HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás







[Metsző és rajzoló ismeretlen.]



[Metsző: Michael Hofmann, rajzolta: Johann Nepomuk Ender.]


NAGYMÉLTÓSÁGÚ
SZÉKHELYI
MAJLÁTH GYÖRGY
SZ. ISTVÁN K. J. REND’ KÖZÉP KERESZTESE’
Ő CS. K. FELSÉGE’
VAL. BEL. TITK. TANÁCSOSA’*
Valóságos belső titkos tanácsos; azon tanács tagja, mely közvetlenül az uralkodó elnöklete alatt a legfontosabb országos ügyekben határozott.
’S SZEMÉLYES JELENLÉTÉNEK TÖRVÉNYSZÉKBELI
HELYTARTÓJA’
T. N. HONT VÁRMEGYE’ FŐISPÁNJA
HITVESÉNEK
SZÜLETETT
PETEŐFALVI
UZOVICS KAROLÍNA
ASSZONYNAK
Ő EXCELLENTIÁJÁNAK
MÉLY TISZTELETTEL.


AURORA
(Tizedik év.)




VIZKERESZT.

Januarius’ 4d.

Barátom! A’ kocsisomat meg most hozathatom helyre falutokból, mert beteg volt; a’ tavalit meg’ karácsonykor már nem állhattam, el kellett vernem. Hát, a’ mint igértem, aprószentekre mustármagozni*
Népszokás; az aprószentek napi vesszőzés (december 28.) során a szomszédba mustármagért átküldött gyermekeket, lányokat, legényeket vesszőzik meg a háziak – sokszor mondóka kíséretében –, levévén róluk a rontást.
nem szánkázhattam ált hozzátok, ’s ezt nagyon sajnálom. Ezen béresemtől, ki most a’ kocsisom’ pogyászáért megy, küldöm ezen levelemet, most ugy is olly unalmas az idő nálunk falun, ’s míg írtam, addig is mult, míg Te olvasod, addig is múlik egy két percz; hát csak így gondolám rá magamat. – Küldök egy pár nyulat is, tegnap fogta őket a’ Betyár – tudod, az a’ tavali kölök, mellyet a’ Cseresi ispánytól cseréltem egy csikón – még pedig szóló; de most nálunk nagy a’ hó, a’ komondorok is eleget fognak, hát nem is örültem neki. Mind e’ mellett híres agarat várok belőle; kapása, látszik, igen jó lesz, szaglása vizslának sincs mindeniknek az, formája pedig ollyan, hogy ha máskent nem, csak ezért is kapok érte egy pár tinót. Nálatok tán nincs ennyi nyúl, ’s Te, tudom, röstelsz utánok járni, Uram bátyám pedig szereti; hát én küldök. Hogy vagytok a’ takarmánnyal, Fráter? – Korán beált a’ tél, a’ marhák hamar beszorultak, lesz tavaszra tudom ára a’ szénának. Én jól jártam, hogy az idén kiirtott bozótunk már termett; mert ez csak jó pótolék; pedig eleinte haragudtam, mert igen sok nyúl lakta, ’s az irtással kivadították belőle. Holnapután, tudod, Vizkereszt lesz; nem jősz-el Bükködre*
A szöveg települései Baranya vármegyében találhatóak.
Menyhárt bátyánkhoz? Mondják, vígan szoktak illyenkor lenni nála. Nekem nem sok kedvem van elmenni, ollyas helyen igen sokat kell hálálkodni, a’ mi nekem nem törvényem. Aztán az embert agyon kínálják, helyet meg’ nem adhatnak, a’ hol kedvére ehetnék. Meglehet muzsika is lesz, ’s akkor az ember vagy tánczol, vagy nem. Ha tánczol, haszon nélkül fárad, ha nem tánczol meg’ agyon tapodják lábát, még a’ sarkantyu is lemarad róla. Mindenkép bajos, mint a’ jóság. Aztán ollyan helyen leányok is vannak, ’s azokkal beszélni kell, hogy neveletlennek ne mondják az embert; pedig olly különös nyelvök van, hogy tizedik sem találja-el, ’s akkor az emberre csak úgy hunyorgatnak mint a’ harapós ló ’s ezt én nem szeretem. De el kell mennem, anyámtól nem maradhatok. Mindég üldöz, hogy csak menjek valahová, egészen otthon penészledem már, pedig jó gazdának télen is csak van tennivalója mindég a’ ház körül. Most már még is csak elmegyek hát a’ kedvéért, ne mondja, hogy mindent ellenére teszek; pedig nótárusunk egy nagy rókát tud a’ szőlők alatt ’s holnapra meghitt rá agaraimmal. Tudod, az a’ szálkás szőrű fekete, olly jó rókafogó, ’s én jelen nem lehetek, pedig ha elfogathattam volna, nem adnám 100 leányért. Denique igy megy füstbe az ember’ plánuma! – Már most az attilát is ki kell még poroltatnom, ott az embert sok szem látja. Anyám nagyon mosat, keféltet számomra, pedig odáig a’ csurapém ujra leszőröz, ’s a’ nélkül nem megyek. Gondold-el! a’ télen meg akar házasítani, a’ miből semmi sem lesz! Meghívlak lakodalmamra vőfélemnek – hahaha! Félek én az asszonyoktól, pajtás, aztán nem is nekem valók. Hiszen ha egy mostani módi kis leányt szívesen megölelnék, mingyárt a’ kezem közt halna-meg. Gyönge nép az, legyen is gyöngébbé, nekem nem kell! Igaz, írj a’ kocsisomról, ha ösmered; nálom négyesben fog ám járni, nem tudom, ért e hozzá? mert én, ha rosszul hajt, hamar ledobom ám a’ bakról. Bükködig majd megpróbálom. De tán jó gyerek lesz, hallom a’ pusztadombi Grófnál is szolgált két esztendeig – majd meglássuk! Jőj-el, mint irám, Menyhárt napra, ha akarod, menjünk együtt, ugy is csak magam megyek. Majd agarakat is vigyünk; az úton megpróbálhatjuk. Addig is Uram bátyámékat húgoddal együtt tisztelve – csókollak!

Januárius’ 6d.
Bükködön vagyok, pajtás! itt szorított mindnyájunkat a’ förgeteg. Sajnálom, hogy itt nem vagy; de hugod mondá, hogy terminusod volt, az Érfői Executióra kellett menned, ’s a’ hivatal mint az idő, halasztást nem szenved. Itt tudom szívesebben láttak volna, mint ott; de én még is örömest cseréltem volna veled utat, illyen helyen az embert sok éri! Sok ért engem is, barátom, miről szinte röstelek írni; de hugod is itt volt, ’s a’ leány nyelv, tudom, ollyan mint az echó – elmondja a’ mit hall – hát csak magam is megírom, hogy hív kútfőből olvasd a’ történteket, ’s conferáld majd hugod’ beszédével, illyenekből okik az ember. Elindulásomkor már megintett a’ sors, hogy ne menjek, de gyermek voltam, barátom, nem hallgattam az öreg’ szavára. Alig értem-ki falunkból, a’ dombon mingyárt elért a’ förgeteg, esni kezdett, behordta a’ szél a’ csapást, én csurapémba huztam magamat, mint a’ teknősbéka teknőjébe, ha megijesztik. Kocsisom egyszer megkínált a’ visszafordulással; de az ember ha valamibe kap, végezze, gondolám, ’s csak hajtaték. Notabene, Miskában nem csalódtam, derék kocsis, versenyt vitt a’ förgeteggel hegyen völgyön ’s a’ sok csavargásokban, mivel utunk nem volt, elkésénk; de föl nem dülénk. Végre a’ kutya ugatás után tartván beérénk a’ faluba. Egész szánom lovastól, kocsistól ollyan volt, mint maga az ártatlanság – csupa fehér a’ hótól – ’s bajuszom, hajam ezenfölül jégcsapokkal koszorúzva. Alig vártam, hogy melegre menjek. A’ pipázó szobába kellett volna perse mennem, fölengedni fagyaimból; de illyenkor az ember azt is elfelejti, hogy pipás e maga is. Fölnyitám hát az ajtót, mellyet leghamarább értem, ’s ez egy előszobába vitt, mellyre nyílt a’ többi. Üres volt a’ szoba, legalább én nem láttam semmit, mert még a’ szemem is befagyott, de a’ rányiló ajtóban eszembe jutott még is, hogy a’ havat magamról leverjem. Megrázkodom hát itt, mint reggel a’ kanpulyka, sipkámról verem a’ havat; ’s erre fölsikolt valami előttem, kinyílik az ajtó, ’s rám bámul egész szoba – én meg vissza. Körülnéztem, hogy tán lábára hágtam valakinek; de már ekkor senki sem volt előttem, ’s gondold csak, Amice, és nevess, – ott benn „hogy tetszik”-et játszottak, ’s épen egy kis lányka volt kin. Ez a’ kulcs-lyukon nézelődött ’s hallgatózott. Hogy én bementem, engem észre sem veve, én hasonlóképen nem láttam a’ nagy fagyban – ’s tele havaztam. Hogy az ördögben föl ne ugrott volna ezen hideg köszöntésre? Különben is átkozott szép figurám lehetett, képzelem, egyszerre mint egy havas felhő förgeteget indítva az ajtóban. Egy inas jött most, ki megszabadított bundámtól, ’s nekem be kellett mennem. Be kellett, barátom, mert jószántomból ugyan soha be nem mentem volna. Milly szerencsétlen csillag is vezérelt engem ezen leányos szobába! Csak legalább egy pipát is láttam volna valamellyik ablakban, mingyárt bátrabb lettem volna; de csak a’ sok tarkaság, ágbogas fejek, piros, fehér czipők, az ember szeme’ világa is elveszett rajtok, ’s egy férfi sem volt! De kénytelen voltam a’ lépéssel. Mind megláttak az ajtóban; a’ házi kisaszszony plane elejbém jött, köszöntött, örült, hítt, minden; azonban eszembe jutott, hogy szegénykét azt meg’, kit lehavaztam, megkéne vagymi követni, ne mondják, hogy az ember semmit sem tud. Denique közibök mentem. Körülfogott itt a’ sok fehér nép, én meg’ alig győztem magamat hajtogatni. Volt lárma, mint mikor a’ lúd csapat haza röpűl a’ tóról. Bátrak voltak, mert csak magam voltam, kivált a’ húgod, pajtás, az lator kis lány! Gondold csak, megfogta kezemet, szintugy olvadt-ki markom azon jó kis melegre, ’s vitt a’ kályhához. El nem gondolhattam mit akar, de ha az ember confúsus, arra megy, merre vezetik. Itt olvasztotta nyakáról a’ havat még most is a’ kis lányka, kit lehavazék. „Nézze, majd megfagy szegény, már most engesztelje-ki!” ezt mondá hugod. A’ kis lány elpirult, én meg’ alig’ jöheték szóhoz, mint kinek a’ nyelve szélütött. „Megbocsásson, Rózsám! mondám végre, nem akartam.” „Oh semmi! hisz’ ugy is farsang van most” felelt ő mosolygott, de csak ugy félig, és meghajtotta magát, de csak ugy félig, és elpirult, de ezt is csak ugy félig. Érted nem érted, Frater, de én másként le nem irhatom; hanem hidd-el, hogy azon sok félig meddig valókból, olly szép egész keverék lett, millyent én soha sem láttam; de Te sem, pedig hat esztendeig laktál Pesten. Kivált „oh semmi” ezt olly szépen mondta, hogy még most is fülemben cseng. Azóta nincs kedvesebb előttem a’ semminél, örömestebb hallom mint a’ Rákóczy’ nótáját;*
a „Jaj, régi szép magyar nép!/Az ellenség téged mikép/Szaggat és tép!” kezdetű, a Rákóczi-szabadságharc bukását sirató panaszos népének.
pedig tudod, ez is csak kedves nótám. Ha kárt tett az ember, illik, hogy segítsen. Én is, hogy láttassam valamikép helyrehozni a’ megtettet, kapám kendőkéjét a’ kis lánynak, mit épen most vett-le nyakáról, ’s a’ meleg kályhához tartám száradni. De ha az ember’ szeme nem ott van, hol a’ keze, hamar kárt tesz. Nevess csak, vagy sajnálj inkább, barátom! míg én a’ kis lánykát nézem, mint fog ismét félig elpirulni: egyszerre bűz terjed, ’s füstöl a’ kendőke. Nagyon heves volt a’ kályha perse – ’s megpörkölé. „Ejnye! de veszedelmes ember maga! előbb faggyal, most tüzzel ront” ezt mondá az a’ kis lator hugod, ’s engem nem félig, de egészen megpirított, mint a’ kendőt a’ kályha. „Már megbocsásson Rózsám! így kérék ujra engedelmet, bizony nem rossz szándékból történt.” – „Oh semmi!” felelt ő, mint előbb szinte félig mosolygva, félig pirulva, ’s én kártétemért ujra hallhatám azt a’ kis kedves semmit, melly olly érzéseket ébreszte bennem, mellyeket le nem tudok írni. Az sem jó, barátom, mikor így semmit sem tud az ember. Én csak a’ sarkantyúmat ütöttem-öszve meghajtva magamat, ’s néztem; pedig mennyit lehetett volna itt beszélni, ugy e? Most már majd egész fajankónak tart az a’ kis lány, pedig ezt röstelem, ’s azt szeretném, hogy épen ő adna rám valamit. Szívem, tudod pajtás, helyén van; de ezt nem látják mint az elásott kincset, ’s a’ világ külsőkről ítél! – Itt egyet sohajtottam, mert nem tudom leírni a’ mit akarnék; pedig olly soknak volna itt helye. De erőttetni a’ dolgot nem szokásom, hát hallgatok, ezen observátiómat vetvén még ide, hogy nekem az asszonyfelékről egészen más ideám volt, pedig köztünk maradva, mi sokkal garabonczásabbak vagyunk. Hiszen hol kell már annál nagyobb jóság, mikor az ember lehavazza, kezkenőjét elégeti, aztán még sem haragszik. Magamról tudom, csak egy sallangot metszene valaki le dohány-zacskómról, nem tudom mit csinálnék, ’s ő neki egy szép kék kezkenője égett-el, még is azt mondá „Oh semmi!” Kifüstölték ez alatt almahéjjal a’ szobát, ’s nekem még most jutott eszembe, hogy Menyhárt bátyámat meg sem köszöntöttem. Kérdém hát, merre van? ’s a’ házi kisasszony elejbém állt, hogy ezen szobában ő viseli a’ Menyhárt’ személyét, csak mondjam-el a’ köszöntőt. Körűl vett erre ujra a’ sok leány, ’s hangos vihogással sürgettek, hogy köszöntsek előttök Menyhártot; hadd hallják, tudom e a’ mondókámat? Azt gondolod, barátom, cenzurán akadhat-el az ember? ne hidd! Hat leány jobban elakaszt egész ország’ cenzoránál. Micsoda különös kivánság ez! Én épen ott előttök hevenyében egy köszöntőt mondjak, miről jöttömben a’ nagy förgeteg miatt nem is elmélkedhettem, ’s azóta meg’ olly sok ért már! Még Cicero is elakadt volna köztök, nem hogy én köszöntsek; de ők csak sürgettek. „Ej Rózsám! majd elmondom én azt a’ hol illik, szólék, most kimegyek pipázni, az uton sem lehetett a’ nagy hidegben” – ’s menni akarék, de nem eresztettek. Az ember illyenkor tipeg, tapog, aztán nem látja hová lép. Csak gondold, amice! micsoda szerencsétlen orában jövék én ide. Annak a’ kis lánynak, kit előbb lehavaztam, kinek kendőjét megpörköltem, most meg’ a’ lábát tiportam öszve; pedig tudod, a’ hova én teszem lábamat, csak ott marad a’ nyoma. Szegény kis lábát! pedig csak akkora volt ám, hogy nekem kéznek is kicsiny volna, tán egészen öszvezúztam volna, ha hamar észre nem veszem, ’s egész nehézségemmel tovább is rajt maradok. De így jár az ember, ha nem néz a’ lába alá! Már ez irgalmatlanság! valahányszor még szóltam hozzá, mindég bocsánatot kelle kérnem. Elkezdém, hát ismét „Megbocsásson, Rózsám! biz’ a’ többi az oka, mért nem eresztenek!” – ’s ő „oh semmi!” erre is csak azt mondá; pedig fájt neki, hijában tagadta, kiláttam én vonásiból. De hogy is ne? az a’ kis vékony tyúkbőr czipő, meg’ az én csizmám; az a’ kis láb, meg’ az enyém, csak képzelheted a’ különbséget. ’S ő neki ez mind csak semmi! Amice, ebből a’ kis lányból akárkié lesz, de jó asszony válik; szinte nem szeretném, ha valami rosz kézre kerülne szegény. Bejött végre az öreg bátyám, ’s én örűltem, mert erre a’ leányok is meghunnyászkodtak egy kicsinyt. Megdicsért hogy itt kapott, ’s egy szíves csókjával még a’ köszöntéstől is fölszabadított; én megkérdém, merre kapok egy pipát, mert ha még soká itt leszek, valamennyi’ lábát letiprom. De az öreg úr nem is akart róla hallani. „Már ne tölts-rá, öcsém, szóla, elébb egy kicsinyt falatozzunk, aztán meg’ áltmenjünk az ebédlőbe, addig meg’ gyantáznak a’ czigányok is. Megjövendöltem ugy e? még táncz is lesz!” Bántam hogy itt vagyok; de ha az ember vendég, nem szabhat regulát, hát csak maradtam. Hordták most a’ sok süteményt, kávét, mindent, jöttek több férfiak is, ’s kezdek bátorodni; de keveset ösmerék közűlök, ’s ha az ember ösmeretlen, még is csak meghúzza magát. Kisasszonyaink szolgáltak, de mind ollyan vékony ételekkel; nem igen volt gusztusom rájok. Jön egyszer hugod a’ kis lánnyal, néki czukros sütemények voltak tányérján, amaz kávét hozott. „No bácsikám! ezt a’ szívet – így kinála hugod – ez ám jó, meg’ ez a’ czukros mondola.” Nekem nem kellett; de haza viszem anyámnak, gondolám, ’s megrakodtam tányérjáról. „Tessék! monda a’ kis lány, fekete, a’ férfiak ezt szeretik; vagy ha akarja, tejet is hozok.” „Köszönöm, jó lesz így” felelék, ’s jobb kezemben czukros sütemények lévén, a’ ballal nyultam a’ findsához. Ő a’ csészét is kezemben gondolván elereszti, ’s az – földre esik. Én utána akarván kapni, fekete kávémmal fehér ruháját végig loccsantom, czukros süteményim meg’ a’ földön szélt gurultak. De minek is adnak az ember’ kezébe, egyszerre annyit? „Megbocsásson Rózsám! megint így kérék engedelmet a’ csészét akartam megmenteni; de már látom, ollyan vagyok mint a’ kurhéja, mindenfelé kárt teszek.” „Oh semmi!” gondold csak, megint ezt mondá, de már alig ha meg nem unta a’ sokat, mert a’ házi kis asszonnyal kimentek a’ szobából. Engem az inas ismét kávéval kinált, de nem mertem elvenni, czukros süteményim meg’ a’ földön hamar öszve tiportattak, hát szegény anyámnak sem vihetek. Hanem egy asztalon sonkát láttam, oda mentem hát; az illyest az ember jobban keze közé veheti, aztán a’ pipa is jól esik rá. De én nem tudom, barátom, ollyan voltam mint az anyaméh, a’ hová én mentem, a’ többi utánam jött. Itt sem ehettem csendesen, ellepték az asztalt. Evés közben az ember hamar ösmerkedik, ’s így közös lett köztünk a’ beszéd. A’ házi kisasszony megmondá a’ többinek, ki vagyok, mert csak a’ Szárdi Bódit meg’ a’ Léki Zsigát ösmertem közűlök. Azok örültek, és hajtogatták magokat. Igazán, ha az ember leányok közt van, ’s másról nem tud beszélni; mingyárt valaki’ szerelmével vesződik. Gondold! egy leányt kerítettek a’ nyakamba nekem is. Én mentegetém magam, de még jobban rám erősödtek. „Dejszen tudom, mondá a’ hugod, mert ő lator egy szer*
Szerzet, személy.
ám, barátom, dejszen tudom én, minap is ott volt bácsi, abban a’ rosz időben, emlegette Tili. Aztán én mondhatom bácsikámnak, hogy jól áll – oh! sokat, sokat mondott nékem ő, annyi dicséretet férfiról soha sem hallottam, szinte megsokaltam magam is. Csak ne tagadja, rosszul áll magának a’ tettetés.” Én mintha tüskén ültem volna, szinte haragudni akartam; de illyes helyen, gondolám, nem illik. Tormády Tilit értette, csak gondold! kit soha sem láttam. Aztán nem boszuság ez már? Egyszer voltam nálok életemben a’ mult ősszel. Az öreg úrnak igen derék usztatója van, ’s azt kérém-ki birkáimnak, de ez mind össze nem tartott fél óráig. Egy lányka megfordult vagymi ottben; de az én eszem az úsztatón járt, én bizony ha elejbém jőne sem ösmerném-meg; hanem boruk, jut eszembe, igen jó volt. De illyen okokkal hasonló állapotban hijában áll elő az ember, mert az a’ sok leány letorkolja, jobb hát hallgatni. Hanem igy meg’ az emberen erőt vesznek. Halld csak! a’ hugod megint mit tett? Reszelt tormát hozott a’ konyháról, avval kinált; hogy én azt nagyon szeretem, mivel a’ Tormády név is ollyan torma forma. Erre nevettek, ’s vége hossza nem lett a’ tormának. Egyik azt hallja, mondá, hogy a’ jövő esztendőre minden földemet tormával fogom elültetni; másik, hogy eztán tormával fogok speculálni, harmadik, hogy a’ szakácsném’ szeme egészen elromlott már a’ sok torma-reszelésben, mert mindennap azt eszem, meg még ki győzné elszámlálni, hányféle játékot űztek rajtam a’ tormából? Én hallgatva sonkáztam; de fejemben furcsa gondolatok támadtak. Olly sok új formát éreztem már eddig is, egészen kivettek magamból, gondold csak! még a’ házasság is eszembe jutott. Én azt a’ Tormády Tilit jobban megnézem még, mint a’ mult ősszel, ’s ha igaz talál lenni, a’ mit hugod, ’s az egész társaság beszélt, igen könnyű lenne az egyesség, úgy is csak a’ sok külső teketóriáktól féltem a’ házasságban. Barátom! míg azok beszéltek, én sokat gondoltam, mit leirni nem tudok; de Te tanult fi vagy,*
Ifjú, ifiúr.
érts azokból miket leírhattam. Nota bene, most jött vissza a’ kislány ujra öltözve, pedig tiszta kékben. Tehát Minka, és semmi ezen két szó cseng csak fülemben. Amice! ha nem érted levelemet, nem tehetek róla. Én tudom, hogy orátor koromban nem illy levél formákra oktatott tanítóm; de én magam sem értem most magamat, hanem Tormády Tilit megnézem még a’ héten, ha Isten éltet. Azonban megzendült az ebédlő, ’s mindnyájan oda takarodánk. Nekem nem volt más ösmerősöm a’ lányok között, mint hugod; pedig illyen helyen jó, ha az embernek van valami biztosa, hát csak hozzá adtam magam én is. Táncz kezdődött. Collégáim, mint láttam, mind hajlékonyabbak voltak nálom; node hisz’ én nem is akartam tánczolni, mikor kivált minden protestátiómra németen kezdték. Haj, de a’ leányok sokra veszik az embert ollyanra, mit nem akarna. Már megint a’ hugod manipulált, mert, a’ mint sokszor irám már, barátom, ő lator egy szer. „’S nem vinné-el tánczolni legalább Minkát?” kérdé. „Nem én!” felelék egész tökélettel. „Az volna ám szép! mennyi bajt szerzett ma neki, illenék egy tánczczal helyre hozni!” Azonban a’ többi is rám csiribölt, hogy csak tánczoljak, úgy is kevés a’ férfi. A’ mi illendő, arra én, tudod, igen hajlandó vagyok. Vigye a’ manó! gondolám, ha épen ugy illenék, hát csak megteszem, ’s neki pödörgetem bajuszom. Ha épen megszorítnak, hisz’ én is csak eljárom, biztatám magam, ’s egy fordúlóra fölkérem Minkát. Ismét félig elpirult, ismét félig meghajtotta magát, ismét félig mosolygott – ’s jött. Én nem tudom, mit akar az a’ kis lány, barátom, az ollyan kedves kis furcsa szer, szeretném ha Tili illyen lenne, aztán szint úgy reszketett, hogy áltkaroltam, én hasonlóképen, az utánunk való meg sürgetett, hogy menjünk már, ’s elindulánk. De mért hagytam én magam rávetetni a’ tánczra? Hisz’ elvégeztük volna mi, az igaz, becsületesen; de csak azt a’ szép kis kék ruháját sajnálom, gondold csak! egy fordulón bele akadt a’ sarkantyúm, tudod az a’ kakas taréjú, ’s egy jó darabot kirepesztett belőle. Nem fátum ez már? ismét a’ kis lánynak tettem kárt! az én sarkantyúm perse, hogy nem német tánczra való, mert ez mint az árvíz elhordja a’ mi útjában van; de minek mondta hát hugod is, hogy illenék egyet tánczolni? Az embert ráveszik mindenre, aztán rosszúl üt-ki. „Már megbocsásson, Rózsám! igy kérlelém ujra a’ kis lányt a’ kár megesett, de a’ sarkantyú az oka, inkább holnap mingyárt levetetem csizmámról.” „Oh semmi!” mondá Minka. Barátom! ’s nem angyal ez? még ezért sem haragudott. De én nem állhattam tovább, megharagudtam magamra, kiszöktem a’ pipázó szobába. Itt ültem éjfélig bodor füstömet szemlélve, ’s elmélkedve a’ történtekről. A’ táncz-szobába csak hajnal felé mertem menni, akkor is csak az ajtóból néztem a’ tánczot, ’s megtanultam, hogy ha az ember semmibe sem kap, semmi sem éri. A’ nagy zivatar itt szorította a’ vendégeket; de már csöndesül az idő, délután majd oszlanak. Hugod is megy, ’s tőle küldöm ezen levelemet. Tudom, hogy ő még többet is fog beszélni, de Te csak a’ levélhez tartsd magad. Gondold! – én még itt maradok. Menyhárt bátyám olly szívesen marasztott, ’s én most ollyan állapotban vagyok, hogy mindenre könnyen ráállok. Itt van a’ kis leány is, Pál napra (Tormády Remete Pál) együtt fogunk menni Tormádyékhoz. Ott megnézem Tilit, kivel annyit boszontottak. Hugod igérte, hogy ott lesz, jőj el Te is. Én nagyon furcsán vagyok, pajtás. Minka és semmi csengnek egyre fülemben, ’s alig várom, hogy Tilit láthassam. Értsd ha tudod – én nem értem. Csókollak.

*
Januarius’ 9d.
Én még most is itt vagyok; de átkozott situátiókban. Minka derék kis lány; Tilivel meg’ egyre boszontanak. Javasolj, mi volna legtanácsosabb illy állapotban? A’ vendégek Vizkeresztkor délután eloszlottak, csak én maradtam itt meg’ egy Huszár hadnagy, és Minka, ki egészen ollyan házi forma, tán valami rokon, ’s itt tartózkodik; de az ember röstel kérdezősködni. Vizkereszt nekem nevezetes napom fog maradni minden tekintetben. Primo, egész nap nem pipáztam; secundo, attilám egész nap rajtam volt; tertio, reggel kávéztam; quarto, egész nap leányok közt voltam. Hallatlan dolgok reám nézve barátom; de engem most mindenre rá lehet venni. Még több is történt pedig. Délután kártyázni ülénk, én, Minka, a’ házi kisasszony, meg’ a’ hadnagy. Ez ám a’ gyerek, pajtás, egyszerre hat leánnyal is tud beszélni, aztán nekem gondolatom sem jár ollyan sebesen, mint ennek a’ keze. Ezerféle játékot üzött előttünk a’ kártyával, azt gondolná az ember ördögsége van. A’ leányok hol nevették, hol bámulták, én csak néztem, ’s az idő mult. Utóbb a’ kis Minka elálmosult, perse egész éjjel nem aludt, ’s csak alig alig pillogatott, mint füstös konyhán a’ szakácsné, néha pláne el is bólintott. Amice! soha sem láttam olly szépen aludni, csak jobban megnézhettem volna; de megvallom, nekem is nehezek voltak a’ pilláim; de illyenkor a’ mint lehet, csak erőttetni kell a’ dolgot. Julcsa, a’ házi kis asszony, egyet ásított, ’s „ej! de ihatnám” mondá. Én alig hallám végig, a’ hadnagy már az ajtónál volt vizért; pedig az a’ nagy szelesség sem jó. Én a’ másik asztalon láttam egy tele poharat, érte mentem, hogy már én is tegyek valamit. De én nem tudom, a’ lelkekkel van e szövetségben az a’ hadnagy? mire én a’ pohárral oda értem; ő a’ konyháról addig egy icczével megfordult már. Hanem itt már én sem akarám hagyni magamat, a’ hadnagyot egy kicsinyt félre mozdítám, mert minden gyorsasága mellett is könnyen állt ám; de üvegeink az épen bóbiskoló Minka fölött öszve kocczanának, ’s a’ kis lányt szegénykét megkeresztelők. Ő fölijedt, a’ hadnagy újját is megvágta az üvegdarabbal, nekem hála Isten, semmi bajom sem lett. „Pardon! kiált a’ hadnagy. „Megbocsásson Rózsám!” mondám én „Ej! úgy is Vizkereszt van” szól nevetve Julcsa „Óh! semmi” mondá Minka, ’s szinte frissebb lett a’ megmosdás után. A’ hadnagy’ ujja vérzett, ’s Julcsa elment vele, hogy bekösse. Mi ketten maradtunk Minkával. Én nem tudtam, min kezdjem? de nem illik, ha az ember együtt van, ’s hallgat, hát csak elkezdém: Haragszik e rám, Rózsám? én magának már sok kárt tettem!” „Oh semmi!” felelt ő „farsangon az illyesek mulatják az embert, legalább rá emlékezik.” „Hát Tormádyékhoz eljön e velünk?” kérdém tovább. „Hát?” ezt mondá ollyan, ollyan – nem tudom én millyen mosolygással, mintha szinte csodálkozott volna kérdésemen. „No – mondám, majd az én szánomra üljön, inkább magam leszek a’ kocsis, úgy elmenjünk, hogy lábunk se érje a’ földet, négy lovon, csörgő is van rajtok!” „Köszönöm, köszönöm! hát csak Tormádyékhoz? ’s mért szeret maga oda ollyan igen menni?” kérdé. „No már magával, Rózsám, szeretnék én akárhová menni!” Ugy e? ez jól volt mondva, meg is hajtotta ám rá magát a’ kis lány, aztán úgy félig meddig elpirult. Azonban a’ szeles hadnagy jött nagy robajjal, ’s vége szakadt beszédünknek; pedig már szintugy bele jöttünk volna. Ujját bekötözte Julcsa, ’s ő ennek szint ugy örült; pedig olly csekély volt ám a’ sértés, hogy egy kis pókháló is elég lett volna rá; de néha az ember csak nagyítja a’ dolgot, hogy lássák. Tegnap vadászni voltunk, ’s én egy rókát lőttem. Csak akkor ottben annyi bakot ne lőttem volna! De Minka jó kis lány, ő neki mind az semmi! Délután Tormádyékhoz megyünk. Minka az én szánomon fog ülni, ugy egyeztünk, én meg’ kocsis leszek. Majd megnézem Tilit, ’s ha ollyan mint Minka, ’s igaz, a’ mit beszélnek, ugy barátom – ugy – előre – – de még sem irom-le. – Majd lakodalomra híttalak; pedig még az messze van, ’s az ember előre ne calculáljon! Isten veled! –

*
Januárius’ 11d.
Itthon vagyok, barátom, megint. Pál napjából semmi sem lett, az az, hogy nem ugy ütött-ki, mint mi akarók. Az nap délre hat szán vendég jött hozzánk Bükködre, kikkel együtt menjünk majd Tormádyékhoz, ’s mi délután effective el is indulánk szép renddel; de télen hamar megesik, hogy nem oda ér az ember, a’ hová indul. Az én szánom volt első, a’ kis Minka ült rajta. Föl akarám segíteni, de akaratom elkésett, ’s mire megfognám a’ kis lányt, akkorra az a’ gyors hadnagy maga is beült már vele. Julcsa meg’ egy marok havat dobált nyakam közé, ’s a’ mint hirtelen utána akarnék fordulni, megcsúszva, a’ hóba estem. A’ többi nevetett; nekem meg’ ez mingyárt rosz jel volt; de ha az ember indulóban van, nem ér rá okoskodni. Én kocsis lettem, mint Minkának igértem, ’s egyet pattantva nagy robajjal elhagyók az udvart. Csak azt várta, hogy utban legyünk – mingyárt beált a’ minapi förgeteg. Csapás nem volt, a’ szél szemközt hordta a’ havat, nem is láttunk. Az út meg’ egyforma mindenütt, mint a’ jó szalonna és fehér. A’ kisafás lovam, tudod az a’ kese, egy kicsinyt bokros. Most is valami feketéllett előtte, ’s ő ki akarta kerülni; én pedig azt szeretem, ha lovam ugy megy mint én akarom, hát bele akartam egyet durrantani. De a’ hosszú négylovas ostor hátul megakadt, ’s én hijába ránczigáltam. „Kérem! kérem, kiált a’ kis lány, leránt engem is!” – ’s csak gondold! az ostor nyakára volt tekerődve. Jó hogy a’ sok kezkenő miatt magát meg nem érte. Erre elszabadította ostoromat, de bocsánatot sem volt időm kérni, mert első lovaim már kiugrottak, ’s igazságot kelle köztök tenni, mellyre még jobban megneszesedtek; de kárt nem vallottunk. A’ kocsisom csodálkozott, hogy még sem érünk Tormádra, de én mondám, nagy a’ hó, ’s késlelteti a’ menést. Csak megyünk, csak megyünk,’s már Minka is kérdé, oda érünk e? igen fázik a’ lába. Már sötétedni kezde, ’s szinte magam is kételkedém, ha jól megyünk e? de gyertya-világot látánk, ott tehát Tormádnak kell lenni. Beérünk, nézem Tormádyék’ házát, a’ lovaim meg’ csak kifordultak az utból, ’s bevittek az udvarra. Megdicsérém Miskának őket, hogy ugy tudják a’ járást, magamnak is olly ösmerősnek tetszett a’ háztáj; a’ szánra meg’ egy agár ugrott-föl hozzám. „Ejnye! ez az agár szakasztott ollyan mint az én Betyárom” mondám ’s gondoltam, hogy meg kellene mellé szerezni; a’ konyhaajtón meg’ kinézett egy szolgáló. „Épen ollyan az a’ leány” mondá Miska „mint a’ mi Bözsink!” ’s leszállánk. „Te? ki van itthon?” kérdém. „A’ nagy asszony,” mondá, „hát a’ Teins Ur jött-meg?” ’s beszaladt a’ hírrel. Én körül nézem magam a’ folyóson, ’s gondold csak! a’ mi házunk volt. Miska is esküdött, hogy ő ha a’ fejét elveszik sem tudja, hogy van, de otthon vagyunk. Most mindnyájan kiszálának, ki sopánkodott, ki nevetett, én meg’ mint vezér csak hallgattam. Hugod szaladt ki nagy örömmel, ’s én újra azt hittem, hogy Tormádon vagyunk, mert mit keresne ő itt? de utána meg’ az anyám jött, ’s most már tökéletesen meggyőződtem, hogy itthon vagyunk, Miska mondá, hogy mikor első lovaink meg ugrottak, mingyárt gondolta ő, hogy kitértünk az utból; de nem ő volt a’ kocsis, hát nem törődött vele, ’s igy lovaink egyenesen haza hoztak. Anyám örült, a ’mint tudott, a’ vendégek sopánkodtak, hogy most már ennyi alkalmatlanságot szereztek, még sajnálták a’ Pál’ napját is; én pedig itthon már ur, kifogattam a’ kocsisokkal, ’s megmondám, hogy innen ma egy tapodást sem mennek: de nem is lehetett volna. Én vezettem-el őket, illett hát, hogy helyre hozzam a’ hibát. A’ véletlen mulatság többnyire ugy is többet ér, mint az, mellyen hetekig tanakodik az ember. Hugod örült, mert őt is a’ rosz idő hajtotta-be hozzánk, ’s nem mehetett-el Pál napra, ’s most reménytelen társaságba jött. A’ hadnagynak legrosszabb kedve volt, én meg’ annyival inkább örültem, mert ma nem volt olly gyors, ’s nekem is engedett valamit tennem. Anyám ’s hugod a’ konyhára láttak, én meg’ elküldöttem egy pőre szánt a’ falu végre czigányokért. Addig mi jöttünk mentünk a’ szobában, kinek keze, kinek lába fázott; hogy kimenjen a’ hideg belőlünk, végre rákezdék ajtónkon a’ barnák, ’s a’ leányok elkezdének kibontakozni. A’ kis Minka elejté keztyűkéjét, én mellette álltam, ’s illett minél előbb fölkapnom. De a’ nagy gyorsaság sem jó, Amice; halld csak! én lehajoltam a’ keztyű után, ő is; de én most az egyszer frissebb voltam, ’s evvel ujra kárt tettem. Mikor ő hajolt, én már akkor kaptam fejemet föl, öszve ütközénk hát, ’s gondold, a’ kislány’ orrát bezuztam. De ezt nyeri az ember avval a’ menykő galanteriával! még a’ neve sem jó, mert nem magyar. Az én fejem tudod, a’ keményebbek közzűl való, nem csoda hát, ha kárt tett abban a’ kis gyenge orrban. „Megbocsásson, Rózsám!” egyebet nem tudtam mondani; hidd-el, pajtás, ezt nagyon szivemre vettem, hogy én csak mindég ő neki teszek kárt, de ő kendőjét orrára fogván, mert vérzett, megint csak azt felelé, „Oh semmi!” Definiáld most, Amice, azt az érzést a’ mi bennem támadt, én nem tudom; pedig támadt ám! mint szél a’ vörös fölhők után. Minkával a’ konyhára menék, hogy hideg vizzel elállítsuk vérét, ’s hugod még rám támadt, hogy mit csinálok már a’ szegény Minkával? de ő csak mosolygott ’s ezt a’ mosolygást hasonlítsd, barátom, valamihez, ha tudod, én csak néztem, ’s ugy tetszik sebesebben vettem lélekzetet mint máskor! Hanem hiszen nem volt ám olly nagy baj, egy két csepp vér veszett csak el; de az ember tele van persvásióval, ’s ha vért lát, mingyárt ollyan nagyot gondol. Azonban mondhatom, hogy magasra kerekedett kedvünk, mint a’ por forgó széllel az ország’ utján. Czigányaim dolgoztak, mint kitelhetett tőlök, ’s a’ czimbalmosnak csak szájringatásira is összeütődött az ember’ bokája. Magyaron kezdénk, nem ugy mint Bükködön; nem is lett semmi hiba. Az az, hogy mégis lett, de ennek inkább nevettünk. Tudod, ha muzsika mellett az ember jó kedvében van, még a piszkafát is megpörgetné. Megpillantám én is hugodat konyhakötényében a’ vendégek között bugdácsolni, hát tánczba akarám rántani. De gondold csak! egy tál meleg fánk volt a kezében, mellyből frissiben akart bennünket megkinálni, ’s ez perse mind a’ földre hullott; de ha az ember hátul néz csak valakit, nem látja mi van elől a’ kezében! „Már meg van Rózsám! mondám a’ sopánkodva felém forduló kis szakácsnénak. Majd kisűl a’ másik rendbeli is ’s ha már igy történt, legalább nevessünk neki. No Laczi, kiáltám a’ czigánynak, a’ mellyiktek fölkapkodja, azé lesz a’ fánk.” Tudod, pajtás, értenek ők már engem; nem is kellett nógatás nekik; hanem alá szállván a’ magos phantasiából, fánk után láttak. A’ czimbalmos előtt asztal volt; de hát az a’ nagy Mátra’ hegye megtartotta volna e? alatta bujt-ki ’s majd mind fölkapkodta előlök. A’ bőgőst vastag szerszáma hátráltatá, ’s alsó hurjával versenyt mormola a’ többire. A’ leányok el nem tudták gondolni földindulás van e? hogy egyszerre lábok alatt mászkáltak a’ czigányok, mi meg’ nevettünk; még anyám is bejött a’ konyháról, a’ nagy neszre. De igy kell mulatni pajtás! nincs a’ jó kedv fölkompolva, mint a’ közös legelő, ’s kukkot ér részemről az ollyan mulatság, mellyben az embernek lépése is olly nehéz, mintha srófon járna a’ lába. Vacsoránk csak ollyan kézbeli volt, hajdúkáposzta, kolbász, rétes, ’s ki hol helyet kapott ott evett, én meg’ mint házigazda mindenfelé forgandó voltam, mint a’ szerencse. Anyám is bejött ’s kérdé épen Minkát, hogy’ mulatja magát? „Otthon sem lett volna jobb, felelt ő, „Otthon? – Tán csak hát – ? de nem merem végig gondolni magamtól, hanem kérdém hugodat: Minka tán csak Tormády Tili? – De ő „Ühüm! hihihi!” mást nem szólt, ’s ment a’ konyhába. Nekem világosodni kezdett fejem, de még sem merém hinni, hanem anyámat félre hiván kérdém tőle, hogy a’ kis lány nem Tili e? „Biz én nem tudom” felelt anyám Tili e? Mili e? de Tormády, az bizonyos! Jó kis lányka ám az, aztán csinos, ugye e? milly jól áll nyakán az a’ kék gyöngy – ugy e?” „Ühüm!” mondám én is mint előbb hugod, ’s mentem a’ kis lányhoz. Most már megirhatom, amice, solemniter, hogy én a’ kis lányba – szerelmes vagyok. No de hogy’ is ne? mikor én még az ősszel ugy megtetszettem neki; hiszen hugod mondá, ő pedig csak ámít. Hanem még egy scrupulusom van, halld! A’ kis lány sehogy’ sem akarta elválalni nevét; hogy ő Minka és nem Tili, én pedig mondám, hogy Tili és nem Minka, a’ többi meg’ nevetett. „No semmi!” mondá végre, ha olly kedves előttem a’ Tili név nem bánja, ma hát itt Tili lesz, ’s én mondám, hogy nekem még holnap is, aztán is Tili lesz. A’ hadnagy eddig csak úgy szédelgett; de a’ Tili névre, mint őszi bogár a’ nap sugárra, egészen fölelevenűlt. Mondák neki, mi kedves név én előttem Tili, én magam is erősítém; mert tudod, nekem az törvényem, hogy ha szól az ember, hát szóljon igazán; ő meg nevetett volna is, nem is, ollyan áhitatos képet csinált, mint a’ bűnbánó. Amice! most látom, hogy nem sokat értek a’ világhoz; de én gyanítom, hogy hadnagy uram aligha ugy nincs, mint én, pedig a’ dolmánya igen sinoros, könnyen megakad rajta a’ lány szem. Illyenkor az ember iparkodjék; mert hamar kosarat kap. De hozzá is láttam a’ mint lehetett, mindég a’ kis lány körül voltam, a’ hadnagy meg’ csak ugy kerülgetett, még azt is mondám neki, milly’ szép kék a szeme, mint a’ búzavirág! De ollyakat is pillantott ám rám, mint a’ villámlás, majd megvakultam bele. Aztán jöttük, mentük, beszéltünk, nevettünk, örültünk, a’ hadnagy meg’ búsult; de föl sem vettük. Egyszerre csak nekem jött négy izmos ficzkó, ’s míg körül nézném magamat, már vállukon lebegtem. „Pálunk nincs, mondák, ha az ember valamit tesz adja-meg a’ módját” hát engem emelnek-föl mint házigazdát helyette ’s egy pohár bort adának, hogy igyam-ki ott a’ magason. A’ kis lány is ott volt, ’s épen rá akarám ugy titkon köszönni poharamat, a’ mint hugod – mert máskor is írtam már, hogy ő lator egy szer! – közéjök bujik, ott kezdi csiklandozni oszlopimat, azok feledve engem tágulnak, én boromat egyenesen a’ kis lányra öntöm, magam pedig egész méltósággal a’ középre esem. „Brávó! Tusst rá!”*
Üdvözlésképpen játszott gyors akkordismétléses, rövid zene (tremoló, Tusch).
kiáltának többen, a’ mint a’ kis leöntött lányt látták, „ez azt jelenti, hogy esztendő ilyenkorra keresztelő lesz a házamnál!” Nagy lett a’ nevetés, én meg haragudni akartam; de az elpiruló lánykára tekintve, nem lehetett, ’s az alatt hugod is odébb állt. Tehát már most Borkereszt, Vizkereszt, minden volt, – ’s szinte magam is rátértem, hogy ha ez valamit nem jelent, ugy én csakugyan nőtelen maradok. Nagy örömében az ember azt sem tudja mit csinál. Én is vacsora után németet huzattam. Tudod, Bükködön hogy’ jártam; illett hát e’ részben is helyre hozni a’ hibát. Megkapom hát a’ kis boros fejű lányt, ’s kerengénk, mint a’ kávé őrlő. De az embernek, a’ mi egyszer már rosszul ment, kár ujra kezdeni! Tudod azt az almáriomunkat ott a’ sarokban, ugy e? addig kerengénk mi, míg ebbe nem ütődénk; pedig ugy hogy a’ tetején lévő rózsavizes palaczk a’ nagy rázódásban eldőlt, ’s minket szépen leöntött. Ennyi öntözködés Husvétra is elég volna, ugy e? de a’ mi az emberre rá van mérve, azt el nem kerülheti. Jó hogy még is én dőltem az almáriomnak, az a’ szegény kis lány, talán agyon zuzta volna magát, de én föl sem vettem. Viradtig tartott a’ táncz, ’s mondhatom jól mulattunk, legalább mindnyájan azt mondák. Reggel ugy végezték, hogy ebédre mind Tormádra menjünk; de én itthon maradtam. A’ fejem tele volt mindennel, aztán az a’ sok korhelység sem jó, utóbb igen hozzá szokik az ember, pedig igen híttak, még a’ kis lány is szinte haragudott, legalább ugy mutatta, de ollyan igen engedelmesnek sem jó lenni, kivált az asszony félével, már én csak azt tartom, vigyázva kell bánni, ’s ha két, három dolgot megtett az ember kedvökért, a’ negyediket bizvást megtagadhatja, mert utóbb még vissza élnének az ember’ jóságával. Reggel hogy indultak igen hideg volt. A’ kis lányt jól felöltöztette anyám, ollyan volt mint egy kis baba, fölül meg’ még az én bundámat adtuk rá, így csak meg nem fázott. A’ szánba én helyeztetém-el, ’s elbajlódtam volna vele tán délig; de a’ lovak’ elindultak, ’s én a’ szántalpról szépen a’ hóban maradtam. A’ kis lány ijjedve kiáltott vissza nincs e’ valami bajom? én pedig kiáltám, hogy semmi! pedig a’ balkarom most is dagadt, de illy szép kis leányért még a’ jobb felemre is elesném egyszer. Anyámnak is igen megtetszett a’ kis lány, ’s én ebéd fölött megmondám, hogy, ha épen meg kell lenni, ezt nem bánom, ha számomra megszerzi. Holnap akar anyám szót tenni Tormádyéknál a’ lány iránt, én meg’ olly nyugtalan vagyok azóta, mindég a’ hadnaggyal álmodom. Ha lesz valami belőle megfogom irni; ha el nem sül, soha Vizkeresztkor ki nem fogok menni házamból, mert ugy ez veszedelmes nap! Adja Isten hogy jövő levelemben vőfélemnek hívjalak-meg. – Ölellek!

