A’ Pásztor Király 1796 A | A’ Pásztor Király 1796/1806 A |
|---|---|
Énekes Pásztorjáték III Felvonásba.
Szerzette Metasztázió Péter Császári Poéta. Fordíttatott Olaszból Csokonai Mihály által.
Közbeszóllók.
Sándor, Macedóniának Királya.Amintás, Pásztorlegény, Elizának Szeretője. Eliza, Feniciai Nemes Nimfa, Kádmus’ régi törsökéből, Amintás’ Szeretője. Tamirisz, futó Fejedelem Asszony, Strátó Tirannak Leánya, Agénornak Szeretője. Agénor, ’Sídoni Nemes, Sándor’ Barátja, Tamirisz Szeretője. A’ Szín van abba a’ Mezőbe’, a’ hol sátorozik a’ Macedó Tábor, szemközt ’Sídon Városával.
A’ Történetet lásd Curtius 4. K. 3. R. és Justinus 2. K. 10. Részben.
Első Felvonás.
I. JELENÉS.
(Széles és kies Mező, a’ mellyet Bosztrén’ fojóvize öntöz, Nyájakkal és Pásztorokkal beszórva. Tágass, de paraszt híd a’ Vízenn. Elől Pásztori Kunyhók: távolról a’ ’Sídon’ Várossának tekíntete.) Amintás felűlvén eggy Kőre énekelget a’ Pásztori Zabszárnak hangjára – ’s továbbat Eliza. „Értem, kedves Patak, értem
Mit zúgsz e’ csergéssel nékem:
Azt kérded zúgásodbann,
Az én Nimfám hol van?
Értem, kedves Forrás, értem – – –
Szép Elizám, édes Kintsem!
Hová?”
Meglátvánn Elizát, elhajítja a’ Zabszárakat, ’s fut elibe őneki.
Eliza
Eliza vígann és sietséggel: Te hozzád, édes Amintásom. [NB. Ettől fogva végig saját kezeírása Csokonainak. Feljegyezte Nagy Gábor.]
Amintas
Óh Istenek! Nem tudod, hogy ide nem messze van a’ Sándor’ Tábora? Hogy a’ fegyveres Matzedó minden felől zaklatja ezeket a’ kies Vidékeket?
Eliza.
Azt tudom.
Amintas.
De miért teszed hát ki egyes egyedűl magadat a’ pajkos Katonai szabadságnak?
Eliza.
A’ Szerelem nem fél a’ Veszélyektől, ’s a’ tanáts adásra nem halgat. Nagyobb veszedelem az nékem, ha téged nem láthatlak.
Amintas.
És én érettem – – –
Eliza.
Éj, haljad tsak. Az én szivem sok jó reménységgel van meg-halmazva, ’s addig nem nyughatom, mig fel nem osztom vélled azokat.
Amintas
Másutt bátorságosabban lehet – –
Eliza.
De a’ Sándor’ virtusa eránt ígazságtalan vagy. A’ mi Bátorságunknak őr álloi ezek a’ Seregek, a’ mellyektől félsz. Ő azért jött, hogy Zídont egy Tirantol, szabadittsa meg: de a’ Népet szabadságba sem akarja hagyni, a’ Kírályságot pedig sem másnak nem ajándékozza, sem magának nem tartja meg.
Amintas.
Ki lesz tehát a’ mi Kírályunk?
Eliza.
Ugy tartják, hogy a’ Törvényes Őrőkős maga sem tudván, ki légyen ő, valahol rejtekbe él.
Amintas.
És hol – – –
Eliza.
Ah hadd keresse fel azt Sándor. Hallod: az én jó szívű Anyám (Oh Kedves Anyám) valahára meg eggyez már, az én Szerelmembe. Megy a’ mi ohajtott Párosodásunknak jóvá hagyásáért reménykedni az Atyámnál; ’s meg is nyeri azt, az én szivem azt jövendőli nékem.
Amintas.
Ah!
Eliza.
Te sohajtassz Amíntas? mire valo az a’ te Sohajtásod?
Amintas.
A’ Végzésre bosszankodom, Eliza, hogy olly kevéssé tett engemet te hozzád méltová. Te a’ Kadmus’ nevezetes Vérével ditsekedel: én homályos Pásztor siheder lévén, nem tudom a’ magamét. Néked el kell én érettem a’ te Atyai Joszágídat hagyni: én azok helyett az én alattsony Allapotomba semmit sem ajánlhatok néked egy szegény Nyájnál, egy rongyos Karámnál egyebet.
Eliza.
Ne panaszolkodj az Ég ellen: nagyon pazér volt erántad az ő Ajándékiban. Ha a’ Bibort, ha az Aranyat meg-vonta tőlled, azt az ortzát, azt a’ szivet adta hellyette néked. Nem gazdagságot, vagy Nemes Ősőket, hanem egyedűl Amíntást keresem én Amíntásba: ’s szeretem ő benne még az ő szegénységét is. Attol az első Naptol fogva, a’ mellybe még gyermek fővel láttam őtet, szeretetre méltonak, nemesnek láttzott én előttem az a’ Pásztor, az a’ Nyáj, ’s az a’ Karám: és szivembe maradt nékem az a’ Karám, az a’ Nyáj, és az a’ Pásztor.
Amintas.
Oh egyedűl valo, oh valoságos Boldogságom! Azok a’ kedves Mondások – – –
Eliza.
Isten hozzád. Az Anyámhoz futok, ’s majd vissza-jővők hozzád. Kevés ídő mulva, soha sem kell tőbbé nékem el hagyni tégedet. A’ Nap minket, akár le megy, akár fel-jőn, mindenkor eggyűtt fog-látni. Oh Édes Élet! Oh szerentsésitett napok.
„Az Erdőre, a’ Rétre, a’ Kutfőre
Fogok kedves Nyájammal menni:
’S A’ kut Főre, a’ Rétre, az Erdőre
Fog az én Kintsem vélem jőnni.
E’ rongyos Kis Kajibában mi nékűnk
Lesz őrőkős Nyugalmunk, Menedékűnk,
Itt az Őrőm, az Ártatlanság
Mulat vélűnk, ’s Gond soha nem rág.”
El megyen. IIdik JELENÉS.
AMINTAS, azután SÁNDOR, és AGENOR, Kevés Kisérőkkel.
Amintas.
Botsánat, szerető Istenek! Nagyon ígazságtalan voltam, hogy rollatok panaszolkodtam. Nem tűndőklik az engemet vezető Csíllagnál szebb Csillag az Égen. Ha van egy boldog a’ Főld’ kerekségén Amíntás az.
Agenor.
Lassan Sándorhoz. (Ihol a’ Pásztor.)
Amintas.
De a’ nagy őrőmbe majd el-is-felejtkezem az én szegény Nyájamrol. El akar menni.
Sándor. Amíntáshoz.
Hallod, barátom.
Amintas.
(Eggy Vítéz!) Mit akarsz?
Sándor.
Tsak vélled akarok szollani.
Amintas.
Uram, akár ki vagy, meg-botsáss: már az Itatás’ ideje el-mult.
Sándor.
El mehetsz majd. Hanem tsak eggy rővíd szempillantást engedj nékem. Agénorhoz. (Mitsoda Úri Tekíntet!)
Amintas.
(Ugyan mit akar már ez én velem?)
Sándor.
Kinek hivnak?
Amintas.
Amintásnak.
Sándor.
Hát az Atyádat?
Amintas.
Altzeusnak.
Sándor.
Él még?
Amintas.
Nem: őtődévi maradtam el tőlle.
Sándor.
Mi maradt rád az Atyádrol?
Amintas.
Egy kis Kert, a’ miből élek, egy nehány Bárányka, egy Kunyhó, ’s a’ meg-elégedett Sziv.
Sándor.
Szegény Állapotba élsz te.
Amintas.
Nagyon kedvezőnek láttzik nékem az én Csillagom; nem kivánok az én szerentsémnél kellemetesebbett.
Sándor.
De illy szűk Állapotban – – –
Amintas.
Sokkal szűkebbek az én Kivánságim.
Sándor.
Kemény Verejték ád néked kőz eledelt.
Amintás.
De azt meg-fűszerszámozza.
Sándor.
Nem esméred a’ Nagyságokat, és a’ Fő Tisztségeket.
Amintas.
’S A’ Vetélkedőktől nem-félek, ’s nem emésztődöm.
Sándor.
Néked alkalmatlan, és kemény Álmakat ád a’ Karám.
Amintas.
De tsendest, és bátorságost.
Sándor.
És e’ fegyveres Csoportok közőtt, mellyek kőrűlőtted agyarkodnak, ki tud téged bátorságossá tenni?
Amintás.
Ez, a’ mít én annyíra ditsérek, te meg-vetel, és az Ég őríz, ez az én szegény homályos állapotom.
Agenor.
Sándorhoz lassan. (Kételkedsz még is?)
Sándor.
(Ez a’ Beszéd én bennem bámulást és szeretetett okoz.)
Amintas.
Ha egyéb dolgod nints véllem, Isten hozzád.
Sándor.
Hallod. Én el vezetlek Sándorhoz, ha tetszik.
Amintas.
Ne.
Sándor.
Miért?
Amintas.
Ő engemet az én Gondjaimtol el-vonna. Én az ő bóldog ’s jól tevő Vitézségének valamelly Pertzét el-lopnám a’ Világtol. Más az Amintás’ Tiszte, más a’ Sándoré. Nagyon szűk néki az egész Főld: Nékem elég tágas egy Karám. Én a’ Bárányoknak vagyok Vezérjek: ő a’ Katonáké. Én egy kisded mezőt mivelek: ő Birodalmakat állit.
Sándor.
De az Ég egy Pontban, meg-változtathatja a’ te szerentsédnek egész mivoltát.
Amintas.
Igen: de az Ég mind eddig azt akarta, hogy én Pásztor légyek.
„Tudom hogy én Pásztor vagyok
De azt az életet ám
A’ Kírályok’ és a’ Nagyok’
Életéért nem adnám.
Hogyha az Ég szerentsémbe
Változást akar akár tenni,
Más gondolkozást elmémbe
Fog ő akkor őnteni.”
El-megyen.– III. JELENÉS.
SÁNDOR, és AGENOR.
Agenor.
Sándor mit mondassz most?
Sándor.
Ah, valosággal ebbe’ a’ Pásztor legénybe’ van el-rejtve a’ Zídoni Kírályi Széknek esméretlen őrőkőse. A’ te Bizonyításíd már nagyok valának: de ez az ő beszéde ez az ő ábrázatja nagyobb. Melly nemes sziv! melly édes, mely ki kerűlt Virtus! Kövess engemet. Menjűnk azt a’ nagy munkát bé tőlteni. Az én Kronikaimba az leg ékesebb fog lenni. Le dőnteni a’ kőfalakat; meg-futamtatni a’ Seregeket, meg renditni a’ Birodalmakat, a’ Had’ forgo szelei kőzőtt, az a’ Győnyőrűség, a’ mellyet éreznek a’ Hérosok a’ főldőnn. De fel segélleni a’ le-nyomattattakat, boldogokká tenni az Országokat, meg-koronázni a’ Virtust, le venni ő rolla azt a’ gyalázatos fátyolt, a’ melly őtet be-árnyékozza, az a’ Győnyőrűség a’ mellyet éreznek az Istenek az Égben.
„A’ Napot igy fogja el
Olykor a’ felhő ’s az Eget
És mínden Menykővekkel
A’ szíkkadt főldőn fenyeget
De mihelyt nedvességét
Ekként bőven eggyesiti;
Esővé lessz, ’s Kebelét
Annak meg-termékenyiti.”
El mégyen. IV. JELENÉS.
TAMIRIS Pásztor ruhába és AGENOR.
Tamiris.
Álj meg Agenor! Hallod! – – –
Agenor.
Meg-botsáss győnyőrű Pásztor Leányka. Nékem most nyomba Sándor után kell – – (Oh Istenek Tamiris é ez, vagy Kivánságom tsal meg?) Fejedelem Asszony.
Tamiris.
Ah Kintsem!
Agenor.
Te vagy?
Tamiris.
Én vagyok.
Agenor.
Te itten? Te ebbe’ a’ Kőntősbe?
Tamiris.
Én ennek kőszőnőm az én eggyetlen egy Kintsemet, a’ melly még megvan, az én szabadságomat; míkor már Sándor Atyámtol, és Országomtol meg-fosztott.
Agenor.
Oh mennyit sírattalak már, és kerestelek tégedet? De mitsoda rejtekbe lappongottál eddig?
Tamiris.
A’ szép Elíza engemet szőkevény koromba be-fogadott.
Agenor.
És mitsoda szándék – – – Ah engem vár Sándor. Isten veled. Majd vissza jövök.
Tamiris.
Hallod. Igyekezz Kintsem, egy utat nyitni az én futásomra: másutt legalább bátorságban sírhatok.
Agenor.
Fejedelem Asszony, akarsz egy bőltsebb Tanátsot kővetni? Jere vélem Sándorhoz.
Tamiris.
Az Atyám Gyilkosához?
Agenor.
Straton maga őlte meg-magát: ő a’ Győzőnek kegyelmességét meg-előzte.
Tamiris.
Magam ajánljam a’ Lántzokra az én Kezemet? Magam vonnyam magamra a’ Görög Leányok tsuf bosszantásit?
Agenor.
Tsalatkozol. Nem esméred Sándort. ’S Én pedig most nem vihetlek ki abbol a’ Tsalatkozásbol. Isten veled. Nem soká vissza jövök. Indulo félbe.
Tamiris.
Nézd: az Eliza Háza amott – – –
Agenor.
Már tudom. Mint az előbb.
Tamiris.
Hallod.
Agenor.
Mi kell?
Tamiris.
Hogy állok a’ te Szivedben.
Agenor.
Ah, nem látod azt? A’ te Szép szemeidtől kérdezd meg azt, Fejedelem Asszony.
„Választ hellyettem adjatok
Szerelmes szép Tsillagzatok!
Ki tudja azt, ha ti nem
Tudjátok már én bennem?
Ti ti, mind ki esmértétek
Az én Szivemnek utját
Az Nap’ mellyben el-vettétek
Annak Szabadságát.”
El mégyen. V. JELENÉS.
TAMIRIS egyedűl.
Nem Ti, nem vagytok oh Istenek olly írgalmatlanok én erántam, a’ mint eddig hittem. Akollá változtattátok, az igaz, az én Kírályi Székemet, durva Szűr darotzokká a’ Felséges Bíbort; de az én Bálványomat még is hivnek találtam. Kőnyőrűlő Isten! nagyon meg elégitettetek engemet.
„Ennyi Szélveszekről Lelkem
El felejtkezett végre:
Már a’ te Ortzádon, Kintsem!
Talált szép Tsendességre.
Szivem az Ég Haragjába
Ha írtozva dobogott,
Most az Őrőm’ mozgásába’
Ujj dobogáshoz fogott.”
El megyen. VI. JELENÉS.
ELIZA felette ígen vigann, ezután AMINTAS.
Eliza.
Oh vig Nap! Oh szerentsés! Oh Édes Kedves Atyám! De – – – hová ment? Hiszen az előbb hagytam ítt őtet. Majd oda bellyebb lessz. Amintas? Amintas – – – Oh balgatag fejem! Most jut eszembe: most van az Itatás’ ideje. A’ Forrásnál kell őtet keresnem, ’s nem itt – – – ’S hát ha ő a’ másik úton talál vissza térni? Itt kell el-jönni néki. Várjuk meg, és pihenjűnk meg: nékem ő reá nagy szükségem van. Le ül. Oh mint ugrik az én szivem! Nem gondoltam volna, hogy ugy elepeszthetne egy Győnyőrkődés. – – – Imhol ő – – – Valaki rezzentette az Ágakat a’ Gallyakat – – – Az én Melampusom az. Ah itt már míndég igy kell várakozni. Nem: Fel-áll; nem lehet már nékem tovább igy veszteglenem. El-menő félbe.
Amintas.
Hová sietsz Eliza?
Eliza.
Ah vissza jöttél már egyszer! Menjűnk.
Amintas.
S hová?
Elíza.
Az Atyámhoz.
Amintas.
Ő tehát meg-eggyez – – –
Eliza.
