Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Meglátvánn Elizát, elhajítja a’ Zabszárakat, ’s fut elibe őneki.

Eliza Eliza vígann és sietséggel: Te hozzád, édes Amintásom.

Amintas Óh Istenek! Nem tudod, hogy ide nem messze van a’ Sándor’ Tábora? Hogy a’ fegyveres Matzedó minden felől zaklatja ezeket a’ kies Vidékeket?

Eliza. Azt tudom.

Amintas. De miért teszed hát ki egyes egyedűl magadat a’ pajkos Katonai szabadságnak?

Eliza. A’ Szerelem nem fél a’ Veszélyektől, ’s a’ tanáts adásra nem halgat. Nagyobb veszedelem az nékem, ha téged nem láthatlak.

Amintas. És én érettem – – –

Eliza. Éj, haljad tsak. Az én szivem sok jó reménységgel van meg-halmazva, ’s^* addig nem nyughatom, mig fel nem osztom vélled azokat.

Amintas Másutt bátorságosabban lehet – –

Eliza. De a’ Sándor’ virtusa eránt ígazságtalan vagy. A’ mi Bátorságunknak őr álloi ezek a’ Seregek, a’ mellyektől félsz. Ő azért jött, hogy Zídont egy Tirantol, szabadittsa meg: de a’ Népet szabadságba sem akarja hagyni, a’ Kírályságot pedig sem másnak nem ajándékozza, sem magának nem tartja meg.

Amintas. Ki lesz tehát a’ mi Kírályunk?

Eliza. Ugy tartják, hogy a’ Törvényes Őrőkős maga sem tudván, ki légyen ő, valahol rejtekbe él.

Amintas. És hol – – –

Eliza. Ah hadd keresse fel azt Sándor. Hallod: az én jó szívű Anyám (Oh Kedves Anyám) valahára meg eggyez már, az én Szerelmembe. Megy a’ mi ohajtott Párosodásunknak jóvá hagyásáért reménykedni az Atyámnál; ’s meg is nyeri azt, az én szivem azt jövendőli nékem.

Amintas. Ah!

Eliza. Te sohajtassz Amíntas? mire valo az a’ te Sohajtásod?

Amintas. A’ Végzésre bosszankodom, Eliza, hogy olly kevéssé tett engemet te hozzád méltová. Te a’ Kadmus’ nevezetes Vérével ditsekedel: én homályos Pásztor siheder lévén, nem tudom a’ magamét. Néked el kell én érettem a’ te Atyai Joszágídat hagyni: én azok helyett az én alattsony Allapotomba semmit sem ajánlhatok néked egy szegény Nyájnál, egy rongyos Karámnál egyebet.

Eliza. Ne panaszolkodj az Ég ellen: nagyon pazér volt erántad az ő Ajándékiban. Ha a’ Bibort, ha az Aranyat meg-vonta tőlled, azt az ortzát, azt a’ szivet adta hellyette néked. Nem gazdagságot, vagy Nemes Ősőket, hanem egyedűl Amíntást keresem én Amíntásba: ’s szeretem ő benne még az ő szegénységét is. Attol az első Naptol fogva, a’ mellybe még gyermek fővel láttam őtet, szeretetre méltonak, nemesnek láttzott én előttem az a’ Pásztor, az a’ Nyáj, ’s az a’ Karám: és szivembe maradt nékem az a’ Karám, az a’ Nyáj, és az a’ Pásztor.

Amintas. Oh egyedűl valo, oh valoságos Boldogságom! Azok a’ kedves Mondások – – –

Eliza. Isten hozzád. Az Anyámhoz futok, ’s majd vissza-jővők hozzád. Kevés ídő mulva, soha sem kell tőbbé nékem el hagyni tégedet. A’ Nap minket, akár le megy, akár fel-jőn, mindenkor eggyűtt fog-látni. Oh Édes Élet!^* Oh szerentsésitett napok.
El megyen.

Amintas. Botsánat, szerető Istenek! Nagyon ígazságtalan voltam, hogy rollatok panaszolkodtam. Nem tűndőklik az engemet vezető Csíllagnál szebb Csillag az Égen.^* Ha van egy boldog a’ Főld’ kerekségén Amíntás az.

Agenor. Lassan Sándorhoz.^* (Ihol a’ Pásztor.)

Amintas. De a’ nagy őrőmbe majd el-is-felejtkezem az én szegény Nyájamrol. El akar menni.

Sándor. Amíntáshoz. Hallod, barátom.

Amintas. (Eggy Vítéz!) Mit akarsz?

Sándor. Tsak vélled akarok szollani.

Amintas. Uram, akár ki vagy, meg-botsáss: már az Itatás’ ideje el-mult.

Sándor. El mehetsz majd. Hanem tsak eggy rővíd szempillantást engedj nékem. Agénorhoz. (Mitsoda Úri Tekíntet!)

Amintas. (Ugyan mit akar már ez én velem?)

Sándor. Kinek hivnak?

Amintas. Amintásnak.

Sándor. Hát az Atyádat?

Amintas. Altzeusnak.

Sándor. Él^* még?

Amintas. Nem: őtődévi maradtam el tőlle.

Sándor. Mi maradt rád az Atyádrol?

Amintas. Egy kis Kert, a’ miből élek, egy nehány Bárányka, egy Kunyhó, ’s a’ meg-elégedett Sziv.

Sándor. Szegény Állapotba^* élsz te.

Amintas. Nagyon kedvezőnek láttzik nékem az én Csillagom; nem kivánok az én szerentsémnél kellemetesebbett.

Sándor. De illy szűk Állapotban^* – – –

Amintas. Sokkal szűkebbek az én Kivánságim.

Sándor. Kemény Verejték ád néked kőz eledelt.

Amintás. De azt meg-fűszerszámozza.

Sándor. Nem esméred a’ Nagyságokat, és a’ Fő Tisztségeket.

Amintas. ’S A’ Vetélkedőktől nem-félek, ’s nem emésztődöm.

Sándor. Néked alkalmatlan, és kemény Álmakat ád a’ Karám.

Amintas. De tsendest, és bátorságost.

Sándor. És e’ fegyveres Csoportok közőtt, mellyek kőrűlőtted agyarkodnak, ki tud téged bátorságossá tenni?

Amintás. Ez, a’ mít én annyíra ditsérek, te meg-vetel, és az Ég őríz, ez az én szegény homályos állapotom.

Agenor. Sándorhoz lassan. (Kételkedsz még is?)

Sándor. (Ez a’ Beszéd én bennem bámulást és szeretetett okoz.)

Amintas. Ha egyéb dolgod nints véllem, Isten hozzád.

Sándor. Hallod. Én el vezetlek Sándorhoz, ha tetszik.

Amintas. Ne.

Sándor. Miért?

