HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás






[Metsző: Höschl József.]



[Metsző: Michael Hofmann, rajzolta: Johann Nepomuk Ender.]


NAGY MÉLTÓSÁGU
ERDŐDI
GRÓF PÁLFFY FIDÉL
VÖRÖSKŐ’ ÖRÖKÖS URA’, MAGYAROSZÁG’ FŐ-
TÁRNOKA’, CSÁSZÁRI KIRÁLYI ARANYKULCSOS’,
VALÓSÁGOS BELSŐ TIT. ’S NAGYMÉLTÓSÁGU KIR.
HELYTARTÓSÁGI TANÁCSOS’, N. M. HÉTSZEMÉLYES
TÁBLA’ BÍRÁJA’, POSONYVÁR’ ÖRÖKÖS KAPITÁNYA’,
NS. POZSONY’ ÖRÖKÖS, ÉS ÁRVA VÁRMEGYE’ FŐ-
ISPÁNYA’, ’S UGYAN AZON POZSONY VÁRMEGYE’
FŐISPÁNYI HELYTARTÓJA’
HITVESÉNEK,
SZÜLETETT
JOBBAHÁZAI
GRÓF DŐRI ERNESTINA
CS. KIR. PALOTA, ÉS CSILLAG KERESZTES
DÁMÁNAK,
Ő EXCELLENTIÁJÁNAK

mély tisztelettel.


AURORA
(Nyolczadik év.)




ZRÍNYI.

Néz nyúgatra, borús szemmel néz vissza keletre
A’ magyar, elszakadott, testvértelen ága nemének.
A’ könyörű eget, a’ földet vizsgálja hiába:
Nem leli meg nagyait, nem téged messze ható kéz,
Zrínyi! dicsőségünk, végső daliája nevünknek.
Minket béke ölel, kürt szó nem ijeszt fel öléből:
Völgy és hegy, ’s a’ frígyes egek gyönyörinkre mosolygók,
’S kedvesek a’ ligeten folyamok’ mentében az árnyak;
És ha kedünk, ha ez a’ lélek nem volna letörve,
Melly bal sorsa fölött diadalmasan álla, ’s vadonná
Pusztúlási között sem hagyta vadulni hazánkat –
Bántatlan mulatozhatnánk százféle örömmel,
’S verhetné az eget tíz ország szerte magyar dal.
De te midőn egyedűl várad’ közepébe vonúlál,
Fegyverid, a’ leghűbb társak, villogva le hozzád,
’S a’ hadat, és a’ had’ munkáit büszke Szigetnél*
Szigetvárnál.
Égi sugalmaktól ihlett lelkedbe fogadtad,
’S mély vala, ’s szent a’ gondolatok’ forrása szivedben
Mert a’ szent haza volt, az örökké drága magyarnak:
Akkor nem vala olly bájjal környéked igéző.
És mikoron, valamint a’ távol tengeri zúgás,
Vagy mint eldühödött zivatar’ morajában utó hang,
Úgy zendűle föl a’ megharczolt ütközet, a’ már
Század előtt küzdött viadalmak’ hangja, körödben
’S istenedő szemmel daliákat, ’s harczi vidéken,
Sok had’ tengere köztt Szigetet, mint áll vala, látád
’S ősödet, elmaradó Vidot*
Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem (1651) című eposzának hőse, Deli Vid.
a’ mint kémli vasával
És deli Vid! deli Vid! törököt rettentve kiáltja.
Durva török pedig elréműl, ’s fut előle hadastúl,
’S a’ roppant tábor’ derekát fölijeszti futással.
Akkor az ifju tatár, ’s az erőben durva Demirhám,*
Zrínyi MiklósSzigeti veszedelem (1651) című eposzának hőse.
Déli ölő szélként fölkelnek víni Szigetre,
És dörög, és reng a’ kapu sok szakadatlan ütéstől;
Mindezeken mikor andalgasz, ’s a’ szörnyü csaták köztt
Rózsa-világában, mint tündér hajnali álmot,
Felhozod a’ gyönyörű, a’ gyönge Kumilla’*
Zrínyi MiklósSzigeti veszedelem (1651) című eposzának hőse.
szerelmét;
Vagy pedig intézed, deli Vid’ szép hölgye miként jár
Férje után Szolimán’ seregében, az angyali hűség’
Szárnyain, és védőt mint lel viadalmas urában,
Őket jó Karabúl,*
Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem (1651) című művében a „szerecsen” Amirassen parancsnok szintén fekete lova.
mint sólyom szárnyu sebes szél
Hogy’ viszi rajta-ütő törökök’ boszujára Szigetbe:
Illyen gondolatok közepett szép lelki világod
Földöntúli lakók’ seregével gazdagon, a’ mint
Ontja dalait, az örök hévvel lobogókat, azonban
Néma ’s borúlt, mint a’ mély sír, körülötted az éjfél:
Akkor sincs biztos nyugodalmad az őri falak köztt;
Mert tolvaj török üszköt vet váradra, lobogva
Völgyi lidérczként át röpül az, fölijeszti magányos
Éjedet ál fénynyel, ’s rettentő szikra lökéssel;
És egyszerre lakod’ mind a’ négy sarka megindúl,
Rengenek a’ megütött falak, árkod’ gödrei telnek
’S dárda-vető hajdúk riogatnak benne falaidra:
Akkor az égi lakók lelkedből összezavartan
A’ fölvert álmok’ halovány seregeihez együlnek,
’S képöket olly tisztán többé nem látja meg elméd.
Még is erőt veszesz a’ bal időn: daliái Szigetnek
Hírkoszorú nélkül nem fognak menni halálra.
Mint viharok közepett magasulva fogantatik a’ sas,
És közel a’ villám’ honnához kél ki rideg kőn:
Úgy a’ mit magas elmédben hadakozva fogadtál,
Harcz’ villámi között keleted ki világra: azért forr
Véresen és szilajon dalaidban az emberölő harcz,
És az erő, a’ férfi kebel’ diadalma, királyként
Őrzi nehéz méltóságát zajszülte müvednek.
Igy te dicső kétszer fizeted le hazádnak adódat:
Vassal is, a’ mi csatát zengél, tusakodva megállván,
’S rajtad ütő törökök már félnek lenni előtted
Szűtelenűl,*
Hitehagyottan, lélektelenül.
rendbomlottan váraikba osonnak,
Reszketvén ott is hadatűző Zrínyi’ nevétől;
De ölel a’ haza, ’s mond örömében sírva fiának;
Mi pedig áldva füzünk szent emlékedre borostyánt,
És az idő’ röptét terhes bánattal elállván
Kérdjük ohajtva: vezér költőt még ád-e hasonlót
Hozzád, haj! te korán elirígylett fénye szemünknek!
Vagy kárhozva levénk, hogy örökké vissza sohajtsunk,
’S nagy példákra magyar már nagygyá lenni ne tudjon?

Vörösmarty.


MAGYAR SZÁZAD.

Ős dolmányt, süveget viselünk; nevök Atila, Zrínyi,
Szittya diszünk’ korhadt törzsöke ujra kihajt.
Bécsi szabó mester! méltass feleletre, ha kérdlek:
Meddig tart ez az új Atila-Zrínyi világ?

Szenvey.


ÁLTUDÓSOK.

Vígjáték egy felvonásban.
Személyek:

Lengyes Fanni, fiatal özvegy.
Karvainé.
Árki, Földesur.
Révei Tódor, barátja.
Matyus.
Zsófi, Fanni’ szobaleánya.
Jakab, Árki’ inasa.

A’ dolog történik Lengyes asszonyság’ jószágán.
Szabad táj, oldalast kertfal kis ajtóval, az előtt nagy fa. Zsófi, Matyus.