Az én Szivem nem tsalt meg-engemet. Az én Mátkám fogsz lenni: és pedig mig a’ Nap le szállana. Nem várhatja azt az Atyám éppen, mint mi. Illy szeretetre mélto fiuval kevélykedvén, és vigadván – – – Ő azt néked majd el-mondja. Majd meg-látod, hogy fogad ő tégedet – – – Jöszte.
Amintas.
Ah kintsem hadd pihenjem ki magamat. Szánakozz egy szivenn, a’ melly leg-nagyobb őrőmbe – – –
Eliza.
Eh ne késsűnk, meg-fogunk eggyűtt pihenni. Indulo félbe.
VII. JELENÉS.
AGENOR a’ Királyi Testőrzőktől kisértetvén, és a’ Zídoni Nemesektől, a’ kik arany páltzákon hozzák a’ Jegyeket, és a’ Mondottak.
Agenor.
A’ hivebbik Jobbágytol vedd el, felséges Kírály ez első tiszteletet.
Eliza.
Amintáshoz. Mit mond?
Amintas.
Agenorhoz. Kinek beszélsz?
Agenor.
Tenéked Uram.
Amintas.
Bosszus tekíntettel. Hagyj nékem békét, ’s keress mást valakit, a’ kiből tsúfot űzzél. Nevekedvén meg-indulása. Szabad Embernek szűlettem én, ha Király nem vagyok is: és ha Királyi Tiszteletet nem érdemlek is: van leg alább ollyan szivem, melly a’ bosszuságokat el-nem tűri.
Agénor.
Ez a’ Nemes bosszankodás, tégedet ki nyilatkoztat, és engemet ki ment. Hallgass reám; és engedd meg, hogy tégedet az én buzgo indulatom te magad előtt fel fedezzen.
Eliza.
Agenorhoz. Hogyan? Nem Amintas ő?
Agenor.
Nem.
Amintas.
S hát ki vagyok én?
Agenor.
Te Abdolonimus vagy: a’ Zídoni Tronusnak eggyetlen eggy őrőkőse.
Amintas.
Én.
Agenor.
Igen is. A’ gonosz Stratontól ki űzettetvén a’ te Atyád, tégedet gyermek korodba’ az én Atyámnak kezébe adott. És meg-halálozván az én hűségemre bízott tégedet ’s véled mínden Titkokat, és Bizonyságokat.
Eliza.
S hát az őreg Áltzeus? – – –
Agenor.
Téged esméretlen nevelt fel.
Amintas.
És te mind addig az ideig. – – –
Agenor.
És én mind eddig az ideig, halgatván, az én Atyám’ parantsolatjának engedelmeskedtem. Nékem meg volt az e’ felől valo szollás, mind addig tiltva, míg az Isteneknek segedelme valami utat nyitna néked a’ Kírályságra. Én azt a’ Sándor’ nagy szivébe’ kerestem, ezt meg is találtam.
Eliza.
Oh vigasság! Oh őrőm. Az én Kintsem, az én Kírályom!
Amintás.
Agenorhoz. És igy Sándor. – – –
Agenor.
Vár tégedet, és saját kezével akar meg koronázni. Ezek a’ Kírályi Ruhák, a’ mellyeket ő te hozzád kűldőtt. Ezek a’ kiket láttsz, a’ te szolgáid, és örizőid. Ah jöszte már. Ah ezt a’ napot sokat ohajtottam! El-megyen.
VIII. JELENÉS.
ELIZA vígann, AMINTAS meg-hőkkenve.
Amintas.
Eliza?
Eliza.
Amintas?
Amintas.
Álom ez?
Eliza.
Ah nem.
Amintas.
’S Te tehát hiszed. – – –
Eliza.
Igen is nem rend kivül valo Történet ez én reám nézve, bár mind véletlen is. Én eggy Kírályi szivet láttam, mindég a’ Te Tekintetedben.
Amintas.
Légyen. Menjűnk azonba a’ Te Atyádhoz. Meg indul.
Eliza.
Nem. Meg tartoztatja. Fontosabb Gondokat kivánnak most te tőlled az Istenek. Menj, uralkodj; és azután – – –
Amintas.
Mit? Én siessek minél hamarébb el-hagyni téged’?
Eliza.
Ah, ha látnád, mint van az én szivem! Az Őrőm miatt ugrik: de, de – – – Nem, nem: hallgassatok alkalmatlan félelmek. Most egyébről nem kell gondolkodni, hanem hogy Amintás Kírály. Eh, ereggy: meg-talál Sándor haragudni.
Amintas.
Szerető Istenek, hálát adok a’ Ti Ajándékotokért: de nagyon drága ezzen az Árron egy Tronus.
Eliza.
„Eredj, uralkodni, Kintsem;
De ne szűnj meg hívem lenni,
Ha lehet, még akkor is.
Amintas.
Ha uralkodnom kell, Kintsem;
A’ te hiv Pásztorod lenni
Kivánok Székembe is.
Eliza.
ah, nékem Kírályom vagy Te!
Amintas.
Ah kegyetlen félelem!
Mind 2
Egek légyen szivetekbe’
Ez ártatlan Szerelem!!”
MÁSODIK FEL-VONÁS.
I. JELENÉS.
Sándornak nagy, és gazdag Sátora egy felől: más felől régi Épűleteknek bé erdősödött Omladéki. Távolról a’ Gőrőg Tábor: Ennek Őrjei külőmb Hellyeken. TAMIRIS félénkenn, ELIZA kézen fogva vezetvén őtet.
Eliza.
Kővess engemet. Miért állassz meg?
Tamiris.
Barátom (Oh Istenek!) tetétől fogva talpig reszketek. Menjűnk vissza, ha engem szeretsz, menjűnk vissza a’ te szállásodra.
Eliza.
Én nem foghatom meg – mit akarsz: elébb tűrhetetlenűl sietsz Agenor’ nyomába; s most szinte már reá találván nem-gondolsz velle?
Tamiris.
Ámor el rejtette tőllem a’ Veszedelmet, még távol volt: most mikor közte vagyok, látom az én vakmerőségemet.
Eliza.
Miért?
Tamiris.
Nem a’ Straton’ Leánya vagyok én?
Eliza.
No ’s.
Tamiris.
Nem a’ Gőrőgők Sátorai ezek? Hát ha kőzzűllők valaki reám esmér? Ah, az Istenért, fussunk Kedves Elizám.
Eliza.
Bolondság kit gondolsz, hogy reád esmerhetne ebbe’ a’ ruhába? ’S Ha mind rád esmerhetne is, mi lenne bellölle? Talám Sándor barbarus egy Kírály? Olly kevés jeleit tapasztaltuk az ő Virtusának? A’ Persák’ Kírályának mind Feleségét, mind Annyát, nem tudod – –
Tamiris.
Azt tudom, de az én szerentsétlenségem alig ha nem nagyobb az ő Virtusánál: nem bátorkodom azokat probára ereszteni. Menjünk.
Eliza.
Meg-botsáss: vissza mehetsz egyedűl. Meg-indulván a’ Sátor felé. Én semmitől sem félek, ’s fel akarom keresni Amintást.
Tamiris.
Várakozz. A’ te mérészséged bátorságot önt én belém. Néki szánt mérészséggel.
Eliza.
Kövess hát engemet. Meg indulnak mint előbb.
Tamiris.
Oh Istenem! Lép eggyét kettöt, ’s az után meg-állapodik.
Eliza.
Hát el hagysz engem? Ki fut néki a’ kezéből.
Tamiris.
Ah hald meg.
„Mond, hadd tudja meg-hivem,
Hogy én – – – Hogy én – – – Oh egek!
Te jól esméred szivem’;
Mondd meg-tzélját szivemnek.
Mit mondhatnék egyebet
Tenéked ennél tőbbet?
Te látod esetemet,
Te tudod szerelmemet.”
El mégyen. II. JELENÉS.
ELIZA, azután AGENOR.
Eliza.
Ez a’ Gőrőg Táborba a’ legnagyobb Sátor. Itt bizonyosan fel találom az én bálványomat.
Agenor.
Hová sietsz Győnyőrű Nympha? Meg-állítván.
Eliza.
Én a’ Királyhoz megyek. Menni akar.
Agenor.
Meg-botsáss: Meg állitja: őtet nem lehet látnod.
Eliza.
Mi okon?
Agenor.
Most ül Tanátsot az ő Gőrőgjeivel.
Eliza.
Az ő Gőrőgjeivel?
Agenor.
Igen is.
Eliza.
És igy én el-mehetek. Meg-indulván. Nem az az én Királyom?
Agenor.
Álly meg. Meg tartoztatván. A’ Te Királyodhoz sem szabad most menned.
Eliza.
Miért?
Agenor.
Most néki Sándort kell várni.
Eliza.
Ám várja. Én tsak látni kivánom őtet. Mint elöbb.
Agenor.
Nem: tovább menned nem szabad tenéked.
Eliza.
Tehát jelentsd meg neki: ő jöjjön én hozzám.
Agenor.
Ez sem szabad néki.
Eliza.
Leg alább szabad lész meg-várnom őtet. Le ül, mint elöbb.
Agenor.
Édes Elizám, menj el: Hidj nékem. Ej most ne háboritts meg-minket. Én a’ te Kírályoddal rővid idő mulva, minél hamarább lehet, el-fogok te hozzád menni.
Eliza.
Nem: én nem hiszek néked. Te Tamirisrol nem gondolkodsz, ’s én rollam fogsz gondolkodni?
Agenor.
Tsalatkozol. Éppen ő rolla akarok Sándornak beszélleni. Már belé kezdtem, de félbe kellett a’ munkát szakasztanom. Ah, menj el. Ha ő el tanál jőnni, az alkalmatos szempillantásokat el-lophatod tőllem.
Eliza.
Telyesitem kivánságodat. Fel-kél, meg indul, és azután vissza fordul. Azonba ne titkold el Amintástól az én Bodultságimat.
Agenor.
Nem.
Eliza.
Mond meg-néki, mint fellyebb: hogy én az ővéit képzelem magamnak.
Agenor.
Igen is.
Eliza.
Én tőllem távol lévén, Oh, mint fog a’ boldogtalan győtrődni! Ezt Agenorhoz, de távolrol.
Agenor.
Nagyon.
Eliza.
Távolrol. ’S beszélli rollam?
Agenor.
Mindég.
Eliza.
S Mit mond? Vissza fordul Agenorhoz.
Agenor.
Hát te még sem tudsz el-menni. Rivalkodva. Ha nékem az ő Panaszit mind el-kellene mondanom – – –
Eliza.
El-mégyek, ne haragudj. No ugyan kegyetlen vagy!
„Kegyetlen! Ah, ládd hogy az én
Kintsemtől kűlőn kell lennem:
Kegyetlen! még sem hagysz szintén
Rolla egy, két kérdést tennem.
Kegyetlen! Ah hogy ’meg-nem-hat
Egy illyen szives Indulat?
Van tán Szived Mejjedbe?
Van tán Lelked Kebledbe?”
El-mégyen. III. JELENÉS.
AGENOR és AMINTAS.
Agenor.
Oh kegyelmes Istenek! kedvezzetek a’ Nagy Sándor’ nagy szivébe az én Tamirisért lejendő Mondásimnak. Ah, igen méltó arra az ő Virtussa, az ő Szépsége – – – De hová, futsz Királyom?
Amintas.
A’ Szép Elizát láttam, most, tova: miért buvik el? Hol van?
Agenor.
El ment.
Amintas.
A’ nélkűl, hogy engem lásson? Háládatlan. Ah utánna akarok menni. Meg indul.
Agenor.
Álly meg Uram. Meg-tartoztatja.
Amintas.
Miért?
Agenor.
Nem lehet.
Amintas.
Nem lehet? Ki ád Törvényt Királynak?
Agenor.
Az ő Nagy volta. Az Igazság, az Illendőség, a’ Mások’ Java, az Okosság, a’ Kötelesség.
Amintas.
És így Pásztor koromba nem voltam én ollyan szolga? és mit használ nékem az Ország?
Agenor.
Ha az Ország néked nem használ, te tartozol használni annak. Téged ajándékoz az Országnak az Ég: nem azt te neked. Az a’ Felséges ész, magas Lélek, Királyi sziv, mellyet ő olly bőven adott tenéked, a’ kőz boldogságot tartoznak szűlni: ’s néked egyedűl tsak ebben kell keresni a’ magadét. Ha magadat nem igazgatod, hogy’ fogsz mást igazgatni? Mitsoda – – – Ah eszembe sem jut, hogy Amintás Király, és hogy én egy Jobbágya vagyok neki. Hibáztam a’ mértéktelen Buzgoság miatt: Uram engedj meg. Le akar térdepelni.
Amintas.
Mit tsinálsz? Kelj fel. Fel-emeli. Ah ha engemet szeretsz, beszélj ugy nékem mindenha. Nékem olly szépnek látszik az Igazság, hogy magát véllem szeretteti, még-mikor vér is engemet.
Agenor.
Ah a’ Fátum téged valoba Kírálynak szánt!
Amintas.
De mondd meg-Barátom: Nem kell nékem azt szeretnem, a’ ki engemet szeret? Eliza kevéssé méltó a’ szeretetre? El kell hagynom mint Országló, a’ ki engem magának választott, mint Pásztort? Az ő Félelmein, az ő Bodulásain nem kell meg-esni szivemnek? Ki kárhoztathatná az Emberek, az Istenek kőzőtt, az Égen, a’ Földön az én Gyengeségemet?
Agenor.
Senki sem. Igazságos az. De mindeneknek elötte – – –
Amintas.
De mindeneknek előtte menjűnk, Barátom, az ő meg-vigasztalására, és azután – – –
Agenor.
Tartozkodj. El-oszlott a’ Tanáts: jönnek ki a’ Vezérek: hozzánk jő Sándor.
Amintas.
Hol van?
Agenor.
Nem esméred az ő Őrzőit, a’ Kírályi Liberiárol?
Amintas.
És igy – – –
Agenor.
Meg kell várnunk.
Amintas.
Szegény Eliza!
Agenor.
„Szivednek más minden Indulatjai
Légyenek már a’ Ditsősség’ Fogjai.
Már egyszer a’ Kírály szoljon,
A’ szerelmes el-ne muljon.
Őrőkké Pásztor fogsz lenni
Ha az Ország’ Dolgáról
Tanuságot kivánsz venni
Egy szép Ortzátol.”–
IV. JELENÉS.
SÁNDOR és a’ Mondottak.
Sándor.
Agenorhoz, a’ ki el-megy. Agenor?
Agenor.
Uram.
Sándor.
Álj meg. Nékem egy kevesett kell vélled beszéllenem. Agenor meg-áll. Amintashoz. Mi okon van még is a’ Zidon’ Királya ebbe a’ szűrbe?
Amintas.
Mert még-nem nyomott Tsokokat, az ő háládatos Tiszteletének jeléűl, arra a’ kézre, a’ melly őtet Királyságra emeli. Engedd meg, le akar térdelni, hogy előbb az én Jol tevőm’ Lábaihoz – – –
Sándor.
Nem: jer a’ te Barátodnak Karjai kőzzé: és tisztelet hellyett, adj néki szeretetet. Az ég’ végzéseinek vagyok én végre hajtoja. Te tsak azzal az őrőmmel vagy ados nékem, a’ mellyet én annak végre hajtásába tapasztalok. Az én Jutalmamul kérem a’ Te Ditsősségedet.
Amintas.
Mitsoda ditsősséget tudok én, Oh Istenek! valaha érdemelni, ha mind ekkoráig, tsak eggy Nyájatskát tanultam vezetni?
Sándor.
Jó Kírály fogsz lenni, ha jó Pásztor leszel. Szeresd ujj nyájadat, szinte mint a’ Régit: és a’ Réginél nem kevésbé fog majd szeretni az ujj tégedet. Nem az volt eddig a’ te édes Gondod, hogy annak a’ Nyájnak számára vidám árnyékokat, zőld fűveket, tiszta Vizeket keress? Most a’ Te leg-édesebb gondod a’ légyen, hogy mind Javát, mind nyugodalmát keresd ennek a’ másiknak. Éjjel vigyázni, nappal izzadni kedves nyájadért; A’ ragadozo Vadaknak nemes szivvel ki tenni magadat az ő oltalmára; Talám ujj dolog előtted? Talám nem tudod az akaratos Bárányokat inkább szoval ketsegtetni, mint rettenteni a’ Bottal? Ah, vidd a’ Thronusba, vidd az Amintás szivét kellemetes: és az Istenek, érezni fogod, valamint eddig az Erdökben, ugy a’ Kírályi Székbe is Barátid lésznek tenéked. Jó Kírály fogsz lenni, ha jó Pásztor leszel.