Amintas. Ő engemet az én Gondjaimtol el-vonna. Én az ő bóldog ’s jól tevő Vitézségének valamelly Pertzét el-lopnám a’ Világtol. Más az Amintás’ Tiszte, más a’ Sándoré. Nagyon szűk néki az egész Főld: Nékem elég tágas egy Karám. Én a’ Bárányoknak vagyok Vezérjek: ő a’ Katonáké. Én egy kisded mezőt mivelek: ő Birodalmakat állit.

Sándor. De az Ég egy Pontban, meg-változtathatja a’ te szerentsédnek egész mivoltát.

Amintas. Igen: de az Ég mind eddig azt akarta, hogy én Pásztor légyek.
El-megyen.–

Agenor.^*

Sándor-ból javítva, átírva.

Sándor mit mondassz most?

Sándor. Ah, valosággal ebbe’ a’ Pásztor^* legénybe’ van el-rejtve a’ Zídoni Kírályi Széknek esméretlen őrőkőse. A’ te Bizonyításíd már nagyok valának:^* de ez az ő beszéde ez az ő ábrázatja nagyobb. Melly nemes sziv! melly édes, mely ki kerűlt Virtus! Kövess engemet. Menjűnk azt a’ nagy munkát bé tőlteni. Az én Kronikaimba az leg ékesebb fog lenni. Le dőnteni a’ kőfalakat; meg-futamtatni a’ Seregeket, meg renditni a’ Birodalmakat, a’ Had’ forgo szelei kőzőtt, az a’ Győnyőrűség, a’ mellyet éreznek a’ Hérosok a’ főldőnn. De fel segélleni a’ le-nyomattattakat, boldogokká tenni az Országokat, meg-koronázni a’ Virtust, le venni ő rolla azt a’ gyalázatos fátyolt, a’ melly őtet be-árnyékozza, az a’ Győnyőrűség a’ mellyet éreznek az Istenek az Égben.
El mégyen.

Tamiris. Álj^* meg Agenor! Hallod! – – –

Agenor. Meg-botsáss győnyőrű Pásztor Leányka. Nékem most nyomba Sándor után kell – – (Oh Istenek Tamiris é ez, vagy Kivánságom tsal meg?) Fejedelem Asszony.

Tamiris. Ah Kintsem!

Agenor. Te vagy?

Tamiris. Én^* vagyok.

Agenor. Te itten? Te ebbe’ a’ Kőntősbe?

Tamiris. Én ennek kőszőnőm az én eggyetlen egy Kintsemet, a’ melly még megvan, az én szabadságomat; míkor már Sándor Atyámtol, és Országomtol meg-fosztott.

Agenor. Oh mennyit sírattalak már, és kerestelek tégedet? De mitsoda rejtekbe lappongottál eddig?

Tamiris. A’ szép Elíza engemet szőkevény koromba be-fogadott.

Agenor. És mitsoda szándék – – – Ah engem vár Sándor. Isten veled. Majd vissza jövök.

Tamiris. Hallod. Igyekezz Kintsem, egy utat nyitni az én futásomra: másutt legalább bátorságban sírhatok.

Agenor. Fejedelem Asszony, akarsz egy bőltsebb Tanátsot kővetni? Jere vélem Sándorhoz.^*

Tamiris. Az Atyám Gyilkosához?

Agenor. Straton maga őlte meg-magát: ő a’ Győzőnek kegyelmességét meg-előzte.

Tamiris. Magam ajánljam a’ Lántzokra az én Kezemet? Magam vonnyam magamra a’ Görög Leányok tsuf bosszantásit?

Agenor. Tsalatkozol. Nem esméred Sándort. ’S Én pedig most nem vihetlek ki abbol a’ Tsalatkozásbol. Isten veled. Nem soká vissza jövök. Indulo félbe.

Tamiris. Nézd: az Eliza Háza amott – – –

Agenor. Már tudom. Mint az előbb.

Tamiris. Hallod.

Agenor. Mi kell?

Tamiris. Hogy állok a’ te Szivedben.

Agenor. Ah, nem látod azt? A’ te Szép szemeidtől kérdezd meg azt, Fejedelem Asszony.
El mégyen.

Nem Ti, nem vagytok oh Istenek olly írgalmatlanok én erántam, a’ mint eddig hittem. Akollá változtattátok, az igaz, az én Kírályi Székemet, durva Szűr darotzokká a’ Felséges Bíbort; de az én Bálványomat még is hivnek találtam. Kőnyőrűlő Isten! nagyon meg elégitettetek engemet.
El megyen.

Eliza. Oh vig Nap! Oh szerentsés!^* Oh Édes Kedves Atyám! De – – – hová ment? Hiszen az előbb hagytam ítt őtet. Majd oda bellyebb lessz. Amintas? Amintas – – – Oh balgatag fejem! Most jut eszembe: most van az Itatás’ ideje. A’ Forrásnál kell őtet keresnem, ’s nem itt – – – ’S hát ha ő a’ másik úton talál vissza térni? Itt kell el-jönni néki. Várjuk meg, és pihenjűnk meg: nékem ő reá nagy szükségem van. Le ül. Oh mint ugrik az én szivem! Nem gondoltam volna, hogy ugy elepeszthetne egy Győnyőrkődés. – – – Imhol ő – – – Valaki rezzentette az Ágakat a’ Gallyakat – – – Az én Melampusom az. Ah itt már míndég igy kell várakozni. Nem: Fel-áll; nem lehet már nékem tovább igy veszteglenem. El-menő félbe.

Amintas. Hová sietsz Eliza?

Eliza. Ah vissza jöttél már egyszer! Menjűnk.

Amintas. S hová?

Elíza. Az Atyámhoz.

Amintas. Ő tehát meg-eggyez – – –

Eliza. Az én Szivem nem tsalt meg-engemet. Az én Mátkám fogsz lenni: és pedig mig a’ Nap le szállana. Nem várhatja azt az Atyám éppen, mint mi. Illy szeretetre mélto fiuval kevélykedvén, és vigadván – – – Ő azt néked majd el-mondja. Majd meg-látod, hogy fogad ő tégedet – – – Jöszte.

Amintas. Ah kintsem hadd pihenjem ki magamat. Szánakozz^* egy szivenn, a’ melly leg-nagyobb őrőmbe – – –

Eliza. Eh ne késsűnk, meg-fogunk eggyűtt pihenni. Indulo félbe.

Agenor. A’ hivebbik Jobbágytol vedd el, felséges Kírály ez első tiszteletet.

Eliza. Amintáshoz. Mit mond?

Amintas. Agenorhoz. Kinek beszélsz?

Agenor. Tenéked Uram.

Amintas. Bosszus tekíntettel. Hagyj nékem békét, ’s keress mást valakit, a’ kiből tsúfot űzzél. Nevekedvén meg-indulása. Szabad Embernek szűlettem én, ha Király nem vagyok is: és ha Királyi Tiszteletet nem érdemlek is: van leg alább ollyan szivem, melly a’ bosszuságokat el-nem tűri.