Zsófi. Csak egy pillantatra szöktem ki, mingyárt megyek.
Matyus. Te mindég mégysz, mindég sietsz, ezt én nem szeretem.
Zsófi. Nem tehetek róla, úgy kell lenni. Az öreg asszony fúrt fejü, minden cselédet zsoldjában tart, magamat is; ha megtudja hogy kijárok, vége mindennek – hisz már mondtam mért –
Matyus. Mind igaz lelkecském, de mikor az ember ollyan szerelmes mint én, örömest volna azzal a’ kit szeret.
Zsófi. Mind meglesz, ha változik a’ dolog.
Matyus. De mikor jön az a’ változás?
Zsófi. Ha Karvainé asszonyság’ öccse megérkezik, gondolom egy hónap mulva.
Matyus. ’S én addig mindég fára mászkáljak hogy láthassalak; hát ha letörik alattam az ág és nyakam utána törik, aztán szerethetsz.
Zsófi. Azért fogódzál meg jól.
Matyus. Hej galambom! inkább beléd fogódznám én; csak ugyan jobb itt lent szeretni, mint ott fennt a’ levegőben. Zsófi! szólj igazán szeretsz? lásd édes apám gazda uramnál, én szinte az lehetek ma holnap, tán több is – házam is van, csak feleség kell belé – tudod, mit akarok azzal?
Zsófi. Csak azt felelem rá: a’ mi nincs az meglehet.
Matyus. Úgy ám de mikor?
Zsófi. Majd meglátod, csak légy nyugodt, de most mennem kell.
Matyus. Zsófi! édes Zsófim, még egyet mondok: az uraság jó baratjával tegnap elérkezett, ha el nem jöhetnék, azért szeretlek ám; de tán még is lejöhetek, azért itt légy.
Zsófi. Jól van, majd adok jelt, de csak a’ kertfalon által beszéljünk. Jaj nekem! valaki jön, ha meglátott; bujj el Matyus. be a kertajtón.
Matyus. Ej manó hozza azt a’ valakit – az bizony, az uraság’ inasa, hova bujjak? ha meglát, kicsacsogja, ugy is nagy kópé. A’ fára megyek, míg eltávozik. felmegy. Hová nem jut az ember, ha szerelmes.
Jakab. jő puskával és vadásztáskával. Pufogjon a’ ki akar, én lepihenek, vállam nehéz. Nem is tudom, hová jutottunk, csak jönnének az urak. Mondtam Matyusnak, kísérne el, de a’ tökfilkó, csak néz és nem mozog.
Matyus. Tökfilkó! ha lent volnék ezért haragunnám.
Jakab. Ledülök a’ fa alá, itt várom be őket. Ugy! be jó esik. Biz az igaz, az inas nem ur, azt véltem a’ falusi szolgálat könnyebb mint a’ városi de a’ különbség csak ollyan mint a’ fejér és a’ vörös bor között, mindeniket prézselik. A’ városban házbul házba, boltbul boltba ugrattak, itt kácsákat czepelek, ’s azokat más eszi meg, ott a’ bakon hátul, itt elől ülök, hej! ebből látom, hogy bakra születtem; az még jó hogy uram nőtelen, legalább csak egy perel. Bár csak bort hoztam volna, hadd innám le bús gondolatimat.
Matyus. Ez ide lent okoskodik, nekem pedig minden csontom fáj.
Árki kivül. Hopp! hopp!
Jakab. Az annyit tesz: ugorj Jakab. kiált. Itt vagyok hopp!
Matyus. Most az urak is jőnek, ej be rosz szállásom van – tudja, meddig kell itt fülelnem.
Árki jő Réveivel. Te itt henyélsz Jakab? mért távoztál, mi járjunk utánad?
Jakab. Úgy is ritkán történik Nagyságos uram; ledültem, mert az akarat jó de a’ láb gyönge, aztán el is bódultam.
Árki. A’ határból is kitértünk, ha jól látom ez Lengyes’ kertje.
Rémei. Lengyes! hisz imént mondád, nincs közel szomszédod. Mi féle ember ez? ugyan eldugta házát.
Árki. Ez csak ember volt és fösvény ur, ki sokat szerzett, későn szép fiatal hölgyet vett, azt két esztendeig féltette, aztán az urban elnyugodott.
Révei. Béke hamvának.
Árki. Nem kétlem felesége is így busul, és hihető szép jószágain vigan él.
Révei. Itt lakik?
Árki. Alig hiszem, hogy e’ vadonban élne, midőn szebb tájban szebb józsággal bír; különben az egész Lengyes házat csak hallomásból ismérem, mert magam is, ha csak vadászni nem pattan kedvem, e’ tájra ritkán vetődöm.
Révei. És miért? nekem tetszik e’ vidék.
Árki. Ki a’ fákkal, patakkal és szirtekkel szeret társalkodni, az itt elmélázhat, violát talál, és echót is ha sohajt, én az életzajt szeretem.
Révei. Ott az ember csak csalódik, én a’ magánnyal tartok.
Árki. Kérlek hagyj fel, tán megint a’ hitetlen Szép jutott eszedbe, ki érzetedet megcsalá?
Révei. Ah barátom, érzetem a’ Prometheusz, melly benne szép ideált teremtvén most adózik, ő az ölyv melly szaggatja.
Árki. Nincs eszed Tódor, az illy mesén már régen túl a’ világ, és ha képzeletnek élsz, ne kérj valóságot. Köszönd inkább a’ sorsnak, hogy a’ szép rútat olly hamar és jókor megismeréd, és gondold: nem csak egy kert nevel rózsát.
Révei. De a’ kihalt bizodalmat semmi virág sem éleszti fel, és ez a’ köd melly felettem borong, ezért szükölködöm életöröm nélkül.
Árki. Ki mindég tünődik, mindent nagyító üveggel széttagol, annak az élet ollyan, mint a’ ki sohase gondolkodik – üres. Csak te maradj nálam, én fogadom meggyógyulsz, és elfelejted búdat, mellyben úgy látom tetszel magadnak.
Révei. Ah barátom, ollyan az mint a’ száz karu polyp, a’ kit egyszer megragad, elszárad megette, ha könnyelmű volnék úgy elhiszem – de –
Árki. Mért épen akkor? kémleljük ki mindennek jobb oldalát, ’s néha többet találunk mint kerestünk, de várjunk felhőtlen napokat, a’ napban is van fogyatkozás, hogy ne lenne illy parányi életben?
Jakab. félre. Ha zsebemben nincs fogyatkozás, gondolok is én a’ sorssal.
Árki. Tudod mit Tódor! házasodj meg, ha már busulni akarsz, legyen oka.
Révei. Hát te mért nem követed e’ tanácsot? –
Árki. E’ szent frigy mindég földi tövissel ijesztett, aztán igazat szólván, én hamar hódolok, hamar is hidegszem, de nem mondok ám le róla, ’s ha roszúl üt ki, a’ természet csalt meg, ’s vígasztalom magamat mint játszó a’ sorssal.
Révei. Ha lelnék egyet, ki csak magamért szeretne – de az első tapasztalás minden utóbbi reménynek eloltá világát, ’s aligha ridegen nem kell tengődnöm tölt kebelemmel.
Árki. Míg elvégre öreg gazdasszony’ karjába sohajtod magadat, ’s ha rokkája surog, azt hiszed a’ sphaerák énekelnek. Hahaha! te férfi vagy, ne ábrándozz, hagy a’ holdat gyermeknek.
Révei. Átkozott vígasztalás.
Árki. Légy vídám Tódor! hasztalan bútól csak őszűl az ember; vedd az életet mint jő, a’ többit bizd arra ki felettünk van.
Matyus. Jaj nekem! bizony megláttak – ah Nagyságos uram!
Árki. Mi zörög a’ fán?
Jakab. Tán pecsenyének való, ledurrantom. puskát vesz.
Matyus. Hej inas uram! itt ember van – Matyus gazd’ uram’ fia – kérem ne süsse el kend – leszáll. Ejnye be rám ijesztettek!
Árki. Matyus! mit csinálsz te itt?
Matyus. Semmit, igen is azt –
Árki. Hogy mersz te itt hallgatózni?
Matyus. Semmit se tudok Nagyságos uram – tessék elhinni, gerlicze fészket kerestem.
Révei. Illyen nagy legény, fészket keresni?
Árki. Matyus te hazudsz.
Matyus. Ha megengedi Nagyságos uram.
Árki. Ne habozz, valld meg tüstént, én parancsolom.
Matyus. De mikor titok.
Révei. Titok?
Árki. Ki vele, én akarom tudni.
Matyus. O jaj! de mikor – istenem! mit mondjak?
Árki. Soká várakozzam?
Matyus. No megmondom, de szépen kérem, tovább ne mondja ám Nagyságos uram.
Árki. Semmit se félj.
Matyus. Nekem itt szeretőm van, pedig szobaleány Lengyes asszonyságnál, Zsófinak hívják, a’ templomban láttam először, másodszor megszerettük egymást, azóta ide járok a’ fára hogy láthassam; de senkinek sem szabad ám tudni hogy itt lakik Lengyes asszonyság, és senkinek a’ házba nem szabad menni, ha csak nem valami tudós ember.
Révei. Különös, mért épen tudósnak?
Árki. Csak mondd el Matyus.
Matyus. Zsófi megsugta: hogy Lengyes ur megholt, és sok sok pénzt hagyott.
Árki. Ez ollyan titok, mellyet az egész világ tud.
Matyus. Az öreg Karvainé rábeszélte a’ fiatal menyecskét: hogy többé ne menne férjhez – hanem lenne mind addig tudós, míg az eljő a’ kit ő szánt neki.
Árki. Tehát rábeszélte a’ bölcseséget? haha!
Matyus. Rá bizony, azért is jöttek ide, hogy elrejtve lennének a’ férfiaktól, mert Zsófi azt mondá: a’ gazdag asszonynak soha sincs nyugta a’ sok kérőtűl.
Révei. Ebben van kis igazság.
Árki. Ki az a’ Karvainé asszonyság?
Matyus. Ő boldogult Lengyes urnak távol rokona, nincs ura és még sem özvegy.
Árki. Ollyan elvált szép.
Matyus. Követem, nem szép hanem vén és hamis. Őtet még Lengyes ur vette magához, hogy a’ házra és a’ menyecskére vigyázna, még most is hatalmaskodik a’ háznál, nem szenvedheti a’ férfit ha csak nem valami tudós; minap is egy borzas aszalt képű okos embert hozatott sok könyvekkel, én láttam onnan felül mint papoltak a’ kertben. Azonban Zsófi megsugta, hogy az öregnek egy katona öccse van, és azzal szeretné elvétetni a’ gazdag özvegyet, azért gyaláz minket, hogy saját öccse ura legyen csak derék ember. De tanult asszonyám az a’ Karvainé, többet tud mint Csízió.
Révei. Halld barátom, ez a’ fiatal asszony vagy felette gyáva, vagy igen ártatlan és szerencsétlen volt.
Árki. És nem tudod mit csinál az a’ két asszony egész nap?
Matyus. Este-tikkal, vagy botángyikával*
A ’tik’ jelentése tyúk, az ’ángyika’ pedig az apa testvérének feleségét jelenti (itt szójátétok: esztétika, botanika).
vesződnek, úgy mondta Zsófi.
Révei. Ez valami uj tudomány lehet, még hírét nem hallottam.
Árki. Aligha nem aesthetika és botanika lesz.
Matyus. Nem tudom miféle, de többet olvasnak mint Notarius uram.
Árki. Jól van Matyus, most haza mehetsz.
Matyus. De kérem szépen ne szóljanak ám. Lássa Nagyságos uram, ha a’ menyecskét viszik, én is viszem Zsófit, az öreg asszony igért neki valamit ha mindent titokban tart, és szándékát elősegíti, az az bennünket gyaláz.
Jakab. Szobaleány és titok – nem okos asszony az.
Árki. Ne félj Matyus, csak menj haza, ’s vidd magaddal fegyvereinket is, nem sokára követünk.
Jakab. Matyus! az én pogyászomat is elvihetnéd, illy szerencsés szerető sokat elbír.
Matyus. Nem érek rá; hallottam ám a’ tökfilkót.
Jakab. Lásd tökfejű vagy, én akkor dicsértelek, mert a’ filkó nagy mester a’ játékban. Vidd el Matyus, majd megtanítalak mint kell a’ szobaleánnyal bánni, hogy soká hív maradjon.
Matyus. Igazán? no adja ide! általveszi a’ fegyvereket, félre: Messze nem megyek, meglesem valahol őket. el.
Árki. Tódor! mit mondasz erre?
Révei. Szánom a’ fiatal özvegyet, körűlhálózta az öreg.
Árki. Én igen kiváncsi vagyok a’ két tudós asszonnyal megismérkedni. Menjünk hozzájok.
Révei. Nem vagyunk tudósok.
Árki. Tegyük azokká magunkat, hány ember kürtöli magát azzá, és izét mond ok helyett!
Révei. Nem mernék bele kapni.
Árki. Mért nem? néhány reflexiót ád elménk – szégyen volna, ha asszonyok előtt nem tudnánk tudós nimbuszt ölteni magunkra; és teszem, ha tudományokban felakadnánk is, néhány szépség, kis hízelkedés kisegít a’ hinárból; nem a’ ki sokat tud, hanem a’ ki szépen beszél, nyertes az asszonyoknál. Mint vándor philosophusok lépjünk elejökbe; részemről, ha a’ menyecske szép és belém szeret, minden bölcseségemet lábaihoz teszem és megmutatom neki: hogy az aranykorban nem kellett más tudomány, mint az, a’ mit a’ természet adott. Jer!
Révei. Nincs kedvem.
Árkai. Épen azért szerezz magadnak – illyen tréfaportékát nem találhatni minden bokorban; e’ felett haszna is lehet, tán azt a’ kis bujkáló pintyőkét kimenthetjük a’ karvaly’ körmei közzűl. Jer barátom! ’s hogy játékunk annál jutalmasb legyen, belsőnkre nézve épen ellenkező szellemet tüntessünk ki; én sötét leszek, te vidám; én sanyarúan nézek reájok, mint az agg szűz a’ pártára, te fürkéssz ki minden nevetségre valót, – uj Heraklit és Demokrit.
Révei. Hajdan tehettem volna, de mostani érzetem lenyügzé elmémet.
Árki. Kérlek ne bántsd az érzést, ha a’ menyecske szép, akkor vesződjél vele. Jer Tódor, tedd meg legalább kedvemért.
Tódor. Kedvedért? igen, ha felsülök is.
Árki. Jakab! te itt várj be.
Jakab. Kérem alázatosan, hadd menjek én is Nagyságtokkal.
Árki. Mit akarsz te a’ tudósok közt?
Jakab. Attul a’ Zsófitul én is észt reméllek.
Révei. Az inas kirí belőled.
Jakab. Csak hajtókámbul, a’ paszomántot lefejtem ’s vége az inasnak.
Árki. De iváson kivűl tusz e valamit?
Jakab. Költeni biz én tudnék.
Árki. Tán hazudni?
Jakab. Igen, igen, de czifrán; én szolgáltam ollyan urat, ki hópénzem helyett mindég pompás verset mondott, azóta magam is csináltam néhányat.
Árki. Adj próbát; teszem ha én leány volnék ’s nekem valami szépet akarnál mondani, mint kezdenéd?
Jakab. Hát rá nevetek, aztán egyszerre feszesen megállok, megdörzsölöm homlokomat és ekként szólok: leány! szűzleány! o te karcsu mint a’ szőlőkaró, mi a’ jó bor’ kelleme a’ tiédhez képest?
Árki. Te csak pinczéből szeded elő a’ hasonlatosságot.
Jakab. Igen is, lent kezdem, aztán a’ holdig megyek, aztán az égig, és tovább. A’ theatrumrul is szólok vele.
Révei. És tudnál te arrul szólni?
Jakab. Ho, sokat lármáztam én ott a’ kakasülőn.
Árki. Ha kérdezné mi a’ vígjáték, tudnál e felelni?
Jakab. O kérem! Nagysád épen keveset tart felőlem; a’ vígjáték, az igen csekélység, abban az emberek mindaddig nevetnek, míg a’ leányt elveszik.
Árki. Azután sirnak. Helyesen Jakab, nem tudva okosan szóltál.
Jakab. De a’ szomorú játékban, o már ott nagy dérdurral beszélnek, a’ jó embert kinozzák, utóbb agyon ölik, és az ember sirva mulatja magát; úgy van úgy! hogy utószor Pesten volt Nagysád, épen egy szomorút adtak – én ismervén érzékeny szívemet, előbb egy pint veresborral neki erősödtem, de tessék elhinni, mind kisírtam.
Árki. Elég elég! a’ többit máskorra. Eljöhetsz de azt mondom, költéseddel túl ne menj a’ szobaleányon, érted? most menjünk. elmennek.
Kert, a’ lugosban könyvek. Fanni, Karvainé.
Karvainé. Hidd el édesem, a’ mit számtalanszor megmutattam, most is azt ismételem: minden férfi tyrannus, ha van ki felett uralkodnia; ő testesült szeszély, az vezérli hozzád, az vonja el tőled; ha szépet mond, ön gőgjének bókol, rabot játszik hogy urad lehessen. Először fülmile, aztán varju, aztán bagoly, aztán bujdosó nembe megy által ’s elvégre ha szárnyai lankadnak, hálósüveg alul az erkölcsről papol. Boldogult férjed még a’ jobbakhoz tartozott, ’s még is mennyit kínzott, és többet fogott ha még több tüzzel bír. Hidd el édesem, a’ férfi született ellenségünk, ha az asszony jó, azt mondja gyáva, ha tanácsán indul, ő lesz első árulója – gyülöld őket.
Fanni. De mint van az édes néném, olly igen roszaknak ismervén a’ férfiakat, és még is – rettentő gondolat! még is négyszer ment férjhez?
Karvainé. A’ sors úgy akarta, tán előre látta hogy neked vezetőre lesz szükséged.
Fanni. Sok háramlik arra szegény sorsra.
Karvainé. Lásd édesem, én szinte olly ártatlan valék mint te, midőn szüleim gyermekszobából férjhez adtak. Én a’ férfit csak bábnak tekintém, de csak hamar vettem észre ólmát, melly szabadságomat fékezé; szerencsés nem valék, mert első férjem, birtokán kivűl semmi kellemmel se birt, semmi örömet nem engedett, zárva tartott, őrzött mint a’ sárkány, mert nem dicsekszem, de szép voltam – oh szép! oh!
Fanni. Ne bánja édes néném, minden kornak külön érdeme van.
Karvainé. Bölcsen hugom! de hallgasd. Ettől az Isten hamar megmentett, és én birtokos özvegy maradtam; most figyelmezz Fanni! mert helyhezetem hasonló volt tiédhez, csak hogy a’ síkos pályán nem volt mentorom. Míg csinos valék, a’ férfiak ostromoltak, mint egy várat, melly éden’ kapuja előtt áll. – Lágy szívem szív után sovárgott, a’ szerelem egyhez ringata, de mikor második férjem már mindenemet elköltötte, akkor láttam hogy nem is szeretett.
Fanni. Ez kinos tapasztalás.
Karvainé. Harmadszor szükségből mentem férjhez, volt is mit szenvednem e’ tövis úton, szerencsémre nem tartott soká. Már most okoskodni kezdék, és negyedszer csak azért léptem frígybe, hogy kitanulhassam: vallyon van é jó férfi e’ földön? Boldog isten! e’ tudós kiváncsiság ugyan befizetett! ez volt még a’ szörnyeteg: a’ többin valamikép csak kifogtam; de az ollyan mint a’ vas, és ha öt év előtt jóvoltából ott nem hágy, nekem kellett volna tágulnom. Mind ezt azért mondom: hogy őrizkedj a’ férjfiaktól. A’ scylla hozzájok képest nádczövek, a’ vihar nyári szellő.
Fanni. Szörnyűség! hát csak ugyan nincs jó férfi e’ földön?
Karvainé. Tán van egy valahol; hogy e’ világban egy se volna, azt nem mondom; tán él egy, tán épen az el is jön; de addig bízd reám magadat, én ismerem őket, azért hírem nélkűl el ne add szívedet.
Fanni. Ah édes néném! kinek is adnám itt? e’ magányban szinte elfásulok.
Karvainé. Vedd segédül a’ tudományokat. Milly naggyá lesz a’ lélek, ha megvetve a’ törpe élet’ czélzásait magába tér ’s jó könyvekben lel nemes társaságot.
Fanni. De a’ jó könyvet is férfiak írják.
Karvainé. Haladjuk fel őket, a’ mi homlokunkon is égi szellem lángol; czáfoljuk meg a’ bal véleményt, melly minket csirkék közé ’s életesházba kárhoztat. A’ szép velünk rokon, és mi vagyunk igazán született aesthetikák.
Fanni. Ezt nem merném következtetni.
Karvainé. Sőt inkább önisméretünk ad lelki fenséget; képzeld a’ diadalt, ha majd jól megtanult aesthetikával ledörgöd a’ büszkéket. Te még fiatal vagy, nagyra mehetsz. Ha én illy korán kezdhettem volna, eddig biographiámat minden lexicon kürtölné, fejemet gipszből szanaszét hordoznák, és képemet minden vásárban árulnák. Nem dobog szíved?
Fanni. Dobog úgy érzem, de nem ahít illy diadalmat.
Karvainé. Hogy tudsz illy pór gondolatba süllyedni? jer édesem olvassunk. A’ lugosból könyvet hoz. Hallgasd csak. olvas. A’ természet kimeríthetetlen bájaival máskép hat a’ mívelt lélekre mint a’ vadra. Ez ha érzi is, nem képes felfogni, amaz szinte ahítja a’ benyomást, melly által a’ természet mint az égből lebeg hozzá, ’s majd csodálatra, majd repeső örömre, majd csendes imádásra gerjeszti, mellyre a’ nemesült érzés illy szavakra fakad: Ez szép, ez felséges.
Fanni. ásít. Igen szép – ah!
Karvainé. Oh bün minden izlés ellen! Fanni! kérlek hogy tudsz illyenkor ásítni?
Fanni. A’ természet késztet rá. még inkább ásít. Máskor tán inkább érdekel.
Karvainé. Ha ez nem tetszik, fogjunk a’ botanikához; milly szép Flóra’ magzatit elágzásaikban érteni. Ezen tudomány a’ szép nemet leginkább díszesíti, és szelíd természetének leginkább felel meg. A’ teremtettségben mi is virágok vagyunk, a’ férfiak kórók. Jer olvassunk.
Fanni. Hagyjuk el édes néném, mert még világos nappal alszom el.
Karvainé. De hát mit akarsz?
Fanni. Ah magam se tudom; de hogy ez életet soká nem türöm, az bizonyos.
Zsófi. jő. Nagyságos asszony! bezzeg jönnek ám tudósok, három egyszerre.
Fanni. Öregek?
Zsófi. Nem épen, hanem igen furcsák; az egyik komoly, szörnyű hosszu képü, a’ másik többet nevet mint szól, a’ harmadik mindég ujain motoz és szemeit meregeti.
Karvainé félre. Épen jókor. Fannihoz: Édesem, én úgy vélem, ezeket bebocsássuk.
Fanni. Mit nyerünk? Az a’ professor ur, kit néném meghívott, majd agyon ölt unalmas beszédivel, annyit kínozta a’ szépet, hogy fanyar okai mellett a’ szép is rúttá lön; én úgy hiszem illy urak távol tetszetősbek. Azonban vezesd be őket, ne mondják, hogy megtagadnám tőlük a’ házi barátságot. Zsófi el.
Karvainé. Én elhűlök, Fanni! honnan egyszerre ez a’ kedvetlenség? itt állok én nagy példa – és te habzol?
Fanni. Édes néném, tisztelem becsűlöm tanácsát, másfél évig elnyögtem e’ magányban, de hím nélkűl*
Hímezés, köntörfalazás nélkül, egyenesen.
kimondom, már únom a’ rideg életet, mellyre nincs semmi okom. Minek távozzam így magamtól, minek látszassam az lenni a’ mi nem lehetek? önérzetem borzad illy mesterkélt uttól, és előmbe más irányt jelel, melly inkább illik rendeltetésemhez. A’ hályog leesett, mellyet néném eddig szememre vont – én elköltözöm.
Karvainé. Szabad vagy – én javadat ohajtám –
Fanni. De csak nem haragszik édes néném? nem tudom mi csatolja ide, de úgy hiszem szebb helyen az élet is szépűl.
Karvainé. A’ mint gondolod édesem! magában: így czélom dugába dülne – több férfiakat lát, öcsém nem épen fiatal. – Nem, nem! ezt hátráltatom – a’ tudósok segítsenek. Árki, Révei, Jakab és Zsófi jőnek.
Zsófi. Itt az asszonyság.
Révei. Valóban szép.
Árki. Csínosabb mint véltem.
Fanni. Örűlök uraim, milly ötlésnek köszönjük e’ szerencsét? e’ táj ritkaságokban sokkal szegényebb, hogy sem ily urakat vonzhatna kebelébe.
Révai. Sőt inkább első pillantatra mingyárt –
Árki titkon Réveihez: Te márig is felejtkezel magadról, hol a’ szeszély? szúrj! – nevess! –
Fanni. félre. Én gyanítom ezek játékot űznek velünk, annál jobb.
Árki. Midőn chaoszból kibomlott a’ világ, az elemek’ vegyűlete vulkános alakká létesült, ezt híg csatornyák által a’ mással magát is emésztő tűzmalom sürgeti; és ez átka az életnek, melly a’ gymnosophistát is fedél alá kergeti és embert keres midőn azt siratja.
Fanni. Ebből én semmit sem értek.
Karvainé. Hagyd nekem a’ beszédet. – Minő vulkános alakot ért az úr?
Révei. Hahaha! Nem láttad Vezúvot? ködszoknyája van, nyelve tűz, feje gőz, ha közel akarod szemlélni, nézz a’ tűkörbe. Mi tűzmalmot hoztunk, annak a’ szakács legjobb legénye, azon különbséggel, hogy ez a’ tudós férfi busong ha ennie kell, én meg azon nevetek ha jól laktam.
Fanni. Értem már. Zsófinak titkon szól és az el.
Karvainé. Minekelőtte mélyebben értekeznénk, kérem tudassák velünk, micsoda tudományokat űznek az urak?
Révei. A’ természet’ csodájit vizsgáljuk ’s ama’ nagy titkon tépelődünk: mint lehet az, hogy az ember a’ planéták’ fogásit nézi és saját orrát nem látja?
Árki. Az anthropognosist űzöm, és azon titkon merengek, mellynek tengerében századok hasztalan buvárkodtak. Az elme tünődik rokon mássán, és midőn megismértnek véli, maga felbillen, és mint a’ szerelmes nagy hálóban semmit fog; de én kitanultam az embert, tudom hol lakik a’ lélek? mi foglalatossága? mért piros a’ vér? és mivel tudom, sajnálom magamat, hogy tudom mi az ember; mert általlátom hogy az ember még sem tud semmit is, ennélfogvást az ember is semmi; de mivel az ember még is valami, itt fekszik a’ nagy titok, melly még magyarázót vár.
Karvainé. Mint látom, az urak philosophusok.
Révei. Édes öreg anyám! midőn a’ természet redőt metsz a’ képre, mindég azt sugalja: légy bölcs! az az: ne tánczolj ha inaid gyöngék. Hahaha! be sajnálom hogy a’ philosophia úgy meglátszik rajtad, és még is legszebb jelének hijával vagy.
Karvainé. Különös ember! ha az ur ur, mért vagyok én te? aztán micsoda jel volna az?
Révei. A’ szakál – Hahaha! ez ollyan kép volna melly többet behozna mint a’ philosophia.
Karvainé. Fanni ez ugyan durva – neveletlen.
Fanni. Nekem jobban tetszik mint a’ másik, legalább vidám –
Révei. Fannihoz. Mosolyogj reám te rózsából szőtt alak, és adok tanácsot: légy tanítványa ezen tudós asszonynak, ki a’ philosophiát említi a’ nélkül hogy a’ mea culpát melyére verné – sima képedre akassz ősz parókát, harczolj az előitélet ellen, és virágot tépve jósold magadnak kedvesed’ szerelmét, akkor áldást mondok jövendő férjedre, és ha meg nem bolondul, több esze lesz mint neked. félre: Ah! minő bájos szemek!
Fanni. Hahaha! Ezen jövendölésből magam is érzek valamit.
Karvainé. Bocsánatot uram, de mint tudós maga ellen beszél, én gondolnám –
Árki. Mit? te gondolni mersz? oh sajnálkozásra méltó gőg! tán azt véled, hogy azon szikra mellyet érzékeid nehezen csikarnak ki velődből, mingyárt gondolat? ah nem! nem! az csak üres párolgása a’ nedves agyagnak, melly tehetetlenségedet hirdeti.
Karvainé. De már ezen disputálok! én is tudok itélni, hasonlítani, ’s ez mi egyéb ha nem gondolat?
Révei. Igaz, van sok jó gondolat, teszem hogy sülve esszük a’ kenyeret; de legjobb élemény az, mellyben nincs gondolat, ez a’ szerelem és az evés.
Fanni. Rövid élemény lehet az, hol nincs gondolat – az evésnél legfeljebb megengedem, de nem a’ szerelemben.