*
Janiarius’ 13d
Vége vőfélségednek, Barátom! nem fárasztalak vele, mert nem lehet. Ma egy irtóztató levelet kaptam Tormádról, csak az a’ híja, hogy nem fekete a’ pecsétje; gondold csak! lakodalomra hínak benne, de csak vendégnek. Az a’ sovány hadnagy addig sohajtozott, hogy elnyeré Tilit. Irtam, úgy e? hogy nekem mingyárt nem tetszett az a’ sinoros dolmány. Pedig anyám már készült is, hogy majd szót tesz a’ kis lány iránt, most már ennek vége van, ’s fölül rá még lakodalomba kell mennünk. Anyám ugyan biztat, hogy van ott még másik is; de mikor az az egyik kellene, és nem a’ másik. Búmban azért is most mingyárt nyulászni megyek, ’s fogatok egy párt a’ lakodalomra; csakhogy nem fogok én abból jó ízűt enni, tudom. Vizkereszt nekem nagy keresztet adott, nem tudom mikor felejtem-el, pedig Amice, ha láttad volna milly jól megegyeztünk, mi kivált már minálunk: magad megesküdtél volna rá, hogy lesz valami a’ dologból. De igy jár az ember a’ lányokkal! Ránk mosolygnak, aztán azt gondoljuk, hogy csak a’ sír választ-meg bennünket; pedig a’ lakodalomnak örülnek. Most bánom már mért jobban le nem havaztam Bükködön? mért jobban le nem tiportam a’ lábát? mért jobban be nem ütöttem az orrát? de nem, még sem! Barátom, én most látom, millyen jó ember vagyok, nem volt jó dolga annak a’ kis lánynak, hogy hozzám nem jött, én neki most is jót kivánok, pedig haragszom rá; hát ha még feleségem lett volna? De illyenek a’ leányok; nem tudják a’ magok javát. Tormádon, hallom jól mulattak az nap, hogy tőlünk elmentek, tán akkor volt a’ kézfogó. Megéreztem én ezt, azért nem mentem-el; pedig mikor leestem a’ szánról olly ijedve kiáltott vissza, hogy nincs e valami bajom? hogy’ higyjen aztán nekik az ember? Anyám nagyon készűl a’ lakodalomra, ma kereste a’ rózsavizet is, ’s én mondám, hogy elfolyt Pál’ napján, mellyen sopánkodni látszik, de sürgős dolgai nem engedték haragudni. Holnap megyünk a’ lakodalomba, ha lehet elhivom a’ kis menyasszonyt egy fordulóra, ’s letiprom a’ lábát, aztán az is az övé lesz, mért csalt meg? Nem tudom, Ti vagytok e’ híva? Szeretném ha ott lennél; de húgodtól félek, mert majd agyon boszontana. Isten áldjon-meg, legyen jobb Vizkereszted valaha, mint nekem volt! –

*
Januarius’ 17d.
Örülj, Barátom, én is örülök, aligha szükségem lesz rád. Halld csak! A’ kis lány csakugyan Minka, és nem Tili. Azaz, hogy testvérek ők; de Tili ment férjhez, az én kis Minkám megvan. Mi anyámmal Tormádra mentünk. Én az utón egyet sem szóltam, Anyám meg’ mindég beszélt, hogy milly’ jól járt a hadnagy, milly szép, jó feleség lett, aztán gazdag is. Én fütyöltem, mert illyenkor mit is is tegyen az ember egyebet? Gondoltam azt is, hogy megkellene most már csak azért is házasodni; de nem tetszett, mert az illy maga megboszulás ritkán üt-ki jól, hát csak a’ mint van ugy van! ezen megnyugodtam, ’s Tormádra érénk. A’ kis Minka futott-ki elejbénk, már koszoru is volt fején, és igen vígan; ez pedig mennyasszonyhoz nem illik! Megint azt kérdé mingyárt, nem ütöttem e meg nagyon magam, hogy szánjokról lemaradtam? „De hogy’ nem Rózsám! felelék, azólta egész bal felem fáj.” „Szegényke!” igy sajnálkodék tovább „már most annak én vagyok az oka – ugy e?” ’s ugy nézett rám, Barátom, mint az áhitatos ember valami szent képre. Én is gondoltam sokat, ő is; aztán csak menénk, szótalan egymás mellett, mint a’ haragos házas pár, mikor már békülőben van, a’ folyosón végig, magunk sem tudtuk hová? „ Hát az esküvő, kérdém, mikor lesz, kis mennyasszony?” „Ugy ám! csufolódjék csak” mondá pirulva, ’s benyita egy ajtót.” Bementünk, de ott senki sem volt. Jól van! itt megtudom tőle, gondolám, mivel derekabb ember a’ hadnagy nálam? Mert az embernek azért van szíve, hogy a’ szerént szóljon. „Aztán Rózsám” szólék, mondja-meg, szereti e’ hát igazán azt a’ hadnagyot?” – „A’ hadnagyot? hisz’ az a’ vőlegény” mondá, én meg’ neki tüzelődtem, ’s eggyet fohászkodtam, akkorát mint a’ fujtató. „Hej kislány! folytatám, csak én láttam volna meg előbb magát, aztán maga is másként gondolkodott volna, ollyan pár lett volna mibelőlünk, hogy – – No de nem szólok, az Isten áldja-meg a’ hadnagyával!” Itt egészen megszorult lélekzetem; tudod, mint mikor ollyan fanyar, fojtós körtvét eszik az ember, Minka meg’ csak sürgeté mit akarok a’ hadnaggyal? hisz’ avval most az ő nénje Tili eszküszik-meg. „Kicsoda Rózsám? – Tili? hát maga? kérdém hévvel.” „Hiszen mondtam már, felele, hogy én Minka vagyok, nem Tili; de mikor az embernek nem hisz,− aztán micsoda galiba ez már?” Illyenkor az ember nem tehet róla, úgy e? ha egyet ugrik. Én is igy jártam, ’s mikor már lábam alatt ropogott a’ sok tojás, akkor vettük mindketten észre hol vagyunk? Gondolod! andalodtunkban, az életes kamrába menénk, hol sok tojás volt egy gyékényen, ’s én szörnyű romlást okoztam most lábammal köztök. Elpirult a’ kislány tévedésén, én meg’ örültem, mert bizonyosan neki is ott járt az esze, hol az enyém, odakint meg’ kerestek bennünket, mert már kezdődött az esküvő. „Istenem! hol is jár az eszem? megengedjen Bácsikám” igy mentegeté magát Minka kijöttünkben. „Ne félj, kis hugom! mondám én, jó útban vagyunk, már el nem tévedünk többet.” ’s bemenénk. „Hol járnak lelkeim?” kérdé szivesen Tormádyné. „A csirkéjit mutatá-meg a’ kis hugom” felelék. „Hiszen még nincs is neki!” mondá mosolyogva az asszony. „Majd lesz abból a’ sok tojásból” mondám ’s a’ hadnagy’ pudlija ekkora már delicáte nyalta lábamat.*
Uszkárja ínyenc módjára nyalta lábamat.
Anyám rángatott, hogy millyen a’ csizmám? én meg akkor láttam hogy most is sárga a’ tojástól, ’s kimentem letisztítani. Igy megy a’ világ, Amice! ládd az egész állapot Tilivel csak abból támadt, hogy mikor az ősszel nálok voltam, megtetszett Tilinek zacskóm’ hímzése, ’s ez hugodnak egyszer elbeszélé, ő meg’ mingyárt miket nem csinált belőle Bükködön? De most már jól van minden, ’s Vizkereszt kedves napom. Nyoszolyó lány Minka volt, a’ vőfél meg’ nem jöhetett-el, ’s gondold! engem tiszteltek-meg tisztjével. Amice! ugy oda illettünk a’ pap elébe, akár egy úttal csak áltestünk volna rajta mi is. Vigan voltunk egész éjjel, ’s reggel felé itt ott, már beszéltek, hogy mi ketten biz’ igen öszve illenénk! Én reggel haza jöttem, anyám még ott maradt vigasztalni az öröm anyát, mert leányát igen sajnálta, meg’ Minka iránt is, majd ha csendesség lesz, számomra szót tenni. Tilit Sárfőre vitte a’ hadnagy, ön jószágára, hol quietálván, gazdálkodni fog. Nekem indulásom előtt jutott eszembe az, hogy Minkának irjak egy kis czédulát; mert néma gyereknek anyja sem érti a’ szavát; illyes dolog ugy élő szóval nehezen megy, aztán sokan is hallják az embert. Míg bucsuztak a’ vendégek, ’s megindult a’ násznép, magam maradtam egy szobában, ’s ezt irám neki: „Hallja maga, szép kis lány! Én ollyan szépet, meg ollyan jót soha sem láttam mint maga; hát nagy kedvem jött a’ házassághoz. Sok czifraság nem kell, hanem ha lehet, gondolja rá magát, ’s jőjön hozzám, bizony nem bánja-meg!” Ezt indulásomkor bele nyomtam Minka’ kezébe, másik markomban meg’ egy öt forintos bankó volt a’ szobalány’ számára, ezt meg annak adtam; mert illyen állapotban egy két forintot az ember ne kíméljen. Minka futott czédulájával az életes kamra felé, tán rendbeszedi a’ tojást, hogy meg ne lássa az anyja, én haza jöttem. Estére vagy holnap délre, várom az anyámat is, nem tudom mi hirt hoz? de illyenkor az ember mindég a’ jobbat reményli. Servus! –

*
Januarius’ 19d.
Amice! engem csak ér a’ sok boszúság! Gondold csak, Tormádra vagyok citálva mint Incattus, hogy ott legitimáljam magamat. A’ bíró Minka lesz, ’s ez perse jobb, mint ha valami ránczos homlokú lenne, de az ember még is csak rösteli. Anyám ma délben jött haza, pedig haragosan, ettől én mingyárt megijedtem. Aztán beszélé, hogy Tormádyéknál én minden szerencsémet elrontottam, pedig hogy’ szerette volna menyének Minkát, azt a’ jó kis lányt, ’s anyja bátyjáról is szép successio marad rá; én álmélkodtam rajta; mert hogy’ ronthattam volna én el szerencsémet, ha csak a’ tojást nem subsummálta az öreg asszony; dejsz’ azt meg’ megküldöm neki duplán, gondoltam, csak ne haragudjék. De az anyám mást emlegetett. Gondold csak, hogy én a’ szobalánnyal levelezek. Aztán előhordott familiát, mindent, hogy én így mocskolom nemzetségemet, házamat, ’s egymást illyest. Engem meg’ majd a’ méreg fojtott-meg, mert szólni akartam, de nem hallgatott rám. „De honnét gondolnak ilyeneket?” kérdém. Ők nem gondolnak, mondá, hanem látták is a’ czédulát, mellyben irtam a’ szobalánynak, hogy jőjön hozzám, én őt elveszem. „Czédulát?” kérdém szemmeresztve, hisz’ én azt Minkának adtam!” – „Már mi láttuk a’ szobalánynál, mondá anyám, Minka meg sem merte mutatni a’ mit neki adtál, csak zöpögött szegényke, hogy ezt nem érdemelte tőled.” Amice jól megértsd, Minka zöpögött, az a’ jó kis lány, kinek én annyi bajt okoztam, ’s még sem haragudott, ez már sok! De igy jár az ember, ha nem megy az egyenes úton. Tudom már hogy’ törént az egész historia. Mikor én Tormádról eljöttem, egyik markomban fogtam a’ czédulát, másikban az új öt forintos bankót, mit a’ szobalánynak akartam adni. De két egyforma darabot soha se tarts kezedben, Barátom, egyszerre, mert nem tudod mellyiket hova adod? Igy jártam én, ’s most ládd’ mennyi bajom van miatta. Elfeldtem, hogy a’ jobbik markomban van a’ czédula, ’s a’ balból Minkának az öt forintos bankót adtam, ezt szégyenelte ugy szegény; a’ szobalánynak pedig a’ Minkának irt czédulát, ’s ez tett ennyi confusiót. Pedig illyen esetben azt is elfelejti néha az ember, hogy mellyik a’ jobb keze, ők is meggondolhatnák ezt. De hijában, az asszonyféle kényes portéka, vigyázva kell velek bánni, mint az üveggel. Anyámat már annyira mennyire convincáltam*
Meggyőztem.
a’ dolog felől, ’s már most ujra örül kis menyének; mert mondá, hogy egyéb akadály nincs egy részről is, de már most Minkáékat is meg kell kérlelnem, mert mondá anyám, hogy formaliter megharagudtak rám. Lám barátom! ollyan az asszony, mint a töltött puska, mindeniknek van egy kényes billentyűje, mellyet ha érintünk, fölpattannak. Miket nem tettem én Minkával? ’s eddig mindenre azt mondá „Oh semmi!” majd elvárom mit mond most. De nem gondolom, hogy capacitálni ne lehetne, jó kis lány az, csak most az öt forintot apprehendálja egy kicsit. Téged ad omnem casum meghívlak vőfélemnek, a’ szobalánynak meg’ adok 10 forintot, csak adja vissza a’ czédulát. Jövő levelemben determinálni*
Meg fogom határozni, tudatni fogom.
fogom a’ lakodalom’ napját.

Januarius’ 21d.
Voltam Tormádon, már most semmi baj; de könnyű ott az egyezés, hol mind a’ két fél hajlandó a’ békülésre. Késő este lett, mire oda értem. Mig messze járánk olly bátor voltam mint birkák közt a’ farkas, ha kutyát nem érez, minél közelebb jutánk, annál inkább aludt tüzem. Eszembe jutott a’ szobalány, mit csinálok, ha meglátom? A’ dolgot biz’ én röstelni kezdém, még majd csufot üz az emberből a’ cselédség. Evvel kellene, gondolám, legelőbb megegyezni valami jó módjával, a’ többit majd elvégzem ottben. – Mikor oda értem, akkor ment a’ szobalány egy gyertyával végig a’ folyosón az életes kamra felé. Én leugrám, ’s lassan utána kiálték: hej hugom! egy szóra! ő megállt, én oda értem. „Jerünk csak ide be, mondám, mert féltem, hogy még Minka meg fog látni, aztán mit gondol? ’s bemenénk. Kérdém itt: meg van e az a’ czédulája, mellyet a’ multkor adtam? „Oh az a’ czédula! felel ő, hogy is gondolt ollyast a’ Teins Ur? annyi bajom volt miatta, a’ kiasasszonyunk majd a’ háztól üldözött már el érte.” Ládd Amice! az a’ szelid kis lány, még haragudni is tud; de ezen haragnak én örültem, aztán ki is lenne hasonló állapotban különb? „Én eltévesztém ám, mondám, tovább a’ lánynak, hugom, én neked mást akartam adni.” „Ugyan?” szóla kiváncsian. „Igen ám, egy bankót!” mondám. „Ejnye, lám! mingyárt mondám én a’ kisasszonynak, hogy illyes valami lehet a’ dologban; de nem hitte” felelt a’ leány. „Ha vissza adnád folytatám tovább, mingyárt adnék egy 10 forintos uj bankót.” Alig győzé köszönni a’ nagylelküséget, ’s keresé keblében a’ czédulát, honnét effective elől is vevé, én meg’ neki adám az igért bankót. Ez drága posta, illy kis czéduláért ugy e? de én még is szerettem, hogy ezen áltesthettem. De képzelj rémülést barátom! Ezen pillanatban, midőn a’ czédulat vissza cserélém, nyilik az ajtó, ’s Minka lép-be, egy serpenyővel, zsirért, vagy miért. Mind a’ hármunkat meglepe ezen jelenés. Ő serpenyőjét ejtette-el én a’ czédulát, a’ szobalány meg’ a’ gyertyát, ’s így sötétben maradánk. Ez részint jól esett, mert a’ szinváltozások legalább nem voltak szembetünők. A’ szobalány gyertyáért kiszaladt, és mi ketten maradánk. Tán eltévedt Bácsikám? igy kérde végre remegve Minka. Nem biz’ én kis hugom, épen ide akartam jőni, mondám nyersen, azt is elfelejtve hol vagyok. „Ugy? mondá Minka, én hát roszkor is jöttem, engedelmet kérek” ’s ment. Most vettem észre, hogy félre értők egymást, ’s nem kellett volna mondanom, a’ mit mondtam; de illyen esetben az ember esze hamar megáll, mint a’ rossz óra. Most a’ vissza váltott czédulát akarám keresni a’ sötétben, ’s vataráztam*
Keresgéltem.
újjaimmal a’ földön. Egyszer csak összecsapódik valami a’ két ujjomra, ’s azt sem tudtam merre szaladjak; sötétben ha az embert véletlen éri, nem is csoda ha megijed. Futottam a’ konyhába megnézni bajomat, el nem gondolhattam valami skorpió ragaszkodott-e ujjomba, vagy egy patkány harapta-meg, mert igen fájt. ’S gondold, egy vas egérfogó csüngött-le ujjomról. Tormádyné épen a’ konyhán volt, ’s csak elhült, hogy bérohantam, még inkább bámult az egérfogón. „Az Istenért! uram öcsém hol jár?” igy sopánkodék, de én csak az ujjomat emlegettem, mert igen fájt. Levettem a’ csaptát, ’s mondhatom, jól megvágta két ujjomat, vérzett is. Erre még inkább kezdett lamentálni,’s kánforos pálinkát, ruhát, Minkát, egyszerre kiáltott. Csak ugyan ki is jött Minka, és quasi haragosan; de látván vérző ujjomat, ismét az elébbi jó kis lány lett, ’s futott be szerekért. Lám, barátom, ollyan a’ baj mint az asztalos’ gyaluja; össze egyengeti az embereket, ha még ugy különböznének is egymástól. Én már felejtém ujjaim’ fájdalmát, mert Minka fogja bekötni; de az asszony most is egyre sopánkodott. Bemenénk, ’s Minka ekkorra már szép fehér gyolcsot készített sebemre. Maga nagyon bús volt, szemei mint jó nyári fölhő, esőre álltak, de nem szólt, csak kötött; én is hallgattam. Hanem az öreg ur kérdé: hol jutottam az egérfogóba? Én gondolám, hogy legjobb lesz a’ dolgot ugy elmondani a’ mint van, ’s elkezdém mingyárt a’ czédulán. Erre Minka figyelmes lőn. Én mondám, hogy nagyon rösteltem a’ dolgot, hát a’ szobalánnyal akarék elsőbb végezni. Az épen az életes kamrába ment, én ott vissza váltottam tőle a’ rosz helyre jutott czédulát, Minka bejött, a’ gyertya elaludt, ’s én a’ sötétben czédulámat keresvén a’ földön egérfogóba nyultam! „Azt hallám Rózsám” ezt vetém utána Minkához „hogy megharagudott; pedig higyje-meg, mert igazán szólok, csupa tévedésből esett, ’s elmondám azt is, hogy’ történt? Az öreg ur nevetett, Minka is vidulni kezdett, ’s kérdé a’ czédulát. „Nem értem rá keresni, igen is megijesztett az egérfogó mondám, ott lesz a’ földön.” Minka kiszaladt egy gyertyával, ’s nem sokára hozá a’ czédulát, ’s örömében szegény azt sem tudta mit mondjon. „Megengedjen bácsikám! igy rebegett, én egészen mást gondoltam, már most miattam az ujját is megsértette!” „Semmi ez! kis hugom mondám, több kárt tettem én magának Vizkeresztkor, még sem haragudott; hanem már most megcsókolom ám, hogy többé föl ne bomoljon a’ béke” ’s effective meg is csókolám az öregek’ engedelméből, mint jövendő mátkámat. Hej barátom! csók után szép ám a’ leány, csak láttad volna, de én le nem tudom irni. Aztán a’ lakodalom’ napjáról szólánk, mellyet a jövő holnapban, Juliánna napra, mint különben is napamasszony’ névnapjára határozánk. Most hát ujra, és valójában megujítom kérésemet, jőj-el vőfélemnek, mert már látom csakugyan megházasodom. Húgodat meg’ a’ kis mátkám csókoltatja általam, ’s nyoszolyójának kéri. Reménylem, nem fogjátok megvetni egy ujpárnak szives kérését. Ládd Amice! Vizkeresztkor ezt meg sem gondolám; de irtam, ugy e, hogy az nekem nevezetes napom volt, ’s csak ugyan mint boldogságom’ kezdete, az is marad mig élek! Még lakodalomig tán látjuk egymást; de még egyszer kérlek Amice! ne executióskodjál annyit, ’s ugy intézd dolgaidat, hogy minden esetre ott lehess. A’ Csóri czigányokat fogom elhozatni, ’s fogadom, hogy jól fogjuk magunkat mulatni. Ált röpül fölöttünk, barátom, az élet, míg egyet gondolunk, éljük hát a’ jelennek örömeit, míg kivált magok kinálkoznak; különben nem is tudjuk, lesz e a’ jövő olly boldog, mint az idei Vizkereszt?
Kovács Pál.


BAJNOKDÍJ.

Három ifju bajnok ége
Egy szép szűzért hajdanán,
Már is értek harcra kelnek,
De imígy szól a’ leány:

Illy küzdés csak búra késztet,
Más adót kiván e’ szív;
Künn az ellen, kardot annak,
Hon ’s szabadság arra hív!

’S a’ ki nékem onnan hozza
Majd a’ legszebb hősi jelt,
Még ha keble értem érez,
Birja ezt a’ hű kebelt.

És az ifjak vészbe szállnak
Nyerni kettős koszorút,
’S vívnak, míg a’ tört ellenhad
Futva végez háborút.

Büszke Tódor jő először,
Lova szinte roskadoz,
Annyi boglár csillog rajta,
Annyi gyöngyöt kincset hoz.

A’ vad Ákos jő nyomában
Bús rabok kisérik őt,
Hoz fegyvert, hoz paripákat
És egy izmos basafőt.

Későn érkezik jó Béda
Nyájos arcza halovány,
’S mint hó közt a’ rózsa’ kelyhe
Ég seb mellén, homlokán

Halvány bajnok! érzetemnek
Titkos vágya ím betelt,
Mély sebet hozsz, hős virágot,
Tettben bús szerelmi jelt.

Így a’ szűz, de büszke Tódor
Porba sujtva kincseit
A’ seb, szól, még nem elég jel,
Mondja kiki tetteit.

Én az ellenvárba’ dulva,
Vár patakhoz ontva vért,
A’ vezértől küzdve nyertem
Ezt a’ kedves csalfa bért.

Én magát ölém, mond Ákos,
Bár hires volt ereje
’S minthogy népe véle dőlt-le
Kincsinél nagyobb feje.

Én törék mind erre útat,
Én első a’ vár’ falán,
Így levétek győztesekké
Elszánt tettem’ vérnyomán.

Így szól Béda ’s nem vitatja
Senki már a’ hősi jelt,
És ő nyerte, és ölelte
A’ kéjhabzó szűz kebelt.

Kisfaludy Károly.


SZELLEMHANG.

Hajnal szült engem, fiatalka tavaszkori hajnal;
Rózsa valék ’s olly szép mint maga az ifju tavasz.
A’ tavasz elhervadt, lomb-hultan gyászol az erdő,
Rétek’ víg zöldét hó fedi ’s éjszaki fagy.
Engem is elfedezett. Mit sírsz kegyes édes anyám, mit?
A’ tavasz elhúnytán fülmile nem kesereg.
Ám de te sirj! A’ tavasz megjön, meg ezernyi virága:
Gyermeked, édes anyám, ő vele fel nem üdűl.

B**


ZRÍNYI ÉNEKE.

Hol van a’ hon, mellynek Árpád’ vére
Győzelemmel húlla szent földére,
Melly nevével hő szerelmet gyujt?
’S messze képét bujdosó magzatja
Még Kalüpsó’ keblén is siratja,
’S kart feléje búsan vágyva nyujt?

Itt van a’ hon! ah nem mint a’ régi,
Pusztaságban nyulnak-el vidéki,
Többé nem győzelmek’ honja már.
Elhamvadt a’ magzat’ hő szerelme,
Nincs magasra vívó szenvedelme;
Jég kebellel fásult szívet zár.

Hol van a’ bércz és a’ vár felette,
Szondi, mellynek sánczait védlette
Tékozolva híven életét?
Honnan a’ hír felszáll ’s arculatja
Lángsugárit távol ragyogtatja,
’S fényt a’ késő századokra vét?

Itt van a’ bércz! omladék felette,
Melly a’ hőst és hírét eltemette
Bús feledség hamván, ’s néma hant.
Völgyben űl a’ gyáva kor, s’ határa’
Szűk köréből őse’ saslakára
Szédeleg ha néha felpillant.

És hol a’ nép melly pályát izzadni
’S izzadás közt hősi bért aratni
Ősz atyának nyomdokin tanult?
’S szenvedett bár ’s bajról bajra hága,
Hervadatlan volt szép ifjusága;
A’ jelenben mult ’s jövő virult?

Vándor állj-meg! Korcs volt anyja’ vére,
Más faj állott a’ kimult’ helyére,
Gyönge fővel, romlott, szívtelen;
A’ dicső nép, melly tanult izzadni,
’S az izzadás közt hősi bért aratni,
Névben él csak, többé nincs jelen.

Kölcsey.


A’ BARÁTSÁGRÓL.

Segur után.*
Louis Philippe Ségur francia diplomata és historikus De L’Amitie című, több ízben, például 1827-ben gyűjteményes szerzői kötetben kiadott írásáról van szó (Oeuvres complètes de m. le comte de Ségur, Tome X., Paris, Alexis Eymery, 1827, 38–49.) Wesselényi szorosan fordítja a szöveget. Lásd még: Dávid, 2013

Aristoteles gyakran így szólott: „O barátim! nincsenek többé barátok;” ’s Cato azt állította:*
A francia eredeti alapján is eldönthetetlen, hogy Cato Censoriusra, vagy Cato Uticensisre hivatkozik a szöveg.
„hogy annyi dolognak kell egybe jőni egy barát’ formálására, mennyinek egyesülete három század alatt alig történhetik.
Egy ifju persa katona igen derék lovával pályabért nyervén, közbámulást ’s dicsőséget aratott; Cyrus kérdé: „néki adná e lovát birodalmáért?” Nem, uram, felele az, de igen is oda egy igaz barátért, ha találhatsz, ’s adhatsz nékem egyet.”
Mind ez azt mutatja, hogy a’ régiek csak keveset tartottak barátjoknak, ’s ismerték becsét ’s ritkaságát a’ barátságnak.
Mi valójában nem vagyunk ollyanok, mint ők; barátokat sereggel tartunk, ’s mindenütt találunk, sőt nincs könnyebben szórt, ’s inkább lealacsonyított nevezet, mint a’ baráti; gyakran beszédünkben a’ leereszkedés’, vagy megvetés’ kitételévé válik. „Barátom!” igy szólunk a’ posta kocsishoz „adok néked egy aranyat, ha elviszesz egy óra alatt Versaillesba. Barátom! ha lármázol bécsuknak; igy inti meg egy elmenő az útczán tivornyálót. Barátom! mond a’ biró az előtte álló betyárhoz, ez úttal megmenekszel, nem lévén elég bizonyság ellened, de ha nem javulsz, felakasztanak.”
Melly sok tévelygés a’ barát’ nevezetébe! hány férj nem nevezi önnön barátjának felesége’ barátját! hány házi barát’ nem hoz a’ házra zavart ’s pörpatvart! Melly sokan mondják barátjaiknak korhelységeik’, kicsapongások’ pajtásait, fortélyoskodások’ részeseit, ’s nagyra vágyások’ vivó társait! Azok is, kik nem élnek illy aljas értelemben ezen kitétellel, mely igen különösen elfacsarják igaz értelmét!
Nem hallod e gyakran az elbeszélt ujság’ bizonyítására mondani: „hallottam egyikétől feles barátimnak.”
Egykor Chevalier Coigny a’ Palais-Royalban 3000 aranyat nyert, melyet kalapjában tartott; egy ember közelít hozzá, ’s igy szól: „édes barátom, szivesen kérem, méltóztassék nékem 200 aranyat kölcsönözni” Barátom! felele a’ Chevalier, hogy ha meg tudja mondani, kinek hivnak. Ez a’ kérdésre nem tudván felelni, látja, édes barátom, viszonzá a’ Chevalier, igen nagy bajba kerűlne módját kapni a’ pénz’ vissza fizetésének, ha kölcsönöznék.
Sok asszonyság gyakran szokta mondani portásának: fáj a’ fejem, nem kell, csak barátimat hozzám bocsátani; kiknek lajstroma majd mindég 30 névre is felmegyen.
Miként lehető, hogy egy illy szent név’ megförtelmezése ennyire szokásba jött? A’ módosság okozza e, mely mindenkinek hizelkedni akar, ’s a’ közönséges ismeretséget is a’ barátság’ nevével tiszeli meg?
Nyelvünknek szegénysége e? ’s nincsenek e kitételek az ismeretségek’, vagy megbecsülés’ különböző nemei’ kifejezésére?
Nem tudom, de ezen rosz szokás mindég felháborított. Hihetőleg, mivel szentségét szeplősíti-meg egy érzésnek, melly örökké hódolásom’ ’s tiszteletem’ fő tárgya volt.
Ámbár a’ régiek nem vették ezt olly könnyen, még is mindenből azt látom, hogy ők is elégszer visszaéltek a’ barátság’ nevével, mellyből vélekedésem szerint tetemes tévelygések születtek e’ tárgy iránt; ’s midőn Biás, a’ hét bölcseknek egyike, azt mondta, hogy sok előre látás szükséges a’ barátságban, ’s úgy szükség szeretni barátinkat, mintha egykor őket még gyülölnünk kellene. Bizonyos, hogy ezen görög a’ társaságokban lévő barátairól, gyönyörűsége’ társairól, foglalatossági’ segédeiről szólott, kikhez való érzéseinket holmi véletlen eset is megváltoztatni, ’s a’ hozzájok kapcsoló lánczokat elszaggatni elégséges.
Socrates helyesebben vélekedett, midőn azt felelte azoknak, kik házát igen kicsinynek találták: „Adná Isten, hogy örökké igaz barátokkal lehetne tele.” Tudta Socrates, hogy nem lehet embernek sok barátja; közelített az igazsághoz, de nem érte-el. A’ Barátság olly nagy birtok, hogy csak egy valódi barát is már megbecsűlhetetlen kincs, egész életünkben keressük gyakran a’ nélkül, hogy rá akadhatnánk.
Honnan van hát sokaknak olly feles barátok’ birtokában való hitök?
Valljuk-meg, hogy mind azoknak, kik sok barátjaikról beszélnek, soha egy valódi barátjok sem volt. Montaigne igazán mondta: nagyon nagy csuda megkettősödni, nem ismeri ennek nagyságát a’ ki meghármasodásról beszél. Nem tudják, melly egyformasága a’ charakternek, minő egybe hangzása az érzéseknek, melly ön megtagadás szükséges egy igazbaráti szövetségre annyira, hogy azt lehessen mondani felőle, mit Montaigne Boëtieról: „az én akaratom bele volt olvadva az övébe, övé az enyémbe; olly tökéletesen voltunk egyesűlve, hogy a’ forradás sem látszott már. Tudod e mért szerettem? mivel ő én, ő maga volt, inkább biztam volna magamat reá, mint önnön magamra.”
Illy barátság csak tulajdon magát festheti, az ész sem kigondolni, sem utánazni nem tudná; ez a’ lelkek’ házassága: ’s több a’ szerelemnél. Ez szűnik, kevesedik a’ kedvtelés által, amaz a’ véle éléssel nő. Ez maga a’ boldogság, ’s az örömek’ legtisztább égő pontja.
Már Ennius mondta: „illyen barátság nélkűl nincs élő élet.” ’S valóban élet e az, mellyben nincs, ki velünk bánkódjék, velünk örvendjen, kire bizhassuk minden titkainkat, ’s kiét viszont birhassuk, és a’ ki gyámolunk, segédünk legyen, vívni a’ sors’ makaccságával, a’ szerencsének csapásai ’s az idő’ ki nem kerűlhető ostromai ellen.
Cicero így határozza-el a barátságot: „Tökéletes egybehangzása isteni ’s emberi dolgoknak, melly szivesség ’s gyengéd aggodalommal van egybekötve”. Istennek ajándéki közűl, ugymond: némellyek többre becsülik a’ gazdagságot, mások az egészséget, ezek a’ megtisztelés’ dicsőségét, amazok a’ kedvteléseket. Mind ezek múló ’s veszendő jók. Kik a’ legfőbb jót a’ rénybe helyheztetik jobban gondolkodnak; de a’ rény maga önnönébe foglalja ’s származtatja a’ barátságot, melly nála nélkűl fen nem állhatna.” Az irígység elhervasztja a’ dicsősséget; fortélyok előmenetelünkben hátra vetnek; egy politicai zivatar szétfújja birtokunkat; a’ legcsekélyebb visszás eset egészségünket elgázolhatja vagy megronthatja: a’ barátság sokkal állandóbb’, kiterjedtebb javakat ajánl; melyeket ujra feltalálhatunk mindenhol. Soha nem idegen, idejét örökké eltalálja; soha nem alkalmatlan, a’ boldogságot teljesebbé, a’ szerencsétlenséget szenvedhetőbbé teszi.
Nincs értelemmel ’s ésszel biró egy ember is, ki ne érezné, melly igazak a’ barátság’ ezen dicséretei; kiki elismeri, hogy legfőbb szüksége ez a’ szívnek, senki nem képzelheti, hogy a’ nélkül élhessen. Scipio azt hitte: „hogy maga Timon, az embergyűlölő,*
Hivatkozás William Shakespeare Athéni Timon című drámájának mizantróppá váló címszereplőjére, a Scipio ugyanakkor inkább fiktív név, mivel a híres ókori Scipio-nemzetség egyik tagja sem ismerhette ezt a jóval később született színdarabot.
ki haragudt minden emberre, bizonyosan ohajtott volna találni valakit, ki egyet értett, együtt gyülölt volna vele.”
Tarentumi Architas’ vélekedése szerint, egy ember, kinek szabad volna mennybe emelkedni, ’s ottan láthatni az istenségeknek minden remekeit, minden titkait a’ természetnek, elunná ezek’ szemlélését, ha nem volna egy barátja, kivel beszélhetne ezen csudákról. Kétségbe nem hozható dolog ezeknél fogva, hogy minden ember tiszteli, ’s keresi a’ barátságot.
Vizsgáljuk-meg tehát, hogy ezen közönségesen ohajtott birtok miért olly ritkán megnyerhető. Valjon nem az e oka, mit a’ bölcs Diderot mondott: „minden akarja, hogy barátja legyen, de senki nem akar az lenni.”
Azon boldogság’ elérésére, mellyet a’ barátság nyujt, meg kell azt munkálódva érdemelni, ’s erkölcsi jónak kell lenni, mert igazán mondták a’ régiek, rény nélkűl nem lehet barátság.
Mit akarsz midőn barátot keressz? Először is remélsz embert találni, kinek csodálhatod, ’s szeretheted jó tulajdonait, kivel a’ jó ’s bal sorsot meg kell osztanod: különben lehetséges e egy felemelkedés, egy rény nélkűl való embert csudálni? szerethetsz e egy embert, kinek itéleteiben nincs valóság; hajlandóságai ingadók, kinek véleményeiben nincs nyiltszivűség, ’s egyformaság kedvében.
Akarod, hogy barátod gyengeségeid ellen ótalmazzon? erre szükség, hogy ő erős legyen; titkaidat reá bizod? szükséges, hogy ő próbált emberségű, hallgató, ’s megbizható legyen.
Ime, már illy kevés szókkal, hány erkölcsi jó oldalt kívánsz egy emberben, hogy barátodnak fogadhasd. ’S légy meggyőződve, ha találkozik illyen, épen azon szép tulajdonokat kivánja-meg tőled, hogy magáénak valljon.
Igaz, hogy emberi gyarló teremtésben nem lehet minden erkölcsi tulajdonok’ összveségét keresni; ezt akarni annyit tenne, mint chimérává változtatni a’ barátságot; de bizonyos, hogy legalább a’ főbbekkel birni kell, hogy lehessen érezni, ’s mással is közleni ezen érzést: ez az oka, hogy illy boldogság mindég olly ritka volt, ’s hogy századok kellenek Orestes ’s Pyladesekre, Scipiokra ’s Laeliusokra, Sullyre ’s IV. Henrikre.
Ha a’ barátságnak rény helyett, hasznot tennél alapjáúl minden községi barátságokra szert tehetsz, mellyek elméidet mulathatják, de megcsalják a’ szivet, és soha be nem töltik.
Illy barátok azok, kik sokasággal vettek körűl jó szerencsédben; de egyedűl hagytak nyomorúságodban.
Hogy ezért panaszkodjál, jusod sincs. – Haszon egyesítette? ha a’ haszonnak vége, az egyezéslevél szét van hasitva; gyönyörűségek lánczolták hozzád? közeledik az öregség, ’s a’ bájok tűnnek; ugyan azon egy vélemény pártosai kötöttek e barátságot? a’ helyheztetés változott, változott a’ vélemény; épen ez fog szétválasztani. Könnyelműség támaszkodhatik e könnyelműségre?
Lucilius irta Senecának, hogy a’ levelét vivő neki barátja, de mind e’ mellett is ajánlotta, ne tudatná véle dolgaikat. Seneca igy felelt: „Kedves Luciliusom! illy tartózkodással lenni ezen ember iránt, annyit tesz, mint ugyan azon levélben mondani, ő barátod, ’s egyszersmind nem is barátod. Hát a’ barát’ neve előtted csak egy könnyen oda vethető kitétel, mint a’ tiszteletes a’ Candidátusokra, ’s a’ polgár nevezet akár kire, kit elől utól találsz ’s neve nem jut eszedbe.” Jól mondta, igen nagy csalódás azt gondolni, hogy lehet barátság, tartalékot nem ismerő bizodalom nélkül.
A’ barátságban tehát két fő jó birtok vagyon: szeretet, és bizodalom. Ezen két fő jóval élésre látod, hogy mi kell: jóság a’ szeretetre, becsűlés a’ bizodalomra.
Adok néked, mint hajdon mondta valaki, ezen fő boldogság’ elérésére egy hatalommal vonzó bájt, mellynek nem kábító ital, nem varázslás ád erőt, igyekezzél, hogy ten magaddal megelégedhessél, ’s fogsz barátra találni, kivel megelégedhetel, szeress ’s fogsz szerettetni.
Minekutána látók mennyire facsarták-el természeti értelmét a’ barátság’ nevének; minekutána elhatározók, mi az igaz barátság, ’s felkerestük a’ módokat miként lehessen ezen drága kincset feltalálni ’s birni, vagyon még egy igen jeles, mindenkit érdeklő ’s figyelemre méltó kérdés; annyival inkább, hogy a’ barátságról legjobban irók igen különböző vélekedésekben voltak felőle.
Férfiak, vagy asszonyokban lehet e inkább remélleni, hogy találhassuk ezen erős ’s mégis gyengéd érzést, ezen tündér kecsét az életnek, mely szenvedéseket enyhít, ’s kettőzteti a’ boldogságot?
Ha annak meghatározására, valljon mellyik alkalmasabb a’ barátságra a’ két nem közűl, elég volna az érzékenyebbiket választani, ugy kétség nem lehetne. Bizonnyal az asszonyoknak érzéseik gyengédebbek, mint a’ férfiakéji. Csak két dolog foglalja-el őket a’ világon: tetszeni ’s szeretni. Előttök a’ dolgok semmik, a’ személyek mindenek, vélekedéseik is csak érzésök’ szüleménye. De éppen ezzel árt egyik a’ másikának; a’ tetszés’ örökös vágya gátolja, hogy egymást szeressék; szüntelen való vetélkedésök akadály barátságokban.
A’ férfiak csak némelly esetekben ’s tárgyakban vetélkedő társok egymásnak; az asszonyok közt való vetélkedés közönséges ’s szinte örökös. A’ történetek is, melly sok elszánt anyák’ bátorságát, mennyi leányi hiv érzést,’s hány hős lelkű feleség’ nevét nem teszik halhatatlanná, de egy vonást sem találunk, melly két asszony’ egymáshoz való barátságát tenné nevezetessé.
Montaigne helytelenűl következtette, hogy az asszonyok barátságot nem érezhetnek; állitása szerént a’ természet ezen bájoló virágokat csak a’ nyugalom’ számára teremtette, ’s csak arra határozta, hogy az élet’ pázsintját szelíden ékesítsék; azonban a’ férfiak hasonlók a’ kemény tölgyekhez, mellyek magosak ’s kénytelenek egymáshoz támaszkodni, hogy az őket szüntelenül csapkodó szélvészeknek ellentállhassanak.
Csalatkozott ebben jó bölcselkedőnk. Bizonyára az erősebb, a’ nagyra-törekedőbb, az elfoglaltabb nemnek lehetne a’ barátságot inkább nélkülezni ’s a’ gyengébb ’s érzékenyebb nemnek szükségei közé kellene, hogy tartozzék.
Asszonynak férfihoz való barátsága a’ legtökéletesebb barátság, és az életben legédesebb kötés; leginkább haszonkeresés nélkül való, legkevesebbé van kitéve vetélkedéseknek ’s egybeháborodásoknak.
Itt feltalálhatni, mit a’ barátság leginkább megkiván: hogy két akarat egybe olvadjon, ’s két lénynek csak egy élete legyen; ez minden rang, érték, ’s elme-tehetségbéli különbség tökéletes megtagadása; ez közös megegyezés. Eltörli barátja’ gyengébb voltát ’s felsőbbségének mint ön magáénak örűl.
Ezen egész egyformaságban való megnyugovás, ezen önszeretetről való tökéletes lemondás nagy akadály két férfi között; nagy lehetetlenség két asszony között: de valódi kedvtelés, édes csere inkább mint áldozat, asszony ’s férfi közt.
Nézzed ezen bájoló nem, melly gyengéd érzéssel szánakodik gyengeségeinken, fedezi-fel előttünk hibáinkat, mint találja-ki legrejtettebb gondolatinkat, mint repűl lelkünk’ legszerényebb ohajtásit bétölteni, ’s azt fogod mondani a’ mit Tomas ’s én, hogy ha hasznos is nagy esetekben a’ férfi barát, de az egész élet’ boldogságára asszonynak barátságát kell ohajtani.
Báró Wesselényi Miklós.


ILKA GYULÁNAK.

Heroíd.

Nem hazaföldemről, idegen fogságbeli lakban
Titkon irott levelem hív segedelmre, Gyula.
Mert te maradtál csak, ha maradtál még is, egyetlen,
A’ ki előtt bízvást önthetek árva panaszt.
És ha jegyes kéznek, ha becsök van vői szavaknak,
Ezt kötelességkínt tőled ohajtni szabad.
Szarvait a’ deli hold kétszer burkolta homályba,
Tölt fényben lebegett kétszer azolta megínt;
Hogy nemes ősi lakunk Tételben téged örömmel
Vendégül fogadott, ’s vőnek atyámmal anyám.
Boldog pillantat, ha lehet boldognak itélnünk,
A’ mit utóbb az üdő’ mostoha karja lenyom;
Boldog pillantat, mikoron jobbodba remegve –
Mert remeg a’ nagy öröm – jobbomat által adám.
És gyürüket váltván fogadánk hűséget örökre
’S szálla szüléimnek karja megáldva reánk.
Szólni sokat vágytál, de tudád csak mondni: szeretlek
’S lassudadon rebegék ajkaim: „Ilka szeret.”
Kék szemeid hév gyönygyü könyűk’ özönében uszának,
Tiszta szerelmednek gyöngyei voltak azok.
Nyelvemen olly szó nincs, ’s fog titka maradni szüvemnek,
Melly elöladhatná akkori érzetimet.
Ah de keserves sors, mint fordula balra reményem,
Mennyi veszély ’s mi vadúl szállt fenyegetve reám!
Tudnillik rózsás ajakit bár nyissa mosolyogva
A’ hajnal, vésztől nem szabad a’ nap azért;
’S a’ ki kegyes széllel tengerre bocsátja hajóját,
Féljen, mert kétes, köthet e partra utóbb.
Kelni jövendőmet véltem tündéres alakban;
’S íme vagyok most rab, milly keserű csalatás!
Vajha, kegyes, miután hütömet jobbommal ajánlám,
Vittél volna legott ősi lakodba veled;
Vagy ha csak egy nappal késtél is volna továbbad
Bánatos inségtől most nem epedne szüvem.
De te sietve vevéd, a’ hárombérczek’ urához,*
A magyar királyhoz (a hármas halom – Tátra, Mátra, Fátra – a magyar címer része).
Tőlem válva ’s talán válva örökre, utad’.
Nem vádollak ugyan – mert szent törvénye magyarnak
Menni, királynak hogyha idézi szava –
Még is súlyos igen, kegyesétől hogyha szerelmest
Elvonz a’ hivatal, nem panaszolni reá.
Elszakadál tőlem; ’s kebelemben, messze homálykint,
Sejtém, kínfelleg kezde borongni legott.
Sok jel adá tudtomra, ha jelt hüvelyezni tanultam
Volna, mi szörnyü csapás tér közelítve felénk.
Ölte szokatlankép komor arczot hirtelen a’ nap,
’S jött mormolva kelet ’s dél körül égi ború.
Visszatolongottak dühödött hullámi Tiszának
’S a’ haragos mennynek lángkövi hulltak alá.
Károgató hollók szédelgtek hosszu sereggel,
Vészintő madarak, Tétel’ oromja felett.
Éj lön, nem látszék sem hold sem csillag az égen,
Én nyoszolyámba dülék hajtni nyugalmra fejem’.
Hajtni nyugalmra fejem’, ha nyugalmat tudna találni,
’S nem virrasztana túl éjeken a’ szerelem.
Hányszor ugortam fel, rezzenvén szűben ijedten,
Ellankadva rogyék vissza helyemre megint.
Hányszor rémledezett füleimben szellemi lassú
Ajkokon illy sugalás: „Kelj hamar, Ilka, tova.”
’S hajlani kész voltam; de marasztva pirongata dajkám,
Mért nem tettem, mint tenni parancsla szüvem!
Nem mindenha helyes, mit az ész komor okkal igazgat,
A’ szüv’ ügyét csak szű érti, ’s nem érti balul.
Mert csak alig kezdett szendergés szállni szememre,
Zaj harsog, ’s kardok’ vad csörögése kivül.
Elrémültem, ijedt mellem kettőzte veréseit,
’S ájultan pihegék agg nevelőmnek ölén.
A’ zajogók teremem’ küszöbét közelítve rohannak
’S nagy foku vas bárdok törnek előttök utat.
Rám ropog a’ zárlott ajtó, ’s kardrántva tolongnak,
Borzasztó jelenés! a’ gonosz orvok elém.
Nem tudom erre mi ért, mert megmerevültek aléló
Érzékim – bár szünt volna meg életem is!
A’ kinos álomból szemeim felnyiltak ugyancsak,
Ám de azért, hogy ujabb fájdalom ölje szüvem’.
Gyors evezős sajkán ragadának az éjjeli rablók,
Hol kiterűlt árját önti Dunába Tisza.
Bolgárok voltak, közülök termetre kiválván
Zákó mint őrnagy, ’s a’ komor arczu Mladin.
Rettenetes karuak, ha erőt kell törni erővel,
’S úszni buvárokkínt víznek alatta tudók.
Elfojtott kinaim most kezdtek omolni könnyűkben,
’S fuldokoló mellem’ jajjai vertek eget.
„Hajh hova hurczoltok, kóborlók, gyönge leányzót?
Szégyen erőtelenen férjfinak edzni erőt.
Nem keresém soha én lappangva veszélyteket, ártni
Mint is tudna, csatát a’ ki remegve kerűl?
Hát elváltatok, óh éltemnek gyámjai, tőlem
Gondviselő nemzőm és te szerelmes anyám!”
Így nyögtek panaszim, ’s uj zajtól döbbene lelkem,
A’ kormányviselő gyorsan evezni kiált.
Visszatekintek ’s ím két csolnak szárnyal utánunk,
’S terhelt sajkánkat körbe kerítni rohan.
Telve reménységgel, hogy mentségemre leendnek
Felvidulék, de jajosb lön csak azáltal ügyem.
Fegyvert öltve ugyan, de feletlen számmal*
Kevesen.
atyám jött
’S véle anyám; értem veszni jövének el ők.
Már nyomon értek volt bennünk, ’s sajkánkba vetették
Csáklyájik’ hegyeit, ’s küzde aczéllal aczél.
„Orvok, harsog atyám, adjátok vissza leányom’.”
„Gyermekem óh Ilkám!” sirva rebegte anyám.
Erre Mladin ’s Zákó dárdát markolva rohantak
A’ hullámba belé, innen ez, onnan amaz.
Nyelte hab a’ vad férjfiakat, gondoltam örökre
Nyelte, de fényes egek! mondni is iszonyodom.
A’ két csolnakszer szörnyet roppanva fenékkel
Fordula, ’s mentségem’ drága reményi velök.
Úszva haszontalanúl törekedtek partig evezni,
Zákó nyomta, ’s Mladín dárdahegyekkel alá.
Én magam éltemet, ezt látván, áldozni haboknak
Szántam, ’s hogy maradék, volt oka gyönge erőm.
Semmi reményem már, visznek rablóim örűlve,
’S napfelkeltekor a’ Szávatorokba*
A Száva torkolatához.
jutunk.
Állván a’ parton jövetünket leste Nikétász,
Várnagya Nádornak, ’s a’ lator orvok’ ura.
Ő kohlotta reám e’ kínos terheket, égvén
Ocsmány lélekkel szűzi szemérmem után.
Örvendett szilajúl, ’s a’ fellegvárba hizelegve
Kísérvén lakot a’ fénypalotában adott.
A’ fejedelmi Zalán,*
Anonymus Saladusként nevez meg egy honfoglalás előtti, a Duna-Tisza közén uralkodó idegen vezért krónikájában (Gesta Hungarorum, 1200 k.).
mondják, Alpári mezőkről*
Árpád Alpár mezejéről egy nyaláb füvet küldött ajándékba Zalánnak a krónikás-mondai hagyomány szerint.
Árpádot futván, itt telepíte lakást.
Itt ölelé kéjhölgyeit; a’ bájkellemes Ínót
’S szőke Melittáját*
fiktív nevek; Ínó királylány, Melitta nimfa a görög mitológiában.
Tételi harcza után.
Elzáratva nyögök, körülöttem szemfüles agg nők
Sürgnek, alig leltem néked is irnom időt.
Éjjeleim’ nyugtát könyüjim’ sebes árja zavarja,
Könnyü vidámságom’ szelleme ’s színe oda.
A’ buja szándékú várnagy sürgetni naponnan
Megjelenik, ’s nőűl birni kívánja kezem’!
Elviselé békén állandóságomat eddig,
Ám félek, mert nő gerjedezése felém.
Oh Gyula, Ilkának hahogy él emléke szüvedben,
’S mit fogadál mint vő, védelemére siess.
Mert vagyon ahhoz erőd, Salamonnak vagy te kegyencze,
Nyujtni segédét kész a’ tüzes ifju király.
Géza is embered, a’ bölcs ész; ’s a’ baltacsapással
Rettenetes László, ki maga harczban ezer.
Vagy ha nagyokhoz nem méltó díj kelni csatára
Gyönge leányzóért, ’s hozni zavarba hazát;
Nem magam én, ezeren nyögnek karotoknak utána,
A’ haza’ véghelyeit dúlja, rabolja görög.
Többé nem hadivár, zsákmányok’ rakhelye Nándor,
Összetakart vagyonát nékie gyüjti magyar.
Illik, igazságos feleinkért állani bosszút
’S mellyet másra vetett, ejteni tőrbe latort.
Bár mentűl hamarébb falainknak alatta csörögjön
Fegyveretek ’s köztök, kedvesem, a’ te karod.
Úgy, hiszek istenben, meglészen alázva Nikétász
’S Ilka Gyulájának biztos ölébe repűl.



GYULA ILKÁNAK.

Érted epedtemben nézék a’ tételi partról
Tétova, kémlelvén tégedet, Ilka, szemem;
Hogy kezeimbe jutott leveled, ’s méltatlan ügyednek
Ábrázolt képét benne megértnem adád;
Tüz lön minden csepp ereimben, lángola bosszúm,
’S a’ féltő szerelem’ kínja dühödve gyötört.
Égi sötétségben dúlsz hát hajdanta dicső nép?
Égi sötétségben vesszen örökre neved.
Napfénynél rettegsz, alacsony, mérkőzni nemünkkel,
A’ hír’ napja ne is keljen egedre soha.
Ilka, hová lettél! feselő rózsáidat eddig
Nem magyar új, idegen’ kéje szakasztja talán.
Durva karokkal ölel, ’s dűl hóválladra latornagy,
’S csókokat ajkidról ittas ajakkal oroz.
Vagy ha szüvét érdekli talán bájkelleme szépnek
Sárga fodorhajadat lengeti újjaival,
’S ellágyulva mosolyg-fel kék szemeidnek egébe,
Mert közös a’ szerelem, a’ vad is érzi tüzét.
Érezi; ’s érezné rablód is vajha kevesbbé,
Ugy nem lenne, kegyes, félni miattad okom.
Mert csak alig serdűl, már mesterkélni szerelmet,
’S csábítgatni tanúl a’ mai púha görög.
Olvadozó szűnek jeleit hazudozza hizelgve,
Tiszta hevet tettet vágyiban a’ buja is.
Földig alázva eseng az imádott nőnek előtte,
Hajh pedig a’ leborult férjfi veszélyes igen!
Kellemidet bár csak tudnád leplezni titokba,
Hogy ne tekínthetnék a’ buja vizsga szemek.
Ám de mi legvonzóbb, nem rejtheted; égve lobog két
Csillaga képednek, ’s hajnali tiszta hava.
Fürtid aranyjával szellőcse ha játszadoz ollykor,
Zsákmányúl szemnek nyujt habölelte nyakat.
Szólj kímélve nagyon, vagy félre vonulva ha szükség:
A’ ragyogó fogsort felfödi nyílt ajakad.
És noha szűben epedsz, könyüidnek nyomjad el árját ;
Vagy lehetetlenség? sírj, ha magadra maradsz.
Hogy ne nyugaszthasson csábító’ szózata, mellyért
Számot tartson utóbb, ’s légy kötelezve neki.
Édesget kitkit ’s vonz a’ szolgálati készség,
’S illik, részt ha ki vett benne, viszonznia is.
Ilka, mi féltékeny gond tépdeli keblemet érted!
Adj’ isten, ne legyek bús panaszimban igaz.
Hogy magadat tudd óvni mitől, intélek ez okból,
Mert őszinte szivűt csalhat az álnok eszű.
Csélcsap férjfi-ledérséghez nincs szokva magyar szűz,
Őtet háza’ körén őrzi szemérmes anya.
Játszni kaczér szemmel, ’s szüveket hálózni nem örvend,
A’ neji hűséget kezdi tanúlni korán.
Fátyol alatt jelenik-meg, hol bajt vívnak az ifjak,
A’ diadalmi babért nyujtani mégyen oda.
Égve dücsingertől*
Dicsőségvágytól, becsvágytól.
küzd akkor az ifju leventa,
’S nem puha lágysággal tetszeni vágyakodik.
Mert szép, ’s vajmi dicső szépektől venni jutalmat,
És ha szelíd ajakak zenghetik: „ez deli hős.”
Nincsen üdő, nincs ollyan erő, melly vetni-ki tudná
Elmémből azt a’ szép ragyogásu napot,
A’ Tisza’ torkánál mikoron valamennyi leventán
Dárdával vettem, vettem evezve erőt,
És te szerény pirulással elém közelítve lebegtél,
És a’ bajkoszorút tüzte hajamba kezed.
Ott foga elsőben szikrát, vete lángot is elsőbb
A’ szerelem bennem, melly lobog, Ilka, feléd.
És ha leányszüveket becsület hódítni erénnyel,
Hogy kedvedbe vevél, annyiba’ büszke vagyok.
Jaj de sikos sarkon forg minden az égnek alatta,
És az öröm mellé bú szeret állni közel.
Ám legyen: így akará ezt a’ természeti rendszer,
Nő ’s édesb az öröm munka ’s veszélyek után.
Bajviadal hozzám szüvedet vonzotta kezeddel,
Bajviadallal kell lenned enyémnek utóbb.
Végy szüvet és bízzál, van erő még annyi nemünkben,
’S érdekel annyira még kedveseink ügye:
Hogy torolatlan nem hagyjuk feleinket epedni,
Meglakol a’ bolgár, ’s a’ buja lángu görög.
A’ szerelem ’s a’ honszeretet gerjeszteni fognak,
Isten lesz paizsunk, ő vet igazra szemet.
Még fognak szemeid ’s elsőben függeni rajtok
E’ sorokon, Nándort már körülönti hadunk.
Vévén szüvre nemes népének mostoha sorsát
Fegyvert öltve közelg a’ tüzes ifju király.
Véle magas László, ’s bölcs Géza királyi vezérek,
A’ harczoknak iker menykövi ’s bátor Opos.
Gyönge nemed mint engedi, légy te is Ilka segédünk,
És viadalminkban nézz-le figyelve reánk.
Némelly nap, ha dühösb szél fog kavarogni felettünk,
’S hallod, hogy készül nagy rohanásra hadunk.
Jól vígyázz: ha Zimony’ dombján füstoszlopokat látsz
Kelni hat osztályban, lészen ez a’ mi jelünk.
Akkor ügyes kézzel vess a’ váralji toronyba
Gyujtószert, melly gyors lobbal emelje tüzét.
Rajta ütünk a’ lángba szorult görög őrhadon akkor,
Mí rohanunk ketten bátor Opossal elől.
Te menedékre siess, ’s légy a’ felvári falak közt,
Ott keres, ott leljen tégedet, Ilka, Gyulád.
Isten karja velünk, ki előtt a’ büszke leroskad,
És veled, és légyen mind hadainkkal együtt.

