A’ ROM.
Hol Siva’*
A név Vörösmarty alkotása, bizonyára elvonás a sivatag szóból. Esetleg a Chiva nevezetű, az Aral-tó közelében levő város franciás olvasata is szerepet játszhatott a név keletkezésében. (VMÖM. 5., 612.)
végetlen fövenyében lankadoz a’ nap’S csendes Araltónak zaj nélkűl nyugszanak árjai,
Félre világ’ robogásaitól egy puszta lakormon*
Lakhely hegycsúcson.
Két isten harczolt elszántan régi haragból.
Első a’ dúlás’ komor istene Rom jöve, és az
Elhagyatott lakon, a’ szélvészek’ bús palotáján –
Hol szomorú volt a’ napnak tüneménye, ha feljött,
És szomorú, ha lement, élőt nem látva körösleg,
Merre nehéz ón lábaival sétált el az óság
’S a’ mi előbb fény volt, abból nem hágy vala többé
Semmi csodálandót – ott Rom*
Nem a ’ruina’ jelentésű szóból, hanem inkább elvonás a rombol, romlik szavakból, kb. a „dúlás komor istene” jelentésben. (VMÖM. 5., 612.)
kívána tanyázni,’S meszszünnen feltolt falakat készül vala tenni
Földdel egyenlőkké. Véd, a’ ház őre, kiálla
Ellene és mentő paizsán fölvette ütéseit
A’ tombolni jövőt nagy erővel viszsza szegezvén.
Ők ugyan éjt nappá, nyugodalmat téve csatává,
Mint két béri vivó, küzdöttek folyton az ormon
Ötven egész évig; de azonban győze Romisten.
Égi hazája felé elszállt a’ puszta tetőkről
A’ mentő szomorún; és a’ fejedelmi gyönyörlak,
A’ hírben ragyogott országok’ háza leomlék.
Rom pedig a’ düledék palotán fölütötte tanyáját
Nagy Siva’ pusztáin egyedűl őr szellem az éjben.
És ha ki szürke világánál félholdas időnek
Jőne felé, láthatta miként tört oszlopon ülvén
Hosszu szakálla’ mohát lengették pusztai szellők
’S várkoszoruzta fejét zsibbadt könyökére nyugasztván
A’ szomorú sivatagba miként nézett ki merően,
’S messze Araltónak látszott hallgatni zugását.
Évekig így és túl azokon gyász gondolatokban
Fárasztotta eszét ’s ha talán vész harsoga által
’S a’ föveny’ országát felvették szárnyai, akkor
Ébrede álmaiból ’s hullván gyér hosszu szakálla
Zenge szilaj dalszót és a’ zivatarba sohajta.
Már század múlt el ’s még nem jöve senki, az elmúlt
Fénynek hajlékát romjaiban látni, sem útast
A’ vak eset ’s bal sors meg nem téveszte ’s az isten
Nagy fogadást gondolt, így szólván végre magában
„Ki legelőbb düledékeimet leborúlva köszönti,
Teljesedésbe hozom háromszoros álmait annak.
Boldoggá teszem őt, fogadásom tartja ’s ez így lesz!
Szóla ’s körűl járdalt őr gond kísérve személyét,
[Metsző: Michael Hofmann, rajzolta: Kisfaludy Károly.]
’S mélyebben sűlyedtenek a’ düledékek alatta.
Múlt az idő, ’s untig változtak benne zaj és csend.
Sokszor az ősz Romhoz lemosolyga az égutazó hold,
Fellegeket gyakran látott harczolni ’s koronként
Dúlva sötét vésznek ment által rajta haragja.
Ő pedig ült egyiránt ’s kőhalmai omladozának.
De mikoron másod századnak folytanak évei
’S a’ forró fövenyek’ pusztáin nem vala szellő,
Harmatot éj nem hinte alá, regtől pedig estig,
Mintha világot gyujtana föl, heven égete a’ nap –
Ifju kalandor jött egy távol honni vidékről.
Sors és a’ szerelem nem hagyták béke’ ölében
Lennie boldoggá, nem harczok’ fergetegében.