Árki. O szegény elme, melly tüzet rak a’ viz’ hátán; ébredhet é kivánat ha a’ lélek túl hat a’ szük jelen’ határain? Itt állasz te asszonyi teremtmény! az eget loptad le szemedbe, virágokat ültettél arczaidra, és mi lesz e’ szinvegyületből? darab földet emel. ím ez jövendőd! megérdemli é szólj azon fáradságot mellyel ékesíted? Csak két üreg marad a’ két csillag helyett, melly bájolva mindent befogad, és ezer életet lövell ki – és boldoggá tenné.
Révei. titkon Árkihoz: Te egészen elmerülsz a’ szembe, vergődjél ki már?
Árki. O csalfa csillogás! csak két üreg marad, mint sötét kapuji az enyészetnek. Ezen gyöngyös ajak ékesen mosolygó barnán messze nyulik, ’s így gunyolja a’ büszke a’ sarjadó életet. félre Lelkemre mondom – mindég jobban tetszik.
Fanni. Kérem az urat illy beszéd temetőbe való.
Révei. Tán édes emlék az a’ temető? jó hely az ha mingyárt hamis könyek áztatják is, benne sokszor a’ halál kerítő lesz a’ nélkül hogy tudná. Nevess siromra ha meghalok; de ha szeretsz, emlékkövet ne tétess rá, mint némelly hitvesek, hogy az ne nevessen a’ ki elolvassa.
Fanni. Engedelmet uraim! én meg nem foghatom, mint férhet össze illy két ellenkező természet.
Révei. Mint a’ fiatal asszony öreg férje mellett, egyik sír, a’ másik nevet.
Karvainé. Az igaz, külön philosophiával élnek.
Révei. Látod asszonyom, a’ bölcselkedés ollyan mint nálunk sok helyen az út, a’ csináltan kevés megy, hanem jobbra balra tévedez; ebből következik: hogy a’ föld tágas, sok bolondot elbir –
Karvainé. Azt látom. De ez a’ harmadik ur még nem is szólt.
Jakab. Aha most rajtam a’ sor – tüzes kő! most ugyan felkötöm eszemet.
Karvainé. Tán hallgatásban rejti bölcseségét?
Jakab. Instálom – az én nyelvem ollyan mint a’ jó csap.
Árki félre: Ez most mindent elront int Jakabnak.
Jakab. Tessék nagys – – igaz magam is tudós vagy – az az átkozott inasság.
Révei. Ez az ur csak irásban szól – és mikor irni nem tud, akkor hallgat, és azt igen jól teszi.
Jakab. Ugy van, én csak versben szoktam gondolkodni, és ha beszélek, tehát, mit is mondjak, tehát akkor se szólok ide – úgy –
Karvainé. Versben! igy hát költő az ur? Szívemből örülök, én vajmi nagy barátnéja vagyok a’ költésnek, ’s értek is hozzá. Milly tárgyban dolgozik uraságod, lyrában vagy drámában?
Jakab. O kérem én a’ dámákkal nem vesződöm – én szegény legény vagyok.
Karvainé. Szegény de gazdag még is; valóban ha van irígylendő sors, az a’ költőé; mi a’ föld minden kincse, fénye, ha ittasan a’ kasztali forrásból merészen elfelleng a’ tündér világba?
Jakab. Igen – o igen, de a’ kastélyi forrástul, ha még olly jó is, ittas nem leszek, hanem jó bortul, már akkor a’ holdat is hordónak nézem.
Karvainé. Csintalan maga, hogyan elméskedik – de illyenek a’ költő urak! a’ legkomolyabb dolgon is enyelegve sikamlanak által.
Zsófi jő. Minden kész Nagyságos asszony.
Fanni. Uraim ha tetszik, uzsonnával szolgálok.
Árki. Uzsonna! o szomoru aggódás, melly a’ testet hizlalja, mintha öröklétet akarna belefúni; a’ vért keverjük fűszeres étkekkel ’s tüznek hisszük azt a’ mi az arczot pirítja, pedig az csak a’ rák’ halotti pompája és még is ezen nyomorult munkán épűl a’ földi szerencse.
Fanni. Ez úrnak szavából értém –
Révei. Csak rajta kegyes szív, a’ bölcs férfi minden sötétsége mellet is kedveli az illatos konyhát; komor az élet, de vidám a’ terített asztal.
Karvainé magában. Tán ezt avatom titkomba, amaz unalmas, a’ költő pedig elszeleskedi –
Fanni. Tessék a’ házba követni. Árki, Jakab, Zsófi el.
Karvainé Réveihez: Egy szóra kedves úr.
Révei. Kérlek ne dicsekedjél!
Karvainé. Hogy hogy?
Révai. Nem dicséred azzal nyelved’ szerénységét, midőn azt mondod egy szóra? az én fülem többet sejt, és ha eszed gyorsabb mint nyelved, az én sejtésem hamis.
Karvainé. Az ur nekem tetszik, le akarnám kötelezni.
Révei. Az elsőről nem tehetek, de a’ kötelet megköszönöm.
Karvainé. Én az urat okos embernek tartom, ki a’ szép jutalmat nem veti meg csekély szolgálatért – jól tudván, hogy az okosság és teli erszény nem mindég egyesülnek e’ földön.
Révei. Ebből látom, a’ ki sokáig él sokat tud; most látom, hogy a’ tudós czéhbe avattatál, mert tudod mi a’ dicsőség’ bibéje.
Karvainé. Én szeretem a’ víg szabad embert, ha mingyárt szeszélyeivel néha meg is bántja az udvariság’ tisztes rendét – azért választám az urat a’ három közűl, mert fulánkja mellett hályogtalan néz az életbe.
Révei. Oh igen, egy hályogom volt, azt is kínosan bökték fel, pedig szemorvosom asszony volt.
Karvainé. Én bízom az ur’ eszébe szivébe.
Révei. Hahaha! ez mind titok gyanánt hangzik, a’ szív és ész sallang megette; csak ki vele, látom igen gyötör, a’ mit a’ bölcseség elmulat elvégzi a’ bolondság.
Karvainé. Azt is előre bocsátom, hogy szándékom nemes és jóra czélzó.
Révei. Inkább elhiszem mint megvizsgáljam.
Karvainé. Látta ezen fiatal asszonyt?
Révei. Ugy tetszik volt még szemem, és ha jól emlékezem, többet néztem reá, mint tereád.
Karvainé. Ezen fiatal asszony férjétől gondom alá volt bízva, most özvegy, és épen azért kivánnám megovni minden frigytől, melly őt károsan érdekelhetné; én míveltem elméjét, jó könyvekkel tápláltam, és kedvet önték bele némelly tudományok iránt. Egy ideig hajolt szavamra, de már unja e’ magányt, világi zavarba készűl.
Révei. Éva anyánk’ leánya, a’ patak nem mond többet, egyéb a’ mit lát; nincs hóduló, nincs öröm; mondj ujságot, ez óság.
Karvainé. Mondja meg kegyed, elmaradhatna e többi társaitól, csak egy hónapra is?
Révei. Magam költségére élek. – azért szabad vagyok.
Karvainé. Tehát maradjon nálunk, csak egy hónapig is. Ostromolja hugom’ vágyait, mennél mérgesebben annál jobb; ő még nem volt a’ világban, irja le neki azt, mint valami poklot; én tudom hatni fog reá, mert fogékony. Ezen dologban emberismérete szinte nyerhet, a’ mit elmulasztana, kipótoljuk szivességgel – különben is hálámra számot tarthat –
Révei. Jól van asszonyom, és ha itt létemnek sikere nem lesz, te bizonyosan nem léssz oka.
Zsófi jő. Uram az asszonyság várja.
Révei. Megyek. Hahaha! légy boldog te Cato az asszonyok közt. elmentében: Szegény asszony!
Karvainé. Ezt áldott szél hozta ide.
Zsófi. Tekint. asszony! mért hivta ez a’ tudós Katónak? hisz nem úgy hivják.
Karvainé. Hallgass tudatlan! ez magasztalás volt. Zsófi légy szemes, és hallgass; ez a’ tudós nálunk fog maradni. magában: Fanni csak belé nem szeret, ő sokkal érzékenyebb, mint sem illyen ember hatna szivére, ki inkább szúr mint sohajt, ki örömest mindent porba vonna – Nem nem! ez nem félelmes, aztán vigyázok én – és ha öcsém eljön, adunk neki lábot. Én mindent rákötök, ennyi birtok más kézre ne szálljon. el.
Zsófi. egyedűl. Az igaz tud cselt szőni ez az öreg asszony. Szinte haragszom, hogy vele tartok jó asszonyom ellen, de mit tegyek, lennék hivebb, elüzne, övé a’ kormány. Hahaha! nevetnem kell azokat a’ tudósokat, minő kificzamlott eszűek – én harmadát sem értem a’ mit beszélnek. Lelkemre mondom, Matyusomat nem adnám értök, ő némellykor gyáván szól ugyan, de szerelmét még is ollyan jól tudja előadni; én bizony hozzá megyek.
Jakab. jő. Itt vagy te leányzó, te szivemre festett búbos galamb? te, te rakhely kivánatimnak, ha szemedbe nézek úgy hevülök mint – mit is mondjak hamar? mintha bodza herbatét innám.
Zsófi. Nem tetszik uzsonnára menni? már a’ többi urak ott ülnek.
Jakab. Mit darálsz szűzleányzó! uzsonna és poeta! tudd meg én különködő vagyok, mikor azok az urak ülnek, akkor én állok, ha azok felkelnek, akkor én ülök le –
Zsófi. Nálunk a’ cselédek szokták azt tenni.
Jakab. körül nézi magát. Engem úgyse talán megszagolta az inast –
Zsófi. Elvesztett valamit Tek. uram?
Jakab. Aha! nem ismér. Igen leányzó, szívemet vesztettem el – add ide, te találtad meg.
Zsófi. Nem biz én – tessék bemenni.
Jakab. Már mondottam nem megyek, az illyes ember levegőbül él.
Zsófi. Kérem alázatosan, ha megházasodik felesége is abbul él?
Jakab. A’ dicsőség legyen ebédje, a’ hír vacsorája, azt pedig a’ publicum adja.
Zsófi. Köszönöm szépen, attul meg nem hizik.
Jakab. Leányzó! te nagy próza vagy.
Zsófi. Prósza! hahaha! hisz nálunk azt megeszik.
Jakab. Nem kukoricza prószát értek én, hanem ollyan közönséges irást, melly nem olly csengő, pengő, nem olly nótás, nem olly mesterséges, mint mi szoktunk faragni, mi poeták – o leányzó az könnyü a’ ki ért hozzá –
Zsófi. Hát ez nehéz mesterség?
Jakab. Szörnyü nehéz, kivált mikor az embernek nincs gondolatja; lásd én megtanítlak. kiterjeszti ujait. Nézd itt vagyon az öt láb.
Zsófi. Kérem alázatosan, ezeket nálunk ujnak hivják.
Jakab. Te kis szajkó! poetának kezén van a’ lába. Nézd a’ hüvelyken kezdem, a’ kis ujon végzem, mindenüvé teszek két szótagot p. o. adsza rózsám édes csókot – ez egy vers – kettőt adok értte, ezzel béfejezem – meg akarja ölelni.
Zsófi. Kérem szépen én csak prósa vagyok.
Jakab. Szeress belém, fujok rád lelket.
Zsófi. Ah Tek. uram! kemény igen a’ fejem.
Jakab. Te gyönyörű pinczetok! márig is tudsz költeni. Leányzó adj szívet, megénekellek.
Zsófi. Valóban? még engemet senki sem énekelt meg.
Jakab. Megteszem, de előbb hozz bort, belül kell fűtenem hogy tüzes legyen az ének – szaladj hugom. Zsófi el. Ennél a’ leánynál szebbet is láttam már, de magamnál is vannak különb fiak, valamije van, az pedig nem sok, de magamnak semmim sincs, azért összeillünk. Matyust kiugratom szivéből, aztán valamit gondolok, tán ráérek a’ házasságra, o mért nem? ha pénze lesz neki, nálam bizony becsületesen elélhet.
Zsófi jő palacczal. Itt a’ bor – jaj nekem! poharat el is felejtettem.
Jakab. Ne bánd fiam! nem vagyok kényes, csak a’ bor jó legyen. iszik. Ah! leányzó! ha erkölcsöd illyen, hát kilátszik hogy özvegynél vagy szobaleány.
Zsófi. Kész már az ének?
Jakab. Az ének – hm! igen, de a’ torkom ollyan szőrös, majd elfütyülöm.
Zsófi. Mit értek abbol ha elfügyüli? nekem szó kell.
Jakab. Szó kell neked? félre: Ej tüzes kő, csak valami nóta jönne eszembe – hm! van már – de csak ugy mondom el, tudós nyelven ezt decalamásnak*
Deklamálásnak, szavalásnak (szójáték).
hivják –
Zsófi. Kérem alázatosan –
Jakab. No hát figyelmezz!
Az én babám durczás leány,
A’ legénynek csak fittyet hány,
Be haragszik ha azt mondom:
Addsza csókot szép galambom.
Zsófi. Jól teszi.
Jakab.
Igaz sánta, de az hagyján,
Csak czipó ne volna hátán,
Még azt is eltürném benne,
Csak félszemre vak ne lenne.
Zsófi. Kérem alázatosan ezt rám csinálta?
Jakab.
Otthon ülő, serény dolgos,
Nappal nyugszik, este álmos,
Gombóczot főz, mint az öklöm,
Ettem egyet most nyögöm.
Zsófi. Ez csunya ének; ugyan megköszönöm ha ezzel akar dicsőíteni.
Jakab. Most jön a’ java, csak te vigyázz!
Bár ki mit mond én elveszem,
Hív lesz hozzám azt elhiszem,
Nem féltem a’ katonáktul
Sem magátul a’ haláltul.
Zsófi. Soha míg élek! no ez volt elő és utószor hogy megénekeltetem magamat.
Jakab. Itt jön egy ur – jer csak hugom, vonuljunk félre, majd én neked ezt bővebben megmagyarázom – jer csak! elvonja magával.
Révei jő. Honnan e’ lángérzet, melly bennem ébredni kezd ifjonti erővel? Már én szerettem, és csalódtam, hivságot lelék csendes érdem helyett. Vagy üres hab volt az csak és ez a’ való? úgy van, ez a’ való! Amazt kelle ismernem, hogy ezt tisztelni tanuljam. Milly egyenes lélek, milly szelíd asszonyiság sugárzik ki belőle! Külseje milly vonzó milly kellemes! Ah! mért kellett álszinbe öltöznöm, mért jelennem meg így előtte, hogy környűlete’ balgatágságit bennem is ujra fellelje, és idegen maradjon. Itt látom a’ kaján sorsot, melly ez ártatlan játékot is vesztemre intézi. Nem! nem! számomra nem virágzik szerencse!
Árki jő. Hahaha! képzeld csak Tódor én szerelmes vagyok, én mondom neked az a’ Lengyesné talpig derék asszony; ott kellett hagynom, mert nem győztem már komolysággal magamat, inkább szerelmi vallás izgatott. Ej be bolond voltam, hogy ollyan sötéten léptem hozzá, minha víz folyna ereimben; most ugyan kell ám sürögnöm, hogy az az első kelletlen jelenést eltörüljem.
Révei. Szerencsétlen gondolat is volt tőled, és vesztemre én is követtem azt.
Árki. Te inkább köszönd meg, mert vidámságoddal többet nyertél, mint ezer ah ’s ohval! Ezer villám! terád csak figyelt, de rám úgy nézett mint galamb a’ bagolyra, úgy hallgatott rám mint szerelmes leány a’ böjti prédikaczióra.
Révei. Ah barátom, felőlem is mi jót itélhet? délczeg, könnyelmü embernek tart, kinek nyelve pörög, szive üres, keble hideg. Mit adnék érte, ha szerencsétlen tanácsodat nem követtem volna!
Árki. Ha nem követed, nem is látod; én valék a’ történet, vagy a’ sors, vagy akárminek nevezd, és csak magamnak ártottam.
Révei. O ne hidd, e’ történet mélyebb forrásból szívárgott, különben illy hamar nem hatott volna reám.
Árki. Hahaha! mire nem csigázod a’ véletlenséget. Szegény Tódor! téged erősen megkapott.
Révei. Nem tagadom, nekem az asszony igen tetszik.
Árki. Azt látom, de azért nem szükség olly nagy feneket kerítened, mintha tudja minő titkos hatalom avatkozott volna a’ dologba; a’ szép asszony tetszik, ez olly nyilványos a’ mit az emberek régóta gyakorolnak. Hahaha! bocsáss meg, de nevetnem kell.
Révei. Én ebben nem találok semmi nevetésre méltót, sőt komolyabb vizsgálatot érdemel.
Árki. Csak imént mondtad: hogy szíved már elzáródott – ’s im! most nyitva áll mint vásárkor a’ fogadó-kapu, és egyik érzék a’ másik után száll be.
Révei. Lelkem ébredt fel, mint a’ világ a’ jó-tevő nap’ keltén, érzékeim csak néma szolgáji a’ jót felkeresni.
Árki. Vagy tán kellemeivel a’ képzeletet lángítani? Hm, hm! pedig imént azt is mondtad: hogy az ember csak egyszer képes igazán szeretni.
Révei. Igen! azt most is állítom.
Árki. Hisz te már szerettél, és egész melancholiáig vitted a’ dolgot.
Révei. Ugy hittem emberi gyarlóságból, de érzem, most szeretek igazán.
Árki. Én azt harminczszor is hittem, és most is valami ollyast érzek. Átkozott összeütközés! halld Tódor, a’ menyecske nekem is tetszik, pedig bár mi jó barátok vagyunk, kettőnké még se lehet.
Révei. Az igen természetes.
Árki. Nincs egyéb mód, egyikünknek szükségből is philosophusnak kell lennie.
Révei. Ah! gyönge az én reményem, magam ástam sirját.
Árki. Az enyém is árva, ’s magam lettem mostohája, mert ugyan nem volna esze, ha ollyan pedant, sunnyogó körömrágóra bitangolná szerelmét, millyent én játszottam. Ördög pokol, be sajnálom! de ha megesett, legyünk őszinte barátok. Mindenikünk vesse ki horgát. Ha téged választ, isten neki! ha engemet választ, a’ mit szivemből ohajtok, ne busulj! ha egyikünket se választ, a’ mi igen könnyen megtörténhető, tehát vessük össze vállainkat, és vigyük közös nyomorusággal a’ kosarat, míg valahol más jó lélek kisegít alóla.
Révei. Hah! itt jő maga.
Árki. Valóban ő, ez jó jel. Tódor! minthogy vendégem vagy ’s én unszoltalak ide, neked adom az elsőséget, add elő ügyedet olly hathatólag a’ mint tudod; de arra kérlek őszintén avass be mindenbe, akármint végződik – igen?
Révei. Kételkedhetsz?
Árki. Sok szerencsét. el.
Révei. Milly zavarban vagyok – megvalljam? igen, nyiltan szólok vele.
Fanni jő. Illy egyedűl uraságod?
Révei. Ah Nagyságos asszony!
Fanni. Egyenként lopództak el az urak, de nem csodálom, asszonytársaság elveszett idő illy tudósok előtt; mi körünknek élünk, illy férfi a’ világnak, ’s így, a’ mit a’ magányosság teremt, innét a’ közre tér.
Révei. O nem –
Fanni. Bocsánatot! tán most is háborgatom elmélkedésiben?
Révei. Igaz elmélkedém, ’s olly tárgyan, melly mindég szépülve lebeg a’ sziv előtt; az ész pirulva hallgat, nehogy ujra eltévessze az irányt, melly által kedveskedni akart.
Fanni. E’ tárgy igen kellemes lehet, de látom szint olly rejtélyes, azért tessék kifejteni – én távozom. távozni akar.
Révei. O kérem! ennek megfejtése csak egy pillantaton áll.
Fanni. Különös valóban.
Révei. Valóban különös, éggel és pokollal határos.
Fanni. Az lehet oka, hogy uraságod vizsgálata felett szinte komorabb lön, csak egy vonást sem ismérek kegyed’ előbbi magaviseletéből. Valóban, kiváncsi volnék e’ tárgyat megérteni, ha elmém olly mélyen hatna; de így, mint szegény föld’ gyermeke, csak látható lényeken csüggök.
Révei. O nem látatlan phantom után epedek – én látom szépsége’ teljében, látom – és félek, néztem gyorsabb mint szerencsém.
Fanni. Szerencse! hát illy tudós urak is említik a’ szerencsét? úgy hittem ez csak a’ vakok’ istene.
Révei. Azon szerencse, mellyet a’ hű szerelem ád, az ember’ fő java, földi üdvesség!
Fanni. Mit hallok, uraságod szerelemről szól? hisz imént hegyes nyilait lőtte reá, porba gunyolta –
Révei. Érzem is már büntetését, mert Nagysád abban is rejtett-szót keres, a’ mit olly nyilván kimondok.
Fanni. Türelmet kedves ur, illy tudós előtt foghatóságom még gyöngébb; majd nénémet hivom el, az olvasott asszony, tán hamarább elérti kegyedet.
Révei. Mentsen isten! inkább örökre elnémulok.
Fanni. Azt nem kivánom, sőt inkább nyiltsággal elejét veszem. Néném uraságodat nekem különösen ajánlotta, ’s egyszersmind azon szándékát közlé, hogy e’ tájon tovább is maradni ohajtván, házamban felvételt keres; én ugyan e’ napokban innen végkép elköltözöm, de ha e’ magány uraságod’ vizsgálatinak kedvező, szívesen átengedem, ’s élelme iránt is tészek rendelést.
Révei. Nagysád távozik? ’s illy hamar!
Fanni. Én gondolnám, ez uraságodnak örvendetes, legalább nyugottabb elmével dolgozhatik.
Révei. Ah! az illy nyugalom!
Fanni. Mit akar ezen sohajtással tudós uram? hol szeszélye?
Révei. Hallja Nagysád, én is nyiltan szólok: nevem Révei Tódor, én mívelődésre törekszem ugyan, nem akarván elmaradni a’ haladó kortól, de tudós, e’ szó’ nagy értelmében, nem vagyok; csak annyit tudok, a’ mennyit, mint polgár és hazám’ nemes tagja tudni köteles vagyok.
Fanni. Én se titkolom, bár nincs mit kérkednem eszemmel, de ezt mingyárt gyanítám.
Révei. Árki barátommal, Nagysád’ szomszédjával, csak tegnap érkeztem e’ tájra, és ma véletlen egy titokhoz jutánk, melly bennünket ezen lépésre gerjesztett. Hallván, hogy tudóson kivül senki sem udvarolhat, e’ szin alatt jelentők be magunkat; minden szavam boldogtalan tettetés vala.
Fanni. És a’ titok Révei ur? nem reménylem hogy ollyas valami, melly asszonyi érdemem’ kétségbe hozhatná?
Révei. O nem! de még is olly különös magában, hogy a’ legkomolyabb férfi’ kiváncsiságát is menteni lehetne. A’ titok Karvainé asszonyságtól eredt, Nagysád’ szobaleánya tovább adá, elvégre mihozzánk került.
Karvainé egyfelül előlappang. Aha! már beszélnek –
Fanni. Jó nénémnek különös czélja volt velem; egy ideig gyermeki szivvel türtem rendeléseit, bár kevés örömre nyujtottak alkalmat.
Árki másfelől előlappang. Ugyan soká tart, meglesem mire megy; huh! be ájtatos képek –
Fanni. Szegény nénémet annyi bal tapasztalás elidegeníté a’ világtól, ’s leginkább a’ férfiaktól, és igen bocsánandó ha illy csapongásokban keresett enyhülést.
Révei. Én mind ennek mélyebb okát hallottam, melly egyedül Nagysád’ személyét érdekli.
Karvainé magában. De az az ember most nem is nevet.
Révei. Én megvagyok kérve, hogy Nagysád’ minden vágyait, melly a’ kijelelt czéltól távoznék, keményen ostromoljam –
Fanni. És a’ czél Révei ur?
Révei. Karvainé saját öccsével akarja boldogítni, most tudja Nagysád az egész szövedéket.
Fanni. Hah! most értem – most világos –
Karvainé magában. Mi lelte azt az embert? egészen más, úgy áll ott mint a’ szegény bűnös.
Árki félre: Szegény Tódor! te már alkalmasint elvesztetted a’ kengyelt; ugyan czeremóniával viszik a’ dolgot.
Révei. Nagysád hallgat?
Fanni. Meglepettem – ah Révei ur! most látom, a’ türelmes szív körül csak az önség táboroz.
Révei. De a’ szerelem védi. Mint sajnálom, hogy bizodalmam derültebb úton nem tünhetett fel. Nagysád hallgat?
Árki félre: Előre vitéz! ha rám jön a’ sor, máskép fogok hozzá.
Révei. Csak egy kedvező tekintet, ’s én megelégszem. Szabad reménylenem hogy e’ véletlen találkozás nem volt utólsó? Mit tagadjam, én – ah rettegve mondja ki ajkam – én –
Fanni. Kérem Révei ur! hadd távozzam –
Révei. Engedje meg legalább Nagysád, hogy sebes érzetemet hosszabb idő igazolja!
Fanni. A’ hely – rövid ismeretségünk –
Révei. Szabad felkeresnem? csak egy igent, egy üdvezítő igent!
Fanni halkan. Igen.
Révei hirtelen karját megragadja. Igen! igen! o mennyei szó! éltemet adnám érte.
Árki. Ezer mennykő! ugyan neki tört, majd későn is jövök.
Karvainé közéjök szalad. Hoho! mi ez? tudós uram, nem így alkuttunk. Mit akar? ez nem illik. Uram! még lenyeli hugom’ kezét, eressze el. Fanni! az istenért! hogy tudod te ezt engedni? Szörnyüség! te nem is haragszol? Uram! sok lesz tréfának, mi illyeshez nem szoktunk.
Révei. O nem tréfa, sőt ha érdemesíthetem magamat, e’ boldog nap legyen szebb frigynek kezdete.
Árki. Kedves szomszédném! ez a’ barátom helyettem is beszélt, én meg most helyette busulok – én méltán zugolódnám a’ sors ellen, mert mint kútfeje az egész dolognak, magam estem a’ kútba.
Karvainé. Fanni! ’s te ezt eltüröd, elhallgatod? milly rettentő gyöngeség!
Fanni. Édes néném! ha egy szót mondok elnémul, ’s megkímél a’ szemrehányástól.
Karvainé. Nem! ezt látni ’s hallgatni lehetetlen.
Fanni. Mindent tudok! halkan. Tudom kinek akart elszerezni; én öccsét tisztelni fogom – de –
Kervainé. Hah! ki mondotta? Zsófi –
Fanni. Békén jó néném; illy dolog annál kelletlenebb, mennél inkább feszegetjük. Ha nem akar innen távozni, tessék itt maradni, itt kedvére üzheti az aesthetikát, ’s e’ czélra minden könyveimmel kedveskedem.
Karvainé. Hagyj el könyveiddel, én mérgemben sírni tudnék!
Fanni. Árki úr üdvezlem házomban!
Árki. Ez üdvezlettel úgy járt Nagysád mint én szívemmel, mindenik elkésett. kivül zaj. Mit jelent ez? ismerős szavak. el.
Matyus kivül. Nem bánom! de ezt nem szenvedem.
Jakab. kivül. Ne lármázz Matyus.
Árki jő, utána Zsófi, Jakab, Matyus. Csak jertek ide.
Zsófi. Jaj nekem, most lesz zenebona.
Matyus. Bocsánatot kérek Nagyságos uram! én nem mentem haza, hanem a’ fára ’s onnan láttam ez mint dévajkodott Zsófival – és lássa Nagysád illyen állapotban mint én, azt a’ tizedik se szereti – leugrottam.
Jakab. Kérem alázatosan, én csak verseket mondtam – de vad emberek ezek, nem tudják mi a’ szép.
Árki. Ez az én inasom.
Karvainé. Inas! inas! és illy csalárdul jöttek az urak? ez megbántás!
Árki. Mind ennek kegyed oka! Zsófira mutat ha ez a’ jó szív el nem árulja titkát, vagy nem jöttünk volna, vagy bizonyosan máskép.
Zsófi Fannihoz. Ah Nagyságos asszony! én nagy bünös vagyok! mindég sajnáltam – de Karvainéra czélozva igéret, fenyegetés –
Fanni. Elég! elég! méltán neheztelnék reád, de e’ nap sokkal kellemesb, mintsem hogy bosszu lephetne meg – én megbocsátok ’s meg is tartalak.
Matyus. De ne tartsa meg Nagysád! ha megengedi Nagysád, én tartanám meg.
Fanni. Úgy! értem már!
Karvainé. Kiállhatatlan csevegés! én most lefekszem és meghalok. el.
Fanni. Szegény nénémet sajnálom, ezen nap sajnosan érdeklé,*
Szomorúan érinti.
de reménylem találok szert őt megnyugtatni.
Révei. Én neki hálával tartozom, mert nem akarva forrása lön édes szerencsémnek.
Árki. Én bosszuságomban kitartom e’ legénynek lakodalmát, és Nagysádat is meghívom; a’ mi engemet illet, örülök, hogy a’ kínszerített tudósság illy természetesen végződött; de fogadom, hogy mint philosophus szép asszony elébe többé soha nem lépek, mert nálok a’ szív osztja a’ doktor kalapot, mellyre utóbb kakas harangot tüznek – hanem legfeljebb akkor használom a’ philosophiát, ha kifejlett már a’ nagy hypothésis, és az igen, vagy nem ujra feleszméltet. A’ karpit lefordúl.
Kisfaludy Károly.


