Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Agénor. Óh kegyelmes Istenek! kedvezzetek a’ Nagy Sándor’ nagy Szívébe az én Tamirisén lejendő Mondásimnak. Ah, igen méltó arra az ő Virtusa, az ő Szépsége – – – De hová, futsz Királyom?

Amintás. A’ szép Elízát láttam most tova: miért búvik el? hol van?

Agénor. Elment.

Amintás. A’ nélkűl, hogy engem lásson? Háládatlan. Ah utánna akarok menni. Megindúl.

Agénor. Állj meg Uram. Megtartóztatja.

Amintás. Miért?

Agénor. Nem lehet.

Amintás. Nem lehet? Ki ád Törvényt Királynak?

Agénor. Az ő Nagyvólta, az Igazság, az Illendőség, a’ mások’ Java, az Okosság, a’ Kötelesség.

Amintás. És így Pásztorkoromba nem vóltam én ollyan Szolga? és mit használ nékem az Ország?

Agénor. Ha az Ország néked nem használ, te tartozol használni annak. Téged ajándékoz az Országnak az Ég: nem azt tenéked. Az a’ felséges Ész, magos Lélek, Királyi szív, mellyet ő olly bőven adott tenéked, a’ köz Boldogságot tartoznak szűlni: ’s néked egyedűl tsak ebben kell keresni a’ magadét. Ha magadat nem igazgatod, hogy’ fogsz mást igazgatni? Mitsoda – – – Ah, eszembe sem jut hogy Amintás Király, és hogy én eggy Jobbágya vagyok néki. Hibáztam a’ mértéktelen Buzgóság miatt: Uram engedj meg. Le akar térdepelni.

Amintás. Mit tsinálsz? Kelj fel, felemeli. Ah, ha engemet szeretsz, beszéllj úgy nékem mindenha. Nékem olly szépnek látszik az Igazság, hogy magát vélem szeretteti, még mikor vér is engemet.

Agénor. Ah a’ Fátum téged valóba Királynak szánt!

Amintás. De mondd meg barátom: nem kell nékem azt szeretnem, a’ ki engem szeret? Elíza kevéssé méltó a’ Szeretetre? El kell hagynom mint Országló, a’ ki engem magának választott, mint Pásztort? Az ő félelmein, az ő Bódulásain nem kell megesni szívemnek? Ki kárhoztathatná az Emberek, az Istenek között, az Égen, a’ Főldön, az én Gyengeségemet?

Agénor. Senki sem. Igazságos az. De mindeneknek előtte – – –

Amintás. De mindeneknek előtte menjünk, Barátom, az ő megvígasztalására, és azután – – –

Agénor. Tartózkodj. Eloszlott a’ Tanáts: jönnek ki a’ Vezérek: hozzánk jön Sándor.

Amintás. Hol van?

Agénor. Meg ^* esméred az ő Őrzőit a’ Királyi Liberiáról.

Amintás. És így – – –

Agénor. Meg kell várnunk.

Amintás. Szegény Elíza!

Agénor.

Sándor. Agénorhoz, a’ ki elmegy. Agénor?

Agénor. Uram.

Sándor. Állj meg. Nékem eggy keveset kell véled beszéllenem. Agénor megáll. Amintáshoz. Mi okon van még is a’ Zídon Királya ebbe a’ szűrbe?

Amintás. Mert még nem nyomott Tsókokat, az ő háládatos Tiszteletének jeléűl, arra a’ Kézre, a’ melly őtet a’ Királyságra emeli. Engedd meg, le akar térdelni, hogy előbb az én Jóltévőm’ Lábaihoz – – –

Sándor. Nem: jer a’ te Barátodnak Karjai közé: és tisztelet helyett, adj néki Szeretetet. Az Ég’ Végzéseinek vagyok én végre hajtója. Te tsak azzal az Örömmel vagy adós nékem, a’ mellyet én annak végre hajtásába tapasztalok. Az én Jutalmamúl kérem a’ te Ditsőségedet.