Búva futott a’ két hatalomnak előle, szivének
Gondjaival ’s hogy senki ne lássa, ez árva kietlent
Választotta utúl. Mellytől nem rettege ’s melly baj
Annyi ezerből még egyedűl vala hátra – halálát
Vélte találnia itt. Lankadtan ’s lelke szakadva
Lép vala lassan elé ’s lerogyott a’ barna köveknél.
Tüstént fekte’ helyét meglágyította Romisten,
’S ő, nemes Országok’*
A nagybetűs írást Vörösmartynál semmi sem indokolná, ha a köznyelvi szóra gondolna, valószinű azonban, hogy Vörösmarty itt. Horvát Istvánnak azon megállapítását fogadja el, hogy a Pártus a Nagy Arszág fejedelmétől királyait állandóan Arszág vagy Ország (Arsac) néven hívta, azaz az Ország egyenlő a pártus királlyal. (VMÖM. 5., 612–613.)
feledett ivadéka, lakatlanFöldön erőtelenűl feküdött: vas fegyveri rajta
És mellette, nehéz keziből elhullva hevertek.
Szelleme’ tükrében feltüntek az álmok azonban
’S láta kies tájat dombbal változva ’s virágok’
Völgyeivel; pásztor tanya volt, kis hajlak*
Hajlék.
az ormon,Kút csorgott tövinél, gyéren körülötte gyümölcsfák.
A’ ligetek’ csendét patakok’ csörgési vidíták,
Kisded bokrok előtt szökdeltek fürge juhnyájak
’S a’ vezető ürünek mélyen hangzott ki kolompja.
A’ nyáj’ pásztora ő, legkönnyebb póri ruhában
Íjasan és balján teljes puzdrája zörögvén
Közttök járt egyedűl, ’s a’ nyáj örvende urának.
Ébrede most ’s mit imént álomnak véle, való volt.
Legszebb pásztori táj közepett, már távol előbbi
Gondjaitól, bámulva magán és mindenen, ott járt
Nyájai köztt, fiatal pásztor sors verte vitézből.
A’ vezető ürünek hallotta zörögni kolompját,
Látta vidám ihait*
Juhait.
szökdelve legelni ’s előtteMinden az álomtól festett tárgy’ képe jelen volt.
Így élt jó ideig. Gyakran megjárta virágzó
Völgyeit, ormairól gyakran letekinte vidáman,
Távol az elsiető patakoknak lesve futását.
Íja vad állattól ’s nem erőtlen karjai védék
’S kiktől búcsút vőn, embert nem láta határin,
’S elszánt lelkének mi öröm nem látnia embert.
A’ keserű osztály nem bántá: fája gyümölcseit,
Nyája’ tejét nem ohajtá el szomszédos irígység
’S méreg nélkűl folyt epedő szomjának az ép kút.
Villám nem keresé alacson kalibája’ tetőjét;
Béke’ ölén egyedűl állt az, nem lakva bajoktól,
A’ csend és nyugalom’ gyönyörének hagyva tanyáúl.
’S a’ boldog, szerelem’ ’s bal sors’ feledője, igyen szólt:
„Járj kies útaidon ligetemnek nyája ’s tenyészszél,
Völgy, te virágozzál és szellős dombja lakomnak,
Folyjatok el csendes patakok, mérői időmnek,
A’ koszorús partok kebelén, hogy kelve, lenyúgva
Vig csevegésiteket lelkem meghallja ’s örűljön.
Csak soha embertárs ’s ember’ szűlője, az asszony,
Meg ne zavarhassák ridegét e’ néma magánynak.
Nem soha emberi nép e’ tájat látni ne jőjőn!
Jobb társak nekem e’ szédelgő nyájak azoknál
És e’ néma mező ’s fedezője, az égi derűlet.
Vajha szemem még mindezeket láthassa sokáig.
Vén fejem így e’ béke tanyán fáradjon el egykor
’S testemet a’ völgy’ harmatozó ivolái*
Ibolyái.
födözzék.”Szólt ’s az üres levegő kebelébe fogadta beszédét
És elenyészni hagyá a’ térnek végtelenében.