A’ TUDOMÁNY.

A’ tudomány szent tűz, melly nagyra nemesre az embert
Felviszi; fényével messzire űzi az éjt.
A’ ki ezen tüzet őrízvén elhagyja alunni,
Mint aluvó Vesztát,*
A családi tűzhely római istennőjének, Vesztának papnője.
tüzbe taszítani kell.

Vitkovics.


FORRÁSNÁL.

Ültem én a’ forrás mellett,
Téli szél fujt, ég borult:
Egy madárhang sem nyögdellett,
Egy rózsácska sem virult;
’S e’ kebelnek mozdultára
Néztem kunyhóm’ ablakára;
Barna lyány, te laktad azt,
’S véled éltem víg tavaszt.

Ülök én a’ forrás mellett,
Lágy Zephyr száll, ég derül,
Száz madár zeng, bájlehellet
Száz rózsának keblén gyül.
’S e’ kebelnek mozdultára
Nézek kunyhóm’ ablakára:
Barna lyány, elhagytad azt,
’S engemet bus tél hervaszt.

Kölcsey.


ASSZONYOK’ ÉRDEME.

(Schiller után)*
Friedrich Schiller Würde der Frauen (1796) című költeményének fordítása.
Tisztelet a’ jeles Asszonyi nemnek!
Ő kötelét szövi a’ szerelemnek,
’S e’ por-alantra von Édeni színt –
Szűz kecs örök disze, éke, vezére,
A’ szelid érzetek’ égi tüzére,
Hogy ki ne haljon, apolva tekint.

Jár, ’s csapong a’ Férjfi’ kénnye
A’ valón túl szűntelen,
Vágylobbantó képzeménye,
Mint hab ingó ’s végtelen.
Ő szemét rémczélra tűzi,
Szíve meg nem nyugszik itt,
Messze csillagon tul űzi
Tarka álomképeit.

Ó de az Asszony, – ez inti javára –
A’ szökevényt szeme’ tiszta sugára
A’ jelen útra idézi viszont.
Otthon a’ jó anya’ oldala mellett,
Mint havi rózsa pirulva fesellett –
Czélja, világa csak egyszerü pont.

Ellenes minden mivében
Itt a’ Férjfi’ érzete –
Vad csaták’ forgó szelében
Foly le zordon élete;
A’ mit alkotott ma karja,
Holnap azt le rontja Ő –
Szünni nem tud vágyviharja,
Nő miként a’ hydra fő.

O de az Asszony a’ Férjfi’ cserágát*
A csertölgy a méltóság, dicsőség szimbóluma.
Megveti – ő csak az óra’ virágát
Éli mosolygva – tenyészti vigan.
Ő szabadabb kicsiny élte’ körében,
Mint sem az a’ tudomány’ özönében –
’S képzete’ rém birodalmaiban,

Zárt a’ Férjfi, és dagályos,
Csak magának hint töményt –
Ő nem érzi a’ bübájos
Kellemű szerelmi kényt.
A’ barátság holt melyében,
Lágy könyűket nem folyaszt –
Léte vad, – ’s harczok’ dühében
Még vadabbá edzi azt.

Oh de eredjen akármi veszélyek’
Szellete – rezzen az Asszonyi lélek,
Mint Zephirekre az Aeoli lant;*
Szélhárfa (görög).
Képzeli a’ jajok’ ölyvit epedve,
Keble haboz, szeme’ angyali nedve
Csillog, – alázza a’ fényes aranyt.

Ott erőszak állapítja,
Hogy ki elsőbb ’s igazabb?
Kardja által úr a’ Szittya
És a’ Persa gyáva rab.
A’ sok vágyak átkozattan
Egyre vínak küzdenek –
’S Érisz – a’ vad – pattog ottan,
Hol Charíták*
A szelíd báj és kellem görög istennőinek, a Kháriszoknak hívei.
nincsenek.

Ó de az Asszony – ez itt nyugodalmas,
Mennyei bájjal esengve – hatalmas!
Oltja a’ visszavonás’ tüzeit.
Ő szüli földnek a’ béke időket –
’S minden irígy szilaj ellenerőket
Lelke szelíd ölelésre tanít.

Szenvey.


LILIHEZ.

1.
Csendes volt kebelem, mint nyár’ idejében az estve,
’S benne nem is zajgott semmi szerelmes erő.
Míg Téged nem láttalak én, Lili, tiszta leányka;
’S rám nem villantád szög szemed’ égi tüzét.
Most már zúg kebelem, mint fergetegekben az erdő,
’S mint ház, mellyre lecsap Zevsz’ nyila, lángba’ lobog.
Isten hozzátok csend ’s lassú szív dobogások!
Immár el vagytok veszve örökre nekem.

2.
Mint egyedűl utazó, kit dolgai visznek az útra,
Menten megy, ’s kijelelt czélra sietve siet.
Hirtelenűl nagy bércz vagy nagy folyam állja el utját;
Nyomba megáll, bámúl, ’s nézi mi lelte szegényt.
Tartson e hozzád vagy tüled, azt nem tudja, csak állong;
Igy jártam magam is, szép Lili! hej Teveled:

3.
Melly bűbájos öröm, szép lyányhoz jutni legénynek;
’S nézni kirózsáló ajkait és szemeit.
Ajkairul szemlél színmézt lecsepegni; szemébül
Legragyogóbb napfényt messze kiomlani lát.
Illy érzésre magát boldognak véli, reménnyel
Mindene eltelvén: hej, Lili! így vagyok én.

4.
Láttad e asztalnál szemeim rád mint merevedtek;
Mint tévelygettek nyilt piros ajkaidon.
Mint mozgott ajakam készűltibe’ szólani hozzád;
’S nyelvem, mint lekötött, nem tuda ejteni szót.
Összeszorúlt mellyem tefeléd felnyögve sohajtott;
Sóhajtomba’ ki volt fejtve mit érezek én.

5.
Képed, míg ültél, sok ezernyi kegyekkel igézett;
Álltodban bájló kellemid álltak elő.
Karcsún nőtt derekad, kis lábod, ’s többi kerekség
Testeden, élesztő vággyal itatta szemem’.
Igy ültödbe’ felállj, álltodba’ hogy ülj le, kivántam;
Mondsza, Lilim, nem nagy háborodások ezek?

6.
Nem hihető, mi hamar szerelembe bebukhatik a’ szív;
’S úszván árjaiban süllyed alábbra alább
Bár mint küzd is az ész mély bajtúl menteni ötet;
Nem használ; bajt les, bajba’ merengni szeret.
Édesen álmodozik, tündérek’ lelkei lengnek
Hő velejébe: Lilim! sorsomat észre vehetd.

7.
Mint pók a’ legyeket, mint lép a’ tarka madárkát;
Igy fog el a’ szép lyány kényire férjfiakat.
És a’ rab valamint inkább menekedni törekszik;
Még annál jobban bésodorítja magát.
A’ legyek és madarak küzdnek szabadulni; de férjfi
Óhajt lenni fogoly: hej Lili! így vagyok én.

8.
O te kit a’ szerelem nem hajtott járma alá még;
Mit vicsorítod rám gúnyröfögő fogaid’?
És gyávának itélsz, hogy mostan lyánka igázott;
’S mint faragott bábbal játszik azóta velem.
Nincs neked érzékeny szíved, jóllátni szemed sincs;
Így is jöszte, Lilit lásd: szerelembe omolsz.

9.
Szívünk sok bajokat termeszt érzései által,
’S nem képes (gyerek ő) pontba’ segítni magán.
Boldogságunknak még is fő kútfeje szívünk,
Ő nyújt ártatlan szent örömekre okot.
Gyermeki érzeletit hagyjuk meg: boldogan érez
A’ gyermek: Lilikém! gyermeki körbe vagyok.

10.
A’ Bölcsek nevetik, kiket a’ szerelem’ heve forraszt;
És nekik a’ tudomány mennyei kedveket önt.
A’ ki nem alkalmas szerelemre, az éljen eszével;
Ég, föld, tűz, tenger bő mulatása legyen.
Ám kiben ég a’ vér, ’s szép lyányt pillant meg, az ésszel
Mit gondol? – könyörűlj szép Lili, esztleneden!

11.
Ennyi sok érzésnek tán hinni, te szép Lili, nem fogsz;
’S azt véled, költő ész’ szüleményi ezek?
Oh ha nem érezném, tudnám e lefesteni szóval;
Hang süketet, valld meg, szín vakot érdekel e?
Szívem eszem tűz lett temiattad, ’s nem hiszed azt el;
Vesd próbára hitem’, hej Lili! hinni fogod.

12.
Milly gyönyörűséges, Lili! téged látni ha tánczolsz;
Láthat e már ennél szebbet az emberi szem?
Láb hegyeden levegőbe’ lebegsz, ’s mint Gratia szökdelsz;
Ámolyog a’ Néző, ’s kétli, ha földi vagy e?
Lelkem is, ezt néztembe’, veled kilebegve szökellett;
’S nem leltem helyemet helybe’, magamba magam’.

13.
Mint a’ rét tavaszon, ha esik, frissűlve kizöldűl;
’S rózsa kinyilva pirosb hajnali harmat után.
Tánczod után te is úgy felforrva, elöntve hevednek
Csepjeitűl, ingerb*
Ingerlőbb.
színbe merítve valál.
Mennybeli hullámkák szendén emelődtek apadtak
Halmidon: illy szép vész köztt ki ne kérne halált?

14.
Hajnallott az idő, ’s kezdett a’ tánczos oszolni;
Távozatod, könytűl árva, kisérte szemem.
Ah! te nyugodni menél, én mentem kínba kerengni;
Ágyamnál lebegett szüntelenűl alakod.
Képzeletim mindent bájszinben hordtak előmbe;
’S érted esengve, mohón vert Lili! minden erem.

15.
Álmatlan fővel szellős levegőre siettem;
Hogy tüzem’ enyhítsék Májusi lágy zefirek.
Mint boglyába kapott szikrát éleszti az alszél;
E’ kicsi pajkosok is fujtak ölembe parázst.
Bár hova menjek is én, bár mit tegyek, égni teérted
Kell nekem: Etnám vagy hej Lili! lángba boritsz.

16.
Mint csatahely, belsőm olly pusztán áll kirabolva;
És feldúlt testem szivtelen, esztelen is.
Győző vagy Lilim, én meghódolt, bánj velem immár
Kényre; szabadságom sólyomi szárnya kiholt.
Édes e ezt látnod? nem tudhatom: énnekem édes,
’S lánczaimat viselem drága ereklye gyanánt.

17.
Igy lecsatázva, leverve is így, telik égi reménnyel
Lelkem: majd megszánsz tán valahára Lilim.
’S minthogy szépeidért mártíromságra jutottam;
Egy nefelejtskével felkoszorúzod agyom’.
’S mondani szánakodón fogod: a’ kinek annyi keservet
Létem szült, e’ szál bére, jutalma legyen.

18.
Félre csalóka remény tőlem! hagyj engemet égni;
Minden bér nélkül, hagyd hamuhodni fejem’.
Hogy szívembe omolt szerelem’ tüze, ’s égeti porrá;
És nekem egy látás annyi bajokba kerűlt.
Nem foly még abból hogy forrón szánjanak engem;
’S rám mosolyognának szép Lili’ csillagai.

19.
Hol vagyon, és ki az a’ fő boldog férjfi világon,
(Vágyok látni) kiért szép Lili’ mellye dobog.
Az nem irígyli király’ bíborjait, udvari fényét;
Néki egész föld, Menny: Létele, égi gyönyör.
Jer Boldog! rózsás pályáddal hadd vetem össze
Szirtrűl szirtre vivő, kínok elejbe, utam’.

20.
Látni, szeretni mit ér, ha viszont nincs, a’ ki szeressen,
És lángod nem gyujt más’ kébelébe hevet.
Béna dolog, visszátlan eset, suta parlagi szántás;
Rózsa helyett tövisek’ szálai termenek ott.
Ah gyilkos tövisek! szanaszétik vérzitek a’ szívt.
Rajta tehát, keserű állapotomba’ veszek.

21.
A’ kit az éh Oczeán’ siketűlt hullámai hánynak,
És csak deszkán függ élete, élni reményl.
Sűrűen beborúla egem, ’s egy fény se világít,
A’ melly jobbodhoz, szép Lili, nyitna utat.
Még is bízakodom, kiderűl tán nékem is a’ nap;
’S foglak bírni: hiú gondolat, árva remény!

22.
Nincsen az élők köztt, ki tehozzád hajlana jobban
Nálamnál, ’s hívebb tudna maradni neked.
Szívbeli érzeletim, ’s onnan forrt csókjaim’ árja
Volnának, Lilikém, gerjedetinkbe’ tanúk.
Istenném volnál, ’s én sírig lelkes imádód;
Emberi ’s angyali lét folyna szövődne belénk.

23.
Ah de mit óhajtok? nem vagy Lili, szánva te nékem
Útamtúl útad meszsze világnyira jár.
Ah ne szeress engem, csak hagyd szeretetni személyed
Tőlem: fél öröm ez, ’s csorba, de nékem öröm.
Bárhol, bár kivel élj, lelkembűl senki se tép ki.
Hej oda vagy mélyen zárva enyészetemig.

24.
Szívem’ rejtékibűl folyt versim hogy ha nyugalmad
Bolygatták (szerelem szülte) bocsánatot adj.
Vallásom’ zengték, miket érzek irántad, elődbe;
Ártatlan czéljok; senki se büntet ezért.
Nem jutnak, hova kívánnám, szüz mellyed’ ölébe;
Jó Lili! dugd valamelly szugba*
Zugba.
irígyek elől.
És ha világ fog bántani (fog pedig) akkoron olvasd
’S sóhajtsd: szerzőtök volt igazán Szeretőm!

Vitkovics.


EPRÉSZ-LEÁNY.

Halld édes anyám, melegen süt a’ nap,
Forr szinte a’ vér az erekben;
Meghűteni kis kosaramba megint,
Epret szedek ott a’ berekben.
Így szól deli Ilma ’s a’ völgybe röpűl,
Kis lába’ nyomának a’ fű is örűl.

’S ott a’ mogyorós’ sürü lombja között
Eprét szedi gyönge kezekkel;
Holló-haja hattyu-nyakára omol
Habkönnyü lebegtin alá fel.
A’ csintalan ág lelehajtva magát,
Felleplezi gömbölyü keble’ havát.

Majd állva a’ tó’ sima tükre felett,
Andalg, mi tüz ég fel a’ vízből,
Bár ön szeme lángja belőle ragyog,
Mint égi sugár a’ sötétből.
’S míg karcsu alakja virágra borul,
Csillagtalan a’ viz is elkomorul.

Most víg dalolással a’ gyepre pihen,
És illatozó koszorút fűz.
Egyszerre kopó rivad, ing a’ bokor,
Döbbenve szökik fel a’ szép szűz,
’S míglen hüledezve a’ zajra vigyáz,
Elébe kizörren egy ifju vadász.