Amintas.
Igen is. De eggy esmeretlen, ma és szélveszes Tengerbe látom lenni magamat. Ha te már el-mégy, ki fog az én Csillagom lenni? Kitől kell majd Tanátsot kérdenem?
Sándor.
Már tsak ez az eggy kételkedés is nagy Királyt ígér nékem. Annak a’ Tengernek, a’ mellyen által kell menned, már előre látod (és az nékem tettszik) a’ leg gonoszabb kőszikláját. Tanátsot adni sokszor nem tud a’ ki akar: sokszor nem akar, a’ ki tud. Saját hivségét, buzgoságát, erejét, vírtusát, mind eggyik nyalkán fitogatja a’ mi szemeink elött: de nem mindég eggyez meg mindeniknek szive az ő ábrázatjával. Ennyi kőzőtt mellyik az, a’ ki tudjon is, akarjon is; meg-választani nagy Tudomány, és talám tsak eggy Királyé. A’ mások’ keze által telyesitheti egy Kírály Marsnak, és Asztreának leg szebb munkáit: de a’ szivnek homályos rejtekeibe be hatni, tisztán meg kűlőmbőztetni a’ hazugságok kőzőtt el-nyomattatott igazságot; felette nagy, és egyedűl tsak magára a’ Királyra bizott munka.
Amintas.
De illy nagy Világosságot honnan reménylhet egy Pásztor?
Sándor.
Az Égtől, a’ ki meg-világositja azokat, a’ kiket Országlásra választ. Ha a’ te Szivedböl a’ tiszta Világosságnak meg-háborítására az Indulatoknak Ködeit fel emelkedni nem hagyod: mindent ki-fogsz látni, jó Kírály fogsz lenni, ha jó Pásztor lészel.
Amintas.
E’ Mondásokbol oly nagy Bátorodást – – –
Sándor.
Most menj el: rakd le ezt a’ Mezei ruhát: végy mást magadra, és jöjj vissza hozzám. Már ideje hogy tégedet be-mutassalak a’ te hiv Jobbágyidnak.
Amintas.
Ah, Tselekedjétek Oh Istenek! tselekedjétek, hogy Amintas a’ Kírályi Székben légyen maga magának az Ajándékozonak, és az Ajándéknak díszére.
„Oh Menny főld Istenei!
Ímé e’ kis mezei
Alatsony plántátskára
Olly hiven vigyázzatok;
Hogy légyen általatok
Diszesebb valahára:
’S méltoságos Kertésszének
Feleljen meg-reményének.
Vitetvén enyhős Halomra
El ne-felejtkezzen soha
Régi Erdejéről
’S Annak hiv Kezéről
A’ ki őtet termékennyé
És gazdaggá tevé
Minden zöld Ággal,
Minden Vírággal.”
El-megyen. V. JELENÉS.
SÁNDOR és AGENOR.
Agenor.
(Most az ideje, hogy az én Tamirisom mellett szoljak.)
Sándor.
Az én ditsősségem Oh Agenor! nem szenvedi, hogy hosszas Nyugodalmok kőzőtt légyek én. Ma Zidonnak által fogom adni az ő Kírályát. Holnap viradtakor én menni akarok. De meg-vallom te néked nem egész meg-elégedéssel megyek el. A’ ti Jármotokat az ígaz őszve tőrtem, a’ Kírályi páltzát, a’ Kírályi Ágra vissza téritettem a’ Bőlts Amintásba egy jó Kírályt, és Agenorba a’ Kírálynak egy igaz barátot hagyok; tisztelt emlékezet lenne talám hosszas Idökig az én Nevem ti kőztetek: Tamiris Oh Istenek, egyedűl Tamiris homályositja azt meg. Valahová fog ő mint szőkevény, és bujdoso menni, mit mondanak majd ott én rollam? hogy én egy kegyetlen vagyok, egy gonosz, és barbarus?
Agenor.
Ő mélto a’ mentségre, ha eggy Tyrannus Leánya lévén, félt – – –
Sándor.
Ez, az ő Hibája: ’s mitől kellett félni neki? Ha Sándor a’ más vétkeit meg-bűnteti, meg is tiszteli a’ mások Virtusait.
Agenor.
Asia még-eddig több Sándort nem látott.
Sándor.
Melly nagy Ditsősségemet ragadja el! Én mindeneket boldogitva hagynék el: ah egyedűl tsak ő reá nézve marad itt az én Vitézségemnek gyászos Nyomdoka.
Agenor.
(Most bátran.)
Sándor.
Meg-mutathattam volna másoknak, ha el nem futott volna Tamiris, hogy én meg-tudom külőmbőztetni a’ bűnőstől az Ártatlant.
Agenor.
Ne panaszolkodj: a’ még meg-lehet.
Sándor.
Miképpen?
Agenor.
Itt van.
Sándor.
Ki?
Agenor.
Tamiris.
Sándor.
S Arrol nékem még sem szollasz?
Agenor.
Tsak alig jőttem hozzád, hogy meg tudtam: és most akarám – – –
Sándor.
Fuss, siess vezesd hozzám őtet
Agenor.
Menő félbe. Mégyek, ’s mindjárt vissza jővők.
Sándor.
Várakozz, gondolkozik. (Ah igen is: el-szánva magába, soha ennél szebb Kőtést nem tsinált Amor.) Most igen is tőkélletesen meg-elégedve mehetek el. Repűlj Tamirishoz, és mond meg-néki, hogy ma az ujj Fejedelemnek én a’ Koronát fogom adni, ő pedig a’ Kezét.
Agenor.
A’ kezét?
Sándor.
Igen is barátom: én ugyan egy Koronával koronázom meg-két szép Léleknek Virtusát. Ő a’ Tronusra fog-hágni, a’ nélkűl hogy ez belölle le-száljon: és tinéktek a’ Békességet, magam nevemnek pedig Ditsősséget igy adom meg: míndent bátorságba helyhezzetek.
Agenor.
(Oh Istenem!)
Sándor.
Te el-haloványodol és halgatsz? Nem hagyod hellybe Tanátsomat? Valóba Tamiris – – –
Agenor.
Igen mélto a’ Tronusra.
Sándor.
Egy illy Gondolat – – –
Agenor.
Igen mélto te hozzád – – –
Sándor.
Mitsoda Indulatnak jele tehát ez a’ te Halgatásod, ’s ez a’ te Halaványodásod?
Agenor.
Az Őrőmnek, a’ Tiszteletnek, és a’ Bámulásnak.
Sándor.
„Ha Győzedelmemnek
Hagylak boldogságbann
Ha el-menésemmel,
Hagylak baráttságbann
Beh szép napot értem ma!
Ne légyen Izzadásimnak
Sok Hadi Fáradságimnak
Ennél szebb Jutalma.”
El megyen. VI. JELENÉS.
AGENOR egyedűl.
Oh váratlan, oh kegyetlen Tsapás! Ah felette, felette tul is haladtatok, oh irgalmatlan Istenek! az én vágyásimonn. Nem kértem én annyit ti tőlletek. Szegény fejem! El vesztelek, szép Tamiris tégedet, és magam vagyok oka az én Veszteségemnek. Melly balgatag voltam én! Előre kell vala látnom – – – Mitsoda? Bánkódsz te, boldogtalan Agenor, egy nagyságos Tselekedetenn? S te vagy hát, a’ ki olly nagy Virtust mutogatsz? ’S te vagy az a’ ki mérészled a’ Kírályokat jobbitani? Térj magadba, és hálákat adván az Isteneknek – – – Ah, szemlélheted majd a’ Te szép Reményedet, a’ más Karjai kőzőtt, hogy meg ne halj azonnal? Nem. De a’ mentséget oh Agenor, te nem érdemled. Ha a’ betsűlletet jobban szereted az életnél, ha inkább imádod Tamarist, mint a’ te Győnyőrkődésedet, vezesd őtet a’ Thronusba, és halj meg.
VII. JELENÉS.
AMINTAS Királyi ruhába, és AGENOR.
Amintas.
Im hol ismét vissza jöttem hozzád, im hol le-raktam hajdani kedves kőntősőmet. E’ fényes nyűgőkbe őltőzve az én szép Elizámhoz fogok menni, ’s tán meg sem esmér. Vajha leg-alább tsak meg-mutatnám néki magamat.
Agenor.
Ah Uram! más egyébb Gondoknak van most az ideje. Minthogy már Kírály vagy, illő hogy most más képpen kezdj gondolkodni.
Amintas.
Hogyan? ’s mit kellene tsinálnom?
Agenor.
El-felejteni Elizát.
Amintas.
Elizát? ’s ki parantsolja azt?
Agenor.
Egy Felséges Parantsolatja annak, a’ ki meg-teheti azt, a’ mit akar, ’s az igazságot akarja. Ő egy Országnak a’ Javát akarja, egy Tronusnak a’ Betsűlletét – – –
Amintas.
Ah elébb forogjanak fel-fenékkel a’ Világnak mínden Tronusai. Eliza volt, Eliza most is az én Gondolatom: és mig az én Lelkem ki nem szakad belőllem; mindég is Eliza fog lenni. El felejteni nékem Elizát? Hiszen tudod, mennyire imádom én őtet? Tudod mit tsinált én értem? Tudod mint – – –
Agenor.
Oh tsilapítsd Kírályom ezeket az Indulatokat.
Amintas.
El-felejteni nékem Elizát? Ha én azt tsak probálni akarnám is, azonnal meg-halnék belé.
Agenor.
Hibázol. Még nem esméred jól a’ te Virtusodnak bírósságát. Tsak rám hallgass: én azután – – –
Amintas.
No mit, már mit tudsz mondani?
Agenor.
Hogy mikor az Ég eggy Országlot választ ki a’ Tronusra – – – Meg látja Elizát jobb felőlről. Ah jőn Eliza fussunk.
Amintas.
Azt ne is reményld!
Agenor.
Szánd meg, Uram, magadat is, őtet is, őtet meg-őlöd azonnal, ha eléb szollasz mig-tudnád. – – –
Amintas.
Nem szollok eggyet is, eskűvéssel fogadom.
Agenor.
Nem: el-kell tőlle futnod. Menjűnk. Tsak most egyszer leg alább tűrd el, az én mérész hűségemnek Határtalan voltát. Meg-kapja őtet kezénél fogva, ’s meg-indult vele bal felé sietve.
VIII. JELENÉS.
TAMIRIS balról ELIZA jobbrol s a’ Mondottak.
Tamiris.
Hová Agenor?
Agenor.
Oh Tsillagok.
Eliza.
Amintas hallod.
Agenor.
Ah Fejedelem Asszony!
Amintas.
Ah Kintsem!
Tamiris.
’S Ennyire kell utánnad várakoznom?
Eliza.
Ennyire kell sohajtanom, hogy meg-lássalak. Amintashoz.
Tamiris.
Agenorhoz. Gondolkoztál é rollam?
Eliza.
Amintashoz. Gondolkoztál é rollam?
Tamiris
Agenorhoz. Meg-tudhatom é valahára millyen az én sorsom?
Eliza.
Még is fel-találom é az én Pásztoromat a’ Kírályba? Amintáshoz.
Tamiris.
De te sohajtassz? Agenorhoz.
Eliza.
Amintashoz. De te nem felelsz?
Tamiris.
Agenorhoz. Szolj.
Agenor.
Kellene – – – Nem lehet.
Eliza.
Amintashoz. Szolj?
Amintás.
Akarnék: nem tudok.
Tamiris.
Agenorhoz. Hogyan?
Eliza.
Mi dolog? Amintáshoz.
Tamiris és Eliza (ketten)
Nosza szoljatok már egyszer.
Agenor.
Ah Mert igen sokat is fogunk majd beszélleni. Hagyjatok egy szempillantásig egyedűl magunkat ki pihenni.
Tamiris.
Hallottad Eliza?
Eliza.
Oh Istenek! El-hajtani minket? s te mit mondassz Amintás?
Amintas.
Hogy én haldoklo félbe vagyok.
Tamiris.
Értem.
Eliza.
Értem.
Tamiris.
Az én állapotom tett téged alatsony lelkűvé.
Eliza.
Neked is ez a’ Ruha változtatta meg-szivedet.
Tamiris.
Álhatatlan Agenor!
Eliza.
Háládatlan Amintas! „Ah már nem vagy Szerelmesem!
Tamiris.
Ah vége van Szerelmednek!
Amintas.
Ne mondd azt nékem Kedvesem!
Agenor.
Ne mondd azt nékem Oh Egek!
Tamiris.
Hol van, hol van az én Hivem?
Eliza.
Az én Pásztorom hol van?
Amintás és Agenor (ketten)
Ah, nekem őszve fagy szivem!
Mind a’ 4en.
Ah, mi lessz rollam mostan.”
HARMADIK FEL-VONÁS
I. JELENÉS.
(Egy tágas, és győnyőrűséges barlangnak belső Része, melly a’ Természettől kellemetesen készittetett az Élő Köbe: nagy része meg van ékesitve és boritva különbféle Nővevényeknek eleven Zőldjével, a’ mellyek vagy magosrol le-függenek; vagy kőrős kőrnyűl folydogálnak; egy tiszta viz ere ujjitja e’ barlangot, a’ melly tekeregve szálván le – a’ kővek kőzőtt, most el-buvik, majd fel-űti magát, ’s utoljára el-tűnik. A’ tágas által jukakonn, mellyek a’ hellyet világossá tészik, ki nyilik messzére, sok kissebb ’s nagyobb győnyőrű Domboknak tekéntete: és kőzelebről egy nehány Katona Sátoroké, a’ mellyekből – meg-tudhatni, hogy ez a’ helly a’ Gőrőg Táborhoz kőzel vagyon.) AMINTAS egyedül.
Jaj nékem! Hanyatlik a’ Nap. Már az az idő el-mult, a’ mellyet az én kinozo kéttségemnek engedett Agenor. Minden Ágról, a’ mellyet a’ szelek meg-rezzentenek, ugy tettzik, hogy ő jőn; ’s a’ meg-határozásra kénszerit engemet. Én soha miolta a’ Világon vagyok, nem láttam illyen szorongattatásba magamat. Le ül. Eliza tsak azt akarja, hogy emlékezzem az ő Régoltai, gyenge, és nemes szivű szerelmére. Agenor engemet a’ betsűlletnek ezer Képeivel terhel le. Én attol félvén, hogy gyáva Lelkűnek ne-láttassam, vagy hitetlennek ne mutassam magamat: reszketek, habzok, aggodom, ’s semmit sem végezek. És ez a’ Királyság? ’s illy Boldogul élnek a’ Bársony, és az Arany kőzőtt? Nyomorult Ruha! Jutalom vagy é, vagy Bűntetés? Ma azolta míndég bajom volt, miolta rajtam vagy. Mig a’ szegény Gyapjuban – – – Oh boldogtalan fejem! Jőn már Agenor. Mit mondjak neki? Fell áll. Oh Istenem! Akaratjára nem álhatok: ellene szolnom nem lehet. Felette nagy Birodalma van néki az én Szivemenn. Zsémbelődik rám, még is szerettem: gyötőr engemet, ’s még is tisztelem ötet. Gondolkozik ’s azután magát el-szánva. Ah, nem kell vélle tzivodásra kelnem.
II. JELENÉS.
AGENOR és AMINTAS.
Agenor.
’S még is ugy talállak ugy é Kírályom, hogy semmire sem határoztad magadat?
Amintas.
Nem éppen nem.
Agenor.
Meg van tehát határozva?
Amintas.
Meg.
Agenor.
Hogy’!
Amintas.
Kész vagyok az én kőtelességemnek bé tőltésére?
Agenor.
És igy tőbbé nem vonogatod magadat a’ Sándorhoz menetelre?
Amintas.
Már indulok is hozzá.