Agénor. Ez a’ Nemes bosszankodás, tégedet ki nyilatkoztat, és engemet ki ment. Hallgass reám; és engedd meg, hogy tégedet az én buzgo indulatom te magad előtt fel fedezzen.

Eliza. Agenorhoz.^* Hogyan? Nem Amintas ő?

Agenor. Nem.

Amintas. S hát ki vagyok én?

Agenor. Te Abdolonimus vagy: a’ Zídoni Tronusnak eggyetlen eggy őrőkőse.

Amintas. Én.^*

Agenor. Igen is. A’ gonosz Stratontól ki űzettetvén a’ te Atyád, tégedet gyermek korodba’ az én Atyámnak kezébe adott. És meg-halálozván az én hűségemre bízott tégedet ’s véled mínden Titkokat, és Bizonyságokat.^*

Eliza. S hát az őreg Áltzeus? – – –

Agenor. Téged esméretlen nevelt fel.

Amintas. És te mind addig az ideig. – – –

Agenor. És én mind eddig az ideig, halgatván, az én Atyám’ parantsolatjának engedelmeskedtem. Nékem meg volt az e’ felől valo szollás, mind addig tiltva, míg az Isteneknek segedelme valami utat nyitna néked a’ Kírályságra. Én azt a’ Sándor’ nagy szivébe’ kerestem, ezt meg is találtam.

Eliza. Oh vigasság! Oh őrőm. Az én Kintsem, az én Kírályom!

Amintás. Agenorhoz. És igy Sándor. – – –

Agenor. Vár tégedet, és saját kezével akar meg koronázni. Ezek a’ Kírályi Ruhák, a’ mellyeket ő te hozzád kűldőtt. Ezek a’ kiket láttsz, a’ te szolgáid, és örizőid. Ah jöszte már. Ah ezt a’ napot sokat ohajtottam! El-megyen.

Amintas. Eliza?

Eliza. Amintas?

Amintas. Álom^* ez?

Eliza. Ah nem.

Amintas. ’S Te tehát hiszed. – – –

Eliza. Igen is nem rend kivül valo Történet ez én reám nézve,^* bár mind véletlen is. Én eggy Kírályi szivet láttam,^* mindég a’ Te Tekintetedben.

Amintas. Légyen. Menjűnk azonba a’ Te Atyádhoz. Meg indul.

Eliza. Nem. Meg tartoztatja. Fontosabb Gondokat kivánnak most te tőlled az Istenek. Menj, uralkodj; és azután – – –

Amintas. Mit? Én siessek minél hamarébb el-hagyni téged’?

Eliza. Ah, ha látnád, mint van az én szivem! Az Őrőm miatt ugrik: de, de – – – Nem, nem: hallgassatok alkalmatlan félelmek. Most egyébről nem kell gondolkodni, hanem hogy Amintás Kírály. Eh, ereggy: meg-talál Sándor haragudni.

Amintas. Szerető Istenek, hálát adok a’ Ti Ajándékotokért: de nagyon drága ezzen az Árron^* egy Tronus.

Eliza.

Amintas.

Eliza.

Amintas.

Mind 2

Eliza. Kővess engemet. Miért állassz meg?

Tamiris. Barátom (Oh Istenek!) tetétől fogva talpig reszketek. Menjűnk vissza, ha engem szeretsz, menjűnk vissza a’ te szállásodra.

Eliza. Én nem foghatom meg – mit akarsz: elébb tűrhetetlenűl sietsz Agenor’ nyomába; s most szinte már reá találván nem-gondolsz

Tamiris. Ámor el rejtette tőllem a’ Veszedelmet, még távol volt: most mikor közte vagyok, látom az én vakmerőségemet.

Eliza. Miért?^*

Tamiris. Nem a’ Straton’ Leánya vagyok én?

Eliza. No ’s.

Tamiris. Nem a’ Gőrőgők Sátorai ezek? Hát ha kőzzűllők valaki reám esmér? Ah, az Istenért, fussunk Kedves Elizám.

Eliza. Bolondság kit gondolsz, hogy reád esmerhetne ebbe’ a’ ruhába? ’S Ha mind rád esmerhetne is, mi lenne bellölle? Talám Sándor barbarus egy Kírály? Olly kevés jeleit tapasztaltuk az ő Virtusának? A’ Persák’ Kírályának mind Feleségét, mind Annyát, nem tudod – –

Tamiris. Azt tudom, de az én szerentsétlenségem alig ha nem nagyobb az ő Virtusánál: nem bátorkodom azokat probára ereszteni. Menjünk.

Eliza. Meg-botsáss: vissza mehetsz egyedűl. Meg-indulván a’ Sátor felé. Én semmitől sem félek, ’s fel akarom keresni Amintást.

Tamiris. Várakozz. A’ te mérészséged bátorságot önt én belém. Néki szánt mérészséggel.

Eliza. Kövess hát engemet. Meg indulnak mint előbb.

Tamiris. Oh Istenem! Lép eggyét kettöt, ’s az után meg-állapodik.

Eliza. Hát el hagysz engem? Ki fut néki a’ kezéből.

Tamiris. Ah hald meg.
El mégyen.

Eliza. Ez a’ Gőrőg Táborba a’ legnagyobb Sátor. Itt bizonyosan fel találom az én bálványomat.

Agenor. Hová sietsz Győnyőrű Nympha? Meg-állítván.

Eliza. Én a’ Királyhoz megyek. Menni akar.

Agenor. Meg-botsáss: Meg állitja: őtet nem lehet látnod.

Eliza. Mi okon?

Agenor. Most ül Tanátsot az ő Gőrőgjeivel.

Eliza. Az ő Gőrőgjeivel?

Agenor. Igen is.

Eliza. És^* igy én el-mehetek. Meg-indulván. Nem az az én Királyom?

Agenor. Álly^* meg. Meg tartoztatván. A’ Te Királyodhoz sem szabad most menned.

Eliza. Miért?

Agenor. Most néki Sándort kell várni.

Eliza. Ám várja. Én tsak látni kivánom őtet. Mint elöbb.

Agenor. Nem: tovább menned nem szabad tenéked.

Eliza. Tehát jelentsd meg neki: ő jöjjön én hozzám.

Agenor. Ez sem szabad néki.

Eliza. Leg alább szabad lész meg-várnom őtet. Le ül, mint elöbb.

Agenor. Édes Elizám, menj el: Hidj nékem. Ej most ne háboritts meg-minket. Én a’ te Kírályoddal rővid idő mulva, minél hamarább lehet, el-fogok te hozzád menni.

Eliza. Nem: én nem hiszek néked. Te Tamirisrol nem gondolkodsz, ’s én rollam fogsz gondolkodni?