Így tölté az időt, ura és uralója magának
’S éle remény- és vágytalanul, nézője futamló
Napjainak; de soká nem tarthata békelakása.
Lelke hamar betelék örömeivel az egyszerű tájnak.
Kis laka, nyája ’s az egy környék, a’ minding egyenlő
Hajnalok és estvék unalomnak tárgyai lőnek.
Még az örök tavasz is, melly nem sorvasztva teleknek
Vészeitől ligetén folyvást zöldel vala, bántá.
A’ kipihent szívnek megjöttek előbbi reményi,
Vissza kivánkoztak tova pártolt vágyai: embert
’S emberlakta vidékkel kért a’ puszta magányért.
Mint partot haladó folyam’ árja, zajogtak agyában
A’ raj gondolatok ’s nyugodalmat lelni hiába
Mentenek el, mind a’ nélkül tértek meg urokhoz.
Egy vala még kísértetlen ’s azt tenni megindúlt.
Elment a’ Romhoz, leborult a’ barna köveknél.
Ott elszúnyada és feltünt a’ második álom.
’S lát vala álmában bérczekkel bűszke vidéknek
Sziklafejű csúcsát vetekedni egekkel; az erdő
Méla, borús folyosóival, és – hol az álmodozásnak
Szent országa van, agg lomboktól rejtve világnak,
A’ hova ormairól forráshoz jára le a’ vad
És egyedül zavará robajával az alkonyi csendet, –
A’ titkos teremű völgyek megnyíltak előtte.
Bérczi sorok’ hátán folyamok harsogva futának
’S a’ hegy alatt szélt és hosszat meghintve falukkal
’S a’ falu népeivel, gyönyörűn zöld róna virított.
Közben egész tájnak látója, az uri lak állott.
Büszke toronyviselő tetejével messze, ragyogván.
Ő pedig a’ miket elláthat vala, völgynek, oromnak
És ura leggyönyörübb rónáinak, ébrede ’s lelkén
Vágya’ betölte után, az öröm’ szilaj árja csapongott.
Mint idegen földön hosszú utazásban időn túl
Elmaradót, fiatal szolgák és szolga leányok
Üdövözlék urokúl ’s az imént bús ifju, lakója
Pusztai kúnyónak, népes palotában örömmel
Szálla meg és fényes pályát ígére magának.
Ólaiban paripák, szél ’s tűztől vemhes anyáknak
Gyors ivadékai tomboltak; ’s kürt fegyverek álltak
Termeiben, czélhoz repülő szolgái vadásznak.
Csűreit eltartó gabonával rakta meg a’ nép,
Lélekadó bornak tele volt nedvével az al bolt*
Pince.
’S ménesek és csordák legelének szerte, sajáti:
Dús gazdát mutatott a’ ház, urodalma hatalmast.
Nem volt késedelem, vendégei jöttek; az ifju,
A’ tehetős gazdát szomszédok ’s messze vidéknek
Vándori látogaták. És ő nyilt kedvü barátja
A’ fiatalságnak, tisztelni tudója az érdem’
Őszeinek, minden rendnél ösmert vala ’s kedves.
Háza szilaj kedvnek lett víg fogadója, kaputlan
Udvari vendégért látszott mosolyogva kinézni
’S szüntelen a’ járt út hoza és vive látogatókat.
