ elébe toljam, és a’ Custosi első rangért zsaroljak; megelégszem én, – nem tsak, hanem boldognak fogom tartani magamat, ha Cancellista fővel szolgálhatok is a’ mellett a’ ditső Gyűjtemény mellett, a’ melly én rám nézve Potosi,^* Bengala,^* főldi Paraditsom. Talán nem lesz illetlenségére annak a’ Hívatalnak, ha egy hajdani Literaturae Professor állítódik belé, a’ ki most tsak azért privatizál, hogy liber animus a’ mint Seneca mondja, semper vacet, studia recolenti sua.^* Sem a’ Nagyravágyás, sem a’ pénz’ szerelme nem izgat erre a’ hívatalra; egyedűl Hazám’ szerelme ’s a’ tudományokra való vágyakozás könyörögtet engemet: mellyet ha megnyerek, nyúgodtt lélekkel fogom Horátziussal énekelni, hogy ha Uraságom nints is, at fides et ingenii benigna vena est, nihil Deos ultra lacesso, nec potentem patronum largiora flagito; satis beatus unicis Sabinis.^* Örömmel szentelem fel mind lantomat, mind vitézi trombitámat, Nemzetem után, Excádnak ’s az Excád Méltoságos Házának, és tsak azért is jobban igyekszem Horátz vagy Virgil nyomába sietni, hogy az én Pollióm előtt való zengedezésre méltatlan ne légyek. Nekünk szegény Magyaroknak sem Perícles Archonunk,^* sem Augustus Tsászárunk, sem X: Leo Pápánk, sem XIV Lajos Királyunk vagy Richelieu Cardinalisunk nintsen: Excád egyedűl az a’ kiből nálunk ez akármellyik kitelhetik; kitelhetik hogy Excád ebben a’ Catholicus Statusban nékem Reformátusnak az légyen, a’ mi a’ Reformata Angliában volt a’ Catholicus Popnak Lord Bolingbrocke.^* – De szinte Oratiót láttatom az Instántia helyett írni, ’s a’ Levél helyett Panegyricust: akármi légyen ez, bérekesztem, noha a’ tele tölt szívnek nehéz magát fogytig kiürítni; bérekesztem Könyörgésemnek alázatos megujjításával, ’s instálom Excádat, méltóztassék Kegyes Resolutiójával megéleszteni: én, ha úgy méltóztatik parantsolni Excád, kötelességemnek tartándom személyes udvarlásomat is megtenni. Addig is mély főhajtásommal nyújtom bé, Kleistnak az általam kijött Fordítását,^* mellyet Pestre szállítottam, és az Excád parantsolatjára készített kurtább Ajánló-Levelet:^* méltóztassa mind a’ kettőt úgy venni Excád, mint annak a’ mélly tiszteletnek csekély de bizonyos jelét, a’ mellyel holtig maradok

Nagy-Méltóságú Gróf!

Debretzenb. Szept. 16d.

1802.