Czuczor.


A’ hű szerető.

Sík országúton vágtat a’ huszár,
Nap játszik messze csengő fegyverén;
Olly szép, olly könnyü, mint a’ gyors madár,
’S nincs semmi bánat, semmi bú szivén.
Ollykönnyüden o lovag el ne rohanj,
Sík útközön ül
Szép lány egyedül
’S tündöklik omolt haja, mint az arany.

Fel a’ porból hugám, katona jő!
Szól a’ lovag, ’s heven száguld elé,
Adj egy csókot, ha nem lessz is kettő,
Vígan hadd rohanjak sírom felé.
Olly vígan o had’ fia még se rohanj,
Lód’ lába előtt
Ül hű szeretőd,
’S mellére lecsügg feje bánatosan.

Döbbenve féket ránt a’ gyors lovag,
Hogy úton ülni látja kedvesét
És félre száguld, félre elrobog,
Retteg jajától, ’s látni fél könyét.
Olly félre, o hadfia, mért rohanál?
Holt kedvesedet
Nem nézed-e meg?
Nem sír, panaszatlan a’ néma halál.

Vörösmarty.


Különség.

„Mert én is művész vagyok ám!” Correggio monda.
Fess mint Ő, ’s akkor mondhatod a’ mit akarsz.

Kazinczy.


A’ szeretők’ sírja.

A’ Bakonyban hűs patak foly,
Kis halom virít partján.
’S a’ kis halmon andalg egy szűz
Olly szelíd, olly halavány.

’S egy vadász jön a’ patakhoz,
Képe vídám és tüzes,
’S még szivén is új tűz lobban
A’ midőn enyhet keres.

Édes vággyal csügg a’ szűzön
’S bizton andalog vele;
Nyugszik a’ vad, nyugszik a’ nyil,
A’ patak lesz kéjhelye.

’S bár a’ földin túl lebegni
Látszik a’ mély titku lény,
Keble készti, el nem válhat,
Annyi csendes báj’ körén.

Így remény közt, ’s lelki frígyben,
Sok kedves nap, este múl,
Múl tavasz, nyár, hervad a’ szűz,
Mint halmán a’ rózsa húll.

’S őszi völgyben menyekzőre
Fűz magának koszorút.
Isten hozzád, jó vadászom!
Int az ég, így vesz bucsút.

Nem sokára bús harang szól,
Száz szövétnek tűn elé;
’S le a’ várból gyászkiséret
Indúl a’ patak felé.

Őtet hozzák, a’ kegyes jót,
Minden arczon néma bú;
A’ koporsón rengedez még
A’ menyekzős koszorú.

Édes álmat! a’ hív mellett,
A’ ki olly vitéz vala,
’S vad pogánnyal küzdve, győzve
Érted, értünk itt hala.



[Metsző: Michael Hofmann, rajzolta: Johann Nepomuk Ender.]


Édes álmat! áldott lélek!
Már ez élet nem rendít
Így sohajt a’ nép, ’s hamvára
Földet és könyet gördít.

Két kis halmot egy kereszttel
Lát a’ vándor és remeg.
Rémet képez, melly felette
A’ viharban szendereg.

A’ vadász az, ott mereng ő
Elhunyt élte’ csillagán;
Zúg az erdő, keble zajlik,
Képe zordon ’s halavány.

Kisfaludy Károly.


Semmi.

Ah, ki mondja, hogy nekem
Ollyan nagyra lát szemem?
Engemet nem ingerelnek
Messze terjedt hiu vágyok;
Kincs, hír, név nem érdekelnek,
Nem nagy a’ mit én kivánok.

Ím a’ Semmi nem sok; és
Nékem ez még sem kevés;
Sőt egészen ezt se’ kérem,
Bár csak fej nélkül maradjon
Négy végével is megérem,
A’ végzet csak Emmit adjon.

Kovács Pál.


Csesznekvár.

Kun László korábul.

A’ régiségnek bizonyos belső ingerrel munkálódó hatalma vagyon az emberi szíven. Egy kormos, sok egyenetlen falcsorbákkal vállazott sziklavárnak megpillantása a’ nem hivalkodva általkelőt megigézi, ’s elmélkedését a’ mulandóságnak meg nem mérhető tengerében elsüllyeszti. A’ mi ebben nagyon különös, az, hogy a’ vizsgálat alá került tárgyat nem úgy tekinti, a’ mint szemei előtt áll, az ő természeti vadságában, és borzasztó pusztaságában; hanem képzeletének szabad röptében olly fényes sugárak közé helyhezteti, millyenek között legboldogabb állapottyában sem volt. Az ő érdeklett érzékenysége nem mondgya néki: Ime, itt e’ mohos kőomlás alatt undorító férgek mászkálnak, ’s a’ levegőnek tisztaságát dögleletes lehelésekkel vesztegetik. Nem mondja néki: im lásd, oda fönn, az üdőnek terhe alatt meggörbedt vén falak hasadékában vércsék költenek, és a’ homályos erdővidéket, melly nappal is borzalmas, éjjeli madarak huhogási ijesztgetik. Nem azt, hogy ez a’ vontatva előnyomuló megsemmisedés az ő életének béköszöntgető enyészését egy láthatatlan kéz eme’ látható képben majd nem megszóllamló elevenségben irja le, ’s az ég, és föld között minden mulandónak ábrázattyát legnagyobb hűséggel felállítja. Nem ez lebeg előtte, hanem, mintha az ember maga magát csalni szeretné, csupa tündérségeket lát ő ottan, hol valaha az emberi jusok, szabadon, félelem nélkűl, sőt győzödelmesen letapodtattak, az ártatlanság meggyaláztatott, a’ pajkosság, féktelenség zászlót emelt, a’ jámborság koporsóba tétetett, ’s a’ nyomorúság, és az embert ember által kínzó inségek a’ halál’ társaságában kegyetlenkedtek. Itt nyult föl valaha, (tapogattya eszével;) itt nyult föl valaha a’ sudaras torony, mellynek harangjai a’ buzgó népet ezernyi ezerszer imádságra intették, és ezen szívrendítő hegyeknek, völgyeknek, a’ keresztény halottakrul bút, és fájdalmat jelentő kongásaikkal hírt mondottak. Ott diszeskedett az Isten háza mellyben a’ hatalmas férfiu a’ Mindenható szine előtt magát megalázta, gyarlóságát, büneit siratta, és bocsánatért esedezett; mellyben az asszony, mint engesztelő angyal, kisded gyermekeit szárnya alá szedvén, az Isten áldozó szolgáját forró solozsmával késérte, és az éneklő nép között, mint valamelly vezércsillag fényeskedett. Ott lehetett a’ palota, mellynek falain a’ vitézségre tüzelő bajnok képek függöttek, mellyben az üstökös apák a’ haza védelméről tanácskoztak, hölgyeik öleléséből a’ vér mezejére, a’ keresztyénség tigris ellenségére kiindultak! ’s midőn lelke az elmultnak egész pompáját fölfogta; önkint egy nehéz fohászkodás fakad ki belőle, melly nála azt jelenti, hogy azok az üdők, mellyeket ő mostani andalgásában maga elejbe varázslott, legboldogabbak, hogy szinte mennyeiek voltak; a’ sziklavár pedig maga a’ földi paradicsom. Épen igy játszik az ember szemei előtt saját életének bimbókora. Hányszor vissza röpül a’ már megélemedett ember gyermek éveire? mellyekben a’ lepkefogás, fakard, laptajáték, jégen csuszás, madarászás, képesek voltak minden vágyait kielégíteni. Ez az ő horizonáról már eltünt derület, ártatlanságának édesen folyt napjai, mellyekben a’ szív terhet nem viselt, a’ lélek borulást nem ismért, szóval egész élete poézis volt, ujabb, ’s ujabb ábrázatban bontakozó elevenség, most is bájoló lánczokkal kötve tartyák őtet, és most is szájában vagyon akkori boldogságának lépesméze. Persarum vigui rege beatior.*
Szabad idézet Quintus Horatius Flaccus római költő IX. ódájából (Lydiához c.).
Éltem, mint valamelly Persa királyfiu. Horat. – De már: hora semper praeterita deterior subit.*
pontatlan idézet Lucius Annaeus Seneca római sztoikus filozófus és drámaíró Phaedra c. drámájából; Hippolütosz a mű egyik főszereplője.
Napról napra gonoszb óra köszönt reám. Sen. Hipp. Igy tekinti ő mind azokat az ötleteket, mellyek a’ multra emlékeztetik.
Ezen elmélkedésrűl csak fél lépés kell természeti következéssel a’ helynek, mellyet néki a’ kor távolléte megszentel, tiszteletére; a’ szűk itéletű köznép pedig, a’ mit amaz csak csodált, és tisztelt, babonákkal, és mesékkel föltudja czifrázni, ottan boszorkányoknak, késérteteknek, és vándor lelkeknek sátort ütvén, melly könnyű hitelt aztán a’ mocskos gonoszság igen ügyesen tud czéljainak elérésére fordítani. Lássuk ezt egy vonásban.
A’ világgal egykoru Bakonynak egyik meredek szikláján épűlt Csesznek vára. Nem az; mellynek töredékei a’ mi üdőnk nemzetségének panaszollya elvirágzását, ’s mellynek a’ jövendő a’ feledékenység örvénnyébe általhordja mozdítható tetemeit: hanem az, mellyet a’ szelídülő természet elvadítására, a’ csinosodó társaságok kivágására, sőt a’ keresztény név végvesztére fölfegyverkezett tatár, hazánk sok egyébb váraival elcsufított. Nagy volt akkor a’ pusztulás; közönséges a’ rémülés. A’ síknak falait fű, és bozót lepte. A’ várok dicsősége földig aláztatott. A’ nem rég kivűl belől csillogó kevély kastélyok kormát a’ több esztendők záporai sem tudták lemosni. A’ mi pedig minden fölött legsajnosabb, az volt, hogy sok kövér földnek birtokosi, sok kincses erős várnak urai a’ pogány nyilak, és láncsák alatt elhullván, egész nemzetségek a’ viszálkodásnak áldozati lettek, ’s a’ leroskadt várak csak idővel emelkedtek ki hamvaik alul: melly közben, itt a’ nyilvános fosztogatásnak, ott a’ röjtökben üzött latorságnak ajtó, ’s kapu tárva nyitva állott. Igy sinlődött a’ Haza Kún-László alatt.
Illy sorsban sínlődött Csesznek vára is. – Az erdőfalvak hamarább lábra állottak, mint a’ síkföldiek; mivel a’ nép magát a’ fák, és bokrok sürűségében, és a’ kanyargó völgyek suttonaiban könnyen, és jobban elröjthette, s’ táplálására is a’ vadak, és gyümölcsök inkább kezére voltak. De ugyan ez a’ körülállás okozta, hogy az emberek az ő erkőlcseikben inkább a’ vadakhoz, kikkel társalkodtak, közelítenének, mint sem a’ vadak hozzájok szelídültek volna. – Győr vidékéről Beszprémbe*
Veszprémbe.
az utazónak, ha csak nagy kerülőt tenni nem akara, Csesznek mellett kelle elmennie, és noha ez az ut sem volt legbátorságosabb, de egyebek között ez volt legjárottabb. – Valahol egy sötétes barlang, vagy puszta templom, vagy omladozó vár volt: oda már a’ legrégibb üdőben a’ vak hitel, vagy tüzes képzelet, késértő lelkeket szokott szállítani, és ezekről többnél több borzasztó történeteket beszélleni. Illy történet hijával a’ már magában figyelemre méltó Csesznek vára sem maradhatott.
Egy borongó őszi napon egy Kapitány Győrből két közvitézzel Beszprémbe indulván, már Varsányban kéntelen volt az eső elöl betérni. Az üdő mind keményebben fogta, úgy, hogy az élesen süvöltő széllel derekasan havadzott is. De a’ Kapitányt sem a’ morgó zivatar, sem a’ beborult éggel közelgető éjj útyában megnem akaszthatta. Az erdőbe ereszkedvén, általázott és fázott paripáik botorkáltak inkább, mint mentek, ’s továbbá a’ komor sötétségtől nyomatván, és a’ szemeikbe vagdalkozó hótul akadályoztatván, elbódultak. Ekképen tévelyegtek mind az éjbe, mind az erdőbe mélyebben bémerülve. Menniek kellett, noha utvesztve, mert a’ megállapodást józan ésszel nem választhaták. Jól elhaladták már napkeletről Cseszneket, midőn oldalaslag szélbe vegyült kutyaugatás csapkodott füleikbe, melly azonnal kalauzok leve, ’s őket annyimennyi szerencsével a’ váralatti faluba vezérelte.
A’ faluderékon egy ablakban pislogó mécs, a’ házgazdájának vendéghivója, a’ vitézeknek pedig jótévő csillagjok volt. „Nyiss ajtót jámbor!” bekiált a’ Kapitány. A’ gazda már pőrére vetkezve, hallván a’ lódobogást, kikiáltya az ablakon: „minden jó lélek dicséri az Urat”, és magára keresztet vet. „Jó lelkek vagyunk, felel a’ Kapitány, csak nyiss ajtót, nincs kedvünk a’ tréfához, csaknem megmerevedünk.” A’ gazda nem félelem nélkűl, bundát akaszt nyakába, és a’ nem kedves vendégeket megszállítja. A’ legények lovaikhoz látván, a’ Tiszt vacsorárul kérdezkedik, ’s hozzá teszi: „ne gondold jámbor hogy dulók vagyunk. Beszprémbe indultunk ’s e’ zivataros üdő okozta, hogy eltévedtünk. Adgy, a’ mit adhatsz, kétszeráron lesz mindened megfizetve.” A’ barátságos ajak fölvidámította az egészen magába vonult háznépet, ’s a’ hamar felöltözött asszony is már talpon forgódott. „Van kenyerünk, felel a’ csapszékes, van gyümölcsünk, vitéz Uram, az uj bor is már derekasan forr, jó a’ Sz. Márton ludjához,*
Tours-i Szent Márton emléknapján (november 11.) a római hagyomány továbbéléseként lúdból készült étel kerül az asztalra.
mellynek fele szerencsénkre megmaradt”. „Királyi asztal”, felelé a’ Tiszt, ’s nyájas beszélgetés köztt félre tévén láncsáját, és nyilát, nehéz öltözetéből is könnyebbíte magán, és asztalhoz ült. A’ takarékos vacsora különben is izes volt, de még jobbá tette az éh gyomor, kivált egy kancsó Sz. Mártoni borral föleresztve ’s mire a’ legények beléptek, már a’ lud takarékosan elfogyott. „Semmi az”, mondja a’ jó szívű gazdasszony, és eggyet pördülvén, tele hozza a’ kötényét dióval, retekkel és almával: „elkél ez kenyér mellett”, mondja, és elejbek teszi. A’ fáradt utasoknak nem lévén kevesebbé szükségek a’ nyugodalomra, azon vetkezetlenűl, a’ mint a’ helynek szük volta engedte, ledültek, és a’ mécs eloltatott.
Még egy sem szunnyadott el, mikor az ablak alatt trombita harsogás között olly lódobogás hallatott, mintha száz lovas nyargalt volna által. A’ vitézek nem gondoltak egyebet, mint hogy valami alattomosság vagyon ellenek intézve, és egy pillantatban láncsát ragadtak, de a’ robaj egy általsuhanó szélnek hasonlatosságára megszünt. Feszült figyelemmel kérdezi a’
Kapitány: Gazda! mi dolog ez, hogy illy későn katonák mennek ezen által? vagy talán itt szállanak meg?
Gazda. Nem katonák, vitéz Tiszt Ur, ez itt mindennapi dolog. Alhatunk békével.
Kap. Micsoda? ez mindennapi dolog? tehát annál gonoszabb. Ördögök csak nem lesznek. Ember! ki az igazsággal!
Gazda. Dehogy ördögök! semmik sem. Csak alugyunk, már elmentek.
Kap. De kik mentek el? honnan jöttek? hová mentek?
Gazda. Semmit se aggódjék Tiszt Uram, hálá Istennek, jó helyen vagyunk, egy gombja sem vész el, alhatik békével.
Kap. Ember! farkas lakik a’ berekben. Tudnom kell. Ki az igazsággal!
Gazda. Nem lehet. Nem szabad. Inkább mindenemet, csak ezt ne kivánnya tőlem Tiszt Ur.
Kap. Én pedig épen ezt! atyafi! gyanus ember vagy, gyujts mécset.
Gazda. Uram, az én lelkem tiszta; de magammal nem vagyok szabad. Csak azt az egyet mondhatom: nincs veszedelem.
Kap. Vagy van, vagy nincs, én fölvilágosítást kivánok a’ dolog felől, és ezt mingyárt; különben elbomlott a’ barátság; és nem tudom –
Gazda. Szent Isten! mit tegyek? Engedgyen meg Tiszt Uram. Ha hallgatok, az Urnak sem árt, sem használ, de ha szóllok elvesztem magamat.
Kap. Sem aszszony, sem gyermek nem vagyok. Emberségemre fogadom, hogy magamban tartom. Oldozd föl a’ titok csomóját; csak így maradhatsz tőlem békével.
A’ csapszékes szorongatva lévén, és a’ kapitányt tett fogadására esenkedve emlékeztetvén, így kezdi a’ környék titkát fejtegetni:
„Itt a’ falu fölött áll egy pusztult várnak komor maradványa, mellyet lelkek, de nem közönséges lelkek járnak. Rettenetes, a’ mit csak nappal is hallani ottan. Gyermek rivást, földmorgást, bika bőgést, kecskék mekegését. Keserves énekszót asszonyi hangon. Mihelyest bésötétedik kölönféle rémítők bolyongnak a’ szikla ormain. A’ torony ablakai, mintha tűzben volnának, ugy világitanak. Mondják, hogy röpülő boszorkányokat is láttak fölötte. De éjjel, – éjjel, – nincs az az ember a’ ki hozzá közelítsen. Hallottam, hogy valaki ezt próbálni merte örökre oda veszett, és hogy ember koponyákkal már egy szoba egészen tele vagyon rakva. Ezek azok a’ késértetek, kik tiszta feketében, bival paripákon, trombita szóval végig az útszán oda fölnyargalnak. Jaj annak, kit akkor az utszán találnának. Beszéllik az öregek, hogy már egynehányat nyakba vetett kötélen elhurczoltak, kiket kétség kivül megöltek, mert soha nem jöttek elő. Én éjfél felé még az ablakon sem merek kinézni. Kérem is az Urat, errül senkinek egy szót sem! mert oda leszek.”
„Ez hát a’ titok? kérdezi a’ vitéz, és nincs semmi hozzá?” A’ gazda esküvéssel erősíti, hogy ő ennél egyebet nem tud, ’s hogy a’ késérteteket még soha nem is látta; ’s itt a’ beszélők elhalgattak. – Minden mély álomba merült a Kapitányon kivűl, kinek száz, meg száz gondolatok fordultak meg fejében. Elég az, hogy ő álomtalanul virradott meg. Reggel okul vetvén egészségének változását, kijelenté a’ házgazdájának, hogy ott fog napolni, ’s jó ebédet rendelvén, parancsollya legényeinek, hogy a’ mennyire lehet, keveset láttassák magokat az udvaron, a’ házon kívűl pedig éppen ki ne lépjenek. Ebéd után még néhány kérdéseket tévén a’ Csaposnak, szürkület tájban kardot köttet vitézeivel, ’s az eggyiknek két, vagy három szál gyertyát, a’ másiknak eggy kánna bort parancsol adatni.
A’ gazda azonnal elgondolta a’ szándékot, nem eröltetett rémüléssel elejbe lépvén: „az Istenért! vitéz Uram, ne cselekedgye azt, mondá, bizony soha sem fog onnan többet viszsza jöhetni, és én is elvagyok vesztve.” „Az az én aggságom”, felelé a’ Kapitány. Mennyünk! és mentek. Ki a’ szikla meredekségét látta, elgondolhattya, milly nehéz, milly bajos volt a’ fölkapaszkodás, kivált a’ megnyálkásodott göröngyös ösvényen. Fölérvén, mindent csöndességben leltek. – A’ várkapun belől alkalmas térség nyilt előttök, melly hajdan minden bizonnyal udvar volt. A’ belső kapuhelyen lépcsők vezettek a’ fölső emeletbe; hol legelsőben eggy tágas szobára nyilt az ajtó. Közepén eggy rozzant négy szögű asztal, és semmi egyébb. Erre rakták le a’ kánnát, és a’ fegyvereket. A’ Kapitány gyertyát gyújtván, eggyik kezében karddal, másikban a’ világító gyertyával lépdezvén, elkezdi vizsgálódását, de legényeit a’ nagy szobában hagyá. Mindent, a’ mit talált, nem az óság korma, hanem az undorító tisztátalanság szenvedhetetlenűl viszszataszítóvá tön. Az árva kápolna gyászos állapottyában is bizonyitá régi diszességét. Elpusztult ugyan az oltár, de a’ falon föstött képek, az ó kori ájtatosságnak kezességéül csak nem szóllamlólag ékeskedtek, ’s úgy tetszett, mintha a’ szemlélőt az Isten, és Szentek társaságába helyheztetnék.
Innen elfordulván, eggy igen keskeny folyósóra akad, mellyen a’ hulladék kövek között végig botorkálván, szemébe tünik a’ torony, de minden közösülés nélkűl elválasztva a’ vár falátul. Míg annak vizsgálásaiban kevessé késik, sajdíták fülei, mintha hárfa pöngés szállangana a’ torony felül. Megkettőzteti figyelmét, és im, noha nagyon bádgyadt ajakrul, de még is érthetőképpen ez az ének vegyült a’ hangok közé:

Hárfám, éltem megtartója ah miért voltál,
Kövek közé illy ártatlant miért zárattál?
Nyugodnék most fonnyadozva békességében
Testem amott az ut félen bükkök tövében;
Ott, hol boldogabbak,
Nálamnál a’ vadak,
Mellyeknek értelmek
Nincs, de szabadak.

Éjjeimnek némaságát vércsék zavarják,
Nappal tőlem a’ verőfényt falak takarják;
Nem tudom az esztendőnek változásait,
Telet, tavaszt, nyarat, ’s fecskék bucsuzásait;
Künn, ha az ég borul,
Ismét megvidámul,
Az élő természet
Mindennap ujjul.

De hervadnak e’ sötétben arczám rózsái,
Elenyésznek termetemről épségem báji.
Míg szabadban másnak keze köt bokrétákat,
Addig én itt számlálgatok gyászos órákat.
Volt, ’s nincs reménységem,
Hogy szünik inségem,
És gonosz csillagom,
Itt veti végem.

 Így éneklett a’ láttatlan, és megszünt. Értette ugyan a’ Vitéz, hogy ez a’ toronyban sinlő aszszonyfogolynak fohászkodása, de többet ennél semmit sem. Forgott eszében a’ szabadítás, de átlátta a’ lehetetlenséget is. Az üdő rövid, az erő kevés, az átjárás elszakasztva, szóval, a’ jó szándéknak, végre hajtása üdőhalasztást tanácsolt, és ezzel elméjében borongó gondolatok között legényeihez viszsza lépegetett.
Az ajtómögötti szögletben eggy idomatlan kődarab volt a’ falhoz támasztva. Midőn a’ válogatásban nincs mód, az alább valók is elkelnek, a’ Kapitány is most tehát erre ülvén, könyökeit térdeire nyugosztván, arczáját két tenyerére takarta, elméjét a’ gondolatok véghetetlen térségére bocsátván. – Legtovább akadozott az éneknek némelly fogásain. „Miért vádollya, kérdezi magában; miért vádollya a’ kesergő hárfáját, mint élte megtartóját? mit akar az útféllel, a’ bükkök tövével mondani? – A’ torony fölső ablakai meszszire világítanak; mint lehet az tehát, hogy az esztendő változásait nem láthattya? Ki által, és hogyan tápláltatik? Mire czélozhat hosszu raboskodása? Lehetne-e, és miképpen a’ boldogtalant megmenteni? – A’ közlegények iddogáltak, de a’ Tisztnek nem volt hozzá kedve. Ezen tanakodásai között elérkezik a’ lélekjárásnak órája, az éjfél köze.
A’ trombita harsogás, és rendítő dobogások jelt adnak a’ késértetek megjelenésérül. Fölugorván a’ vitézek, mezítelen karddal a’ puszta ablakokra sietnek, és tizenkét fekete lovagot látnak takart sisakkal, láncsával az udvaron sorba állani, kik szótalanul leszállván, és aczél paizsaikat öszszecsapván, a’ lépcsők felé tartanak. Párosan lépnek-be az ajtón, és a’ három vitézt körbe szorítván, legutól jött eggy amazoknál különösebb termet, főtül fogva talpig piros köntösben, ezüst csatos szíjjal által övedzve, hoszszu fehér szakállal. Fegyver helyett réz, vagy arany vékony pálczát forgatott, és a’ mint mindenből kitetszett, ő volt a’ késértők vezére. Ez a’ kerületen kivűl jelt ád veszszejével, és a’ késértők négyen négyen minden vitézre feszitik láncsáikat. Megszóllamlik
A’ Vezér: Valaki a’ kardot ezen pillantatban le nem teszi, halál fia. – Nem annyira a’ kemény szónak, mint a’ nyilvános erőszaknak kellett engedni, és látván, hogy a’ veszedelem minden esetben nagy ugyan, de nagyobb lehetne az ellentállásban, kardgyaikat az asztalra nyujtóztatták, kárhoztatván a’ dolgot, mellyben a’ fogadósnak tanácslása ellen vakmerőn ereszkedtek.
Ekkor a’ vezér előveszi röjtött lámpását, és indulatos haraggal kiáltya: „utánnam!” A’ vitézek közbe zárva kéntelenek voltak a’ sötétben arra menni, a’ merre késértettek. A’ menet lassan folyt, és soká tartott; ’s észrevehetőleg mindenkor alább. Végre kinyilik a’ lámpás, és eggy felette borzasztó tágos üregben lelik magokat. A’ vezér mingyárt érczveszszejével eggy kört jelöl ki, és a’ vitézeket közepére állítván, a’ késértőket a’ kör szélire rendeli, maga pedig magas állásrul kinyujtván veszszejét, így kezdi kérdéseit:
Vezér. Ti kik vagytok?
Kapitány. A’ Magyar Király vitézei.
Vezér. Ki küldött ide benneteket? és mit akartok e’ szent helyen, a’ lelkek gyülekezetében?
Kapitány. Minket senki sem küldött. Hivatalos járásunk vagyon a’ Posonyi Várnagytul Beszprémbe a’ Kunok, és Szerecsenyek dolgában, kik a’ népet igen zsarollyák.
Vezér. Csesznek vára nem Beszprém; mit kerestek itt?
Kap. Csak látni kivántuk, mert nagy hír jár felőle nálunk.
Vezér. Hol, és miféle hir?
Kap. Győr körül azt beszéllik, hogy itt lelkek járnak, nem csak éjjel, hanem még nappal is.
Vezér. Ha ez a’ hír, mért jöttetek erre.
Kap. A’ tegnapi zivatarban utunkat vesztettük, mert mi másfelé indultunk.
Vezér. Hol szállástok?
Kap. A’ falu csapossánál.
Vezér. Ő küldött ide benneteket?
Kap. Nem küldött. Az egész dolog titok nála.
Vezér. Kiknek tartotok bennünket?
Kap. Azt az ember el nem gondolhattya.
Vezér. Ha meghaggyuk élteteket, mit beszéltek Csesznek várárul.
Kap. Megerősíttyük a’ hirt, hogy valóban lelkek járják, és megmondgyuk, hogy valaki magának jót akar, kerüllye vidékét.
Itt vége lett a’ kérdezkedésnek. A’ Tiszt vigyázott, hogy feleletében vagy magának, vagy házigazdájának veszedelmest ne ejtsen, melly őrizkedése nem is lőn sikeretlen; mert a’ vezérnek jeladására a’ fekete sereg elkezdvén voksolását, fele életre, fele halálra szavazott. A’ kétséget a’ vén szakállos oszlatta-el, így mondván ki itéletét: „Minthogy hadi emberek vagytok, ’s a’ Király, és Ország dolgában jártok, a’ lelkek hatalmábul, mellybe magatokat meggondolatlanul vetettétek, megmarad éltetek. De mivel éretlen vágyódással éjjel, fegyveres kézzel, a’ mi még eddig nem történt, itt megjelenvén, a’ fölsőbbiek tanyáját, a’ lelkek szent helyét megförtőztettétek, lássátok az égi, és pokolbeli valóságok rettentő hatalmát, és a’ lelkek országának fényességét; borzadni tanullyatok, ’s e’ rémítő várhoz soha többé ne közelítsetek.
Erre az öreg magas polczárul leszállván, némelly dörmögései után veszszejével megcsapja a’ földet „én téged úgymond, kénszerítlek, pokolbéli sátán, küldgy ide eggy lelket országodbul!” A’ föld megnyílik, és föl áll eggy nagy, egészen fekete termet, nyaka, kezei, lábai meglánczolva, és orrán, száján tüzet okádva.
„Ki vagy te?” kérdezi a’ vén vezér.
Lélek. Én ez előtt ötven esztendővel ennek a’ várnak kegyetlen ura.
Vezér. Nevedet akarom tudni.
Lélek. Az én nevem sok ezertül megvagyon átkozva; nem szabad említeni.
Vezér. Hol van most helyed?
Lélek. A’ pokol mélységében.
Vezér. Mikor szabadulsz meg?
Lélek. Soha! soha sem.
Vezér. Használhatna-e valami szabadulásodra?
Lélek. Semmi sem! Örökre elkárhoztam.
Vezér. Mi okbul?
Lélek. Mert a’ szegénységet kinoztam, az árvákat özvegyeket nyomorgattam, hamis ítéleteket hoztam; az igazságot megrontottam; magam pedig a’ Zsidókkal, pogány Szerecsenyekkel tobzódtam, azoknak jobbágyaimat pénzen eladtam, a’ tatár háboruba nem mentem, hanem inkább az ország pusztulásakor magam is dultam, fosztottam, és ezen kegyetlenkedésem között tépett öszsze a’ föld népe minden familiámmal eggyütt.
Vezér. Én téged kénszeritlek átkozott lélek; menny viszsza helyedre, mellyet gonoszságoddal érdemeltél. És ezen szavakra a’ lélek a’ földbe süllyedt. A’ vezér ujra megcsapván a’ földet, ime eggy aszszonytermet emelkedik föl, mellynek csak képe, és nyak keszkenyője fekete, egyébbaránt tiszta fehérben, lánczok nélkűl. A’ vén bűvölő ezt is kikérdezi:
„Ki vagy te?”
Lélek. „Én valaha ennek a’ várnak földes asszonya.”
Vezér. Hol van helyed?
Lélek. Hely nélkűl bujdosom, míg Atyámfiái rajtam nem könyörülnek.
Vezér. Hogyan szabadulhatsz meg?
Lélek. Ha atyámfiai esküvéssel megfogadgyák, érettünk boszszut nem állanak; hogy senki közülök valaha e’ várban nem lakik; hogy valami hozzá tartozik örökre jobbágyaiknak engedik.
Vezér. Néked nem nagy bünöd lehet, hogy egészen el nem kárhoztál?
Lélek. Csak az, hogy férjem kegyetlenségébül én is részesültem; de ez is akaratom ellen történt. Ah, sokszor kértem én őtet, de nem használt, ’s csak magamban siránkoztam.
Vezér. Mi volt akkor ez a’ hely, hol most vagyunk?
Lélek. Ez volt a’ rablott kincsek lerakó helye. Azért a ránk támadó pórság itt ölt meg bennünket.
Vezér. Hová lett az a’ sok kincs?
Lélek. Gyilkosaink magok közt fölosztották.
Vezér. Van-e máshol valami eltéve?
Lélek. Sehol sincs.
Vezér. Én téged kénszerítlek; boldogtalan lélek, távozzál el. És a’ lélek ugyan azon módon elsüllyedt.
Most irtózatos égdörgés, villámlás támad, valamint midőn a’ föld, és felhők között ezek az elementumok legmérgesb dühösséggel csatázni szoktak, úgy, hogy a’ vitézek alig álhattak lábaikon. Midőn pedig a’ falakon köröskörül láttak száz, meg száz tüzes békákat, kigyókat, sárkányokat, ’s több illy ocsmány állatokat öszsze viszsza csúszni mászni, ekkor már végső veszedelmeket bizonyosnak tartották. Azonban ez az előttök megfoghatatlan tünemény egyszerre megszűnt, reá iszonyú büdösség következett, és a’ vakító fényességet halálos csönd, és sötétség váltotta föl.
Ezen túl eggy szót nem hallottak. Bátortalan lépésekkel megindulván kétes tapogatásaik után botorkáltak, míg a’ Tiszt nagy sokára a’ három kardra tapint. Tudta már hol légyen, de csak egyedül lévén, legényeire várakozott. Nem kevés üdőre csoszogást hall, és a’ jövő elejbe lépegetvén, „én vagyok” sugja néki, és megfogván kezét, az asztalhoz vezeté. Még a’ harmadikat kellett várniok, de azt mind hijába! Már viradni kezdett „szegény Mike, mond a’ Kapitány, a’ bizony oda veszett, az Isten tudgya, mi történhetett vele; talán soha sem láttyuk, gyere, mennyünk”; és alá mentek.
A’ fogadós egész éjjelét nyugtalanul tölté, és már minden reménnyét letévén, kilép az ajtón, hogy a’ lovakat megitassa, midőn a’ két viszszajövő előtte terem. „Szent Isten! öszszecsapja kezét, ez boszorkányság. Bizony a’ lelkek sem foghatnak ki a’ katonán.” De látván a’ hijánosságot, „hát a’ harmadik kérdezi, talán csak oda maradt?” „Gyalog küldöttem előre felel a’ Kapitány, mivel igen megfázott, míg kimelegszik, utól érjük;” ’s a’ lovakat megitatván, és fölnyergelvén, a’ házigazdát pedig számvetés nélkűl gazdagon kielégítvén, elindultak.
A’ vár mellett némán ballagtak által, csak a’ Kapitány tekintgetett fel fél szemmel a’ torony felé. „Szerencsétlen áldozat, mondá magában; ha az Isten segít, és későn nem járok, akarom, hogy ne soká tartson szenvedésed.” Leérkezvén a’ völgybe, a’ közvitéz is lelket vévén így kezd bölcselkedni: „bizony Kapitány Uram jobb lett volna nekünk ezt a’ boszorkány fészket soha sem látnunk. Bezzeg drágán fizettük meg az árrát; oda szegény Mike, ’s talán már eddig maga is lélekké vált. Mink sem meszsze voltunk tőle.”
Kapitány. Mi tagadás benne, hogy a’ jó legényt sajnálom; de magára vessen, mért maradt el tőlünk.
Legény. Azt nem csodálom, hogy elmaradt, de oda mennünk nem kellett volna. Mi a’ nyereségünk az egész tréfábul?
Kapitány. Meglátod, hogy ez nagy nyereséget hoz, csak neked lakat legyen a’ szájadon.
Legény. Ur Isten?
Kapitány. Gondolod, hogy ott lelkeket láttál?
Legény. Hát mik voltak volna?
Kapitány. Együgyü te! hát úgy öltöznek, úgy fegyverkeznek a’ lelkek? A’ léleknek nincs teste, a’ lélek lovon nem nyargal, sem láncsát embernek nem szegez, sem valakit el nem zár.
Legény. Hát a’ lánczozott fekete lélek! hát az aszszony, kik mind ketten a’ föld alul bujtak föl, és oda szállottak le; meg az égdörgés, villámlás? kigyók, békák a’ falon? de Uram lelkek biz azok.
Kap. Ez mind szemfényvesztés. Sokat tudhat az ember, ha ráveti a’ fejét.
Legény. De kakuk hállyon vele, ugyan hát mik lehettek?
Kapitány. Meglássd, hogy csupán gonosz emberek; a’ vidéknek rémítői. Te hallgass, lelkedre legyen mondva.
Legény. Az legkevesebb. Semmibe sem kerül; csak szegény pajtásom.” —
Kapitány. Már meg van! talán még az is kivergődik; de te addig hallgass, mert elrontanál mindent. És meghagyom: magamnak se említs ezentúl eggy szót is Csesznekvárrul. Ott vannak a’ Zsidók, a’ Szerecsenyek, beszélhetsz azokrul akár csömörletig, nem bánom.
Legény. Igazán mondgya Kapitány Uram, ugyan ebül van az ország azokkal a’ büdös hadakkal. Én nem tudom, mire nézik a’ napot a’ mi nagy Uraink? Mindent a’ Zsidóknak hagynak fölfalni. A’ husvágás, csapszékek, boltok, eggy szóval minden árulás zsidó, és szerecseny kézben vagyon. Ők bírják a’ vámokat, és harminczadokat, ők szedik az ostoradót; keresztény cselédeket tartanak, magyar feleségeket vesznek, és ezeket utóbbá mind zsidókká teszik. Ha csak az Isten nem könyörül rajtunk, nem tudom mi leszsz vélünk, úgy elhatalmasodtak. A’ szép jószágokat magokhoz nyallyák, a’ kereskedést mind ők birják; a’ Magyarok naprul napra elszegénykednek; ezek a’ pogányok pedig naprul napra gyarapulnak; feleségeik csak henyélve hiznak, mint a’ pávák, úgy járnak; a’ mi munkás aszszonyaink huznak vonnak, izzadnak, még is alig virradnak egy jó vasárnapra.
Még a’ szónak fele szájában volt, midőn vélek szembe találkozik eggy kétkerekü talyigát vonó rongyos ember, éppen egy hajlaton pihenve. „Honnan jámbor földi?” kérdezi a’ Tiszt.
Paraszt. Szalábul Uram!
Kapitány. Mit vontatsz?
Paraszt. Szegény beteg feleségemet, és három gyermekemet.
Kapitány. Hová szándékozol?
Paraszt. Azt Isten tudgya; talán csak találok valahol jó emberekre, kik között megakadhatok.
Kapitány. Mért hagyod el Szalát?
Paraszt. Hogy ne hagynám el, holott földes uram mindenemet elvette; még a’ nagyobbik leányomat is.
Kap. Ki volt a’ földes urad?
Paraszt. Egy kegyetlen gazdag Zsidó, kit az Isten verjen meg, semmi bajom sem lett volna, ha magamat zsidóvá hagytam volna tenni: de hallyak meg inkább, mint hitemet megtagadgyam.
A’ Tiszt mélyet sóhajtván, megajándékozá a’ földön futót, és tovább ment.
„Ehol ni! kezdi ismét a’ közvitéz, úgy vagyunk, a’ mint mondám. – Csak azt a’ Kún László szekerét ne kellene látnom. Azok a’ Kúnok sem a’ jobbak ám. Bár maradtak volna, a’ hol voltak; De – – Csakhogy az ember nem örömest szóll; külömben azt mondanám, hogy a’ mi Lászlónk nem Sz. László Király, ki a’ Kúnokat jól megugratta. – De azok a’ Zsidók nem mennek ki az eszembül. Mindent, mindent zsidó kézbül kell venni. Ezt a’ vércse paripámat is zsidótul vásároltam, nem is merem mondani millyen drágán. Ha ez soká így tart, jó éjtszakát Magyar Ország! maholnap zsidó ország leszsz belőled, és még keresztet sem lehet máshol látni, mint a’ Magyarok hátán.
Kapitány. De már igazán csömörletig megy fötyögésed. – A’ Tiszt nem ok nélkül neheztelt, mert most az ő gondolati, és plánumai egyebekkel foglalatoskodtak, ’s azért a’ legénynek végképpi elhalgatást parancsolt. Az egész késértet történetébül főképpen az előidézett várurnak, és asszonynak a’ parasztság részére kedvező vallomásait vette bírálás alá. „Értem már, úgymond, mire üt ki az egész rémítés, hogy a’ vár örökösei boszszut ne állyanak; hogy a’ birtokot a’ parasztságnak engedgyék; értem, miért nincs az egész várban elröjtött kincs; mire való a’ hajdani földes urnak a’ pokolbul szabadulhatlansága. Mind ezek megerősítenek első vélekedésemben, hogy a’ lelkek nem egyébb valamelly fosztogató szövevénynél.” Ezekkel magábul a’ történetbűl kivontt képzetekkel eltelve, éri el Beszprém kulcsos várát.*
Fallal bekerített, erődítménnyel körülvett vár, város.
Egyenest az Ispánhoz járul, kinél küldetését végezvén, elölfordíttya Cseszneki viszontagságait is. Az Ispán komor tekintettel kezdi feddeni:
Volt-e kegyelmednek Egyedtül a’ Posonyi Várnagytul Csesznek vizsgálása föladva?
Kapitány. Nem volt.
Ispán. Mi köze volt tehát kegyelmednek a’ lelkekhez? Akarom, hogy kegyelmed az elmaradott legényért legényt állítson.
Kap. Magam sem tudom, mi esztelenség birt rá, hogy olly veszedelembe avatkozzam. De talán vakmerő késértésem nem lehet haszon nélkűl. Az emberiségnek pártyát fogni, a’ babonának titkát föltakarni, és a’ régi gonosznak véget vetni, úgy gondolom, ha valakinek, leginkább vitézlőnek szent kötelessége. Hogy legényért legényt állítsak, tudom tartozásomat. Adott az Isten mibül, meg leszsz az is, és miattam az ország kárt nem vall. Azokbul, a’ miket tapasztalék, szükségesnek találom elsőben a’ szerencsétlen fogolynak kiszabadítását; azután a’ haramia szövetkezésnek elfojtását, mire a’ puszta falaknak földig rontása úgy vélem én, minden ellenmondás nélkül elkerűlhetetlenül szükségessé tétetett. De még jobban szeretném, ha őket kézre keríthetnők.”
Az Ispán azon esten elbocsátván a’ Kapitányt, egész éjjelen által magában tünődött, mittévő lenne. További fontolás után a’ borzalmas dolgokat ő is szivére vévén, meghatározá, hogy az országnak mostani szomoru fektében a’ már régen boszszútlan kóborlásoknak, vakmerő fosztogatásoknak véget vetni, az utonjárókat bátorságba helyhetni szükséges légyen. Ezen eltökélléssel megvirradván, a’ Kapitányt hivatá, hogy a’ mit magában végezett, a’ tapasztalóval is értesse. Azért is így szóll hozzá:
„Akarom hallani kegyelmed szájábul, mint véli, hogy a’ dologhoz legalkalmatosabban lássunk?”
Kap. „Vélekedésem az, hogy elsőben fényes nappal a’ foglyot megszabadítsuk. De erre is olly készülettel kell mennünk, hogy ha erőszakos ellentállásra lelendünk, igyekezetünk meg ne fenekellyék. A’ mi utánna következik, azt az akkori üdőbül, és körülállásokbul határozhattyuk meg.
Ispán. Kegyelmed tanácsának csak része elfogadható. Az eggy fogolynak szabadulása nem teszen eleget a’ fő dolognak: azért fényes nappal menni, roszszul választott gondolat. Meg kell várni, míg az üdő is kedvez; akarom mondani, olly sürü köddel, mellyben az ember csak a’ mellette állót kölömböztethesse. Addig kegyelmedre legyen bizva a’ toronyhoz fölszolgáló lábtókat készíttetni; én ötven legényt adok kegyelmed keze alá, kik paraszt öltözetben, nyillal, és láncsával fegyverkezve kissebb csapatokban széllyedve kövessék kegyelmed vezérlését. Meglévén a’ szabadítás, kegyelmed a’ falut vesse zár alá, és engem tudósítson.
Egy hét mult, míg a’ kivánt ködös üdő következett. A’ Kapitány készen volt lábtóival; az Ispán is fölruházta ötven gyalog vitézeit, és elmondván oktatását, a’ Kapitány keze alá bocsátá őket, négy szekeret is rendele hozzájok, mert akkori üdőben ennyi is szűken került.
Vida, (ez volt a’ Kapitány neve) előbbi legénnyével lóháton előment; a’ négyszekér utánna; a’ gyalog vitézeket pedig, mintha vadásznának, az uton kívűl, az erdő szélben, elszéledve úgyrendelte, hogy őtet szakadozott csapatokban kövessék, tőle meszsze ne maradozzanak, és az első kürt szóra mellette teremjenek. Csodálkozására Olaszfalunak eránnyában az utfélen eggy boruló cser alatt megpillantanak eggy vörös köpönyegbe takarkozott szakállas öreget, ki kezei köztt pergament levelet kifeszítve tartván, szakálla mozgásábul úgy látszott, hogy imádkozik, és az általkelőkre fél szemmel pillogat. A’ Kapitány is reá tekintvén, vélt hozzá, mintha valahol látta volna, ’s megállapodék.
„Ki vagy jámbor öreg, kérdi a’ Kapitány, itt az utfélen illy zuzmarás üdőben, illy fojtó ködben.
Az öreg halgat.
Kap. Talán alamizsnát vársz?
Halgat erre is.
A’ Kapitány le száll, ’s a’ kantárszárt legényének nyujtván, elejbe lép a’ szakállosnak.
Ki vagy, és mi kereseted itt? szorongattya rádördülve.
Az Öreg. Éretlen fiú, ne háborgasd az Isten emberét. De ezt olly töredezve ejté, hogy a’ félemlést a’ kérdező könnyen észreveheté; mert a’ Tisztet már leszállottában megismeré.
Kap. Isten embere tehát? Az én is vagyok; de én nem ezt a’ feleletet várám tőled, – és nem is elégszem meg véle.
Az Öreg. Hagyd a’ bölcset magára, ki az Isteni titokba nem vagy béavatva.
Kap. Azt helyén hagyom, mert az igaz, de tudom azt is, hogy isteni tanács te reád sincs bizva.
Az Öreg. Ifjú! ifju! mélyen ereszkedel a’ vakmerőségbe. Jobb volna vágyodat megzaboláznod, hogy sem veszedelmest hallanod.
Eddig a’ Tiszt csak gyanakodott, most kétségen kivűl megvalósodék nála, hogy az, kivel szavat váltogat, a’ Cseszneki lélek vezér. Még is mintha nem ismerné, folytatta tovább:
Itt én sem vakmerőséget, sem veszedelmest nem látok; szólly világosan, hogy veszedelembe ne kerüllyek.
Az öreg már elhivé, hogy meg nem ismértetett, bátrabb lévén, bölcske hangon viszonozá:
Fiam! óvásodra legyen mondva, hogy most sem jól indultál. Addig, addig háborgatod a’ lelkek országát, míg elmerülsz. – Sajnálom virágzó ifjúságodat.
Kap. Köszönöm intésedet jámbor atya; de kérlek, mikor háborgattam én a’ lelkek országát, és mért féllyek az elmerüléstül ?
Az Öreg. Az Isten emberénél nincs titok.
Kap. Ha már igy van, az sem titok nálad, hogy Csesznek várában lóhátas lelkek járnak, ugy-e?
Az Öreg. És hogy ott vitézkedni akartál, de –
Kap. És hogy te ott zsiványmester vagy? hol a’ legényem?
Erre a’ vörös köpönyeges fölugrik, és szalad, a’ Kapitány pedig utánna. A’ gonosz lélekvezér bizott, és bizhatott az erdő sürűségében, és a’ köd homályában, a’ Tiszt pedig nem győzte csodálni, hogy eggy fehér szakállos öreg őtet, fiatalt, sok lépéssel eltudta hagyni. De a’ czinkost is elhagyta eddig hű szerencséje, mert eggy fagyökérben megbotolván, hasra esék, és hirtelen fölkelését köpönyegjének szárnyai gátolván, ott nyomattatott. „Föl ne kelly”; menydörgi rá a’ Kapitány, mert keresztül lész döfve. Ezzel kürtöt fúv, ’s a’ Beszprémi vitézek, kik már nyomán jártak, ott teremnek. Kössétek meg! ezt a’ harambasát. Azok kifejtvén köpönyegébül, ’s gucsmáját is levonván, kezdik nevetni, hogy a’ gucsmával eggyütt a’ szakáll is lejött, és az eggyik, ki a’ szakállos főtakarót tartá, enyelegve mondgya: ki merje állítani, hogy ez nem lélek? hiszen lám a’ szakálla nem a’ bőrén terem, hanem a’ gucsmáján, s ez alatt kezeit hátára huzták, hogy csontyai is pattogtak. Ki hinné? Termetre egy derék fiatal ember volt.
Eggyik vitéz fölveszi a’ pergamentet, és a’ Kapitánynak nyujtya. Ki mondhassa el Vida bámulását? A’ pergament az ő nemzetségét illette. Salamon Királynak adomány levele volt, mellyben a’ Király Vidnak hiv szolgálattyáért (ki utóbb Geiza, és László ellen viselt hadban elesett) Cseszneket, minden hozzátartozóival ajándékozta, ez előtt két száz esztendővel. Igy játszik a’ szerencse az emberek sorsával!
Boldog Isten! mondgya a’ Kapitány; ki hinné, hogy ez nem csupa álmodás? Hallottam, hogy valaha Csesznek Nemzetségemet illette – és a’ mesékhez számláltam, ’s imhol! Hallottam, hogy ősöm ősei adomány levelet emlegettek, melly nem tudom hogyan a’ Tamási nemzetséghez származék által; és ugyan Salamon Királytul, de fülem mellett eresztettem; és ime!
Vida kötözött rabját Zirczre késérte, ’s magát bejelentvén az apátnál, szíves fogadást nyert magának is, legényeinek is; a’ rab pedig elzáratott. A’ barátságos vacsoránál csak kevesen voltak. Ott beszéllette el Vida előbbi viszontagságait Cseszneknél, és a’ mostanit az ut mellett, ’s kérte az Apátot engedné meg, hogy rabjának vallatását ott vihesse végbe. Az Apát megengedte, csak hogy a’ szerzeti házra tekintő illendőséggel.
Hodára kelve, Vida rabjának vallatását az udvarra rendelte. Az Apát és a’ Szerzetesek az ablakrul néztek le. A’ rab kivezettetik. A’ Szerzetesek eliszonyodtak, de főképpen az Apát; és Priorját azonnal követül küldvén, a’ Kapitányt magához kéreti. Ez enged, és tisztességgel üdvözölvén a’ Szerzet elsőjét, tudakozta szándékát.
Kapitány Uram, szóll az Apát, lehetetlen, hogy ez gonosz ember volna. Olaszfalvi jobbágyim között legtehetősb, leghívebb, legájtatosb. Hiba lehet a’ személyben. Ez még nem üdősebb huszonnégy esztendősnél, kérem legyen szómra tekintet.
Kap. Édes Apát Uram, magam is csodálom, hogy eggy hetven esztendőt mutató vén eggy szempillantatban megifjúdott, de hiszen az álnokság csomója megvagyon oldva. A’ többit bizzuk önnön vallására. Ha terhelve nem leszsz, igen jól, de én nem hiszem.
A’ Tiszt ezzel vissza menvén, így indíttya meg kérdéseit:
Kap. Neved?
Rab. Relli.
Kap. Honnan?
Rab. Olaszfalubul.
Kap. Nemzetséged?
Rab. Az apám Velenczébül*
Velencei Köztársaság.
származott. Miklós Urnál Csesznek várában alakos volt.
Kap. Hogyan származtál által Olaszfaluba?
Rab. Az ország pusztulásakor az apám vitte oda lakását attyafiaihoz.
Kap. Kik irtották ki Miklóst, és Nemzetségét?
Rab. Azt én nem tudom. Akkor a’ világon sem voltam.
Kap. Mért járnak Csesznekvárában a’ lovas lelkek?
Rab. Azt az apámtul kellene kérdezni, ki már nem él.
Kap. Hát te nem vagy közöttök?
Rab. Azt te tudod, szükségtelen kérdened.
Kap. Még egyszer kérdem, mire valók azok a’ lélekjárások, hitegetések, környék csalások?
A’ rab erre a’ kérdésre megrázkódék, és eggy üdeig halgatván; ah asszony – úgymond – vesztél volna anyád méhében, és én is veled eggyütt; bár soha napfényt ne láttunk volna! – Vagy mért nem jutott jobb feleség? – De te apám, te vagy minden szerencsétlenségemnek alapgerendgye.*
Alapja, táptalaja.
Kap. Ez homályos. Akarom, hogy világosan szólly.
Rab. Látom, hogy elvagyok veszve. Lelkem kénszerít, hogy mindent megvallyak. Az apám volt Miklós Unak, jótévőjének gyilkosa. Ő tanított engem a’ szemfényvesztésben, és alakosságban, de mellyet én csak tréfából üztem; szegény boldogult anyám! be sokszor megjövendölted! Apám elhalt; a’ társaságban nem volt, ki hijánnyát kitölthesse; minden, minden reám szavazott. Én tudom, miképp állottam ellent; de feleségem! – – mit szóllyak többet?
Kap. Kik vagytok társak?
Rab. Csesznekbül tizen. Oszlopbul öten; Olaszfalubul is annyan.
Kap. Társotok-e a’ Cseszneki csapos?
Rab. Semmi köze velünk.
Kap. Mentetek-e minden éjjel a’ várba?
Rab. Csak fölötte roszsz időben nem: de a’ trombitás ekkor is végig nyargalta a’ falut.
Kap. Lakik-e valaki a’ várban?
Rab. Senki sem.
Kap. Hát a’ toronyban?
Rab. …Ah, ott lakik… eggy szerencsétlen leány.
Kap. Mennyi üdeje?
Rab. Hat esztendeje már.
Kap. Hogyan került fogságba?
Rab. Én akkor nem voltam jelen. Cseszneki társaim fogták el szüleivel eggyütt, kiket az istentelenek megöltek, a’ gyönge leánykát pedig elzárták.
Kap. Mit akartok vele?
Rab. Eladni eggy Ragúzai Szerecsenynek,*
A Raguzai Köztársaság egykori állam a mai Horvátország déli részén; a szerecsen sötét bőrű arabot jelent.
ki a’ tengeren által rabkereskedést űz, de maga képében*
Képviseletében.
Beszprémben eggy Zsidót tart, kivel már régen alkuban vagyunk; vártuk is őtet e’ napokban. Meglehet, hogy ma, vagy holnap eljő.
Kap. Tudod-e lakását.
Rab. Tudom.
Kap. Hogyan lehet férni a’ toronyhoz?
Rab. A’ várbul földalatti bolt*
Alagút.
által, mellyre vaskapu szolgál.
Kap. Kire van bizva?
Rab. A’ Cseszneki erdőkerülőre. Annál vannak a’ kulcsok is.
Kap. Hol vetted ezt a’ pergament levelet?
Rab. Az apámrul maradt rám.
Kap. Hol vette az apád?
Rab. A’ vár dulásakor tette magáévá.
Kapit. Tudod-e olvasni, és mi hasznát veszed?
Rab. Olvasni nem tudom, csak hitegetésül hordozom magammal, hogy az emberek imádkozni gondollyanak.
Kap. Imádkozni máshol kell, mért ültél az ut mellett.
Rab. Az utazókat kikémleni. Csesznekig ki vagyunk osztva, minden napra hatan.
Kap. Mit csináltok az utasokkal?
Rab. A’ gazdagabbakat megöllyük, és kifosztyuk, a’ prédát a’ várba hordgyuk, és esztendőben kétszer elosztyuk.
Kap. Kik voltak azok, kik a’ földbül lélekképpen fölbujtak, és hogyan történt?
Rab. A’ Cseszneki biró veje feleségestül. Azon a’ helyen, hol azok fölbujtak, tágas verem vagyon ásva, mellybe a’ lélekszemélyek elkészűlve leereszkednek, és eggy deszka polczon csigákba vágó kötelekkel fölvonatnak.
Kap. Hát az égdörgés hogyan volt követve?
Rab. Azt eggy arra tanult legény dobbal követte.
Kap. És a villámlást? kígyókat a’ falon?
Rab. Az az én készítményeim kénköves szerekkel. A’ falon mászó állatok általlátszó, ’s kifeszített vászonra vagynak föstve, melly a’ faltul annyira van állítva,hogy közötte a’ gyulladó szerek éghessenek. Eggyik társ pedig a’ vásznot ingattya, hogy a’ föstött képek mozgást mutassanak.
Kap. A’ torony ablakai hogyan világítattak?
Rab. A’ fölső ablakok között, serpenyőben a’ szurkozott kóczot a’ kerülő gyujtotta el; hová őtet állépcsők vezették.
Kap. Tettétek-e ezt mindennap?
Rab. A’ készület mindennap meg vagyon, de az elgyujtás nagyon ritkán.
Kap. Mikor én ott voltam, mért történt?
Rab. Mint hadi embereket, és azon kivül üreseket megölni nem akartunk, hanem csak megijeszteni, hogy a’ félelmet terjesszétek.
Kap. Tudtátok-e, hogy Csesznekben vagyunk?
Rab. Még azon éjjel, mikor jöttetek, eggy kém által. Fölmenni pedig magam láttalak benneteket, mert a’ csapházat egész nap titkon vigyáztam.
Kap. Hová lett az eggyik legényem? talán megöltétek?
Rab. Nem öltük meg, hanem azon éjjel az erdő közepére kocsin küldöttük el, és szabadon bocsátottuk.
A’ Kapitány itt véget szakasztván a’ vallatásnak, az Olaszfalvi czimboratársoknak neveiket följegyezvén, és az Apátot kérvén, hogy azokat földes uri hatalmával, és Zirczi embereivel fogassa el, maga kis hadával Csesznek felé indult, ’s a’ lábtókat, mint már a’ toronyhoz nem szükségeseket lerakván, a’ szekereket maga után rendelé, a’ rabot pedig vitézei közbe foglalá. Az Apát a’ kihallgatás végével a’ Tisztet vendégeivel eggyütt tiszteségesen megvendégelve bocsátá-el. Maga pedig Relli vallását önnön füleivel hallván, iszonyodását nem tudta mérsékleni, és még az napon az Olaszfalvi gonosztévőket öszszefogatván, a’ Beszprémi Ispán elejbe szállította.
Relli mondása igaz volt. Csesznekig három zsivánt fogtak, kik mind az ut mellett üldögéltek vén koldusok képében. Az eggyik némának, a’ másik vaknak, a’ harmadik sántának tetette magát, és hangos torokkal kiáltozták az irgalmasságot, az angyalok országát, és a’ mennyei paradicsomot. A’ Tiszt eszébe tartá ugyan a’ Beszprémi Ispán parancsolattyát a’ fogoly szabadításrul, és a’ falu lezárlásárul: de mivel a’ körülállások igen is megváltoztak, ő is tanácsosnak tartá magát azokhoz szabni, és alkalmatosb rendeléseket tenni. Mert ha, így vélekekedett, ha a’ torony rabjával siet, a’ titok el lészen árulva, és a’ czinkosok elfognak ugrándozni. Ez okbul első gondgya volt a’ torony kulcsokat magához venni, azután a’ falut meglepni, és vitézeivel egyszerre elönteni. Rellit kelle kalauznak választania.
A’ szándék takarására nem lehetett kedvezőbb üdő. A’ köd olly sürü lett, hogy két lépésnyire alig lehetett valamit külömböztetni. A’ kerülő háza legvégső volt a’ faluban; ide külde a’ Kapitány három legényt, hogy a’ kulcsokat átvegyék, a’ gazdát pedig, és gazdaszszonyt megkössék. Hozzájok volt adva Relli is. A’ kerülő nem volt hon. Az aszszony elrémül a’ szokatlan vendégek látására, annyival inkább, mivel Rellit közöttük komor ábrázattal, lesütött szemekkel láttya. „Ide a’ torony kulcsokkal!” szóll az egyik vitéz. „Nem… nem tudom… nem láttam”, akadozva felel az aszszony. Ide a’ kulcsokkal, hangosan mondgya a’ vitéz, és mellyéhez feszíti láncsáját. Add oda, Relli is közbe szóll; add oda Krisztína, oda vagyunk! A’ kerülőné tántorogva megy a’ szökrényhez, és kivévén a’ három öszszekötött kulcsot által adá; a’ mi meglévén, az asszony megkötözve két legénynek őrzésére bizatik, a’ harmadik Rellivel és a’ kulcsokkal viszszatér a’ Kapitányhoz.
Ez általvévén a’ kulcsokat, leereszkedik a’ faluba, megparancsolván Rellinek, hogy a’ csapat előtt menvén, a’ bünösök házait kimutogassa, minthogy illy vastag homályban a’ távulbul adott jelek nem tehetnének kivánt szolgálatot. Nem került bele eggy óra, minden bünös kézen, és kötve volt. Az aszszonyok, gyerekek jajgatásait, a’ szaladozásokat, panaszokat, ártatlanok bámulását, kiválva a’ csaposnak szem meregetéseit el lehet gondolni. A’ rabok mind a’ község házához vitettek, és tizenkét legény hagyatott őrizetül, a’ többi a’ rend föntartására eggy csapatban, ennek utánna következett a’ várbeli szerencsétlennek megmentése.
Ha valahová, ide főképpen kivántatott kalauz. Mivel pedig a’ leány gondviselése a’ kerülő tiszte volt, ennek pedig mostani hol létét felesége bémondani nem tudta, a’ Tiszt a’ kerülőnét választá. Annyival inkább, mivel, ez asszony lévén, a’ leány első rémülését így gondolta megelőzhetőnek, és elkerülhetőnek. A’ megtörténhető eseteknek meggyőzésére jónak állítá hat legényt maga mellé venni, mi csak ugyan szerencsésen óvására esett. Valamint a’ várba mentek, ámbár égő lámpással, de a’ vár falak köztt élesztett tűz, mellyet négyen körül ültek, a’ lámpás világítását szükségtelenné tette. Az aszszony fölkiálta: „ember oda vagyunk”, és a’ melegülők fölugráltak. Érté a’ Kapitány az aszszonyi czélozást, „kössétek meg” mondá, legényeikhez fordulva; a’ mi meglévén, az aszszonyt rimánkodásai közben is a’ kalauzkodásra szorongatá. Az első ajtót eggy kulcs zárta, mellyet Krisztina kiválasztván három közül, és az ajtót megnyitván, a’ földalatti bolthajtásban mentek. Következett a’ második ajtó. Az aszszony a’ két lakatot megnyitván, a’ Kapitány parancsolattyára, mint ismerős a’ fogolyhoz bélépvén, semmi változást nem okozott; de a’ tisztnek béléptére elájulva ágyára rogyik.
Vida az ágy előtt állva, baráti hangon megszóllamlik: „Eszmélkedgyél föl Magyar szűz! szabadítód áll előtted.” A’ fogoly nem változik.
„Elvégződött rabságod” folytattya a’ Kapitány, „ébredgy föl, és ne félly.”
A’ fogoly még most is meredve fekszik ágyán. Ez alatt a’ Tiszt eggy fordulattal körül nézvén, a’ fal kormait kivéve, mindent takarítva, és csinosan lát, sokkal inkább, mint eggy valóságos tömlöczben gondolhatá. Az ágy tisztességes. Eggy faszék, asztal, viselő öltözetek fogasra aggatva.
„Ébredgy föl, ismétli a’ Kapitány, ébredgy föl ártatlan, és jőjj vélem a’ régen nem élt szabad levegőt szívni; ez az est utolsója rabi napjaidnak, és hoszszú szenvedésednek. A’ legbátorságosabb kezekben találod magadat.
A’ fogoly fölveti szemeit, és, ah! fohászkodva mondgya: „én is kísértetek között vagyok-e ebben – ebben a’ kísértő várban.
Jámborok köztt vagy, felel a’ Kapitány, ne háborkodgyék szived, eljött mentséged órája; jer velem. A’ szűz föleszmélvén, Istenem! melly tündérségeket kell látnom; felelé legbádgyattabb hangon.
„Est vagyon, fölváltya a’ Kapitány; ne késsünk, hanem jer velem, sorsod elvagyon végezve, és minden, valami illet javadra fordul.”
„De hová, kérdezi a’ rabszüz; hol vagyon hárfám?”
Feleli a’ Kapitány: „éjjeli szállásodrul gondoskodtam, melly ennél tisztességesebb; hárfád, és mindened, körülötted leszsz; tedd le agságodat.”*
Ne aggodalmaskodj.
A’ Kapitány három legényét beinti, és a’ szerencsétlen, vagy már szerencsés leányzónak mindenét kihordatván, mivel a’ járástul már elszokott, két vitézei által eggy takarékos, és csinosan elrendeltt szobába vezette. A’ várban megkötözött három gonosztévőt, kik Oszlopi társak voltak, és a’ kerülőt a’ többi czinkosokkal egybe rekesztetvén, az őrizetet megerősítette, ’s egyébb szükséges intézeteit megtévén, a’ leánynak bátorítására viszsza ment.
A’ szűz most volt tizennyolczadik esztendejében. Közép termetü, szöghaju, kerekded képű, de a’ hoszszas elzárásban kissebbkori kellemetesen piruló arczáját liliom fehérség cserélte föl; de még így sem volt tetszetlen, mert testalkatásának idomsága, eggyszerű magatartása, ’s lelkének még el nem alutt nemessége a’ szánatosban vetekedve kinálkoztak.
Többek jelenlétében kéri a’ Kapitány a’ még most is komor, és félékeny szüzet, hogy viszontagságát elején kezdve beszéllné el; mert lelke a’ szomorú történetnek megtudására szinte szorongatva vágyódott. A’ leány így kezdi:
„Ah vitéz! angyala eggy mindenétül megfosztott árvának, bár ne kivánnád, hogy soha be nem hegedhető sebeimet ennen magam szaggassam föl; – de nem lévén egyebem, a’ mivel nemes szivednek fizessek, elbeszéllem azt a’ gyászos esetet, mellynek leverő emlékezete már régen gyötör. Talán így lelkem is könnyebbedik.”
„Lőrincz, ama dús magyar birtokos volt az apám Ernyőfalvában, kit, mondhatom, hogy kevessé ismérhettem, mert szüntelen táborban tartózkodott, és ah, bár ott maradt volna! Oldamúrt, a’ híres pusztító Kún vezért az országbul kivetvén, haza jött, ekkor ugyan kimondhatatlan örömünkre, de nem sokkal utóbb vesztünkre. Végezvén háza körül némelly intézéseit, eggy gyönyörű alkonyatkor atyai öléhez szorítva, „itt az üdeje édes Adelhajdom, mondá, most vagy a’ tizenkettedikben; itt az üdeje, hogy tanulásra adgyalak. Annya te! készítsd öszsze viselőit, elviszem leányodat a’ Beszprémi Apáczákhoz; holnap korán indulunk. Tégy szapora előmenetelt édes leányom, mert ettül függ, hogy hamarább viszszahozzalak.”
„Én mintha megéreztem volna a’ fejünk fölött lebegő gyászos következést, egész testemben borzadni, és remegni kezdettem, az anyám pedig sírva fakadt. Ne légy olly kegyellen, szepegve mondgya szegény anyám, hogy eggyetlen leányomat szivemtül elszakaszd. Te is keveset vagy hon, puszta leszsz lakásom, ha Adelhajdomat sem látom körülem.” De a’ nevelésre bele szóll az apám, a’ nevelésre édes feleségem! inkább kell ügyelni, hogy sem az aszszonyi pityezgésre. Az anyám meg nem indulva látván apámat, még csak eggy esztendei várást, azután félannyit kért, de nem nyerte meg.
„Följött kegyetlen sorsunk napja. En még eggyszer végig futék az udvaron, mintha valamelly meg nem fejthető ösztön bucsuzásra kénszerített volna, ’s mindent, mintha ködbe volt volna merülve, olly homályosan láttam, és a’ hideg kezdett borzogatni. Viszsza menvén, az anyám keblére dültem, „ne ereszsz el kedves anyám! sírva kértem őtet; ne ereszsz-el, – az utban halok meg, – beteg vagyok. – Szegény boldogult anyám! mennyit könyörögtél hijába! – Az apámnál el volt tökélve az utazás, és csak az lett megengedve, hogy az anyám is elkésérhetett.”
„Be vagyon fogva, mondgya az apám; jertek.” Mi sírtunk, és mentünk. Utolsó volt ez a’ hárfa, mellyet dajkám a’ kocsiba föladott, és én megöleltem, mintha éreztem volna, hogy nem sokára egyedül ez leend szerencsétlen sorsom baráttya.”
„Már déltájban bényelt bennünket a’ Bakony rémítő sürüsége, ’s a’ vadonság, és az ereszkedő köd az én szivemet félelemmel tölté el. A’ vár mellett által menvén, szegény boldogult apám, nem tudom, mi ijesztő történeteket emlegetett a’ pusztuló helyrül, ’s ez alatt eggy völgybe ereszkedtünk le. Már a’ másik hegyre kezdettek lovaink kapaszkodni, mikor egész eggy csoport rút képü fordított bundába öltözött emberek ránk rohantak. Mingyárt az első, kocsisunkat nyársolta keresztül. Nehányan a’ szökdöző lovakat fogták. Apám leugorván, a’ legközelebbiket kardgyával úgy csapá arczul, hogy megtántorodott; de mi haszonnal? Eggynek a’ sokaság ellen győznie, Sámson erőt kivánt. Hátrul egy undok embervad fejszét süllyesztett fejébe, és az áldozat, kit a’ kún láncsák, és nyilak nem találtak, haramja kéz által dült el! Én, és anyám sikoltottunk, életünkért rimánkodtunk; de a’ könyörülni nem tudó sziklánál sziklább gyilkosok lerángatván bennünket, anyámat láttamra megölték, és apám testével eggyütt az uttul nem meszsze berkek közé vetették; engem pedig az erdő belsejébe hurczolván, napszállat utánnig ott tartottak, és az égnek, ’s erdőségnek sötétségében nem tudom, miképp, ’s merre azon tömlöczbe vezettek, mellybül te nagy lelkű vitéz, ma kimentettél.”
„A’ várnak eggy igen nagy, és különös formáju üregében vélem megállapodván, hárfámat kezembe adák, hogy rajta pöngető ügyességemet megmutassam! Én nem tudom, hogyan lehetett, hogy szívemnek akkori vérzésében, búmnak föláradásában hurjaim hangozása kedvességet nyert. Meglehet, hogy a’ vad füleket a’ vétkes pöndítések is érdeklették. „Köszönd hárfádnak” volt a’ felelet, és elhurczoltak.”
„Már akkorra, valamit most zárhelyemben láttál, minden ott volt; az ágy, az asztal, szék, hárfám és öltözeteim. Én mindennapon vártam halálomat, és most is megfoghatatlan előttem, mért hogy sem élelemben, sem tiszta ruhában szükséget szenvednem nem hagytak. Az az aszszony ki most utóllyán hozzám bejött, volt gondviselőm, és senkit mást elzáratásom másod napja olta nem láttam. Ő gyakran vigasztalt szabadulásom reménnyével, de mi szándékkal voltak felőlem, soha ki nem tanulhattam. Rabságom második napján a’ gyilkosoknak egyike ablakaimat úgy befalazta, hogy csak kisded szellőző lyukat hagyna kétfelül, ’s nem lévén világosságom, a’ nappalokrul, éjjekrül, és esztendőkrül egyebet nem tudhattam, mint a’ miket az aszszony szájábul hallottam. – Bocsássd el őtet áldott vitéz, mert valóban testemnek lelkemnek gyámola volt ő.”
A’ beszéllő igen elbádgyadt, és szemeit az álom kezdé csukdozni; azért a’ Tiszt őtet a’ házi asszonyra bizván, maga foglyait, és legényeit megtekinteni elment, és hajnalig viszsza nem jött. Ekkor tiz legényt küldött Oszlopba, titkos meghagyással a’ még hátra lévő kettőnek elfogására, kiket parancsolattyára Zirczre tartoztak vinni, hol mind egybe jönnének. Relli küldetett vélek. Ezek ki indulván, közel a’ faluhoz szembetalálkoznak eggy hajadonnyal, ki tüzes nézésével köszöntvén őket, ügetett inkább, mint ment.
„Honnan hugom illy hajnalban? kérdi a’ tizedes. Hamar elsöprötted az ajtó elejét. Talán csak nem keresel vőlegényt illy büzös üdőben? hiszen lapáttal lehet hányni a’ ködöt.
A’ leány halgat, és megy.
Tizedes. Nem állanál meg, ha szépen kérnélek?
A’ leány nem szóll, és szalad; de eggyik legény utánna iramodván, megállíttya. Elejbe szöktet a’ tizedes, és folytattya nyomozását:
„Mondd meg, honnan jöszsz? máskép halál a’ fejeden.”
Leány. Oszlopbul. De midőn ezt mondá, olly fehér lett, mint a’ csapott fal.
Tizedes. Hol van lakásod?
Leány. Csesznekben.
Tizedes. Mikor mentél Oszlopra?
Leány. Az éjjel.
Tizedes. Mi keresetben jártál?
Leány. Semmiben.
Tizedes. Ki éjjel, illy ködben a’ szomszéd faluba semmiért megy, sültt bolondnál egyébb nem lehet. Ne tétovázz; neked ott szeretőd van.
A’ leány elpirul.
Tizedes. Se ide, se oda; szólly igazán! te hírvivő vagy. Mi történt?
A’ leány szótalanul fához hasonló merevedtségben földre szegzett szemekkel áll, és mélyet sóhajt. De Relli feleli, hogy a’ vitéz okkal gyanakodik, mert a’ leány valóban eggy ottvaló fiatallal szövetségben van, ki a’ titkos társasághoz tartozik, és szorongatva lévén, mindent kivallott. A’ tizedes megérté azt is, hogy a’ czinkosok tudósítottak lévén veszedelmekrül, félre állottak; megköttetvén tehát a’ hírmondót, véle eggyütt viszszafordult, és Kapitányának a’ dolog folamattyát előszámlálta.
Már nappal volt. A’ Tiszt Lőrincz árváját jól betakarva tisztes késéret mellett Zirczre küldötte, és az Uraság számadójánál leszállítatta. Ezután rabjait párosan öszszelánczolván, megindítá. Valóban közttök volt a’ sebhelyes is, kit Lőrincz megbillyegezett. A’ leányt elgyöngülése miatt Zircznél tovább vinni veszedelem nélkül nem lehetett, de aggság nélkűl elmaradhatott, mert legjobb kezekben volt.
Vida rabjait a’ Beszprémi Ispán elejbe állítván, és küldötségérül számot adván, még a’ Ragúzai Szerecseny bérlett Zsidóját keresteté föl, ki éppen a’ leány váltság árrát olvasgatá, szándéka lévén másnapon értté menni. Az Ispán ezt, és a’ többi bünöst a’ Törvény birájinak kezek alá bocsátván, a’ két elugrott után nyomozást rendelt. Vida is Beszprémi dolgait végezvén viszsza sietett. Zirczen az Apát tulajdon alkalmatosságát ajánlá Vidának, hogy azon Adelhajdot Ernyőfalvára késérhesse. A’ leány ellenmondás nélkül megismertetvén, a’ Megye Ispánnya Lőrincz jószágát fölmenté a’ zár alul, melly alá a’ birtokosnak eltünésétül, és még eddig nem tudott hollététül fogva vetette; és hatodfél esztendei jövedelmével eggyütt az árvának általadta. Vida és Adelhajd egybe keltek. A’ mennyegző Ernyőfalván ünnepeltetett, és a’ boldog feleségnek boldog férje a’ Szittya hősök között soká jeleskedett. Ő volt eggyik késérője Ágnesnek, IIIdik András Királyunk kegyetlen özvegyének az ország széleire. I. Károly alatt az Oláh háboruban harczolván Bazarád ellen, a’ Király mellett viaskodtában tevé le dücső életét, mellyet csak annyiban böcsült, a’ mennyiben hazájának szolgálhatott. – Ime a’ kísértő lelkek!
Horvát Endre.