Agenor. Tsalatkozol. Éppen ő rolla akarok Sándornak beszélleni. Már belé kezdtem, de félbe kellett a’ munkát szakasztanom. Ah, menj el. Ha ő el tanál jőnni, az alkalmatos szempillantásokat el-lophatod tőllem.

Eliza. Telyesitem kivánságodat. Fel-kél, meg indul, és azután vissza fordul. Azonba ne titkold el Amintástól az én Bodultságimat.

Agenor. Nem.

Eliza. Mond meg-néki, mint fellyebb: hogy én az ővéit^* képzelem magamnak.

Agenor. Igen is.

Eliza. Én tőllem távol lévén, Oh, mint fog a’ boldogtalan győtrődni! Ezt Agenorhoz, de távolrol.

Agenor. Nagyon.

Eliza. Távolrol. ’S beszélli rollam?

Agenor. Mindég.

Eliza. S Mit mond? Vissza fordul Agenorhoz.

Agenor. Hát te még sem tudsz el-menni. Rivalkodva. Ha nékem az ő Panaszit mind el-kellene mondanom – – –

Eliza. El-mégyek, ne haragudj. No ugyan kegyetlen vagy!
El-mégyen.

Agenor. Oh kegyelmes Istenek! kedvezzetek a’ Nagy Sándor’ nagy szivébe az én Tamirisért lejendő Mondásimnak. Ah, igen méltó arra az ő Virtussa, az ő Szépsége – – – De hová, futsz Királyom?

Amintas. A’ Szép Elizát láttam, most, tova: miért buvik el? Hol van?

Agenor. El ment.

Amintas. A’ nélkűl, hogy engem lásson? Háládatlan. Ah utánna akarok menni. Meg indul.

Agenor. Álly^* meg Uram. Meg-tartoztatja.

Amintas. Miért?

Agenor. Nem lehet.

Amintas. Nem lehet? Ki ád Törvényt Királynak?

Agenor. Az ő Nagy volta. Az Igazság, az Illendőség, a’ Mások’ Java, az Okosság, a’ Kötelesség.

Amintas. És^* így Pásztor koromba nem voltam én ollyan szolga? és mit használ nékem az Ország?

Agenor. Ha az Ország néked nem használ, te tartozol használni annak. Téged ajándékoz az Országnak az Ég: nem azt te neked. Az a’ Felséges ész, magas Lélek, Királyi sziv, mellyet ő olly bőven adott tenéked, a’ kőz boldogságot tartoznak szűlni: ’s néked egyedűl tsak ebben kell keresni a’ magadét. Ha magadat nem igazgatod, hogy’ fogsz mást igazgatni? Mitsoda – – – Ah eszembe sem jut, hogy Amintás Király, és hogy én egy Jobbágya vagyok neki. Hibáztam a’ mértéktelen Buzgoság miatt: Uram engedj meg. Le akar térdepelni.

Amintas. Mit tsinálsz? Kelj fel. Fel-emeli. Ah ha engemet szeretsz, beszélj ugy nékem mindenha. Nékem olly szépnek látszik^* az Igazság, hogy magát véllem szeretteti, még-mikor vér is engemet.

Agenor. Ah a’ Fátum téged valoba Kírálynak szánt!

Amintas. De mondd meg-Barátom: Nem kell nékem azt szeretnem, a’ ki engemet szeret? Eliza kevéssé méltó a’ szeretetre? El kell hagynom mint Országló, a’ ki engem magának választott, mint Pásztort? Az ő Félelmein,^* az ő Bodulásain nem kell meg-esni szivemnek? Ki kárhoztathatná az Emberek, az Istenek kőzőtt, az Égen, a’ Földön az én Gyengeségemet?

Agenor. Senki sem. Igazságos az. De mindeneknek elötte – – –

Amintas. De mindeneknek előtte menjűnk, Barátom, az ő meg-vigasztalására, és azután – – –

Agenor. Tartozkodj. El-oszlott a’ Tanáts: jönnek ki a’ Vezérek: hozzánk jő Sándor.

Amintas. Hol van?

Agenor. Nem esméred az ő Őrzőit, a’ Kírályi Liberiárol?

Amintas. És igy – – –

Agenor. Meg kell várnunk.

Amintas. Szegény Eliza!

Agenor.

Sándor. Agenorhoz, a’ ki el-megy. Agenor?

Agenor. Uram.

Sándor. Álj^* meg. Nékem egy kevesett kell vélled beszéllenem.^* Agenor meg-áll. Amintashoz. Mi okon van még is a’ Zidon’ Királya ebbe a’ szűrbe?

Amintas. Mert még-nem^* nyomott Tsokokat, az ő háládatos^* Tiszteletének jeléűl, arra a’ kézre, a’ melly őtet Királyságra emeli. Engedd meg, le akar térdelni,^* hogy előbb az én Jol tevőm’ Lábaihoz – – –

Sándor. Nem: jer a’ te Barátodnak Karjai kőzzé: és tisztelet hellyett, adj néki szeretetet. Az ég’ végzéseinek vagyok én végre hajtoja. Te tsak azzal az őrőmmel vagy ados nékem, a’ mellyet én annak végre hajtásába tapasztalok. Az én Jutalmamul kérem a’ Te Ditsősségedet.

Amintas. Mitsoda ditsősséget tudok én, Oh Istenek! valaha érdemelni, ha mind ekkoráig, tsak eggy Nyájatskát tanultam vezetni?

Sándor. Jó Kírály fogsz lenni, ha jó Pásztor leszel. Szeresd ujj nyájadat, szinte mint a’ Régit: és a’ Réginél nem kevésbé fog majd szeretni az ujj tégedet. Nem az volt eddig a’ te édes Gondod, hogy annak a’ Nyájnak számára vidám árnyékokat, zőld fűveket, tiszta Vizeket keress? Most a’ Te leg-édesebb gondod a’ légyen, hogy mind Javát, mind nyugodalmát keresd ennek a’ másiknak. Éjjel^* vigyázni, nappal izzadni kedves nyájadért; A’ ragadozo Vadaknak nemes szivvel ki tenni magadat az ő oltalmára; Talám ujj dolog előtted? Talám nem tudod az akaratos Bárányokat inkább szoval ketsegtetni, mint rettenteni a’ Bottal? Ah, vidd a’ Thronusba, vidd^* az Amintás szivét kellemetes: és az Istenek, érezni fogod, valamint eddig az Erdökben, ugy a’ Kírályi Székbe is Barátid lésznek tenéked. Jó Kírály fogsz lenni, ha jó Pásztor leszel.

Amintas. Igen is. De eggy esmeretlen, ma és szélveszes Tengerbe látom^* lenni magamat. Ha te már el-mégy, ki fog az én Csillagom lenni? Kitől kell majd Tanátsot kérdenem?

