Heroíd.
Nem hazaföldemről, idegen fogságbeli lakban
Titkon irott levelem hív segedelmre, Gyula.
Mert te maradtál csak, ha maradtál még is, egyetlen,
A’ ki előtt bízvást önthetek árva panaszt.
És ha jegyes kéznek, ha becsök van vői szavaknak,
Ezt kötelességkínt tőled ohajtni szabad.
Szarvait a’ deli hold kétszer burkolta homályba,
Tölt fényben lebegett kétszer azolta megínt;
Hogy nemes ősi lakunk Tételben téged örömmel
Vendégül fogadott, ’s vőnek atyámmal anyám.
Boldog pillantat, ha lehet boldognak itélnünk,
A’ mit utóbb az üdő’ mostoha karja lenyom;
Boldog pillantat, mikoron jobbodba remegve –
Mert remeg a’ nagy öröm – jobbomat által adám.
És gyürüket váltván fogadánk hűséget örökre
’S szálla szüléimnek karja megáldva reánk.
Szólni sokat vágytál, de tudád csak mondni: szeretlek
’S lassudadon rebegék ajkaim: „Ilka szeret.”
Kék szemeid hév gyönygyü könyűk’ özönében uszának,
Tiszta szerelmednek gyöngyei voltak azok.
Nyelvemen olly szó nincs, ’s fog titka maradni szüvemnek,
Melly elöladhatná akkori érzetimet.
Ah de keserves sors, mint fordula balra reményem,
Mennyi veszély ’s mi vadúl szállt fenyegetve reám!
Tudnillik rózsás ajakit bár nyissa mosolyogva
A’ hajnal, vésztől nem szabad a’ nap azért;
’S a’ ki kegyes széllel tengerre bocsátja hajóját,
Féljen, mert kétes, köthet e partra utóbb.
Kelni jövendőmet véltem tündéres alakban;
’S íme vagyok most rab, milly keserű csalatás!
Vajha, kegyes, miután hütömet jobbommal ajánlám,
Vittél volna legott ősi lakodba veled;
Vagy ha csak egy nappal késtél is volna továbbad
Bánatos inségtől most nem epedne szüvem.
De te sietve vevéd, a’ hárombérczek’ urához,
*A magyar királyhoz (a hármas halom – Tátra, Mátra, Fátra – a magyar címer része).
Tőlem válva ’s talán válva örökre, utad’.
Nem vádollak ugyan – mert szent törvénye magyarnak
Menni, királynak hogyha idézi szava –
Még is súlyos igen, kegyesétől hogyha szerelmest
Elvonz a’ hivatal, nem panaszolni reá.
Elszakadál tőlem; ’s kebelemben, messze homálykint,
Sejtém, kínfelleg kezde borongni legott.
Sok jel adá tudtomra, ha jelt hüvelyezni tanultam
Volna, mi szörnyü csapás tér közelítve felénk.
Ölte szokatlankép komor arczot hirtelen a’ nap,
’S jött mormolva kelet ’s dél körül égi ború.
Visszatolongottak dühödött hullámi Tiszának
’S a’ haragos mennynek lángkövi hulltak alá.
Károgató hollók szédelgtek hosszu sereggel,
Vészintő madarak, Tétel’ oromja felett.
Éj lön, nem látszék sem hold sem csillag az égen,
Én nyoszolyámba dülék hajtni nyugalmra fejem’.
Hajtni nyugalmra fejem’, ha nyugalmat tudna találni,
’S nem virrasztana túl éjeken a’ szerelem.
Hányszor ugortam fel, rezzenvén szűben ijedten,
Ellankadva rogyék vissza helyemre megint.
Hányszor rémledezett füleimben szellemi lassú
Ajkokon illy sugalás: „Kelj hamar, Ilka, tova.”
’S hajlani kész voltam; de marasztva pirongata dajkám,
Mért nem tettem, mint tenni parancsla szüvem!
Nem mindenha helyes, mit az ész komor okkal igazgat,
A’ szüv’ ügyét csak szű érti, ’s nem érti balul.
Mert csak alig kezdett szendergés szállni szememre,
Zaj harsog, ’s kardok’ vad csörögése kivül.
Elrémültem, ijedt mellem kettőzte veréseit,
’S ájultan pihegék agg nevelőmnek ölén.
A’ zajogók teremem’ küszöbét közelítve rohannak
’S nagy foku vas bárdok törnek előttök utat.
Rám ropog a’ zárlott ajtó, ’s kardrántva tolongnak,
Borzasztó jelenés! a’ gonosz orvok elém.
Nem tudom erre mi ért, mert megmerevültek aléló
Érzékim – bár szünt volna meg életem is!
A’ kinos álomból szemeim felnyiltak ugyancsak,
Ám de azért, hogy ujabb fájdalom ölje szüvem’.
Gyors evezős sajkán ragadának az éjjeli rablók,
Hol kiterűlt árját önti Dunába Tisza.