VIGASZTALÁS.

Felfele tart mindég, lefelé nem, az emberi lélek;
Égből szálla belénk, és oda vissza siet.
Hasztalan a’ viharok’ részeg dühe: Szép, Igaz és Jó
Szent Eggység; ’s lelkünk érezi, látja, hogy az.

Kazinczy.


A’ ROM.

Hol Siva’*
A név Vörösmarty alkotása, bizonyára elvonás a sivatag szóból. Esetleg a Chiva nevezetű, az Aral-tó közelében levő város franciás olvasata is szerepet játszhatott a név keletkezésében. (VMÖM. 5., 612.)
végetlen fövenyében lankadoz a’ nap
’S csendes Araltónak zaj nélkűl nyugszanak árjai,
Félre világ’ robogásaitól egy puszta lakormon*
Lakhely hegycsúcson.
Két isten harczolt elszántan régi haragból.
Első a’ dúlás’ komor istene Rom jöve, és az
Elhagyatott lakon, a’ szélvészek’ bús palotáján –
Hol szomorú volt a’ napnak tüneménye, ha feljött,
És szomorú, ha lement, élőt nem látva körösleg,
Merre nehéz ón lábaival sétált el az óság
’S a’ mi előbb fény volt, abból nem hágy vala többé
Semmi csodálandót – ott Rom*
Nem a ’ruina’ jelentésű szóból, hanem inkább elvonás a rombol, romlik szavakból, kb. a „dúlás komor istene” jelentésben. (VMÖM. 5., 612.)
kívána tanyázni,
’S meszszünnen feltolt falakat készül vala tenni
Földdel egyenlőkké. Véd, a’ ház őre, kiálla
Ellene és mentő paizsán fölvette ütéseit
A’ tombolni jövőt nagy erővel viszsza szegezvén.
Ők ugyan éjt nappá, nyugodalmat téve csatává,
Mint két béri vivó, küzdöttek folyton az ormon
Ötven egész évig; de azonban győze Romisten.
Égi hazája felé elszállt a’ puszta tetőkről
A’ mentő szomorún; és a’ fejedelmi gyönyörlak,
A’ hírben ragyogott országok’ háza leomlék.
Rom pedig a’ düledék palotán fölütötte tanyáját
Nagy Siva’ pusztáin egyedűl őr szellem az éjben.
És ha ki szürke világánál félholdas időnek
Jőne felé, láthatta miként tört oszlopon ülvén
Hosszu szakálla’ mohát lengették pusztai szellők
’S várkoszoruzta fejét zsibbadt könyökére nyugasztván
A’ szomorú sivatagba miként nézett ki merően,
’S messze Araltónak látszott hallgatni zugását.
Évekig így és túl azokon gyász gondolatokban
Fárasztotta eszét ’s ha talán vész harsoga által
’S a’ föveny’ országát felvették szárnyai, akkor
Ébrede álmaiból ’s hullván gyér hosszu szakálla
Zenge szilaj dalszót és a’ zivatarba sohajta.
Már század múlt el ’s még nem jöve senki, az elmúlt
Fénynek hajlékát romjaiban látni, sem útast
A’ vak eset ’s bal sors meg nem téveszte ’s az isten
Nagy fogadást gondolt, így szólván végre magában
„Ki legelőbb düledékeimet leborúlva köszönti,
Teljesedésbe hozom háromszoros álmait annak.
Boldoggá teszem őt, fogadásom tartja ’s ez így lesz!
Szóla ’s körűl járdalt őr gond kísérve személyét,



[Metsző: Michael Hofmann, rajzolta: Kisfaludy Károly.]


’S mélyebben sűlyedtenek a’ düledékek alatta.
Múlt az idő, ’s untig változtak benne zaj és csend.
Sokszor az ősz Romhoz lemosolyga az égutazó hold,
Fellegeket gyakran látott harczolni ’s koronként
Dúlva sötét vésznek ment által rajta haragja.
Ő pedig ült egyiránt ’s kőhalmai omladozának.
De mikoron másod századnak folytanak évei
’S a’ forró fövenyek’ pusztáin nem vala szellő,
Harmatot éj nem hinte alá, regtől pedig estig,
Mintha világot gyujtana föl, heven égete a’ nap –
Ifju kalandor jött egy távol honni vidékről.
Sors és a’ szerelem nem hagyták béke’ ölében
Lennie boldoggá, nem harczok’ fergetegében.
Búva futott a’ két hatalomnak előle, szivének
Gondjaival ’s hogy senki ne lássa, ez árva kietlent
Választotta utúl. Mellytől nem rettege ’s melly baj
Annyi ezerből még egyedűl vala hátra – halálát
Vélte találnia itt. Lankadtan ’s lelke szakadva
Lép vala lassan elé ’s lerogyott a’ barna köveknél.
Tüstént fekte’ helyét meglágyította Romisten,
’S ő, nemes Országok’*
A nagybetűs írást Vörösmartynál semmi sem indokolná, ha a köznyelvi szóra gondolna, valószinű azonban, hogy Vörösmarty itt. Horvát Istvánnak azon megállapítását fogadja el, hogy a Pártus a Nagy Arszág fejedelmétől királyait állandóan Arszág vagy Ország (Arsac) néven hívta, azaz az Ország egyenlő a pártus királlyal. (VMÖM. 5., 612–613.)
feledett ivadéka, lakatlan
Földön erőtelenűl feküdött: vas fegyveri rajta
És mellette, nehéz keziből elhullva hevertek.
Szelleme’ tükrében feltüntek az álmok azonban
’S láta kies tájat dombbal változva ’s virágok’
Völgyeivel; pásztor tanya volt, kis hajlak*
Hajlék.
az ormon,
Kút csorgott tövinél, gyéren körülötte gyümölcsfák.
A’ ligetek’ csendét patakok’ csörgési vidíták,
Kisded bokrok előtt szökdeltek fürge juhnyájak
’S a’ vezető ürünek mélyen hangzott ki kolompja.
A’ nyáj’ pásztora ő, legkönnyebb póri ruhában
Íjasan és balján teljes puzdrája zörögvén
Közttök járt egyedűl, ’s a’ nyáj örvende urának.
Ébrede most ’s mit imént álomnak véle, való volt.
Legszebb pásztori táj közepett, már távol előbbi
Gondjaitól, bámulva magán és mindenen, ott járt
Nyájai köztt, fiatal pásztor sors verte vitézből.
A’ vezető ürünek hallotta zörögni kolompját,
Látta vidám ihait*
Juhait.
szökdelve legelni ’s előtte
Minden az álomtól festett tárgy’ képe jelen volt.
Így élt jó ideig. Gyakran megjárta virágzó
Völgyeit, ormairól gyakran letekinte vidáman,
Távol az elsiető patakoknak lesve futását.
Íja vad állattól ’s nem erőtlen karjai védék
’S kiktől búcsút vőn, embert nem láta határin,
’S elszánt lelkének mi öröm nem látnia embert.
A’ keserű osztály nem bántá: fája gyümölcseit,
Nyája’ tejét nem ohajtá el szomszédos irígység
’S méreg nélkűl folyt epedő szomjának az ép kút.
Villám nem keresé alacson kalibája’ tetőjét;
Béke’ ölén egyedűl állt az, nem lakva bajoktól,
A’ csend és nyugalom’ gyönyörének hagyva tanyáúl.
’S a’ boldog, szerelem’ ’s bal sors’ feledője, igyen szólt:
„Járj kies útaidon ligetemnek nyája ’s tenyészszél,
Völgy, te virágozzál és szellős dombja lakomnak,
Folyjatok el csendes patakok, mérői időmnek,
A’ koszorús partok kebelén, hogy kelve, lenyúgva
Vig csevegésiteket lelkem meghallja ’s örűljön.
Csak soha embertárs ’s ember’ szűlője, az asszony,
Meg ne zavarhassák ridegét e’ néma magánynak.
Nem soha emberi nép e’ tájat látni ne jőjőn!
Jobb társak nekem e’ szédelgő nyájak azoknál
És e’ néma mező ’s fedezője, az égi derűlet.
Vajha szemem még mindezeket láthassa sokáig.
Vén fejem így e’ béke tanyán fáradjon el egykor
’S testemet a’ völgy’ harmatozó ivolái*
Ibolyái.
födözzék.”
Szólt ’s az üres levegő kebelébe fogadta beszédét
És elenyészni hagyá a’ térnek végtelenében.
Így tölté az időt, ura és uralója magának
’S éle remény- és vágytalanul, nézője futamló
Napjainak; de soká nem tarthata békelakása.
Lelke hamar betelék örömeivel az egyszerű tájnak.
Kis laka, nyája ’s az egy környék, a’ minding egyenlő
Hajnalok és estvék unalomnak tárgyai lőnek.
Még az örök tavasz is, melly nem sorvasztva teleknek
Vészeitől ligetén folyvást zöldel vala, bántá.
A’ kipihent szívnek megjöttek előbbi reményi,
Vissza kivánkoztak tova pártolt vágyai: embert
’S emberlakta vidékkel kért a’ puszta magányért.
Mint partot haladó folyam’ árja, zajogtak agyában
A’ raj gondolatok ’s nyugodalmat lelni hiába
Mentenek el, mind a’ nélkül tértek meg urokhoz.
Egy vala még kísértetlen ’s azt tenni megindúlt.
Elment a’ Romhoz, leborult a’ barna köveknél.
Ott elszúnyada és feltünt a’ második álom.
’S lát vala álmában bérczekkel bűszke vidéknek
Sziklafejű csúcsát vetekedni egekkel; az erdő
Méla, borús folyosóival, és – hol az álmodozásnak
Szent országa van, agg lomboktól rejtve világnak,
A’ hova ormairól forráshoz jára le a’ vad
És egyedül zavará robajával az alkonyi csendet, –
A’ titkos teremű völgyek megnyíltak előtte.
Bérczi sorok’ hátán folyamok harsogva futának
’S a’ hegy alatt szélt és hosszat meghintve falukkal
’S a’ falu népeivel, gyönyörűn zöld róna virított.
Közben egész tájnak látója, az uri lak állott.
Büszke toronyviselő tetejével messze, ragyogván.
Ő pedig a’ miket elláthat vala, völgynek, oromnak
És ura leggyönyörübb rónáinak, ébrede ’s lelkén
Vágya’ betölte után, az öröm’ szilaj árja csapongott.
Mint idegen földön hosszú utazásban időn túl
Elmaradót, fiatal szolgák és szolga leányok
Üdövözlék urokúl ’s az imént bús ifju, lakója
Pusztai kúnyónak, népes palotában örömmel
Szálla meg és fényes pályát ígére magának.
Ólaiban paripák, szél ’s tűztől vemhes anyáknak
Gyors ivadékai tomboltak; ’s kürt fegyverek álltak
Termeiben, czélhoz repülő szolgái vadásznak.
Csűreit eltartó gabonával rakta meg a’ nép,
Lélekadó bornak tele volt nedvével az al bolt*
Pince.
’S ménesek és csordák legelének szerte, sajáti:
Dús gazdát mutatott a’ ház, urodalma hatalmast.
Nem volt késedelem, vendégei jöttek; az ifju,
A’ tehetős gazdát szomszédok ’s messze vidéknek
Vándori látogaták. És ő nyilt kedvü barátja
A’ fiatalságnak, tisztelni tudója az érdem’
Őszeinek, minden rendnél ösmert vala ’s kedves.
Háza szilaj kedvnek lett víg fogadója, kaputlan
Udvari vendégért látszott mosolyogva kinézni
’S szüntelen a’ járt út hoza és vive látogatókat.
Gyakran az ifju sereg felment harczolni vadakkal
És a’ szarvas ünő és sok bogu híme,*
Fiatal szarvastehén és agancsos fia.
az ugró
Zerge ’s ki szellőként fut, az őzfi, lehulltak az íjak’
Vesszejitől; ’s ha ki sárga vadat, vén bojtos oroszlánt
Kergete föl, ha szilaj párducz szökkent meg előttök,
Vagy makevő kannak hallott robogása, erővel
Állt az erő szem köztt ’s ellent állása mulatság
’S kéj vala szívöknek. ’S mi gyönyör volt inni patakból,
És ha ki eltévedt, a’ kürtszó lassu nyögését
Messzünnen jött szél’ szárnyán elfogni ’s utána
Váró társainak fáradtan jutni körébe,
Ott lejtős halmon pázsit nyoszolyára pihenni
’S vígan elosztozván nem finnyás étkek’ ebédin
Hallani másoktól és mondani tréfa beszédet, –
’S hány nyilat és mint vitt hátában el a’ makevő kan,
A’ kőszáli szökő*
Zerge. (VMÖM. 5., 613.)
mint hulla le szökte’ felében
Nyíl ütvén derekát, a’ párducz merre osontott
És az oroszlánnak fene bőgésére ki réműlt;
Illyeneket hallván a’ halmon látni terülten
A’ szél lábu bikát, hűvös források’ ivóját
A’ hogy hátra vetett fejjel még mintha szaladni
Vágyna, merő szemeit dőlesztve kinyúlik, eláradt
Vére halálszerző sebből szívárog azonban
’S a’ rohanó lábnak nincs többé semmi hatalma.
Igy mulatának ezek ’s a’ bérczhát zenge utánok!
Ha pedig a’ vizes ősz ’s zivatar nyargalta mezőkön
Nem vala dísz többé ’s a’ kedv a’ társas örömmel
Szűkebb térre szorúlt, teremeikbe vonultanak akkor
’S vagy tündér rege szón függöttek egy éltes ajakról,
Vagy vigadó dallal hallottak hárfai zengést,
Hol gyönyörű lányok’ legszebbike horda piros bort
’S a’ szomjnak nevető kellemmel tölte kupákat.
Végig mindezen a’ szabad úrnak kénye csapongott
’S kezdte hanyatlását. Nem elég volt lennie dúsnak
’S játszi barátságot és látnia szolga szerelmet;
Szívi rokont keresett 's szívet melly értte dobogjon.
Tág urodalmaiból egy hely vala kedves előtte,
A’ zárt völgy; ott ő kisded halom oldala mellett
(Vérlobogó volt a’ halmon, zászlója halottnak)
Láta ülő lánykát szomorú gondokba merűlve.
A’ halovány bánat gyászolt szépséges alakján
És leömölt hajait szabadon ragadozta futó szél.
De gyönyörű fiatalság volt minden tagon és a’
Bánat után sanyarú nyomait nem hagyta sötétség:
Tetszett a’ gyász és a’ gyásznak szép viselője.
’S már közelíte, verő szívvel, készítve vigasztó
Szózatokat; de ijedt őzként fölrebbene a’ szűz
’S merre borongós utczáit megnyitja az erdő,
Elvesze a’ lemenő völgynek végében. Utána
Hasztalanúl sietett, nyomait sem lelte az ifjú.
Így sokszor jöve a’ völgyet ’s a’ völgyi leányzót
Látni, haszontalanul vágyván az előle futóhoz.
Honn az egész élet megfordúlt. Visga cselédi
Kedvtelenűl láták megtérni ’s ha honn vala, búsan
Ülni ’s merőn és szótalanúl távolba kinézni.
Társai elhagyták a’ tőlök vissza vonúlót
’S ő, egyedűl a’ völgy’ szeretője ’s völgyi leányé
Nem vágyott rájok ’s a’ ház csendes vala és bús.
Csak maga, a’ háznak rémlelke, dobog vala benne
’S hosszu sohajtás volt szívének néma beszéde.
Majd hogy az olly sokszor látottat birni reménység
Nem csalogatta tovább, elhagyta kevély laka táját,
El gyönyörű rónáival a’ bércz rengetegét is
’S túl azokon szomorú düledéken lelte Romistent
’S fáradtan leborúlt kövein ’s jött harmadik álma.
’S mit látott, mi kivánt tüneményt, melly ritka szerencsét!
Állnia gyászdombnál látá a’ völgyi leánykát
Búja’ siralmában, mint rég vala állni szokása,
Majd hogy sejte tanút, félénk szaladásnak eredni;
Ő pedig a’ szaladót mint könnyű felleget a’ szél,
Űzte merész lábbal ’s a’ sír’ környében eléré.
Ott a’ mint epedő ajakát hév csókra kinyitná,
Ébrede ’s álmainak nyilt szemmel látta valóját.
’S még kétlé, még féle, hogy álmodik és zavarában
Szólni tudatlan volt; de örömmel láta leomló
Fürtöket a’ pihegő kebelen fodrokba szedődni
Láta dicső szemet, a’ léleknek mennyei tükrét,
’S halla patak zengésü szavat, szerelembe merítőt
A’ szív hangjaival. ’S a’ szűz, mint a’ ki örömmel
Futna ’s marad, ha utól éré szeretője, örömmel,
Két gyönyörű ajakat nyita meg ’s így szól vala hozzá:
„Haj! boldogtalan én, mi kegyetlen kéz zavar engem
Gyászom’ napjaiban? ’s te ki vagy, melly föld’ nevedéke
A’ ki mikor jövök és mikor elmegyek, anda szemekkel
Bánatomat lesed és könnyeimnek hulladozását?
És nem hagysz egyedűl lennem gyászomban az édes
Testvérért, nem hagysz siralommal nála mulatnom!
Őt nekem, a’ gyönyörűt, egy atyától jó anya szülte
’S ketten egy emlőről tehetetlen gyenge leánykák
Függöttünk csecsemők. Remegő lábakkal egyenlőn
Kezdtük az életadó földet tapdosni ’s erőtlen
Szókat együtt csevegénk (mondják) még gyermek ajakkal.
Majdan serdűlők, játékon nőve örömnek
Társaivá, e’ völgyhöz együtt járánk le virágért,
Itten együtt fűzénk koszorút a’ zsenge tavasznak;
És gyönyörű volt ő, ’s örömem ’s öröm én neki, míg élt;
Most pedig itt hervad megemésztő pornak ölében
’S árva keservimnek meg nem hallgatja nyögésit.”
Így szólt a’ testvér elhúnyt testvére’ poránál
’S szép feje megnehezűlt búval kebelére lehajlott.
Erre varázsoltan vesztegle az ifju kalandor
’S vétke’ gyanújában csak alig vala szólani képes,
Szólt pedig így ’s mentő szavait mondotta rebegve:
„Engedj meg, te keservim után megadója szivemnek
Engedj meg gyönyörű, ne nekem, sok kellemeidnek;
Mert csak azok ragadák hozzád tündéri erővel
Lelkemet, és a’ lélek után e’ szolga tagoknak
Késni lehetlen volt. Jöttem, mert kelle ’s az észnek
A’ szív’ láz zaja köztt nem hallott semmi parancsa.
De ne legyen gondod, gyászodban senki ezentúl
Meg nem háborgat: szent az mindennek előtte.
Csak ha ki jősz, ha siralmid után haza térni megindúlsz,
Engedd a’ leghűbb szerelemnek járni nyomodban,
Hogy veszedelmektől ójjon, hogy lássa szemednek
Fényeiben sorsát mosolyogni; ’s ha bánatod enyhűl
’S képes léssz ön búdon kül hallgatni panaszra,
Akkoron elmondom, mi nehéz gyötrelmek emésztik
Ifjú napjaimat, mint nem lehet élnem ezentúl
Nélküled, és mi halál küszködnöm csalfa reménnyel.”
’S úgy lőn, mint mondá. A’ gyász’ órái lefolytak
’S enyhűlt bánat után szerelemről halla varázsos
Szókat az édes lány ’s ellent nem mondhata szíve;
Abban az új vendég az örömnek nász seregével
Megszállott ’s az egész házat fölverte zajával:
Győzve lön és oda adta magát szeretője’ szivének.
’S a’ szomorú palotát, az urával búba merűltet,
Újra robaj tölté; a’ fény bele szálla ragyogni,
Mindünnen koszorús lánykák, velök a’ vigadó nász
Jöttenek ünneplő díszszel’s a’ völgyi leányka
Rózsa szemérmében gyönyörűn fellépe közöttök;
És át hágta rideg küszöbét, még gyenge menyasszony,
A’ nőtlen háznak ’s örömet vive abba magával.
Kedv vala künn és benn ’s a’ kedvnek tapsa körösleg!
Mindennél inkább pedig éreze üdvöt az ifju
’S a’ szerelem’ karján kipihent sok régi csapástól.
Kétszer az álom után már láta világi szerencsét;
De boldog vala most gyönyöreinek kútfeje háza.
Évek után fia is serdűlt, szép mása virágzó
Anyja’ vonásainak, atyjának mása erőben;
Új öröm és a’ boldogság’ hív záloga közttök.
Jaj neki! hogy küszöbén túl hagyta csapongani vágyát!
Várast és falukat ment látni ’s azokban az élet
Búját és örömét; ’s vizsgála tapasztala mindent.
Egy népet lele, melly gyéren vala ’s lelke törötten
Ősei honnában; mellyet megronta örökre
Harcz és visszavonás. Termékeny ugarban ekéjét
Hasztalanúl vezeté, nem örült munkája’ dijának.
Átok volt az egész földön. Másnak vete a’ kéz
’S másnak gyüjte kepét. A’ tőt más mosta veríték’
Csöpjeivel, más itta borát nyugodalma’ helyében.
Még az erős folyam is, melly gáttalan úton alá foly
’S önként ontja szabad vizeit, idegennek adózott,
Dús arany aknáját*
Gazdag aranybányáját.
idegennek nyitta meg a’ bércz –
Illy népet látott, a’ pártus népnek utóját;
Látta; de rajtok persa királyt és persa hatalmat.
’S újra sötét gondok dulakodtak lelke’ nyugalmán
„Ím mi derék nép ez”, gondolta törődve, mi méltó
Istennek képét a’ nap’ láttára viselni,
Még is melly nyomorú, mint van rabigáig alázva.”
’S már elméle*
Elmélkedik, tervezget.
hogyan gyüjtsön hadat, a’ had után mint
Tégye virágzóvá népét ’s a’ földet alatta,
Őseinek földét. Komoran tért vissza ’s tünődve
’S a’ megijedt háznép alig ösmert szótlan urára.
A’ szép hölgy’ kérelmeinek zárt keble ki nem nyilt:
Régi vidámságát meg nem hozhatta szerelme;
Gyermeke látásán örömes mulatása rövid volt;
Honn vala honntalanúl: lelkét nagy gondjai bírták.
Már had-gyüjteni ment, már társat idéze segédűl
’S a’ nép’ harczának titkon forralta veszélyeit:
De legelőbb az öreg Romhoz járúla tanácsért
’S vágyaihoz képest még kére negyedszer is álmot.
Új kérelme’ szavát a’ Rom hallotta haraggal
’S engede, kényén túl adván ’s fogadatlan az álmot;
De nem vágyaihoz képest, azok ellen adá meg.
Álma kietlen volt, szomorú és puszta sötétség.
És nem láta, de borzasztó bús hangokat érte,
Két roppant hadnak távolt hallotta csatáját,
Hallott szembe vivó sereget ordítva lehullni
’S kard csengést, megütött paizson nagy dárda’ törését
’S úrtalanúl szaladó paripáknak bús dobogását,
Végre halálhörgést ’s zajt többé semmit azontúl.
Majd kiderűlt a’ táj és látta kietlen Araltót,
Nagy Siva’ bús fövenyein a’ napnak látta lehúnytát
’S haj mi nem úgy ébredt, mint volt nyugalomra menése!
Álma’ való képét látá és látta sötéten
Fénylő fegyvereit, hű kísérőit utának.
Így kele fel ’s mint jött, tova ment a’ messze világba,
A’ hírben ragyogott fejedelmek’ vég ivadéka
Nőtlen, honntalanúl, fényes birodalma elesve;
’S a’ rideg országnak szomorún elhagyta homokját.
Rom pedig ült egyedűl és a’ sivatagba kinézett.

Vörösmarty


A’ SZKADÁRI*
Szkodrai: Szkodra: város és vallási székhely a mai Albánia területén.
LYÁNYKA.

Szerbus nyelvből.

Szkodra mellett, merre hűs Bojánnak*
Bojana: jelentős folyó Szkodra területén.
A’ fényes várt átövedzi habja,
Szép szkadári szűz vásznat fejérít.
Arra hajtja nyáját a’ juhászfi,
Hajtja nyáját és szól a’ leányhoz:
Szedd-fel vásznad, szép szkadári lyányka,
Szedd-fel vásznad, ’s fuss-el udvarodba,
A’ császárnak serge itt közelget;
Felszedik majd vásznad a’ vitézek.
Vissza szól a’ szép szkadári lyányka:
Mit bohóskodol, juhász legényke,
Asszony nem szült olly vitézt világra,
Olly csikót nem ellett semmi kancza,
Melly Bojánt átúszni tudja hozzám,
’S öszve szedje vásznát a’ leánynak.
Míg ezek ketten imígy beszélnek
Eljött a’ nagy tábor hűs Bojánhoz,
Túlpartjára hűs Boján’ vizének.
’S átkiált a’ tábornak basája:
Menj-el innen, szép szkadári lyányka,
Ménjeinket vásznaddal ne rettentsd,
Hőseim ne ingereld szemeddel,
Mert találok olly vitézt hadamban
Hűs Bojánt, ki hozzád által ússza,
’S a’ szkadári szűzet elragadja.
De felelt a’ szép szkadári lyányka:
Istenemre! ozmanokbasája!
Míg Szkodrában ifju hősök élnek
Nem rémitnek engemet vitézid.
A’ vezér ezt hallja ’s int azonnal:
Hirdetője hangosan kiáltva
A’ vitézek rendét sorra járja:
Szült e asszony olly vitézt világra,
A’ vagy kancza olly csikót ellett e,
Melly Bojánnak által ússza habját
És elfogja a’ szkadári lyánykát?
A’ vitézek sorról sorra földre,
Szem-lesütve barna földre néznek,
Csak a’ kincshordó nem néze földre
Sőt így szóla bátran a’ vezérhez:
Szabad e a’ vizet által úszni?
Szabad, hogyha isten tudnod adta.
’S a’ kincshordó tüstént hűs Bojánnak
Gyors vizébe szöktet pej lovával.
Szkodra’ vára’ szép szemű leánya
A’ mint látja a’ törökfit úszni
A’ folyónak árjain feléje,
Gyorsan öszve húzogatja vásznát
’S fényes Szkodravár*
Szkodra: város és vallási székhely a mai Albánia területén.
felé elillan,
’S fut serényen anyja’ udvarába.
A’ kincstartó sasként száll utána.
Látja őt a’ szép szkadári lyányka
És magától elhajítja vásznát,
Elhajítja a’ mező’ füvébe,
A’ törökfi tán leszállna érte,
’S míg leszállna, ő tovább iramnék.
A’ vászonra nem néz a’ törökfi
Vászonért nem, szűzért izzad arcza,
Ostorozza pej lovát keményen
A’ leányt hogy elfoghassa rajta.
Elhajítja a’ szkadári lyányka
Érczből fűzött szép lánczát nyakáról,
Negyven négy sor lánczát hónyakáról,
A’ törökfi tán leszállna érte,
’S míg leszállna, ő tovább iramnék.
A’ nyaklánczra nem néz a’ törökfi,
Nem nyaklánczért, szűzért izzad arcza;
Ostorozza pej lovát keményen,
A’ leányt hogy elfoghassa rajta.
Elhajítja a’ szkadári lyányka
Gyöngyből fűzött szép lánczát nyakáról,
Negyven négy sor gyöngyét hónyakáról,
A’ törökfi tán leszállna érte
’S míg leszállna, ő tovább iramnék.
A’ gyöngyökre nem néz a’ törökfi,
Nem gyöngyért, szép szűzért izzad arcza.
Ostorozza pej lovát keményen
’S a’ szkadári lyányt elfogja rajta.
Megragadja hókezét kezével
’S a’ táborba kényszeríti menni.
A’ leány őt bátyjának fogadja:
Édes bátyám, ifju szép törökfi!
Társaid közé ne vígy-el engem,
Engedd, udvaromba vissza menjek
Kedvesemmel jegybe járok én már,
Kedvesemmel Szesztokrílovittyal,
Borivóval, bortól lángolóval,
’S a’ csatákba bátran küzködővel.
Félhetsz tőle kárt hozhat fejedre.
Engedj udvaromba vissza mennem
Én halálig bátyámmá fogadlak.
Nem hajol szavára a’ törökfi,
Felkarolja pej lovára őtet,
Átövedzi háromszor övével
És negyedszer tarka kardkötővel,
’S vissza úszik hűs Bojánnak árján.
És mihelyt a’ víz’ partjára ére
Földre szálla izzadott lováról,
Hogy kevessé késvén megpihenjen
’S csizmájából a’ vizet kiöntse.
Míg öntözné a’ vizet belőle,
Gondolat száll a’ leány’ fejébe.
Zabláját a’ lónak megragadja,
Megfordítja víznek ellenébe
Megfordítja ’s a’ Bojánba szöktet,
Vissza szöktet hűs Boján’ vizébe.
Mig körűl tekinte a’ törökfi
A’ leány már vizközépen úszott.
A’ törökfi húgának fogadja,
’S szent Jánosra és az égre kéri:
Égre kérlek, szép szkadári lyányka,
Égre és a’ szent Jánosra kérlek,
Jó pej ménem adjad vissza nékem.
Isten és a’ nagy próféta légyen
Esküvésem rettentő tanúja,
Hogy nem lészek bántásodra néked
Csak szép ménem’ adjad vissza kérlek!
Én halálig húgommá fogadlak.
Testvér bátyád lészek én tenéked,
’S zálogáúl a’ testvéredésnek
Száz arany ’s még kétszer annyi lészen,
’S újomról egy szép gyürű, jutalmad.
Büszkén vissza szólal a’ leányka:
Tán eszed ment-el, bohó törökfi!
Nem fordulnék vissza már én
Sem pénzed’ számáért, sem gyürűdért,
Császárodnak minden kincsiért sem.
Kész valék én bátyámmá fogadni
Téged, ’s kérni könnyező szemekkel
Hogy ne vígy-el társaid’ körébe
’S nem fogadtál-el hugoddá engem
Nem fogadlak-el bátyámmá én sem.
Sajnos néked válni szép lovadtól
Sajnosabb lett volna elszakadni
Bátyáimnak egyetlen hugoktól.
Udvaromba nyargalok lovaddal
Udvaromból Szesztokrílovityhoz
Kedvesemhez, kivel jegybe járok.
Hogyha a’ hős vörös bort fog inni
A’ barátság’ bor ivókörében,
Fenn kérkedve társinak beszélje,
Hogy szép ménjét hitvesétől kapta,
Hitvesétől, a’ ki azt vitézűl
Egy vitéz töröktől elragadta.
A’ leánynak gúnyoló szavára
Méreg száll a’ kincshordó’ szivébe,
Vérré festi orczáját a’ szégyen
’S szól és a’ föld megrendűl alatta:
Melly hallatlan sors ez, oh nagy isten!
Nem találni olly vitézt ezer közt
A’ ki engemet megcsalni tudna:
’S ím egy lyányka csal-meg szégyenemre!
’S erre gyilkát öv megűl kirántja
És szivébe búsultan bemártja:
Megfosztattam hogyha szép lovamtól
Fosztódjam-meg gyűlölt életemtől.