[Metsző: Michael Hofmann, rajzolta: Johann Nepomuk Ender.]


Néz Ilma ’s zavartan iramni akar
Olly édesen esdik az ifju:
O lányka! szemed’ nyila szívbe talált,
Kéj rengeti habjait és bú;
Adj bút, de maradj! nyerek azzal is én,
A’ bút is ölelve körödnek egén.

Szép Ilma pirul, de iramni felejt,
Leszögzi a’ feldagadó szív;
Oly nyájas az ifju, alakja nemes,
Tekintete olly meleg, olly hív.
’S mint két tüzi lángozat egybe vegyűl,
A’ két rokon érzet is összehevűl.

’S hűs árnyon a’ fülmile’ lágy dala közt
Olly édes-enyelgve bolyongnak,
Míg a’ hegyeken remeg alkonyi fény,
’S a’ vártorony’ érczi lekongnak.
Elválnak epedve ’s a’ vég bucsuszó,
Csókvillanat, mélyen a’ létbe ható.

Felrajzik az élet az ifju felé
’S kéjt üzget a’ lányka hevével.
Milly rózsa-világba nem álmodozék,
Eltelve a’ mult’ gyönyörével?
Őt látja szünetlen, az ő szeme int,
Ha bizton a’ csillagos égre tekint.

Ködszárnyokon illan a’ rémletes éj,
Bájszinben özönlik az uj fény.
Berkébe röpűl deli Ilma viszont,
Hol megjelen a’ szeretett lény,
Úgy képzi, ’s ha lomb zörög, őzfi szalad,
Olly szűk leszen, olly teli, keble alatt.

Ott várja lesengve, sohajtja nevét,
Elhangzik az illati lebbel.*
Illatos szellővel.
’S mint kémli habozva, lel öblös edényt
Megtöltve arannyal ezüsttel:
O csalfa szerencse kegyednek ölén,
Csak néma keservre szegényülök én.

Így búsan a’ lányka, de anyja örűl,
’S fennhirdeti magzata’ sorsát;
A’ hír repes, és gyalog és lovakon
Agg és fiatal lepi házát.
Pór és nemes hódolatára kele,
Vágyók frigyesülni örökre vele.

Szép lányka! mi báj lebeg arczaidon?
Nem földi az, égi lehellet.
A’ szegfü szagatlan, a’ rózsa komor,
Valód’ magas ékei mellett!
A’ liliom éjszin, a’ viola vad,
Tőled csak a’ kellemek’ árja fakad!

Így zengi sok ifju a’ lányka’ diszét,
Zengtébe lihegve szerelmét.
De Ilma’ szivében a’ berki vadász,
Nem tünteti másra figyelmét.
’S bár nem leli, érte, csak ő neki él,
Kinjára mosolygva hiv érzetinél.

Egy tél halad így; kiesülve megint
Zöldellnek a’ barna virányok,
Eprészve sürögnek a’ lenge hüsön
Súgár tagu fürge leányok.
’S mint a’ tavasz’ angyala tünve elé,
Száll Ilma is édeni völgye felé.

’S ím! harsog a’ kürt, a’ kopó rivadoz,
Több férfi tör a’ sürün által,
’S egy termetes ősz, a’ vidéknek ura,
Lép Ilma felé komoly arcczal,
’S szemlélve sokáig az elpirulót,
Igy ejti a’ büszke határzatu szót:

Berkembe te kincset emelni szökél,
Im mostan elére hatalmam,
Ismérd uradat; de szelíd leszek én,
’S inkább megelőz bizodalmam.
Sors kincseket, én deli férjet adok,
Kit szíved is áldva elégleni fog.

Önvérem az, ősi nevére dicső,
Szédelghet e álmad ezentul?
Nézd ott a’ tetőn ama’ büszke falat,
Az jut neked hölgyi lakásul!
Ezt mondva egy ifjat elébe vezet,
Új frigyre hogy annak igérne kezet.

Vedd tőlem a’ kincset a’ bánat adót!
Gyönggyel fizet érte szemem csak;
Véredhez emeld fel a’ névre dicsőt,
Hagyj engem’ a’ berki vadásznak.
Így ömlik a’ szűz’ nemes érzetiből
’S elillan az agg’ ’s köre’ nézti elől.

Szép völgy! te kinom- ’s örömimbe szövött,
Ah! tőled is elszakadok már!
Bút zeng a’ madár, ’s kies árnyaidon,*
Kellemes, árnyas helyeiden.
Önkény ’s nem a’ hű szerelem vár.
Zőldelj vigan! elhal az égi remény,
Hűs fáid alá soha nem megyek én.

Míg kűzdve imígy a’ leányka borong,
Ellepve az út lovagokkal;
Mint ünnepi czélra közelgnek azok
Szép nászi selyem lobogókkal.
’S egy karcsu vitéz aranyos paripán,
Lejt kéjre derülten a’ nászok után.

A’ várura jő ’s gyürüt, ékes övet,
’S több nagy becsü mátkaruhát hoz.
Néz Ilma, csodálja himes javait,
’S így válaszol a’ kegyes agghoz:
Fénylő ugyan, ah! de hideg jutalom.
Pártám’ csak a’ hű szerelemnek adom.

Annak jut az Ilma! viszonz az öreg,
Ím kedvesed’ atyja ölel meg.
Gondom vete cselt, kitanulni szived’,
Győztél hiven élve hivednek.
Int, ’s míg deli Ilma’ varázslata múl,
Szép berki vadásza szivére simúl.

Kisfaludy Károly.


RÓZIKA.

Hol volt, hol nem volt.
Volt messze Tartományban egy özvegy Juhásznénak egyetlen egy igen szép leánya. Ez őrzi vala a’ juhokat, mig öreg anyja ház körül dolgoztatott. Csendes, boldog életet élt a’ kis Rózika, nem ismérvén egyebet juhocskájinál, ’s velek mulatta magát. Sokszor a’ sűrűbe legeltetett, hogy báránykáji a’ nap melegétől megfrissüljenek.
Egy ünnep napon kis szalma kalapkáját ’s jobbik foszlányát magára öltvén ki ballaga baránykájival az erdőbe, hogy zöld gallyakkal jól tartsa őket. Leheveredvén ott a’ puha pázsitra olly álom ereszkedék szemeire, mellyből magát fel nem bátoríthatta. – Hol vagyok? úgy mond: egy a’ hónál is fejérebb bárányka állott meg előttem, ’s azt mondotta, ha őt felkeresem ollyan boldoggá fog tenni engemet, hogy az egész országban bámúlnak majd szép aranyos ruháimon. – A’ kis Rózi álmában is megörült a’ ragyogó ruhának, ’s kérdezte a’ báránykát: hol találhatni fel őtet? – Enyhüs erdőben, hol arany makk terem, lakom én, a’ bárányka; sok fáradságába kerül annak a’ ki engem fel akar találni, ám de jutalmát is fogja venni. – Végre nagy későn felébredett a’ szép Rózika, ’s az álmában látott fehér báránykát ki nem vetheté elméjéből; mindég előtte csillámlott a’ szép aranyos ruha, ’s azt is gondolta, hogy ha majd ő gazdag lesz, nem kell többé öreg anyjának dolgozni ’s egész holtáig taplálni fogja. Haza hajtotta tehát juhocskáit, ’s megbeszélte álmát édes anyjának. Az öreg anyus nagyon elcsudálkozott, ’s azt felelte, hogy a’ szép bárányka bizonyosan tündér volt, ’s maga is bíztatta gyermekét, hogy keresse fel, bár az egész világot bejárja is; majd sütök én az útra jó vajas pogácsákat, csak mindenütt az erdőbe keresd, ’s az arany makkra vigyázz.
Más nap a’ kis Rózi útnak indúlt. Ment ő mendegélt mindenütt a’ szép erdőbe: csak délkor pihent, míg pogácsájából jól lakott; estve felé ollyan sürüségbe került, hogy alig tudott a’ sok bokroktól tovább lépni, de nem veszté el bátorságát, eszébe jutott a’ szép bárányka mondása, hogy sokat kell fáradnia, ha őt felakarja találni.
Tehát csak ballagott ő tovább tovább ’s nem sokára ki is ért a’ bokros helyből szép tiszta erdőre, ’s meglátott egy szép kisded patakot, mellyben arany szinü gyönyörű vizecske folydogált: közelebb menvén a’ vizhez, merített abból kezeivel, hogy szomjúságát lecsillapíthassa, de alig ivott a’ midőn egy igen szép fejér szarvas oda jött, ’s megtámadta, hogy-hogy mer inni az ő vizéből? – Megengedj édes szarvaskám! nagyon elfáradtam, ’s a’ szomjuság majd elepeszt. – Jó szerencséd felel a’ szarvas, hogy engedelmet kértél, mert máskép itt vesztél volna; de látom engedelmes vagy, ’s eltévedtél: jöjj velem, én jó szállást adok. – A’ kis Rózi félelmesen ment a’ szarvas után, ki őt egy tágas barlangba vezette. – Jer, pihenj meg nálunk, így szólitá meg a’ szarvas, míg gazdám haza jön, addig meg is frissítheted magad, egy kevés tejjel vajjal, majd hozok vizet is patakomból. – Szépen megköszöné Rózika a’ vendéglést, ’s a’ szegletben lévő puha szénára heveredék, míg ama’ vizre sietett. Még vissza se tért a’ szarvas, már oda érkezett a’ barlang’ gazdája; – a’ leányka megvonult a’ szénában, de mihelyt meglátta hogy az egy igen szép ifjú, elmúlt minden félelme: az ifjú is elbámult, hogy egy igen szép leánykát látott barlangjában.
Ki vagy te gyönyörü alak? így szólitá meg az ifjú. – Én a’ szerencsét keresem, mellyet a’ fehér bárányka parancsolt nekem, de még eddig reá nem akadtam; elkéstem ezen erdőbe, ’s egy szarvas vezetett barlangodba. – A’ szerencse én vagyok, mellyet a’ bárányka jövendölt, így szólt a’ szép ifjú; jer velem leányka, én neked mindent megadok, a’ mit szemed, szád kiván. – A’ kis Rózi könnyen elhitte, mivel nagyon megszerette a’ szép ifjút. ’S más nap reggel útnak eredtek a’ szarvaskával együtt; csak alig mentek egy két óráig, mingyárt egy gyönyörü kertbe értek; meglátott Rózika ottan egy aranyos palotát, melly úgy annyira tündöklött hogy szeme fényét is elvette. – Ez lesz a’ te lakhelyed édes leánykám, ’s nem kivánok egyebet, csak hogy engem szeress, ’s szarvaskámnak kedvezz. Én tündér király vagyok, ’s neked mindent megadhatok a’ mit ohajtasz; de soha kívülem másra szemeidet ne vesd, mert akkor nagyon megbüntetnélek. Ekként beszélt a’ szép tündér király, ’s bévezeté Rózikáját aranyos fészkébe, ’s felczifrázá drágakövekkel, ’s ada mellé rabszolgákat.
Néhány napig éldegélt Rózika ez édes elragadtatásban; szerette a’ szép király, de kevés idő múlva kezdette érzeni, hogy ő is csak rabszolgáló, ’s csendesen, ’s titkon sirdogált hajdani szabadsága, ’s édes öreg anyja után, kit most nagy nyomorúságban gondolt, nem lévén, ki rajta segítene. Így tünődött a’ jó Rózika, ’s azt gondolá, hogy legalább segedelmet küld majd öreg anyjának: ’s öszveszedte drágaságiból a’ legszebbeket ’s elküldötte egyik rabszolgája által, ’s megparancsolá, hogy neki levelet hozzon tőle, hadd tudhassa, mint van szeretett édes anyja. – Más nap lement a’ kertbe hogy unalmát elüzhesse, mivel a’ király vadászatra ment ’s egy szép rózsafa alá feküvén végre el is szunnyadott.
Álmában ismét megjelent neki, a’ szép fejér bárányka, de nem olly vidám tekintettel, mint először. – Nem fogadtad tanácsomat, ’s fel nem kerestél: magadnak köszönd, hogy nem vagy teljesen megelégedve. Én nem illyen szerencsét ajánlottam. Ha engem felkeresél, királyfihoz fogtalak volna én is vezetni, szebbhez, és jobbhoz, ki meg nem fosztott volna szabadságodtól, mert nem szerelemféltő ez, se gonosz ugyan, ’s szabadságodon kívül minden gyönyörüségivel élhetsz az életnek; de mi kedves az embernek, ha szabadsága nincsen? Ez büntetésed könnyen hívőségedért, mert már engem nehezen találhatsz fel többé. Türd békével sorsodat.
E’ szavakra eltünt a’ bárányka, ’s szegény Rózika bubánatok közt ébredt fel, boldogságát most már egyedül édes anyja levelében helyheztetvén, mellyet minden órán várt.
Néhány nap után meg is érkezék a’ rabszolga; örömmel kapott Rózika az ohajtott levélhez, de szemei könybe borúltak olvasásán. Köszönöm édes gyermekem, az ajándékot; beteg anyádat éhen halástól szabadítottad meg: áldjon meg Isten érette! – Búson olvasgatá Rózika ujra meg ujra a’ levelet. Visszaemlékezett szegény de szabad és boldog életére, ’s nagyon síránkozott bánatjában. –
’S mikor aztán a’ tündér király haza érkezett, hírtelen kebelébe rejté a’ levelkét; nem akarta tudatni hogy anyjának ajándékot küldött: de a’ király már megsejtette, ’s bosszúságra gerjedt, azt vélvén, hogy valamelly szerelmi titok, azért erővel kiakarta tőle csikarni. A’ szegény megszorúlt leányka hirtelen elnyelé a’ levelkét, ’s oh! – ki várta volna ezt? – megfúladt benne.
Közönséges riadás*
Általános riadalom.
lett Rózika elhalásán: kivált a’ szerelemféltő tündér király, lélekesmérete vádjaitól is kinzatva, öszvehivatá minden orvosait, ’s jajgatva kéré kedves leánykája’ szabadítását. – Minden próba megtétetett; a’ szerencsétlen levelkét is kivevék, de Rózika csak halva maradt, ’s a’ gonosz tündér király olvasván annak ártatlan foglalatját, kétségbesve temetési pompát rendelt halálra gyötrött kedvesének, hogy hibáját ezzel pótolhassa ki némineműképen.
Rózika’ anyja, kit leányának szíves ajándéka betegségéből is kisegített, látni kivánta jó magzatját királyi méltóságában, elindúlt őtet felkeresni, ’s jaj! épen a’ legkínosabb foglalatosságban lelé az orvosokat leánya körül, átkokat szórva gonosz veje ellen, borúlt kedves gyermeke holt testére, de Rózikát az anyai könnyek se támaszthatták fel: míg végre a’ tündérek legfőbb királynéja megszánván a’ szerencsétlent, leszálla tündér dicsőségében, hogy anyai szivének fájdalmait valamennyire megenyhíthesse.
És megérinté arany vesszejével az elmerevedt leányt, ki azonnal megéledvén, felült, gyémántos koporsójában; ’s mostan a’ tündér királyné ezen szavakkal illeté a’ körülte álló bünösöket: légy ismét nyomorulttá ’s szegénnyé, te gondatlan leány, ki az én ajándékimmal, mellyeket a’ fejér bárányka által neked ajánlottam, élni nem tudál, ’s bujdoss számtalan veszedelmek és kísértetek közt mindaddig, míg, megtérésed, ’s állhatatosságod által további kegyelmemre méltóvá léssz. Te pedig gonosztévő, kinek vétke tízszeresen nagy, elszéditvén az ártatlanságot, ’s ki őt szeretet helyett féltésed által gyötrötted, ’s végre meg is öléd vala segítségem hatalma nélkül, – legyen büntetésed az, a’ mivel vétkeztél: ne bírj soha egy asszonyt is, de szivedet mindég a’ legkinosabb szerelem féltés töltse, ’s szeretőid csak árnyékok legyenek, kiket mindég keresendesz, de feltalálni módod soha sem leend. ’S te szerencsétlen anya! maradj mind addig oltalmam alatt, míg leányod megérdemelheti bírásodat. – E’ nagy büntetések kimondása után karjai közzé fogván Rózikának anyját, ezzel együtt rettentő menydörgések alatt eltünt.
A’ tündér király megmaradt ugyan fényes palotájiban, de árnyék szerelme, ’s a’ féltés’ gyötrelmei furiák gyanánt szaggatták keblét.
Lássuk Rózikát is, hová veté az igazságos királyné’ hatalma. – Hú! félelmet gerjesztő hely! baglyok és denevérek repdestek körüle egy kőszikla üregében, hol egyszerre lelé magát: lebukott térdeire, forró imádságokkal békéltetni boldogtalan sorsát, ’s csak ez által reménylette elüzhetni szörnyü félelmét. Éjjeli setétség vette körül, de nem mert helyéből megmozdúlni, míg végre az éhség és szomjúság kiszté a’ kimenetelre; szívdobogva bujt ki üregéből, ’s így bódorgott ide ’s tova, de gyökereknél egyebet nem talált, a’ mi táplálta volna. Mikor már éhségét valmennyire lecsilapította, vizecskét is indúlt keresni, de hijába kereste, mert a’ nap is lement, még se talált egy forráskát is. A’ szomjúságtól gyötretve ’s minden reménység nélkül, hogy barlangját a’ setétség és bádgyadás miatt elérhesse, lerogyott egy tölgy alá a’ nagy fáradságtól.
Alig kezde pihenni, a’ mint nagy zugás támada, ’s egy rettentő nagy óriás termett előtte, kezében égő fáklyával. – Engem a’ tündérek legfőbb királynéja küld megszánván nyomorúságodat, hogy elvezesselek, a’ néked szánt kedvesedhez, a’ fejér bárányka királyjához. – Rózika szivén öröm terjedt el a’ beszédre, ’s felállott hívóját követni: de hirtelen eszébe ötlött, ha ismét megcsalatnék, ’s félelemmel tekinte a’ magas vitézre.
Mit kétségeskedel? így szólt az Óriás; hogy tudnám én kivagy, ha felsőségtől nem küldettem volna hozzád? – Mindég azt hallottam édes anyámtól, hogy a’ tündérek csudákat tudnak tenni: én csak azt kivánom tőled: változzál a’ fejér bárányka képére, hogy néked hihessek. – Kivánj minden mást de ezt nem tehetem, így felel az Óriás – én pedig csak ez egy csodának hihetek, másként nem követhetlek. – Tüz borítá el az Óriást mérgében, ’s úgy sujtá fáklyáját a’ földhöz, hogy az tíz ölnyire süllyedt el, ’s szegény Rózika ijedtében arczra bukott, ’s midőn szemeit ismét felemelte, sötétség, csendesség uralkodott körülte. Mihelyt világosodott, felkele, hogy barlangját felkeresse, ’s ím alig lépett egy kettőt, hát egy gyönyörü forrás csörgedezett előtte: rózsák és liliomok övedzették ennek széleit, ’s szinte késztették az ott elmenőt ivásra. Lankadtan hajólt le Rózsika, ’s szájával hörpölgeté a’ vizecskét: azonban alig nyelé azt el, már halálos bágyadást érzett, szemei elhomályosodtak, ’s szegényke elfásúlva mozdulatlan fekvék.
Jó ideig maradt ez állapotban, míg végre megtére életereje ’s szemét felnyítá; de melly nagyon bámula el, a’ mint magát egy szép üveg palotában hószín fejér ágyon lelé, ’s körülte tizenkét leányka rózsával felkoszorúzva. –
Hol vagyok én? kérdezé Rózika, ’s ki hozott engem ide? – A’ halak’ királyánál a’ fejér bárányka’ uránál, így felelének a’ leánykák hizelkedve; te itten királyné vagy, ’s kivánságid azonnal teljesülhetnek: Jer velünk; parancsolatunk van urunktól, hogy téged addig mulattassunk, míg ő maga megérkezik. –
Felkele tehát Rózika, ’s követte őket ’s bévezetteték egy szép kertbe, hol mindenféle színü üveg gyümölcsök találtattanak; gyönyörü sétányok nyíltak elejébe, de fúlánkja szerencsétlenségének, mellyet csak imént szenvedett, nem hagyott lelkének valódi részvételt, ’s csak hideg tekintettel visgálgatá a’ sok különféleségeket, ’s báránykája lebegett szüntelen elméjében.
’S nem sokára egy mesterséges üveg mulatóhoz értek,*
Egy művészi igényességgel elkészített üveg mulatóhelyhez.
melly egészen keresztül csillogott, ’s a’ benne lévő tárgyakat láthatókká tette; feltekint Rózika ’s ím a’ legkellemetesb ifjú, ki sokkal szebb volt mint előbbeni imádója, nyúlt végig egy nyugvó-ágyon. Megrettent Rózika a’ látványra, ’s féltette szívét a’ lágyúlástól. Oh bárányka! ha valaha most légy segédemre, így sohajtozott, ismérvén hajlékony természetét. Felállott a’ királyfi – mert az volt a’ pihenő – mihelyt a’ lyánkát megsejté, elébe sietett. – Üdvez légy nálam szép alak! ekként szólt az ifjú király, régen várlak én téged, ’s csak erővel tehettelek magamévá; tekintsd már most mindenemet sajátodnak, ’s légy boldog karjaim között. – Igen is szembetünt, a’ gyönyörű király, ’s már dobogni kezdett a’ lyánka’ szíve, de egy gondolat mult kinjaira magához hozta. – Felséges király! felele Rózika, szép ajánlás ez valóban szívemnek, de tiéd csak akkor lehetek, ha kedves báránykámat birtokomba adod; ez légyen záloga szeretetemnek, különben eressz utánna, mert báránykám nélkül élni nem tudok. – Karjaim közt vagy szép leány, ’s tőlem ’s birtokomból senki sem szabadíthat meg, tedd félre a’ vonakodást; hat napi gondolkozás-időt rendelek néked, addig magadra maradhatsz. – Így szólt a’ tündér király villámló szemekkel, Rózika pedig bánatosan tért vissza szobájiban ’s a’ lágy érzés, melly szívét az ifjú eránt elfoglalta, egészen semmivé lett. Nagyon aggódott szegényke, mitevő légyen: de semmi módot se látott szabadulásra, és már öt nap múlt el a’ rendelt időből, minden oldalról vizsgáltatá lakhelyét, de kijárást belőle sehol se talált. Szegény Rózika! mennyit nem szenvedél, a’ mint már csak egy napod maradt a’ szabadúláshoz.
Ötödik nap éjjel báránykája jelent meg néki álmában, ’s így szólítá meg: látom álhatatos vagy ’s bánatod öszvezúzott; megszántalak nyomorúságodban; imhol a’ füvecske, dörzsöld meg azzal arczodat, ’s olly rúttá válsz, hogy büszke királyod, ki csak a’ szépet szereti benned, önmaga üz el szemei elől, ’s akkor kiszabadulhatsz, mert mihelyt ő megútál, mingyárt azon helyen találod magad, honnan elrablott vala.
Alig ébredt fel Rózika, mingyárt csudálatos álmáról kezde gondolkozni ’s milly bámúlásba esett, kezei közt látván a’ füvecskét. Szegény Rózika! ismét egy kísértés, ’s talán a’ legnagyobb mindenek felett: egy leánynak szépségét elvesztenie, halálnál is nagyobb fájdalom. Tusakodott a’ szegény leány, de a’ jobb remény meggyőzte végre kétségeit; hirtelen bedörgölé arczát ’s kezeit, ’s elmeredt, a’ mint magát a’ tükörben megpilantá, tüzszínü haja, folyó szemei, ’s öszvetépedt képe, borzadásra gerjeszték, ’s képzeltették véle, milly érzést támasztand majd királya szívében, ’s csak az vígasztalta, hogy báránykája javát kivánta tenni.
És hatodik nap elfolytával a’ tündér király meglátogatta Rózikát, hogy szándékát megtudhassa. Undorodással néz reá. – Hol az én szépem? így tudakolá a’ rémült király. – Én volnék, kit magadnak választál felel a’ leányka. – Borzasztó vagy te leány; szívem téged nem szerethet: Fuss, fuss tekintetem elől. – Ekkor megérinté tündér vesszejével Rózikát, ’s az tüstént régi helyére vala varázsolva.
Bátran jött ki a’ szirtüregből Rózika, nem lakott már szívében több félelem, ’s olly könyeden érzette magát, mintha minden súly legördült volna életéről. Köszönöm kedves báránykám, oh köszönöm szabadulásomat! ezt rebegé; hadd keresselek, ’s találjalak fel, ha szintén az egész világot kell is bejárnom: nincs már semmi, a’ mi tőled elszédíthetne.
Elindúlt tehát a’ mi leánykánk teli öröm-ohajtásokkal, ’s jó reménnyel. A’ sors, melly eddig üldözé, szíve’ megtisztúlása jutalmáúl minden borzasztó tárgyaktól megszabadítá. Útja gyönyörű volt ’s a’ táj, melly elötte felnyilt, paradicsommal vetekedék; örült Rózika, mert éhségét a’ legízletesb gyümölcsök, szomját friss források bőven kielégitették, ’s szíve egyedűl báránykája’ feltalálhatásáért dobogott csak.
Oh te boldog Rózika! mi jutalom várja a’ hűséget!
Így mendegélt a’ mi kis vándorunk szép tájakról, szebbekre, ’s mind inkább sietvén vágyva vágyott kis báránykájához.
Egy szép reggel fának árnyékába heveredett pihenés végett, hogy annál sebesebben folytathassa útját, ’s kellemetes gondolatokba merűlt jövendő életéről, míg végre koppanás ébreszté fel, ’s oh öröm! elébe gördült egy szép kis arany makk. Rózika feltekint, ’s imé minden fán csillámlott a’ fénylő arany gyümölcs; felszökött, szívében sejtvén báránykája közel létét: sietett, sietett, ’s kevés idő elforgása alatt, egy völgyecskét ért mellyhez hasonló szépségűt útjában nem talált vala.
Még bámúlt Rózika szerte szét a’ bájos vidék’ gyönyörüségeitől eltelve, a’ mint távolabb, egy csuda szépségü barlang hajlék tünt szemeibe, ’s kettőztette sietségét feléje sejtvén hogy boldog czéljához közel van, inkább repült, mint sem ment a’ mi kicsinyünk, ’s nem soká oda lebbent a’ hajlék’ ajtajához. –
Alig pihegett Rózika, úgy elfáradt a’ futásban, de kedves báránykáját látni annyira buzgott, hogy szinte már a’ barlang’ nyílásába akart lépni, midőn az elébe jöve ki, ’s így köszönté meg: légy üdvöz nékem szeretett Rózikám ’s királyném! jőjj, ’s vedd jutalmát állhatatos türedelmednek, légy birtokában a’ legjobb, legszebb, ’s leggazdagabb tündér királynak, mert őt választá tenéked a’ hatalmas tündér királyné; ’s ez ajándékon kívül halhatatlanságot is küld halandó tagjaidba, hogy vég nélkül élhess boldogságoddal.
Ekkor megfogá az örömtől meglepett leánykát, ’s barlangjába vivé, hol mindenféle füszeres étkek és italok állottak készen számára. Megfrissülve, ’s öröm telve indúlt Rózika kedves báránykájával királyi jegyeséhez; kiléptek a’ barlangból, ’s már készen várta őket, egy drágakövekkel kirakott hintó hat fejér pávával befogva, mellyet ékes ruhában öltözött sok szolgák vettek körül: Rózika felemelteték a’ hintóba báránykájával együtt, ’s a’ páva paripák inkább levegőben mint földön repültenek. Melly gyorsan repül a’ gondolat, ugyan azonként szállott a’ hintó édes terhével, ’s hihetetlen sebességel ért el a’ boldog czélhoz.
Oh szem-nem látott szépség, ’s fül-nem-hallott boldogság jutalma a’ virtusnak! Rózika szinte elalélt érzeményei alatt. Hát még a’ látott szépségeknél százszorta szebb vőlegény, a’ ki drága brilliantokkal himzett palotájából kilépett, hogy kedves régen várt hölgyét elfogadhassa; örömmel szoritá karjai közzé Rózikáját nem gondolván semmit is éktelen képével (mellyet a’ fő királyné bőlcs okoknál fogva meghagyott rajta) mert kedvesében nem a’ külszépet, hanem kegyességet, ’s állhatatos szívet imádta. Bévezette a’ király kedves menyasszonyát palotájába, kertjébe, megmutogatván neki minden dragaságait, szépségeit. Rózika örömtől elragadtatva lépdelt kedvese’ karjain, ’s báránykáját sehol se hagyta el. A’ menyekzőt harmad napra határozták hogy a’ fő királynét annál nagyobb pompával fogadhassák.
Végre elérkezett a’ boldog nap ’s Rózika kedves vőlegényével együtt jelent meg a’ számokra készített nagy ékességü palotába. Kevés vártatva lerepült felhő hintójába a’ fő királyné kedveltjeihez, magával hozván Rózika anyját is: örömsikoltással borúlt a’ gyermek az anyai karokba, közönséges lett a’ vidámság. – Édes gyermekeim! így szólalt meg a’ fő királyné, legyetek boldogok egymásnak birtokában, én soha meg nem zavarható nyugalmat, kifogyhatatlan kincset ’s örök szeretetet egymás eránt ajándékozok lakadalmi pompátokra, ’s hogy szerencsétek semmi csorbát ne szenvedjen, nyerd vissza leányom! sokszorozva hajdani szépséged’, hogy férjedet annál jobban gyönyörködtesd. – Te pedig jó anya! el ne hagyd soha gyermekedet, ’s éld velek a’ soha ki nem fogyható örömeket. –
Ezen szavak után eltünt a’ jóltevő királyné, áldva háladatos gyermekeitől. Az én mesém’ pedig már tovább nem terjedhet: vége tehát, ’s most is élnek ha meg nem holtak.
Képlaki Vilma.