Bolgárok voltak, közülök termetre kiválván
Zákó mint őrnagy, ’s a’ komor arczu Mladin.
Rettenetes karuak, ha erőt kell törni erővel,
’S úszni buvárokkínt víznek alatta tudók.
Elfojtott kinaim most kezdtek omolni könnyűkben,
’S fuldokoló mellem’ jajjai vertek eget.
„Hajh hova hurczoltok, kóborlók, gyönge leányzót?
Szégyen erőtelenen férjfinak edzni erőt.
Nem keresém soha én lappangva veszélyteket, ártni
Mint is tudna, csatát a’ ki remegve kerűl?
Hát elváltatok, óh éltemnek gyámjai, tőlem
Gondviselő nemzőm és te szerelmes anyám!”
Így nyögtek panaszim, ’s uj zajtól döbbene lelkem,
A’ kormányviselő gyorsan evezni kiált.
Visszatekintek ’s ím két csolnak szárnyal utánunk,
’S terhelt sajkánkat körbe kerítni rohan.
Telve reménységgel, hogy mentségemre leendnek
Felvidulék, de jajosb lön csak azáltal ügyem.
Fegyvert öltve ugyan, de feletlen számmal
*Kevesen.
atyám jött
’S véle anyám; értem veszni jövének el ők.
Már nyomon értek volt bennünk, ’s sajkánkba vetették
Csáklyájik’ hegyeit, ’s küzde aczéllal aczél.
„Orvok, harsog atyám, adjátok vissza leányom’.”
„Gyermekem óh Ilkám!” sirva rebegte anyám.
Erre Mladin ’s Zákó dárdát markolva rohantak
A’ hullámba belé, innen ez, onnan amaz.
Nyelte hab a’ vad férjfiakat, gondoltam örökre
Nyelte, de fényes egek! mondni is iszonyodom.
A’ két csolnakszer szörnyet roppanva fenékkel
Fordula, ’s mentségem’ drága reményi velök.
Úszva haszontalanúl törekedtek partig evezni,
Zákó nyomta, ’s Mladín dárdahegyekkel alá.
Én magam éltemet, ezt látván, áldozni haboknak
Szántam, ’s hogy maradék, volt oka gyönge erőm.
Semmi reményem már, visznek rablóim örűlve,
’S napfelkeltekor a’ Szávatorokba
*A Száva torkolatához.
jutunk.
Állván a’ parton jövetünket leste Nikétász,
Várnagya Nádornak, ’s a’ lator orvok’ ura.
Ő kohlotta reám e’ kínos terheket, égvén
Ocsmány lélekkel szűzi szemérmem után.
Örvendett szilajúl, ’s a’ fellegvárba hizelegve
Kísérvén lakot a’ fénypalotában adott.
A’ fejedelmi Zalán,
*
Anonymus Saladusként nevez meg egy honfoglalás előtti, a Duna-Tisza közén uralkodó idegen vezért krónikájában (Gesta Hungarorum, 1200 k.).
mondják, Alpári mezőkről
*
Árpád Alpár mezejéről egy nyaláb füvet küldött ajándékba Zalánnak a krónikás-mondai hagyomány szerint.
Árpádot futván, itt telepíte lakást.
Itt ölelé kéjhölgyeit; a’ bájkellemes Ínót
’S szőke Melittáját
*fiktív nevek; Ínó királylány, Melitta nimfa a görög mitológiában.
Tételi harcza után.
Elzáratva nyögök, körülöttem szemfüles agg nők
Sürgnek, alig leltem néked is irnom időt.
Éjjeleim’ nyugtát könyüjim’ sebes árja zavarja,
Könnyü vidámságom’ szelleme ’s színe oda.
A’ buja szándékú várnagy sürgetni naponnan
Megjelenik, ’s nőűl birni kívánja kezem’!
Elviselé békén állandóságomat eddig,
Ám félek, mert nő gerjedezése felém.
Oh Gyula, Ilkának hahogy él emléke szüvedben,
’S mit fogadál mint vő, védelemére siess.
Mert vagyon ahhoz erőd, Salamonnak vagy te kegyencze,
Nyujtni segédét kész a’ tüzes ifju király.
Géza is embered, a’ bölcs ész; ’s a’ baltacsapással
Rettenetes László, ki maga harczban ezer.
Vagy ha nagyokhoz nem méltó díj kelni csatára
Gyönge leányzóért, ’s hozni zavarba hazát;
Nem magam én, ezeren nyögnek karotoknak utána,
A’ haza’ véghelyeit dúlja, rabolja görög.
Többé nem hadivár, zsákmányok’ rakhelye Nándor,
Összetakart vagyonát nékie gyüjti magyar.
Illik, igazságos feleinkért állani bosszút
’S mellyet másra vetett, ejteni tőrbe latort.
Bár mentűl hamarébb falainknak alatta csörögjön
Fegyveretek ’s köztök, kedvesem, a’ te karod.
Úgy, hiszek istenben, meglészen alázva Nikétász
’S Ilka Gyulájának biztos ölébe repűl.