Sz. J.
Karloviczon.


A’ SASTOLL.

A’ királyi palotában
Már elhagyva, ősz fürtökkel
Áll hős Toldi. Ifjak körzik
’S egy közűlök gúnyra is kel.
Egy új sarkantyús vitéz,
Ki hegykén mindent lenéz.

Ej, te vén sas, de kopott vagy!
Volt erőd be rút hamvvá lett!
Nyom ruhád is, hagyd e’ fénykört,
Már neked jobb kályha mellett,
Ott forgassd az olvasót,
Hagyd nekünk a’ földi jót.

Toldi méri: ugy van, úrfi,
A’ vén sasnak tolla is súly;
Érzem azt, azért segíts te,
Köntösöm, vedd ’s keblem tágúl,
Azt ne bánd, hogy éktelen,
Sok csatán volt már jelen.

A’ király jön, hall ’s parancsol,
És az úrfi bár mint szörnyed,
Köntösét rá adja Toldi;
De alatta már is görnyed,
’S addig nyomja két felől
Míglen hamvként összedől.

Ez varázs! zug ’s a’ király int;
De nyugtan mosolyg hős Toldi,
És újából köntösének
Vas tekéket*
Vasgolyókat.
’s buzgányt húz-ki.
Ősz van, itt hűs szél legyint,
Megbélleltem egy kicsint.

Kisfaludy Károly.


TITOK.

Előmbe jösz setét képpel,
Zavart szined vegyes széppel,
Majd tűz borít, majd halványulsz:
Súgd-meg: örülsz é vagy busulsz.

Miért e’ lesütött szemek,
E’ húnyni kezdő kellemek?
Mért e’ borongás arczodon;
Súgd-meg: miért zár ajkodon?

Mért homlokodon e’ ködök,
Oszlatni bár erőlködök?
Milly sorsnak kelyhét ízleled:
Súgd-meg: mi bút rejt kebeled?

Másszor enyelgő kedvedet,
Melly élteté szép szívedet, –
Dalom szelíden esdekel –
Súgd-meg: ki tépdesé szélyel?

„Hagyj csak magamba borongnom,
Merengve titkos álmomon!
Mélyen temetve hordozom
Mit nem szabad kimondanom.”

Fogarasy.


SPISSICS.

Mínoszhoz*
Zeusz és Europé fia, Kréta királya, halála után az alvilági lelkek egyik bírája, az epigrammában Spissich e minőségében járul elébe. (KFMK. 745.)
közelíte Spisics: Megdöbbene az Isten;
’S székét ’s pálczáját a’ jövevénynek adá.
Meg nem tántorodott, szennyetlen! monda, te tarts itt
Törvényt, mint oda fenn tartani láta Szalád.

Kazinczy.


A’ TYRANN.

Virtus ’s igazság zengtek nyelveden;
De gyülölte mind a’ kettőt szíved:
Csak leple volt hatalmad bűneidnek,
’S szádban a’ törvény átok leve.

Ezüstkehelyt ürített a’ gonosz asztalodnál,
Kivűl az ajtón sírt az üldözött.
Még egy falatja volt az éhező szegénynek,
’S elrablottad azt;
Avúlt födél óvá még a’ szelektől,
’S hideg vérrel hajtád ki onnan is.
Hajh! bujdosott az. Ősi lakhelyéről
Sáppadt neje
Keblében vitte kisdedét ’s panasszát:
Poroszlód azt korbáccsal ölte-el.
’S te rád bízatott e ezreknek boldogsága,
Hogy árulhassad pénzért véröket?
’S neked ád majd márványt ’s nagy nevet a’ hizelkedés,
O Rabló, sírodon?!...

Kölcsey.


PHANTÁSIA.

Te játszi gyermek-élet’
Rózsás öröm’ világa,
Melly egykor annyi drága
Szent kedvek ált igéztél!
Hol, hol lebegsz mosolygó
Tündéri képeiddel?
Sok édes ingeriddel
Tőlem hová enyésztél?

Hol vagytok égi Horák,
Kik egykor őstanyámon
Kedv ’s béke köztt vidámon
Lejtőztetek körűlem?
Hol bájitok’ malasztja?
Hol szép virágfüzértek?
Ó mit kivántok érttek
Öröm’ leányi tőlem?

Tarkúlnak a’ virágok
Im most is a’ mezőkön,
Zeng völgyeken, tetőkön
Sok dal vigan ’s szelíden –
Szép a’ tavasz valóban!
De bár alakja kellő,
Nem ollyan kéjlehellő,
Mint volt a’ gyermek-éden!

A’ nap’ dicső sugári
Mint akkor, úgy ragyognak,
Szellők is úgy susognak;
’S kér enyhülést fohászom:
De meg nem hűt, ha égek,
A’ lenge szél’ hidegje,
Sem a’ nap’ hő melegje
Fel nem hevít, ha fázom. –

Láttam gyakorta délben
A’ kék eget borulni,
’S vad lángviharra gyúlni,
Hallám dörejjit annak;
De nem sejtém, hogy egykor
Létemre majd az undok
Bú-vészek, ’s barna gondok
Illy rémesen rohannak.

Arany kor! édes elmúlt!
Tündér hazád, – ha szélled
Bajam, – mosolygva éled
Fel néha képzetemben.
Csendes szomorra bágyaszt
Emléke szép egednek –
Fáj! és könyűk erednek –
Mért? nem tudom – szememben.

Egyszer virít, csak egyszer
Éltünk’ öröm tavassza,
Míg fejlenek, szakassza
Rózsáit a’ halandó.
A’ gyermek’ édes álma,
Az Ifju’ gyöngy szerelme
Mind e’ tavasz’ kegyelme –
Egek, miért mulandó?

Szenvey.


SZEGÜR’ ÁLMA.*
Louis Philippe Ségur francia diplomata és historikus De L’Ame et de la Conscience (A lélekről és a lelkiismeretről) című, több ízben, például 1827-ben gyűjteményes szerzői kötetben kiadott írásáról van szó (Oeuvres complètes de m. le comte de Ségur, Tome X., Paris, Alexis Eymery, 1827, 126–145.) A szöveget Wesselényi lerövidíti (az elejét elhagyja), de szorosan fordítja. Az illető forrásmű többek között a pesti Hartleben Konrád Adolfnál is megjelenik 1816-ban egy vegyes francia antológiában, szerzői név nélkül. Lásd még: Dávid, 2013.

Egy országban képzeltem magamat lenni, mellynek lakosit eleveneknek, érzékenyeknek, könnyen ingerelhetőknek, ’s szünet nélkül munkásságba találtam; untalan gyönyörüségek keresésében, ’s kikerülésében a’ fájdalmaknak foglalatoskodtak, ezek voltak egyedűl való Isteneik, Bálványaik. –
Az ország, mint sok más, elég kellemesnek látszott, vizcsatornákkal, mellyek termékenyítették, bővölködött – éghajlatja kellemes ’s meleg volt, de felette változó, gyakori szélvészeknek kitéve, mellyek végveszéllyel fenyegették. –
Erkölcsei ’s szokásai ezen országnak nem könnyen le irhatók, sem egészen tiszták, sem éppen rosszak nem voltak, sokszerűség ’s határozatlanság, nagy mértékben látszott azokból: nemes gondolatok, felette égő vágyások, bujaságra való hajlandóság, dicsőség szeretete, emberség, kevélység, szelidség, harag, egymással vetélkedtek az uralkodás felett – ’s gyakor nagy lázzadásokat támasztottak; annyival inkább, hogy ezen különös Országban minden jovak közösök voltak; semmi különös birtok nem volt esméretes; és minden az egészre vitetvén, akármi cselekedet is csak köz akaratból, ’s az egésznek megegyezése által történhetett.
Öt fő személy, kiknek egyedűl volt hatalmokban a’ külfölddel közösködni, az egésznek akaratjára igen nagy béfolyással volt: ezek neveztettek érzékeknek, ’s nagy erővel tetszettek parancsolni, cselekvéseik egyetértésben látszottak lenni némelly nagy urakkal, kiknek fortély volt nevek, ’s valami fő rangú asszonyságokkal, a’ szenvedelmekkel, kik az ő sugallásaikat kiváncsin hallgatták, ’s gyakran a’ legerőszakosabb elhatározásokra voltak készek.
Hanem ezen szenvedelmek közt sok külömbség találtatott, némellyek nemesek voltak, nagyok, felemelkedtek, ’s szép tetteket jovasoltak, mások a’ számosabbak, allyasok, községiek, gonoszak, ’s természetek szerént roszra hajlandók.
Első tekintetre szomorkodva azt véltem, hogy ezen szerencsétlen Országnak uralkodása köztársasági, ’s hogy úntalan a’ pártosságok nyughatatlanságinak ’s a’ fejetlenség (anarchia) zavarjainak vagyon kitéve; de szerencsémre a’ szenvedelmek legnemesebbikétől, attól a’ ki mindég a’ zivatarok lecsilapitásában, a’ békesség keresésében, ’s az igaz boldogság feltalálásában foglalatoskodik, meg tudtam, hogy az igazgatás monarchiai; – hogy egy mennyből leszállott Genius által igazgattatik, ki isteni végzéstől arra van büntetve, hogy több vagy kevesebb évekig ollykor majd egy századig ezen Országba légyen zárva, ’s az ő nemes mivoltánál illy sokkal alattabbi teremtéseket igazgasson ’s a’ mellyre ezeknek magaviseletjek számadása alatt lévén, számkivetése ideje után nagy jutalmak, vagy büntetések várnak, mellyeket az Istenség fog reája mérni, a’ szerént, a’ mint magát ezen nehéz kormányozásban viselte. –
Nehéz kormányozásban! szakasztám félbe szavát. – „Nekem ugy tetszik, hogy ezen Genius, olly sokkal felemelkedettebb azoknál kiket kormányoz, hogy soha is akaratjában, akadályokra nem találhat; alatta valói nem lehetnek eléggé vakok, magokat hozzája hasonlítani, sem olly esztelenek, hogy neki ellentáljanak. Törvényei bizonyoson soha nem csaló jósolásoknak tartatnak, nem találhat egyebekre csak vakon engedelmeskedőkre, ’s bámuló imádókra”. –
„Nagyon csalatkozol, felele vezetőm – ezen Géniusnak kit Léleknek neveznek, nem olly könnyű dolga mint képzeled. Az égnek azon végzése, melly nekünk adta, boldogságunk alapításáért, ’s érdeme nevekedéséért kénszeríti őtet, mindenben a’ mi minket érdekel részt venni; szorosan vagyon, testi – ’s romlott mivoltunkhoz kötve, szenvedést okoznak néki a’ mi bajaink, kedvtelést örömeink; minekelőtte végső rendeléseit adja, mellyek az egésznek akaratját teszik kéntelen ő meghallgatni az énekek szavát, figyelmezni a’ szenvedelmek hangjaira, meg kell vizsgálnia szükségeinket, éreznie ohajtásinkat, ’s úgy tanácskozhatik arról hogy mibe egyezhet meg, mibe nem? mit kellessen eltiltani, vagy megengedni. Jere lásd őtet, légy jelen tanácsán, vizsgáld meg udvarát; nagyon egyelesnek fogod találni mondhatom, mert mindnyájunknak jusa van a’ jelenlétre, ’s szólásra.”
Ezen felelet, nevelte bámulásomat: hallgattam ’s követtem vezetőmet; de nem kevés bajjal mivel némelly otromba lakosok, egy diaphragma nevű helyen, meg akartak tartóztatni, azt állítván, hogy itt fogom a’ királynét találni. Mások kik nékem igen szomorú bolondoknak látszottak azt mondták: „hijába jársz, a’ lélek sehol sincs”, ezeknek boszonkodva fordítottam hátat sajnálkozva tévelygéseiken.
Egy kis gyengéd, édesded, nagyon romános szenvedelem végtére megfogta kezemet, ’s kénszerítve kért, hogy ki ne menjek egy más helyről, mellyet szívnek hittak. Valóban a’ bémenő, ’s kijövőknek olly nagy tolongásokat is láttam ott, hogy azt az Ország munkássága középpontjának vélvén nem szándékoztam tovább; de vezetőm parancsolá, hogy kövessem, én engedelmeskedtem.
Nem soká nagyon félénk helyre érénk, hol egyesűltek az ország minden részeiből utak, vizcsatornák. – Soha helyet nem láttam ennél világosabbat, ’s a’ hol még is bajosabb lett volna tisztán látni, a’ tárgyakat. Éppen a’ világosság sokvolta kápráztatta látásomat; mindennemű volt itt, nagyok, kicsinyek, egyszerűek, szinesek, égő lángok, lobogó tűz, ragyogó fény, csillámló világ, szelid mécsek, szikrázó villámok, repdeső tüzek, ’s ezeken kivűl számtalan vágyások, ’s szenvedelmek, kik tükröket ’s prismákat forgattak, mellyek minden pillantatban a’ külömböző tárgyaknak ujabb, meg ujabb formákat, és szineket adtak. –
Ezen tündér fény miatt soha nem tudtam a’ Lélek képét ugy elismerni, hogy leirhassam. Nem láttam egyebet, egy tiszta világformájánál, mellynek semmi hasonlatossága nem volt, a’ többi szemembe ötlő létekhez.
Végre vezetőm, ki nevét görögül a’ Bölcseség szeretetének mondta,*
Filozófiának.
sok baj, ’s figyelem után tisztán mutatott, a’ lélek királyi széke mellett, két magos, nemes, de komor tekintetű asszonyt, mind kettőnek világos fáklya volt kezekben, egy harmadik öltözet nélkűl egy alig látható tükört mutatott kezében, de a’ melly bé volt fátyolozva. „Látod, szóla vezetőm, az okosságot, a’ rényt, ’s az igazságot; királynénk tiszteli, ’s féli őket.”
Bennem is mondám bizonyos félelmet gerjesztenek; de ellenben ki az a’ gyönyörű aszszony ott túl, kinek tekintete olly bájoló, beszédje olly édes, ’s olly bizvást szól a’ királynéhoz. Égek őtet megölelni. –
„Elhiszem, ugy mond Mentorom, vissza tartóztatva, az a’ bujaság, tetszenek néked kecsei, rettegj csaljaitól, bámulod a’ rózsákat, mellyek koszoruzzák, de tekints lábaihoz”. – Ugy tevék: ’s réműlve egy rengeteg örvényt láték a’ honnan mély sohajtások tódultak.
Később a’ Királyné körül egyenként észre vevém, a’ Haragot, égő, ’s mord szemeivel, a’ sáppadt Irigységet, egy méreg töltött poharat tartott kezébe, melly örökké önmagára ömlött, ’s egy tőrt, melly mindég magát vérzette.
A’ Nagyravágyás, méltóságos volta ’s fegyverei csillámlása által egy pillantatig kápráztatta szemeimet, de a’ vér, mellyel bé volt mocskolva, borzasztott. – A’ Fösvénység éppen olly nevetséges mint utálást gerjesztő formájú volt, rongy fedezte, sovány, nyughatatlan, ült egy nagy darab aranyon, mellyet hátmegől gyerekek pajzánon morzsoltak ki alóla.
A’ trónus zsámolyánál egy asszony űlt, ’s mindent fel írt, a’ mit látott ’s hallott, de egy kis öreg jött késével ki vágni nagyobb részét a’ béírt leveleknek: könnyen rá ismertem az emlékezetre, ’s az időre.
Sok szemeimet sértő tárgyakért vigasztalást nyertem, látván az erőt, mint gyámolát a’ jóságnak; az igazságot erős kezekkel vissza ijeszteni a’ vétkeket ’s óltalmazni a’ rényt – a’ mérsékletet, nyugalmasan ellenállni a’ vágyások zabolátlan rohanásának, a’ szenvedelmek zivatarinak, és a’ szelíd szerénységet, egy szegeletben a’ rény, ’s a’ dicsőség ékesítésével foglalatoskodva.
De később leginkább vonta figyelmemet magára egy magos asszony, biróságot mutató öltözetben, vonásai komolyok is szelídek is voltak; mindenki tisztelettel hajlott meg előtte, némelly pártoskodókon kívül, kik hijában igyekeztek megrettenteni – épen olly kevéssé látszott azokra hajtani, kik körülte hizelkedtek mint a’ kik megvesztegetni vagy elcsábítani igyekeztek – részre hajlás nélkül hallgatott meg minden kéréseket, minden panaszokat.
Előtte egy nem hervadható koszorú volt, háta megett állott egy fekete ember, képe írtóztató, ’s fenyegető, kezében éles fulánkokkal szúrós ostor.
A’ királyné, mindég figyelemmel nézte ezen tárgyakat ’s nyughatatlankodva láttatott határozásai tétele előtt tanácsát várni ezen aszszonynak. „Imhol van, monda, vezetőm, az ország nagy bírája, ez a’ lelki isméret, retteg ettől fejedelmünk, örökké kell követni tanácsait, ’s vele egyet érteni; ’s ha ollykor történik, hogy egyenetlenségbe jőnek, és öszvevesznek, zavarba jő minden. Nincs többé tartalékja a’ szenvedelmeknek, nem ismernek határt a’ vétkek, ’s fortélyok – egybe roskad a’ lélek királyi széke, az ország, legnagyobb veszélyek prédája ’s minden el lenne veszve, ha ez a’ fekete ember, kit rémüléssel néztél, kinek neve a’ megbánás, helyre nem hozná az aránysúlyt ’s vissza nem adná az országot királynénknak, minekutánna durván megostorozza, rangját, ’s származását tekintetbe nem véve.
De gyakran megakadályozva ezen igyekezetében azon asszony kit távolabb látsz, amaz örökké egyforma minden kijelelt vonás nélkűl való ábrázattal, kellemetes, ámbár súlyos lánczára tud mindent fűzni, ez a’ megszokás: egyforma a’ jóhoz mint a’ roszhoz; helyesen mondta róla egy régi, hogy erőssé teszi a’ vétket úgy mint a’ rényt. Legveszedelmesebb benne, hogy eltudja némítani a’ lelkiisméret szavát, akkor elvagyunk vesztve remény, ’s mentség nélkűl. – Már most ismered országunkat, annak lakosait, udvarát, fejedelmét annak tanácsosait: közeledjél ’s halj: sok mozgást veszek észre, a’ királyné bizonyosan valami nagy elhatározásban foglalatoskodik, ’s fontos rendeléseket tészen.” – Félelem, ’s tudni kívánás közt közeledém a’ királyi székhez; nem soká hallám a’ nagyravágyást mi kevélyen nógatta a’ királynét, hogy engedjen kívánságinak, ’s megegyezzen egy tettben, mellyet az ország felemelkedésére, ’s előmenetelére igen hasznosnak lenni állított. Mellette volt az önszeretet, ki sok nyereséget látott a’ szándékban; éles hanggal bizonyította a’ felfuvalkodottság, hogy nem lesz semmi akadály mellytől rettegni lehessen; – a’ harag emlékeztetett bizonyos ugy nevezett megsértésekre mellyeket ez ország egy idegen hatalmasságtól szenvedett, ’s mellynek az irígység hatalmát nem állhatta; sugva a’ fösvénység nagy meggazdagodást igért ’s jövendöle az országnak – nem kedvetlenűl látszott hallgatni ezen külömböző szenvedelmeket a’ fejedelem, ’s békételenséget, hidegséget mutatott midőn a’ mérséklet, ’s előrelátás eléállottak megmutatván kedvetlen oldalait, ’s veszélyeit a’ javasolt szándéknak; de az igazság ’s okosság méltósággal költek egyszerre fel, elhatározott hangon mondván: a’ cselekedet mellyre venni akarnak, igasságtalan, tehát hasznos nem lehet – a’ királyné háborgott, a’ lelki isméret közelített hozzá, ’s így szól: Nincs mit kétségeskedni, követned kell az okosság, ’s igasság tanácsát; szünj meg a’ csalfa szenvedelmekre hallgatni ’s el ne felejtsd Confuciusnak mondását. – „A’ gonoszoknak kihallgatása, már kezdete a’ gonoszságnak” – ezen szavakra, ugy véltem, hogy a’ fényt, melly a’ lelket körül ömölte szelíd pirulás fogta-el; hallottam ezen királynénak bájjal öszvehangzó szavát, mellyel parancsolá a’ nagyravágyásnak, hogy hallgasson, ’s többé ne szóljon igasságtalan szándékáról. – Látám továbbá a’ bujaságot virágokat, ’s gyümölcsöket ajánlani a’ fejedelemnek, mivel Hymen ’s az okosság társaságába jött a’ lelkisméret mosolygott ’s a’ lélek elfogadta az ajándékokat, kevés idő mulva a’ bujaság vissza jött, előtte léptek a’ fortély ’s némelly kaczér vágyások; vele volt a’ részegség; gazdag kosarat mutatott, mellyre a’ titok ujját száján tartva, sürü leplet vont – a’ lélek kisértetbe jött; de a’ rény komolysággal visszataszította a’ kosarat, sikóltással rejtezett el a’ szemérem, enyelegve folytatta a’ titok ajánlását, de fenyítő hangon mondá a’ lelkisméret, egy hajdoninak ezen szavait: – Emlékezz az önnön szemrehányásokra, ollyanok mint ezen fáklya mellyet tartok, szét oszlatja a’ homályt, mellyben a’ bűnt, rejtezve lenni gondolja. – Szavára a’ szemérem vissza jött, ’s a’ királyné hidegen parancsolá a’ bujaságnak hogy távozzon.
Elbájolva a’ miket láték ’s hallék, mondám az engem vezető nemes szenvedelemnek. Imhol látod ezen ország igazgatása nincs olly sok nehézségekkel egybekötve mint gondolod. Megengedem hogy vagynak igen veszedelmes, ’s szédítő szenvedelmek, nagyon csábitó híbák, ’s fortélyok, de a’ lélek nincs mit féljen tőlök, ott van oltalmára az okosság ’s igasság tanácsa, észrevételei a’ mértékletnek, szeméremnek, fenyítő intései a’ lelki isméretnek, ’s a’ megbánás félelme. Illy tanácsosokkal nem csalatkozhatik, ’s bizonnyal mindég bőlcs végzéseket teend; – én megvagyok nyugodva ezen ország boldogságán.
„Felette jókor örvendesz felele bölcs vezetőm, kevessé igen kész vagy magadat elbízni. Nem kell semmit az első tekintetből itélni; vagy nagyon csalódom, vagy azon gonosz kis varázsló, kit távolról jönni látok, sok zavart fog itt támasztani ’s lehet, hogy nagyon szomorú, ’s azoktól mellyeket látál igen külömböző jelenéseket okoz.
Hogy hogy – kiálték – varázslók is vagynak ezen országban. Igen is felele: vagyon kettő: az egyik jó, ’s igen hasznos, ’s ez a’ képzelődés; elevenít mindent, mindent szépít: megvallom, hogy nincs mindég tökéletes egyetértésben velem ’s az okossággal, de megbotsátjuk néki tévelygéseit, mivel minket is bájól, ’s szépít. Ha ide hagyna minden elvesztené kecsét, ’s ezen ország pusztává válna némelly száraz ’s borongó eszek vissza taszítják, de ezeken nevetünk ’s őtet mindnyájan szeretjük. Maga az igasság ’s való is ollykor nevetve reá bizzák magok ékesítések gondját, ’s akkor annál szeretetre méltóbbak.
De a’ testvére mellyet eszelősködésnek hívnak, a’ legveszedelmesb minden ismeretes varázslók között: mindenüvé befurja magát mindenütt láthatatlan; azok kiken leginkább uralkodik legkevesbbé ismernek reá. Ezen varázsló halálos ellenségem. Képzeld gyakran az én formám ’s nevemben üzi legfeketébb gonoszságait, mindenféle ábrázatot ’s alakot tud magára venni; tévelygésbe hozza a’ lelket, megszédíti az okosságot, ’s ollykor, magát a’ lelkismeretet is megcsalja. Én egyedül ismerem, üldözöm; de felette gyakran süker nélkül támadom meg; az én hatalmamnál fogva láthatová teszem szemeid előtt, nézzed közelít, ’s készül gonoszságának uj jeleit mutatni.”
Elbámulva ezeknek hallására arra tekinték, merre vezetőm mutatott, ’s láték egy kicsiny asszonyt fején csörgő sapka volt, ’s álorcza fedezte ábrázatját, köntöse, melly minden színü, ’s nemű darabokból volt egybe toldozva tele volt zörgőkkel, éles hangjoktól csengettek füleim, ámbár azokat rajtam kívül senki más nem látszatott hallani.
A’ sokaság közepette menve gyengén érintett kit kit csörgő sapkájával.
Oh csuda! ezen pillantatban szemeim előtt változott el mindennek formája. A’ nagyra vágyás dicsőséggé változott által – a’ fortély rénnyé – a’ bujaság boldogsággá; a’ bosszuállás igassággá; érdemmé a’ boldogság, tudománnyá a’ kérkedő tudákosság – jótevőséggé a’ pazérlás, bátorsággá a’ vakmerőség, a’ ravaszság politikává, a’ félénkség előrelátássá, a’ tettetés kegyességé. – Ezen pillantattól fogva minden rendetlenségbe jött, ’s felfordulva volt a’ királyszék körül, minden fortélyok, hibák, minden veszélyes szenvedelmek elkábították a’ fejedelmet kiáltásokkal, tántorították csalfa, ’s ámító beszédeikkel, megvesztegették csábító igéreteikkel.
A’ csalfa dicsőség szép reménnyel részegítette, a’ bujaság felébresztette vágyásait, bátorságot ajánlott a’ bosszuállás, a’ fortélyosság az előrelátás gyümőlcseit ajánlotta, kegyesség alakjában tettetés vezette pokol felé az eget mutatván néki.
Az okosság, az igasság szava el volt ölve kiáltásaiktól, a’ rény, ’s a’ való félre voltak taszítva a’ gonosz rágalmazás ’s a’ sértő csuffondarosság által, végre maga a’ lelkisméret elalélva a’ puhaság karjai közt kit a’ nyugalomnak vélt lenni csak gyenge, ’s töredezett hangokon szólott; még is elég félelmet okozott a’ léleknek, hogy tartóztassa még kétségeskedett; de megjelent egyszerre a’ hizelkedés csuszva ’s tömjénezve. Ez a’ fejedelmek méreg keverője, elkábítá a’ királynét, áldozó füstjével ’s gyászos mesterséggel majmolván a’ közvélekedés hangját így szólott: Királyné, ne álj továbbá ellent, a’ dicsőség ’s boldogság várnak reád, engedj egész országod ohajtásinak.
Avval elhurczolá a’ lelket, az őtet körülvévő puha örömmel vétkek, szenvedelmek karjai közé.
Hogy írjam le ezen siralmas gyengeség következéseit, egyszerre zenebona uralkodott mindenütt, lázzadás, fejetlenség’ prédájává lett az ország, erejét dühös láng emésztette, melly mindent elperzselt, kiszáraztotta vizcsatornáit, ’s egész lételének alája ásott, egy ragadó betegség terjedt el az ország minden részeiben sehol már segítség, semmi rend, semmi zabola többé, a tébolyodtság látszott ezen szerencsétlen országot igazgatni, ’s végveszéllyel fenyegetni.
Bőlcs vezetőm kétségbeesés közt volt – hol van bátorságod? mondék neki: sürgettem, mentsük meg magunkat, mentsük meg az országot, úgy hiszem még nem lehetetlen, amott azon árnyékban veszem észre a’ lelkiismeretet felébredni, rá ismer a’ valóra: látom hogy közelít felénk, menjünk vele, ezen pillantatra vártam felele vezetőm.
Egyesültünk vele, gyorsan közeledtünk a’ királynéhoz, a’ való felfedte tükörét, a’ lelkisméret elészólítá a’ megbánást, ki megragadta a’ lelket, ’s irgalom nélkűl ostorozta. Ezen szerencsétlen királyné keserves zokogások közt vissza űle székébe, az eszelősség eltünt, kiki vissza vette valódi formáját, ’s minden vissza tért a’ szokott rendbe.
Elragadva ezen uj látástól, büszke, ezen jó kimenetelre mellyet magamnak tulajdonítottam elfelejtkezvén mellettem lévő társamról, vezér segéd nélkűl folytattam gondolatlan lépésimet, ’s elhítséggel merészeltem a’ királyiszék lépcsőjire hágni, ’s az okosság helyére ülni, mellynek helyét bétőlteni véltem; de a’ való elmosolyodva adta értésemre, hogy csalódom, ’s hogy sűletlenség helyére űltem, hangos, ’s közönséges kaczagás követik szavait, ’s azoknak megerősítésére a’ megbánás felkelvén olly keményen pattogtatta rám ostorait, hogy magamon kivűl rogytam öszve.
Szemeimet felnyitva egyedűl találtam magamot ágyamba feküve, minden el volt tünve, de örökre emlékezni fogok ezen különös utazásra, soha el nem fogom felejteni azon veszedelmeket, ’s keserveket, mellyeket a’ sűletlenség, ’s eszelősség okoznak a’ léleknek, eszemben fogom örökké tartani, Horatiusnak azon két versét, mellyet durva fenyítő ütései közt mondott.*
A francia eredeti idézi a hivatkozott két Horatius-verssort is, ez a lezárása az írásnak: „Tout sot devient méchant, tous les méchan[t]s sont fous; / Et ceux-ci, mes amis, sont les pires de tous.” („Minden bolond gonosz lesz, minden gonosz megbolondul; / És ezek, barátaim, a legrosszabbak mind közül.” Bódi Kata fordítása) Ezek a sorok a korabeli francia Horatius-kiadásokban a Szatírák második könyvének harmadik darabjában találhatók, ám egyértelműen pontatlan a megfelelés a francia és a latin nyelvű szövegek között (vö. a latin változattal: „ergo ubi prava / stultitia, hic summa est insania; qui sceleratus, / et furiosus erit” – „Ha galád is a téboly, akkor a legdühösebb. Aki vétkes, az esztelen is lesz.” Kárpáthy Csilla műfordítása).
Báró Wesselényi Miklós.


AZ ÉJFÉLI HÁZ.

Isten hozzád büszke város,
Roppant kőhalom
Isten hozzád, falaid közt
Már nem nyughatom.

Melly után olly hőn sovárgék
Láttam fényedet,
Lepke szárnyon elvigadtam
Örömeidet.

Kerted’ annyi bájvirága,
Tündér szépeid
Már nem vonnak ’s rövid napod,
Rövid éjeid.

Nincs szememnek múlatása
Változásidon,
Nincs szivemnek gerjedelme
Csillogásidon.

Távol, halmon és vizen túl
Sík tér’ közepén
Áll egy kis lak, Emma’ háza:
Oda vágyok én.

Ott busong az elhagyott lány
’S olly hű kebele:
A’ hűség arany betűkkel
Irva van bele.

Szép is, jó is, és szeret is
’S rám epedve vár,
E’ kemény, e’ hittelen szív
Megtagadta bár.

Így tünődik Dálnok Endre
’S útat messze vált,
Elhagy fényt és társaságot,
’S zengő palotát.

Egyedűl megy, és alatta
Gyors alföldi mén
Vág csikorgó hosszu pályát
A’ tél’ mezején.

Víg faluknál, víg lakóknál
Mégyen úta el,
Nem mulathat, tova száguld
Gerjedelmivel.

Ifjak híják, szép leányzó
Várja ’s hő kebel’,
Nem mulathat, tova száguld
Szép reményivel.

Mintha hátra hagyni vágyna
Önnön lételét,
A’ világot, és a’ földet
’S minden örömét:

Olly szilajon, olly elszántan,
Olly bőszülve fut
Hóvilágnál, holdvilágnál,
Míg egy síkra jut.

És a’ síkon pusztaság van,
Hó és pusztaság,
Csendes hajlék közepette,
Benne mécsvilág.

De sem tőle, sem hozzája
Nem vezérel nyom,
El van hagyva, eltemetve
Mint a’ fájdalom.

Sóhajt Endre, és az éjfél
Tompán vissza zeng,
Félelemtől, és reménytől
Aggó szíve reng.

Ott van, hallgat, és nem hall szót,
Néz, és senki sincs.
’S nyílik – máskor annyi kéjre! –
A’ megért kilincs.

Benn merengő nyúgalomban
Egy leányka űl,
Könyökére hajlott fejjel,
Búsan, egyedűl.

Vállain elomladozva
Szög hajfodrai,
Haloványon elpirulva
Gyenge arczai.

’S csendes tenger van szemében
Melly egekbe néz,
Mellyet dúlni már nem látszik
Semmi földi vész.

Mellyben a’ múlt, és jövendő,
Álmát tükrözi,
’S azt öröm’ bú’ harmatgyöngye
Már nem öntözi.

’S mintha épen most vonná fel
Álma’ fátyolát
Föltekint, ’s az ifju benne
Látja Emmáját.

’S szól: ah Emma csak magad vagy!
’S a’ lány nem felel.
Emma, Emma hát nem ösmersz?
’S a lány nem felel.

Emma, Emma! messze útról
Értted jöttem el,
Elhagyám a’ nagy világot
’S értted hagytam el.

Emma, Emma! megbocsátasz,
Angyal, úgy-e meg?
A’ megtérőt Emma’ szíve
Nem tagadja meg?

’S mint szoká, ölébe vonná
Endre kedvesét,
Csókjai közt lángajakkal
Tenné esküjét,

De szemében a’ leánynak
Tiltó tűz ragyog,
Mondhatatlan, melly velőkön
’S lelkeken át lobog;

Melly reményt, és bátorságot,
’S vágyakat megöl,
’S a’ halált, és sírba néző
Bút támasztja föl.

Öszve zúzva, elcsüggedve
Dálnok elborúl
’S illy utósó kérelem foly
Hűlő ajkiról:

Ah ha el vagy szánva ’s nálad
Nem lehet hazám,
Szólj csak egy szót és ne nézz illy
Lélek-ölve rám.

Ez nem engem, egy világot
Tenne semmivé.
Ah ne vess illy rémszemet rám,
Ez nem Emmié.

Dálnok így szól, a’ leányka
Lassan rémesen
Fölkel, nagy bú’ súlyaival
A’ szép termeten.

’S mint rózsával temetett sír,
Nyilnak ajkai,
Vas kebelt is megrendítők
Rezgő hangjai:

Késő! Késő! Dálnok úrfi,
Elmulók korát;
Nem hű az, ki várni hagyja
Hű menyasszonyát.

Várva láttam a’ tavasznak
Nyíló kellemét,
Várva hő nyárt és az ősznek
Hulló levelét.

Most lakásom hideg és szűk,
Szűk és szomorú.
Benne éj van, és fölötte
Téli koszorú.

Van-e kedved illy tanyához?
Vagy bár lássd magad. –
’S egy koporsót tár ki karja
Szemfödél alatt.

És azonban sűlyed a’ ház,
Mély sírrá leszen;
Minden szellem éj’felén túl
Alszik csendesen.

A’ kis háznak sűlyedtével
Elhúny a’ világ
’S éj van messze a’ nagy síkon,
’S hó és pusztaság;

De középen féltemetve
Áll egy kis kereszt,
Rózsa színű lobogója
Rajta lengedez.

Fejcsüggedten a’ sebes mén
Kötve tombol ott,
Dálnok – a’ sír’ kebelében
Halva maradott.

Vörösmarty.


A’ BOLDOGÍTOTT.

Én szeretek, szeretetve vagyok, ’s gyönyöréjeket élek –
Úgy de hol? úgy de kinél? – Paphia, tudd te magad.

Kazinczy.


SZERBUS NÉPDALOK
1.
Titokban semmi nem marad.

Két szerelmes egy kies ligetben
Csókot váltva múlatott szelíden
Vélték senki meg nem látja őket.
De a’ zöld rét megpillantá őket,
Megmondotta a’ fejér juhnyájnak,
’S a’ fejér nyáj gondos pásztorának,
Pásztor megmondotta egy utasnak,
Útas a’ rév mellett a’ hajósnak,
A’ hajós megmondta csolnakának,
A’ csolnak megsúgta a’ folyónak,
A’ folyó víz a’ leány anyjának.
’S átkozódva szólt a’ szép leányzó:
Zöldelő rét, száradj-el örökre,
Nyáj, te juss a’ farkasok fogára,
És te pásztor a’ Török’ vasára,
Néked útas száradjon-el lábad,
Hordjon a’ folyó el téged révész,
Rád hajó a’ menykő szórja lángját,
’S lángját oltsad-el te áruló víz!

[Fordította: Székács József.]


2.
Leányátok.

Kertben ül szép Szmílya varrogatva
Dinnye-kertben szegfüvek között ül.
’S hívja Szmílyát anyja vacsorára:
Jer leányom Szmílya vacsorálni.
Anyám! Szmílya vacsorálni nem megy
Egyetek csak; rám ne várjatok ma,
Vacsorátok nem jön most eszembe
Szívemet mert nagy bajom kinozza.
Kedvesem ma látogatni eljött
És kertembe’ szörnyü károkat tön,
Jószagú virágaim’ letépte,
Munkámon a’ selymet megkuszálta,
Átkozzuk-meg őt anyám mindketten:
Tömlöcz légyen keblem a’ kedvesnek,
Karjaim nyakára lánczok,
Ajkam szívja barna két szemét-ki.

[Fordította: Székács József.]


3.
[Hej, leányka, kedves kerti rózsám...]

Hej, leányka, kedves kerti rózsám!
Mikor nőtél, valljon mire néztél?
Nőtél e te topolyára nézve,
Vagy a’ büszke karcsu nagy fenyőre,
Avvagy én legifjabbik öcsémre?

Oh legény! te fényes szép napom!
Nem nőtem én topolyára nézve,
Sem a’ büszke karcsu nagy fenyőre,
Sem nem a’ legifjabbik öcsédre –
Hanem nőtem néked ellenedben.

[Fordította: Székács József.]


4.
[Estve fénylett fényes hold az égen...]

Estve fénylett fényes hold az égen,
’S a’ zöld rétet megvilágosítá.
Rajt’ legelnek két szép úri mének,
Őrzik őket két szép ifj-urak,
Bán Sztiépo és Kapetán Jóvo.
Bán Sztiépo Jóvohoz imígy szólt:

„Melly szép, pajtás! a’ holdnak sugára! –
Oh melly boldog, pajtás, olly legény
A’ kinek nincs messze szeretője;
Fájdalom! nagy-messze az én mátkám!
Elrothadna kendőm, kezkenőm is,
Míg szépemhez érnék, a’ nagy úton:
Kendőm, hogyha vinnék benne szőlőt,
Keszkenőm, ha könyvemet törölném.”

’S szóla néki a’ Kapetán Jóvo:
„Pajtás! én mátkám is jó távul van,
De ha nékem mátkám jut eszembe,
Nem tekintem, milly késő éjjel van
Ménem sem, vagyon e rév a’ vízen:
Mégyek: úton por nem kél nyomomban;
Mégyek vízen: ’s hab sem zajg utánam.”

[Fordította: Székács József.]


5.
Az álmatlan leány.

Álom gyötör, álom kinoz,
Nem tudok nyugodni,
Gondolkozván, édes anyám
Hogy kihez fog adni.
„Menj, leányom! a’ kecskéshez,
Jó dolgod fog lenni!”
Anyám, nem megyek kecskéshez,
Rosz dolgom fog lenni,
A’ kecskés a’ sziklákon jár,
Nyakát fogja törni.

Álom gyötör, álom kinoz,
Nem tudok nyugodni,
Gondolkozván, édes anyám
Hogy kihez fog adni.
„Menj, leányom! – a’ juhászhoz,
Jó dolgod fog lenni.”
Anyám, nem megyek juhászhoz,
Rosz dolgom fog lenni;
A’ juhász az erdőben jár,
A’ farkas széttépi.

Álom gyötör, álom kinoz,
Nem tudok nyugodni,
Gondolkozván, édes anyám
Hogy kihez fog adni:
„Menj, leányom! a’ kalmárhoz,
Jó dolgod fog lenni.”
Anyám, nem megyek kalmárhoz,
Rosz dolgom fog lenni,
Kalmár szerte széllel utaz:
Nem fog haza jönni.

Álom gyötör, álom kinoz,
Nem tudok nyugodni,
Gondolkozván, édes anyám
Hogy kihez fog adni.
„Menj, leányom! a’ szabóhoz,
Jó dolgod fog lenni.”
Anyám, nem megyek szabóhoz,
Rosz dolgom fog lenni;
A’ szabónak tűje vékony,
’S éhesek gyermeki.

Álom gyötör, álom kinoz,
Nem tudok nyugodni,
Gondolkozván, édes anyám
Hogy kihez fog adni:
„Menj, leányom! a’ szántóhoz,
Jó dolgod fog lenni.”
Hozzá megyek a’ szántóhoz,
Ott jó lyányod’ dolga:
A’ szántónak keze barna,
De fejér kaláccsa.

sz.j.
karloviczon.


FÉRFI ÉS GYERMEK.

Érettebb férfi vágyaink
A’ Styx révéig érnek;
Gyermeki könnyü plánjaink
Esthajnalra czélt érnek.
Szél ’s szirt rémít, ha csolnakkal
Indulsz, bár szép a’ reggel;
A’ gyermek méhe-ajakkal
Csak a’ jelen jón legel.

Sz. Á.


MDCCCXXIII.*
1723; Toldy Ferenc eredetileg MDCCCXXIII esztendőben címmel írta meg, s az 1822‒23-as vármegyei ellenállásra utalt. (Vö. Dávidházi, 2004, 157.)

Mikorra szűnsz-meg, végtire, sors, mikor
A’ bús magyarra szórni gyötrelmeid’?
Mikor leszen ment harpyáktól,
Ah mikor ér valahára partra?

Olly lét találta e’ gyönyörű nemet,
Hogy harczrivaj közt folyva le évei,
Ingott gyakortan a’ magas tölgy
A’ dörögő viharok dühében;

De egy jó isten végre megőrizé
A’ végveszélynek bús ijedelmitől;
Nyugalmat óhajt, éltet – ’s nincs más
Aegisze, mint haza-hív szerelme!

Nem lepke érzés, nem hiu mámor ez,
Van mért szeresse a’ magyar a’ hazát:
Minden nyomon, bátor hová néz,
Ősei, hősei ott nyugosznak.

Nincs eggy arasznyi föld hona’ térein
Mellyen magyar vér nem folya ekkorig:
Ez íhleti Tokaj’ tüzében,
Ez foly erébe Budánk’ borából.

Azért kevély ő, hogy magyarok’ fija;
Azért hazája kedvese, mindene,
Kivűle néki nincs szerelme,
Élete nincs ’s ragyogásra kedve.

Budai.


Hála-dal.

Egykor homályos érzetek’ álmain
Borongva lengett képzetim’ angyala;
Ömlő pataknál, ’s berkek’ éjén,
Aetheri képek után epedtem.

Sejdítve néztem téreiden, Olümp,
A’ messze felhők’ éjjeli táborát;
Felém tündérszemek mosolyogtak,
’S isteni szózatokon hevűlék.

Eltűnt az álom; és üresen maradt
Titkos Valókért lelkesedő keblem:
Nincs tündérkép, nincs lenge fátyol,
’S Heszperi kert,*
A Heszperidák kertje a költészetben a földi mértéket meghaladó szépségű virágzó kert vagy gyümölcsös, az istenek kertje, hova halandó be nem juthatott. (KFV. 491.)
’s ölelő Sülphída.*
A levegő legfinomabb atomjaiból álló lény (KFV. 491.)

Ki hozza meg szép napjaimat viszont?
Ki szenderít el rejtekem’ alkonyán,
Hogy lepkeként szép álmaimnak
Rózsavirányi fölött lebegjek?

Hadd folyjon, Eros, háladalom neked!
Te nyájas arcczal jössz, ’s szeliden borúl
Tündérbáj*
mulandó, tünékeny báj, valószínűleg Kölcsey leleménye. (KFV. 492.)
ismét berkeimre;
’S Élüzion mosolyog körűlem.

Kölcsey.


Mohács.

1.

Sír vagyok, elhullott magyaroknak sírja, Mohácsföld,
Melly vérből nevelek gyász telekimre mezőt;
De ne pirúlj, oh honfi, azért eljőni sikomra,
Hadgázolta határt látni ’s az árva Cselét:*
1526. augusztus 29-én, a mohácsi csatavesztés napján a Csele patakba fullad bele a menekülő II. (Jagelló) Lajos magyar király.
Kart és férfi kebelt vive itt a’ harczba magyar nép;
Számmal, ölő lánggal győze az ozman erő.

2.

„Melly föld ez, mi virágzó tér az öreg Duna’ partján?
Mellyen sárga kalász rengedez és buja fű.”
Nyögve felel ’s csak alig hallatva ’s keservesen a’ föld:
„Hír temetője Mohács, a’ magyar’ átka nevem.”

Vörösmarty.


A’ bánkodó férj.

Szatmárban egy kis csárda van,
Trézsi asszony lakott ottan.
Éjfél haján, bogárszemű,
Kerek tagú! őz termetű;
De jaj, milly szép olly csintalan,
Rózsás ajkin pör untalan.
Most kezde csak honn kis vitát,
Csörűl, pörűl, ver a’ mit lát.
Férjén a’ sor, ki szugban űl,
Midőn illy szó harsog kivűl:
Jőn a’ tatár!
Réműl, sír, fut, bujkál a’ nép;
De szép Trézsi hegykén kilép.
Ő férjfitól hamar nem fél,
Kivált az ügy ha nyelvre kél.
Még harcztól lángzók arczai,
Lejtnek hókeble’ halmai,
Midőn jön egy zömök tatár
Szívén zsákmány, szemén tüzár.
A’ szép Trézsi kényére hat,
Nem kér soká, felé ugrat,
Derékban őt átöleli,
Magához lóra emeli.
Eltér ’s öröm lobbantában
Rá rá pislog nyargaltában.
Búsúl a’ férj szép asszonyán,
Utána néz mint vész után;
’S a’ mint eltün, köny könyet hajt,
Sajnálná őt, és felsohajt:
Szegény tatár!

Kisfaludy Károly.


[Metsző: Joseph Stöber, rajzolta: Kisfaludy Károly.]




Okos Jancsi ’s bolond Kata.

Népmonda.