Sándor. Már tsak ez az eggy kételkedés is nagy Királyt ígér nékem. Annak a’ Tengernek, a’ mellyen által kell menned, már előre látod (és az nékem tettszik) a’ leg gonoszabb kőszikláját. Tanátsot adni sokszor nem tud a’ ki akar: sokszor nem akar, a’ ki tud. Saját hivségét, buzgoságát, erejét, vírtusát, mind eggyik nyalkán fitogatja a’ mi szemeink elött: de nem mindég eggyez meg mindeniknek szive az ő ábrázatjával. Ennyi kőzőtt mellyik az, a’ ki tudjon is, akarjon is; meg-választani nagy Tudomány, és talám tsak eggy Királyé. A’ mások’^* keze által telyesitheti egy Kírály Marsnak, és Asztreának leg szebb munkáit:^* de a’ szivnek homályos rejtekeibe be hatni, tisztán meg kűlőmbőztetni a’ hazugságok kőzőtt el-nyomattatott igazságot; felette nagy, és egyedűl tsak magára a’ Királyra bizott munka.

Amintas. De illy nagy Világosságot honnan reménylhet egy Pásztor?^*

Sándor. Az Égtől, a’ ki meg-világositja azokat, a’ kiket Országlásra választ. Ha a’ te Szivedböl a’ tiszta Világosságnak meg-háborítására az Indulatoknak Ködeit fel emelkedni nem hagyod: mindent ki-fogsz látni, jó Kírály^* fogsz lenni, ha jó Pásztor lészel.

Amintas. E’ Mondásokbol^* oly nagy Bátorodást – – –

Sándor. Most menj el: rakd le ezt a’ Mezei ruhát: végy mást magadra, és jöjj vissza hozzám. Már ideje hogy tégedet be-mutassalak a’ te hiv Jobbágyidnak.

Amintas. Ah, Tselekedjétek Oh Istenek! tselekedjétek, hogy Amintas a’ Kírályi Székben légyen maga magának az Ajándékozonak, és az Ajándéknak díszére.
El-megyen.

Agenor. (Most az ideje, hogy az én Tamirisom mellett szoljak.)

Sándor. Az én ditsősségem Oh Agenor! nem szenvedi, hogy^* hosszas Nyugodalmok kőzőtt légyek én. Ma Zidonnak által fogom adni az ő Kírályát. Holnap viradtakor én menni akarok. De meg-vallom te néked nem egész meg-elégedéssel megyek el. A’ ti Jármotokat^* az ígaz őszve tőrtem, a’ Kírályi páltzát, a’ Kírályi Ágra vissza téritettem a’ Bőlts Amintásba egy jó Kírályt, és Agenorba a’ Kírálynak egy igaz barátot hagyok; tisztelt emlékezet lenne talám hosszas Idökig az én Nevem ti kőztetek: Tamiris Oh Istenek, egyedűl Tamiris homályositja azt meg. Valahová fog ő mint szőkevény, és bujdoso menni, mit mondanak majd ott én rollam? hogy én egy kegyetlen vagyok, egy gonosz, és barbarus?

Agenor. Ő mélto a’ mentségre, ha eggy Tyrannus Leánya lévén, félt – – –

Sándor. Ez, az ő Hibája: ’s mitől kellett félni^* neki? Ha Sándor a’ más vétkeit meg-bűnteti, meg is tiszteli a’ mások^* Virtusait.

Agenor. Asia még-eddig több Sándort nem látott.

Sándor. Melly nagy Ditsősségemet ragadja el! Én mindeneket boldogitva hagynék el: ah egyedűl tsak ő reá nézve marad itt az én Vitézségemnek gyászos Nyomdoka.

Agenor. (Most bátran.^*)

Sándor. Meg-mutathattam volna másoknak, ha el nem futott volna Tamiris, hogy én meg-tudom külőmbőztetni a’ bűnőstől az Ártatlant.

Agenor. Ne panaszolkodj: a’ még meg-lehet.

Sándor. Miképpen?

Agenor. Itt van.

Sándor. Ki?

Agenor. Tamiris.

Sándor. S Arrol nékem még sem szollasz?

Agenor. Tsak alig jőttem hozzád, hogy meg tudtam: és most akarám – – –

Sándor. Fuss, siess vezesd hozzám őtet

Agenor. Menő félbe. Mégyek, ’s mindjárt vissza jővők.

Sándor. Várakozz, gondolkozik. (Ah igen is: el-szánva magába, soha ennél szebb Kőtést nem tsinált Amor.) Most igen is tőkélletesen meg-elégedve mehetek el. Repűlj Tamirishoz, és mond meg-néki, hogy ma az ujj Fejedelemnek én a’ Koronát fogom adni, ő pedig a’ Kezét.

Agenor. A’ kezét?

Sándor. Igen is barátom: én ugyan egy Koronával koronázom meg-két szép Léleknek Virtusát. Ő a’ Tronusra fog-hágni, a’ nélkűl hogy ez belölle le-száljon: és tinéktek a’ Békességet, magam nevemnek pedig Ditsősséget igy adom meg: míndent bátorságba helyhezzetek.

Agenor. (Oh Istenem!)

Sándor. Te el-haloványodol és halgatsz? Nem hagyod hellybe Tanátsomat? Valóba Tamiris – – –

Agenor. Igen mélto a’ Tronusra.

Sándor. Egy illy Gondolat – – –

Agenor. Igen mélto te hozzád – – –

Sándor. Mitsoda Indulatnak jele tehát ez a’ te Halgatásod, ’s ez a’ te Halaványodásod?

Agenor. Az Őrőmnek, a’ Tiszteletnek, és a’ Bámulásnak.

Sándor.
El megyen.

Oh váratlan, oh kegyetlen Tsapás! Ah felette, felette tul is haladtatok, oh irgalmatlan Istenek! az én vágyásimonn. Nem kértem én annyit ti tőlletek. Szegény fejem! El vesztelek, szép Tamiris tégedet, és magam vagyok oka az én Veszteségemnek. Melly balgatag voltam én! Előre kell vala látnom – – – Mitsoda? Bánkódsz te, boldogtalan Agenor, egy nagyságos Tselekedetenn? S te vagy hát, a’ ki olly nagy Virtust mutogatsz? ’S te vagy az a’ ki mérészled a’ Kírályokat jobbitani? Térj magadba, és hálákat adván az Isteneknek – – – Ah, szemlélheted majd a’ Te szép Reményedet, a’ más Karjai kőzőtt, hogy meg ne halj azonnal? Nem. De a’ mentséget oh Agenor, te nem érdemled. Ha a’ betsűlletet jobban szereted az életnél, ha inkább imádod Tamarist, mint a’ te Győnyőrkődésedet, vezesd őtet a’ Thronusba, és halj meg.