Agenor.
Látd, Eliza, és a’ Kírályi Szék, nem álhatnak meg-eggyütt.
Amintas.
Az igaz. Nem is kell eggy jol tevő Heros parantsolatjának ellene szegezni magát, a’ ki ő tőlle egy Országot nyert.
Agenor.
Oh Szerentsés Amintas! Oh millyen Társat szántak tenéked az Egek! Szeresd őtet: méltó egy Kírály’ Indulatira.
Amintas.
Értem, Barátom, az Én egész Boldogságomat. Ne mond nékem, hogy szeressem az én Mátkámat. Már szeretem őtet annyira, hogy nálla nélkül nem tettzene nékem egy Ország.
–
„Míg bé nem fed a’ Temető,
Mint hiv Mátka, hiv szerető
Holtig őtet kedvellem.
Érte nyőgők, ’s Békességem’,
Őrőmőm’, Győnyőrűségem’
Illy édes Tárgyban lelem.”
El-mégyen. III. JELENÉS.
AGENOR egyedül.
Jertek ki valahára, Jertek ki, el-fogott Sohajtások, az én szuivem’ Tőmlőtzéből. Valahára nem-ellenkezik abba tőbbé az én Virtusom. A’ Betsületnek, a’ Hüségnek elég van téve tőkélletesen: leg alább nyerjen már a’ Szeretet is, egy nehány Szempillantást. Oh Istenem! Szép Tamiris! Oh Istenem! – – –
IV. JELENÉS.
ELIZA, és AGENOR.
Eliza.
No de nézd, Agenor, mitsoda mende monda hirt kőltőttek itt az én Lelkem Győtrelmére. Azt hírlelték el, hogy Amintás még ma kezet fog Tamirissal: Azt akarnák, hogy én eggy illyen hazugságnak hitelt adjak. Hogy én ő rolla egy illy nagy Hivségtelenségét el-hihessek, kevésbé kellene az Amintás szivét esmérnem. De ki lehet az, a’ kinek illy ártalmas Győnyőrkődése van a’ más’ Győtrettetésében?
Agenor.
Kedves Elizám, térj ki tévelygésedből, senki sem ámit tégedet.
Eliza.
’S Hát te is olly hiedékény vagy? Te is olly igazságtalan volnál Amintás ellen?
Agenor.
Én semmi lett uton modon nem kételkedném rolla.
Eliza.
És e’ szerént igy hágy el-engem Amintas? – – – Nem, a’ nem igaz. Meg hagytad magad tsalni, hol vetted ezt az ugyan ditső ujságot?
Agenor.
Ő tölle.
Eliza
Ő tölle?
Agenor.
Igen is, magától Amintástol.
Eliza.
Hol?
Agenor.
Itt.
Eliza.
Mikor?
Agenor.
Éppen most.
Eliza.
S Mit mondott?
Agenor.
’S Aszt mondta, hogy a’ Sándor Akaratjának nem kellene magát ellene szegezni annak, a’ ki ő tőlle egy Országot vett.
Eliza.
Szent Istenei az Egeknek! Hogyan? Tamirisnak fogja ő a’ kezét adni?
Agenor.
A’ kezét, és a’ Szivét.
Eliza.
Hogy árulhatna ily el-engem Amintas?
Agenor.
Ah, Változtasd, Elíza, változtasd meg-már te is gondolatodat: Engedj a’ végzéseknek.
Eliza.
Nem: soha sem fog a’ meg-esni. Indulattal, de sirva. Ne reménylje azt Sándor: ne kivánja azt Tamiris. Ő az én Mátkám, én az ő Mátkája vagyok; én őtet szűletésemtől fogva szerettem: Amintas enyim.
Agenor.
Igazságos Oh szép Nympha, a’ te fájdalmad, de semmit sem használ. Ha okos vagy, hidj nékem, vigasztald magadat.
Eliza.
Én vígasztaljam magamat? Elmés Tanáts, könnyű véghez vinni!
Agenor.
Véghez fogod azt vinni, ha engem kivánsz követni. Meg vigasztalhatod magadat. És a’ felől a’ más Példája meg-győzhet.
Eliza.
Én téged követni nem akarlak: vigasztalni nem akarom magamat. Nékem Amintas kell.
Agenor.
De ha ő tőbbé nem tiéd, mit tsinálsz osztán e’ Háborodásiddal?
Eliza.
Mit tsinálok? Sándortol, az Emberektől, az Istenektől kőnyőrűletességet, kegyelmet, igazságot fogok-kérni. Azt kivánom, hogy Amintás szembe meg valja mindenek előtt, hogy az ő szivét nékem ajándékozta; és kivánok, ha arra vágy a’ kegyetlen, hogy azt másnak által engedjem, kivánok Kinomba meg-halni, ’s még ugy, hogy ő azt lássa.
„Én szakadjak el-attol
A’ kedves Pásztoromtol?
Nem: Amor azt nem engedi
Nem: Eliz’ azt nem szenvedi.
Nem: az én Pásztoromban
Nem olly Tyrannus sziv van.
Hogy más el-ragadja szivemet?
S Én vigasztaljam Keservemet? –
Hogy’ meg nem szégyenit még
Illy kegyetlen kegyesség!”
El-mégyen. V. JELENÉS.
AGENOR azután TAMIRIS.
Agenor.
Szegény Nympha! Én sirásodra sirok: ’s az én Kinomból értem a’ tiédet, és bizonyára Elizának tőbb ereje van, mint nekem. Az ő Kintsét el-veszti, és rá mehet, hogy őtet lássa. Illyen Proba tételre az én Virtusom nem elégséges. Nékem illő Tamiristol futnom, és az én erőtelenségemnek más menedéket nem reménylek. Menő félbe.
Tamiris.
Agenor meg álj.
Agenor.
(Oh Istenek! segittsetek!)
Tamiris.
Tehát eggy illy érdemes szeretőnek tartozik egy Országgal Tamiris? Gunyolodva.
Agenor.
Az Ország az ados.
Tamiris.
Gunyolva. Miért nem magad hoztad meg-nékem, ezt az igen nagy ujságot? Én a’ te Ajakidbol kedvesebben vettem volna azt, mint egy darab Tzéduládbol.
Agenor.
Felette nagy merészségnek tartottam volna azt tselekedni Oh Királyné.
Tamiris.
Bosszankodolag. Kissebb lett volna, mint engemet Amintásnak engedni.
Agenor.
Az igaz: de talám az én Kőtelességemnek mivoltát előtted – – – Szép Királyné; Isten hozzád.
Tamiris.
Hallod. Hová futsz?
Agenor.
Hogy eszembe jusson az, hogy az én fejem vagy.
Tamiris.
Gunyolodva. Egyedűl a’ te Joságod.
Agenor.
Hogy én a’ te veled lételt kerüljem, azt az én Tiszteletem kivánja.
Tamiris.
Illy nagy Tiszteletnek még nints hellye. Haraggal. Igazságosabb lessz az, ha majd azt látod, hogy a’ te Királyoddal fogok Kezet.
Agenor.
Én azt soha sem látom.
Tamiris.
Mit? Soha sem látod azt? Indulatos erőszakkal. Azt akarom, hogy jelen légy az én Lakadalmamon.
Agenor.
Ah, a’ Világért sem: meg-botsáss. Ez az utolsó Isten hozzád.
Tamiris.
Hallod: Hová mégy?
Agenor.
A’ hová az Ég végezte.
Tamiris.
Mint fellyebb. ’S Hát igy engedelmeskedel a’ Te Királynédnak?
Agenor.
Már én nállam nélkűl – – –
Tamiris.
Éppen nem: Te nállad nélkűl az én szerentsém disztelenebb lenne.
Agenor.
Mit kivánsz hát?
Tamiris.
Gunyolodva. Hogy lásson szerentsésnek engemet az én Jol-tévőm, ’s őrűljön az ő munkáján magának.
Agenor.
(Melly Tyrannusság!) Ah változtasd az Istenért Tamiris – – –
Tamiris.
Indulatosan. Könyőrgésidet meg-nem halgatom, ’s mentségidet sem fogadom el. Engedelmességet kivánok én, egy hiv Jobbágytol.
Agenor.
(Oh Istenem!)
Tamiris.
Hatalommal. Hallottad mit mondtam?
Agenor.
Engedelmeskedem, kegyetlen.
Tamiris.
„Ha te Ajándékot tsinálsz én belőllem
Ha, hogy másé legyek, azt kivánod tőllem
Miért lett enyim a’ Véttség szintén,
S Kegyetlen szivű miért vagyok én?
A’ jó szivet tanuld például belőllem:
Én el-hagyattattam, el pártoltál töllem;
Még is vakmerőn nem bosszantlak én,
Tégedet kegyetlennek nevezvén.”
El mégyen. VI. JELENÉS.
AGENOR egyedül.
Nyomorult szivem! Azt gondoltad, hogy a’ Szerelemnek mínden Tyrannusságait ki állottad. Ah, nem igaz. Még a’ leg halálosabb hátra van, hogy el-tűrd azt, nyomorult szivem!„Eggy Szerető; tsak az ollyan BoldogtalanSzerelmes adhatja jol elől,Ki azt, mint én, ugy érzi belől.Ez egy ollyan Kin, és győtrelem,Melly kinosabb minden kinnál,Egy kéttségbe ejtő kinnál,Mellyet nem tűrhetni, éppen nem.” El mégyen.
VII. JELENÉS.
(Annak a’ nagy Tágasságnak egy Része, a’ melly kőrűl van keritve a’ Tirusi Hercules’ hires Templomának Tornátzaival.) A’ Katonai Szerszámoknak zőrgő, dőrgő Hármoniája alatt ki jőn SÁNDOR, előtte a’ Gőrőg Kapitányok, utánna a’ Zídoni Nemesek; azután TAMIRIS; ’s tovább A’ N.
Sándor.
„Ti, kik az én Babérimat
Mínden pertzbe’ ujjabb Tsírával zőldititek,
Az én szives Indulatimat
Szerentséltessétek óh Kedvező Istenek!
Általatok tündőklő fénnyel
Ragyogjon, mint egy Tsillag, az én ditsősségem:
Tsak hogy azt vidíto reménnyel,
Mint jól tévő Csillagot, ugy nézze mínden szem.”
Nosza! mit késűnk tovább? A’ nap le-száll: miért nem látom a’ Királyt? Hol van Tamiris?
Tamiris.
Itt van a’ Sándor’ Lábainál.
Sándor.
Te vagy a’ Fejedelem Asszony?
Tamiris.
Én vagyok.
Agenor.
Uram! Ne kételkedj felőlle: Éppen az.
Tamiris.
Az ő Ellenségeiknek meg-tudnak engedni a’ Hérosok; de azokat Tronusra emelni, tsak a’ Sándorok tudják. Én meg nem mondhatom néked, Sándor, az én szivemnek Mozdulásait, a’ mellyeket magamba érzek. Én téged mint Győzőt tisztellek; mint Herost betsűllek; szeretlek mint jol tevőt; imádlak mint Istent.
Sándor.
Az én Munkámnak nagy Jutalma az, hogy kevéllyé tészek egy Tronust illy szeretetre mélto Királynéval.
Tamiris.
Még én nem vagyok az.
Sándor.
De tsak eggy Pertz’ hijja.
Tamiris.
Halloda a’ Szerető Agenor az én fel emeltetésemet tőbbre betsűlli az ő szerelménél: Vallyon nékem kevesebre kell é betsűlnőm az én fel emeltetésemnél egy illy hív Lelket, vedd gondolora Sándor ’s magad itéld meg azt. Azt, a’ mit Sándor az én esetembe tsinálna, azt kivánom tsinálni én is.
Sándor.
Agenorhoz. ’S Te szeretvén el-tudtad – –
Agenor.
Hallod mit beszél ő: és lásd meg-kellene é fosztanom a’ Tronust eggy illy szép Lélektől.
Sándor.
Tamirishoz. És te még is olly háládatosnak érzed tehát magadat ő eránta. – – –
Tamiris.
Hallod mit beszél ő: és mond meg nékem, bűntetést érdemel é illy nagy Virtus.
Agenor.
Ugy de, Fejedelem Asszony, tsak még most is egésszen vigadni láttzottál előttem a’ Lakodalomra valo hiváson.
Tamiris.
Koránt sem. Ha nem te azt gondoltad, hogy én nagyra vágyobb vagyok, mint Szerető; ’s azért bűntettelek meg.
Sándor.
Istenek! Millyen Virtus, millyen hivség!
VIII. JELENÉS.
ELIZA és a’ Mondottak.
Eliza.
Ah, Uram, igazságot, szánakozást, kegyelmet.
Sándor.
Ki vagy? Mit kivánsz?
Eliza.
Én Eliza vagyok. Sándortol oltalmat kérek, egy igazságtalanul el-nyomott szivnek védelmére.
Sándor.
No ki ellen?
Eliza.
Maga Sándor ellen!
Sándor.
Mit tsinált néked Sándor?
Eliza.
Ő nékem el-ragadja mínden békességemet, mínden Kintsemet: ő azt akarja, hogy kinomba meg-haljak. Én Amíntásért élek; ő el ragadja tőllem Amíntást.
Sándor.
Amintas! Hát mitsoda Jussod van néked ő rajta?
Eliza.
Mitsoda? Gyermek koromtol-fogva az ő szivét birtam ajándékba: és mind addig békével bírtam az ő szivét. Igazságtalan az, és ragadozo, a’ ki annak Ura akar lenni, ha én azt nem engedem: Én pedig másnak engedem az én életemet de az én Bálványomat tellyességgel nem.
Sándor.
Az, a’ ki szivét te néked adta, nemes Nimfa Amíntás volt, a’ Pásztor: Néked soha sem adta által az ő szivét Abdolonimus a’ Kírály.
IX. JELENÉS.
Amintas Pásztori ruhába, kisértetvén Pásztor Legényektől, a’ kik két boton hozzák a’ Kírályi ruhákat, ’s az Előbbiek.
Amintas.
Uram! Én Amintás vagyok, ’s Pásztor vagyok.
Sándor.
Mitsoda!
Amintas.
Im hol a’ Kírályi Kőntős a’ te Lábaidnál. Le rakják Sándor elébe a’ botokat. Az én vászon ruhámat reám vévén vissza térek, az én nyájamhoz, az én békességemhez.
Sándor.
S Tamiris nem – – –
Amintas.
Tamíris méltó egy Kírály’ szivére: de Eliza nem mélto arra, hogy hitemet eránta meg szegjem. Pásztor koromba választott engemet. Király Koromba nem kell el hagynom. Eliza és a’ Királyság mint hogy nem álhatnak meg-eggyütt, legyen azé a’ Királyság, a’ kinek kedve van a’ Királykodásra: tsak Eliza maradjon meg nékem, én azzal meg elégszem: mert egy hiv Pásztor Legény (Uram meg-botsáss) jobb szeretek én lenni, mint egy hitetlen Kírály.
Agenor.
Mit hallok?
Sándor.
Hol vagyok én?
Eliza.
Én ezt néked meg-mondtam: Amintas az enyim.
Sándor.
Oh Istenek! Mikor én mindnyájatokat boldoggá akarlak tenni, az én bosszuságomra, mind szerentsétlenekké tésznek benneteket! Ah, ne, a’ Világért se. Illy nemes szivű szeretőket ne szaggasson el Sándor egymástol. Imhol tenéked, Amintas, a’ Szép Eliza. Imhol, Tamiris, a’ te hiv Agenorod. Amíntáshoz, és Elízához. Ti most a’ Zidon’ Országloi fogtok lenni. Agenorhoz, és Tamirishoz. Ti sem fogtok Jobbágyok maradni. Zálogba vetem az én szerentsémet, hogy néktek Tronust épittsek: ’s illy nagy virtus nem marad ország hijjával.
Tamiris és Agenor (ketten)
Oh nagy Heros
Amintas és Eliza (ketten)
Oh nagy Heros
Sándor.
Ah, lássa már valahára Zídon meg koronázva az ő Kírályát.
Amintas.
De ebbe a’ Ruhába – – –
Sándor.
Ebbe a’ Ruhába nem vaktába hoz ide téged az Ég. Az Ég az által a’ Te boldog Országlásodnak egész folyamatját jövendöli meg. Szép Szerentséje egy Országnak a’ Pásztor Kírály.