Amintás. Mitsoda Ditsőséget tudok én, óh Istenek! valaha érdemleni, ha mind ekkoráig tsak eggy Nyájatskát tanúltam vezetni?

Sándor. Jó Király fogsz lenni, ha jó Pásztor leszel. Szeresd új Nyájadat, szinte mint a’ régit: és a’ réginél nem kevésbbé fog majd szeretni az új tégedet. Nem az vólt eddig a’ te édes Gondod, hogy annak a’ Nyájnak számára vídám Árnyékokat, zőld fűveket, tiszta Vizeket keress? most a’ te legédesebb Gondod az légyen, hogy mind Javát, mind Nyúgodalmát keresd ennek a’ másiknak. Éjjel vígyázni, nappal izzadni kedves Nyájadért; a’ ragadozó Vadaknak nemes szívvel kitenni magadat az ő oltalmára; talám új dolog előtted? Talám nem tudod az akaratos Bárányokat inkább szóval ketsegtetni, mint rettenteni a’ Bottal? Ah, vidd a’ Trónusba, vidd az Amintás kellemetes Szívét: és az Istenek, érezni fogod, valamint eddig az Erdőkben, úgy a’ Királyiszékbe is barátid lesznek tenéked. Jó Király fogsz lenni, ha jó Pásztor leszel.

Amintás. Igen is. De eggy esmeretlen, és szélvészes ^* Tengerbe látom lenni magamat. Ha te már elmégy, ki fog az én Tsillagom lenni? Kitől kell majd Tanátsot kérdenem?

Sándor. Már tsak ez az eggy kételkedés is nagy Királyt ígér nékem. Annak a’ Tengernek a’ mellyen által kell menned, már előre látod (és az nékem tetszik) a’ leggonoszabb kőszikláját. Tanátsot adni sokszor nem tud, a’ ki akar: sokszor nem akar, a’ ki tud. Saját Hívségét, Buzgóságát, Erejét, Virtusát mind eggyik nyalkán fitogatja a’ mi Szemeink előtt: de nem mindég eggyez meg mindeniknek Szíve az ő Ábrázatjával. Ennyi között mellyik az, a’ ki tudjon is, akarjon is; megválasztani nagy Tudomány, és talám tsak eggy Királyé. A’ mások’ Keze által tellyesítheti eggy Király Mársnak és Asztréának legszebb Munkáit: de a’ Szívnek homályos Rejtekeibe béhatni, tisztán megkülömböztetni a’ Hazugságok között elnyomattatott Igazságot, felette nagy és egyedűl tsak magára a’ Királyra bízott Munka.

Amintás. De illy nagy Világosságot honnan reménylhet eggy Pásztor?

Sándor. Az Égtől, a’ ki megvilágosítja azokat, a’ kiket Országlásra választ. Ha a’ te Szívedből a’ tiszta Világosságnak megháborítására az Indúlatoknak Ködeit felemelkedni nem hagyod: mindent ki fogsz látni. Jó Király fogsz lenni, ha jó Pásztor leszel.

Amintás. E’ Mondásokból olly nagy Bátorodást –

Sándor. Most menj el: rakd le ezt a’ mezei ruhát: végy mást magadra; és jőjj vissza hozzám. Már ideje, hogy tégedet bémutassalak a’ te hív Jobbágyidnak.

Amintás. Ah, tselekedjétek, óh Istenek, tselekedjétek, hogy Amintás a’ Királyi Székben, légyen maga magának, az Ajándékozónak, és az Ajándéknak Díszére.
Elmegyen.

Agénor. (Most az ideje, hogy az én Tamirisom mellett szóljak.)