Amintas. Im hol ismét vissza jöttem hozzád, im hol le-raktam hajdani kedves kőntősőmet. E’ fényes nyűgőkbe őltőzve az én szép Elizámhoz fogok menni, ’s tán meg sem esmér. Vajha leg-alább tsak meg-mutatnám néki magamat.

Agenor. Ah Uram! más egyébb Gondoknak van most az ideje. Minthogy már Kírály vagy, illő hogy most más képpen kezdj gondolkodni.

Amintas. Hogyan? ’s mit kellene tsinálnom?

Agenor. El-felejteni Elizát.

Amintas. Elizát? ’s ki parantsolja azt?

Agenor. Egy Felséges Parantsolatja annak, a’ ki meg-teheti azt, a’ mit akar, ’s az igazságot akarja. Ő egy Országnak a’ Javát akarja, egy Tronusnak a’ Betsűlletét – – –

Amintas. Ah elébb forogjanak fel-fenékkel a’ Világnak mínden Tronusai. Eliza volt, Eliza most is az én Gondolatom: és mig az én Lelkem ki nem szakad belőllem; mindég is Eliza fog lenni. El felejteni nékem Elizát? Hiszen tudod, mennyire imádom én őtet? Tudod mit tsinált én értem? Tudod mint – – –

Agenor. Oh tsilapítsd Kírályom ezeket az Indulatokat.

Amintas. El-felejteni nékem Elizát? Ha én azt tsak probálni akarnám is, azonnal meg-halnék belé.

Agenor. Hibázol. Még nem esméred jól a’ te Virtusodnak bírósságát. Tsak rám hallgass: én azután – – –

Amintas. No mit, már mit tudsz mondani?

Agenor. Hogy mikor az Ég eggy Országlot választ ki a’ Tronusra – – – Meg látja Elizát jobb felőlről. Ah jőn Eliza fussunk.

Amintas. Azt ne is reményld!^*

Agenor. Szánd meg, Uram, magadat is, őtet is, őtet meg-őlöd azonnal, ha eléb szollasz mig-tudnád. – – –

Amintas. Nem szollok eggyet is, eskűvéssel fogadom.

Agenor. Nem: el-kell tőlle futnod. Menjűnk. Tsak most egyszer leg alább tűrd el, az én mérész hűségemnek Határtalan voltát. Meg-kapja őtet kezénél^*

kezenél [em.]

fogva, ’s meg-indult vele bal felé sietve.^*

A színi utasítás nincs aláhúzással kiemelve. [em.]

Tamiris. Hová Agenor?

Agenor. Oh Tsillagok.

Eliza. Amintas hallod.

Agenor. Ah Fejedelem Asszony!

Amintas. Ah Kintsem!

Tamiris. ’S Ennyire kell utánnad várakoznom?

Eliza. Ennyire kell sohajtanom, hogy meg-lássalak. Amintashoz.^*

Tamiris. Agenorhoz. Gondolkoztál é rollam?

Eliza. Amintashoz. Gondolkoztál é rollam?

Tamiris Agenorhoz. Meg-tudhatom é valahára millyen az én sorsom?

Eliza. Még is fel-találom é az én Pásztoromat a’ Kírályba? Amintáshoz.

Tamiris. De te sohajtassz? Agenorhoz.

Eliza. Amintashoz. De te nem felelsz?

Tamiris. Agenorhoz. Szolj.

Agenor. Kellene – – – Nem lehet.

Eliza. Amintashoz. Szolj?

Amintás. Akarnék: nem tudok.

Tamiris. Agenorhoz.^* Hogyan?

Eliza. Mi dolog? Amintáshoz.^*

Tamiris és Eliza (ketten) Nosza szoljatok már egyszer.

Agenor. Ah^* Mert igen sokat is fogunk majd beszélleni. Hagyjatok egy szempillantásig egyedűl magunkat ki pihenni.

Tamiris. Hallottad Eliza?

Eliza. Oh Istenek! El-hajtani minket? s te mit mondassz Amintás?

Amintas. Hogy én haldoklo félbe vagyok.

Tamiris. Értem.^*

Eliza. Értem.^*

Tamiris. Az én állapotom tett téged alatsony lelkűvé.

Eliza. Neked is ez a’ Ruha változtatta meg-szivedet.

Tamiris. Álhatatlan^* Agenor!

Eliza. Háládatlan Amintas!

^*

<Tamiris>

Tamiris.

Amintas.

Agenor.

Tamiris.

Eliza.

Amintás és Agenor (ketten)

Mind a’ 4en.

Jaj nékem! Hanyatlik a’ Nap. Már az az idő el-mult, a’ mellyet az én kinozo kéttségemnek engedett Agenor. Minden Ágról, a’ mellyet a’ szelek meg-rezzentenek, ugy tettzik, hogy ő jőn; ’s a’ meg-határozásra^* kénszerit engemet. Én^* soha miolta a’ Világon vagyok, nem láttam illyen szorongattatásba magamat. Le ül. Eliza tsak azt akarja, hogy emlékezzem az ő Régoltai, gyenge, és nemes szivű szerelmére. Agenor engemet a’ betsűlletnek ezer Képeivel terhel le. Én attol félvén, hogy gyáva Lelkűnek ne-láttassam, vagy hitetlennek ne mutassam magamat: reszketek, habzok, aggodom, ’s semmit sem végezek. És ez a’ Királyság? ’s illy Boldogul élnek a’ Bársony, és az Arany kőzőtt? Nyomorult Ruha! Jutalom vagy é, vagy Bűntetés? Ma azolta míndég bajom volt, miolta rajtam vagy. Mig a’ szegény Gyapjuban – – – Oh boldogtalan fejem! Jőn már Agenor. Mit mondjak neki? Fell áll. Oh Istenem! Akaratjára nem álhatok: ellene szolnom nem lehet. Felette nagy Birodalma van néki az én Szivemenn. Zsémbelődik rám, még is szerettem: gyötőr engemet, ’s még is tisztelem ötet. Gondolkozik ’s azután magát el-szánva. Ah, nem kell vélle tzivodásra kelnem.

Agenor. ’S még is ugy talállak ugy é Kírályom, hogy semmire sem határoztad magadat?

Amintas. Nem éppen nem.

Agenor. Meg van tehát határozva?

Amintas. Meg.

Agenor. Hogy’!

Amintas. Kész vagyok az én kőtelességemnek bé tőltésére?

Agenor. És igy tőbbé nem vonogatod magadat a’ Sándorhoz menetelre?

Amintas. Már indulok is hozzá.

Agenor. Látd, Eliza, és a’ Kírályi Szék, nem álhatnak meg-eggyütt.

Amintas. Az igaz. Nem is kell eggy jol tevő Heros parantsolatjának ellene szegezni magát, a’ ki ő tőlle egy Országot nyert.