Kar
„Az Erdőből, a’ Kunyhobol menjen
Amintas a’ Kírályi székbe fennyen:
De maradjon meg ránk nézve
Régi Indulatja, szive;
Azt ohajtja tovább is nyájunk,
Légyen Pásztor a’ mi Kírályunk”
VÉGE.
| ÉNEKES PÁSZTORJÁTÉK
III. FELVONÁSBAN. Szerzette METASZTÁZIÓ PÉTER TSÁSZÁRI POÉTA. Fordítattatott OLASZ NYELVBŐL CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY által. NAGY-VÁRADON, Máramarosi Gotlíb Antal’ betűivel. –
Közbeszóllók.
Sándor, Matzedóniának Királya.Amintás, Pásztor legény, Elízának szeretője. Elíza, Fenítziai Nemes Nimfa, Kádmus’ régi Törzsökéből, Amintás’ szeretője. Tamiris, futó Fejedelemasszony, Strátó Tirannak Leánya, Agénornak szeretője. Agénor, Zídoni Nemes, Sándor’ Barátja, Tamiris szeretője. A’ Szín van abba a’ Mezőbe’, a’ hol sátorozik a’ Matzedó Tábor, szemközt Zídon Városával.
A’ Történetet lásd Curtius’ 4. K. 3. R. és Justinus’ 2. K. 10. R - - - ben. I. FELVONÁS.
I. JELENÉS.
(Széles és kies Mező, a’ mellyet Bosztrén’ Folyóvize öntöz, Nyájakkal és Pásztorokkal bészórva. Tágas, de paraszt Híd a’ Vízen. Elől Pásztori Kunyhók. Távolról a’ Zídon’ Városának Tekíntete.) AMINTÁS felűlvén eggy kőre, énekelget a’ Pásztori Zabszárak Hangjára, – ’s továbbá ELÍZA. „Értem, kedves Patak! értem
Mit zúgsz e’ Tsergéssel nékem:
Azt kérded zúgásodban,
Az én Nimfám hol van?
Értem, kedves Forrás! értem – – –
Szép Elízám, édes Kintsem!”
Hová? „Meglátván Elízát, elhajítja a’ Zabszárakat, ’s fut eleibe ő-néki.
Elíza.
Vígan, és sietséggel. Te hozzád, édes Amintásom.
Amintás.
Óh Istenek! Nem tudod, hogy ide nem messze van a’ Sándor’ Tábora? Hogy a’ fegyveres Matzedó minden felől zaklatja ezeket a’ kies Vidékeket?
Elíza.
Azt tudom.
Amintás.
De miért teszed hát ki egyes egyedűl magadat a’ pajkos Katonai szabadságnak?
Elíza.
A’ Szerelem nem fél a’ Veszélyektől, ’s a’ Tanátsadásra nem hallgat. Nagyobb veszedelem az nékem, ha téged nem láthatlak.
Amintás.
És én érettem – – –
Elíza.
És, halljad tsak. Az én Szívem sok jó Reménységgel van meghalmazva, ’s addig nem nyúghatom, míg fel nem osztom véled azokat.
Amintás.
Másutt bátorságosabban lehet – –
Elíza.
De a’ Sándor’ Virtusa eránt igazságtalan vagy. A’ mi Bátorságunknak őrállóji ezek a’ Seregek, a’ mellyektől félsz. Ő azért jött, hogy Zídont egy Tirantól szabadíttsa meg: de a’ Népet szabadságba sem akarja hagyni, a’ Királyságot pedig sem másnak nem ajándékozza, sem magának nem tartja meg.
Amintás.
Ki lesz tehát a’ mi Királyunk?
Elíza.
Úgy tartják, hogy a’ törvényes Örökös, maga sem tudván, ki légyen ő, valahol rejtekbe él.
Amintás.
És hol – – –
Elíza.
Ah, hagyd keresse fel azt Sándor. Hallod: az én jó szívű Anyám (oh kedves Anyám) valahára megeggyez már az én Szerelmembe. Megy a’ mi óhajtott Párosodásunknak jóváhagyásáért reménykedni az Atyámnál; ’s meg is nyeri azt, az én szívem azt jövendöli nékem.
Amintás.
Ah!
Elíza.
Te sóhajtasz Amintás? mire való az a’ te sóhajtásod?
Amintás.
A’ Végzésre bosszankodom Elíza, hogy olly kevéssé tett engemet te hozzád méltóvá. Te a’ Kádmus’ nevezetes Vérével ditsekedel: én homályos Pásztor siheder lévén, nem tudom a’ magamét. Néked el kell én érettem a’ te Atyai Jószágidat hagyni: én azok helyett az én alatsony Állapotomba semmit sem ajánlhatok néked egy szegény Nyájnál, eggy rongyos Karámnál egyebet.
Elíza.
Ne panaszolkodj az Ég ellen: nagyon pazér volt erántad az ő ajándékiban. Ha a’ Bíbort, ha az Aranyat megvonta tőled, azt az Ortzát, azt a’ Szívet adta helyette néked. Nem gazdagságot, vagy nemes Ősöket, hanem egyedűl Amintást keresem én Amintásba: ’s szeretem ő benne még az ő szegénységét is. Attól az első Naptól fogva, a’ mellybe még gyermek fővel láttam őtet, szeretetre méltónak, nemesnek látszott én előttem az a’ Pásztor, az a’ Nyáj, ’s az a’ Karám: és szívembe maradt nékem az a’ Karám, az a’ Nyáj, és az a’ Pásztor.
Amintás.
Óh egyedűl való, óh valóságos Boldogságom! Azok a’ kedves Mondások – – –
Elíza.
Isten hozzád. Az Anyámhoz futok, ’s majd visszajövök hozzád. Kevés idő múlva, soha sem kell többé nékem elhagyni tégedet. A’ Nap minket, akár lemegy, akár feljön, mindenkor eggyütt fog látni. Oh édes Élet! Oh szerentsésített Napok!
Elmegyen.
„Az Erdőre, a’ Rétre, a’ Kútfőre
Fogok kedves Nyájammal menni:
’S a’ Kútfőre, a’ Rétre, az Erdőre
Fog az én Kintsem vélem jönni.
E’ rongyos kis Kalyibában minékünk
Lesz örökös Nyúgalmunk, Menedékünk,
Itt az Öröm, az Ártatlanság
Múlat vélünk, ’s Gond soha nem rág.”
II. JELENÉS.
AMINTÁS, azután SÁNDOR, és AGÉNOR, kevés Kísérőkkel.
Amintás.
Botsánat, szerető Istenek! Nagyon igazságtalan voltam, hogy rólatok panaszolkodtam. Nem tündöklik az engemet vezető Tsillagnál szebb Tsillag az Égen. Ha van egy bóldog a’ Főld’ kerekségén, Amintás az.
Agénor.
Lassan Sándorhoz. (Ihol a’ Pásztor.)
Amintás.
De a’ nagy örömbe majd el is felejtkezem az én szegény Nyájamról. El akar menni.
Sándor.
Amintáshoz. Hallod, Barátom!
Amintás.
(Eggy Vitéz!) Mit akarsz?
Sándor.
Tsak véled akarok szóllani.
Amintás.
Uram, akárki vagy, megbotsáss: már az Itatás’ ideje elmúlt.
Sándor.
Elmehetsz majd. Hanem tsak eggy rövid szempillantást engedj nékem. (Agénorhoz. Mitsoda Úri Tekíntet.)
Amintás.
(Ugyan mit akar már ez én velem?)
Sándor.
Kinek hívnak?
Amintás.
Amintásnak.
Sándor.
Hát az Atyádat?
Amintás.
Altzeusnak.
Sándor.
Él még?
Amintás.
Nem: ötödívi maradtam el tőle.
Sándor.
Mi maradt rád az Atyádról?
Amintás.
Eggy kis Kert, a’ miből élek, egynehány Báránka, eggy Kunyhó, ’s a’ megelégedett szív.
Sándor.
Szegény Állapotba élsz te.
Amintás.
Nagyon kedvezőnek látszik nékem az én Tsillagom; nem kívánok az én szerentsémnél kellemetesebbet.
Sándor.
De illy szűk Állapotban – – –
Amintás.
Sokkal szűkebbek az én Kívánságim.
Sándor.
Kemény Verejték ád néked köz Eledelt.
Amintás.
De azt megfűszerszámozza.
Sándor.
Nem esméred a’ Nagyságokat, és a’ fő Tisztségeket.
Amintás.
’S a’ vetélkedőktől nem félek, ’s nem emésztődöm.
Sándor.
Néked alkalmatlan, és kemény Álmokat ád eggy Karám.
Amintás.
De tsendest, és bátorságost.
Sándor.
És a’ fegyveres Tsoportok között, mellyek körűlötted agyarkodnak, ki tud téged bátorságossá tenni?
Amintás.
Ez, a’ mit én annyira dítsérek, te megvetel, és az, Ég őríz, ez az én szegény homályos Állapotom.
Agénor.
(Sándorhoz lassan. Kételkedsz még is?)
Sándor.
(Ez a’ Beszéd én bennem bámúlást és szeretetet okoz.)
Amintás.
Ha egyéb dolgod nints vélem, Istenhozzád.
Sándor.
Én elvezetlek Sándorhoz, ha tetszik.
Amintás.
Ne.
Sándor.
Miért?
Amintás.
Ő engemet az én Gondjaimtól elvonna. Én az ő bóldog ’s jóltévő Vitézségének valamelly pertzét ellopnám a’ Világtól. Más az Amintás’ Tiszte, más a’ Sándoré. Nagyon szűk néki az egész Főld: nékem elég tágas eggy Karám. Én a’ Bárányoknak vagyok Vezérjek: ő a’ Katonáké. Én eggy kisded Mezőt mivelek: ő Birodalmakat állít.
Sándor.
De az Ég eggy Pontban megváltoztathatja a’ te szerentsédnek egész mivóltát.
Amintás.
Igen: de az Ég mind eddig azt akarta, hogy én Pásztor legyek.
Elmegyen.
„Tudom hogy én Pásztor vagyok:
De azt az életet ám
A’ Királyok’ és a’ Nagyok’
Életéért nem adnám.
Hogyha az Ég szerentsémbe’
Változást akar tenni,
Más gondolkozást elmémbe
Fog ő akkor önteni.”
III. JELENÉS.
SÁNDOR, és AGÉNOR.
Agénor.
Sándor, mit mondasz most?
Sándor.
Ah, valósággal ebbe’ a’ Pásztorlegénybe’ van elrejtve a’ Zídoni Királyi széknek esméretlen Örököse. A’ te Bizonyításid már nagyok valának: de ez az ő beszéde, ez az ő Ábrázatja nagyobb. Melly nemes szív! Melly édes, mely kiderűlt Virtus! Kövess engemet. Menjünk azt a’ nagy Munkát bétőlteni. Az én Krónikáimba ez legékesebb fog lenni. Ledönteni a’ kőfalakat, megfutamtatni a’ Seregeket, megrendítni a’ Birodalmakat a’ Had’ forgószelei között, az a’ Gyönyörűség, a’ mellyet éreznek a’ Hérosok a’ földön. De felsegédleni a’ lenyomattattakat, boldogokká tenni az Országokat, megkoronázni a’ Virtust, levenni ő róla azt a’ gyalázatos fátyolt, a’ melly őtet béárnyékozza, az a’ Gyönyörűség, a’ mellyet éreznek az Istenek az Égben.
Elmegyen.
„A’ Napot így fogja el
Olykor a’ felhő ’s az Eget;
És minden Menykövekkel
A’ szikkadt főldön fenyeget:
De mihelyt nedvességét
Ekként bőven eggyesíti;
Esővé lesz, ’s Kebelét
Annak megtermékenyíti.”
IV. JELENÉS.
TAMIRIS Pásztorruhába’, és AGÉNOR.
Tamiris.
Agénor? Álly meg, hallod! – – –
Agénor.
Megbotsáss, gyönyörű Pásztor leányka. Nékem most nyomba Sándor utánn kell – – (Óh Istenek! Tamiris é ez, vagy Kívánságom tsal meg?) Fejedelemasszony.
Tamiris.
Ah, Kintsem.
Agénor.
Te vagy?
Tamiris.
Én vagyok.
Agénor.
Te itten? Te ebbe’ a’ Köntösbe?
Tamiris.
Én ennek köszönöm az én eggyetlen eggy Kintsemet, a’ melly még megvan, az én szabadságomat; mikor már Sándor Atyámtól, és Országomtól megfosztott.
Agénor.
Óh mennyit sirattalak már, és kerestelek tégedet! De mitsoda rejtekbe lappongottál eddig?
Tamiris.
A’ szép Elíza engemet szökevény koromba béfogadott.
Agénor.
És mitsoda Szándék – – – Ah engem vár Sándor. Isten veled. Majd visszajövök.
Tamiris.
Hallod. Igyekezz, Kintsem, eggy útat nyitni az én futásomra: másutt legalább bátorságba sírhatok.
Agénor.
Fejedelemasszony, akarsz eggy bőltsebb Tanátsot követni? Jere vélem Sándorhoz.
Tamiris.
Az Atyám’ Gyilkosához?
Agénor.
Stráton maga ölte meg magát: ő a’ Győzőnek kegyelmességét megelőzte.
Tamiris.
Magam ajánljam a’ Lántzokra az én Kezemet? Magam vonjam magamra a’ Görög Leányok’ tsúf bosszantásit?
Agénor.
Tsalatkozol. Nem esmered Sándort. ’S én pedig most nem vehetlek ki abból a’ Tsalatkozásból. Isten veled. Nem soká visszajövök.Indúló félbe.
Tamiris.
Nézd: az Elíza Háza amott – – –
Agénor.
Már tudom. Mint az előbb.
Tamiris.
Hallod.
Agénor.
Mi kell?
Tamiris.
Hogy állok a’ te Szívedben?
Agénor.
Ah, nem látod azt? A’ te szép szemeidtől kérdezd meg azt, fejedelemasszony.
Elmegyen.
„Választ helyettem adjatok,
Szerelmes szép Tsillagzatok!
Ki tudja azt, ha ti nem
Tudjátok már én bennem?
Ti, ti mind ki esmértétek
Az én Szívemnek Útját
Az Nap’ mellyben elvettétek
Annak Szabadságát.”
V. JELENÉS.
TAMIRIS egyedűl.
Nem, ti nem vagytok, óh Istenek, olly irgalmatlanok én erántam, a’ mint eddig hittem. Akollá változtattátok, az igaz, az én Királyi székemet, durva szűrdarótzokká a’ felséges Bíbort; de az én Bálványomat még is hívnek találtam. Könyörűlő Istenek, nagyon megelégítettetek engemet.
Elmegyen.
„Ennyi szélveszekről Lelkem
Elfelejtkezett végre:
Már a’ te Ortzádon, Kintsem!
Talált szép Tsendességre.
Szívem az Ég’ Haragjába’
Ha irtózva dobogott,
Most az Öröm’ mozgásába’
Új dobogáshoz fogott.”
VI. JELENÉS ELÍZA felette igen vígan, azután AMINTÁS.
Elíza.
Óh víg Nap! Oh én szerentsés! Oh édes kedves Atyám! De – – – Hová ment? Hiszen az előbb hagytam itt őtet. Majd oda beljebb lesz. Amintás? Amintás – – – Oh balgatag fejem! Most jut eszembe: most van az Itatás’ ideje. A’ forrásnál kell őtet keresnem, ’s nem itt – – – ’S hát ha ő a’ másik úton talál vissza térni? Itt kell eljönni néki. Várjuk meg, és pihenjünk meg: nékem ő rá nagy szükségem van. Leül. Óh mint ugrik az én szívem! Nem gondoltam vólna, hogy úgy elepeszthetne eggy Gyönyörködés. – – – Imhol ő – – – Valaki rezzentette azokat a’ Gallyakat – – – Az én Melámpusom az. Ah itt már mindég így kell várakozni. Nem: Feláll; nem lehet már nékem tovább így veszteglenem. Elmenő félbe’.
Amintás.
Hová sietsz Elíza?
Elíza.
Ah, vissza jöttél már egyszer! Menjünk.
Amintás.