Sándor. Az én Ditsőségem, óh Agénor, nem szenvedi, hogy hosszas Nyúgodalmak között legyek én. Ma Zídonnak által fogom adni az ő Királyát. Hólnap virradtakor én menni akarok. De, megvallom tenéked, nem egész megelégedéssel megyek el. A’ ti Jármotokat, az igaz öszve törtem, a’ Királyi páltzát, a’ Királyi Ágra vissza térítettem, a’ bölts Amintásba eggy jó Királyt, és Agénorba a’ Királynak eggy igaz barátot hagyok; tisztelt Emlékezet lenne talám hosszas Időkig az én Nevem ti köztetek: Tamiris, óh Istenek, egyedűl Tamiris homályosítja azt meg. Valahová fog ő mint szökevény és bujdokló menni, mit mondanak majd ott én rólam? hogy én eggy kegyetlen vagyok, eggy gonosz és barbarus?

Agénor. Ő méltó a’ Mentségre, ha eggy Tirannus Leánya lévén, félt – – –

Sándor. Ez, az ő Hibája: ’s mitől kellett félni néki? Ha Sándor a’ más vétkeit megbünteti, meg is tiszteli a’ mások’ Virtusait.

Agénor. Á’sia még eddig több Sándort nem látott.

Sándor. Melly nagy Ditsőségemet ragadja el! Én mindeneket boldogítva hagynék el: ah egyedűl tsak ő rá nézve marad itt az én Vitézségemnek gyászos Nyomdoka.

Agénor. (Most bátran.) ^*

Sándor. Megmutathattam vólna másoknak, ha el nem futott vólna Tamiris, hogy én meg tudom különbböztetni a’ bűnöstől az ártatlant.

Agénor. Ne panaszolkodj: a’ még meglehet.

Sándor. Miképpen?

Agénor. Itt van.

Sándor. Ki?

Agénor. Tamiris. ^*

Sándor. ’S arról nékem még se szóllasz?

Agénor. Tsak alig jöttem hozzád, hogy megtudtam, és most akarám. – – –

Sándor. Fuss, siess; vezesd hozzám őtet.

Agénor. Menőfélbe. Megyek ’s mindjárt vissza jövök.

Sándor. Várakozz, gondolkozik: (Ah igen is: elszánva magába soha ennél szebb Kötést nem tsinált Ámor.)^* Most igen is tökélletesen megelégedve mehetek el. Repűlj Tamirishoz, és mond meg néki, hogy ma az új Fejedelemnek én a’ Koronát fogom adni, ő pedig a’ Kezét.

Agénor. A’ kezét?

Sándor. Igen is, barátom: én eggy Koronával koronázom meg két szép Léleknek Virtusát. Ő a’ Trónusra fog hágni, a’ nélkűl hogy ez belőle leszálljon: és tinéktek a’ Békességet, magam nevemnek pedig a’ Ditsőséget így adom meg: mindent bátorságba helyheztetek.

Agénor. (Óh Istenem!)

Sándor. Te elhaloványodol, és halgatsz? Nem hagyod helybe Tanátsomat? Valóba Tamiris –

Agénor. Igen méltó a’ Trónusra.

Sándor. Eggy illy Gondolat – – –

Agénor. Igen méltó te hozzád – – –

Sándor. Mitsoda Indúlatnak jele tehát, ez a’ te Hallgatásod, ’s ez a’ te elhaloványodásod?

Agénor. Az Örömnek, a’ Tiszteletnek, és a’ Bámúlásnak.

Sándor.
Elmegyen.

Oh váratlan, oh kegyetlen Tsapás! Ah, felette, felette túl is haladtatok, oh irgalmatlan Istenek, az én Vágyásimon. Nem kértem én annyit ti tőletek. Szegény fejem! Elvesztelek, szép Tamiris tégedet, és magam vagyok oka az én Veszteségemnek. Melly balgatag vóltam én! Előre kell vala látnom – – – Mitsoda? Bánkódol te, boldogtalan Agénor, eggy nagyságos tselekedeten? ’S te vagy hát, a’ ki olly nagy Virtust mutogatsz? ’S te vagy az, a’ ki mérészled a’ Királyokat jobbítani? Térj magadba, és hálákat adván az Isteneknek – – – Ah, szemlélheted majd a’ te szép Reményedet a’ más Karjai között, hogy meg ne halj azonnal? Nem. De a’ Mentséget, óh Agénor te nem érdemled. Ha a’ Betsűletet jobban szereted az Életnél, ha inkább imádod Tamarist, mint a’ te Gyönyörködésedet: vezesd őtet a’ Trónusba és halj meg.

