Sötét az ég nyugot felé,
Hová szemem tekint,
Reménysugár nem jőn elé,
’S reám kedvet nem int.
Nézem, – de óh nem láthatom
Felém mosolygva csillagom’
Kitűnni a’ fellyűl
Úszó felhők körűl.
Sikolt a’ vész lakom felett,
’S kéményem’ ablakin;
Egy felleg űz más felleget
Szelek’ gyors szárnyain.
Por felleg kél az útakon,
Ott a’ nyugoti tájakon
Kietlen éj borúl;
Bús mellem elszorúl.
Üvölt a’ szél, dördűl az ég,
Már zápor ömledez;
Felhő szakad, belőle jég
Húll, ’s villám tűnedez.
Az elnyiló felhő közön
El el terűl a’ láng özön
Reá vak éj borúl
Bús mellem elszorúl.
Talán jön ő most, ’s rémedez
Vészek csatáiban?
Talán sötétben tévedez,
’S nem tudja merre van?
Talán a’ mennyi tűz lövell,
Mind akkor újra szörnyed el,
Új csattanás ha jő,
Viszont meg döbben ő?
Óh! bár esőcsep’ gyöngyiben
Mellyére ömlenék!
Vagy esti szellő képiben
Elébe lengenék!
Szemét húnynám, ne lássa ő
Villám midőn villámra jő;
Ha dördűl, ’s ő remeg
Hévcsókom lepje meg!
De merre tévedeztek el
Ti büszke vágyaim;
Hová tűntök – ki fogja fel
Röpülő csókjaim?
Hajh! milly kétség lövell belém!
Borúval érkezik felém,
De ő nyugodt talán
Más boldog’ óldalán?
Vagy – óh kegyetlen gondolat!
Míg szívem itt eped,
Ő addig egy szebb ég alatt
Vigan ül innepet!
Míg én itt érte szenvedek,
Elébe sírva reszketek,
Ő messze tájakon
Függ édesb ajkakon?
Oszolj kétség’ gyász fellege,
Vad kínok szünjetek!
Derülj reményem’ kék ege,
Várt kedvek jőjetek!
Borúra támad tiszta fény,
Kétség után jön a’ remény.
Jővel, hozd idvemet,
Vagy mondd-ki vesztemet!
Sz. Á.