’S hová?
Elíza.
Az Atyámhoz.
Amintás.
Ő tehát megeggyez – – –
Elíza.
Az én Szívem nem tsalt meg engemet. Az én Mátkám fogsz lenni: és pedig míg a’ Nap leszállana. Nem várhatja azt az Atyám épen mint mi. Illy szeretetre méltó Fiúval kevélykedvén, és vígadván – – – Ő azt néked majd elmondja. Majd meglátod, hogy fogad ő tégedet – – – Jöszte
Amintás.
Ah, Kintsem, hadd pihenjem ki magamat. Szánakozz eggy Szíven, a’ melly a’ legnagyobb örömbe – – –
Elíza.
Eh, ne késsünk: megfogunk eggyütt pihenni. Indúló félbe’.
VII. JELENÉS.
AGÉNOR, a’ Királyi Testőrzőktől kísértetvén, és a’ Zídoni Nemesektől, a’ kik arany páltzákon hozzák a’ Királyi Jegyeket, és a’ Mondottak.
Agénor.
A’ hívebbik Jobbágytól vedd el, felséges Király ez első Tiszteletet.
Elíza.
Amintáshoz. Mit mond?
Amintás.
Agénorhoz. Kinek beszélsz?
Agénor.
Tenéked, Uram.
Amintás.
Bosszús tekintettel. Hagyj nékem békét, ’s keress mást valakit, a’ kiből tsúfot űzzél. Nevekedvén megindúlása. Szabad embernek születtem én, ha Király nem vagyok is: és ha Királyi Tiszteletet nem érdemlek is, van legalább ollyan Szívem, melly a’ Bosszúságokat el nem tűri.
Agénor.
Ez a’ nemes bosszankodás, tégedet kinyilatkoztat, és engemet kiment. Hallgass reám; és engedd meg, hogy tégedet az én buzgó indúlatom te magad előtt felfedezzen.
Elíza.
Agénorhoz. Hogyan? Nem Amintás ő?
Agénor.
Nem.
Amintás.
’S hát ki vagyok én?
Agénor.
Te Abdolonimus vagy: a’ Zídoni Trónusnak eggyetlen eggy örököse.
Amintás.
Én!
Agénor.
Igen is. A’ gonosz Strátontól kiűzettetvén a’ te Atyád, tégedet gyermekkorodba’ az én Atyámnak kezébe adott. Ez meghalálozván az én hűségemre bízott tégedet, ’s véled minden titkokat, és Bizonyságokat.
Elíza.
’S hát az öreg Altzeus – – –
Agénor.
Téged esméretlen nevelt fel.
Amintás.
És te mind eddig az ideig – – –
Agénor.
És én mind eddig az ideig, hallgatván, az én Atyám’ Parantsolatjának engedelmeskedtem. Nékem megvólt az e’ felől való szólás tiltva mind addig, míg az Isteneknek Segedelme valami útat nyitna néked a’ Királyságra. Én azt a’ Sándor’ nagy Szívében kerestem, ’s azt meg is találtam.
Elíza.
Óh Vígasság! óh öröm! Az én Kintsem az én Királyom!
Amintás.
Agénorhoz. És így Sándor – – –
Agénor.
Vár tégedet, és saját kezével akar megkoronázni. Ezek a’ Királyi ruhák, a’ mellyeket ő te hozzád kűldött. Ezek, a’ kiket látsz, a’ te szolgáid, és őrizőid. Ah jöszte már. Ah, ezt a’ Napot sokat óhajtottam! Elmegyen.
VIII. JELENÉS.
ELÍZA vígan, AMINTÁS meghökkenve.
Amintás.
Elíza?
Elíza.
Amintás?
Amintás.
Álom ez?
Elíza.
Ah nem.
Amintás.
’S te tehát hiszed – – –
Elíza.
Igen is. Nem rendkivűl való Történet ez, én reám nézve, bár mind véletlen is. Én eggy Királyi Szívet láttam mindég a’ te Tekíntetedben.
Amintás.
Légyen. Menjünk azonba a’ te Atyádhoz. Megindúl.
Elíza.
Nem: Megtartóztatja. Fontosabb Gondokat kívánnak most te tőled az Istenek. Menj, uralkodj; és azután – – –
Amintás.
Mit? Én siessek minél hamarább elhagyni téged.
Elíza.
Ah, ha látnád, mint van az én Szívem! Az Öröm miatt ugrik: de, de – – – Nem, nem: hallgassatok alkalmatlan félelmek. Most egyébről nem kell gondolkodni, hanem hogy Amintás Király. Eh, eredj: megtalál Sándor haragudni.
Amintás.
Szerető Istenek, hálát adok a’ ti Ajándékotokért: de nagyon drága ezen az Árron eggy Tronus.
Elíza.
„Eredj uralkodni, Kintsem;
De ne szűnj meg hívem lenni,
Ha lehet, még akkor is.
Amintás.
Ha uralkodnom kell, Kintsem;
A’ te hív Pásztorod lenni Kívánok székembe is.
Elíza.
Ah, nékem Királyom vagy te!
Amintás.
Ah, kegyetlen félelem!
Mind 2.
Egek légyen Szívetekbe’ Ez ártatlan Szerelem!!”
MÁSODIK FELVONÁS.
I. JELENÉS.
(Sándornak nagy és gazdag Sátora eggy felől: másfelől régi Épűleteknek beerdősödött Omladéki. Távolról a’ Görög Tábor. Ennek őrjei különbb Helyeken.) TAMIRIS félénken, ELÍZA kézenfogva vezetvén őtet.
Elíza.
Kövess engemet. Miért állasz meg?
Tamiris.
Barátom, (óh Istenek!) tetétől fogva talpig reszketek. Menjünk vissza, ha engem szeretsz, menjünk vissza a’ te Szállásodra.
Elíza.
Én nem foghatom meg, mit akarsz: elébb tűrhetetlenűl sietsz Agénor’ nyomába; ’s most szinte már reá találván nem gondolsz véle?
Tamiris.
Ámor elrejtette tőlem a’ Veszedelmet, míg távol volt: most mikor közte vagyok, látom az én Vakmerőségemet.
Elíza.
Miért?
Tamiris.
Nem a’ Stráton’ Leánya vagyok én?
Elíza.
No ’s.
Tamiris.
Nem a’ Görögök Sátorai ezek? Hát ha közűlök valaki rám esmér? Ah, az Istenért, fussunk, kedves Elízám.
Elíza.
Bolondság. Kit gondolsz, hogy rád esmerhetne ebbe’ a’ Ruhába? ’S ha mind rád esmerhetne is mi lenne belőle? Talám Sándor barbarus eggy Király? Olly kevés Jeleit tapasztaltuk az ő Virtusának? A’ Persák’ Királyának mind feleségét, mind Anyját nem tudod – –
Tamiris.
Azt tudom: de az én szerentsétlenségem alig ha nem nagyobb az ő Virtusánál: nem bátorkodom azokat Próbára ereszteni. Menjünk.
Elíza.
Megbotsáss: vissza mehetsz egyedűl. Megindúlván a’ Sátor felé. Én semmitől sem félek, ’s fel akarom keresni Amintást.
Tamiris.
Várakozz. A’ te Mérészséged bátorságot önt én belém. Néki szánt mérészséggel.
Elíza.
Kövess hát engemet. Megindúlnak mint előbb.
Tamiris.
Óh Istenem! Lép eggyet kettőt ’s azután megállapodik.
Elíza.
Hát elhagysz engem? Kifut néki a’ Kezéből.
Tamiris.
Ah halld meg.
„Mondd, hadd tudja meg Hívem,
Hogy én – – – Hogy én – – – Oh Egek!
Te jól esméred Szívem’;
Mondd meg tzélját Szívemnek.
Mit mondhatnék egyebet
Tenéked ennél többet?
Te látod Esetemet;
Te tudod Szerelmemet.”
Elmegyen. II. JELENÉS.
ELÍZA, azután AGÉNOR.
Elíza.
Ez a’ Görög Táborba a’ legnagyobb Sátor. Itt bizonyosan feltalálom az én Bálványomat.
Agénor.
Hová sietsz gyönyörű Nimfa? Megállítván.
Elíza.
Én a’ Királyhoz megyek. Menni akar.
Agénor.
Megbotsáss: megállítja: őtet nem lehet látnod.
Elíza.
Mi okon?
Agénor.
Most ül Tanátsot az ő Görögjeivel.
Elíza.
Az ő Görögjeivel?
Agénor.
Igen is.
Elíza.
És így én elmehetek. Megindúlván. Nem az az én Királyom?
Agénor.
Állj meg. Megtartóztatván. A’ te Királyodhoz sem szabad most menned.
Elíza.
Miért?
Agénor.
Most néki Sándort kell várni.
Elíza.
Ám várja. Én tsak látni kívánom őtet. Mint előbb.
Agénor.
Nem: tovább menned nem szabad néked.
Elíza.
Tehát jelentsd meg néki: ő jőjjön én hozzám.
Agénor.
Ez sem szabad néki.
Elíza.
Legalább szabad lesz megvárnom őtet. Leűl mint előbb.
Agénor.
Édes Elízám, menj el: hidgy nekem. Ehj most ne háboríts meg minket. Én a’ te Királyoddal rövid idő múlva, minél hamarább lehet elfogok tehozzád menni.
Elíza.
Nem: én nem hiszek néked. Te Tamirisról nem gondolkodsz, ’s én rólam fogsz gondolkodni?
Agénor.
Tsalatkozol. Épen ő róla akarok Sándornak beszélleni. Már belé kezdtem, de félbe kellett a’ munkát szakasztanom. Ah, menj el. Ha ő eltalál jönni, az alkalmatos szempillantásokat ellophatod tőlem.
Elíza.
Tellyesítem Kívánságodat. Felkél, megindúl, és azután vissza fordúl. Azonba ne titkold el Amintástól az én Bódúltságimat.
Agénor.
Nem.
Elíza.
Mondd meg néki, mint feljebb: hogy én az övéit képzelem magamnak.
Agénor.
Igenis.
Elíza.
Én tőlem távol lévén, óh mint fog a’ boldogtalan gyötrődni! Ezt Agénorhoz de távolról.
Agénor.
Nagyon.
Elíza.
Távolról. ’S beszéll é rólam?
Agénor.
Mindég.
Elíza.
’S mit mond? vissza fordúl Agénorhoz.
Agénor.
Hát te még sem tudsz elmenni. Rivalkodva. Ha nékem az ő Panaszit mind el kellene mondanom – – –
Elíza.
Elmegyek, ne haragudj. No ugyan kegyetlen vagy!
Elmegyen. „Kegyetlen! Ah, látd hogy az én
Kintsemtől külön kell lennem:
Kegyetlen! még sem hagysz szintén
Róla eggy kérdést tennem.
Kegyetlen! ah, hogy meg nem hat
Eggy illyen szíves Indúlat?
Van tán Szíved Melyedbe’?
Van tán Lelked Kebledbe’?”
III. JELENÉS.
AGÉNOR, és AMINTÁS.
Agénor.
Óh kegyelmes Istenek! kedvezzetek a’ Nagy Sándor’ nagy Szívébe az én Tamirisén lejendő Mondásimnak. Ah, igen méltó arra az ő Virtusa, az ő Szépsége – – – De hová, futsz Királyom?
Amintás.
A’ szép Elízát láttam most tova: miért búvik el? hol van?
Agénor.
Elment.
Amintás.
A’ nélkűl, hogy engem lásson? Háládatlan. Ah utánna akarok menni. Megindúl.
Agénor.
Állj meg Uram. Megtartóztatja.
Amintás.
Miért?
Agénor.
Nem lehet.
Amintás.
Nem lehet? Ki ád Törvényt Királynak?
Agénor.
Az ő Nagyvólta, az Igazság, az Illendőség, a’ mások’ Java, az Okosság, a’ Kötelesség.
Amintás.
És így Pásztorkoromba nem vóltam én ollyan Szolga? és mit használ nékem az Ország?
Agénor.
Ha az Ország néked nem használ, te tartozol használni annak. Téged ajándékoz az Országnak az Ég: nem azt tenéked. Az a’ felséges Ész, magos Lélek, Királyi szív, mellyet ő olly bőven adott tenéked, a’ köz Boldogságot tartoznak szűlni: ’s néked egyedűl tsak ebben kell keresni a’ magadét. Ha magadat nem igazgatod, hogy’ fogsz mást igazgatni? Mitsoda – – – Ah, eszembe sem jut hogy Amintás Király, és hogy én eggy Jobbágya vagyok néki. Hibáztam a’ mértéktelen Buzgóság miatt: Uram engedj meg. Le akar térdepelni.
Amintás.
Mit tsinálsz? Kelj fel, felemeli. Ah, ha engemet szeretsz, beszéllj úgy nékem mindenha. Nékem olly szépnek látszik az Igazság, hogy magát vélem szeretteti, még mikor vér is engemet.
Agénor.
Ah a’ Fátum téged valóba Királynak szánt!
Amintás.
De mondd meg barátom: nem kell nékem azt szeretnem, a’ ki engem szeret? Elíza kevéssé méltó a’ Szeretetre? El kell hagynom mint Országló, a’ ki engem magának választott, mint Pásztort? Az ő félelmein, az ő Bódulásain nem kell megesni szívemnek? Ki kárhoztathatná az Emberek, az Istenek között, az Égen, a’ Főldön, az én Gyengeségemet?
Agénor.
Senki sem. Igazságos az. De mindeneknek előtte – – –
Amintás.
De mindeneknek előtte menjünk, Barátom, az ő megvígasztalására, és azután – – –
Agénor.
Tartózkodj. Eloszlott a’ Tanáts: jönnek ki a’ Vezérek: hozzánk jön Sándor.
Amintás.
Hol van?
Agénor.
Meg esméred az ő Őrzőit a’ Királyi Liberiáról.
Amintás.
És így – – –
Agénor.
Meg kell várnunk.
Amintás.
Szegény Elíza!
Agénor.
„Szívednek más minden Indúlatjai
Légyenek már a’ Ditsőség’ Foglyai.
Már eggyszer a’ Király szóljon,
A’ szerelmes elnémúlljon.
Örökké Pásztor fogsz lenni
Ha az Ország’ dolgáról
Tanúságot kívánsz venniEggy szép Ortzától.”
IV. JELENÉS.
SÁNDOR, és a’ Mondottak.
Sándor.
Agénorhoz, a’ ki elmegy. Agénor?
Agénor.
Uram.
Sándor.
Állj meg. Nékem eggy keveset kell véled beszéllenem. Agénor megáll. Amintáshoz. Mi okon van még is a’ Zídon Királya ebbe a’ szűrbe?
Amintás.
Mert még nem nyomott Tsókokat, az ő háládatos Tiszteletének jeléűl, arra a’ Kézre, a’ melly őtet a’ Királyságra emeli. Engedd meg, le akar térdelni, hogy előbb az én Jóltévőm’ Lábaihoz – – –
Sándor.
Nem: jer a’ te Barátodnak Karjai közé: és tisztelet helyett, adj néki Szeretetet. Az Ég’ Végzéseinek vagyok én végre hajtója. Te tsak azzal az Örömmel vagy adós nékem, a’ mellyet én annak végre hajtásába tapasztalok. Az én Jutalmamúl kérem a’ te Ditsőségedet.
Amintás.
Mitsoda Ditsőséget tudok én, óh Istenek! valaha érdemleni, ha mind ekkoráig tsak eggy Nyájatskát tanúltam vezetni?
Sándor.
Jó Király fogsz lenni, ha jó Pásztor leszel. Szeresd új Nyájadat, szinte mint a’ régit: és a’ réginél nem kevésbbé fog majd szeretni az új tégedet. Nem az vólt eddig a’ te édes Gondod, hogy annak a’ Nyájnak számára vídám Árnyékokat, zőld fűveket, tiszta Vizeket keress? most a’ te legédesebb Gondod az légyen, hogy mind Javát, mind Nyúgodalmát keresd ennek a’ másiknak. Éjjel vígyázni, nappal izzadni kedves Nyájadért; a’ ragadozó Vadaknak nemes szívvel kitenni magadat az ő oltalmára; talám új dolog előtted? Talám nem tudod az akaratos Bárányokat inkább szóval ketsegtetni, mint rettenteni a’ Bottal? Ah, vidd a’ Trónusba, vidd az Amintás kellemetes Szívét: és az Istenek, érezni fogod, valamint eddig az Erdőkben, úgy a’ Királyiszékbe is barátid lesznek tenéked. Jó Király fogsz lenni, ha jó Pásztor leszel.