Amintás. Imhol ismét vissza jöttem hozzád: imhol leraktam hajdani kedves Köntösömet. E’ fényes Nyűgökbe öltözve az én szép Elízámhoz fogok menni, ’s tán meg sem esmér. Vajha legalább tsak megmutatnám neki magamat.

Agénor. Ah, Uram, más egyébb Gondoknak van most ideje. Minthogy már Király vagy, illő hogy most másképpen kezdj gondolkodni.

Amintás. Hogyan? ’S mit kellene tsinálnom?

Agénor. Elfelejteni Elízát.

Amintás. Elízát? ’s ki parantsolja azt?

Agénor. Eggy felséges Parantsolatja annak, a’ ki megteheti azt, a’ mit akar, ’s az igazságot akarja. Ő eggy Országnak a’ javát akarja, eggy Trónusnak a’ Betsületét – – –

Amintás. Ah előbb forognak fel fenékkel a’ Világnak minden Trónusai. Elíza volt, Elíza most is az én Gondolatom: és míg az én Lelkem ki nem szakad belőlem; mindég is Elíza fog lenni. Elfelejteni nékem Elízát? Hiszen tudod, mennyire imádom én őtet? Tudod mit tsinált én értem? Tudod, mint – – –

Agénor. Óh tsillapítsd, Királyom, ezeket az Indúlatokat.

Amintás. Elfelejteni nékem Elízát? Ha én azt tsak próbálni akarnám is, azonnal meghalnék belé.

Agénor. Hibázol. Még nem esméred jól a’ te Virtusodnak bírósságát. Tsak rám hallgass: én azután – – –

Amintás. No mit, már mit tudsz mondani?

Agénor. Hogy mikor az Ég eggy Országlót választ ki a’ Trónusra – – – Meglátja Elízát jobb felőlről. Ah, jön Elíza. Fussunk.

Amintás. Azt ne is reményld.

Agénor. Szánd meg Uram, magadat is, őtet is. Őtet megölöd azonnal, ha előbb szólasz, míg megtudnád – – –

Amintás. Nem szóllok eggyet is: esküvéssel fogadom.

Agénor. Nem: el kell tőle futnod. Menjünk. Tsak most eggyszer tűrd el az én mérész Hívségemnek határtalan voltát. Megkapja őtet kezénél fogva, ’s megindúlt véle bal felé sietve.

Tamiris. Hová Agénor?

Agénor. Oh Tsillagok!

Elíza. Amintás, hallod.

Agénor. Ah, Fejedelemasszony!

Amintás. Ah, Kintsem!

Tamiris. ’S ennyire kell utánnad várakoznom?

Elíza. Ennyire kell sohajtanom, hogy meglássalak. ^*Amintáshoz.

Tamiris. Agénorhoz. Gondolkoztál é rólam?

Elíza. Amintáshoz. Gondolkoztál é rólam?

Tamiris Agénorhoz. Megtudhatom é, millyen valahára az én sorsom?

Elíza. Még is feltalálom é az én Pásztoromat a’ Királyba? Amintáshoz.

Tamiris. De te sóhajtasz? Agénorhoz.

Elíza. Amintáshoz. De te nem felelsz?

Tamiris. Agénorhoz. Szólj.

Agénor. Kellene – – – Nem lehet.

Elíza. Amintáshoz. Szólj.

Amintás. Akarnék – – – Nem tudok.

Tamiris. Hogyan?

Elíza. Mi dolog? Amintáshoz.

Tamiris és Elíza ^*

Nincs dőlttel kiemelve. [em.]

(ketten) Nosza szóljatok már eggyszer.

Agénor. Ah, mert igen sokat is fogunk majd beszéllni. Hagyjatok eggy szempillantásig egyedűl Magunkat kipihenni.

Tamiris. Hallottad, Elíza?

Elíza. Óh Istenek! elhajtani minket? ’S te mit mondasz, Amintás?