SZAJKÓSÁG.

Szüntelen azt kérdém: nem csalfa szerelmed Ilonka?
’S szüntelen azt felelé: mondja akárki, ne hidd!
Egykor imígy kérdém: ’s hív volna szerelmed Ilonka?
’S válasza ekkor is az: mondja akárki, ne hidd!

Szenvey.


MAGYAR PARTHENON.

1828.*
Utalás a Magyar Tudományos Akadémia (a Magyar Tudós Társaság) megalapítására.
Még mikor a’ földön szanaszétt elhintve az ember,
Ur, Törvény nélkül, ’s ki legyen szomszédgya, csekélybe
Hajtván, sátor alatt élé aggódtlanul éltét:
Akkor az egyszerüség gyerekét szóllásra taníttá
A’ természeti vágy. Maga őnkint alkota, lelke
Érzeteit, jegyező szavakat, nem tudva csigáit
A’ későbbi tanítónak, ’s rakogatta kötésbe,
Mint füle kellemlé, a’ még nem csínos igéket.
A’ kicsided csapatok szerkeztenek öszsze üdővel
Vagy közös ingerbül, vagy erővel léve szorítvák,
’S Nemzetiség támadt. Belepé több Nemzet azonban
A’ földszínt. Kitörött a’ harcz. Fölütötte közöttök,
Büszke nyakát a’ sok roszszat ’s jót szülte irigység,
’S a’ simulás mezejét ez kezdé nyirni. Az erkölcs,
Szomszéd ösztöntül lévén izgatva szelídült.
E’ haladást követé a’ nyelv. Tárháza naponkint
Uj kincscsel gyarapult, ’s nyert ékessége saját szint
És méltóságot; fénylő míg nem veve jármot,
Vendég izléstül; ’s kik ezen maszlaglevet itták,
Nyelveket eltemeték, ’s vele megszünt nemzeti létek.
Már közel állottunk Árpádnak fajzata mí is
A’ feledékenység sirjához; ’s Róma ha osztna
Mint hajdan, koronát, oda régen szittyai nyelvünk,
’S énekesink ajakán nem hangzott volna magyar dal
Pázmány éve körül. De Tenéked hála fölöttünk
Virrasztó Isten, ki hazánk fő kincse szerelmét
Ujra fölélesztéd. Kihagyád végtére alunni
A’ veszedelm álmát, mellyben szunnyadtak apáink.
’S szebb kort támsztaszsz. Majd négyszáz évek elöttünk
Folytanak, a’ Magyarok száján hogy hangzani kezde
Ismét: „ébredezünk; hajnalfény jő-föl egünkre,
Vész a’ régi homály; föllábbad nemzeti nyelvünk.”
Ez tesz-e hát eleget? csak mindég hajnal-e most is?
Mindég virradozás? Mikoron kel reggel az éjre
Már valahára, ’s mikor monhattyuk: délre verődtünk?
Hát soha esztelenek, ki ne váltsunk gyermeki korbul?
És ne repessze szivünk, hogy az Észak rég megelőzött? –
Volt az üdő, föntebb állottunk, (mostan utolsók!)
Többeknél az olympi hegyen kik előnkbe kerültek;
’S vajha az Ég ne keménykedgyék ekképp is erántunk! –
Ó Lajos, ó Zsigmond, fénylő, Fejedelmi Budának
És Mátyás Európa dücső csillagzati hajdan,
Mennyit igért kegyetek, (ha az emberi munka’s kivánat,
A’ kitanulhatlan sorsnak nem járna gyakorta
Kénnye szerint, ’s pálczája alatt nem volna,) Hazánknak!
Vandalok és Gothok kiszorítták lantos Apollót
Rómábul. Dídó tudományos vára leomlott
Sídonnak dús lánya, ’s kihalt Phoenicia nyelve.
Barbarusok tapodák Egyptus ritka csodáit;
Most is szennyes Arabs förtőzteti Théba virányát,
’S a’ kegyelő Múzsák első bölcsője lator hely!
Sándorvára, mit ért büszkének lenned ezernyi
Könyvekben, vad Omár*
A török.
mellyekkel fűttne kemenczét
’S pergamenid melegén dörgölné bőre mocsokját?
Melly örvénybe bukott Cekrops plántája, Athéne,
A’ te hazád Pláto menynek fia; mellybe Korinthus:
És milly hydra fajok*
Szörnyszülöttek.
kóborlanak ez napig ottan!
A’ sziveket bájló nemesebb tudományok elüzve,
Sirttokban kiaszoltt képpel bujdostanak árván,
A’ bölcsességnek honnyábul számkivetettek!
Szent föld! áldózatul melly Kodrust vetted öledbe,
Fájnak-e testednek vad nemzet sebhelyi, vallyon?
Szent hely! Aristoteles mellyen sétálva taníttá
A’ szomjú csemetét, minemü vad hangra felelni
Kénteleníttettél, magadét mély sírba temetvén!
Szálly-le Olympusrul Múzsák kara, fürtid ereszd-le,
Gyászfátyolba takard arczod; ne keríttse borostyán
Homlokodat: Helikon magasán ím Pimpla kiszáradt,
És Aganippének tüzelő forrása vizetlen! –
Futtok már keseredt szökevények, válva az édes,
A’ nevelő hon telkeitül, ’s eltiltva egétül:
Fussatok is sebesen: nyomotokban az osmani fegyver,
Önnönitek lánczon, kiket elnyel az örvény,
A’ butaság éh pokla, ’s gyilok van tüzve Minerva
Mellyéhez. Legalább ti csak, kik nyájas Apollót
A’ tüzbül kiragadtátok, menyekedjetek onnan.
Bár kevesen! – De hová? Északnak Nemzeti szállást
Adni kemények még. A’ Czélták vére hadakra,
Buzdul, ’s a’ Teuto tárcsás Lovagoknak*
a Teuton (vagy Német) Lovagrend egy német egyházi-katonai lovagrend, amelyet Palesztinában alapítottak betegápolás céljából (tárcsás: pajzsos).
is inkább
Ez tetszik. De keressétek Petrarcha hazáját*
Itália.
Hol már a’ piruló derület felemelkedik a’ föld
Párkányán, ’s heves ihléssel fog zárni ölébe. –
Meg kell oszlanatok: végzése ez a’ magas Égnek
Rólatok, elverttek! váltson más része Budára;
Lakja Magyar; fiatal Nemzet; kópjára nyilakra
Minden előtt termett. Eleik régente Pelasgok
Voltanak úgy mondgyák. Ázsiábul hozta hazáját:
Nem vad azért még is; látszik csak lenni szilajnak:
Mert eleven. Csinosultt lelkű Fejedelmei raktak
Fölséges palotát, mellyben Polyhimnia minden
Társainak karján kellő kénnyére nyugodgyék;
És nyugodott. Hunyadink könyvtára Etelvárt
Fényre hozá, Európa mihez nem láta hasonlót
Akkor, ’s csak Vaticán méltó, hogy légyen előtte.
Milly gyönyörű kezdet hol ecset, melly fösteni tudná
A’ nagy elindíttást? – De az ő elméje temérdekb
Rendeletekbe merült; ’s ha kivinné, lenne csodálat
Minden Nemzet előtt, és föllülmulna halandót.
Nagy vala Vespasián békesség temploma,*
A polgárháború befejezését Vespasianus nagy jótéteményének tartották, tiszteletére megépítették a Templum pacist (Békesség temploma).
’s kincses:
Ez kétszerre nagyobb és dúsabb készült lenni,
A’ kitüzött pontnál éltét ha továbbra vihetné
A’ fejedelmi Tudós, ’s gátot nem vetne kimulta.
Ő ugyan így indult a’ pályán ’s századokon túl
Művének fönnlétet igért a’ szittya Magyarnál:
Hah de balul fordult! az irigylő sors keze a’ nagy
Épületet levoná, ’s bennünket viszszataszított
A’ megsemmisedés meredek szélére dühében.
Fölszakad a’ vég nap; koczkánk forogása vakot vet;
Elvesztünk! Feketült felhőkben menykövek űztek
Menyköveket, ’s keserű italunknak kelyhe Mohácsnál
Telt csapaton föllül, ’s Buda ékessége lehamvadt!
Pécsi anyák ötszáz tanuló ifjakkal adóztak
Vértes Pallásnak, kiket inkább védnie kelle
Mint önnön gyerekit, ’s koszorúkat füzni fejekre.
Vissegrád oda lön. Palotád Esztergami Főpap,
Préda; ’s mi fájdalmasb, könyves szökrénye Vitéznek! –
Boldogok, ámbátor szigorú vég zárta-be vándor
Élteteket, romlása előtt a’ vérrel özönlő,
’S gyámtalan Országnak, kik örök nyugalomra menétek,
Két János,*
Vitéz János és Janus Pannonius.
tudományok egén két hajnali csillag!
Mert, mi szoríthatná, mi gyötörné a’ szivet inkább,
Mint idegen kéznek sebeit szemlélni hazáján? –
Mért ugrott le Horácz Tyberisnek sárga vizébe,
’S megmentette hazája falát Porsenna hadátúl?
Mért égette kezét az emésztő lángokon ekkor
Scaevola, ’s nem jajdult foszlásán jobja husának?
Antiochus Vendége miért lőn Hannibal, és mért
Veszté agg korban remek éltét méregitallal?*
Hannibal karthágói politikus és hadvezér a rómaiakkal megkötött béke után visszatért Karthagóba, de politikai ellenlábasai ellehetetlenítették; ettől kezdve több ízben menekülnie kellett, s mikor a rómaiak egyszer a kiadatását követelték, megmérgezte magát.
Zrínyi miért tüzeléd rendíttő táborok ellen
Nem sok hőseidet, veled eggyütt dülni halálra?
Mert enyhesbnek itélétek nem látni hazátok
Széllyelbomlását, mint élvén benne, nyavalygni. –

Medig tartson ez így? Mi vagyon végezve felőled
A’ mély Gondviselés titkában, szép Haza? – Sugd-meg
Ó Genius, ha örökre nevünk el lessz-e törölve,
És nyelvünk, ’s kienyésznünk kell a’ nemzeti sorbul?
Vagy mondd: lessz-e remény, hogy látunk tiszta verőfényt
Ennyi komor napokat régen vétketlenül élők?
Igy felel ő: „az Eget bünötök bosszúra hevítté,
Mert kiki tömte magát: a’ közjó léve feledve.
Testvérnek testvér, fiu ellensége apának
Volt inkább hogy sem Törököt vagdalni kiszállna.
Harcz és ellenharcz méhét a’ gondos anyának,
A’ ki szülé, ’s nem mostohakint dajkálta ölében,
Megszaggatta dühös foggal, mint gyönge galambot
A’ keselyü, ’s megeredt vérét szivogatta. Kírályok,
Ő kit fölkenetett, ’s mint Ur, kire bizta hatalma
Részét népe között, szilajul megvetni merészlők
Voltatok: A’ Törvény, az Igazság gyulva panaszra
Ellenetek, hozzá járultak számtalan izben.
A’ menybéli Király ezekért székére megesküdt,
’S szólla haragjában: „pállyáját a’ Magyar eggyig
Földemen elvégzé: magvában nem hagyok élőt,
Elrontom;” ’s idegen Geniusnak nyomta kezébe
A’ vastőrt. Csurog a’ vér-ár Magyaroknak erébül;
Hajdan erős hadamat látám olvadni kevesre;
Számra fogy évenkint: fele ’s több prédája halálnak
És inog a’ maradék a’ gyilkot várva nyakára.
Én könyües szemmel, ki erőtelen ellene állni
Voltam Társimnak; (könnyű vala győzniek akkor)
Búval emésztődten behaték a’ Gondviselőhöz,
És ajakom rebegé: Te kegyelmek kutfeje, szüntesd
Ellenem a’ haragot, ’s pártul vett Nemzetem ellen!
Bünhödtünk eleget; vessd-el, mitül ingered égett
Eddiglen ’s Magyarim mellett kérttemre szelídülly.
Régi fekélyeibül tisztítsd meg: békeszerelmet
Olts bele, és a’ visszavonást szaggasd ki szivébűl!
Hű leszen ő ezután hozzád; nem léphet irigy párt
Ellen vádokkal tündöklő széked elejbe.