Amintás.
Igen is. De eggy esmeretlen, és szélvészes Tengerbe látom lenni magamat. Ha te már elmégy, ki fog az én Tsillagom lenni? Kitől kell majd Tanátsot kérdenem?
Sándor.
Már tsak ez az eggy kételkedés is nagy Királyt ígér nékem. Annak a’ Tengernek a’ mellyen által kell menned, már előre látod (és az nékem tetszik) a’ leggonoszabb kőszikláját. Tanátsot adni sokszor nem tud, a’ ki akar: sokszor nem akar, a’ ki tud. Saját Hívségét, Buzgóságát, Erejét, Virtusát mind eggyik nyalkán fitogatja a’ mi Szemeink előtt: de nem mindég eggyez meg mindeniknek Szíve az ő Ábrázatjával. Ennyi között mellyik az, a’ ki tudjon is, akarjon is; megválasztani nagy Tudomány, és talám tsak eggy Királyé. A’ mások’ Keze által tellyesítheti eggy Király Mársnak és Asztréának legszebb Munkáit: de a’ Szívnek homályos Rejtekeibe béhatni, tisztán megkülömböztetni a’ Hazugságok között elnyomattatott Igazságot, felette nagy és egyedűl tsak magára a’ Királyra bízott Munka.
Amintás.
De illy nagy Világosságot honnan reménylhet eggy Pásztor?
Sándor.
Az Égtől, a’ ki megvilágosítja azokat, a’ kiket Országlásra választ. Ha a’ te Szívedből a’ tiszta Világosságnak megháborítására az Indúlatoknak Ködeit felemelkedni nem hagyod: mindent ki fogsz látni. Jó Király fogsz lenni, ha jó Pásztor leszel.
Amintás.
E’ Mondásokból olly nagy Bátorodást –
Sándor.
Most menj el: rakd le ezt a’ mezei ruhát: végy mást magadra; és jőjj vissza hozzám. Már ideje, hogy tégedet bémutassalak a’ te hív Jobbágyidnak.
Amintás.
Ah, tselekedjétek, óh Istenek, tselekedjétek, hogy Amintás a’ Királyi Székben, légyen maga magának, az Ajándékozónak, és az Ajándéknak Díszére.
„Óh, Menny’ Főld Istenei!
Ímé e’ kis mezei
Alatsony Plántátskára
Olly híven vígyázzatok:
Hogy légyen általatok
Díszesebb valahára:
’S méltóságos Kertésszének
Feleljen meg Reményjének.
Vitetvén enyhős Halomra,
El ne felejtkezzen soha
Régi Erdejéről
’S annak hív Kezéről,
A’ ki őtet termékennyé
És gazdaggá tevé,
Minden zőld Ággal,
Minden Virággal.”
Elmegyen. V. JELENÉS.
SÁNDOR, és AGÉNOR.
Agénor.
(Most az ideje, hogy az én Tamirisom mellett szóljak.)
Sándor.
Az én Ditsőségem, óh Agénor, nem szenvedi, hogy hosszas Nyúgodalmak között legyek én. Ma Zídonnak által fogom adni az ő Királyát. Hólnap virradtakor én menni akarok. De, megvallom tenéked, nem egész megelégedéssel megyek el. A’ ti Jármotokat, az igaz öszve törtem, a’ Királyi páltzát, a’ Királyi Ágra vissza térítettem, a’ bölts Amintásba eggy jó Királyt, és Agénorba a’ Királynak eggy igaz barátot hagyok; tisztelt Emlékezet lenne talám hosszas Időkig az én Nevem ti köztetek: Tamiris, óh Istenek, egyedűl Tamiris homályosítja azt meg. Valahová fog ő mint szökevény és bujdokló menni, mit mondanak majd ott én rólam? hogy én eggy kegyetlen vagyok, eggy gonosz és barbarus?
Agénor.
Ő méltó a’ Mentségre, ha eggy Tirannus Leánya lévén, félt – – –
Sándor.
Ez, az ő Hibája: ’s mitől kellett félni néki? Ha Sándor a’ más vétkeit megbünteti, meg is tiszteli a’ mások’ Virtusait.
Agénor.
Á’sia még eddig több Sándort nem látott.
Sándor.
Melly nagy Ditsőségemet ragadja el! Én mindeneket boldogítva hagynék el: ah egyedűl tsak ő rá nézve marad itt az én Vitézségemnek gyászos Nyomdoka.
Agénor.
(Most bátran.)
Sándor.
Megmutathattam vólna másoknak, ha el nem futott vólna Tamiris, hogy én meg tudom különbböztetni a’ bűnöstől az ártatlant.
Agénor.
Ne panaszolkodj: a’ még meglehet.
Sándor.
Miképpen?
Agénor.
Itt van.
Sándor.
Ki?
Agénor.
Tamiris.
Sándor.
’S arról nékem még se szóllasz?
Agénor.
Tsak alig jöttem hozzád, hogy megtudtam, és most akarám. – – –
Sándor.
Fuss, siess; vezesd hozzám őtet.
Agénor.
Menőfélbe. Megyek ’s mindjárt vissza jövök.
Sándor.
Várakozz, gondolkozik: (Ah igen is: elszánva magába soha ennél szebb Kötést nem tsinált Ámor.) Most igen is tökélletesen megelégedve mehetek el. Repűlj Tamirishoz, és mond meg néki, hogy ma az új Fejedelemnek én a’ Koronát fogom adni, ő pedig a’ Kezét.
Agénor.
A’ kezét?
Sándor.
Igen is, barátom: én eggy Koronával koronázom meg két szép Léleknek Virtusát. Ő a’ Trónusra fog hágni, a’ nélkűl hogy ez belőle leszálljon: és tinéktek a’ Békességet, magam nevemnek pedig a’ Ditsőséget így adom meg: mindent bátorságba helyheztetek.
Agénor.
(Óh Istenem!)
Sándor.
Te elhaloványodol, és halgatsz? Nem hagyod helybe Tanátsomat? Valóba Tamiris –
Agénor.
Igen méltó a’ Trónusra.
Sándor.
Eggy illy Gondolat – – –
Agénor.
Igen méltó te hozzád – – –
Sándor.
Mitsoda Indúlatnak jele tehát, ez a’ te Hallgatásod, ’s ez a’ te elhaloványodásod?
Agénor.
Az Örömnek, a’ Tiszteletnek, és a’ Bámúlásnak.
Sándor.
„Ha Győzödelmemmel
Hagylak Boldogságban,
Ha elmenésemmel,
Hagylak Barátságban:
Beh szép Napot értem ma!
Ne légyen Izzadásimnak,
Sok hadi Fáradságimnak
Ennél szebb Jutalma.”
Elmegyen. VI. JELENÉS.
AGÉNOR egyedűl.
Oh váratlan, oh kegyetlen Tsapás! Ah, felette, felette túl is haladtatok, oh irgalmatlan Istenek, az én Vágyásimon. Nem kértem én annyit ti tőletek. Szegény fejem! Elvesztelek, szép Tamiris tégedet, és magam vagyok oka az én Veszteségemnek. Melly balgatag vóltam én! Előre kell vala látnom – – – Mitsoda? Bánkódol te, boldogtalan Agénor, eggy nagyságos tselekedeten? ’S te vagy hát, a’ ki olly nagy Virtust mutogatsz? ’S te vagy az, a’ ki mérészled a’ Királyokat jobbítani? Térj magadba, és hálákat adván az Isteneknek – – – Ah, szemlélheted majd a’ te szép Reményedet a’ más Karjai között, hogy meg ne halj azonnal? Nem. De a’ Mentséget, óh Agénor te nem érdemled. Ha a’ Betsűletet jobban szereted az Életnél, ha inkább imádod Tamarist, mint a’ te Gyönyörködésedet: vezesd őtet a’ Trónusba és halj meg.
VII. JELENÉS.
AMINTÁS Királyi ruhába, és AGÉNOR.
Amintás.
Imhol ismét vissza jöttem hozzád: imhol leraktam hajdani kedves Köntösömet. E’ fényes Nyűgökbe öltözve az én szép Elízámhoz fogok menni, ’s tán meg sem esmér. Vajha legalább tsak megmutatnám neki magamat.
Agénor.
Ah, Uram, más egyébb Gondoknak van most ideje. Minthogy már Király vagy, illő hogy most másképpen kezdj gondolkodni.
Amintás.
Hogyan? ’S mit kellene tsinálnom?
Agénor.
Elfelejteni Elízát.
Amintás.
Elízát? ’s ki parantsolja azt?
Agénor.
Eggy felséges Parantsolatja annak, a’ ki megteheti azt, a’ mit akar, ’s az igazságot akarja. Ő eggy Országnak a’ javát akarja, eggy Trónusnak a’ Betsületét – – –
Amintás.
Ah előbb forognak fel fenékkel a’ Világnak minden Trónusai. Elíza volt, Elíza most is az én Gondolatom: és míg az én Lelkem ki nem szakad belőlem; mindég is Elíza fog lenni. Elfelejteni nékem Elízát? Hiszen tudod, mennyire imádom én őtet? Tudod mit tsinált én értem? Tudod, mint – – –
Agénor.
Óh tsillapítsd, Királyom, ezeket az Indúlatokat.
Amintás.
Elfelejteni nékem Elízát? Ha én azt tsak próbálni akarnám is, azonnal meghalnék belé.
Agénor.
Hibázol. Még nem esméred jól a’ te Virtusodnak bírósságát. Tsak rám hallgass: én azután – – –
Amintás.
No mit, már mit tudsz mondani?
Agénor.
Hogy mikor az Ég eggy Országlót választ ki a’ Trónusra – – – Meglátja Elízát jobb felőlről. Ah, jön Elíza. Fussunk.
Amintás.
Azt ne is reményld.
Agénor.
Szánd meg Uram, magadat is, őtet is. Őtet megölöd azonnal, ha előbb szólasz, míg megtudnád – – –
Amintás.
Nem szóllok eggyet is: esküvéssel fogadom.
Agénor.
Nem: el kell tőle futnod. Menjünk. Tsak most eggyszer tűrd el az én mérész Hívségemnek határtalan voltát. Megkapja őtet kezénél fogva, ’s megindúlt véle bal felé sietve.
VIII. JELENÉS.
TAMIRIS balról, ELÍZA jobról, ’s a’ Mondottak.
Tamiris.
Hová Agénor?
Agénor.
Oh Tsillagok!
Elíza.
Amintás, hallod.
Agénor.
Ah, Fejedelemasszony!
Amintás.
Ah, Kintsem!
Tamiris.
’S ennyire kell utánnad várakoznom?
Elíza.
Ennyire kell sohajtanom, hogy meglássalak. Amintáshoz.
Tamiris.
Agénorhoz. Gondolkoztál é rólam?
Elíza.
Amintáshoz. Gondolkoztál é rólam?
Tamiris
Agénorhoz. Megtudhatom é, millyen valahára az én sorsom?
Elíza.
Még is feltalálom é az én Pásztoromat a’ Királyba? Amintáshoz.
Tamiris.
De te sóhajtasz? Agénorhoz.
Elíza.
Amintáshoz. De te nem felelsz?
Tamiris.
Agénorhoz. Szólj.
Agénor.
Kellene – – – Nem lehet.
Elíza.
Amintáshoz. Szólj.
Amintás.
Akarnék – – – Nem tudok.
Tamiris.
Hogyan?
Elíza.
Mi dolog? Amintáshoz.
Tamiris és Elíza (ketten)
Nosza szóljatok már eggyszer.
Agénor.
Ah, mert igen sokat is fogunk majd beszéllni. Hagyjatok eggy szempillantásig egyedűl Magunkat kipihenni.
Tamiris.
Hallottad, Elíza?
Elíza.
Óh Istenek! elhajtani minket? ’S te mit mondasz, Amintás?
Amintás.
Hogy én haldoklófélbe vagyok.
Tamiris.
Értem.
Elíza.
Értem.
Tamiris.
Az én Állapotom tett téged alatsony Lelkűvé.
Elíza.
Néked is ez a’ ruha változtatta meg Szívedet.
Tamiris.
Állhatatlan Agénor!
Elíza.
Háládatlan Amintás!
„Ah, már nem vagy Szerelmesem!
Tamiris.
Ah vége van Szerelmednek!
Amintás.
Ne mondd azt nékem Kedvesem!
Agénor.
Ne mondd azt nékem, óh, Egek!
Tamiris.
Hol van, hol van az én Hívem?
Elíza.
Az én Pásztorom hol van?
Amintás és Agénor (ketten)
Ah nékem öszvefagy Szívem!
Mind a’ négyen.
Ah, mi lesz rólam mostan.”
HARMADIK FELVONÁS.
I. JELENÉS.
(Eggy tágas, és gyönyörűséges Barlangnak belső része, melly a’ Természettől kellemetesen készíttetett az élő Kőbe: nagy része meg van ékesítve és borítva különbbféle Növényeknek eleven Zőldjével, a’ mellyek vagy magosról lefüggenek, vagy köröskörűl folydogálnak; eggy tiszta Víz’ ere újjítja e’ Barlangot, a’ melly tekeregve szállván le a’ Kövek között, most elbúvik, majd felüti magát, ’s utóljára eltűnik. A’ tágas Általlyukakon, mellyek a’ Helyet világosság teszik, kinyílik messzére sok kissebb nagyobb gyönyörű Domboknak Tekíntete: és közelebbről egynéhány Katona Sátoroké, a’ mellyekből megtudhatni, hogy az a’ hely a’ Görög Táborhoz közel vagyon.) AMINTÁS egyedűl.
Jaj nekem! Hanyatlik a’ Nap. Már az idő elmúlt, a’ mellyet az én kínozó Kétségimnek engedett Agénor. Minden Ágról, a’ mellyet a’ szellők megrezzentenek, úgy tetszik, hogy ő jön; ’s a’ meghatározásra kénszerít engemet. Én soha miólta a’ Világon vagyok, nem láttam illyen Szorongattatásba’ magamat. Leül. Elíza tsak azt akarja, hogy emlékezzem az ő régóltai, gyenge és nemes szívű Szerelmére: Agénor engem a’ Betsűletnek ezer képeivel terhelle. Én attól félvén, hogy gyáva Lelkűnek ne láttassam, vagy hitetlennek ne mutassam magamat, reszketek, habzok, aggódom, ’s semmit sem végezek. És ez a’ Királyság? ’S ílly boldogúl élnek a’ Bársony és az Arany között? Nyomorúlt Ruha! Jutalom vagy é, vagy Büntetés? Ma azólta mindég bajom volt, miólta rajtam vagy. Míg a’ szegény Gyapjúban – – – Oh boldogtalan Fejem! Jön már Agénor. Mit mondjak néki? Feláll. Oh Istenem! Akaratjára nem állhatok: ellene szólnom nem lehet. Felette nagy Birodalma van néki az én Szívemen. Zsémbelődik rám, még is szeretem: gyötör engemet, ’s még is tisztelem őtet. Gondolkozik, ’s azután magát elszánva. Ah, nem kell véle tzivódásra kelnem.
II. JELENÉS.
AGÉNOR, és AMINTÁS.
Agénor.
’S még is úgy talállak úgy é Királyom, hogy semmire sem határoztad magadat?
Amintás.
Nem, épen nem.
Agénor.
Meg van tehát határozva?
Amintás.
Meg.
Agénor.
Hogy’?
Amintás.
Kész vagyok az én Kötelességemnek bétőltésére.
Agénor.
És így többé nem vonogatad magadat a’ Sándorhoz Menetelre?
Amintás.
Már indúlok is hozzá.
Agénor.
Látd, Elíza és a’ Királyi Szék nem állhatnak meg eggyütt.
Amintás.
Az igaz. Nem is kell eggy jóltévő Héros’ Parantsolatjának ellene szegezni magát, a’ ki ő tőle eggy Országot nyert.
Agénor.