Amintás. Hogy én haldoklófélbe vagyok.

Tamiris. Értem.

Elíza. Értem.

Tamiris. Az én Állapotom tett téged alatsony Lelkűvé.

Elíza. Néked is ez a’ ruha változtatta meg Szívedet.

Tamiris. Állhatatlan Agénor!

Elíza. Háládatlan Amintás!

Tamiris.

Amintás.

Agénor.

Tamiris.

Elíza.

Amintás és Agénor (ketten)

Mind a’ négyen.

Jaj nekem! Hanyatlik a’ Nap. Már az idő elmúlt, a’ mellyet az én kínozó Kétségimnek engedett Agénor. Minden Ágról, a’ mellyet a’ szellők megrezzentenek, úgy tetszik, hogy ő jön; ’s a’ meghatározásra kénszerít engemet. Én soha miólta a’ Világon vagyok, nem láttam illyen Szorongattatásba’ magamat. Leül. Elíza tsak azt akarja, hogy emlékezzem az ő régóltai, gyenge és nemes szívű Szerelmére: Agénor engem a’ Betsűletnek ezer képeivel terhelle. Én attól félvén, hogy gyáva Lelkűnek ne láttassam, vagy hitetlennek ne mutassam magamat, reszketek, habzok, aggódom, ’s semmit sem végezek. És ez a’ Királyság? ’S ílly boldogúl élnek a’ Bársony és az Arany között? Nyomorúlt Ruha! Jutalom vagy é, vagy Büntetés? Ma azólta mindég bajom volt, miólta rajtam vagy. Míg a’ szegény Gyapjúban – – – Oh boldogtalan Fejem! Jön már Agénor. Mit mondjak néki? Feláll. Oh Istenem! Akaratjára nem állhatok: ellene szólnom nem lehet. Felette nagy Birodalma van néki az én Szívemen. Zsémbelődik rám, még is szeretem: gyötör engemet, ’s még is tisztelem őtet. Gondolkozik, ’s azután magát elszánva. Ah, nem kell véle tzivódásra kelnem.

Agénor. ’S még is úgy talállak úgy é Királyom, hogy semmire sem határoztad magadat?

Amintás. Nem, épen nem.

Agénor. Meg van tehát határozva?

Amintás. Meg.

Agénor. Hogy’?

Amintás. Kész vagyok az én Kötelességemnek bétőltésére.

Agénor. És így többé nem vonogatad magadat a’ Sándorhoz Menetelre?

Amintás. Már indúlok is hozzá.

Agénor. Látd, Elíza és a’ Királyi Szék nem állhatnak meg eggyütt.

Amintás. Az igaz. Nem is kell eggy jóltévő Héros’ Parantsolatjának ellene szegezni magát, a’ ki ő tőle eggy Országot nyert.

Agénor. Óh szerentsés Amintás! Óh millyen Társat szántak tenéked az Egek! Szeresd őtet: méltó eggy Király’ Indúlatira.

Amintás. Értem, barátom, az én egész Boldogságomat. Ne mondd nékem hogy szeressem az én Mátkámat. Már szeretem őtet annyira, hogy nála nélkűl nem tetszene nékem eggy Ország.
Elmegyen.

Jertek ki valahára, jertek ki, elfogott Sóhajtások, az én Szívem’ Tömlötzéből. Valahára nem ellenkezik abba’ többé az én Virtusom. A’ Betsűletnek, a’ Hűségnek elég van téve tökélletesen: legalább nyerjen már a’ Szeretet is egynehány Szempillantást. Oh Istenem! Szép Tamiris! Oh Istenem! – – –

Elíza. No de nézd, Agénor, mitsoda mende monda hírt kőltöttek itt az én Lelkem Gyötrelmére. Azt hírlelték el, hogy Amintás még ma kezet fog Tamirissal: azt akarnák, hogy én eggy illyen hazugságnak hitelt adjak. Hogy én ő róla eggy nagy Hívségtelenséget elhihessek, kevésbbé kellene az Amintás’ Szívét esmernem. De ki lehet az, a’ kinek illy ártalmas Gyönyörködése van a’ más’ gyötrettetésében?