Volt egyszer egy ember, a’ kit Jancsinak hívtak: feleségét pedig, a’ kit nem rég vett volt, Katának hívták. Ő igen okosnak, felesége pedig igen esztelennek hitte magát. Ugyan azt hitték közönségesen a’ faluban is, annyira hogy, hol tréfából, hol igazán az embert okos Jancsinak, az asszonyt pedig bolond Katának hívák. Innen vala, hogy szüntelen is az ember a’ feleségének mindent csaknem egy betűig megparancsola, ’s ezt a’ feleség mindég megcselekedé pontosan.
Egyszer ezt mondá Jancsi feleségének: „Hallod e, Kata! én kimegyek a’ mezőre dolgozni. Mikor vissza jövök éhes leszek, készíts valami jó ízű ételt, és tégy hozzá egy pohár sert.”
„Jól van,” monda Kata „minden készen lesz.”
Mikor eljött az ebéd órája, elé vevé Kata az egyetlen darab húst, a’ melly vala házánál, ’s feltevé rostélyra, hogy megsüsse. Nem sokára pirulni kezde a’ hús, Kata melette űltt egy villával, hogy megfordítsa.
„No már ez mindjárt meglesz,” így szóla magában, „most lemegyek a’ pinczébe sert hozni.” Ott hagyta a’ rostélyt a’ tüznél, kezébe vette a’ nagy korsót, ’s lement a’ pinczébe, ’s kihuzta a’ csapot a’ hordóból. A’ korsó lassan lassan megtölt, ’s Kata vigyázva lekuczoródott melléje, mikor egyszeribe eszébe jutott, hogy a’ kutya nincs bezárva, ’s hogy oda jöhetne a’ tűzhelyhez, ’s elragadhatná a’ húst: és tüstént felszalada a’ pinczéből. De a’ menykő eb már valóban elvitte volt a’ húst. Utána szaladott Kata a’ mezőken keresztül. De a’ kutya sebesebb vala mint az asszony, ’s elvitte fogában a’ húst. „Oda vagyok,” monda Kata, „mit fog mondani az uram, mikor haza jőn?” De majd azzal vigasztalá magát, hogy változtathatlan dologért nem kell búsúlni, ’s vissza ment haza.
Mivel sokáig futott volt, elfáradott ’s lassu lépéssel ment haza felé, hogy kipihenjen.
Az alatt a’ ser mindég folyt, mert Kata vissza nem dugta volt a’ csapot.
Mikor tele volt a’ korsó, kifolyt, lefolyt a’ ser a’ földre addig a’ míg üres volt a’ hordó. Már a’ grádicson látta mi történt.
„Úr Isten,” kiálta, „mit csináljak, hogy ne lássa Jancsi mind ezt a’ mocsárt?” Gondolkodott egynehány pillantig, ’s eszébe jutott egy zsák liszt, mellyet utólsó vásáron vettek volt. Azt képzelte, hogy ezt széllyel hintvén imitt amott a’ földre felszárasztja a’ sert ’s tisztítja a’ nedves helyet.
„No szerencsés vagyok,” monda „hogy ezt a’ lisztet vettem: ugyan veszem hasznát mostan.” Elment hogy ide hozza, de mikor oda ért, ’a zsákkal a’ korsót letaszította, ’s abból is kifolyt a’ ser.
„Hej,” monda Kata, „soha egy szerencsétlenség nem éri egyedűl az embert.” Aztán az egész pinczét behinté liszttel ’s gyönyörködött tisztaságában. „No csínos most a’ mi pinczénk” monda magában.
Délután haza jöve Jancsi. „No feleség,” monda „van e ebédünk?” „Volt ám,” felele Kata, „de megette az az átkozott kutya,” ’s elbeszélte urának az egész történetet.
„Kata Kata!” monda a’ férj „hogyan tehetted mind azt? Miért hagytad el a’ sülő húst? miért hagytad kifolyni a’ sert? ’s hogy mázoltad el azért mind a’ szép lisztünket?”
„Hej,” monda a’ feleség „magam se tudtam, hogy mi lesz a’ következés; azt előre kellett volna mondani.”
Ekkor így szóla magában okos Jancsi: „Ha így viszi gazdaságunk’ a’ feleségem, már ezután nekem kell mindenre vígyáznom.”
Örökség által épen akkor kezéhez vett volt egynehány száz aranyt; azért így szóla feleségéhez:
„Lásd ezen szép sárga gombokat: iskátulába teszem, ’s elásom a’ kertben; de vigyázz, hogy soha közel ne menj hozzájok, se kezed hozzájok ne érjen.”
„Soha se teszem, Jancsi édes!” felele az asszony.
Mihelyt elment az ember, jöttek a’ házhoz egynehány földedény kalmárok, ’s kérdezték az asszonyt, nem venne valamit a’ portékából.
„Oh, igen is,” felele az asszony, „vennék szívesen, de nincs pénzem; ha valami hasznát vehetnétek egynehány sárga gombnak, cserélhetnék veletek.”
„No hát,” mondák a’ kalmárok, „lássuk azokat a’ sárga gombokat.”
„Menjetek a’ kertbe,” visszonza az aszszony, „ássatok a’ helyen, mellyet én mutatok: ott találjátok a’ sárga gombokat; nem merek magam oda menni.”
A’ kereskedők oda menének, ’s mikor látták a’ sárga gombokat, mind elvitték ’s nagy rakás tányért ’s fazékat ott hagytak neki helyette.
Akkor mind ezt az edényt kirakta a’ ház előtt. Mikor haza jött Jancsi, látta a’ csuprokat, a’ korsókat.
„No, Kata!” azt mondá „mit csináltál?” „Nézze kend,” visszonzá az asszony, „mind ezt az edényt kaptam, azon sárga gombokért. De nem nyultam hozzá magam. A’ kalmárok magok ásták ki a’ földből.” „Feleség! feleség!” monda Jancsi, „micsoda szép dolog ez! Az a’ sárga gomb egész vagyonom volt. Hogy tehetted azt?”
„Hogy hogy?”, visszonzá az asszony. „Nem tudtam, hogy nem jó lesz: meg kellett volna ezt nekem mondani.”
Kata egy pillantig gondolkodék, ’s végtére ezt mondá urának:
„Hallja kend, Jancsi: azt a’ pénzt majd vissza kaphatjuk, ha utánok megyünk a’ tolvajok után.”
„Nem bánom!” monda Jancsi. „Próbáljuk! De végy magaddal írosvajat ’s sajtot is hogy legyen az úton mit ennünk.”
„Jól van!” monda az asszony, ’s elindultak. Jancsi hamarább ment, felesége egy kevéssé hátra maradt. „Nem tesz semmit,” így szóla magában; annál közelebb leszek házunkhoz visszatértünkkor.”
Felérkeztek azután egy hegy tetejére ’s ott ollyan keskeny volt az út, hogy a’ szekerek’ kerekei elmenetben lesúrolták a’ fáknak a’ héját.
„Szegény fácskák!” monda Kata, „ezeket ugyan elrontották. Alig ha megmaradnak.” Szánta a’ fákat, ’s bekente vajjal, hogy annyira ne ártson a’ súrlás.
Meddig ezt tevé egy sajt leesett a’ kosárból, s’ végig lekarikázkodott a’ hegyaljához. Hiába kereste Kata, hova eshetett, ’s azt mondotta: „Én utána nem szaladok: le küldöm a’ másikot is, hogy ha az egyiket nem találom, meglesz a’ másika.” ’S leveté a’ másik sajtot. Mikor utól érte urát, enni kért ez a’ feleségtől, ’s ez oda adá a’ száraz kenyeret.
„Hát mi lett a’ sajtunkból ’s a’ vajunkból?” monda Jancsi ’s elbeszéllé a’ történetet a’ felesége.
„Hát csak ugyan elment az eszed?” kérdé a’ férj.
„De hiszen!” monda Kata „hogy mondhatja kend azt? Hiszen nem mondott semmit előre.”
Kénytelenek voltak tehát, száraz kenyérrel megelégedni, ’s ekkor eszébe jött más dolog az embernek, ’s így szóla feleségéhez:
„Hallod e, Kata! bezártad jól az ajtónkat, mikor elmentünk hazúl?”
„Nem én!” felele az asszony, „hiszen nem mondott kend semmit se.”
„Nosza, hát most csak menj vissza ’s zárd be, ’s hozz valamit enni.”
Szót fogadott Kata, ’s visszamenetelben azt gondolá: „Az én férjem nem igen szereti a’ vajat ’s a’ sajtot: hozok neki szép nagy diót, ’s aztán egy palaczk eczetet; mert ezt láttam, hogy néha néha ivott egy két cseppet belőle.”
Mikor haza ért, kulccsal zárá be az ajtót de kiemelé azt sarkából „mert” azt mondá, „soha se vigyázhat jobban az ember valamire, mint mikor szeme alatt tarthatja.” ’S elvivé magával az egész ajtót, ’s mikor oda jött urához: „No mondá” most bizony nem tehet az ajtónkon senki legkisebb kárt is. Itt van, nézze meg jól, még nincs semmi baja.”
„Jaj, jaj nekem!” monda Jancsi, be ügyes feleségem van! Hát minek zárja be az ember az ajtót, ha elviszi osztán magával. De minthogy elhoztad már, hordjad tovább is bűntetésedre.”
„Megteszem, Jancsi édes! Hanem azt ne kívánja, hogy vissza vigyem a’ diót ’s az eczetet. Elég terhem van már evvel az ajtóval: reá kötöm azt a’ zsákot ’s azt a’ palaczkot az ajtóra, hogy ne legyen olly nehéz.”
Ez ellen semmit nem mondott Jancsi ’s tovább mentek az erdőbe, hogy felkeressék a’ tolvajokat: de mikor beljebb értek, ’s még se találták, ’s már már estelni kezdett, felmásztak egy fa tetejére, hogy ottan töltsék az éjet.
Alig hogy felhágtak volt, ime épen azon kereskedők, a’ kik után mentek volt ugyan azon fa alatt letelepedtek, hogy egymásközt elosszák prédájokat.
Le szálla halkan Jancsi, egynehány követ szedett, hogy le hajigálja a’ csalárdok fejökre ’s osztán megint felhágott. Mikor észre vették ezen leesett köveket a’ gazemberek, csak ezt mondták:
„No már most majd virrad, mert hullatja már a’ szél a’ kénfa csapot.”*
Fenyőtobozt (németből).
Kata még mindég vállán tartá az ajtót, de csak ugyan nyomta már szegényt a’ nehéz terh. Ekkor azt gondolta, hogy talán a’ diók ollyan nehezek, ’s így szóla lassan urához:
„Jancsi édes! le kell ejtenem a’ diót.” „Most nem!” felele a’ férj. „Megtalálnának itten látni a’ tolvajok.” „Én, hallja kend tovább nem tarthatom,” viszonzá az asszony. „Kénytelen vagyok, hogy leejtsem.”
„Csak hamar hát,” monda Jancsi, „ha nem lehet másképen.”
Zörgést okoza hulltában a’ diózsák ’s a’ tolvajok azt mondák: „Isten mentsen! esik már a’ jégeső is.”
Darab idő alatt, későbben, még is neheznek találta lenni terhét az asszony, ’s azt mondá urának: „Jancsi édes! én az eczetet is levetem, mert nyomja a nyakam, szörnyün pedig.”
„De hogy veted!” felele az ura, „hisz így még inkább megtalálnának látni a’ tolvajok.”
„Én biz’ Isten,” monda az asszony, többet nem tarthatom! Lent van már,” ’s valóban, le is dobá a’ palaczkot, ’s kiömlött belőle a’ mi benne volt mind az eczet.
A’ tolvajok azt mondák: „Ejnye! de sürű harmat!” Végtére eszébe jutott még is Katának, hogy csak ugyan sem a’ dió, se nem az eczet, hanem az ajtó nyomta hátát, ’s így szóla lassan urához:
„No most majd az ajtót is lecsapom!”
De kérte az ura, hogy azt ne tenné, mert megtalálnák látni a’ tolvajok.
„Még is már lement az is,” monda Kata ’s legöndörödött az ajtó olly iszonyú lármával, hogy felugrottak az igazságtalan emberek, ’s nem tudván kimagyarázni, honnan legyen az a’ rémítő dörgetés, elszaladának, ’s ott hagyák mind azt az aranyt, a’ mit elcsaltak volt az ostoba asszonytól.
Jancsi pedig felvevé elvesztett vagyonát, ’s megismeré, hogy nem ritkán az együgyű oktalanság szerencsésebben jut illőjéhez mint sem a’ ravaszság ’s az a’ számvető bölcseskedés.
N.


VITKOVICS’ MARADVÁNYAI KÖZÜL.
I) DALOK.
I.
[Mikor jön el az az idő...]

Mikor jön el az az idő
Hogy lyány legyen legényvevő!
Nem adnék én két szőkéért,
Egy elkopott régi fillért,
Egy fiatal barna legényt
Száz aranyon is megvennék.
Úgy de az én kedves Miskám
Majd felejtém, kék szemü ám!
Hadd legyen kék az ő szeme,
Még is ő van a’ szívembe.



II.
[Kis viola! szép virágom...]

Kis viola! szép virágom!
Letörnélek, de mi hasznom?
Nincs kedves, kinek adnálak.
Ha Laczimnak od’ adnálak
Ő egy kényes fejű legény,
Nem hordna kalap’ tetején.
Hej! nem hord ő más bokrétát,
Egyedűl a’ piros rózsát.



Szerbus után.
III.
[Hajnallik már házam felett...]

Hajnallik már házam felett,
Én még is a’ falu mellett
A’ mint a’ nap jól felsütött,
Vevém puskám’ és a’ kürtöt
Elindultam vadászatra
Gondom lévén a’ sok vadra,
Mentem, mentem, mendegéltem,
’S egy nagy hegyre hogy felértem,
A’ nap lement, estveledett,
Szívem elkedvetlenedett.
De a’ hegynek oldalában
Terepélyes tölgy’ aljában
Szépen aludt egy leányka,
Feje alatt fűnyalábka.
Melyén egy pár galambocska,
Ölén tarka szarvasocska.
Ott maradtam éjszakára
Lovam’ kötém a’ pányvára.
Sólyom kedves madaram
A’ tölgy’ ágára nyugtattam
A’ nyalábot elhordottam,
A’ lovamnak enni adtam,
A’ galambkát a’ sólyomnak,
A’ szarvaskát a’ kopómnak
Oda adtam, ’s nekem maradt
A’ szép lyányka a’ tölgy alatt.



IV.
[Elindult a’ legény messze országokra...]

Elindult a’ legény messze országokra
Nem talál utjában enyhe árnyékokra,
Akad egy nagy tölgyre huzamos utjában.
Mellynek tiszta forrás buzogott aljában
A’ viznek mentében egy özvegykét láta,
Mellette egy leányt fürödni magába.
Gondolkozni kezdett mellyiket szeresse,
Kettő közűl kire szemeit vethesse.
Addig gondolkozott, a’ míg egyet gondolt,
Meleg érzésében magában ekkép szólt:
Jobb nékem az arany, ha kicsinyt kopott is
Az ezüstnél, ha ez újonnan koholt is.
Megy az özvegykéhez, ’s kezde barátkozni,
Erre a’ lyány kezdé hazáját átkozni:
Hazám! én rosz hazám! miért szokás benned,
Hogy az ifju legény özvegyecskét szeret,
A’ megdült öregek az ifju lyányokat, –
Hogy a’ m…ó hordja el a’ vén csontokat.



V.
[Énekelnék magamban...]

Énekelnék magamban,
De kedvesem ágyba’ van.
Meghallaná, megbánná,
Hogy nem szánom, gondolná,
Hej pedig be fájlalom,
Nincs nélkűle nyugalmom,
Szívben hordom én őtet,
Mint anya a’ kisdedet.



VI.
[Szép leányka! anyád’ szépe...]

Szép leányka! anyád’ szépe!
Mért vert meg ő, miért tépe.
Ha azt tudnám, kedves gyermek,
Hogy a’ miatt téged vernek,
Mert te hozzád gyakran járok,
Többször járnék még hozzátok.
Hogy az anyád addig verne
Míg a’ házamhoz kergetne.



VII.
[Kedves lyányka szeretnélek...]

Kedves lyányka szeretnélek,
Kebelemben viselnélek,
Nem vagy sugár mint a’ nád
Kicsinynek szült az anyád.

Szeress engem derék legény,
Majd magosra növök még én,
Kicsiny a’ gyöngy ’s nagy urak
Viselik azt ’s szép nyakak.

Nézd a’ fürge fürj madarkát
Alig látod a’ tarajkát,
Még is fáraszt lovakat
’S lovakkal az urakat.



VIII.
[Három leány egy kis kertbe’...]

Három leány egy kis kertbe’
Rózsát ültete a’ főldbe
Egy legényke odaszokott,
Nyilt rózsákat lopogatott,
De a’ lyánykák hálót fontak
Rózsák mellé elbújtak;
A’ nőtelen belé akadt
’S a’ leányok’ rabja maradt.
Mind a’ három lett birája
’S itéletet hoztak rája.
Egyik, mondá, perzseljük fel,
Másik, mondá, kergessük el
A’ harmadik kötözzük fel
De a’ legény ekként felel:
Nem vagyok én arany tűzre,
Nem gonosz az elüzésre,
Vitéz vagyok, megérdemlem,
Hogy kötözzetek fel engem,
Egy zöldelő termő fára
Egy szép leánynak nyakára.



II. EPIGRAMMÁK.
Szerelem ’s emberi lét.

A’ szerelem’ tüze van vízzel, van telve parázzsal,
Szemből könnyeket önt, lángokat arczra borít
Könyből lobbot vet, szemek égnek elöntve parázzsal,
Arczok’ lángjait is váltja fel izzadozás.
Víz tűz hát elementuma a’ szerelemnek: az ember
Létele tűz, vizből összekeverten ered.



Lidi’ sírja.

A’ szerelem, ki előbb mindég örvendni tanított,
Itt Lidi’ sírja felett könnyeket öntni tanít.



A’ féltékeny Olongyhoz.

Mért félted feleséged’ Olongy! ha gonoszt teve késő
Félteni; tiszta maradt? félteni ostobaság.



Holdra.

Csendesedik minden fényednél kellemetes hold:
Csak kettő dong, kong: a’ szerető ’s eszelős.



Az Ész.

Ölbe fogott kisebet, ’s vele játszott Czenczike kényre,
Kérdezi férje: miért kedveli a’ kis ebet?
Édes lelkem azért, hogy eszes, ’s tolvajra ugatgat.
A’ férj (épen jött egy gavalér) ugatott.
Édes lelkem ugyan, férjétől kérdezi Czenczi
Valld ki nekem mi hozott most ugatásra? az ész.



Zsuska.

Zsuska! te nem vagy öreg; lám barna szemöldököd, orczád
Szép piros. Im melly jó, festeni ha ki tanúl.



Majtárdihoz.

Mit készítsz különös temetőt Majtárdi magadnak;
Majd minden temetőt eltemet a’ nagy idő.



VESZTESÉG.

Sír a’ gyermek a’ ligetben,
Sír keservesen;
Jaja bérczen völgyön elhat,
Hosszan élesen.
Én rideg hegyek’ lakója,
Kit búm arra vitt,
Látva könyét, kérdem tőle:
Mért kesergsz te itt?
„Ah, mond a’ fiú zokogva,
Szép madárt tudék
E’ bokorban, ’s ím azt orzó
Kezek elszedék.
Melly titokban tartogattam!
Alkonyon jövék
Látni mindég, rejtve mástól.
’S még is elvivék!”
Szánlak gyermek, veszteséged’
Én is érzettem;
Nékem is volt szép madaram,
A’ kit vesztettem.
Én is titkon, rejtegetve
Fel-felkeresém:
Jaj de egy napon azt többé,
Mint te, nem lelém.
Hagyd-el a’ bút, a’ te károd
Kisebb veszteség;
A’ liget nagy, más madárkát
Lelsz te benne még.
Ollyan, millyent boldog hímje
Tőlem elrabolt,
Nincs ligetben – a’ világon
Ollyan oh, egy volt!

Nőzséry.


Dal a’ szellőhez.

Ing a’ rózsa ott a’ kertben;
Ah vallyon mitől?
Szellet az? Nem. Lágy sohajtat?
De valljon kitől?
Tőle, tőle leng felém
Kinek ajkát érdelém.

Ott van ő a’ kék hegyen túl
Vágyva látni azt,
Kit a’ sors’ kaján hatalma
Tőle rég szakaszt;
’S tán titokban könnyet ejt,
’S engem váltig nem felejt.

Jőj te édes, gyönge szellet!
’S rám lehelj szelid
Éltet! aztán ezt a’ csókot
Hókezére vidd;
Súgd meg néki bánatom,
Kit kiván sohajtatom.

Fogarasy.


Tünődés.

Sötét az ég nyugot felé,
Hová szemem tekint,
Reménysugár nem jőn elé,
’S reám kedvet nem int.
Nézem, – de óh nem láthatom
Felém mosolygva csillagom’
Kitűnni a’ fellyűl
Úszó felhők körűl.

Sikolt a’ vész lakom felett,
’S kéményem’ ablakin;
Egy felleg űz más felleget
Szelek’ gyors szárnyain.
Por felleg kél az útakon,
Ott a’ nyugoti tájakon
Kietlen éj borúl;
Bús mellem elszorúl.

Üvölt a’ szél, dördűl az ég,
Már zápor ömledez;
Felhő szakad, belőle jég
Húll, ’s villám tűnedez.
Az elnyiló felhő közön
El el terűl a’ láng özön
Reá vak éj borúl
Bús mellem elszorúl.

Talán jön ő most, ’s rémedez
Vészek csatáiban?
Talán sötétben tévedez,
’S nem tudja merre van?
Talán a’ mennyi tűz lövell,
Mind akkor újra szörnyed el,
Új csattanás ha jő,
Viszont meg döbben ő?

Óh! bár esőcsep’ gyöngyiben
Mellyére ömlenék!
Vagy esti szellő képiben
Elébe lengenék!
Szemét húnynám, ne lássa ő
Villám midőn villámra jő;
Ha dördűl, ’s ő remeg
Hévcsókom lepje meg!

De merre tévedeztek el
Ti büszke vágyaim;
Hová tűntök – ki fogja fel
Röpülő csókjaim?
Hajh! milly kétség lövell belém!
Borúval érkezik felém,
De ő nyugodt talán
Más boldog’ óldalán?

Vagy – óh kegyetlen gondolat!
Míg szívem itt eped,
Ő addig egy szebb ég alatt
Vigan ül innepet!
Míg én itt érte szenvedek,
Elébe sírva reszketek,
Ő messze tájakon
Függ édesb ajkakon?

Oszolj kétség’ gyász fellege,
Vad kínok szünjetek!
Derülj reményem’ kék ege,
Várt kedvek jőjetek!
Borúra támad tiszta fény,
Kétség után jön a’ remény.
Jővel, hozd idvemet,
Vagy mondd-ki vesztemet!

Sz. Á.


Sziget.*
Szigetvár.

Honfi! ha fellépendsz düledék várára Szigetnek,
Sírva ne említs szót sajnos*
Sajnálatos.
eleste felől:
Ott ősz Zrínyi körűl bátor daliái feküsznek,
Gyenge panasz szózat bántja nagy álmaikat.

Vörösmarty.


Dal.

Rejtsd előlem kéjre lobbant
Szép szemed’ sugárait!
Rejtsd előlem édes arczod’
’S lelked’ annyi bájait!
Ennyi kellem’ édenébe
Jobb nem is fellengeni,
Mint utána forró vággyal
’S csillapítlan érzeni.

Ah de késő! a’ mit láttam
Olthatatlan bennem ég:
Eget lelni ’s el nem érni
Hosszu kínra már elég.
’S mit használ az édes álom
A’ forró szív’ lángival,
Szebb valóra ha nem ébred –
A’ szegény szív kétszer hal.

Kisfaludy Károly.


A’ költő.

A’ költőnek lángkeblében
Kínos, édes érzelemmel
Melly derűlet ’s alkony vív!
Mondjátok-meg, o mi az,
A’ mi búban, és örömben,
Kedv’ ’s keserv’ pillantatában
Itt ben habzik, itt ben küzd;
’S mély titoknak fátyolában
Mennyet ’s poklot rejtve sző?

Nékem is pirult az élet;
Mint tavasznak hajnala,
’S milliom szín’ pompájában
Fenragyogva szállt felém,
És feküdtem szép ölén,
Szívtam kelyhe’ balzamát,
’S mért hogy a’ legédesebb csöpp
Fájdalommal elvegyülve
Forra végig ajkamon?

Röppenj, röppenj szük Jelenlét!
Keskeny nékem a’ határ;
Mult, ’s jövő tekintetemnek
Messze, messze, messze int
Ismeretlen szent haza!
Hol vagy, ah, rendelve nékem?
Nyugtalan szív merre vágysz?

Kölcsey.


ZRÍNYI, A’ KÖLTŐ.

„E’ lantot, koszorútlant bár Violája’ kezétől,
Melly Szigetet zengé ’s hősei áldozatát –
És e’ rettenetes szablyát, sok erősnek ölőjét,
Mellyre „ne bántsd a’ magyart!” jelszava írva vagyon:
Zrínyi hagyom neked, oh haza! és gondjaidba ajánlom,
Zrínyi az éneklő ’s a’ diadalmi vezér.”

Vörösmarty.


A’ DÉLSZIGET.

(Töredék 1826.)

ELSŐ ÉNEK.

Messze maradjatok el, nagy messze ti hitlenek innen!
Nincs kedvem sem időm mindennapi dolgokat írni:
Újat irok, nagyot is, kedvest is, rettenetest is
Egy kis gyermekről ’s egy délszaki puszta szigetről.
Szép volt a’ gyermek, teli fürtű szőke hajának
Árnya közűl szépek csillag ragyogási szemének;
Szép, de szilaj volt ő, szilajabb a’ bérczi pataknál
És szabad és harczos, nehezekre, nagyokra sovárgó.
’S a’ sziget áldott volt; kereken, mint egy teli hold, a’
Földövező tenger’ viharos közepébe merítve
Képe hasonlító egy egész kis földi világhoz:
Itt hegyes, ott völgyes; keleten szikláit örök hab
’S fellegütő tetejét villámok’ erőszaki járják.
Ellenben kies és terein puha pázsitot éltet.
És ide néha kijár a ’gyöngyök’ tengere, múló
Habjaival ’s kis bokrok alatt elhagyja csigáit.
A’ napot e’ sík táj tisztán láthatja sokáig,
Látja, midőn távol hullám ágyába lenyúgván
A’ csendes vizeket mosolyogva köszönti utószor.
Hév ellen délről, fagyok ellen az éjszaki félen
Parti sudár erdők terjengő lombot emelvén
Őrzik szép közepén tavaszát a’ barna ligetnek.
Itt élt a’ gyermek, nem hitvány póri nevendék,
A’ villám lelkű Etelének gyermeke. Tévedt
Csónakon őt ide a’ tenger hajtotta. Kilépett
És úrnak mondotta magát. Elvette gyümölcsét
A’ fiatal fától ’s megevé. Szomjában elitta
A’ forrás’ vizeit. Néhol kis tarka kövekkel
Játszva megállítá futtában az erdei csermelyt,
Hogy tóvá gyűljön ’s bele ment délestre fürödni
’S ott fürdött a’ hév sugarakkal ’s völgyi füvekkel.
’S ép vala ’s izmosodék; de magában nyúgtalan. Eljött
Tollai’ díszében ’s dalt zenge az égi madárka,
A’ magas erdőből ordítva lejött az oroszlán,
Büszke szabadsággal megjárá partjait és a’
Tengereket nézé, mint a’ ki parancsol azoknak,
És hegyek és völgyek reszketve morogtak utána.
A’ gyermek bámúlt ’s így kelt habozása eszének:
Ím mik ezek hozzám képest? Vagyon adva ruhájok
’S én csupaszon járjak? ’s mi az a’ nagy sárga vadállat?
Nincs keze, nagy testét két láb nem bírja, hogy avval
Égnek emelkedjék, még is melly büszke menése,
És ha üvölt, én is tartozzam-e félni szavától?
Illyet gondolván a’ bércz’ tetejére kiállott
Alkonyodás’ idején és a’ csillaghoz igyen szólt:
„Szép kis ezüst csillag, menj el, kérdezd meg az istent,
Járjak-e meztelenűl madarak’ csúfjára, hogy a’ dér
És a’ forró nap szabadon pusztítsanak engem?
’S én ki magamnak imént kivetődvén úr nevet adtam,
Fussak-e a’ vadtól, vagy nincsen-e istenem is, hogy
Vadtól rettegjek ’s körmét tartozzam imádni?
Szép kis ezüst csillag kérdezd meg, nincsen-e tiltva
A’ föld’ titkaihoz férnem ’s a’ tengerekéhez?
Menj el igen kérlek ’s adj hírt reggelre, ha megjősz.”
Elmene a’ csillag. Nehezűltek tagjai a’ szép
Gyermeknek, míg szólt; meghajlott térde, kezével
A’ mennyet keresé ’s szeme a’ kis csillag után járt;
Föl nem kelt többé, ott nyomta szelíden az álom.
Még aluvék, mikor a’ hajnallal megjöve ’s hozzá
Így szólt a’ csillag lágy szellemi hangon az égből:
„Alszol-e még, te szilaj gyermek? kelj verd el az álmot,
Hírt hozok istentől, jó hírt neked úrnak az ormon:
Nyitva legyen neked a’ természet’ kincse, az a’ hír.
A’ föld’ titkaihoz, de nem a’ nagy tengerekéhez
Férni kis elméddel mértékletes óva szabad lesz;
És legyen öltözeted felhőkből ’s tiszta sugárból;
És ha merész voltál magad úr nevet adni magadnak,
A’ vad elől ne szaladj, vagyon istened, a’ ki megőriz:
Nem szabad a’ vadat és körmét a’ vadnak imádnod.”
A’ gyermek hallá e’ szellemi szókat azonnal
’S ébrede ’s szőke fejét fölemelte zavartan az éghez.
Szíverepesve köszönt a’ kis csillagnak, az élő
Istennek hálát örömében adózni felejte
’S őt az erős isten meg nem büntette: mosolygott.
Már mene a’ gyermek ’s halovány ködöt ölte magára
És megszinesedék a’ köd ’s lön könnyü ruhává.
Teste setét zöldben, két lábát fedte piros bőr
’S tiszta fehérséggel díszlett kalpagja. Palástja
Kék vala ’s a’ kiderűlt égtől játszotta le színét.
Még csínos vala, nem ragyogó; de ezüsti sugárt kért
A’ kis csillagtól ’s csillámmal szegte palástját,
’S rajta kihímzé a’ rétet ’s a’ réti virulmányt.
A’ napot is feljöttében megleste az első
Sziklatetőn s’ aranyát bőven hintette ki mellén
’S rojtosan ép czombjain. Mennydörgeni kezde: lekapta
A’ hegyi villámot ’s villám leve mentekötője.
A’ mennykő leesék, buzogányúl vette kezébe.
Gombja hibázott még. A’ sík rétekre leszállott
És a’ vissza menő tengert kísérve, vadászó
Ujjaival kis bokrok alatt elnyomta csigáit
’S gyöngyeivel raka sort mellén. Meglepte az alvó
Kolcsagot a’ tavakon ’s tollát feltűzte lobogni
’S játszani szellővel. Jött a’ délesti szivárvány,
A’ szigeten magasan kiterűlt szép boltja ’s az erdők
Végein a’ mennyből földnek peremére lelépett.
Ott termett ő ’s a’ kegyeletből*
Szivárvány. (VMÖM. 5., 374.)
lőn öve színes,
’S szép vala és ragyogó ’s daliás mint Bendegucz és Bál.*
A krónikás-mondai hagyományban Bál vagy Nimród Hunor és Magor apja, a magyarok ősapja.
Így fölkészülvén a’ nagy tengerhez alá ment
’S tűkre lön a’ tenger. Látá fölbukni alunnan
Hajnalodó képét, a’ szörnyek’ tábori láták
’S úszni feledtökben bámulva megálltak előtte.
Ő szilajon ’s büszkén kissé a’ szirtfokon állván
Megmosolyogta magát és elfuta a’ nagy özöntől.
Így élt ’s éjei csendesek és víg napjai voltak.
A’ síkot, hegyet és barlangit kezdte bejárni
Megmutogatva magát madaraknak ’s földi vadaknak.
Mint egy kis pokol, úgy zúgottak az éktelen öblök
Sok kölykes fene vad’ moraját bömbölve magokból:
Rajtok ment még is ’s bántatlan tére közűlök.
Volt az oroszlánnál ’s a’ tigris’ szörnyü tanyáján
’S megszivelék őtet; de mikor neki bátorodottan
A’ vad kölykek után kezeit játékra kinyujtá,
Gyilkos lánggá gyúlt szemeikben atyái haragjok.
Hasztalanúl szólott, mentséget mondva; könyörgő
Szózatit ordítás’ dörejével nyomta el a’ vad
’S a’ berekedt barlang mind inkább rettenetes lön.
Már az oroszlán kelt, szilajon megrázta sörényét
’S rendítő vala és iszonyú járása, körében
Kölykeinek; feje mint egy domb vad fákkal övezve.
A’ gyermek futa és feledé hogy van buzogánya;
Elfuta és bércznek völgynek szomorodva panaszlá
Hogy szava hasztalan, azt az üreg lakozói nem értik
’S hogy kivel itt napokat töltsön, nincs társa közöttök.
Végre leült nagy fáradtúl egy szirt torony’ alján. –
Jobbján barna falak meredeznek, balja’ felénél
Tátogat egy mélység, feneketlen, fénytelen és bús:
Tán kapuként szolgál a’ túlsó földi világra;
Lába előtt csemeték, jobb földnek bokrai nőnek.
’S ím mikor e’ szomorú körben kedvetlenen ülne,
Szél kele bokrai köztt ’s melly közttök sárga tövéből
Zöld lombbal koszorús vékonydad szálat ereszte,
Meghajtotta fejét a’ szélben ’s zúgani kezdé:
„Hangabokor vagyok én, sok hangokat összefogó síp.”
’S mind a’ több csemeték zúgtak lassúdan utána.
Hallgata a’ gyermek, nagy lelki gyönyörbe merülve
Hallgata, mint ki körűl ének zendűl meg az éjben
’S kedves távolból jő megszakadozva fülébe:
Érti; de szerzőjét nem tudva epedve gyanítja.
Így várt egy kissé; de tovább is rendre suhogtak
A’ hangos csemeték ’s a’ gyermek titkokat érté
Tapsola és tombolt örömében. Gondolat ötlék,
Új ’s nagyot ígérő, békétlen eszébe; kiállott
A’ vak mélységhez ’s le kiáltott tág üregébe:
„Kelj ide forgó szél, kelj föl nekem ormok’ urának
És te sodorj sipot a’ sok szózatu hanga bokorból;
Hangabokor terem itt, sok hangokat össze fogó síp.”
Szólt ’s követ indított az üregbe nehez követ; arra
Fölkele forgó szél a’ földnek szinte beléből.
Lenn vala még ’s moraját már is hallhatta: üres hang
’S tompa moraj volt még, de telibb és rettenetesb lőn
Hirtelen és hogy elért az üreg’ szájához üvöltve
’S elfeketedve csapott a’ legszebb hanga bokorra.
Bús vala harcza szegény csemetének; sírt, mikor a’ szél’
Örve hajába kapott, szomorún nyögdeltek utána
Társi; de nyúgtalanúl várá a’ gyermek; azonban
El volt ütve magas feje már, kisodorva tövéből
Hangos kérge: helyén pusztán és disztelenűl állt
A’ nyomorú törzsök, csak imént fejedelmi nevendék.
Héja pedig síp lett, azt a’ szél vette magához,
Meglyukgatta ’s fölét beszegé pintyőke torokkal.
Szózatos és minden hangok’ hamar eltanulója
Lőn a’ síp ’s legelőbb a’ szél így zeng vala rajta
Élesen és hidegen, bömbölve, visítva, morogva:
„Hej! ziv, ziv zivatar vagyok én, fia a’ zivatarnak,
Forgó szél vagyok én, levegői fenéktelen örvény,
Örvény a’ földön, örvény a’ tengerek’ árján.
Port eszem a’ földből, iszom a’ nagy tengerözönből.
Meg ne dobáljatok a’ köves úton gyermekek engem,
Vissza dobok követ és szórok szemetekbe csoportot.*
Rögöt, göröngyöt. (VMÖM. 5., 374.)
’S elfutok és hegyen és völgyön ragadozva kerengvén
Por, fű, és fa bolond lejtőre kerengnek utánam,
Mint te szegény gyermek, kit megtánczoltat ez a’ síp.
Hajh! haragos zivatar vagyok én, fia a’ zivatarnak.”
Így zengett a’ szél ’s a’ gyermek kénytelen ugrá
Lejtőjét; de hamar buzogánynyal sujt vala hozzá
’S a’ szél a’ zengő sípot nagy ijedten elejté
És futa gyermek elől, önnön sípjának előle;
Mert a’ sipba legott a’ gyermek kezde fuvalni
’S önnön hangjaival kergette meg a’ lesülvöltő
Forgatagot, melly mind inkább lejtőzve kerengett*
Táncolva (a lejtő egy régi magyar tánc). (VMÖM. 5., 374.)
Föl meg alá egyiránt, és nem vala nyúgta: dühödten
A’ tengerre csapott, még ott is utána sipolta
Kergeteges hangját a’ gyermek ’s az tova zúgván
A’ vizet és lebegő halait felhőkbe sodorta.
Messze zavar színben látszott nyoma bérczi folyamként,
Végre lelankadván a’ nagy tengerbe merűle,
’S égbe sodort vizeit ’s halait meg vissza bocsátván,
Nyögve kihalt tova, szintén egy más égnek alatta.
Vad gyönyörűséggel nézett a’ gyermek utána
Háborodásának ’s a’ zengő sípnak örülvén. –
Egy hangú vala még, rendítő, mint maga a’ gyors
Forgatag, a’ ki belé legelőször üvöltve lehelte
Szózatait; de tovább vágyott a’ gyermek: akarta
Hogy minden faju állat hang sípjába szoruljon,
Hogy mikor ő fuval, azt minden faju állatok értsék,
’S ím mi tevő lőn? egy vermet keresett ki, nagy öblűt
Tér fenekűt rövid, és szűk végű sziklatorokkal.
Ebbe vetette az állatokat, kiket anyjok elől, vagy
Nem bírhatva velök, távol létőkben elorzott.
Itt vala már a’ borz, a’ bolygó róka fiakkal
A’ buta medve kölyök, az agyargó tigrisi fajzat,
Farkasok, és nyulak, a’ levegő utazói is, a’ már
Tollasodó turölyűk, ’s búsongó gyáva galambok.
Mind a’ mély kebelű fényetlen öbölbe lekötve
Búsan együtt sírtak, vijjogtak, bőgtek, ugattak.
Most jöve a’ gyermek hurczolván két kis oroszlánt.
Bojtosodó nyakaikra veté két karjait, és így
Melléhez nyomván, az öbölhöz vitte le őket.
Ott azok éles üvöltéssel harsogva megálltak,
Hasztalan: őket is a’ zengő torok’ alja benyelte.

Függő bérczek alatt a’ tűztelen éjszaki tájon
Árva kietlen völgy feküdött, vak honja az éjnek,
Hajnala nincs annak, deleit nem látja verőfény,
És ha fölűl csillag megyen el, besötétedik arcza.
Fényt egyedűl a’ rettenetes villámok okádnak
Árnyékába, az is közepét alig éri elalszik.
Mély pedig és undok: növeményei barna harasztok,
És nyavalyás kórók: tavait sár issza el, és a’
Bokrosodó sás köztt nehezen foly barna patakja,
Fenn állt a’ gyermek, mikor a’ villámok ütötték
Éktelen oldalait. Csak félig szürke homályban
Nyilt meg az agg mélység: Köderesztő öblei, kormos
Szirtei tornyosodó fejjel fölütődtek az éjből,
Rajtok erőtlen rémalakok csapatozva borongván.
Borzadt a’ gyermek mikor azt szemlélte, fehéren
Hagyta piros képét a’ szívhez ijedve futó vér,
Még is ohajtásit nem tudta elölni: kivánság
Szállta meg a’ mélység lakozóit hallani, látni.
Háromszor megakadt elijesztő gondolatokban,
Háromszor neki bátorodott, ’s mellére akasztván
Forgatagos sípját, a’ rémek elejbe megindult.
Vékony szikla falak befelé horpadva keríték
Mindütt a’ völgyet: rólok nem léphete útra,
Vissza tövökhöz tért, ’s buzogánnyal rést töre rajtok.
És beereszté a’ napot, a’ nap’ déli világát,
Mellyre midőn megbontakozott a’ völgyi setétség,
’S a’ buta rém alakok szakadozva enyésztek, utána.
Ment maga is, ’s a’ bűn fészekhez elére legottan.
A’ puha földből ott sívó ördögfi csoportok
Búttak elő, undok feketén, és füstöt okádva
Aprón, ’s olly fölösen, mint a’ rét’ fűve tavaszkor,
Vagy vízár’ iszapos hagymányain a’ serevény fűz.
Mindezek a’ fénytől nyavalyásan elesve hevertek.
Lába előtt, kiket ő legelőbb meglátva, csodával
Néze, ’s utálattal, szólván hozzájok imígyen:
Hát titeket ki vetett ide el? ti keservesek, e’ sár
Völgy’ fenekébe ugyan ki vetett el benneteket, hogy
Ollysürüen nőttök? szemetek mért gyűlöli a’ fényt,
Mellynek egyéb élő vigadozva köszönti derültét?
Vaj! mi nagyon nyomorúk, nyomorúk vagytok ti, ’s utálat
A’ ti tekintettek. Még a’ mit láttam azok mind
Hajnali szépségek, napok, ékes csillagi rendek
Hozzátok képest, ’s maga a’ rút béka virág szál.
Mert csunya kis féreg fejetek van, rajta hajúl vad
Tüske terem, ’s feketék vagytok, feketébbek az éjnél,
Lelketek is feketén gőzöl ki belőletek, olly rút
’S melly sanyarú szavatok! de tovább mit késem? ez a’ hang
Szükséges nekem: elviszlek gödrömbe pihenni.
Síjjatok ott, hogy hangotokat sípomba fogadván
Sípom után, legyek én fajotoknak is egykor urává,
Így szólván kettőt lábánál fogva ragadt föl
’S vissza felé indult. A’ résre nyomúltak azonban
Sanda irígy baglyok, ’s fényét elfogni sietvén
A’ bejövő nappal harczolva huhogtak előtte.
Kétes fény vala már. Sietett a’ gyermek, utában
Szörnyen előtűntek már a’ rém képek, előjött
Sánta vak apjával ’s inait kezdette harapni
A’ sárkányfi, de ő buzogányát vágta fejéhez;
Az megszédűlvén, rá ült, hogy rajta utazzon,
’S im mi nagyon különös, ’s könnyű vala visszamenése!
Baljában viszi ördögeit, jobbjában az izmos
Mennykővel meghajtja lovát. Az nyögve pihegve
Tántorog és a’ rést keresővel szerte csatangol.
Végre föl ért, ’s szét kergetvén a’ baglyokat, a’ fény
Országába kijött. Sárkányát vissza riasztá,
’S hogy minden rút nép véletlen föl ne jöhessen,
A’ rést hasztalanúl, köveket halmozva bezárta,
Ment és ördögeit zajgó gödrébe vetette.
Minden hang vala már, szép még nem. Egy égi madárka
Sok színű, ’s kecses, egy repülő kis tarka szivárvány
Szálla ragyogva elő. Fiatal még, ’s gyenge, de szárnyát
Már bőven gyönyörű apjának tolla kiverte.
’S édesen és tisztán keltek dalolási: szerelme
Ő téres ligetén a’ szép hajnalnak, az estnek
’S ifju virágoknak, vígan mulatoz vala közttök.
Ezt az epedt gyermek kergetvén szüntelen, egykor
Bokron elültében fáradtan fogta el, és a’
Sziklatorokra vivé. Ott az keseregve siratta
Régi szabadságát; de siralmán szíve megesvén
A’ gyermeknek, ez ő hozzá így szóla szelíden:
„Ah madaram, szép kis madaram, ne zenegj te siralmat.
Tégedet én ez üreglakhoz nem veszni hozálak,
Dallani hoztalak el, ’s ha sipom hangjába fogadta
Énekidet, tova ismét a’ magas égbe bocsátlak,
Hogy legyen ott örömed, ’s ha fölérsz istenhez, előtte
Meg ne gyalázz, hanem elmondhasd: a’ gyermek imádód.
’S boldog, igen boldog, ’s azt zengi: hatalmas az isten!”
Így szólván madarát egy kis csemetére letette,
Melly egyik oldalról az üreg nyilatára kihajlott,
Ott az megszállván, kis lyukra bezárta legottan
A’ vermet gallyal, hantokkal is, és oda sípját
Úgy helyzette, hogy a’ lyukat annak szája befogná.
Tüstént gödrének megterhelt gyomra kiadta
Hangjai’ rettenetes zavarát a’ hangafa sípon.
A’ mint a’ komor éj’ két fattya sivalkodik, és bőg,
Mint fene mérge miatt ordít a’ tigris, oroszlán,
Fél nyöszög a’ gyengébb, a’ sas fajozási visítnak,
Mind egyszerre süvölt, ordit, és nyög föl alunnan,
És a’ forgó szél erejével zúgva kerengvén
Még a’ csillagot is megtánczoltatja, ha nem fut.
’S im mikor a’ kisded szárnyas csattogva megindúl
Zengeni, mint hallgat, mind elnémúlva nyugosznak,
Csak maga bájosan, és tisztán zendül meg az ének.
És a’ forgó szél erejét is megszelidítve
Földet, eget, tengert örömámúlatba merít el.
Lejtve vidáman jő a’ gyermek, vissza ragadja
Dús hangú sípját, ’s madarával az égbe hagyítván
Teljes kedvében nem tud hova lenni szivével:
Fut, riadoz, szökdel, ’s meg meg zendítgeti sípját.
Ifju madárka repűl könnyű szárnyakkal azonban
Hála’, öröm’ hangján zeng a’ hajnalnak, az estnek
’S ifju virágoknak; szerelemmel repkedik ismét
A’ hüvös árnyékban, ’s víg napjai vissza kerülnek.
A’ vad csorda pedig fiait keseredve nyomozván
Gyilkos erőszakkal kél völgyeken, ormokon, erdőn
És az egész szigetet hangos robogása be tölti.
Harcz zajog a’ földön, harcz a’ levegőben, erősek
Gyengék köztt egyiránt, ’s feddőleg néz le az isten.
A’ vadak a’ vermet, fiaik hangjára sietvén,
Fölverik, és kiki fajzatival megtölti tanyáját.
Majd az erősebbek, dühöket fene méreg emelvén
Borzasan és sanyarún a’ gyermeket ölni rohannak.
Az pedig ül, ’s az ezer hangu sípot megzengeti közttök.
’S im mi csodát támaszt! sürüen csapatozva sietnek,
Bátrak, félénkek, repülők, és földiek össze
’S körbe sodortatván a’ forgó szél’ erejével,
Megrohanása helyett dölfös kényére kerengnek.
Lejt az erős tigris, méreggel lejt az oroszlán,
Rázza fejét iszonyún, iszonyúan rázza sörényét,
’S keble’ tüzét égő tőrként hordozza szemében.
Lejt a’ vad kuvasz, a’ sírok’ bontója setéten
Járja kerengőjét, könnyen szökdelve fölöttük.
Lejteget a’ párducz, ’s agyarogva vonítja bajúszát.
A’ szörnyű kígyó csörgését megszaporítván
Forgó társai köztt testét karikába csavarja.
Közttök erőtelenűl a’ kis sereg: ürge, ’s egérség,
A’ nyavalyás nyúllal majd félig halva forognak,
Aprózzák, törik a’ tánczot, most lábra kel itt egy,
Majd egy más esik el, ’s estében is egyre kereng, mind
Részegek a’ síptól, a’ sípnak forgatagától.
A’ lassú csiga is, melly gyöngyét kérni kimászott
Társaival, nyomorúlt, a’ síp’ sodrába kapatván
Kénytelen új füveken czifrábban mászni meg útját
Szinte az a’ játék tünik a’ levegőben is: egymást
Kergetik a’ madarak, gonosz ölyv, vad héja, galambok,
Darvak, apró csízek mind egy karikába sodorva
Forganak: a’ haragos sas leng feketedve fölöttük
’S gyáva kerengését felhőkbe takarni sietvén
Szárnya serény vágásaitól sebesedve nyög a’ szél.
A’ síp hangja sötét földnek kebelébe is elhat,
Onnan egy egy halmot rajosan fölvetve fejével
A’ síp hangja után két ördög tör ki, egész rút
Szörnyűségében. Megeresztett madzagok ágán
Hord az egyik száraz derekához övezve tizenkét
Kormos ikert, a’ legvásottabb kölykeket; és lejt,
’S mind azok éktelenűl lejtnek marakodva körében.
A’ másik maga jő bűnnel hízlalva kövéren,
S’ termetesen: Négy árnyékot vet teste, világnak
Négy tájéka felé, ártalmast, ’s lélek ijesztőt,
Mellytől a’ forrás fenekéig apadva kiszárad.
’S szerte tavasz himzette mezők nyomorúltan elégnek.
Lejt ez is, és a’ fényt irtózván, szinte lyukat néz
A’ föld kérgébe, úgy oda van nézése szegezve.
És ebben lele kedvet, ezek látása voná a’
Gyermeket: Ő ragyogó díszében halmokon ülvén
Nézte miként a’ tarka sereg sipjának utána
Járta kerengőjét, most lassan, majd sebesebben.
Félre nem is nézett. Ott egy kis lánynak alakja
Lenge szelíden elő. Mikor a’ vak sziklatorokból
Megmenekedve szabad szárnyakkal evez vala égnek
A’ kis tarka madár, első öröméneke szülte
Akkor ez édes lányt, a’ légnek tiszta fölében,
És szellők nevelék füveken ringatva, ’s virágok’
Bíborain. Gyengéd tagait betakarni leszállt a’
Csillagos esthajnal, ’s szűz harmat téjjel itatta;
Lelke pedig fény volt, az örök fény tiszta sugára.
E’ kisded remeket ég és föld látta foganni
’S csendesen állta körűl; maga a’ napok istene hozzá
Adta mosolygását, hogy kezdene szíve dobogni,
’S a’ szív bánatok’, és örömek’ forrása megindúlt.
Volt foganásakor a’ levegőnek méhe fehér köd,
Mellyből ő mint lágy kikelet rózsája feselvén
Kellemes álomként képessé kezde simulni,
Végre fehér köde változván tündéri ruhává,
Láng kele lassan elő, a’ legszebb testi valóság.
Lábai mint az öröm’ zengése, lebegve röpülvén
Teste kicsin súlyát hordozták mennyei bájjal;
Arcza mosolygás volt, szeme’ pillantása virág, kék
Parti virág, mellyből mikor éjet kerget el a’ nap,
Ifju sugárival a’ leggyöngyébb harmatot issza.
’S ezt a’ sípba fuvó gyermek nem látta. Kifáradt,
’S halmának döntötte magát. Harsanva kifordúlt
A’ síp markából: szemeit betakarta az álom.
Tüstént a’ két bűn földnek gyomrába lesűlyedt;
Örvendvén, noha bágyadtan, fészkeibe siettek
A’ madarak, barlangba vadak, ’s hűs berki tanyákba.
Össze zavart csontaik épűlete szinte koczogván
Vert hadként mentek sántító hosszu seregben.
A’ kis lányka pedig végig lejtette letarlott
Síkját a’ rétnek ’s eltűnt a’ déli ligetben.
Tiszta nyomán füvek, és sok színnel büszke virágok
Hamvaikból gyönyörű lábát csókolni kikeltek
És az elégett föld tavasz ékét vette föl újra.
Még a’ gyermek azontúl is sokat űzte csodáit
’S napról napra vadabb szivüvé lön vad gyönyöreiben,
Síkja csapás lett a’ szigeten, maga rettenet, és gyász:
Minden rendü lakók iszonyodva futottak előtte;
Bujt a’ csillag is, és gyász ködbe takarta világát.
Egykoron ismét így gyötrötte az állatok’ éltét,
Jobbról gyenge nyögés jött szellő szárnyon azomban,
Bája’ hatalmától megcsendűlt lelke harangja.
Arra tekintett, és látá a’ lányka’ lebegtét.
Ajkai köztt a’ hang bámultan elálla, rekedve
Megnémúlt a’ síp, maga, mint ki az álom után néz,
Néze merőn, ’s feledett mindent, ébredni csak akkor
Kezdve, midőn a’ láng eltünt a’ déli ligetben.
Milly igen édes volt első látása, mi hévvel
Vágya, kiterjesztvén kezeit, szót váltani tőle,
Testvér kellemein tova is bámulni, de ez ment,
És a’ gyermek előtt az egész természet üres lön.
Újra sipot futt, és a’ lányka is újra előtünt,
Nem maga, föltünt mind a’ sípnak szörnyetegeivel,
’S rettege a’ gyermek lánykáját féltve dühöktől.
És az ezer hangú síp megnémúla, fuvóját
Elhagyták az előbbi gyönyör, ’s jó kedve csalárdúl.
Nem vadakat keresett többé; de kiváncsi haraggal
Bolyga mezőn, avaron, ’s a’ lánynak leste suhantát.
Többször is így szigetét bujdosva bejárta, ohajtván
A’ kedves tüneményt, de nem azt, hanem élet emésztő
Bús sírnak fenekén, rosz ebédnél lelte Halálát,
Melly őt, fusson bár, valahára eléri bizonnyal.
Mind a’ többi Halál országos népek ölői
Száguldozva kimentenek a’ nagy messze világra
’S ezt hagyták egyedűl hogy ez egynek lenne halála.
Ült pedig anyja’ setét fészkén a’ sárga Halálfi,
Némán, és siketen. Némán, hogy meg ne beszélje
Senkinek is végét, siketen, hogy sírni ne hallja
A’ nyavalyák’ fiait, ’s ha dicsőt kell rontani: meg ne
Lágyuljon végén bár nemzet epedjen is értte.
Pisla világ*
Pislákoló világosság.
bolygott szeme mély üregében: erőtlen
Csontai zörgöttek lélek borzasztva, ha mozdúlt,
’S gyászos enyészet volt vállára kerítve palástúl.
Szája kajanságtól vala halvány kékre beszegve,
És csak alig takará sorait gyér barna fogának.
Termete váz, szive kő, horgas keze fojtani termett.
Most is játékból abban gyakorolta hatalmát;
Fojtogatá még a’ levegőt is, ’s lábhegyen állván
Mint a’ vízbe haló, sápadtan kapkoda szerte
Puszta vidékénél nem látszik semmi is élő.
A’ mi teremne talán, fojtó párája elölné:
Csak bürök, és keserű mérgek’ növevényi tenyésznek,
’S közttök az éhes pók feketén és dongva csapongó
Légynek, az eltévedt szunyogoknak fonja veszélyét.
Legtova fenn bagoly áll, éjfélt öltözve magára
’S durva jövendőjét tompúlt huhogása jelentvén,
Agg denevérek köztt örvend a’ síri homálynak.
Fegyverek is vannak nagy számmal rejtve körében,
’S minden féle segéd, rövid élet’ vesztegetői
Mint ugyan annyi gyilok fetrengnek az ifju kor első
Vétei bokrosodó nyavalyákkal rakva: továbbá
A’ rút tobzódás’ álomtól gyakran elorzott
Éjjelek állnak mind rontó fegyverre lapítva.
A’ sorsnak sujtó buzogánya is itt van, epével
Nagy sebek, és kínok vagynak gombjára beírva;
Láng sas az éh; a’ szomj vér keblü oroszlán.
Maszlagi a’ bűnnek, ’s az irígység mérge, kigyóként
Mardokló szégyen, ’s a’ késő bánat epéje,
Gyötrelmek, haragok mind annyi segédi Halálnak
’S szörnyetegek’ képet viselik mellette ijesztőn.
A’ bús emlekezet szárnyas nyíl, mellyet az elmúlt
Boldog idők szaladó pártusként vissza lövelnek.
A’ komoly elmetörés kedves kín’ kardja, setétlő
Éles aczél a’ vak kétségbeesés, lobogó tőr
A’ féltő szerelem: éget ha öl, ég ha nem ölhet.
’S életek és örömek hervadnak szörnyü tüzétől.
Nyílt verem a’ vénség, bizonyos benyeléssel íjesztget.
Mind ez együtt ha ki kel fogyató partjára Halálnak,
Hol van az, a’ ki setét gödrébe ne dőljön előtte?
Eldől! el! bár a’ nagy eget verdesse fejével
’S lába nehézségét poklok’ mélységei nyögjék
A’ gyermek mikor ezt látá, elfagytak agyában
Minden gondolatok, kebelét megcsapta hidegség,
Lélekzése fogyott. A’ sír szélére legottan
Vissza szökék ’s szabadabb levegőből néze le hozzá.
Látta midőn az fegyvereit ragadozta soronként
’S még nem igen bírván, agyarogva hogy álla közöttök.
Éhes lőn az alatt, lebukott térdére, ’s marokkal
Ette föl a’ sanyarú földet, nagy bőven evett föl,
Mintha magát avval mélyebben elásni kivánná.
A’ gyermek pedig elmene és hol sűrű szövéssel
Fákra fut a’ juhszalag,*
Futónövény.
lógó fürteikbe fonódván,
Hajlékony kötelet készíte ügyes keze abból.
Most neki bátorodott, ’s ellenségére lesujtá
A’ súlyos buzogányt; szédülve ledőlt ez azonnal
’S hosszan, erő nélkül leterült a’ síri magányban.
Akkor alá ugrott győzője, nyakába vetette
Nyers ihszalag*
Futónövény.
kötelét ki huzá a’ hurkon az ürből
’S vitte tanyája felé. Megszűnt szédűlni azonban
’S ellenkezni akart a’ sírfi; de kötve, nyakánál
Fogva huzá őt a’ gyermek, nem tudva kegyelmet.
Nem maga jött pedig, útja felén egy anyátlan oroszlán
Látva dicsőségét, leve kisérője nyomának,
És a’ nem siető rabnak mardosta bokáit.
Melly jól jött, mi kivánt történet az ormok’ urának!
Egy kedves helye volt, halom, álmai halma gyakortább
A’ csend éjjelein. Maga állt az róna mezőben
Villámtól mentem, ’s zivatartól meg nem üvöltve.
Fennyen emelkedvén egy idős tölgy déli tövében,
Domboru zöld tetejét futamó árnyékival őrzé.
Itt az örök tenger moraját, harsogva leomló
Hegyvizeket kellő vegyületben hallani. Távol
Látszanak innen azok, ’s a’ szem’ játékai rajtok
A’ patak is, melly nem tova fut, csörgése zajával
Lombsuhogásba hal el, ’s tündér álomra vet ágyat.
Dél vala, ’s a’ gyermek fáradtan jött ide most is
Új két társaival. Veszedelmes rabja fatőhöz
Kötve alant állott, maga fenn ült, ’s a’ kis oroszlánt
Könnyü szelídséggel simogatván csalta magához,
És alutt, lankadt testét hamar érte nyugalma,
’S ezt hamar érte csapás. Minek alszod el a’ napot? Így szólt
A’ komor éj, ’s felhozta setét országa’ hatalmát
Küzdeni a’ nappal. Minek alszod el a’ delet? Így szólt
A’ dühödő éhség. Hova léssz munkátlan eszeddel?
Szólt a’ fergeteg, és elment harsogva fölötte.
Háromszor dördűlt, ’s föl nem kelthette az ég is.
Csend lön azon közben, ’s a’ gyermek alutta veszélyét.
Hév szellő jöve távolból, ’s egy hű szeretőnek
Hordta sohajtását. Fáradtan elére ez egykor
Széphez; de hideg kebelétől vissza veretvén
A’ nagy tengereken bujdosva kereste halálát
Most ide lengedezett, ’s szomorún a’ síphoz ütődvén,
Annak torkolatán elhalt a’ gyenge sohajtás.
Tüstént megcsendűlt a’ síp, nem gyilkos erővel,
Lassudan és gyengén csendűle meg a’ szerelemnek
Lágy epedéseivel híván a’ gyenge leánykát.
’S eljöve az mosolyogva, nem is kísérve vadaktól,
Szép maga jött el csak; de Halál’ karjába kerűlvén
A’ dombnál ragyogó lelkét oda vesztve rogyott le.
Őt a’ durva halálfi midőn rontotta, kegyetlen
Kő szive megmozdúlt hangos kopogásra, mosolyga.
Mint lehetett, ’s lelkét nagy örömmel nézte kezében,
’S nézte szelíd álmát, mert csak szenderegni látszott,
Még csak alig szünvén pihegő kebelének ütése.
Kellemesen nyugodott mint egy kis habhalom, elmúlt
Fergetegek’ partján, meg sem ringatva szelektől.
A’ kis oroszlán ezt békén nem nézte: hatalmas
Ordítással ütött a’ sírok’ gyilkos urára,
’S fojtogató kezeit szilajon kapkodta fogával.
Ébrede a’ gyermek. ’S így tűnt a’ lányka szemébe.
Ott termett, kezeit rokonúl illette kezével
’S monda szelíden: „kelj, ébredj szavaimra leányka.
Én vagyok itt, ’s édes húgomnak mondalak ébredj”
Nem kele az. Sípját rendíté, hasztalan azt is
Szörnyei föltüntek, de nem a’ kis lányka: Halálfit
Kérte utóbb, siketen, ’s némán, és vissza tolólag
Álla az, a’ ragyogó lelket markába szorítván.
’S ríva, nehéz szemmel nézett rá a’ fi oroszlán.
Akkoron a’ gyermek gyilkos rabjára rohanva
Harczot kezd vala, és harczolt vele három egész nap.
Rettenetes kopogás hallott a’ domb’ tetejéről
A’ mint a’ csont váz’ tetemét buzogánynyal ütötte
Szüntelenül, ’s az még sem akart engedni; de végre
Össze rogyott rossz csontaival; a’ gyermek erőt vőn,
Elragadá vad körme közűl a’ mennyei lelket.
És megadá ismét a’ lánynak, epedve, ohajtva
Lesvén szemeivel, mint fog meg nyílni az élet,
’S nem lese hasztalan: a’ kis egek megnyíltak előtte.
Nem sok idő haladott, testvérek lettek, enyelgők,
’S kedvesek egymásnak. Folyamoknál játszva elülvén,
Gyakran együtt versent suttogtak az esti szelekkel,
’S a’ sudamó halakat lesték kis tüske horogra.
Vagy madarat szedtek, vagy együtt telepedve virágos
Pázsiton a’ fejeikre hajolt fa’ gyümölcseit ették.
A’ tengerhez együtt jártak, szedegetni csigákat,
Vissza együtt tértek bérczekre, fenyérre, ligetre.
Nem feledék az erős istent: leborulva imádták
Napkeletén, és napnyugotán, ’s a’ fergetegekben
És az erős isten kegyesen nézett le reájok,
És szúnyadni hagyá őket, szúnyadni az érzést,
Hogy mig az ifjúság zsendítő napja derűlne,
Gyermeki szíveiket kora gond ne gyötörje ’s tilos vágy.
Nyugszanak. Arczaikon boldogság’ álmai tűnnek
Szűz ragyogásban elő nem háborgatja szerelmek’
Ostroma szíveiket, nem sejtenek átkot az élet
Gondjaiból, az ohajtások, ’s a’ csalfa remények
Kinjai, és ezer indulatok’ hada, mint ugyan annyi
Fergetegek mélyen kebeleikbe teremtve nyugosznak,
’S boldog időtlenség árnyéka borítja be őket.
Mennyi zavar, mi veszély, ha csatára kiszállanak egykor,
Majd ha setét örvényi köze iszonyodva tekint le
A’ szív, ’s a’ sebes ész szárnyát felhőknek ereszti
És mikor azt mélység nyeli, ezt szédíti magasság,
Hol vegyen akkor erőt, hol irányt, ’s hova vész el az élet?
Azt a’ szendergő gyermek nem tudja, nem űzi.
Még az örök sors is, mikoron pusztítani eljő,
Mennydörgő kerekét gyengén jártatja fölöttök,
Ártatlanságnak kora, kedves vagy te, virágos
Fához, az áldásnak völgyében vagy te hasonló
Azt sürüen koszorúzva fedik teli gyenge növések.
Díszes az és látása remény a’ völgyek’ urának,
A’ jövevénynek öröm; de korán megrázza magát a’
Szél’ zivatarjaiban, ’s a’ vész elhordja virágit.