Gyakran az ifju sereg felment harczolni vadakkal
És a’ szarvas ünő és sok bogu híme,*
Fiatal szarvastehén és agancsos fia.
az ugróZerge ’s ki szellőként fut, az őzfi, lehulltak az íjak’
Vesszejitől; ’s ha ki sárga vadat, vén bojtos oroszlánt
Kergete föl, ha szilaj párducz szökkent meg előttök,
Vagy makevő kannak hallott robogása, erővel
Állt az erő szem köztt ’s ellent állása mulatság
’S kéj vala szívöknek. ’S mi gyönyör volt inni patakból,
És ha ki eltévedt, a’ kürtszó lassu nyögését
Messzünnen jött szél’ szárnyán elfogni ’s utána
Váró társainak fáradtan jutni körébe,
Ott lejtős halmon pázsit nyoszolyára pihenni
’S vígan elosztozván nem finnyás étkek’ ebédin
Hallani másoktól és mondani tréfa beszédet, –
’S hány nyilat és mint vitt hátában el a’ makevő kan,
A’ kőszáli szökő*
Zerge. (VMÖM. 5., 613.)
mint hulla le szökte’ felébenNyíl ütvén derekát, a’ párducz merre osontott
És az oroszlánnak fene bőgésére ki réműlt;
Illyeneket hallván a’ halmon látni terülten
A’ szél lábu bikát, hűvös források’ ivóját
A’ hogy hátra vetett fejjel még mintha szaladni
Vágyna, merő szemeit dőlesztve kinyúlik, eláradt
Vére halálszerző sebből szívárog azonban
’S a’ rohanó lábnak nincs többé semmi hatalma.
Igy mulatának ezek ’s a’ bérczhát zenge utánok!
Ha pedig a’ vizes ősz ’s zivatar nyargalta mezőkön
Nem vala dísz többé ’s a’ kedv a’ társas örömmel
Szűkebb térre szorúlt, teremeikbe vonultanak akkor
’S vagy tündér rege szón függöttek egy éltes ajakról,
Vagy vigadó dallal hallottak hárfai zengést,
Hol gyönyörű lányok’ legszebbike horda piros bort
’S a’ szomjnak nevető kellemmel tölte kupákat.
Végig mindezen a’ szabad úrnak kénye csapongott
’S kezdte hanyatlását. Nem elég volt lennie dúsnak
’S játszi barátságot és látnia szolga szerelmet;
Szívi rokont keresett 's szívet melly értte dobogjon.
Tág urodalmaiból egy hely vala kedves előtte,
A’ zárt völgy; ott ő kisded halom oldala mellett
(Vérlobogó volt a’ halmon, zászlója halottnak)
Láta ülő lánykát szomorú gondokba merűlve.
A’ halovány bánat gyászolt szépséges alakján
És leömölt hajait szabadon ragadozta futó szél.
De gyönyörű fiatalság volt minden tagon és a’
Bánat után sanyarú nyomait nem hagyta sötétség:
Tetszett a’ gyász és a’ gyásznak szép viselője.
’S már közelíte, verő szívvel, készítve vigasztó
Szózatokat; de ijedt őzként fölrebbene a’ szűz
’S merre borongós utczáit megnyitja az erdő,
Elvesze a’ lemenő völgynek végében. Utána
Hasztalanúl sietett, nyomait sem lelte az ifjú.
Így sokszor jöve a’ völgyet ’s a’ völgyi leányzót
Látni, haszontalanul vágyván az előle futóhoz.
Honn az egész élet megfordúlt. Visga cselédi
Kedvtelenűl láták megtérni ’s ha honn vala, búsan
Ülni ’s merőn és szótalanúl távolba kinézni.
Társai elhagyták a’ tőlök vissza vonúlót
’S ő, egyedűl a’ völgy’ szeretője ’s völgyi leányé
Nem vágyott rájok ’s a’ ház csendes vala és bús.
Csak maga, a’ háznak rémlelke, dobog vala benne
’S hosszu sohajtás volt szívének néma beszéde.
Majd hogy az olly sokszor látottat birni reménység
Nem csalogatta tovább, elhagyta kevély laka táját,
El gyönyörű rónáival a’ bércz rengetegét is
’S túl azokon szomorú düledéken lelte Romistent
’S fáradtan leborúlt kövein ’s jött harmadik álma.
’S mit látott, mi kivánt tüneményt, melly ritka szerencsét!
Állnia gyászdombnál látá a’ völgyi leánykát
Búja’ siralmában, mint rég vala állni szokása,
Majd hogy sejte tanút, félénk szaladásnak eredni;
Ő pedig a’ szaladót mint könnyű felleget a’ szél,
Űzte merész lábbal ’s a’ sír’ környében eléré.