Agénor. Kedves Elízám, térj ki tévelygésedből, senki sem ámít tégedet.

Elíza. ’S hát te is olly hiedékény vagy? Te is olly igazságtalan vólnál Amintás ellen?

Agénor. Én semmi lett úton módon nem kételkednék róla.

Elíza. És e’ szerént így hágy el engem Amintás? – – – Nem, a’ nem igaz. Meghagytad magad tsalni. Hol vetted ezt az ugyan ditső Újságot?

Agénor. Ő tőle.

Elíza Ő tőle?

Agénor. Igen is, magától Amintástól.

Elíza. Hol?

Agénor. Itt.

Elíza. Mikor?

Agénor. Épen most.

Elíza. ’S mit mondott?

Agénor. ’S azt mondta, hogy a’ Sándor’ Akaratjának nem kellene magát ellene szegezni annak, a’ ki ő tőle eggy Országot vett.

Elíza. Szent Istenei az Egeknek! Hogyan? Tamirisnak fogja ő a’ kezét adni?

Agénor. A’ kezét, és a’ Szívét.

Elíza. Hogy árúlhatna engem így el Amintás?

Agénor. Ah, változtasd, Elíza, változtasd meg már te is Gondolatodat: engedj a’ végzéseknek.

Elíza. Nem: soha sem fog a’ megesni. Indúlattal, de sírva. Ne reménylje azt Sándor: ne kívánja azt Tamiris. Ő az én Mátkám: én az ő Mátkája vagyok; én őtet születésemtől fogva szerettem: Amintás enyím.

Agénor. Igazságos, óh szép Nimfa, a’ te fájdalmad, de semmit sem használ. Ha okos vagy, hidgy nékem, vígasztald magadat.

Elíza. Én vígasztaljam magamat? Elmés Tanáts, könnyű véghez vinni!

Agénor. Véghez fogod azt vinni, ha engem kívánsz követni. Megvígasztalhatod magadat. És a’ felől a’ más példája meggyőzhet.

Elíza. Én téged követni nem akarlak: vígasztalni nem akarom magamat. Nékem Amintás kell.

Agénor. De ha ő többé nem tiéd, mit tsinálsz osztán e’ Háborodásiddal?

Elíza. Mit tsinálok? Sándortól, az emberektől, az Istenektől, könyörűletességet, kegyelmet, igazságot fogok kérni. Azt kívánom, hogy Amintás szembe megvallja mindenek előtt, hogy az ő Szívét nékem ajándékozta: és kívánok, ha arra vágy a’ kegyetlen, hogy azt másnak által engedjem, kívánok Kínomba meghalni, ’s még úgy, hogy ő azt lássa.
Elmegyen.

Agénor. Szegény Nimfa! Én sírásodra sírok: ’s az én Kínomból értem a’ tiédet. És bizonnyára Elízának több Ereje van, mint nékem. Az ő Kintsét elveszti, és rá mehet, hogy őtet lássa. Illyen Próbatételre az én Virtusom nem elégséges. Nékem illő Tamiristól futnom: és az én Erőtelenségemnek más Menedéket nem reménylek. Menőfélbe.

Tamiris. Agénor, megállj.

Agénor. (Óh Istenek! segítsetek!)

Tamiris. Tehát eggy illy érdemes Szeretőnek köszönsz eggy Országot Tamiris? Gúnyolódva.

Agénor. Az Ország az adós.

Tamiris. Gúnyolva. Miért nem magad hoztad meg nékem ezt az igen nagy Újságot? Én a’ te Ajakidból kedvesebben vettem volna azt, mint eggy darab Tzéduládból.

Agénor. Felette nagy mérészségnek tartottam volna azt tselekedni, óh Királyné.

Tamiris. Bosszankodólag. Kissebb lett volna, mint engemet Amintásnak engedni.

Agénor. Az igaz: de talám az én Kötelességemnek Mivóltát előtted – – – Szép Királyné; Istenhozzád.