MÁSODIK ÉNEK.

„Vége nyugalmadnak! kelj, kelj föl az álom’ öléből
Szúnyadozó gyermek! „Hadadúr és Szűdeli,”*
Aranyosrákosi Székely Sándor erdélyi író és unitárius püspök 1822-ben írt és a következő évben, a bécsi Hébe almanachban publikált kis eposza A székelyek Erdélyben; ebben jelenik meg először a fiktív, mondai és mitológiai elemekből kreált ősmagyar isten, Hadúr, Árpád honfoglaló népének főistene. E motívum Vörösmarty Mihályra, vagy Czuczor Gergelyre is nagy hatást gyakorolt. Hadadur olyanféle képzés Hadurból, mint Hábador Háborból; a Szűdeli név összetételen alapszik, szű-szív deli-szép, tehát ’szép szív’; költői név. (VMÖM. 5., 375.)
Kelj föl
Láss ragyogó napot és indúlj sorsodnak elébe”
Hangzik az ég, és e’ szavakat harsogja magából.
Oh kik imént a’ gyermeki kort láttátok enyelgő
Kéje’ lefolytában, halljátok az ifju napoknak
Tetteit is, kik előbb név nélkül játsztanak, itt már
Rettentő Hadadúr, és bájos Szűdeli lesznek.
Ah föl! az álomból szendergő lányka, ki hagyna
Tégedet illy gyönyörűt álomba temetve tovább is?
Föl te szelíd alak, ég, és föld nem hagynak alunni;
Föl te dicső gyermek, Hadadúr, föl Szűdeli. Elfut
Rajtatok a’ sebes év’ szárnyas nyila, keljetek immár.”
És kel az ifju: sugár termettel szép jegenyére,
Válla hatalmával vas erű sziklára hasonló,
Mellyen, mint erdő lombok, bomlottan inogván
Hosszu setét fürtök vergődnek játszi fodorral.
Bátorság magasítja fejét, magasítja virító
Arcza’ vidámságát, az ver kebelére: szemébe
Az teszi villámát, ’s erejével párosodottan
A’ viadalmak’ mennyköveit készíti kezébe.
Kél a’ szűz, mi nem úgy mint volt álmának előtte,
Kél vállán habozó aranyával sárga hajának
Gazdagon, és fényben szép arcza sugárai által.
A’ gyermekkor szúnyadozó sok bája fölébredt
Termete’ nagyságán, hódító szikra világít
Kék szeme’ mennyeiből; csókok’ rózsái feselnek
Ajkain, a’ gyönyörök’ két kisded halmait, édes
Forrású kebelét lassud pihegése dagasztja.
A’ két gyermek igy egy újabb kor’ hajnala keltén
Egymással szives ellenben serdűlve fölébred,
Egy tüzes ifju, ’s egy a’ kegyes ég adománya, szelíd lány
Ott az erő szépség, itt a’ szépség lesz erővé.
Félve találkoznak szemeik; döbbenve lehajtja
A’ szép lányka fejét, ’s lelkén áradva csapongó
Önnön gondolatit nem tudja nem érti; de retteg.
Édes baj kezd víni szivén, kezd víni nyugalmán,
Már egymást a’ két szem egyült sugarakban ölelvén
Kezdi szövetségét, majd a’ szív néma határit
Megszegi reptével, ’s belső palotáiba hatván,
Kedves ajándékúl egy képet fest le azokban,
S a’ szerelem titkos betüit lángolva leírja.
Ég az erős ifju, ’s így szól mély hangu szavakkal:
„Ah ne temesd szemeidnek egét a’ földbe leányka,
El ne temess oda engemet is, vagy kedves-e a’ föld
Annyira, hogy nem mást, csak azonnak nézd feketéjét?
Im föld és tenger díszét fölvette az éggel
’S én ezeket mind nem kívánom nézni, ha látlak.
Húgom-e még, ah vagy mennyszülte leányka, ki vagy te
Hogy rád kell fügnöm szemeimmel, ohajtva keresnem
E’ szemet és arczot, ’s ez ajaknak hajnali nyiltát?”
Karjait egyszersmind a’ szűznek elébe ki tárván,
Mint özön a’ földet, készült foglalni ölébe.
Ott a’ fejledező lánynak szeme rajt’ megakadván
Elvesze bájain, a’ tüzes arczok’ déli világán,
Nem tuda ellenkezni tovább, oda hagyta magát az
Ifjunak, és ajakán a’ csók csattanva repült el.
Rá csattant tüstént tiltó hatalommal az ég is;
’S közttök az ősz tengert mélyen mordulva föladván
Bérczei fellegütő tetejétől sziklatövéig
Megnyílt a’ sziget, és egymástól válva levének.
Szinte pirúl még ajkaikon lángjával az első
Csók, terjesztve maradt kezeik majd érhetik egymást,
Lábok előtt iszonyú mélység nyildoklik azonban,
’S ott hol az édes öröm’ napját élné le szerelmök,
A’ hideg éjszaknak rohan el fagyvérü lakója
’S régi, szakállos szörnyetegek verekednek az árban:
„Szűdeli és Hadadúr, tova innen türni remélni”
Hallják, ’s távoznak; mert távozik a’ hasadott föld,
A’ becsapó folyamot tengerré téve közöttök.
Még csak az egy szemnek, melly égből vette sugárit,
Áll szabad úta, keserves az is, ’s van telve könyekkel,
Rajta sötéten, alélt lelkök’ bús éje, borongván.
„Szűdeli látlak-e még?” „Hadadúr megjősz-e te hozzám?”
Így váltják egymást szavaik, távoznak azonban
A’ szomorú partok, mint két testvéri hajónak
Párja, kit a’ szélvész egymástól meszsze szakasztván,
Erre egyét, mását tova hajtja dühödt erejével.
Úgy válának ezek, nyugatot közelítve az ifjú,
A’ szűz támadatot, mint két fejedelmi szobor kép
Állván a’ parton, ’s egymásra hiába sohajtván.
De Hadadúr többé nem tűri nyugalmasan; átok
Kelt ajakán, az eget, ’s földet vádolta, ’s imígy szólt:
„Ég! te kegyetlen vagy, ’s nincs jóság csillagaid köztt,
Föld te hitetlen vagy, töredékeny portetem, és én
Melly hitvány! hogy ezen nyomorékot látni kijöttem.
Látni! holott vakon, és siketen, mint erdei törzsök,
Mint darabos kőszirt, nyughattam volna hegyekben,
Mért vagyok én itt, e’ zűr-mindet látni, vagy a’ ki
Főlhíttál, mikoron nem voltam, mért fadarabbá,
Mért darabos kővé nem hagytál lennem, alattam
Akkoron a’ földnek mondhattad volna: repedj meg,
’S a’ lobogó villám magos országának: omolj rá.
A’ kő szózatidon porrá töredezve sem aggna.
Vagy ha vagyok látó, szemeimnek elébe miért nem
Undokot állítál, mellytől borzadjon az élet
Mért nem szörnyeteget, mellyet rászkódva kerűljek?
Nem! legszebb remekét küldé le: szemébe tekintvén
Lelkemet ott vesztem, ez ölemben zártam el őtet
’S érzettem gyönyörét, hogy most elhagyjam örökre!
Nincsen erőm, hogy tengeren által elússzam utána,
Nincs suhogó szárnyam hozzája repülni: előttem
A’ nagy özönt, sok idomtalanok hasogatva bejárják.
Jő, megy az égi madár, magam attól a’ ki teremtett,
Egy nyomorúlt szárnyat nem tudtam nyerni segédűl.
Hah ti kik ordíttok, szélvészek, imádjatok érttem,
’S te könyörögj villám hogy rontson el általatok, mert
Én e’ kínaimért többé nem imádhatom őtet;
Testvérként ölelem meg az útált földet előtte: –
’S lássa dicsőségét! – féregként porba vegyűlök.”
Így elveszve, szilaj fájdalma’ hevében az ifjú
Földre terűlt, mikor a’ lányt már nem is érte szemével,
’S várta setét porban, hogy villám, fergeteg üsse.
És üte a’ villám, dühödött a’ fergeteg: őtet
Nem bánták; ingó szigetével partra vetették,
Puszta kietlenség fogadá ott, sárga fövenynek
Tengere, hol foganat nélkűl vetnéd el az élet’
Magva’ javát, hol egész ország fonnyadna füvestűl
’S rengeteg erdőstűl. Állat nem lakhatik ottan
Nincs forrás, mellyhez szomját enyhíteni jőne.
Csak maga áll a’ nagy sivatag, sivataggal övezve
Hosszan, ’s végtelenűl, melly néha viharra fölülvén,
Bujdosik ég ’s föld köztt, hegyet alkot, völgyeket eltölt
’S roppant nagy seregek’ temetőjét hordja magával.
És ha leszálla, halál’ csendével nyugszik el újra,
’S hév napjain szél sem lebbenti meg árva határit.
Erre midőn Hadadúr kinjától hajtva kilépne,
Nagy nehezen húzá tántorgó lábai’ terhét
’S mellyet rá isten küldött, órjási doronggal
Fegyveres árnyékát borzadva kerülte hiába.
Szint ekkor csendes partját a’ lány is elérte
Köny mosván arczait, kebelét fájdalmak emelvén
Átok ugyan soha nem; de panasz hangzott ki szivéből
Bús, egeket vívó hangján a’ vesztes örömnek.
Mint meghajtja fejét zivatarban gyenge virágszál,
Szűdeli úgy hajtá le fejét búvában az ormon.
Szép hosszú hajait ragadóban hagyva szeleknek.
Őt pedig a’ tenger nem bántá fergetegekkel:
Lenge fuvalmával kísérte keletszaki*
Keleti.
parthoz,
Csillapodó hátán szigetét hordozva szelíden.
Ott az emelt parton ligetek mosolyogtak elébe,
Hangosak, és zengők patakoktól, ’s lombi madártól
’S csak neki látszólag, látatlan alakban egyebnek,
Kisded tündérek fogadák repdesve, futosva.
Kisdeden olly gyönyörük; mint egy szép szűzi mosolygás.
Szűdelit ők lágy karjaikon partjára vezették.
Hol mikor az még is bús andalodásba merűlten
Mind csak az eltüntért tengerre sohajtana vissza,
Szerte világ’ minden részére oszoltanak ők el
’S annak kincseiből lakot állítottak előtte.
Mint ha fuvott habból nőtt volna ki, gyenge fehéren
Úgy kele a’ szép lak lépcsőkkel övezve körösleg,
’S barna fenyők’ magas árnyaiból kitekintve helyenként
Fenn aranyos tetején gyöngyöt hintett el egy isten,
’S vissza szegényűl tért a’ nagy tengernek ölébe.
Oszlopok őrzötték tágas folyosóit, azokból
Nyiltanak a’ teremek, hol az élet négy kora, jó és
Bal folyamatjában, harczban, ’s nyugodalma ezernyi
Képeiben híven volt festve hatalmas ecsettel;
Mind ezek egy belső teremen végződtek el: annak
Nyilt tetejét maga födte az ég szép csillagi fénnyel
’S délben egy árnyat adó tündér őrzötte nap ellen.
Ottan az álmodozó szűznek vala nyúghelye, mellybe
Tiltva van a’ látás, más lábnak nincs szabad útja;
Mert szent titka fölött őrt áll a’ tiszta szemérem.
Ott hüvös esteken őt édes kín’ álma borítván,
Pirholagos selyemágy dagadó hullámi fogadták.
Így van ez itt; de ki bolyg ott a’ pusztában epedten,
És sanyarú gonddal? Hadadúr az, kit vadan ingó
Hosszu dorongjával követ a’ kísértetes árnyék.
Mostan el áll, ’s árnyát maga így szólítja boszúsan:
„Vessz el erőtlen kép, mit akarsz te nyomomban? utánam
Csúfságnak mit ügetsz mindenha? oszolj tova innen!
És az utált tenger’ közepén sülyedj le fenékig.
Vagy rémíteni jősz? Hah akkor mondd meg uradnak,
A’ ki reám küldött, hogy nincs félelme szivemnek
És ha pokol küldött mondd meg neki, jőjön egészen
Mert így szégyent vall, ’s kaczajomtól megreped a’ föld.
De ha nem az küldött nyomorúlt, térj vissza egedbe,
Állj meg az isten előtt, ’s nap hold meghallja ha mondod:
„Hogy Hadadúr nem fél sem egétől, sem pokolától.”
Ezt csak alig végzé, villám jöve sebten az égből,
’S árnyékába csapott, sugván egy szózat utána:
„Tűrj, de ne zúgj, ’s fáradva remélj.” Árnyéka legottan
Földbe merűlt mélyen; de helyette leányka tünék föl.
Szűdelihez föltüntében termetre hasonló,
’S gyors szaladással eredt csábult Hadadúrnak előle.
Nem haladott tova: barna vihar kergette fövenynyel
És uton érte hamar, még csak szép ujja maradván
Künn a’ halmosodó fövenyen, fölnyujtva segédért.
Azt az utána rohant Hadadúr megkapta, ’s kígyó bőr
Telte kezét, mikoron fölvonta; kifogytanak immár
Átkai, nem dühödött; a’ domb’ tetejére leűle,
’S tompa nehéz hangon szólt a’ sivatagba merengvén.
„Tűrj, és várj! Im várni fogok miig itten az éhség
Meg nem emészt, ’s ha fejemre homokhegy esik-le, remélni!”
’S csak hamar őt önnön vágyának elérte csapása.
A’ napot érzé már, már érzeni kezdte hatalmát
Égő szomjának, ’s dühös éhségének, epedten.
És oda dőlve nehéz pihegéssel déli fövenyben
Ült az erős ifjú mintegy sírhalma magának.
’S látta Halált, az elestével nagy erőre jutottat
Állni közel, ’s iszonyú harczát elkezdeni rajta.
Éjszárnyon jöve távolból egy nagy sas azonban
’S kis gyermek futa árnyában kergetve lepéit,
A’ ki midőn Hadadúr lábához elérne, lihegve
Öszve rogyott, ’s lepe, ’s hűs árnyék elenyésztek azonnal.
De Hadadúr éltét még egyszer ohajtani kezdé,
Fölkele mint egy váz végső éhsége dühében,
’S ragadozó karját a’ kis gyermekre kinyujtá.
Sejté a’ gyermek, ’s így szólt két térdre borulva:
„El ne szakaszsz ifjú, ne bocsáss szakadottan anyámhoz,
Im ha fejem’ megeszed, majd kérdeni fogja, hová lett
Gyermekem, a’ te fejed? ha bokámat rágod el, egyben
Kérdeni fogja, ki tett sántává gyermekem? a’ húst
Ha leeszed rólam, nem is ösmer rám, de ha még is
Olly igen éh vagy, egyik kezemet vedd, ’s vígy el anyámhoz,
Kérdeni fogja szegény, hova lett kis gyermekem a’ kéz?
Én pedig így felelek: „szépséges anyám te, ne búsulj
E’ kezet egy farkas, ’s nem ez ifjú, ette meg, inkább
Vas kezet adj ezután, azt majd nem fogja megenni.”
Ezt hallván legelőbb kezdett borzadni magától
’S vissza esett föveny ágya felé, bár éhen az ifjú
’S szóla: „eredj kis gyermek anyádnak ölébe; nekem nincs,
Nincsen anyám, ki ha elmúltam kérdezze „hová lett?”
„Istenem egy volt, most az is elhágy veszni bajomban.”
Bágyadtan mikor így szólott, zaj támada jobbról,
Hús falatot hozván, három hollófi repűle,
Azt beteg anyjokhoz napi táplálatra viendők.
Most azon ütköztek, ki legyen bevivője, ’s csatájok
Közben elejtették Hadadúrnak ölébe az étket.
Mintha ki verméből, melly sírként nyelte be léptét,
Gazdagon állhat elő, nem máskép vette az égből
E’ falatot Hadadúr, kegyesebbnek hitte az istent,
És nem zúga reá. Megevé pedig a’ levetett húst
Félig, ’s még enyhét alig érzé, hogy szomorodtan
Lábainál látá a’ gyermeket ülni, könyörgő
Arczczal: az ártatlant szívéből szánta, legottan
Nyujta falatjából. A’ gyermek örülve ragadta,
’S a’ hollófiakat kezdé táplálni, kezében
Még egy morzsa maradt, azt izmos konczra nevelvén,
Által adá: beteg anyjokhoz vigye a’ ki legifjabb.
’S mentek azok vidoran szegdelve az égbeli ösvényt.
Bámulatos szemmel nézett mindenre az ifjú
És gyönyörűséggel; de tovább is térdre borultan
A’ jövevény gyermek még így folytatta csodáit.
Kis poharat mártott a’ forró déli homokba,
’S azt mikoron kiemelte, hideg gyöngyökre megolvadt
A’ homok, és öbölét megtölté harmat itallal.
Ezt mikor a’ lakozott ifjú*
Jóllakott.
enyhére megitta,
Elszúnyadt ’s bajain az ital, ’s nyomos álom erőt vett,
Hűs ölelésével fogadá szép hajnala őtet
’S a’ jövevény napnak, mint kedvest, nyájasan adta.
Ébredvén maga lőn; de merészen szegte meg útját
A’ gyermek’ nyomain szaporán hagyogatva csapásit.
Ő mikor így egyedűl a’ puszta’ határira törne,
Fekve sivány porban*
Futóhomokban. (VMÖM. 5., 376.)
karjához súlyosodottan
Mennykövező fegyvert, buzogányát, lelte meg utján.
Hogy tova ment kardot szemlél villogni, ’s örömmel
Szegdeli a’ levegőt ragyogó élének örülvén.
Majd egy kürtre botolt, ’s bele fúva hatalmas ajakkal
A’ nagy üres pusztát harsány hangjával elönté.
Mintha setét berkét elhagyja anyányi oroszlán
És legelőbb szabadába megyen, nem tudja de érzi
Ádáz ösztöneit, tör, dúl, rohanással izenvén
Harczot az erdőnek, ’s meg riadozva szavától
Harsog egész környék, valamerre lecsörtet utában.
Úgy Hadadúr önkényt erejétől lelkesedetten
A’ dühödő harcznak, harcz nélkül is érzi haragját,
És hadaz és kürtöl, fejedelme az árva magánynak.
Hogy tova megy, lel aranysisakot domborra kiverve,
’S lel haragos lobogót tetején, egy fekete szárnyat,
Mellyen előbb a’ legszilajabb kerecsenfi*
Fiatal kerecsensólyom.
csapongott,
’S a’ szabad ég’ mezejét nyugatig hasogatta kelettől.
Most ide volt a’ szárny, emez égi vitorla, szegezve,
Várva hogy ütközeten, mint hajdan, előre hasítson.
Nem tova volt a’ harcz ruha is, melly tiszta zománczú
Kékes aczél szálból szövetett, és rojtos ezüsttel
Szegve kevély ragyogást hintett a’ csorva homokra.*
Futóhomokra. (VMÖM. 5., 376.)
Már ragyogott Hadadúr ezen öltözetében, örömmel
Lángítván szemeit, mikor ím a’ puszta fövenynek
Vége felől hadi mén jött száguldozva, nyomában
Hagyván a’ szeleket, kik előtte süvöltve kelének.
Hogy közel ért, kis sárga fejét meghajtva viselvén
Meg megrázta nyakán teli fodru serényei bojtját.
Nyerge finom csont volt, takarója virágos arannyal,
Büszke pogány úrnak országló bíbora hajdan;
’S dárda hevert hátán, rettentő dárda körösből,*
Kőrisfából.
Melly tüzes élével, mint ártó üstökös úgy jött
’S a’ sebet, és viadalmi halált csillogva kereste.
E’ mén (szellő volt) hogy elért Hadadúrhoz, előtte
Földre borúlt, ’s készült a’ hőst hátára fogadni.
Meg lön az és a’ mén szilajodva repűle urával,
’S vitte setét estig. Már a’ sivatagnak utóján
Bokrok tüntek elő, forrás öntözte töveiket,
’S néhol egy árva virág ’s halovány fű lenge: továbbá
Dombok emelkedtek, távolb órjási hegyeknek
Bércze nyomúlt szigorún kéklő ormokkal az éghez.
Már fenn a’ magason vadat űző héja kerengett,
És nyoma látszott a’ tévelygő vadnak alant is.
Eljött a’ vad méh, keresé a’ puszta’ virágait,
’S kebleiken kipihenve, dalát dongotta magában.
Végre füves dombon hat gím jöve sebten elébe
’S éles barna szemét szilajon rá vetve, robajjal
Vissza szökött ismét tápláló rengetegéhez.
Itt megeredt a’ ló, ’s a’ melly folyam’ árja határúl
Foly vala, által uszá, ’s partján megszálla urával – –

Vörösmarty.


NINCS MÁR A’ MI VOLT.

Sorsunk, mint fent az ég
Akként változik,
Az, ki jót vár mindég,
Ah csalatkozik!
Fénye mert egyiknek
Sem tartós koru,
Arcza mindeniknek
Hol víg, hol boru.
Mint a’ szép napot felettünk
Rút vész váltja fel:
Úgy legédesb érzeményünk
Bú enyészti el
Tegnap földi sorsunk
Égit is gunyolt,
Mára felvirradunk
’S már nincs a’ mi volt!

Óh ha volt egy boldog:
Voltam én nem rég!
Ollyan kevés volt még,
’S leend mint valék.
Egy hölgy, kinek párját
Még anya nem szült,
Rám idvesség árját
Ontani készült!
Tudja a’ hold! ’s egy szép estve
Rá tanúm lehet,
Hogy bogár szemében festve
Láttam mennyemet.
Szót, csókot, érzetet
Tőlem, viszonolt:
De mind ez álom lett,
’S már nincs a’ mi volt.

Imádott szeretett
Áldó, ölő kar!
Kényed mért büntetett
Engem illy hamar?
Valljon elfelejtéd
A’ koszorúkat?
Hogy még bé sem töltéd
A’ másodikat?
Hogy lelkem veled érzetben
Akkint osztozott,
Mint ama szentek, kik ketten
Bírnak egy napot?
Bánod-e, keblemért
Hogy kebled lángolt?
Miért óh szép! miért
Nincs már a’ mi volt?

Báj alak! ki adtad,
A’ jó napokat,
De ki elragadtad
Korán azokat:
És hagyál helyettek
Bánatot és kint,
Szánj-meg, hogy lehessek
Boldog én megint!
Látom tőled függ egészen
’S mint kegyelsz, vagy nem,
Akkint éltem gyönyör lészen
Vagy bú ’s gyötrelem.
Óh sorsom’ angyala
Add az elrabolt
Idvet nekem vissza,
’S legyen a’ mi volt!

J.


AZ ÚJÍTÁS ELLENSÉGEIHEZ.

Tí ti az újítás’ megrögzött ellenezői
Ösmerlek ránczos homloku tisztes urak!
Láttalak! agg bundáitok a’ szuglyába temetve
Ittatok új bort és ettetek új kenyeret.
’S nem kérétek e mind egyiránt új, ifju menyecskét?
Szégyen! az új hold is fön vala lakzitokon.

P.


NÉPDALOK.
1.
[Szép a’ fekete szem...]

Szép a’ fekete szem,
Én azt is szeretem,
De még szebb a’ kék szem,
Kék szemü szerelem.
Az én szeretőmnek
Illyen kék a’ szeme,
Valahányszor nyilik,
Iboly kél benne.
’S hej mikor benézek
Mélyen közepébe,
Látom a’ szerelmet
Mulatozni benne,
Akkor azt gondolom,
Kedvem’ nagy voltában,
Nincs több boldog ember
Nagy Magyarországban.



2.
[Szép a’ kék szem nem tagadom...]

Szép a’ kék szem nem tagadom,
Én a’ kékre sem haragszom,
De a’ barna szem’ sugára
Emlékeztet éjszakára,
A’ sötétes éjszakára,
Boldog szeretők napjára.
’S nekem nappal éjszaka van
Napom delem éjféltájban.
Pillants egyet, édes rózsám,
Fekete szemü violám.
Fekete szem’ pillantása,
Ollyan mint a’ holló’ szárnya,
Ha benézek tükröt mutat,
Játékival szivem mulat,
’S boldog vagyok, mint virágszál
Melly szűz leány’ kebelén hál.

Vörösmarty.


A’ LANTOS.

Lantos, lantos! mi baj talált,
Mért hallgat éneked?
Jer én hozzám, majd én adok
Sok szép aranyt neked.
Kevélyen így szól a’ király,
De a’ lantos csak szótlan áll.

Vagy tán magasb fény ösztönöz?
Vedd hősi kardomat.
Te léssz első vitézim közt,
Bird legszebb váromat.
De a’ lantos csak szótlan áll
’S haragban így zug a’ király:

Hah! szolgavér, csekély kegyem?
Börtönbe hát veled;
Hol éj ’s inség ölelkezik,
Ott légyen lakhelyed,
Ha ennyi dij reád nem hat,
Rettegd, érezd hatalmamat.

’S Zenő esd, a’ királyi szűz:
Ne fűzd vad lánczra őt,
Hideg díj nem hevítheti
A’ forró éneklőt;
Adj érzetet ’s gyúl kebele,
Így zeng, igy él a’ fülmile.

De nem hall a’ sötét király
’S dölyfös boszút dörög,
A’ szép Zenő eped, könyez
’S a’ zár midőn zörög
Sohajt Zenő, szüz arcza vér:
Szegény lantos szivem kisér!

Halálcsend a’ lantos körűl
’S komor dohos falak;
De szép csillag dereng*
Világít.
felé
’S egy kedves fényalak.
’S míg érzetén a’ dal hevűl,
A’ bú, a’ sors elszenderűl.

Zenő Zenő hangzik mindég,
Éltének színt ez ad;
Szerelmet könnyet énekel
Mig szíve megszakad;
De lantja él ’s kiért hevült, –
A’ vad király mély ködbe dült.

Kisfaludy Károly.


ÓDA.

Rákos! bolyongék partjaidon, ’s vized
Hullámit ittam ’s keblem emelkedett,
Köny forrt szememben, ’s érzeményim
Szívem alatt tüzesedve vívtak.

Körűlem érzém egykori hőseink
Árnyékaiknak gyönge fuvallatit,
Az égi szellem fürteim közt,
’S arczom előtt suhogott csapongván.

Hajh, látom őket sátoraik körűl
A’ népesülő térre tolongani,
Buzgó kebelt látok hazámért,
’S lángszemeket dagadó könyekkel.

„Fegyverre! Jőn az ellen’ erős hada!”
’S im villog a’ kard, tárogató rivad,
A’ büszke ló szökdel, nyerít, fúv,
A’ lovag űl diadalmi tűzzel.

És nem kerűlnek mély sebeket ’s halált,
Ki halni tud, nincs járom erős nyakán,
Neked, tenéked szent szabadság,
Áldozik a’ nemesen kifolyt vér!

Magozz fel, ó vér, puszta mezőnk felett,
’S teremj magodból szép csemetét nekünk,
Ah szélveszek közt nyert honunkat,
Rút puhaság’ özönébe fojtjuk.

Habzik borunk a’ tág kehely’ öble közt,
Tolongva zúgunk tánczpaloták felé,
’S fertőztetett lyány’ karja közzé
Szórja vadúl erejét az ifjú.

Romlasz, magyar nép, romladozol, hazám,
És titkon őrlő féreg emészt belől,
Ha fog kigyúlni magzatidnak
Szűk kebelökben az égi szikra?

Kölcsey.


A’ HÁZASSÁG ÉGBEN KÖTTETIK.