Óh szerentsés Amintás! Óh millyen Társat szántak tenéked az Egek! Szeresd őtet: méltó eggy Király’ Indúlatira.
Amintás.
Értem, barátom, az én egész Boldogságomat. Ne mondd nékem hogy szeressem az én Mátkámat. Már szeretem őtet annyira, hogy nála nélkűl nem tetszene nékem eggy Ország.
„Míg bé nem fed a’ Temető,
Mint hív Mátka, hív szerető
Holtig őtet kedvelem.
Érte nyögök, ’s Békeségem’,
Örömöm’, Gyönyörűségem’
Illy édes Tárgyban lelem.”
Elmegyen. III. JELENÉS.
AGÉNOR egyedűl.
Jertek ki valahára, jertek ki, elfogott Sóhajtások, az én Szívem’ Tömlötzéből. Valahára nem ellenkezik abba’ többé az én Virtusom. A’ Betsűletnek, a’ Hűségnek elég van téve tökélletesen: legalább nyerjen már a’ Szeretet is egynehány Szempillantást. Oh Istenem! Szép Tamiris! Oh Istenem! – – –
IV. JELENÉS.
ELÍZA, és AGÉNOR.
Elíza.
No de nézd, Agénor, mitsoda mende monda hírt kőltöttek itt az én Lelkem Gyötrelmére. Azt hírlelték el, hogy Amintás még ma kezet fog Tamirissal: azt akarnák, hogy én eggy illyen hazugságnak hitelt adjak. Hogy én ő róla eggy nagy Hívségtelenséget elhihessek, kevésbbé kellene az Amintás’ Szívét esmernem. De ki lehet az, a’ kinek illy ártalmas Gyönyörködése van a’ más’ gyötrettetésében?
Agénor.
Kedves Elízám, térj ki tévelygésedből, senki sem ámít tégedet.
Elíza.
’S hát te is olly hiedékény vagy? Te is olly igazságtalan vólnál Amintás ellen?
Agénor.
Én semmi lett úton módon nem kételkednék róla.
Elíza.
És e’ szerént így hágy el engem Amintás? – – – Nem, a’ nem igaz. Meghagytad magad tsalni. Hol vetted ezt az ugyan ditső Újságot?
Agénor.
Ő tőle.
Elíza
Ő tőle?
Agénor.
Igen is, magától Amintástól.
Elíza.
Hol?
Agénor.
Itt.
Elíza.
Mikor?
Agénor.
Épen most.
Elíza.
’S mit mondott?
Agénor.
’S azt mondta, hogy a’ Sándor’ Akaratjának nem kellene magát ellene szegezni annak, a’ ki ő tőle eggy Országot vett.
Elíza.
Szent Istenei az Egeknek! Hogyan? Tamirisnak fogja ő a’ kezét adni?
Agénor.
A’ kezét, és a’ Szívét.
Elíza.
Hogy árúlhatna engem így el Amintás?
Agénor.
Ah, változtasd, Elíza, változtasd meg már te is Gondolatodat: engedj a’ végzéseknek.
Elíza.
Nem: soha sem fog a’ megesni. Indúlattal, de sírva. Ne reménylje azt Sándor: ne kívánja azt Tamiris. Ő az én Mátkám: én az ő Mátkája vagyok; én őtet születésemtől fogva szerettem: Amintás enyím.
Agénor.
Igazságos, óh szép Nimfa, a’ te fájdalmad, de semmit sem használ. Ha okos vagy, hidgy nékem, vígasztald magadat.
Elíza.
Én vígasztaljam magamat? Elmés Tanáts, könnyű véghez vinni!
Agénor.
Véghez fogod azt vinni, ha engem kívánsz követni. Megvígasztalhatod magadat. És a’ felől a’ más példája meggyőzhet.
Elíza.
Én téged követni nem akarlak: vígasztalni nem akarom magamat. Nékem Amintás kell.
Agénor.
De ha ő többé nem tiéd, mit tsinálsz osztán e’ Háborodásiddal?
Elíza.
Mit tsinálok? Sándortól, az emberektől, az Istenektől, könyörűletességet, kegyelmet, igazságot fogok kérni. Azt kívánom, hogy Amintás szembe megvallja mindenek előtt, hogy az ő Szívét nékem ajándékozta: és kívánok, ha arra vágy a’ kegyetlen, hogy azt másnak által engedjem, kívánok Kínomba meghalni, ’s még úgy, hogy ő azt lássa.
„Én szakadjak el attól
A’ kedves Pásztoromtól?
Nem; Ámor azt nem engedi.
Nem: Elíz’ azt nem szenvedi.
Nem: az én Pásztoromban
Nem olly Tirannus Szív van.
Hogy más elragadja Szívemet?
’S én vígasztaljam Keservemet? –
Hogy’ meg nem szégyenít még
Illy kegyetlen Kegyesség!”
Elmegyen. V. JELENÉS.
AGÉNOR, azután TAMIRIS.
Agénor.
Szegény Nimfa! Én sírásodra sírok: ’s az én Kínomból értem a’ tiédet. És bizonnyára Elízának több Ereje van, mint nékem. Az ő Kintsét elveszti, és rá mehet, hogy őtet lássa. Illyen Próbatételre az én Virtusom nem elégséges. Nékem illő Tamiristól futnom: és az én Erőtelenségemnek más Menedéket nem reménylek. Menőfélbe.
Tamiris.
Agénor, megállj.
Agénor.
(Óh Istenek! segítsetek!)
Tamiris.
Tehát eggy illy érdemes Szeretőnek köszönsz eggy Országot Tamiris? Gúnyolódva.
Agénor.
Az Ország az adós.
Tamiris.
Gúnyolva. Miért nem magad hoztad meg nékem ezt az igen nagy Újságot? Én a’ te Ajakidból kedvesebben vettem volna azt, mint eggy darab Tzéduládból.
Agénor.
Felette nagy mérészségnek tartottam volna azt tselekedni, óh Királyné.
Tamiris.
Bosszankodólag. Kissebb lett volna, mint engemet Amintásnak engedni.
Agénor.
Az igaz: de talám az én Kötelességemnek Mivóltát előtted – – – Szép Királyné; Istenhozzád.
Tamiris.
Hallod. Hová futsz?
Agénor.
Hogy eszembe jusson az, hogy az én Fejem vagy.
Tamiris.
Gúnyolódva. Egyedűl a’ te Jóságod.
Agénor.
Hogy én a’ véled lételt kerűljem, azt az én Tiszteletem kívánja.
Tamiris.
Illy nagy Tiszteletnek még nints helye. Haraggal. Igazságosabb lesz az, ha majd azt látod, hogy a’ te Királyoddal fogok Kezet.
Agénor.
Én azt soha sem látom.
Tamiris.
Mit? Soha sem látod azt? Indúlatos Erőszakkal. Azt akarom, hogy jelen légy az én Lakadalmamon.
Agénor.
Ah, a’ Világért sem: megbotsáss. Ez az utólsó Istenhozzád.
Tamiris.
Hallod: Hová mégy?
Agénor.
A’ hová az Ég végezte.
Tamiris.
Mintfellyebb. ’S hát így engedelmeskedel a’ te Királynédnak?
Agénor.
Már én nálam nélkűl – – –
Tamiris.
Épen nem: te nálad nélkűl az én szerentsém dísztelenebb lenne.
Agénor.
Mit kívánsz hát?
Tamiris.
Gúnyolódva. Hogy lásson szerentsésnek engem’ az én Jóltévőm, ’s örűljön az ő Munkáján magának.
Agénor.
(Melly Tirannusság!) Ah változtasd az Istenért Tamiris – – –
Tamiris.
Indúlatosan. Könyörgésidet meg nem halgatom, ’s mentségidet sem fogadom el. Engedelmességet kívánok én eggy hív Jobbágytól.
Agénor.
(Óh Istenem!)
Tamiris.
Hatalommal. Hallottad mit mondtam?
Agénor.
Engedelmeskedem, kegyetlen.
Tamiris.
„Ha te Ajándékot tsinálsz én belőlem,
Ha, hogy másé legyek, azt kívánod tőlem
Miért lett enyim a’ Vétség szintén,
’S kegyetlen szívű miért vagyok én?
A’ jó Szívet tanúld példáúl belőlem:
Én elhagyattattam, elpártoltál tőlem:
Még is vakmerőn nem bosszantlak én
Tégedet kegyetlennek nevezvén.”
Elmegyen. VI. JELENÉS.
AGÉNOR egyedűl.
Nyomorúlt Szívem! Azt gondoltad hogy a’ Szerelemnek minden Tirannusságait kiállottad. Ah, nem igaz. Még a’ leghalálosabb hátra van, hogy eltűrd azt, nyomorúlt Szívem!
„Illyen Állapotban mint van
Eggy Szerető, tsak az ollyan Boldogtalan
Szerelmes adhatja jól elől,
Ki azt, mint én, úgy érzi belől.
Ez eggy ollyan Kín, és Gyötrelem,
Melly kínosabb minden Kínnál,
Eggy kétségbe ejtő Kínnál,
Mellyet nem tűrhetni, épen nem.”
Elmegyen. VII. JELENÉS.
(Annak a’ nagy Tágasságnak eggy Része, a’ melly körűl van kerítve a’ Tírusi Hercules’ híres Templomának Tornáttzaival.) A’ Katonai Szerszámoknak zörgő dörgő Harmoniája alatt kijön SÁNDOR, előtte a’ Görög Kapitányok, utánna a’ Zídoni Nemesek, azután TAMIRIS.
Sándor.
„Ti, kik az én Babérimat
Minden Pertzbe’ újabb Tsirával zőldítitek,
Az én szíves Indúlatimat
Szerentséltessétek, óh kedvező Istenek!
Általatok tündöklő Fénnyel
Ragyogjon, mint eggy Tsillag, az én Ditsőségem:
Tsak hogy azt vídító Reménnyel,
Mint jóltévő Tsillagot, úgy nézze minden Szem.”
Nosza! mit késünk tovább? A’ Nap leszáll: miért nem látom a’ Királyt? hol van Tamiris?
Tamiris.
Itt van a’ Sándor’ Lábainál.
Sándor.
Te vagy a’ Fejedelemasszony?
Tamiris.
Én vagyok.
Agénor.
Uram! ne kételkedj felőle: épen az.
Tamiris.
Az ő Ellenségeiknek megtudnak engedni a’ Hérosok: de azokat Trónusra emelni tsak a’ Sándorok tudják. Én meg nem mondhatom néked, Sándor, az én Szívemnek Mozdúlásait, a’ mellyeket magamba érzek. Én téged mint győzőt tisztellek; mint Hérost betsűllek; szeretlek mint Jóltévőt; imádlak mint Istent.
Sándor.
Az én Munkámnak nagy Jutalma az, hogy kevélyé teszek eggy Trónust illy szeretetre méltó Királynéval.
Tamiris.
Még én nem vagyok az.
Sándor.
De tsak eggy Pertz’ híjja.
Tamiris.
Hallod. A’ szerető Agénor az én felemeltetésemet többre betsűli az ő Szerelménél: valyon nékem kevesebbre kell é betsűlnöm az én felemeltetésemnél eggy illy hív Lelket, vedd gondolóra Sándor, ’s magad ítéld meg azt. Azt a’ mit Sándor az én Esetembe tsinálna, azt kívánom tsinálni én is.
Sándor.
Agénorhoz. ’S te szeretvén el tudtad – –
Agénor.
Hallod mit beszéll ő: és lásd meg kellene é fosztanom a’ Trónust eggy illy szép Lélektől.
Sándor.
Tamirishoz. És te még is olly háládatosnak érzed tehát magadat ő eránta. – – –
Tamiris.
Hallod mit beszéll ő: és mond meg nékem, büntetést érdemel é illy nagy Virtus.
Agénor.
Ugyde, Fejedelemasszony, tsak még most is egészen vígadni látszottál előttem a’ Lakodalomra való híváson.
Tamiris.
Koránt sem. Hanem te azt gondoltad, hogy én nagyra vágyóbb vagyok, mint Szerető; ’s azért bűntettelek meg.
Sándor.
Istenek! Millyen Virtus, millyen Hívség!
VIII. JELENÉS.
ELÍZA, és a’ Mondottak.
Elíza.
Ah Uram, Igazságot, Szánakozást, Kegyelmet.
Sándor.
Ki vagy? Mit kívánsz?
Elíza.
Én Elíza vagyok. Sándortól oltalmat kérek eggy igazságtalanúl elnyomattatott Szívnek védelmére.
Sándor.
No ki ellen?
Elíza.
Maga Sándor ellen.
Sándor.
Mit tsinált néked Sándor?
Elíza.
Ő nékem elragadja minden Békességemet, minden Kintsemet: ő azt akarja, hogy Kínomba meghaljak. Én Amintásért élek: ő elragadja tőlem Amintást.
Sándor.
Amintást! Hát mitsoda Jussod van néked ő hozzá?
Elíza.
Mitsoda? Gyermek koromtól fogva az ő szívét birtam ajándékba: és mind eddig békével birtam az ő Szívét. Igazságtalan az, és ragadozó, a’ ki annak Ura akar lenni, ha én azt nem engedem: én pedig másnak engedem az én életemet, de az én Bálványomat telyességgel nem.
Sándor.
Az, a’ ki Szívét tenéked adta, Nemes Nimfa, Amintás volt, a’ Pásztor: néked soha sem adta által az ő Szívét Abdolominus a’ Király.
IX. JELENÉS.
AMINTÁS Pásztori ruhába, kísértetvén Pásztor Legényektől, a’ kik két boton hozzák a’ Királyi ruhákat, ’s az Előbbiek.
Amintás.
Uram, én Amintás vagyok, ’s Pásztor vagyok.
Sándor.
Mitsoda?
Amintás.
Imhol a’ Királyi Köntös a’ te Lábaidnál. Lerakják Sándor elibe a’ Botokat. Az én vászon ruhámat reám vévén vissza térek az én Nyájamhoz, az én Békeségemhez.
Sándor.
’S Tamiris nem – – –
Amintás.
Tamiris méltó eggy Király’ Szívére: de Elíza nem méltó arra, hogy hitemet eránta megszegjem. Pásztor koromba választott engemet: Király koromba nem kell elhagynom. Elíza és a’ Királyság minthogy nem álhatnak meg eggyütt: legyen azé a’ Királyság, a’ kinek kedve van a’ Királykodásra: tsak Elíza maradjon meg nékem, én azzal megelégszem: mert eggy hív Pásztorlegény (Uram megbotsáss) jobb szeretek én lenni, mint eggy hitetlen Király.
Agénor.
Mit hallok?
Sándor.
Hol vagyok én?
Elíza.
Én azt néked megmondtam, Amintás az enyim.
Sándor.
Óh Istenek! Mikor én mindnyájatokat boldogokká akarlak tenni, az én bosszúságomra mind szerentsétlenekké teszlek benneteket! Ah, ne, a’ Világért sem. Illy nemes szívű szeretőket ne szaggasson el Sándor egymástól. Imhol tenéked, Amintás, a’ szép Elíza. Imhol, Tamiris, a’ te hív Agénorod. Amintáshoz, és Elízához. Ti most a’ Zídon’ Országlói fogtok lenni. Agénorhoz, és Tamirishoz. Ti sem fogtok Jobbágyok maradni. Zálogba vetem az én szerentsémet, hogy néktek Trónust építsek: ’s illy nagy Virtus nem marad Ország híjjával.
Tamiris és Agénor (ketten)
Óh nagy Hérós!
Amintás és Elíza (ketten)
Óh nagy Hérós!
Sándor.
Ah lássa már valahára Zídon megkoronázva az ő Királyát.
Amintás.
De ebbe a’ ruhába – – –
Sándor.
Ebbe a’ ruhába nem vaktába hoz ide téged az Ég. Az Ég ez által a’ te boldog Országlásodnak egész Folyamatját jövendöli meg. Szép szerentséje eggy Országnak a’ Pásztor Király.
Kar
„Az Erdőből, a’ Kunyhóból menjen
Amintás a’ Királyi Székbe fennjen:
De maradjon meg ránk nézve
Régi Indúlatja, Szíve;
Azt óhajtja tovább is Nyájunk,
Légyen Pásztor a’ mi Királyunk!”
V É G E.
|