Agenor. Oh Szerentsés Amintas! Oh millyen Társat szántak tenéked az Egek! Szeresd őtet: méltó egy Kírály’ Indulatira.

Amintas. Értem,^* Barátom, az Én egész^* Boldogságomat. Ne mond nékem, hogy szeressem az én Mátkámat. Már szeretem őtet annyira, hogy nálla nélkül nem tettzene nékem egy Ország.
El-mégyen.

Jertek ki valahára, Jertek ki, el-fogott Sohajtások, az én szuivem’ Tőmlőtzéből. Valahára nem-ellenkezik abba tőbbé az én Virtusom. A’ Betsületnek, a’ Hüségnek elég van téve tőkélletesen: leg alább nyerjen már a’ Szeretet is, egy nehány Szempillantást. Oh Istenem! Szép Tamiris! Oh Istenem! – – –

Eliza. No de nézd, Agenor, mitsoda mende^* monda hirt kőltőttek itt az én Lelkem Győtrelmére. Azt hírlelték el, hogy Amintás még ma kezet fog Tamirissal: Azt akarnák, hogy én eggy illyen hazugságnak hitelt adjak. Hogy én ő rolla egy illy nagy Hivségtelenségét el-hihessek, kevésbé kellene az Amintás szivét esmérnem. De ki lehet az, a’ kinek illy ártalmas Győnyőrkődése van a’ más’ Győtrettetésében?

Agenor. Kedves Elizám, térj ki tévelygésedből, senki sem ámit^* tégedet.

Eliza. ’S Hát te is olly hiedékény vagy? Te is olly igazságtalan volnál Amintás ellen?

Agenor. Én semmi lett uton modon nem kételkedném rolla.

Eliza. És e’ szerént igy hágy el-engem Amintas? – – – Nem, a’ nem igaz. Meg hagytad magad tsalni, hol vetted ezt az ugyan ditső ujságot?

Agenor. Ő tölle.

Eliza Ő tölle?

Agenor. Igen is, magától Amintástol.

Eliza. Hol?

Agenor. Itt.

Eliza. Mikor?

Agenor. Éppen^* most.

Eliza. S Mit mondott?

Agenor. ’S Aszt mondta, hogy a’ Sándor Akaratjának nem kellene magát ellene szegezni annak, a’ ki ő tőlle egy Országot vett.

Eliza. Szent Istenei az Egeknek! Hogyan? Tamirisnak fogja ő a’ kezét adni?

Agenor. A’ kezét, és a’ Szivét.

Eliza. Hogy árulhatna^* ily el-engem Amintas?

Agenor. Ah, Változtasd, Elíza, változtasd meg-már te is gondolatodat: Engedj a’ végzéseknek.

Eliza. Nem: soha sem fog a’ meg-esni. Indulattal, de sirva. Ne reménylje azt Sándor: ne kivánja azt Tamiris. Ő az én Mátkám, én az ő Mátkája^* vagyok; én őtet szűletésemtől fogva szerettem: Amintas enyim.

Agenor. Igazságos Oh szép Nympha, a’ te fájdalmad, de semmit sem használ. Ha okos vagy, hidj nékem, vigasztald magadat.

Eliza. Én vígasztaljam magamat? Elmés Tanáts, könnyű véghez^* vinni!

Agenor. Véghez fogod azt vinni, ha engem kivánsz követni. Meg vigasztalhatod magadat. És a’ felől a’ más Példája meg-győzhet.

Eliza. Én téged követni nem akarlak: vigasztalni nem akarom magamat. Nékem Amintas kell.

Agenor. De ha ő tőbbé nem tiéd, mit tsinálsz osztán^* e’ Háborodásiddal?^*

Eliza. Mit tsinálok? Sándortol, az Emberektől, az Istenektől kőnyőrűletességet, kegyelmet, igazságot fogok-kérni. Azt kivánom, hogy Amintás szembe meg valja mindenek előtt, hogy az ő szivét nékem ajándékozta; és kivánok, ha arra vágy a’ kegyetlen, hogy azt másnak által engedjem, kivánok Kinomba meg-halni, ’s még ugy, hogy ő azt lássa.
El-mégyen.

Agenor. Szegény Nympha! Én sirásodra sirok: ’s az én Kinomból értem a’ tiédet, és bizonyára Elizának tőbb ereje van, mint nekem. Az ő Kintsét el-veszti, és rá mehet, hogy őtet lássa. Illyen Proba tételre az én Virtusom nem elégséges. Nékem illő Tamiristol futnom, és az én erőtelenségemnek más menedéket nem reménylek. Menő félbe.

Tamiris. Agenor meg álj.

Agenor. (Oh Istenek! segittsetek!)

Tamiris. Tehát eggy illy érdemes szeretőnek tartozik egy Országgal Tamiris? Gunyolodva.

Agenor. Az Ország az ados.

Tamiris. Gunyolva. Miért nem magad hoztad meg-nékem, ezt az igen nagy ujságot? Én a’ te Ajakidbol kedvesebben vettem volna azt, mint egy darab Tzéduládbol.

Agenor. Felette nagy merészségnek tartottam volna azt tselekedni Oh Királyné.

Tamiris. Bosszankodolag. Kissebb lett volna, mint engemet Amintásnak engedni.

Agenor. Az igaz: de talám az én Kőtelességemnek mivoltát előtted – – – Szép Királyné; Isten hozzád.

Tamiris. Hallod. Hová futsz?

Agenor. Hogy eszembe jusson az, hogy az én fejem vagy.

Tamiris. Gunyolodva. Egyedűl a’ te Joságod.

Agenor. Hogy én a’ te veled lételt kerüljem, azt az én Tiszteletem kivánja.

Tamiris. Illy nagy Tiszteletnek még nints hellye. Haraggal. Igazságosabb lessz az, ha majd azt látod, hogy a’ te Királyoddal fogok Kezet.

Agenor. Én azt soha sem látom.

Tamiris. Mit? Soha sem látod azt? Indulatos erőszakkal. Azt akarom, hogy jelen légy az én Lakadalmamon.

Agenor. Ah, a’ Világért sem: meg-botsáss. Ez az utolsó Isten hozzád.

Tamiris. Hallod: Hová mégy?^*

Agenor. A’ hová az Ég végezte.

Tamiris. Mint fellyebb. ’S Hát igy engedelmeskedel a’ Te Királynédnak?

Agenor. Már én nállam^* nélkűl – – –

Tamiris. Éppen^* nem: Te nállad nélkűl az én szerentsém disztelenebb lenne.

Agenor. Mit kivánsz^* hát?

Tamiris. Gunyolodva. Hogy lásson szerentsésnek engemet az én Jol-tévőm, ’s őrűljön az ő munkáján magának.

Agenor. (Melly Tyrannusság!) Ah változtasd az Istenért Tamiris – – –

Tamiris. Indulatosan. Könyőrgésidet meg-nem halgatom, ’s mentségidet sem fogadom el. Engedelmességet kivánok én, egy hiv Jobbágytol.^*

Agenor. (Oh Istenem!)