Tamiris. Hallod. Hová futsz?

Agénor. Hogy eszembe jusson az, hogy az én Fejem vagy.

Tamiris. Gúnyolódva. Egyedűl a’ te Jóságod.

Agénor. Hogy én a’ véled lételt kerűljem, azt az én Tiszteletem kívánja.

Tamiris. Illy nagy Tiszteletnek még nints helye. Haraggal. Igazságosabb lesz az, ha majd azt látod, hogy a’ te Királyoddal fogok Kezet.

Agénor. Én azt soha sem látom.

Tamiris. Mit? Soha sem látod azt? Indúlatos Erőszakkal. Azt akarom, hogy jelen légy az én Lakadalmamon.

Agénor. Ah, a’ Világért sem: megbotsáss. Ez az utólsó Istenhozzád.

Tamiris. Hallod: Hová mégy?

Agénor. A’ hová az Ég végezte.

Tamiris. Mintfellyebb. ’S hát így engedelmeskedel a’ te Királynédnak?

Agénor. Már én nálam nélkűl – – –

Tamiris. Épen nem: te nálad nélkűl az én szerentsém dísztelenebb lenne.

Agénor. Mit kívánsz hát?

Tamiris. Gúnyolódva. Hogy lásson szerentsésnek engem’ az én Jóltévőm, ’s örűljön az ő Munkáján magának.

Agénor. (Melly Tirannusság!) ^* Ah változtasd az Istenért Tamiris – – –

Tamiris. Indúlatosan. Könyörgésidet meg nem halgatom, ’s mentségidet sem fogadom el. Engedelmességet kívánok én eggy hív Jobbágytól.

Agénor. (Óh Istenem!)

Tamiris. Hatalommal. Hallottad mit mondtam?

Agénor. Engedelmeskedem, kegyetlen.

Tamiris.
Elmegyen.

Nyomorúlt Szívem! Azt gondoltad hogy a’ Szerelemnek minden Tirannusságait kiállottad. Ah, nem igaz. Még a’ leghalálosabb hátra van, hogy eltűrd azt, nyomorúlt Szívem!
Elmegyen.

Sándor.
Nosza! mit késünk tovább? A’ Nap leszáll: miért nem látom a’ Királyt? hol van Tamiris?

Tamiris. Itt van a’ Sándor’ Lábainál.

Sándor. Te vagy a’ Fejedelemasszony?

Tamiris. Én vagyok.

Agénor. Uram! ne kételkedj felőle: épen az.

Tamiris. Az ő Ellenségeiknek megtudnak engedni a’ Hérosok: de azokat Trónusra emelni tsak a’ Sándorok tudják. Én meg nem mondhatom néked, Sándor, az én Szívemnek Mozdúlásait, a’ mellyeket magamba érzek. Én téged mint győzőt tisztellek; mint Hérost betsűllek; szeretlek mint Jóltévőt; imádlak mint Istent.

Sándor. Az én Munkámnak nagy Jutalma az, hogy kevélyé teszek eggy Trónust illy szeretetre méltó Királynéval.

Tamiris. Még én nem vagyok az.

Sándor. De tsak eggy Pertz’ híjja.

Tamiris. Hallod. A’ szerető Agénor az én felemeltetésemet többre betsűli az ő Szerelménél: valyon nékem kevesebbre kell é betsűlnöm az én felemeltetésemnél eggy illy hív Lelket, vedd gondolóra Sándor, ’s magad ítéld meg azt. Azt a’ mit Sándor az én Esetembe tsinálna, azt kívánom tsinálni én is.

Sándor. Agénorhoz. ’S te szeretvén el tudtad – –

Agénor. Hallod mit beszéll ő: és lásd meg kellene é fosztanom a’ Trónust eggy illy szép Lélektől.

Sándor. Tamirishoz. És te még is olly háládatosnak érzed tehát magadat ő eránta. – – –

Tamiris. Hallod mit beszéll ő: és mond meg nékem, büntetést érdemel é illy nagy Virtus.