A’ Mindenttehető szóllott: „kértedre hajulnom
Ösztönöz irgalmam: mert érdem szóba se jöjjön.
Még üdején jártál: kárát pártodnak eléglem;
Engesztelve vagyok. Mind addig a’ Magyar éllyen,
Mígnem az elbomlás végnapját Angyalim által
Hirdetem a’ földnek harsongó trombita szóban. –
Árpád magva kihalt. Most fölkenem Osztria*
Ausztria.
házát,
Ez nekem így tetszett. Árpád vérének utánna
Régi magasságát Magyaridnak ez ujra de halkal
(Nagy kivitel munkába kerül,) magasabbra emelni,
Mint vala, fogja; ’s szabadságát viharokban is óvni.
Nemzeted így boldog; de csak így; ’s elveszne különben
Mint többszörte nagyobb birodalmak sírba kelének
Szómra, nem érdemesek, legyenek hogy nemzeti díszben.
Parlagon a’ tudomány hagyatik két százodon által,
És csak néha kicsiny csillám, mi lehetne jelenti.
A’ régolta bezártt ajtót megnyittya Theréza:
Ez leszen a’ kezdet. Kardgyát hüvelyébe ereszti
Sok Magyar, és fegyverre szokott keze lantra szelídül.
Ültetek a’ Nagy lelkűnek székébe Nagyobbat:
Bölcsességemnek szikrája vezérli Ferenczet:
Parthénont tudományoknak ’s a’ nyelvnek emeltet,*
A Parthenon Pallasz Athéné athéni temploma az Akropoliszon, de itt a Magyar Tudományos Akadémia (a Magyar Tudós Társaság) megalapításáról van szó.
A’ nagy Hon közepén ragyogót. Védőrje te lészel,
És József, ki hajul hozzád, Testvére Ferencznek,
Nádora pártulvett Magyaridnak, ’s másod utánnad.
Rád bizom a’ Nemzet tehetősbeit áldozatokra,
Még eddig mire ritka hived volt szánva, hevítni.
A’ Föbbek neveik legyenek tudtodra kik által
Szándokom a’ roppant alkótmányt tenni valóva:
Széchenyiek, Vay, Károlyi, és Andrásy az elsők,
Két Teleky*
A két Teleki közül az egyik biztosan gróf Teleki József, a másik feltehetően: Teleki Ferenc, gróf, költő, a Magyar Tudós Társaság tiszteleti tagja.
kiket, és többek vetekedve követnek,
Kiknek az emlekező Maradék hirtemplomot alkot.
Menybeli végzetem az, hogy arányod légyen elérve
Általok, és a’ hős Nemzet Parthénona által.”
Ekképpen szóllott a’ mindenek Attya felőlünk,
’S elfordult, de kegyelmének beborítva ködébe.
Tudnotok ennyit elég, ’s mi jövend későbbre, titokban
Röjtözzék;” mond a’ Genius, ’s lőn vége szavának,
És mosolyodva röpűlt; szeretett Parthénona képét,
Vévén, Fölséges Gyámjának ajálni kegyébe.

* * *
Áldott légy ó dupla kereszt örlelke! Hazánkat,
Mellyet szárnyad alá fogtál, élesztni ne szünnyél!
A’ Fölségesnek kegye véled: visszavezetned
Merre hajócskádat bíbor lobogója ragadni
Kezdi szerencsével, kormányodat arra feszítsed,
Mígnem az áhított partnál diadalmadat ülni
Engedi a’ kegyes Ég, ’s örömünkben zengeni hálát.
Nem csalatunk benned: gyámságod záloga gazdag:
Már Magyarid nem azok, kik előttünk voltanak: édes
Nyelvünket böcsülik: hordozzák ősi ruhánkat.
Gyermeknek kinek attya magyart, és annya nem értett
Ámbár honszületés, pörög ajkán szittyai hangzat;
Hozzánk szítt; szive lelke magyar: mert nyelve is ollyan.
A’ külhonni szülő nem kénteti magzatit elsőbb
Szóllani külhangon, sőt tiszteli férje hazáját,
És ajakát örömest illetgeti nemzeti szóhoz.
Szép csere! mennyit igérsz boldogságunkra továbbad!
Milly bimbó fakadoz! mi jövendő fejlik az eddig
Fullasztó ködbül! Már nem hasogattya szivünket
Rágó aggodalom. Hiu a’ balképzelet, árvák
Hogy volnánk; kinozó habozásnak nincs helye többé;
A’ fonalát vesztette csomó már meg vagyon oldva:
Sorsunkat kijelölte Ferencz. Száz hála Tenéked
Jó Fejedelemi atyánk, Koronáknak Nestora, Népek
Békíttője, szelid Múzsáknak támogatója! –
Ifjudgyék korod a’ sasnak természete képpen,
Kedved is ifjudgyék hozzánk ’s fejedelmi malasztod!
Ez görjeszt ösztönt, ecsetünk a’ kései korra,
Hogy gerjessze Neved, ’s fölséges Házodat áldgya,
Míg a’ négy folyamok partyán halhatni magyar szót,
’S míg Gyula és Tuhutum nyelvén szóll héthegyü Erdély.

Horvát Endre.


BUDAI HARCZJÁTÉK.

Ólomlábon jár az ellen,
Bús a’ bajnok’ élete.
Harczmoraj kell a’ Magyarnak,
Hogy viduljon érzete.
Így szól Mátyás, és Budára
Összegyüjti hiveit,
Játszi hadban feltünetni
A’ csatának képeit.

’S a’ borostyán’ édes álma
Győzni a’ Király előtt,
Sok vitéznek lángszívében,
Olthatatlan vágyra nőtt;
’S versenytüzre lobbadozva
Gyülnek a’ várpiaczon,
Mellyre a’ nap’ gazdag fénye,
Számtalan nézőket von.

Ekkor Mátyás’ udvarába
Béköszönt Cseh Holubár,
Nagy hatalmu a’ vivásban,
Hir emelte bajnok már.
Mint egy árbocz úgy magaslik,
Izmos, vállas és kemény,
Néki láncsa, kard, parittya
Legvidámabb élemény.

Gőgje – olly nagy mint alakja –
Dísznyerésnek itt örül,
’S fityma dölyfel hánykolódva
Jár a’ bajnokok körül.
Itt aczélom küzdni szomjas,
Szembe most a’ ki vitéz;
Esküszöm ma porba fürdik,
És az égre háttal néz!

És Kinízsi, a’ nagy lejtő,*
utalás Kinizsi Pál híres mutatványára, amikor egy-egy törökkel a két hóna alatt, illetve egyet a fogaival tartva lejtett táncot egy győztes csata után (1479).
Rátekint és fölrobog;
Vállán parducz*
Párducbőr díszruházat (vö. a ’párducos Árpád’ korabeli toposzával).
és kezében
Mázsás buzogány forog.
Mint védtornya ősi hirnek,
Szótlan áll ki a’ vezér,
Bár feszülten ég erében
A’ hadrontó szittya vér.

Már a’ négyszeg pálya-téren,
A’ Cseh nagy dárdát ragad,
A’ vezér is pörget egyet,
Mellyet el nem bírna hat:
Mintha két vasbércz inogna
És hegyettök ülne sas,
Szárny-legyintve dörültökre
Rém alakjok olly magas.

’S ím a’ fekete seregből
Egy szép dalia kivál,
’S szél nevelte karcsu ménen
A’ sorompón általszáll;
Ez nem szálas termetére,
De hajlékony és sugár,
’S még felette ifjukor leng,
Vassal fedve arcza bár.

Bízd reám e’ bajt vezérem
Ne csevegje a’ kevély,
Hogy több férfit küzdni bátort
Nem talált Kinízsinél,
Hagyd erődet szunnyadozva,
Marni míg kel uj agyar,
Rábélyegzem én is erre,
Mint ví ’s érez a’ Magyar.

Igy a’ bajnok, és Kinizsi
Őt szemlélve kéjre gyul,
’S megzörrentve szörnyü pajzsát
Bízton enged ’s elvonul.
Délczeg hőske! – méri a’ Cseh –
Gyönge vagy, hozz társokat!
Tett után szólj! – a’ Magyar mond –
Könnyü a’ nyil ’s még is hat.

Harsog a’ jel ’s Gúthi Nádor,
Mint biró helyére ül;
Minden ajkon elhal a’ szó,
Minden élet szembe gyül.
És körösleg a’ fövényen
Nyargal most a’ két vitéz.
Hosszu dárda markaikban,
Mindenik lökésre kész.

Trombiták rivallnak ismét,
Összezúg a’ versenypár;
Pajzsa széthull a’ Magyarnak
Úgy rácsattant Holubár.
Nem rendül az ’s uj erővel
A’ kevély ellen robog,
’S érczbuzgánnyal büszke mellyén
Szinte fölcseng úgy koczog.

Három izben egybetörnek,
Habzik a’ Cseh vaslován,
Míg körűle csak szökelve
A’ Magyar néz rés után;
’S eggyet lelve, mint a’ villám
A’ habzó ellen feszül,
’S úgy döf rája: hogy lovastul
Az hanyatt a’ porba dül.

Diadalmát ünnepelni
Jönnek most a’ Magyarok,
Őt emelni pajzsaikra
Nyíladoznak száz karok.
Ország is ’s keggyel inti
Szellőztetni sisakát,
Hadd ismerje és becsülje,
A’ Király ’s hon bajnokát.

Mint elsője szép hazámnak,
Első védje is vagyok,
’S kétszer élek nagy hirében,
Ha nevem tettel ragyog.
Ekként szól önérzetében,
’S fordul a’ gyült nép felé,
És a’ föltüzött sisakból,
Mátyás’ képe tün elé.

Meghökkenve érti a’ Cseh,
’S szégyentelve lábra kel.
’S milly rátartva jött Budára,
Olly leverten illan el.
De örömzaj harsog itten
’S buzgón így az égbe száll:
Éljen Hunyad vére Mátyás,
A’ vitéz, a’ nagy Király!

Kisfaludy Károly.


VIGASZTALÁS.

Gyászosan húzódnak az őszi felhők –
Néma a’ pásztor, dalolása meg szűnt,
A’ szelíd nyáj búsan ereszkedik le
A’ hegy-oromról.

Zúg az éjszak’ vad szele; – a’ halottak’
Béke-termében inog a’ szomorfűz –
’S a’ mohos várok’ düledékin árván
Rezg a’ borostyán.

Tompa hangon – mint temetésre – szól az
Estharang –’ a’ föld jövevényit inti. –
Ó de a’ köz Vándori czélra csendes
Fényt vet az alkony!

Szenvey.


ELVÁLÁS.

Hervadsz, hervadsz
Szerelem’ rózsája!
Isten hozzád
Keblem’ hű lyánykája!
Omlik a’ hab,
Omlik könyhullásom;
Kél a’ szellő,
’S költi sohajtásom’

„Partot a’ hab,
Bút mos könyhullásod
Enyh a’ szellő,
’S enyhűl sohajtásod.
Hagyd hervadjon
Szerelem’ rózsája,
Nyilt hajnalkor
Remény’ violája.”

Hervadsz, hervadsz
Szerelem’ rózsája!
Nem kell nékem
Remény’ violája;
Újaim csak
Nefelejtset szednek
Bús estvéjén
Bús emlékezetnek.

Kölcsey.


AZ ORVOSOK.

Nincs beteg a’ mennyben, nincs orvos; vajha ne volna
Földön is! úgy azután hajtani mennybe ki fog?

Vitkovits.


A’ HALDOKLÓ LEÁNY.

Mért könnyü lebel,
Mért játszodozol te ölemben?
A’ sárga level,
Kit szárnyad emel,
Nem zseng soha több kikeletben;
Hamvadni fog az vadon út közepén:
Bús pálya’ középen úgy hamvadok én:

Ah melly hitet ád
A’ had’ fia, büszke, nem őrzi.
Meghajtja lovát,
Nem nézi nyomát,
Bár azt hive’ tört szüve vérzi.
Elvetve, magamban, erőm’ fogyatán
Ah merre bolyongjak az álnok után?

Kelj nyúgati szél:
Sirhalmomi gyásznak elég jel
A’ sárga levél,
Kit szárnyra vevél;
Azt tedd le poromra, ’s repűlj el.
Légy, mint harag, és boszu fútta vihar,
Rontó, zajos, és szilaj: érd be hamar.

És majd ha megyen
Szállongva virágra virágról,
’S a’ régi jegyen,
Mint hűlt idegen,
Nem gondol az eskü’ szaváról,
Ezt zugjad utána, mig el nem enyész:
„Nézz vissza nyomodra, te büszke vitéz.”

Vörösmarty.


ELTÖKÉLLET.

Míg szép Lidimnek még reám mosolygtak
Bibor pirosság lepte ajkai,
’S ambroziába fürdött csókjai
Arczomra hullva tüzzel ostromoltak;

Mig szög szeméből rám szikrák omoltak
’S nyakamba csüggtek gyönge karjai:
Haj akkor éltem’ zsenge napjai
Vigan repültek, és örömbe folytak;

De nincs, mi már igy gyújtsa keblemet!
A’ jó idő lefolyt – mint minden elmúl –
Én kedvre többé nem derűlök:

Csak Lidi vólt, csak ő, ki engemet
Hiven szeretni érte; már ezentúl
Én más leányra nem hevűlök. –

Jakab.


NEM MEHET KI A’ SZOBÁBÓL.

Vígjáték egy felvonásban.
Személyek:
Bajszövő, uzsorás.
Hontai Liza.
Egyed, Liza’ kedvese.
Judith, özvegy polgárné.
Fogadós.
Fürgencz, Galambos, szinjátszók.
Piroska leányasszony
Mike, Bajszövő’ inasa.
Bertus, Fürgencz’ inasa.
A’ dolog történik egy provincialis városban.

Utcza egy fogadó elött. Liza és Egyed.