Tamiris. Hatalommal. Hallottad mit mondtam?

Agenor. Engedelmeskedem, kegyetlen.

Tamiris.
El mégyen.

Nyomorult szivem! Azt gondoltad, hogy a’ Szerelemnek mínden Tyrannusságait ki állottad. Ah, nem igaz. Még a’ leg halálosabb hátra van, hogy el-tűrd azt, nyomorult szivem!„Eggy Szerető; tsak az ollyan BoldogtalanSzerelmes adhatja jol elől,Ki azt, mint én, ugy érzi belől.Ez egy ollyan Kin, és győtrelem,Melly kinosabb minden kinnál,Egy kéttségbe ejtő kinnál,Mellyet nem tűrhetni, éppen nem.” El mégyen.

Sándor.
Nosza! mit késűnk tovább? A’ nap le-száll: miért nem látom a’ Királyt? Hol van Tamiris?

Tamiris. Itt van a’ Sándor’ Lábainál.

Sándor. Te vagy a’ Fejedelem Asszony?

Tamiris. Én vagyok.^*

Agenor. Uram! Ne kételkedj felőlle: Éppen^* az.

Tamiris. Az ő Ellenségeiknek meg-tudnak engedni a’ Hérosok; de azokat Tronusra emelni, tsak a’ Sándorok tudják. Én meg nem mondhatom néked, Sándor, az én szivemnek Mozdulásait, a’ mellyeket magamba érzek. Én téged mint Győzőt tisztellek; mint Herost betsűllek; szeretlek mint jol tevőt; imádlak mint Istent.

Sándor. Az én Munkámnak nagy Jutalma az, hogy kevéllyé tészek egy Tronust illy szeretetre mélto Királynéval.

Tamiris. Még én nem vagyok az.

Sándor. De tsak eggy Pertz’ hijja.

Tamiris. Halloda a’ Szerető Agenor az én fel emeltetésemet tőbbre betsűlli az ő szerelménél: Vallyon nékem kevesebre kell é betsűlnőm az én fel emeltetésemnél egy illy hív Lelket, vedd gondolora Sándor ’s magad itéld meg azt. Azt, a’ mit Sándor az én esetembe tsinálna, azt kivánom tsinálni én is.

Sándor. Agenorhoz. ’S Te szeretvén el-tudtad – –

Agenor. Hallod mit beszél ő: és lásd meg-kellene é fosztanom a’ Tronust eggy illy szép Lélektől.

Sándor. Tamirishoz. És te még is olly háládatosnak érzed tehát magadat ő eránta. – – –

Tamiris. Hallod mit beszél ő: és mond meg nékem, bűntetést érdemel é illy nagy Virtus.

Agenor. Ugy de, Fejedelem Asszony, tsak még most is egésszen vigadni láttzottál előttem a’ Lakodalomra valo hiváson.

Tamiris. Koránt sem. Ha nem te azt gondoltad, hogy én nagyra vágyobb vagyok, mint Szerető; ’s azért bűntettelek meg.

Sándor. Istenek! Millyen Virtus, millyen hivség!

Eliza. Ah, Uram, igazságot, szánakozást, kegyelmet.

Sándor. Ki vagy? Mit kivánsz?

Eliza. Én Eliza vagyok. Sándortol oltalmat kérek, egy igazságtalanul el-nyomott szivnek védelmére.

Sándor. No ki ellen?

Eliza. Maga Sándor ellen!

Sándor. Mit tsinált néked Sándor?

Eliza. Ő nékem el-ragadja mínden békességemet, mínden Kintsemet: ő azt akarja, hogy kinomba meg-haljak. Én Amíntásért élek; ő el ragadja tőllem Amíntást.

Sándor. Amintas! Hát mitsoda Jussod van néked ő rajta?

Eliza. Mitsoda? Gyermek koromtol-fogva az ő szivét birtam ajándékba: és mind addig békével bírtam az ő szivét. Igazságtalan az, és ragadozo, a’ ki annak Ura akar lenni, ha én azt nem engedem: Én pedig másnak engedem az én életemet de az én Bálványomat tellyességgel nem.

Sándor. Az, a’ ki szivét te néked adta, nemes Nimfa Amíntás volt, a’ Pásztor: Néked soha sem adta által az ő szivét Abdolonimus a’ Kírály.

Amintas. Uram! Én Amintás vagyok, ’s Pásztor vagyok.

Sándor. Mitsoda!

Amintas. Im hol a’ Kírályi Kőntős a’ te Lábaidnál. Le rakják Sándor elébe a’ botokat. Az én vászon ruhámat reám vévén vissza térek, az én nyájamhoz, az én békességemhez.

Sándor. S Tamiris nem – – –

Amintas. Tamíris méltó egy Kírály’ szivére: de Eliza nem mélto arra, hogy hitemet eránta meg szegjem. Pásztor koromba választott engemet. Király Koromba nem kell el hagynom. Eliza és a’ Királyság mint hogy nem álhatnak meg-eggyütt, legyen azé a’ Királyság, a’ kinek kedve van a’ Királykodásra: tsak Eliza maradjon meg nékem, én azzal meg elégszem: mert egy hiv Pásztor Legény (Uram meg-botsáss) jobb szeretek én lenni, mint egy hitetlen Kírály.

Agenor. Mit hallok?^*

Sándor. Hol vagyok én?

Eliza. Én ezt néked meg-mondtam: Amintas az enyim.

Sándor. Oh Istenek! Mikor én mindnyájatokat^* boldoggá^* akarlak tenni, az én bosszuságomra, mind szerentsétlenekké tésznek benneteket! Ah, ne, a’ Világért se. Illy nemes szivű szeretőket ne szaggasson el Sándor egymástol. Imhol tenéked, Amintas, a’ Szép Eliza. Imhol, Tamiris, a’ te hiv Agenorod. Amíntáshoz, és Elízához. Ti most a’ Zidon’ Országloi fogtok lenni. Agenorhoz, és Tamirishoz. Ti sem fogtok Jobbágyok maradni. Zálogba vetem az én szerentsémet, hogy néktek Tronust épittsek:^* ’s illy nagy virtus nem marad ország hijjával.

Tamiris és Agenor (ketten) Oh nagy Heros

Amintas és Eliza (ketten) Oh nagy Heros

Sándor. Ah, lássa már valahára Zídon meg koronázva az ő Kírályát.

Amintas. De ebbe a’ Ruhába – – –

Sándor. Ebbe a’ Ruhába nem vaktába hoz ide téged az Ég. Az Ég az által a’ Te boldog Országlásodnak egész folyamatját jövendöli meg. Szép Szerentséje egy Országnak a’ Pásztor Kírály.

Kar