Ott a’ mint epedő ajakát hév csókra kinyitná,
Ébrede ’s álmainak nyilt szemmel látta valóját.
’S még kétlé, még féle, hogy álmodik és zavarában
Szólni tudatlan volt; de örömmel láta leomló
Fürtöket a’ pihegő kebelen fodrokba szedődni
Láta dicső szemet, a’ léleknek mennyei tükrét,
’S halla patak zengésü szavat, szerelembe merítőt
A’ szív hangjaival. ’S a’ szűz, mint a’ ki örömmel
Futna ’s marad, ha utól éré szeretője, örömmel,
Két gyönyörű ajakat nyita meg ’s így szól vala hozzá:
„Haj! boldogtalan én, mi kegyetlen kéz zavar engem
Gyászom’ napjaiban? ’s te ki vagy, melly föld’ nevedéke
A’ ki mikor jövök és mikor elmegyek, anda szemekkel
Bánatomat lesed és könnyeimnek hulladozását?
És nem hagysz egyedűl lennem gyászomban az édes
Testvérért, nem hagysz siralommal nála mulatnom!
Őt nekem, a’ gyönyörűt, egy atyától jó anya szülte
’S ketten egy emlőről tehetetlen gyenge leánykák
Függöttünk csecsemők. Remegő lábakkal egyenlőn
Kezdtük az életadó földet tapdosni ’s erőtlen
Szókat együtt csevegénk (mondják) még gyermek ajakkal.
Majdan serdűlők, játékon nőve örömnek
Társaivá, e’ völgyhöz együtt járánk le virágért,
Itten együtt fűzénk koszorút a’ zsenge tavasznak;
És gyönyörű volt ő, ’s örömem ’s öröm én neki, míg élt;
Most pedig itt hervad megemésztő pornak ölében
’S árva keservimnek meg nem hallgatja nyögésit.”
Így szólt a’ testvér elhúnyt testvére’ poránál
’S szép feje megnehezűlt búval kebelére lehajlott.
Erre varázsoltan vesztegle az ifju kalandor
’S vétke’ gyanújában csak alig vala szólani képes,
Szólt pedig így ’s mentő szavait mondotta rebegve:
„Engedj meg, te keservim után megadója szivemnek
Engedj meg gyönyörű, ne nekem, sok kellemeidnek;
Mert csak azok ragadák hozzád tündéri erővel
Lelkemet, és a’ lélek után e’ szolga tagoknak
Késni lehetlen volt. Jöttem, mert kelle ’s az észnek
A’ szív’ láz zaja köztt nem hallott semmi parancsa.
De ne legyen gondod, gyászodban senki ezentúl
Meg nem háborgat: szent az mindennek előtte.
Csak ha ki jősz, ha siralmid után haza térni megindúlsz,
Engedd a’ leghűbb szerelemnek járni nyomodban,
Hogy veszedelmektől ójjon, hogy lássa szemednek
Fényeiben sorsát mosolyogni; ’s ha bánatod enyhűl
’S képes léssz ön búdon kül hallgatni panaszra,
Akkoron elmondom, mi nehéz gyötrelmek emésztik
Ifjú napjaimat, mint nem lehet élnem ezentúl
Nélküled, és mi halál küszködnöm csalfa reménnyel.”
’S úgy lőn, mint mondá. A’ gyász’ órái lefolytak
’S enyhűlt bánat után szerelemről halla varázsos
Szókat az édes lány ’s ellent nem mondhata szíve;
Abban az új vendég az örömnek nász seregével
Megszállott ’s az egész házat fölverte zajával:
Győzve lön és oda adta magát szeretője’ szivének.
’S a’ szomorú palotát, az urával búba merűltet,
Újra robaj tölté; a’ fény bele szálla ragyogni,
Mindünnen koszorús lánykák, velök a’ vigadó nász
Jöttenek ünneplő díszszel’s a’ völgyi leányka
Rózsa szemérmében gyönyörűn fellépe közöttök;
És át hágta rideg küszöbét, még gyenge menyasszony,
A’ nőtlen háznak ’s örömet vive abba magával.