Agénor. Ugyde, Fejedelemasszony, tsak még most is egészen vígadni látszottál előttem a’ Lakodalomra való híváson.

Tamiris. Koránt sem. Hanem te azt gondoltad, hogy én nagyra vágyóbb vagyok, mint Szerető; ’s azért bűntettelek meg.

Sándor. Istenek! Millyen Virtus, millyen Hívség!

Elíza. Ah Uram, Igazságot, Szánakozást, Kegyelmet.

Sándor. Ki vagy? Mit kívánsz?

Elíza. Én Elíza vagyok. Sándortól oltalmat kérek eggy igazságtalanúl elnyomattatott Szívnek védelmére.

Sándor. No ki ellen?

Elíza. Maga Sándor ellen.

Sándor. Mit tsinált néked Sándor?

Elíza. Ő nékem elragadja minden Békességemet, minden Kintsemet: ő azt akarja, hogy Kínomba meghaljak. Én Amintásért élek: ő elragadja tőlem Amintást.

Sándor. Amintást! Hát mitsoda Jussod van néked ő hozzá?

Elíza. Mitsoda? Gyermek koromtól fogva az ő szívét birtam ajándékba: és mind eddig békével birtam az ő Szívét. Igazságtalan az, és ragadozó, a’ ki annak Ura akar lenni, ha én azt nem engedem: én pedig másnak engedem az én életemet, de az én Bálványomat telyességgel nem.

Sándor. Az, a’ ki Szívét tenéked adta, Nemes Nimfa, Amintás volt, a’ Pásztor: néked soha sem adta által az ő Szívét Abdolominus a’ Király.

Amintás. Uram, én Amintás vagyok, ’s Pásztor vagyok.

Sándor. Mitsoda?

Amintás. Imhol a’ Királyi Köntös a’ te Lábaidnál. Lerakják Sándor elibe a’ Botokat. Az én vászon ruhámat reám vévén vissza térek az én Nyájamhoz, az én Békeségemhez.

Sándor. ’S Tamiris nem – – –

Amintás. Tamiris méltó eggy Király’ Szívére: de Elíza nem méltó arra, hogy hitemet eránta megszegjem. Pásztor koromba választott engemet: Király koromba nem kell elhagynom. Elíza és a’ Királyság minthogy nem álhatnak meg eggyütt: legyen azé a’ Királyság, a’ kinek kedve van a’ Királykodásra: tsak Elíza maradjon meg nékem, én azzal megelégszem: mert eggy hív Pásztorlegény (Uram megbotsáss) jobb szeretek én lenni, mint eggy hitetlen Király.

Agénor. Mit hallok?

Sándor. Hol vagyok én?

Elíza. Én azt néked megmondtam, Amintás az enyim.

Sándor. Óh Istenek! Mikor én mindnyájatokat boldogokká akarlak tenni, az én bosszúságomra mind szerentsétlenekké teszlek benneteket! Ah, ne, a’ Világért sem. Illy nemes szívű szeretőket ne szaggasson el Sándor egymástól. Imhol tenéked, Amintás, a’ szép Elíza. Imhol, Tamiris, a’ te hív Agénorod. Amintáshoz, és Elízához. ^* Ti most a’ Zídon’ Országlói fogtok lenni. Agénorhoz, és Tamirishoz. Ti sem fogtok Jobbágyok maradni. Zálogba vetem az én szerentsémet, hogy néktek Trónust építsek: ’s illy nagy Virtus nem marad Ország híjjával.

Tamiris és Agénor (ketten) Óh nagy Hérós!

Amintás és Elíza (ketten) Óh nagy Hérós!

Sándor. Ah lássa már valahára Zídon megkoronázva az ő Királyát.

Amintás. De ebbe a’ ruhába – – –

Sándor. Ebbe a’ ruhába nem vaktába hoz ide téged az Ég. Az Ég ez által a’ te boldog Országlásodnak egész Folyamatját jövendöli meg. Szép szerentséje eggy Országnak a’ Pásztor Király.

Kar