Szörnyűség! kiálta Doctor Body, feltört levelet tartván kezében, ’s falusi lakja’ szálájába*
Szobájába.
lépvén; szörnyűség! holnap érkezik három hugom, és semmi készület! Jancsi, Jancsi! kiálta a’ bejövő inasnak, szedj rendbe mindent, hugaim jönnek; azt a’ szobát ott éjszak felé, az öregebbiknek adod, Málinak, ezt kelet felé Bettinek, ’s amazt délre a’ legifjabbiknak, érted, Línának. Hátha fenn azt a’ három egymásba nyílót? monda Jancsi – Mentsen isten! esik szavába a’ Doctor, nem szabad együtt lakniok; csak foganatja legyen! – ez szokott szava’ járása – frissen, Jancsi, frissen, holnap reggelig minden kész legyen.
Tudjátok e már, mond a’ Doctor, belépő fiainak, Ádolfnak, Károlynak és Lászlónak, hogy holnap három hugaitokkal fogtok megismerkedni? Három legény, három lyány! Hm, ebből még lehet valami, csak foganatja legyen, mit gondoltok? Itt majd választhattok. Máli egy kissé elvirúlt ugyan már, de tud minden nyelvet, minden tudományban járatos, ismeri a’ mathematikát, nagy csillagvizsgáló. – Betti tiszta lyrai természet, fél éjekig ábrándozik a’ hold’ fényében, ’s egy kellemetes tájnak látására olvadoz érzeményekben – ellenben Lína mindég nevet, ha a’ félvilág szétfolyna is könyekben. ’S így mindegyiktek talál köztök egyet, kivel sympathizálnia kell. De már most, tréfán kívűl, kedves fiaim, reménylem, udvariasak lesztek hugaitokkal, ’s falusi mulatásokat fűszerezni fogjátok. Tudjátok, hogy bátyjok Déky’ halála után tútorjokká neveztettem, a’ mivé ugyan mingyárt a’ szegénynek kimúlásával lettem volna, ha akkor épen franczia országban nem utazom. Képzelhetitek, hogy biz’ én azt a’ szerencsét Déky barátomtól nem irígylettem, három leányt felnevelni, kivált mikor mindenik ollyan maga fejű! ez nem csekély feladás, ugye? de csak foganatja legyen. Lássuk, hogy illünk majd össze. Gyönyörű tájékot nyujthatunk, ’s bizonyosan nyájasan fogadjuk.
Csak attól félek, mond Károly, hogy hegyi levegőnk nem lesz egészen nekik való. Ide egészséges nem elkényezett lelkek kellenek, Bettit kivévén, a’ ki, a’ mint mondják, a’ természetnek nagy tisztelője. Mit! levegő! természet! mond László, nem hallottad, hogy Máli a’ tudományokkal foglalatoskodik, hol teheti azt több nyugalommal, mint ezen magányban, itt a’ mi völgyeinkben – Tanulni, épen bizony! persze majd! – viszonzá Adolf – vigan fogunk lenni; én Linával minden hegyeinket össze vissza járom, röpűlöm, nevetünk, tánczolunk, felütöm megint theátrum-sátorunkat, muzsikálunk. Akkor – mond László, – alkalmasint magad fogsz tánczolni, mert Máli’ szelleme illy enyelgésekben kedvet nem találhat; reménylem ő egy választott könyvtárt hoz majd magával Pestről a’ literatúrának minden újságival; melly élemény lesz az, mellyet ideáink’ cseréjében fogunk találni. De már ebben a’ tudós cserében, édes Laczim, senki sem fog részesűlni rajtad kívűl, monda Károly, mert Betti egy csupa lyrai természet, neki jó gazdasszonynak kell lenni,’s reménylem, hogy annyira elhagyott tollas népünket ő végre egyszer rendbe szedi; jövendőben magunk fogjuk gyolcsunkat feldolgozni,’s szolgálóink érezzék, mi az, egy házi aszszony alatt állani.
Helyesen, kiálta a’ Doctor, a’ mint látom, már mindegyiktek védelembe vette egyikét a’ három leánynak, csak foganatja legyen; tulajdonkép egyiteknek sincs igaza, de hogy a’ dolog épen ellenkezőkép volna, azt sem állíthatni. Máli Lászlónak, Betti Károlynak ’s Lína Adolfnak termett. Most isten veletek fiúk! én Újhelyre megyek – délre megint látlak.
Body Dr. egy igen jó érzésű ’s valódi characterű ember volt. Tudománya, ügyessége őt a’ leghiresb orvossá tették körűl belűl, ’s 20 év alatt meg is gazdagíták. Felesége’ halálától fogva három fijával jószágán lakott, melly a’ megye’ legvirágzóbbjai közé tartozott. Többire egyike volt a’ legritkább emberi origináloknak*
Példányoknak, egyedeknek.
– t. i. enthusiasta! mindent, a’ mihez nyúlt, lángoló enthusiasmussal űzött, de melly természetesen, mint minden láng, hamar elaludt, de más nemű szikra által ismét hatalmasan fellobbantathatott. Csak a’ gyógytudományban maradt híve a’ régiebb iskolának, és semmi nemű változtatásról nem akart tudni semmit; különben minden tudomány polgári just nyert fejében, de csak addig, míg más által onnan ismét ki nem szoríttatott. Így ő váltva törvénytudó, mezei gazda, mathematikus, költő és müvész volt. Enthusiasmusa általment fijai’ nevelésére. Mindenik jeles sikerrel végezte el tanulását, ’s most visszatértek az atyai tűzhelyhez, mert Body magához kivánta őket három esztendőre, minekelőtte a’ világba lépnének ’s tőle váltig elválasztatnának. Igy történt, hogy három egymást követő esztendőkben, fiai’ visszajövetök után, más meg más tudomány lelkesítette az öreget ’s által ment hol erre hol amarra, ’s ennél vagy amannál uralkodó lett. Mikor László az Egyetemről haza jött, atyja épen buzgó mathematikus volt ’s a’ vidék’ legjobb földmérője. Csuda volt e hát, hogy fija is megszerette e’ szép tudományt, ’s kedvencz tanulmányának választotta. Legközelebb való évben Károly jött vissza, mikor atyja a’ gazdaságnál egyébbel nem is gondolt. Az istállói hízlalás behozatott, a’ juhok megnemesíttettek, szarvas marha Helvécziából hozatott, mindenütt lóhere termesztetett, ’s a’ legújabb szántószerek próbáltattak meg. Károly mindég atyja’ részén volt, megkedvelte a’ földmivelés’ tudományát, ’s egy esztendő múlva nem volt munka a’ mezei gazdaságról, mellyet ő nem olvasott ’s meg nem emésztett. Harmadik évben Adolf hagyta-el Pestet. Ekkor atyja’ háza az öröm’ temploma volt. Minden a’ kinek legkisebb sejdítése volt művészségről, öszve gyülekezett nála az egész környekből. Concertek és játékszíni előadások örökké váltogatták egymást; maga a’ Doctor igen jelesen adta az atyai szerepeket, ’s concertekben a’ violoncellót mesterileg játszotta. Adolf vígaságra termett lelkű, ’s minden társasági jeles tulajdonokkal kikészűlt lévén, ezen körökben a’ legbuzgóbban vett részt. Ő játszá a’ szeretőket, szép tenórszava ’s lelkes előadása a’ flótán mindeneket elbájolt. Atyjától, a’ müvészség’ enthusiasti kedvelőjétől feltüzelve, talentumai mind inkább fejledeztek, vidámsága általment körötte levőjibe is, ’s az életnek előtte többé sötét oldalai nem voltak. Illyen volt Dr. Body’ famíliája, mellybe most meghalálozott öregbik bátyjának három leánya volt lépendő. Ugy látszik, a’ sors őket különösen kiképezte ífju Bodyék’ számára. Igen korán árvaságra ’s Déky’ nevelésébe jutván, ki mívelésökre nem épen a’ legnagyobb figyelemmel volt, ’s e’ mellett igen gazdagok lévén, mindegyik kedvencz hajlandóságát követte; így lett Amália tudós, Betti egy idylli ábrándozóné, ’s Lína minden szeretetre méltó művészék’ legelevenbike. Hol lelhetének hát e’ három leánykák jobb menedéket, mint nagybátyjok’ házánál, hol három ífjút találtak, ki hajlandóságaiknak olly annyira megfeleltek.
Nagybátyjokkal hajlandóságaik öszve nem ütközhetének, mert hiszen ő egykor mind ezen hajlandóságoknak hódult, ’s most épen a’ legjótékonyabbnak: a’ philanthropismusnak. T. i. egy esztendőtűl fogva Dr. Body épen kizárólag azzal foglalatoskodott, hogy jobbágyait boldogítsa ’s emberszerető intézeteket állítgasson. Kisdedek’ iskolájit, vakok’ és siketnémák’ házát, ispitályokat és őrűltek’ intézetét állíttata a’ környékben: ezeket tapasztalásai és pénzbeli segedelmei gyámolították. Csak ezen Szerzényeknek élt, ’s úgy látszék, hogy ezen legszebb enthusiasmus a’ sok közűl a’ végső lesz életében.
Feszített figyelemmel várá most a’ három ífju azon napot, melly a’ három leányt hozandó közéjök. Itt vala dél, a’ postasíp hangzott, ’s a’ hugocskák poros kocsijokból kiszálltak Body’ udvarában.
Itt vagyunk, édes Uram Bátyám kinjára ’s magunknak örömünkre! monda egy csínos feketécske, jobbik kezével gitárt tartván, a’ kocsiból kiszökvén ’s a’ Doctor’ ölébe futván. Ezek bátyjaink? kérdezé, a’ kocsi köré gyűlt három testvért. – Szolgálatjára! felel Adolf, lehet e szerencsém karommal megkínálni Lína kisasszonyt, hogy szobájába vezessem; mert hogy ez neve, gondolom. Míg a’ kettő felmenne a’ hágcsón,*
Lépcsőn.
egy andalgó nefelejts szemű szőke lépett ki a’ kocsiból, egy kalitkát tartván kezében két kanári madárral. Édes nagybátyám! kialta megfogván kezét, a’ város’ tömlöczéből jövünk ide a’ természet’ kebléhez – fogadjon szívesen. Hol mink édes hugom, folytatá a’ beszédet Károly, szavába esvén atyjának – mindent fogunk tenni, hogy a’ faluhelyi életet fűszerezzük. Nemde Betti hugocskámhoz van szerencsém? folytatá, őtet a’ garádicsra késérvén, ’s a’ kalitkától megszabadítván. Azon közben egy Júnói alak lépett-ki a’ kocsiból, sötét szemekkel ’s lefüggő barna haj fürtökkel, ki egyik kezében Beudant’ és Bathyányi’ magyarországi utazásaikat hurczolta*
Az említett mű: Reisen durch einen Theil Ungarns. Siebenbürgens, der Moldau und Bukovina im Jahre 1805, Pesth, 1811. Magyar fordítása: Batthyány Vince Gróf utazása Magyarországnak, Erdélynek, Moldáviának és Bukovinának egy részén által 1805. eszt. Magyarra fordítva egy hazafi által. Pesten, 1818.
egy nem kisded perspectivummal, hóna alatt pedig egy folio-rétű thékát*
Dobozt.
vitt. Tisztelt gyámom! monda a’ Doctorhoz lépvén, védőnk vég kivánata szerint e’ pillantattól fogva őr szárnyai alá léptünk, ’s hálával ismerjük-meg a’ teher’ nagyságát, mellyet magára vállalt. – Micsoda teherről beszélsz hugocskám! viszonza a’ Doctor, félre az udvariságokkal, édesem! jer melyemhez; én mint leányimat foglak tartani. – Nemes lelkű férfiu! monda Amália, kezét szivéhez szorítva, mit csodáljak inkább, szívét e vagy szellemét? szabad e egy kisded szobácskát kérnem lakomúl ’s egy szálát könyvtáromnak? – Engedje-meg Máli hugom! monda László, méltósággal közelgetvén feléje, hogy karommal megkínáljam ’s tanulószobájába vezessem! – Jósága pirít viszonza Amália, mellette, de nem vele karöltve felmenvén a’ hágcsón.
Ej nézze-meg az ember ezeket a’ ficzkókat, kiálta Dr. Body, utána nézvén a’ három párnak, mint kerűlnek öszve ezek a’ jó gyümölcsök, csak foganatja legyen. Alig éré-el mindegyik a’ maga küszöbét, már is mindegyiknek megvolt a’ maga lovagja. No, adja az ég a’ maga áldását. Az gyönyörű ha ebből a’ fiatal népből három házaspár kerűlne-ki; fiaim akkor itt maradnának, ’s mindegyik más meg más intézetnek lenne igazgatója. László az iskoláké, Károly a’ gazdasági szerzényeké ’s Adolf ispitályaimé. Igy örökké élnének intézetim gyermekeim’ szelleme által.
A’ hason-érzésű lelkek valamint első találkozáskor egymásra ismertek, ugy viszonos hajlandóságok e’ naptól fogva mindég szorosbbá és szorosbbá lett. László Málinak megérkezett könyvtárát rendelgette, mutatóját készítette, ’s együtt tanulgattak hol ezen hol amaz ágában a’ tudománynak. Károly egy halomról a’ másikra vezetgette Bettit, felkeresvén a’ legszebb látpontokat, ’s mind a’ kettő édelgett ezen Éden’ nézelésében, itt virányló síkok, ott szőllőpartok, amott tavak’ tűkrei. A’ dús nyáj’ megjelenése, mikor haza tért mind kettőt’, noha külön okokból – egyiránt gyönyörködtette; ’s Betti irígylette a’ pásztor’ és pásztorné’ sorsát, kik – képzelete szerint, idylli magányban boldogabbak, mint fejdelmek és fejdelem nők bíbor székökön. Ádolf es Lína ellenben mozgásba hozták az egész házat. A’ földszínti szála, melly eddig egészen el volt hagyva, nékiek engedtetett által öröm’ csarnokául. Alig vétetett-be a’ reggeli, máris concertdarabok gyakoroltattak, következett a’ bilyárd, abroncsjáték ’s egyéb. Ebéd után declamáltak, szerepeket próbáltak, este magyart huzattak ’s táncczal záratott-be a’ nap’ vigadalma.
Távollevén a’ három lyányka’ itt lételének első hónapjában a’ Doctor, philantróp foglalatosságai végett, a’ három fiatal pár minden akadály nélkül űzte kedvencz hajlandóságait. Nem is történt köztök legkisebb ellenkezés hanem mindenik gondatlanul járt a’ maga pályáján. De most közelgett egy alkalom, mellyel igen nehéz volt mindnyájokat egy köz elhatározásra birni.
Híre jött, egy orosz gróf keresztűl utazásának famíliájával együtt azon kérés mellett, lenne neki szabad a’ Doctor’ házánál éjjelezni, ’s egy napig hosszu útja után kinyugodni. Mivel a’ három kisasszony Pesten több jeleit vette a’ gróf figyelmének, kötelességöknek tartották itt mulatását a’ lehetőségig kedvessé tenni, de ennek módjáról egy hónap óta meg nem tudtak egyezni. Máli és László azt javallák, hogy mindenek előtt vezettessék be a’ helybeli iskolákba, megmutassanak neki az ottani mezőkön kiásott római régiségek, ’s estve mindnyájan öszvegyűljenek a’ nagy szálában, hol László a’ római másszákról és pénzekről, Máli pedig a’ legközelebbi üstökös csillagról eléadást fognak tartani. Betti és Károly ellenben egy hajókázással akarák a’ vendég famíliát megkínálni a’ tavon által a’ hattyús szigetre, egy parasztlófuttatást rendelni, estve pedig a’ közel hegyek’ legmagosbikára felmenni, ott éjjelezni ’s onnan más nap a’ napköltét csudálni – Ádolf és Lína végre egy nemzeti bandát öszve szerezni a’ tánczhoz, estve egy muzsikai és declamátori mulatságot adni, ’s maszkos cotilyónnal az egészet bevégezni.
Lína és Ádolf épen forgatták a’ nagy kérdést estve a’ földszínti szálában, midőn Body’ kocsija bezörgetett az udvarra, ’s ő legott jó kedvűn és épségben köztök termett. Jó estvét, gyermekim, monda, ámbár meg voltam elégedve utam’ sikerével, még is mindég közétek kívánkoztam. Bezzeg elfogtok bámulni, ha uj ispitályomat fogom nektek leírni – aztán tudjátok e, hogy én vagyok az első, a’ ki új csináltuton jöttem Szemesről; ’s hogy holnap fogjuk először hajóra bocsátani búzánkat a’ most elkészűlt csatornán! Úgy van, egy pár év múlva egy szegény ember se legyen többé az egész környékben, mind mind, boldogok legyenek, csak foganatja legyen.
Édes bácsi kiálta Lína, arczait ezer csókkal behintve, az egész világ’ ispitályait leírhatja nekem, csak most hallgasson-meg, hacsak egy pillantatig is. A’ bácsi’ elhatározása most a’ legszükségesebb; már hetektől várjuk a’ legnagyobb vágyódással. Mi baj hát, gyermekim? felele a’ Doctor. – Mingyárt édes bácsi. Azt irta, hogy az orosz gróf egy napot fog itt nálunk tölteni, ’s hogy ezt neki lehetőségig kedvessé tegyük. Ime az én plánumom! csak a’ bácsi’ megegyezése legyen-meg, ’s az mingyárt életbe lép. A’ faluban egy parasztbált rendelünk – brávo! kiált a’ Doctor – aztán következik egy muzsikai és declamátori akademia – bravissimo! – végre egy maszkos cotilyón. – Pompás! gyermekeim! Hát helyben hagyja bácsi, kérdi Lína – Tökéletesen, mond Body, ’s hogy is ne? Egy kis ünnep, muzsika, táncz, declamatio, hisz ez még mindég elementumom!
Persze, hisz tudtuk mi azt, Ádolf és én, azért is rendeltük ezt; de csak gondolja meg édes atyus! Laczi és Máli nem akarják. – Hohó! kiált a’ Doctor, mért nem? – Istenem, mond Lína, tudja, mind a’ kettő különben igazi angyal; csak ne volnának ollyan szörnyű tudósok: gondolja el csak: a’ falusi iskolába akarják vezetni, mit bánja az a’ falusi iskolát! – Épen nem, viszonoz Body, hiszen nincsen még ujonnan elintézve; míg a’ Lancaster’ módja be nem lesz hozva, egy léleknek sem szabad azt látni. – Aztán, atyus, a’ római ásványokat akarják neki megmutatni, a’ szegény ’s úttól elfáradt embereket árkokon és köveken keresztül kivinni a’ mezőre, hogy lábaikat is eltörjék. – Majd bizony, mond Body! míg a’ Muzeum tökéletesen el nem készűl, ’s el nem rendeltetett, egy idegennek sem szabad ezeket a’ kincseket bámúlni – Végezetűl estve holmi római göröngyökrűl és pénzekrűl és üstökös csillagokról praelegálni! Istenem, hiszen szegények úgy is el lesznek fáradva az úttól, örök álomba akarják őket illyen leczkékkel ringatni? – Jól van, Lína, illyen régiségekről nem kellenek leczkék, ha még is új intézeteimről papolnának, de mit gondol a’ gróf a’ régi pénzekkel, néki újak kellenek útjára; ’s az üstökös csillagnak, a’ mint már bizonyosan tudjuk, semmi befolyása földünkre nincsen, ’s így nem gondolok vele; a’ mi az emberi boldogságra nem foly be, hiu semmi. Szárít e az üstökös posványokat, melegít e, hüvít e? Az egy kevély bolygó, hosszú függetyűvel, ki sok lármát csinál semmiért. – Hát nem javalja Míli plánumát? kérdi Lína – mentsen isten! – ’s az enyémet? – Tökéletesen. – No Ádolf, megvan. Édes Betti, édes Károly! monda a’ belépőhez, megvan már határozva mint fogadjuk a’ grófot, majd a’ bácsi megmondja nektek! ’s gyermeki nevetéssel kiszökelt Ádolf karján a’ szálából.
Úgy van, fiaim, mond Body, a’ gróf sok barátságot tett famíliánknak, nekünk azt le kell fizettünk nyájasságok által. Már arról mi gondoskodunk – kiáltának Betti és Károly, ’s ha atyus előre nincs ellenünk elfogódva – Ellenetek elfogódva? Hogy a’ m… – viszonza a’ Doctor, csak Máli és László’ komoly terveit nem javallom. – Tehát hallgassa meg! monda Betti, a’ miénket.
Ismerem a’ grófot ’s az övéit igen jól; ők a’ legérzékenyebb lelkek közé tartoznak, ’s csak a’ természet’ örömei felé hajlonganak. Azért is olly móddal fogjuk fogadni, melly leginkább felel-meg érzéseiknek. Egy gyönyörű sajka áll készen, melly tavunkon a’ bácsi által csináltatott új csatornához fog vinni. – Ugy van! mond Body, azt kell látniok! – aztán a’ parasztok az épen most elkészűlt úton futtatnak – Helyes! kiált Body, csudálni fogják csináltutunkat – Végezetűl estve hegyünk’ csúcsára vándorlunk, ott éjjelezünk, ott várjuk be a’ nap’ költét, ’s onnan csudáljuk majd minden új intézéseit a’ bácsinak: utait, csatornáit, hidait, épületit, mind egy pillantattal átal nézzük. – Mind egy pillantattal! kiált elragadtatva a’ Doctor. Ez a’ gondolat gyermekim, szép, nagy, felséges, isteni, e’ mellett maradunk. – Úgy e, folytatá Betti, egy illyen hajókázás a’ tavon csak jobb, mint amollyan egy paraszttáncz a’ kocsmában. – Elhiszem, mond a’ Doctor, hogy is ne! Ilyen táncz elrontja az erkölcsöket, a’ fiatal nép elmulasztja iskoláit, az öregek ispitályba szorúlnak – ’s az a’ lófuttatás az új csinált uton, folytatá Betti, csak többet használ az emberi társaságnak, mint egy concert egy komor szobában. – Ki is kétlené! esik szavába a’ Doctor, egy illy serény lovag’ repülése ama’ szép uton utazásra édesget, a’ concert álomba ringat. – Aztán egy értelmesen elintézett falusi jószág a’ hegy’ ormáról, a’ kelő nap világosításában csak többet ér, mint egy őrjöngő cotilyón egy gyertyagőztől ellepett szálában. – Hah, egy cotilyón, kiált Body, ki ajánlaná azt? ki ama’ professzor értekezését olvasta, ki azt pogánynak, veszedelmesnek nevezi! Pogánynak, mert a’ Pompeji-béli falképek*
Pompeji ókori római város a Vezúv lábánál, mely a vulkán kitörésének áldozata lett; 1748-tól indul meg feltárása, mely a korszak egyik legnagyobb régészeti, kultúrtörténeti szenzációja.
azt mutatják, hogy már a’ Rómaiak is gyakorlották – veszedelmesnek, mert Pythagoras azt tanítja, hogy egy 46 lépésnyi kör, ha átmérője tizenötöt tesz, egy éjjel annyiszor megjárva 16,000 lépést tesz, ’s ennél fogva másodfél mértföldnyi szökdelést, ’s hogy e’ szerint öt év alatt az ember minden lélekzetét kiszökdelteti. – Hát édes bácsi azt gondolja, hogy mindent a’ mi plánumunk szerint intézzünk? – Bizonyosan mond Body, mit lehetne okosabbat tenni. – Hát lássunk hozzá! jó, hogy jöttök, Máli, Laczi – kik épen belépének – bácsi meg fogja mondani, mint óhajtja a’ gróf’ eljöttét űlni, ’s reménylem ti vele egyet fogtok érteni.
Édes bátyám! – monda Amália – akármit végzett, meg vagyok győződve, hogy a’ maga ’s a’ gróf’ lelkére semmi egyéb nem méltó, mint a’ mit mi javaslunk. A’ gróf ’s az övéi nagy mértékben míveltek. Ő a’ maga jószágain nagy kiterjedésü philantróp elrendeléseket vitt véghez. – Hah, úgy hát neki az enyéimet kell látni, viszonza az enthusiaszt, meglássuk ki fog e rajtam. – Hisz’ igen! épen erről akarjuk őt meggyőzni. Hagyj legyen meglepve ő is, de bátyám is. Egyholnapi távolléte alatt az iskolában a’ Bel-Lancaster’ rendszere*
Andrew Bell és Joseph Lancaster egymástól függetlenül kidolgozott módszere: a tanító az idősebb tehetséges tanulók közül segédtanítókat választ ki, akik a tőle kapott rendszeres utasítások alapján végzik a kisebb gyerekekből álló csoportok oktatását, nagyobb közösségek egyidejű oktatását téve lehetségessé.
hozatott-be. – Hah! azt neki látni kell, mond Body. – Aztán, folytatá Amália, ásatásink közbe egy római utra akadtunk, melly azt fogja mutatni, hogy Mac-Adams’ útépítése*
Az úgynevezett ’makadámút’ John Loudon McAdam skót mérnök fejlesztése, ami tömörített kőzúzalék-borítással rendelkező egyfajta műutat jelent.
már a’ rómaiak előtt is isméretes volt. – Római útra! melly talán öszve köttethetik majd az enyémmel, azt is kell látni, hagyj itélje-meg, mellyik érdemli-meg az elsőséget. – Végre, mond László, egy kis előadást tartok ezen ásatványokról. – Brávo! de szűntelen az enyémre való tekíntettel – Befejezésűl, esék szavába Amália, rövideden az üstökös csillagokról fogok valamit olvasni, mert a’ gróf egy szenvedelmes égész, ’s így már csak kell néki egy kis áldozatot tennünk. – Áldozatot! Az philanthropismus! Embertársaink’ gyengeségeit szeretetlenűl megitélni nem illik; úgy van, tegyünk neki egy kis áldozatot. – Annál marad hát? – Annál, főkép a’ philanthróp áldozat miatt.
Ime, ime egy levél a’ gróftól! kiáltának Betti, és Lína beszaladva ’s a’ levelet Bodynak oda nyújtván. Csak hamar, bácsika! mond Lína, olvassa, hogy tudjuk, mikor lesz itt – Lássuk mond az öreg, de a’ mint feltöri, felkiált: Jaj jaj gyermekek! – nem – lehetetlen – halljátok csak – nem – halljátok! új csinált utamon felfordult kocsija, ő lábát, a’ grófné pedig karját sértette meg, ’s most gyógyítás végett Pestre mennek vissza. Hogy a’ manóba lehet az, új utamon felfordúlni, ez hallatlan dolog! csak foganatja legyen. – Mit, út, új út, mond Amália, de előadásainkat nem hallhatja most! nem magunkat, de őtet szánom – Ajaj! sohajt Lína, nem lesz semmi táncz, sem muzsika, sem maszk! Illy szerencsétlenség csak engem érhet. – ’S a’ tón nem lesz majd sétacsónakázás – mond Betti – nem látja a’ nap’ támadtát, szegény gróf, melly gyönyörűségtől foszt-meg egy nyomorúlt út!
Micsoda, nyomorúlt út, kiálta a’ kedvetlenűl kimenők után Body, már azt kikérem magamnak; hólnap kimegyek látni azt a’ helyt, hol a’ kocsi felfordúlt. Azonban csak most jut eszembe, hogy még örülnem kell, hogy a’ gróf el nem jött, mert a’ mint nekem látszik mennykő enthusiasmusom által annyira elhagytam magamat ragadtatni, hogy mindegyik hugomnak megengedtem terve’ végrehajtását, így ugyan szép zavarba jöttem volna! mellyből most íme új csináltutam mentett-ki, de jövendőben soha többé nem engedem magam által olly enthusiasti indulatoknak – csak foganatja legyen!
Ekként szerencsésen el volt mellőzve az a’ vihar, melly a’ három pár’ ellenkező indulatit fenyegeté, ismét előhaladtak tulajdon megszokott pályájokon, ’s viszonos köz hajlandóságok mindég szorosban csatolgatá öszve. Így mult-el a’ lyánykák ottlétök’ második hónapja is, ’s a’ Doctor örömmel várta gyermekei’ ünnepes öszveköttetésök’ napját, midőn a’ sors hirtelen igen különös és váratlan fordulatot ada terveinek.
Tikkasztó volt heve a’ nyári estvének, és sötét fellegek hirdeték a’ közel égi háborút, midőn az egész família a’ parkból a’ kastély’ szálájába vonult, szorongódva várván-be itt a’ vihart. László és Amália épen Clapperton’ belső afrikai utazásait olvasták, midőn a’ mennydörgés azt jelenté, hogy a’ villám közel sújtott. A’ Doctor a’ másik két párral kiváncsian rohan ki megtudni a’ dolognak miben-létét. László es Amália pedig olvasásokba elmerűlvén ’s alig hallván a’ beütést, tovább olvasának, midőn egy házi inas bérohan ’s tűz-et kiált. Ez riasztá-fel Lászlót álmából. Hol van tűz? kérdezé – lenn, felelt az inas – a’ kovács’ csürjébe ütött-be – Micsoda? hát lássatok hamar a’ tüzoltó csővekhez, ki a’ vízszekerekkel, fogass-be – kiált László, messze elvetvén a’ könyvet – Hiszen maradjon, mond Amália, végezzük-el ezt a’ czikkelyt, mi gondja avval a’ lármával, a’ parasztok majd oltanak. „Mi? mi gondom hozzá? viszonoz László, mi gondom a’ szegény paraszt’ kunyhójához; meg-őrült e, hogy ezt kérdezi? Csak ki! ki!” ’S evvel az inassal együtt elsietett, maga szökött-fel az oltócsőre, megragadta a’ gyeplőt ’s elvágtatott. Megérkezvén közel a’ tűz’ helyéhez, Línával találkozik, kit egy sereg kis gyermek követett, kiket ő vígasztalt és bátorított. – Honnan ezek a’ gyermekek? kérdé László. Itt a’ tűz’ helyéről; szüleiktől vettem által hogy a’ kastélyba vigyem ’s addig is gondjokot viseljem. Szép! szép! kiálta László ’s a’ tűznek ment; minden megfelelt a’ kívánságnak, ’s nem sokára a’ tűz el volt oltva. Megnyugtatva tért haza a’ Doctor három fiával, ’s mindnyájan, kikkel találkoztak Lászlónak Éljent kiáltottak. Mikor a’ kastély udvarába léptek, Betti az életkamrában volt, ’s ételt osztogatott, Lína a’ gyermekek közt ült vígasztalta ’s etette a’ szegény megijedt kis teremtéseket.
Hah! tudtam én azt, monda a’ Doctor a’ szálába lépvén, hogy új tűzoltóm a’ fekvő csővel és angol billentyűvel rendkivűl való hatásu: tíz perczben meggyőz minden tűzet, csak foganatja legyen. Azt az észrevételt kell tennem, mond Amália, ki épen a’ terasszról jött-le, ’s a’ perspectivumot kezében tartotta, hogy ezek az oltó intézetek még sok jobbítást kivánnak. Felülről igen jól láttam a’ tüzet. Először is minden házban a’ fából álló részeknek tűzellenes mázzal kellene bevonva lennie, aztán az oltó embereknek abba a’ vasdrót öltözetbe kellene beburkoltaknak lenni, mellyet Milánóban Aldíni úr talált-fel, ’s végre – Hiszen ez mind igen jó volna, esett szavába kedvetlenűl László, de mivel az nincsen, a’ kéznél lévő szerekkel kell tenni mindent, mit csak lehet, ’s a’ szerencsétleneken segíteni; így gondolkozott legalább Lína, mikor a’ tűz’ helyére futott, az elhagyott gyermekeket haza hozta ’s gondjokat viselte, a’ mint ebből az ablakból láthatja, ha már nem akar benne részt is venni. Ezen szókkal elhagyta a’ szálát ’s Línához ment, ki épen ajándékokkal megterhelve akarta a’ kisdedeket szüleikhez vissza vezetni. – Jövök mindjárt, kiálta utána Amália, mihelyt megleszek Clapperton’ két utólsó czikkelyével.
Ettől a’ percztől fogva László mind inkább idegenkedett Amáliától, ’s Línához közelítgetett. Néki jól esett, mikor a’ komoly tanulmányokat el-elhagyván, Línánál kedves mulatást talált, ’s az órák enyelgés és muzsika közt folytak-el. Mindég inkább és inkább átlátta, hogy a’ tudományok emelik ugyan a’ lelket, de hogy az öröm a’ legszebb isteni adomány; ’s Lína is kedvét lelte az ő társaságában, mert minden kérdéseire hamar és kimerítőleg válaszolt ’s meggyőzte a’ felől, hogy valódilag mívelt ész szép tulajdona a’ férfinak.
Ámbár tehát Amália és László’ szövetségök szűnedezett, a’ másik két páré fenmaradt, ’s mivel László egy pár napra ama’ történet után távol volt, Body annál kevésbbé vette észre Amália’ magányos létét, mivel figyelmét egyéb dolgok kötötték-le. Közelgett tudnillik a’ főpróbatétel’ ideje az általa újra elrendelt iskolájiban a’ szomszéd városkának,’s mivel ezen alkalomra minden körűl belűl lévők meghívattak, ’s egy estvét az ő házánál voltak eltöltendők, sokféle dolgai valának.
Itt volt végre a’ nap, ’s az egész família az iskolaházba ment, tudván, hogy csak így mutathatnak a’ Doctornak valódi figyelmet. A’ próbatét Body örömére igen jól ment, ’s befejezésűl kelle valakinek a’ társaságból tárgyat adni az ifjúságnak, hogy belőle levelet készítsen. Bettit érte a’ sor. Ez soha sem élvén e’ földön, hanem ideális pásztorvilágban, itt is idyllioni*
Idilli.
ihletésének engedvén egy piros pozsgás parasztfiút hítt elő, ’s ezt mondta: „Dámon! írj Daphnének egy levelet, ’s panaszold el neki egy juh’ elvesztését.” A’ társaság hangosan elnevette magát, ’s Károly, a’ ki a’ ház’ szögletében álla, nem csekély zavarba jutott, látván, melly balga szót bocsátott-ki az ő ábrándozó ’s a’ falusi életért égő barátnéja. A’ nagy fejű fiu meredt szemmel bámulta Bettit, ’s azt mondta, hogy ő sem Dámon sem Daphne uramékat nem ismeri. Body elpirúlt boszúságból félvén, hogy tanítványa balog húga miatt szégyent fog vallani. De szerencsére Máli segített a’ dolgon, azt mondván: hugom csak kevés szóval illette a’ feladás’ tárgyát; írd meg fiam anyádnak p. o. hogy a’ víz kiáradt, a’ gátokat elhordta, a’ vidéket elpusztította, de hogy isten’ segítségével nyájadból csak egy juh veszett-el. Body és Károly ismét szabadabban leheltek, ’s a’ társaság elnémult. Csak hamar megvolt a’ fiú, ’s Betti megdicsérvén őtet, tovább adta a’ levélt. Amália keresztűl szaladt rajta, ’s jó okokból elakarta rejteni, de Body kivévén azt kezéből, szerencsétlenségbűl egy öreg kisasszonynak adta által, ki nem épen a’ leggyöngédebbek közé tartozott neméből. Ez és szomszédnéja olvasták a’ levelet, hol egymásra hol Bettire néztek, végre közönséges kaczaj lett belőle, mikor a’ levél körös körül ment. Szegény Károly azt hitte, hogy el kell süllyednie szégyenletében, mikor kezére kerülvén a’ lap, egész egy sereg hibát látott. Pirúlt magáért ’s barátnéjáért, ki csélcsapkodni tudott, de nem beszélni, ábrándozni, de nem írni. Érzette, melly nagyon felűlmúlja őt Máli,’s melly gyengéden akarta ez annak tudatlanságát elpalástolni, de a’ mi, fájdalom, el nem sűlt. Haza menvén a’ társaság, annyira fel volt ingerelve, hogy két hónaptól fogva most legelőször nem Bettit de Málit kinálta-meg karjával.
Úgy tetszett, mintha e’ nap Betti szerencsétlenségére kélt volna fel. Az estvélyi mulatókörben társasági játékokról lévén szó, a’ Betti’ javallatai olly balgák és ízetlenek voltak, hogy a’ felelet mindég csak csúfolódó nevetés volt, míg Amáliának minden szava lelkesnek találtatott. Tánczra híván most mindnyájokat a’ muzsika, Betti kérte Károlyt, hogy jőne véle a’ park’ terasszára, hogy ott a’ deli holdnak örűljenek. – Mindent a’ maga idejében! monda Károly; ma vígadjunk; látja mint forog Máli is ott a’ tarka körben, ki még is egyébkor olly komoly! Tánczra kérem most; maga azonban andalogjon bízvást a’ szelíd hold’ fényében, ’s panaszolja-el neki a’ mai nap’ történteit, mellyeknek én illy különös felfedezéseket köszönök.
Betti elbámúlva nézett utána; fogta gitárját, a’ parkba ment véle a’ szunnyadó természetet ölelni, míg Károly vígan lejté tánczát az éber Amáliával. Általlátta most, hogy ez nem csak tudós de szeretetre méltó is tud lenni, ’s hogy az illy nyílt elmével való társalkodás csak kellőbb, mint olly szűkkel, millyen Bettié vala.
Ez az estve lőn Betti és Károly’ frígyök felett az elhatározó; ez Amáliához szított, ki mind inkább érzette, hogy egy illy csupaérzésű ember is kedves lehet, ha nem bír is László’ terjedt tudományaival.
Valamint ez a’ nap vígságok közt töltetett el a’ kastélyban, úgy a’ jövő vasárnap nagy fontosságu volt az egész vidékre nézve. Az ujonnan megjött prédikátornak első beszédét kelle tartania. Őt megelőzte a’ legjobb hír, ’s így közönséges volt a’ kíváncsiság, őt a’ szószéken látni és hallani. A’ Doctornak egész famíliája a’ reggeli után a’ parkban jött öszve, ’s innen a’ templomba ment. Adolf nem látta Bettit és Línát, ’s felkereste a’ nagy szálában. Ott lelte ezt a’ klavír mellett, midőn épen egy új darabját tanulta Herznek. Lína kisasszony! monda belépvén, még maga hijázik a’ társaságból, melly most a’ templomba megy, az új tiszteletes’ első beszédén felépűlni. – Hát nem látja – felelt az – hogy épen ezt a’ potpourrít tanúlom a’ maestvéi concert’ számára. – Hisz ennek máskor is van ideje; a’ legnagyobb szükség’ esetében más valamit is játszhatik. –
Nem, nem! nincsen ma kedvem predikácziót hallani – micsoda? az isten’ igéjét hallani nincs kedve? – viszonza komoly hangon Ádolf. – Bizonyosan mennék, mond Lína, de látja, el nem tudok most válni klavíromtól. – De ha mindnyájan mennek? mond Ádolf – Betti sem megy; ugy e te sem mégy? monda az épen szobájából lejövő Bettihez. – Én? biz én megyek! felel ez. Hogyan? folytatja Lína, hát nem várod be az emberünket, ki a’ várasbúl azt a’ két svéd galambodat hozza-ki az új kalitkával együtt? – Piha! mond Betti, hogy gondolhatod már azt, Lína, hogy én majd illyen apróság miatt elmulasztom a’ templomot – Hát nem jőn? kérdi Ádolf Línát érzékenyen felgerjedve – nem lehet, ne is kinozzon! – Menjünk hát! monda Bettinek, karját nyujtván, ’s elbusúlva Lína’ könnyelműségén némán ment a’ templom felé!
A’ prédikáczió jeles volt, ’s minden hallgatókat megindította. A’ szónok a’ felebaráti szeretetről szólt, ismervén a’ földesúr nemes tulajdonságait, ’s eleven szinekkel festette-le azon jeles embereket, kik nem ábrándoznak, ’s a’ világi boldogságokról nem csélcsapkodnak, hanem szép tetteket visznek végbe; ’s megvetette azon puha érzelgést, melly senkinek sem használ, hanem maga magát elkényezteti ’s elrontja.
Haza kísérvén Ádolf Bettit, ez lassan és gondolkozva haladt mellette, ’s midőn amaz a’ szót az épen most hallott beszédre fordítaná, ez mélyen meghatottnak látszék a’ szavak’ igazlététől. Ádolf is igen el volt lágyítva az épűletes beszédtől, ’s Betti kinyilatkozásai mély benyomást tettenek reája. Általlátta hogy ez nincs mély érzés, csak fentebb miveltség nélkűl; ’s hogy, ha lelkének a’ megkivántató irány adatnék, hogy az életet valódi practicus oldaláról tekintse, neki meleg szivénél fogva igen szeretetre méltónak kellene lenni. Hasonlítgatni kezdte őt Linával, ’s ez nem igen nyert az által, mert ennek, mint mondá magának, csak mulatozásra és enyelgésre nem az élet’ komoly mélységére vannak érzékei. Igy meghűlt szíve Lina iránt ’s annál inkább vonzódott Bettihez, ki igen örűlt társaságának, mert általa izetlen andalgásaiból kiszakasztatott, ’s az élet’ derűltebb oldalait tanulta ismerni.
Így új fényben egyesűlt ismét a’ három pár. A’ tudós László mindég a’ játszi Línával; Károly, az érzékeny gazda a’ bölcs Málival; ’s az életének örűlő Adolf a’ holdi ábrándozónéval volt örökké, Bettijével. Ezen ellenkező természetek egymásra a’ legjobb befolyással voltak; a’ charakterek’ elválasztó vonalai lassanként mind inkább el-enyésztek, ’s napról napra hasonlóbbak lettek egymáshoz.
Body mind ebből nem vett észre semmit. Ő sokkal inkább el volt foglalva intézeitől, mint hogy a’ párok’ cseréjét felfedezze, kivált hogy mindnyájokat a’ legszebb békében látta.
Egyszer, őszi idő lévén a’ Doctor’ fiai vadászatra mentek, ’s igy a’ három leánytestvér egyedül maradt a’ kastélyban. A’ déli nap’ keresztűltörő sugárai Amáliát hívták sétálásra; fogta kendőjét ’s kalapját ’s az újonnan megérkezett újságleveleket. Az erdőcske’ szélin egy asszonyi alak vonta magára figyelmét, ki egy ledűlt fán ült; beteges színe ’s szegény öltözete egy nem csak igen megszorúltat, de koldulónét hagyott volna benne sejteni, ha termetének nemessége ’s egy el nem rejthető jeles viselet mást nem mutattak volna. Amália akaratlan is felé vonatva érzé magát, ’s részvevőleg közelíte hozzája; ajánlott volna neki segedelmet, de nem mere neki azt nyújtani. Talán nem jól érzi magát, mond Amália érzéssel. Igen nem jól! felel az asszony, ’s isméretes lévén előttem Dr. Body emberszeretete, kórházában bátorkodom segélyt keresni. Az meglészen bizonnyal! viszonz Amália. Úgy látszik hogy az asszony nincsen a’ mi vidékünkből? – Nem, felei az asszony, én a’ szomszéd faluból vagyok, hol férjem tiszttartó volt, ’s én halála óta egy csekély kegyelemdíjból éldegélek – Tiszttartó? kérdi Amália csudálkozva – Igen is, kisasszony! Csudálkozik úgy e, hogy engem illy környülmények közt lát: voltam igen is már jobbakban, de ártatlanul szenvedem szerencsétlenségemet. De nem ártatlanul; egykori kevélységem’ és hivságom’ díja ez! – Érdekelve monda Amália: Az asszony szerfelett szigorú önmagához! – Nem én; ’s ezt a’ kisasszony nem mondaná, ha ismerne. Kegyed olly jónak, szelídnek látszik, hogy ellenállhatlanul érzem magamat bűnöm’ megvallására bírva. O csak mondhatnám-meg fenn szóval minden leánynak, hogy egy se légyen hozzám hasonló soha. Atyám tekintetben levő státustiszte volt, nem birt ugyan nagy értékkel, de még is annyival, hogy gondosan neveltethettem. Fájdalom! a’ természet némelly kevés talentummal ajándékozott-meg, ’s ezeknek mivelése nem sokára álmiveltségre csábított-el. Atyám kedvét lelte azon dicséretekben, mellyekkel egyetlen leánya tetéztetett, ’s a’ tudósné híre, mellyre szert tettem, hízelkedett ugyan szegény atyámnak, de minden kérőket elijeszte. Halála után fejem tele volt ugyan sokféle tudással, de értékem nem volt, ’s így kénytelenítettem a’ közel falu’ tiszttartójának nyujtani kezemet. De egyikünk sem lelte e’ házasságban a’ reménylett szerencsét. Ő érzékeny szivű egyszerű férfi volt, én egy tudós asszony, ki csak könyvekben, ’s mesterségekben lelte kedvét, a’ házi gazdasághoz nem értettem, ’s így többet ártottam neki mint használtam. Értékünk rendetlenségbe jött, mit csak akkor vettem észre mikor a’ bú ágyhoz szegezte szegény férjemet, ’s én, mint árva özvegy csak hamar sírjánál álltam. Most felébredtem álmaimból; egy silány penzióval szegényül és elhagyva kelle élnem, elhagyva, mert ifjúságom’ virága elhervadt, ’s tudományomat senki csudálni nem akarta. Ifju ’s öreg ízetlennek tartott; az asszonyok szerfelett miveltnek, a’ férfiak pedig még mindég kevesbbé tudósnak, mint hogy bennem kedvöket találják. Betegségek jöttek rám, ’s állapatom csak hamar olly szegény lett, hogy szinte táplálati gondokkal kezde küzködnem. – Hát nem tudott sorsán kézi munkák által könnyebbíteni? kérdé Amália. – Istenem! felelt az asszony, nem tanultam én azt; fejem tudákossággal volt megtömve, de kezeim elügyetlenedtek. – De – sürgeté tovább szorongódva Amália – nem lelhete valamelly nemes házban talentumai ’s miveltsége mellett társalkodói hívatalt? – Ah híjába kerestem én azt mindenfelé. Az egyik famíliának nagyon fiatal voltam, a’ másiknak kelletinél öregebb, mindenik pedig először is azt kérdé, értek e a’ házi gazdasághoz. Meg is próbáltam egy pár háznál, de fájdalom olly kevés sikerrel, hogy le kellett ezen gondolatról mondanom; bu és gond mind inkább megemésztettek, mig ezen elhagyott állapotra nem jutottam, mellyben lát a’ kisasszony, ’s mellyben most idegen könyörüléshez kell folyamodnom. – Vigasztalódjék! mond érdekelten Amália, lesz segedelem! ’s ha egészsége helyre fog állani, gondoskodunk jövendőjéről is. Jőjön vélem, magam vezetem bé a’ kórházba ’s a’ legnagyobb gondokba ajánlom.
Soha nem ismert érzemények tolultak öszve Amália’ szivében, ’s néma tünődésbe merűlve kísérte el a’ beteg asszonyt a’ kórházba, honnan legott vissza siete szobájába. Elvete magától minden könyvet és ujságot, a’ szerencsétlen asszonnyal foglalatoskodván elméje szűntelen. Szavai’ valósága erősen meghatotta; neki ön értelme és szíve azt súgta, hogy nemfelel-meg asszonyi rendeltetésének, ha eddigi pályáját folytatja, ’s hogy egyéb tartozások vannak, mellyeket meg kell tanúlnia.
Egyedűl lévén a’ három leánytestvérek ebédnél, és Betti, ki hónapok óta vitte a’ házi gazdaság’ gondjait, ezekről beszélgetvén, Amalia – először életében – érdekkel hallgatta, taníttatta magát, ’s általvette a’ kulcsokat ’s minden foglalatosságokat egy időre, de kikérvén magának hugának tanácsát és tapasztalási segédét. Örömmel igérte azt meg Betti, noha tudós nénje’ illy gyors változásának oka előtte titok volt.
Asztal után Betti egy kis sétát javallott a’ közel hegyekre, de Amália azzal mentegette magát, hogy neki mingyárt által kell vennie a’ ház’ dolgait, minden után látni, – Lína pedig egy gyermeksége’ barátnéjához volt már igérkezve, ki a’ szomszéd falu’ prédikátoránál volt férjnél. Azért Betti maga ment a’ hegyekbe csak Jancsi inastól kisérve; ’s ma azt tette-fel magának, hogy a’ legmagosabbra megyen-fel mert az ott-lételt föld felettinek képzelte magának. Ezen gondolattól eltelve bátran meggyőzött minden akadályokat, míg egy órai vergődés után czélpontját szerencsésen elérte. Itt egy favágó’ szegény kunyhója fogadta, ’s pihenésre hajlékot ajánlott; benn egy serény asszony öt köpczös fiucskának egy tál tejet tálalt, mellybe fekete kenyér volt bele vágva.
Jó reggelt kendnek asszony! mond Betti; megengedi hogy egy perczig itt kipihenjem magam? Szívesen nagy jó kisasszonyom! felel az asszony, de hagyj törűljem-meg elébb jól ezt a’ padot. Megbocsásson a’ kisasszony ennyi gyermek között nehéz olly rendet tartani, minőt kellene. Eleget igyekszem hogy kis hajlékom tiszta legyen, de ezek a’ pajkos fiak valódi ostorok rajtam szegény asszonyon. Nem mentek rögtön félre! kiálta a’ fiúkra, kik Betti’ ruháját kiváncsilag tapogatták kezökkel. Hagyja kend őket, mond Betti nyájasan, de egyszersmind aggodalomnál törlögetve ruháját, mellyen a’ gyermekek öt ujainak szennye volt látható. Mint irígylem én a’ kelmetek’ sorsát, mi boldogoknak kell itt lenniök ezen halmon. Bizony jó magas hely, mond az asszony, de istenem mit csináljon egyebet az ember, férjem itt a’ hegy háton fát vág, ’s szerencséseknek mondjuk magunkat, hogy atyánktól ezen élelmet is öröklöttük. Mi egészséges levegő az itt! mond Betti. Igen, a’ levegőben nincs hiba; a’ szél esztendőt át háromszor is eldöntögeti a’ ház’fedelét, de férjem mindég megigazítja. Ti boldogok, mond Betty, ti minden nap bámulhatjátok a’ nap’ keltét és nyugtát. Bámulni? kérdé az asszony csudálkozva, hát a’ városban nem kél a’ nap? Igen, mond Betti megzavarodva, de ez a’ napfény itt? – Igen, városban más napfény lehet, legalább nem illy forró, mert ez szinte éget benünket, mint a’ kisasszony eléggé észreveheti bőrünkről. – Mi jó élet lehet egy illy szalma fedél alatt. – Ah, mond az asszony mosolygva, a’ kisasszony ezen sok lyukak miatt kötődik, mellyeket a’ ház’ fedelén lát; az még az utólsó vihar’ maradványa ’s tegnap jól keresztűl vert az eső rajtok; de majd szombaton estvére, midőn férjem korábban jő haza, ismét helyre állítja. – Mi nyugalomba, mi megelégedetten éltek ti itt egy kedves férj és nő; gyermekeitekkel kebleteken. Igen, mond a’ parasztasszony, a’ gyermeket keblen kell hordani, az ég ugyan meg is büntetett ezen öt poronttyal; öt évű házasság ’s már öt gyermek! De a’ jó isten adta őket ’s az embernek tűrnie kell. Csak olly falárdok ne volnának, de ha az egész erdő talán kenyérből állna már megemésztették volna. Szegény férjem egész isten adta nap dolgozik, és fárad, de hét szájba kenyeret keresni valóban nem is csekélység. Kend nagyon szereti őt, mond Betti nem de? Hogy ne szeretném, jó istenem, ha ma meghal jobbat nála soha sem találok. Makrancz minden férfiban van, ’s hogy ő néha kevéssé többet iszik, azt nehéz munkájáért meg lehet bocsátni, de engem még csak egyetlenegyszer vert-meg. Megverni! kiálta Betti – Igen, de az nem volt ám egészen ok nélkűl mert Endre juhásszal elfecsegtem az időt, ’s így az ételt későn hoztam neki, de a’ jó ég tudja, hogy ha az ember egész reggelt munkában tölti az evésre nem örömest várakozik, azért engedjen-meg a’ kisasszony, hogy most elhagyom ’s férjem’ számára étket hozok. Ő ma éjszaka a’ kunyhóban fog hálni ’s reggel térend vissza. Még sem vagytok készen? kiálta a’ gyermekhez ’s elkapván kezekből a’ tálat néhány lökéssel az ajtón kitolá és sovány étkét készűle férje’ számára kitálalni.
Betti eleget halla és látott. Kilépe a’ szabadba, de a’ paraszt asszony durva beszéde annyira elkedvetleníté, hogy semmi költői érzeményekre sem lehete fogékony. Megismerte, hogy álmodott szerencséje e’ vidékben átkozott prózai alakú ’s hogy legalább e’ helyt pásztorilag szerencsés emberek nem találtatnak. A’ magasztalt szép kilátás felől többé nem akara tudni ’s lejöttében, a’ hegyről a’ legrövidebb útat választá, ’s ezt annyival inkább, mert egy zivatarral fenyegető borúlat sietésre intette. Még a’ hegytetőn, szinte felében útjának, hol nem volt fa és bokor lepte-meg egy nagy zápor, melly lángoló képzeleteit egészen elhűté ’s keresztűl ázottan tért haza.
Itt elborult képzeletekkel tépelődött ’s érzette, hogy ama’ paraszt asszony’ durva viseletében igazabb színekkel festődött elébe az élet mint minden eklogákban. Csalódása annyira elkomorítá, hogy galambjait azonnal szabadon eresztette, kanári madarait szolgájinak ajándékozá, Gessneridylljeit,*
Salomon Gessner sikeres és nagyhatású Idyllen című 1756-os művét Kazinczy Ferenc is lefordította, 1788-ban és 1815-ben is kiadta.
’s hárfáját pedig egy úti ládába zárta, mellyet felnyítni nem hamar szándékozott.
Az alatt, hogy a’ szegény Betti illy gonosz sétálást teve, Lína a’ szomszéd falura kocsizott, hogy Nínát, a’ praedicator’ nőjét és ifjonti barátnéját meglátogassa. A’ pap épen hivatalos dolgaiban utazott vala el ’s Ninát egyedűl hagyta. A’ két barátné rendkivűl örvendett hat évi elválás után a’ viszonlátásnak. Nina barátnéját már a’ kapuban várta ’s ez nagy örömmel röpűlt ölelésére. „Te egy kis hajlékba fogsz lépni, mond Nina, de a’ melly olly csínos ’s nekem annyira kedves, hogy egy városi legfénylőbb palotával fel nem cserélném.” Úgy hát megelégedett és szerencsés vagy? kérdé Lína. Végtelenűl, válaszolt Nina. – Mint örvendek rajta, mond Lína, ’s mint vágyom tudni, mikép szerethetted-meg ennyire sorsodat. Ma vígaknak kell lennünk, muzsikálnunk, rajzolnunk, festenünk, tánczolnunk; igen, egy tánczocskát kell, édes barátném, számomra ma estvére rendelned. Kedves Línám viszonza Nina, én kívánságaidat nem teljesíthetem. Nézd ott ama’ klavírt, hét hónap óta nem volt felnyitva; fele a’ húroknak hibáz, másik fele pedig tágultan áll. Tehát nem játszol minden nap? kérdé Lína bámulva. Kivévén férjem’ születés és névnapját, egyébkor soha sem. Ezen napokra mindenkor valami újat tanúlok, hogy vele meglepjem, különben pedig zárva áll. Jó, mond Lína, úgy hát festeni fogunk, ez a’ vidék itt körűled olly regényes! nem tartóztathatom magamat, hogy könyvemnek egykét lapjait néhány rajzolattal ne gazdagíthassam. Jól emlékezem, hogy te mindég jeles tájfestőné voltál. O barátném, mond Nína, az én festékeimet most gyermekeimnél keresd. Szinte egy éve már, hogy őket az én öt esztendős Károlyomnak ajándékoztam ’s ez most a’ maga huszárjait festi velök. Öt éve, hogy kréta és ecset kezemben nem voltanak. Sem játszol sem festesz? mond Lína, de még is egy kis tánczot fogsz számomra rendelni. Tánczot? kérdé mosolygva Nina, igen, ha Károlyommal tánczolni akarsz, mert különben ő kivűle egy férfi lélek sincs a’ faluban, ki csak egyetlenegy tánczlépést tenni is képes volna. Ma édes Línám meg kell emlékezned, hogy nem királyi városban, hanem csak egy faluban vagy, hol kénytelen léssz Nináddal megelégedni. Jer, menjünk a’ kertbe én majd ruhát fogok varrni ’s munka közben elregélünk mindent a’ mi négy évi elválásunk óta történt. Ah épen jó, mond Lína, hogy ruháról szóltál, a’ mult héten jövél-meg férjeddel a’ városból, úgy nekem néhány módit kell mutatnod mellyeket magaddal hoztál. Módit? Kérdé Nina, én nem ismerek semmi módit. Bizonyossá tehetlek, édes barátném, hogy hat évtől mióta férjhez mentem ruhát nem vevék, mi nem ismerünk piperét, nem módit, itt csak tisztaságra ügyelünk ’s én avult menyasszonyi ruhámban is még mindég legékesebb vagyok a’ falu’ pórasszonyai között. Jó istenem, mond Lína, mivé levél te Ninám alig ismerhetek reád többé. Te, ki valaha csak a’ muzsika, festés, táncz ’s öltözködésért éltél, most mint ház gondviselőné egy faluban tespedsz, eltemeted minden elméidet, a’ mulatság iránt többé semmi hajlandóságod ’s még is szerencsésnek nevezed magad? Miben leled valljon mulatságodat? Azt mingyárt megláthatod, mond Nina, jer velem, ’s a’ szobájába vezetvén megmutatá három magzatit, kik élte’ gyönyörűségei voltanak. Imé mond ő, öszvecsókolván kettejét a’ fiúknak, a’ harmadikat pedig ölébe vévén, ime Lína, ezek az én mulatságom, gyönyörűségem, mindenem! E’ kisdednek kiáltása az én muzsikám, az én Károlyom’ mázolásai nekem a’ festői művészet, szökdelései a’ táncz s’ ha az én kisded Ninámat melyemhez szorítom, akkor sokkal kedvesebb és tetszőbb vagyok férjem előtt, mint bármelly czifrázattal és piperében. Te is tapasztalni fogod nem sokára, hogy mind azon ifjonti enyelgések, mellyeket a’ serdülő kor olly hévvel bálványoz egy jó házasszony előtt elvesztik becsőket ’s hogy a’ valódi boldogság és megelégedés, a’ házi csendben áll, ’s hogy a’ legszerencsésebb mulatság egy kisded rokon körben virágzik.
Lína csudálkozással követé barátnéját a’ kertbe, hol az gyermekei’ számára ruhákat készíte, ’s elébe azon boldogság’ képét rajzolá, mellyet ő férjének karjain éldell. Línának illy dolgokról eddigelé képzelete sem volt, ’s ezeknek látása mélyen érdeklé. Nina elbeszélte mi fájdalmas volt eleintén a’ városi örömeket nélküleznie, de hogy azokat nem sokára elfeledvén férje’ társaságában lelte gyönyöreit, ’s mennyire szerencsétlennek érzené magát jelenleg, ha azon mulatságokkal kellene idejét elveszteni, mellyeket egykor élte főbb gyönyörűségeinek hive.
Línának perczekké váltak ezen egész délest’ óráji, résztveve barátnéja’ munkájában, ’s midőn estve tőle elválna, megvallá, hogy magát némelly tévelygésekből kigyógyúltnak érzi, ’s hogy többször fogja barátnéját meglátogatni, hogy a’ házi boldogságnak tanúja lehessen.
Következő napon Lína klavírja zárva állott; a’ festékek és ecset félre voltanak rakva, rokkát és orsót veve elő, megosztá Amáliával a’ házasszonyi gondokat, ’s úgy látszott, mind ezekben nagy gyönyörűségét találja.
Ezen őszi nap tehát rendkivűl csudálatos változást teve a’ három testvér’ lelkében; mindenike nemesb és kedveltetőbb alakot ölte magára, ’s a’ három ifju előtt napról napra nevekedett becsök, elannyira, hogy csak hamar mindenik megvallá érzéseit kedvesének, ’s mindenik elhatárzá, hogy a’ gyámatyától kezét fogja kérni kedvesének.
A’ Doctornak épen születésnapja innepeltetett, ’s a’ família szíves kivánatokkal járult elébe. Ez épen a’ praedikátio’ órájára várt, midőn László belépe, ’s kezét érdekelten megcsókolván szerelme’ titkát felfedezé, ’s kérte az öreg’ áldását. Ez a’ gyónást rendkivűl örvendezve fogadá. Ma úgymond kedvesebb hírt ennél nem hozhattál volna, ez vala önnön kivánságom is. De hát Amália megegyez e? Amália? kérdé László. Igen, hát nem Amália’ kezét kéred e? – Nem, mond László, én Línáért élek, ő boldogságomnak egyetlen bálványa. Te és Lína! mond megütközve az öreg, mit fog ehhez majd Adolf mondani. De íme épen jő, halkan, halkan, hogy valamit észre ne vegyen. Adolf gyengéden megfogá az öreg’ kezét ’s épen olly gyónást teve, mint László. „A’ mennykőbe! mormola az öreg, de hát Línát megkérdezted e? Azt nem, mond Adolf, mert én Betti’ kezét kérem. Igen, mond amaz, de őt Károly szereti? – O nem, atyám téved, kérdje-meg őt, épen jő. Halljad Károly, itt két vőlegényt állítok elődbe. Én pedig a’ harmadik vagyok, mond hirtelen Károly, ha atyám áldását meg nem tagadja. Harmadik? mond a’ Doctor, de hát mellyik kezét kéred? Mert a’ ketteje már el van ajándékozva, csak foganatja legyen. Nálom lesz, atyám! mond Károly mosolygva csókolván-meg atyja’ kezét, adja nékem atyám Amáliát ’s minden szenvedéseimből ki vagyok gyógyúlva. De a’ mennykőbe! kiálta a’ Doctor, mi történt? Eleintén máskép voltatok párulva ’s most mindeniktek épen azt kivánja, ki nem neki való. O atyám, azt ne higye, lelkünk most áll a’ legszebb öszhangban, ’s ez mint reménylem öröködni fog.
Úgy hát meg vagyok elégedve, ’s ha ti kedves gyámítványaim, (kik épen a’ szobába léptek) megegyeztek benne, úgy ma nem csak születésem’ napját, hanem három házasodási ünnepet is fogunk egyszersmind ülni. De párulástok között olly zavar van, hogy nem tudom mint tegyem öszve kezeiteket. Azért magatokra bízom kiki válassza-ki a’ magáét. A’ szeretők azonnal kezet nyujtának egymásnak, ’s elragadtatás lobogott szemeikben. Gyönyörűen! mond a’ Doctor, most menjünk az isten’ hajlékába, néki köszönjük-meg, hogy felleltétek azt, a’ mi az én ’s tinnen boldogságotok’ alapja.
Vígan lépett a’ hármas pár templomba, ’s ellágyult érzelmekkel hallgatta a’ papi beszédet, melly ma az idő’ szelleméről gyönyörű előadással tartatott. A’ szónok méltányan beszéle az emberi lélekmüveltség’ haladásáról, de okos intéseket ada az újság’ kapkodás ellen, s’ kifejté, hogy a’ régit azért mivel régi elvetnünk nem kell, sőt inkább kímélve tisztelnünk az elmultakat pedig keresztyéni szeretettel megitélnünk.
A’ Doctor különös gondolatokba merűlve hagyá-el az istenházat. Csendesen ballagott egyedűl, mert gyermekei ’s a’ pap előre mentenek. Halkan mormolá fogai között: a’ papnak igaza van, igaza van. Halljátok gyermekek, mond a’ mint a’ szálába lépe, hol a’ pap ’s a’ hármas pár reá várakoztanak, én azt veszem észre, hogy a’ ti lelketekben, nagy változásoknak kellett történniök, miérthogy illy ellenmondólag találkoztatok együvé ’s itt bizonyosodik-be igazsága e’ közmondásnak: hogy a’ házasság égben köttetik.Ezen férfiu, a’ papra mutatván, olly kézzel fogható leczkét tarta nekem, hogy ennek utána vesszőlovamon nagyobb óvakodással fogok nyargalni. Bocsánatot, mond elrettenve a’ pap. Nem, nem, mond a’ Doctor, nincs mit bocsátani köszönni van. Ha ezen intést egy év előtt hallottam vala, talán még akkor megtértem volna, mond egy levelet az asztalra hajitva, ’s most ezen átkozott hírt nem kaptam volna, hogy ujonnan talált gőzkatlanom szétrepedt, hogy juhaklom szertelen óvakodással épített fedele leszakadt, hogy útam szemes felé jelenleg olly rosz, hogy rajta tegnap két lovam kitörte lábát. Jövendőben vigyázóbb leszek, és semmitől magamat elragadtatni nem engedem, ’s így midőn benneteket megáldalak, mond ő a’ szeretők’ kezeit egymásba fogva, igérjétek-meg nekem, hogy béke ’s egyesség lesz jelszavatok, hogy szeretettel fogtok egymáshoz viseltetni, ’s házasságotokban semmi enthusiasmust nem fogtok ismerni, mint csupán és egyedűl az egy szerelemét!
Petrózai Trattner Károly.



AZ OLVASÓHOZ.

A’ jelen kötettel tizedik évfolyamatját veszi az olvasó közönség az Aurórának, de ezt már csak félig alkotója’ és alapítója’ kezéből. Ő nincs többé. Hideg föld takarja azon férfiút, kinek keble csak az imént még égi gerjedelmekben lángola. A’ jelen koszorúba utólsó áldozati vannak fűzve, azon utólsó virágok, mellyeket a’ forrón szeretett hazának reszketeg és gyengülő kézzel sírja’ szélén nevele.
Barátjai meg nem nevezhető fájdalommal jelentik itt általam a’ dicsőűltnek kora elhúnytát ’s benne a’ magyar literatúra’ nagy veszteségét. Hogy ezen általa alapított almanach, mint tíz év óta költésünk’ leghatalmasb előmozdítója, kidőltével meg ne szűnjék; ők, kik véle írói öszveköttetésben élvén, e’ pályán munkával segélték, ’s a’ szeretet’ és baráti hűség’ minden szolgálatival sírjáig elkisérték: öszveálltanak ’s azt határozták-el, hogy folytatására egybevetett vállakkal fognak munkálni, ’s elfelejthetetlen társok’ emlékezetét évenként fűzendő virágfonadékkal meg-megújítani. Szerkeztetőnek a’ dicsőűlt’ egyik legkedveltebb, ’s legdrágább barátját Bajza József urat választák maguk közűl, mint kinek a’ boldogúlt e’ provinciát régen szánta, ’s ki a’ jelen kötet’ gondjait is az elgyengültnek kezeiből általvette.
Ennyit addig is szépliteratúránk’ kedvelőji’ megnyugtatására, ’s az Aurora’ távol’ lakó munkatársai’ értesítésére; míg annak új Szerkeztetője maga fogja az utóbbiakat további szíves részvételre kérni ’s felszólítani. Pest, November’ 25. 1830.
Toldy Ferencz.




FOGLALAT.


Vízkereszt. Történet levelekben. (Kovács Pál.) 1
Bajnokdíj. Balláda. (Kisfaludy Károly.) 57
Szellemhang. (B**.) 60
Zrínyi’ éneke. (Kölcsey.) 61
A’ barátságról. (B. Wesselényi Miklós.) 63
Ilka Gyulának ’s viszont Heroídek. (Czuczor.) 78
A’ hű szerető. Románcz. (Vörösmarty.) 89
Különség. (Kazinczy.) 90
A’ szeretők’ sírja. Balláda. (Kisfaludy Károly.) 91
Semmi. (Kovács Pál.) 94
Csesznekvár. Elbeszélés Kún László’ korábúl. (Horvát Endre.) 95
Vigasztalás. (Kazinczy.) 158
A’ Rom, Romant. költemény. (Vörösmarty.) 159
A’ Szkadári leányka. Szerbus balláda. (Sz. J.) 174
A’ sastoll. (Kisfaludy Károly.) 181
Titok. (Fogarasy.) 183
Spissics. (Kazinczy.) 184
A’ tyrann. (Kölcsey.) 185
Phantasia. (Szenvey.) 186
Szegűr’ álma. (B. Wesselényi Miklós.) 189
Az éjféli ház. Románcz. (Vörösmarty.) 209
A’ boldogított. (Kazinczy.) 217
Szerbus népdalok. (Sz. J.) 218
Férfi és gyermek. (Sz. Á.) 224
MDCCCXXIII. (Budai.) 225
Háladal. (Kölcsey.) 227
Mohács. (Vörösmarty.) 228
A’ bánkodó férj. (Kisfaludy Károly.) 229
Okos Jancsi. Népmonda 231
Vitkovics’ maradványai közűl dalok és epigrammák 243
Veszteség. (Nőzséry.) 251
Dal a’ szellőhöz. (Fogarasy.) 253
Tünődés. (Sz. Á.) 254
Sziget. (Vörösmarty.) 257
Dal. (Kisfaludy Károly.) 258
A’ Költő. (Kölcsey.) 259
Zrínyi a’ Költő. (Vörösmarty.) 260
A’ délsziget. Romant. költemény. (Vörösmarty.) 261
Nincs már a’ mi volt (J.) 300
Az újítás ellenségeihez. (P.) 303
Népdalok. (Vörösmarty.) 304
A’ lantos. Balláda. (Kisfaludy Károly.) 306
Óda. (Kölcsey.) 309
A’ házasság égben köttetik. Elbeszélés. (Trattner Károly.) 311
Muzsika Bräuer Ferencztől.




PESTEN,
KIADTA TRATTNER J. M . ÉS KÁROLYI ISTVÁN.










A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.