Kedv vala künn és benn ’s a’ kedvnek tapsa körösleg!
Mindennél inkább pedig éreze üdvöt az ifju
’S a’ szerelem’ karján kipihent sok régi csapástól.
Kétszer az álom után már láta világi szerencsét;
De boldog vala most gyönyöreinek kútfeje háza.
Évek után fia is serdűlt, szép mása virágzó
Anyja’ vonásainak, atyjának mása erőben;
Új öröm és a’ boldogság’ hív záloga közttök.
Jaj neki! hogy küszöbén túl hagyta csapongani vágyát!
Várast és falukat ment látni ’s azokban az élet
Búját és örömét; ’s vizsgála tapasztala mindent.
Egy népet lele, melly gyéren vala ’s lelke törötten
Ősei honnában; mellyet megronta örökre
Harcz és visszavonás. Termékeny ugarban ekéjét
Hasztalanúl vezeté, nem örült munkája’ dijának.
Átok volt az egész földön. Másnak vete a’ kéz
’S másnak gyüjte kepét. A’ tőt más mosta veríték’
Csöpjeivel, más itta borát nyugodalma’ helyében.
Még az erős folyam is, melly gáttalan úton alá foly
’S önként ontja szabad vizeit, idegennek adózott,
Dús arany aknáját*
Gazdag aranybányáját.
idegennek nyitta meg a’ bércz –Illy népet látott, a’ pártus népnek utóját;
Látta; de rajtok persa királyt és persa hatalmat.
’S újra sötét gondok dulakodtak lelke’ nyugalmán
„Ím mi derék nép ez”, gondolta törődve, mi méltó
Istennek képét a’ nap’ láttára viselni,
Még is melly nyomorú, mint van rabigáig alázva.”
’S már elméle*
Elmélkedik, tervezget.
hogyan gyüjtsön hadat, a’ had után mintTégye virágzóvá népét ’s a’ földet alatta,
Őseinek földét. Komoran tért vissza ’s tünődve
’S a’ megijedt háznép alig ösmert szótlan urára.
A’ szép hölgy’ kérelmeinek zárt keble ki nem nyilt:
Régi vidámságát meg nem hozhatta szerelme;
Gyermeke látásán örömes mulatása rövid volt;
Honn vala honntalanúl: lelkét nagy gondjai bírták.
Már had-gyüjteni ment, már társat idéze segédűl
’S a’ nép’ harczának titkon forralta veszélyeit:
De legelőbb az öreg Romhoz járúla tanácsért
’S vágyaihoz képest még kére negyedszer is álmot.
Új kérelme’ szavát a’ Rom hallotta haraggal
’S engede, kényén túl adván ’s fogadatlan az álmot;
De nem vágyaihoz képest, azok ellen adá meg.
Álma kietlen volt, szomorú és puszta sötétség.
És nem láta, de borzasztó bús hangokat érte,
Két roppant hadnak távolt hallotta csatáját,
Hallott szembe vivó sereget ordítva lehullni
’S kard csengést, megütött paizson nagy dárda’ törését
’S úrtalanúl szaladó paripáknak bús dobogását,
Végre halálhörgést ’s zajt többé semmit azontúl.
Majd kiderűlt a’ táj és látta kietlen Araltót,
Nagy Siva’ bús fövenyein a’ napnak látta lehúnytát
’S haj mi nem úgy ébredt, mint volt nyugalomra menése!
Álma’ való képét látá és látta sötéten
Fénylő fegyvereit, hű kísérőit utának.
Így kele fel ’s mint jött, tova ment a’ messze világba,
A’ hírben ragyogott fejedelmek’ vég ivadéka
Nőtlen, honntalanúl, fényes birodalma elesve;
’S a’ rideg országnak szomorún elhagyta homokját.
Rom pedig ült egyedűl és a’ sivatagba kinézett.
Vörösmarty