Liza. Most barátom hagyj el, minek kínos búcsu által a’ sebet nagyítni, ha enyhítő szert nem lelünk. El kell némulni érzetemnek, így akarja sorsom.
Egyed. Liza! Liza! te nem szeretsz immár – bennem forr még a’ régi indulat, minden csepp vérem feléd szökell ’s te nyugodtan csak áldozatot említsz.
Liza. Nyugodtan? képzeld azt, tán elszakadásunk nem fáj annyira. Az én jövendőm homályos, legyen a’ tiéd legalább derültebb, ha mingyárt azon épül is, hogy utolszor is balul ismertél.
Egyed. Nem! nem! téged nem hagylak. Hisz csak az értékről van a’ szó, birja azt az a’ zsugori, maradj te hívem. Jer atyádhoz, hagyja rá azt a’ szerencsétlen pert, és jöjjön velünk, szolgálatom nem sokat, de annyit még is hoz, hogy szerencsések lehetünk.
Liza. Atyám velem együtt lekötelezé magát, ’s azonfelyül Bajszövőnek adósa, ’s ez eszét szívét fogva tartja. Nincs remény barátom, azért ne is keress fel többé, látásod keserít, ’s az erőt elöli, mellyre olly szükségem vagyon. Ma hat órakor –
Egyed. Lesz a’ kézfogás –
Liza. A’ hosszu kinnal – ugy rendelé atyám – gyürüt vesz elő. Nézd ezt a’ szörnyü láncztagot, magamnak kell érte fáradnom, hogy örök békóba szorítson.
Egyed. Rettentő állapot – ’s nem volna mentség ellene –
Liza. Hol lelne azt a’ szegény? O Egyed! vajmi sok változott házunknál; de mit szólok, hisz tegnap már mindent elmondék, ah mindent – Most légy boldog Egyed! menj vissza hivatalos helyedre, engem is ezentul a’ kötelesség tőled eltílt –
Egyed. Te szeretsz még Liza?
Liza. szerelmi kiömléssel feléje hajul: Egyed! hirtelen erőt veszen magán: Légy boldog! el.
Egyed. egyedül: ’S illy szívtől váljak el? pokolba valmennyi fösvénnyel! hogy ne alkudná le másnak egét. Nem! én nem türöm ezt – ’s ha a’ vén zsugori jóvoltából le nem mond Lizáról én – én – ah istenem! ha rá ijesztek is, fog e’ használni? gondolatba merűl.
Fürgencz. Bertussal a’ fogadóbul jő: Csakhogy itt vagy! nincs valami baj?
Bertus. Dehogy nincs, a’ menydörgő lyukas.
Fürgencz. Ej menydörgöttét!
Bertus. Piroska leányasszony ráült és behorpasztotta.
Fürgencz. Bekell varrnod még ma, aztán esőtül is félek, ha társzekerem nem fér az eszterhaj alá teríts rá felhőket, hogy a’ requisitumok meg ne ázzanak. Most végy aranyos papirost, a’ tronust és a’ koronát ujra bekell huznunk; aztán hadd meg a’ szabónak, hogy a’ Zrínyi’ köntösét foltozza meg, mert a’ könyöke kilátszik.
Bertus. Értem uram. el.
Fürgencz. Soká ne késs. Szegénység biz ez nyomorúsággal béllelve, és még is mosolyogjon a’ muzsa midőn a’ csürüben*
csűr.
kell neki feltennie. Hát ez ki? hogyan méláz, vagy máléz. Fel mernék fogadni ő kegyelme szerelmes, vagy pénze nincs. közelít Egyedhez: Pedig mintha ismerném. Megszólítom – kedves ur!
Egyed. Mi tetszik?
Fürgencz. Valóban ő az. Egyed!
Egyed. Uram!
Fürgencz. Ej ej kedves barátom! tán szomorú játékról gondolkodol – nem ismersz?
Egyed. Úgy rémlik – te volnál.
Fürgencz. Iskolatárs! a’ philosophiát együtt tanultuk, de látom kevés haszonnal; mert te is olly nyugtalanul tekintgetsz, mint én, mikor zacskóm üres, és a’ hazafiság csak hangból áll –
Egyed. Fürgencz – valóban te vagy! mi hoz tégedet ide?
Fürgencz. Én Thalia’ vándor karjain járom az országot. Én színjátszó társaság’ vezére vagyok. Tudod még akkor milly szenvedély csatolt e’ pályához, ím most benne tengődöm és igazán tengődöm mint a’ házi ur, ki saját házában házmester lett. – és te Egyed! itt telepedtél le?
Egyed. Ah barátom! engem a’ sors üldöz.
Fürgencz. Úgy gyanítom, tán a’ szerelmest játszod? isten neki, ez olly közönséges rollé, mellyen mindenik általfut.
Egyed. Én megakadtam.
Fürgencz. Megházasodtál, ’s most a’ költséget sajnálod?
Egyed. Épen viszásan. O barátom! én három év előtt egy leányba szerettem, hidd el muzsád’ minden szépsége benne vegyűlt – hű szerelmünket örök frigy koronázta volna, de –
Fürgencz. Sejtem már – nagy csekélység hibázott, t. i. a’ szerelem’ átka, a’ kitartás.
Egyed. Eleintén igen, de hivatalom fordított sorsomon; érte röpülök, ’s gondold el: őtet egy vén zsugori hálójában lelém ’s onnan nem tudom kimenteni.
Fürgencz. Tragedia!
Egyed. Ha még is valami derék ember volna, de a’ vőlegény egy vén rabulista, mellette rút, szányra való kép,*
Szánalmas képű.
minden ember utálattal említi.
Fürgencz. De hogy tudta magát kedvesed illy emberhez adni? mi volt oka?
Egyed. Szükség és jó szív. Pénzváltozás ’s egyébb csapások atyjának minden értékét elnyelék; csak egy osztályos per, mellyre jobb időkben alig ügyelt, maradt végső támasza. Azt sürgetni ide költözött, de halálos betegség ágyba veté. Liza vállalta magára gondjait, ’s balsorsa egy emberhez vezette, kinek fonyadt szive láttára kigyúladt ’s egy fogással kétszer akart nyerni.
Fürgencz. Ez a’ csomó; csak tovább.
Egyed. Bajszövő, ugy hijják azt az igazság-nyomorgatót, a’ pert magára vállalta olly feltétellel: ha Liza kezét neki nyujtandja, vagy a’ nyerendő pénznek két harmadát; ellenben a’ per’ tetemes költségeit ő vette magára, ’s hogy a’ szükölködőket inkább le kösse, pénzt is adott nekik. A’ szegény atyja miatt elrémült Szűz magát feláldozá, ’s mind ez nekem későn jutott értésemre – csak tegnap ’s ma lesz kézfogás.
Fürgencz. Bajos állapot, de ha fortély nem segít, panasz soha sem fog. Szólj mit mivel kedvesed?
Egyed. Sirva készül az áldozatra.
Fürgencz. Nevessen mond neki – én oltalmamba veszem.
Egyed. Roszkor esik enyelgésed.
Fürgencz. Ha én is búsulok nem sokra megyünk.
Egyed. Csak Liza’ atyjával végezhetnék, de ő mint kereskedő a’ nyerendő pénzzel már előre speculál, külömben is könnyü hitü, ’s az ügyvéd tele beszélte.
Fürgenz. Bízd reám a’ dolgot, én azt a’ paragraphus-rágót rászedem. Ne busulj pajtás! szegény legény ki bánkodik míg tettre van ideje. Először is mond meg-van e’ kedvesednek valami rokona?
Egyed. Egy unoka bátyja.
Fürgencz. Ismeri Bajszövő?
Egyed. Alig hiszem, mert az alföldön telepedett le.
Fürgencz. Helyesen, az én leszek – azonkivűl társaságombul is válik hasznos segéd. Asszonyom is van, pedig ollyan, hogy magát a’ törvényt is össze vissza forgatná, hát még annak a’ magyarázóját!
Fogadós. jő. A’ szállás helyén van Director uram – ha még egyebet tetszik parancsolni szívesen szolgálok.
Fürgenez. Estére jó vacsorát, legjobb bort és pontos szolgálatot.
Fogadós. Hány személyre?
Fürgencz. Legalább hatra. Egyed! ha dolgunk elsül az áldomást te fizeted meg; ellenben én tartom ki elmém’ torját, és koplalok mellette.
Mike. jő. Hej fogadós uram! épen magát keresem.
Fürgencz. Hahaha! micsoda csoda ez? ki adja ezt a’ módi liberiát? ollyan mint egy száz esztendős szita, ugyan Diogenes pompa.*
Rongyos (Diogenész rongyokban járó görög filozófus).
Mike. Engem nevet ki az ur?
Fürgencz. Nem biz én földi, csak ezt a’ ruhát, melly tán az ó testamentomban*
Ószövetségi bibliai időkben.
lehetett divatban – milly kopott és szük, de csak lyukas ne volna.
Mike. Bizony szük ez, de nem is készült ám szerencsés hasra; Lássák az urak, ez hajdan köpönyeg volt, háynszor forgatták nem tudom, de ez még is ünnepi zubbonyom, mindég hordozom ’s mindég szidnak érte.
Egyed. Kit szolgál kend?
Mike. Bajszövő uramat hogy az Isten verné meg, engem már megvert vele.
Fürgencz. Egyedhez: Ugyan a’ pontba jött, ha ezt részünkre vonhatnánk.
Mike. Fogadós Uram tehát beszéljünk; mondja meg, mennyiért sütne meg egy ludat, de azt mi adjuk.
Fogadós. Hát nincs konyhátok?
Mike. Van egy rongyos, de míg birjuk nem látott pecsenyét, nyársunk sincsen – ezt a’ ludat pedig egy kilincs hozta.
Fürgencz. Tán cliens.
Mike. Ollyan forma, ’s mivel ma uram vendégséget ád, megakarná süttetni, ha meg tudnék kenddel alkudni fogadós uram.
Fogadós. Egy forintért hozza el kend.
Mike. O hát nem eszünk, azért az én uram magát is megsüttetné. Lejjebb egy kicsit.
Fogadós. Egy tallért adjon kend.
Mike. Huj! huj! én haza megyek, kend igen fenn héjjaz, az én uram pedig ha adni kell igen alant szokott járni.
Fogadós. Jobb is. Tehát estére elvárom az urakat. el.
Mike. Áldja Isten az urakat!
Fürgencz. Földi megállj! a’ mint veszem észre az a’ te urad igen jó gazda.
Mike. Az! ollyan mint a’ czigánytarisznya mindent befogad. Ő egy hétben csak egyszer eszik meleget saját emberségéből, ’s akkor is csak próbára főzet, aztán elűzi a’ szakácsnét. Nem látják meg az urak rajtam, minő madár husu vagyok; én tudom igazán, mi kevés kell az embernek az életre. Látják az urak ott azt a’ verebet, kicsiny állat de engem úgyse ma többet evett mint én.
Egyed. Ha így van, mért nem hagyja kend ott azt a’ fösvényt?
Mike. Az ott hagyás könnyü de a’ menekedés nehéz, már esztendeje élek ugy nála mint a’ Toldi’ lova;*
Vö. a régi magyar szólással: Élődik mint Toldi Miklós lova a szemeten.
lássák az urak mikor szegény feleségem meghalt, nem volt pénzem a’ temetésre, némelly javaimat kellett elzálogosítanom mostani uramnál; kiváltani nem tudom, azért le kell szolgálnam – o pedig sovány szolgálat.
Fürgencz. Én kendet kiváltom, de viszon-szolgálatot kérek.
Mike. Tessék.
Fürgencz. Otthon a’ kend ura?
Mike. Hogy elhagyám épen zálogos portékáit szemlélgette.
Fürgencz. Nekünk Bajszövő urnál dolgunk lesz, tán kendre is szorulunk.
Mike. O csak kopasszák meg azt a’ vércse fajtát.
Fürgencz. Minden esetre légy talpon, ha engem jönni látsz, és vigyázz intésemre.
Mike. Ugy lesz uram.
Egyed. Ha szándékunk teljesedik, kendet magamhoz veszem és kövérebb szolgálatot adok.
Mike. Jövök uram.
Egyed. pénzt ád neki. Itt a’ foglaló.
Mike. Ezerszer köszönöm – én testestül lelkestül az uraké vagyok. el.
Fürgencz. Már ezzel végeztünk volna.
Egyed. Én vakon indultam utánod, ámbár czélodat nem tudom – vajha Bajszövővel is illy könnyen boldogulnánk; de a’ vén róka fortélyos.
Fürgencz. De fösvény, ’s az nyereségért kész magát is megcsalni. Most jer társaimhoz, ott tanakodjunk mi módon végezzük el a’ dolgot. el mennek.

Bajszövő szobája.
Bajszövő foltos hálóköntösben, nyilt almárjom előtt áll.

Bajszövő. Már négyre jár az óra. Innen teszek egy órát zsebembe, a’ vőlegénynek fényleni kell. Hm! szinte elfáradtam a’ sok állástól faszéket hoz magának pedig az ülés csak a’ drága ruhát rontja. Hm! hm! ergo csak megházasodom! borzadnék ha nem volna olly hasznos és quasi szerelmes nem volnék. Boldog Isten! mit szolok? a’ contractusba vagyok szerelmes, a’ szép leány csak appendix. A’ pert el nem veszthetem, ipam uram beteges, ma holnap kidül, minden az enyim lessz. Mátkám is jó capitalis, hoz clienseket. Hehe! az okos ember a’ ládának házasodik ’s nem a’ szívnek.
Mike. jő. Tekintetes uram voltam a’ fogadósnál.
Bajszövő. Nos mit kér? alkudtál?
Mike. Először egy forintot kért.
Bajszövő. Szörnyűség!
Mike. Aztán egy tallérba megalkudtam.
Bajszövő. Hallgass te füles. O lelki isméret! nincs már erkölcs e földön? tallért egy ludért, elefantért is sok lenne. Tüstént szaladj az uj szakácsnéhoz ’s mond neki: főzze meg a’ ludat aztán valamiképen píritsa meg, hogy a’ pecsenye’ formálitássa meglegyen –
Mike. Hol a’ nyárs?
Bajszövő. Huzza fel botomra, de ha elégeti elveszem poggyászát. Mike! szedd elő ünnepi mentémet, keféld ki, de olly gyöngén mint ha szép leányt czirógatnál, jaj lesz ha szőrét kitéped, kalapomat is – érted?
Mike. Értem.
Bajszövő. Mike! szedd elő kesztyüimet is.
Mike. Tudtomra csak kettő van.
Bajszövő. Hát mennyi kell? te tékozló eszü.
Mike. Kettő van ám de mindenik jobb kézre való.
Bajszövő. Fordítsd meg egyiket, bal lesz belőle. Siess ne edd hijában a’ drága kenyeret.
Mike. Hísz ma még nem is ettünk.
Bajszövő. Az jó, holnap jobban esik. Valaki jő bezárom drágaságaimat –
Mike. Judith asszony.
Bajszövő. Mit keres az itt? Judith jő bögrével és finzssával. Ah ifju asszony! örülök lelkecském – mit hoz megint kedves házi asszony?
Judith. Hát egy kis fekete kavét Tekintetes Uram – uzsonnára gondolám.
Bajszövő. Mohon elveszi a’ kávét. Mért fárasztja magát édes angyalkám; Servus humillimus csak hiven megemlékezik jó barátjára. Hej Mike! menj dolgodra! ne ácsorogj. Kávét iszik. Kedves assszony ez drága ital, luxus szülte – Mike! a’ szakácsné be adja ám a’ ludtollat, vígyázz el ne kaparjon belőle. Mike el.
Judith. Minek a’ toll? Nékem elég ágybelim van Tekintetes uram –
Bajszövő. Elég? hamis ifju asszony, ki mondhatja azt okosan elég? iszik. Hm! a’ kávé szinte felhevített – én csak a’ maga kedvéért ittam meg.
Judith. Örvendek ha jó ízün esett – és valóban felhevült Tekintetességed?
Bajszövő. Igen! tessék leülni kedves; sajnálom hogy fontos dolgok miatt nem soká lehet szerencsém – tudja minő fatális életet élek.
Judith. Sőt inkább – Tekintetes ur messzelátó ur, mindennek kiszemeli a’ javát.
Bajszövő. Szállásomra nézve igen, mert a’ legjobb háziasszonyt választám magamnak.
Judith. Ezt a’ dicséretet mindennap hallom kedves lakómtul, kivált mikor a’ házbér ideje közelget; de szivem még is fáj, hogy legszebb korom csak puszta reménnyel élődzik.
Bajszövő. A’ kor szép, mert félszázadat élni és házzal is birni nagy isteni áldás.
Judit. Igaz a’ ház nem nagy, ’s a’ külső városban áll, de a’ szív melly vele adatik.
Bajszövő. Derék szív, jó szív, azt most is megmutatta.
Judith. Azt sokan mondják, és azt is, hogy én ámbár első férjem csak együgyü polgár volt, még is beillenék Tekintetes asszonynak. Hisz kedves ur, maga is ollyast rebesgetett.
Bajszövő. O igen! igen!
Judith. Már öt esztendeje hogy biztat uraságod, is gyanítanom hagyja –
Bajszövő. O igen! igen – de most ollyan zavart causa forog fejembe, hogy alig tudok másra reflectálni;*
Figyelni, koncentrálni.
különben is csupa miseria életem, mindenemből kifogyok.
Judith. Ej csintalan ur! tudom mi rejtezik abban az almárjomban.
Bajszövő. az almárjom elé ugrik. Rágalmazás – kivül koczognak. Valaki jő! édes ifju asszony én szolgája vagyok.
Fürgencz. csinosan öltözve. Bajszövő ur!
Bajszövő. Igen! szolgálatjára.
Fürgenecz. Bajszövő ur engem nem ismer, azért mint jövendőbeli sógora karjaiba siettem.
Judith. Sógora!
Bajszövő. Nincs sógorom, nem is volt, nem is kell.
Fürgencz. Én Hontai ur bátyjának fia vagyok, ma érkeztem, ’s minthogy uraságod Hontai ur’ leányát elveszi, félig meddig én is szívéhez tartozom.
Judith. Mit hallok! hát az ur házasodik?
Bajszövő. Más ez egészen. félre. Minő baj ez már. Fürgenczhez. Rogo demisse, tessék hallgatni a’ házasságról, mert ez az asszony mingyárt elájul ha csak hall is felőle.
Judith. Megházasodik! rettentő csalfaság.
Bajszövő. Csak ne sopánykodjék az asszony, hisz másról van a’ szó? majd későbben elbeszéllem, csak tessék addig is távozni.
Judith. magában. Én annyit áldoztam a’ tekintetességért, ha rászedett számolunk együtt – Emeszt meglesem a’ kapunál. el.
Fürgencz. Kedves ur a’ mit én itt hallék, hugomra nézve nem igen tetszetős.
Bajszövő. Semmi! semmi! a’ prokátor szobája ollyan mint a’ Cháron’ hajója, okos bolond bele jár, ez is ollyan veszett ügy – – Hát csak ugyan Hontai urhoz van szerencsém? hallám hogy existál.*
Hallom, hogy elvan valahogy.
Nos mit bámul az ur?
Fürgencz. Uraságod bűvős szerrel élt; meg nem foghatom mit kap hugom uraságodon – lelkemre mondom az ur remek –
Bajszövő. Remek – igen – igen –
Fürgencz. A’ rútság’ remeke – követem, én őszintén szoktam szóllani, – valóban a’ leány szerelmes, most jövök tőle.
Bajszövő. ’S mivel foglalatoskodik a’ szép kisasszony?
Fürgencz. Szivével! az órát számlálván melly imily érdemes urral örökre összefűzi – Ő testesült öröm.
Bajszövő. Hm! hm! én pedig annyiszor szomorkodva lelem.
Fürgencz. O tudós férfi! az asszony nem mindég szenved ha szomoru, nem mindég sir ha könnyezik; ha sir hugom, ugy sir mint menyasszony, és hogy uraságodra számot tart, azzal bizonyítom, hogy kérését közlöm.
Bajszövő. Kérését? – ah csak pénzt ne kérjen – kevés a’ kereset, sok a’ prókátor, a’ cliens ritka, az emberek, hamar amicáznak*
Barátkoznak.
– Mike jő és Bajszövő’ mentéjét szegre akasztván porozni kezdi. Csekély vagyonom künn vagyon, kamat nincs – bomlik a’ világ. Per amorem Dei! az az ember agyon üti mentémet. Te szörnyeteg! mivel ütöd mentémet?
Mike. Hát fokossal porzom ki.
Bajszövő. Oda vagyok – hagyd el mingyárt!
Mike. Hisz a’ fokos enyém, ’s az én károm ha eltörik.
Bajszövő. De a’ mente az enyém! pedig ünnepi – engedelmet! hadd nézzem még nincs e sérelme – mentéjét nézi. Fokossal kinoztak – édes mentém! félre akasztja. Látja amice! minő bajjal élek, a’ cseléd rosz, pénzem sincs.
Fürgencz. Nem pénzét, hanem magát kéri Liza.
Bajszövő. Bene! hisz nem sokára úgy is gyürüt váltunk – amice! mondja meg: arany gyürüt kapok? mennyit nyom?
Fürgencz. Magam adtam neki szép gyürüt – mert tudja meg uraságod én sokat szereztem.
Bajszövő. Hej Mike széket – Mike vánkos széket hoz. Nem azt, elkoptatja borítékát.*
Kárpitját.
faszéket ad maga neki. Mike takarodj! Mike el.
Fürgencz. Liza legkedvesebb rokonom, halálom után mindenem reá szál.
Bajszövő. O hát tessék meghalni – Nem nem – lessék leülni akarám mondani.
Fürgencz. Liza nekem meghagyá, e’ mai kézfogás miatt vigasztalatlan ne térjek vissza, ’s hogy én azt neki irásban vigyem meg.
Bajszövő. Eljövök, puncto hat órakor nála leszek, de irást nem adok.
Fürgencz. Ezzel mutatná szerelme’ jelét.
Bajszövő. Szeretem de irást nem adok.
Fürgencz. Ha igy állunk, lesz gondom iránta – most való már a’ gyanu, mellyet imént az az asszony támasztott. Uraságod két felé csapja a’ levet.
Bajszövő. De miért higyem én, hogy az ur Hontai sógor, ’s nem valami ollyas nebulo, izgága fráter? he!
Fürgencz. Ha külsőm nem czáfolja is meg e’ bal véleményt, elhiszi uraságod, ha látja milly mélyen be vagyok avatva házunk’ ügyébe. Atyámtól egy fassio is van a’ perben, melly bátyámat jövendő ipát a’ követelt birtok örökösévé teszi, és egy levél tőle, melly kifejti a’ harmadik testvér’ törvénytelen tettét, midőn a’ közös házat mint sajátját eladta.
Bajszövő. Igaz – úgy van –
Fürgencz. Sajnálom, hogy illy bizodalmatlan – pedig gyürüt mutat neki. ez lett volna köszönetem.
Bajszövő. Hadd lám! szép gyürü! és mit irnék? és igazi gyémánt? miről adnék irást?
Fürgencz. Hogy eljön uraságod.
Bajszövő. Szívesen amice!
Fürgencz. És ha elmarad, lemond kezéről.
Bajszövő. Úgy! aha! hisz mingyárt itt az idő – mit akar ezzel?
Fürgencz. Ha elmarad mondom, de uraságod eljön ’s az irásnak semmi foganatja – csak asszonyi szeszély! kérem gyürümet.
Bajszövő. ’S ezt nekem szánta?
Fürgencz. Megér négyszáz pengőt
Bajszövő. Nagy Isten! adok irást. félre. Ez bolond familia – mit vesztek, ha fortély van is a’ dologban, rajtam ki nem fognak. Tehát mit irjak?
Fürgencz. Majd én dictálom: Alólirt, ha e’ mai nap hat órára Hontai Sigmond ur’ Liza leányával kezet nem fogok, lemondok azon contractusról, mellyet a’ per’ általvételével köték, és a’ fennevezett hajadont szabadnak declarálom.
Bajszövő. Kérem cautelát: ha tüz, víz, véletlen nyavalya, vagy akárminemü veszedelem nem hátráltatna.
Fürgencz. A’ datumot kérem! úgy, most én mint bizonyság aláírom magamat –
Galambos. jő. Bajszövő urat kersem. Hihihi! minő köntös ez? ejnye! hihihi!
Bajszövő. Minő kaczaj ez? ki az ur? mit akar?
Galambos. Perse akarok valamit, de – – szemeket olvassa: egy, kettő, három, négy, öt, hat – sok lesz.
Fürgencz. Tán én alkalmatlan is vagyok –
Bajszövő. Kérem még egy observatiom is van.
Fürgencz. O nem tartóztatom! elmentiben titkon Galamboshoz. azt a’ mentét valami módon szerezd meg. Ajánlom magamat. el.
Bajszövő. utána kiált. Comparealok! Nos urfi vagy micsoda, mit akar? csak szaporán kérem.
Galambos. Uram atyám beküldött a’ városba hivatalt keresni, hogy hivatalos legyek; beküldött befolyást keresni, hogy zsebembe folyjon valami.
Bajszövő. Mi közöm hozzá.
Galambos. Irjon instantiat; uram atyám azt mondá: e’ világ nagy kérelemlevél, és a’ ki nem dobolja ki érdemét, nem kap rá vevőt. Nem kivánom ám ingyen – hoztam szószólót. kiveszi erszényét. Hihihi! ugyan peng.
Bajszövő. Huszas! tallér!
Galambos. Minden sorért egy darabot.
Bajszövő. magában. Még van idő, ezt még elteszem, összeirok valamit, úgy is hasztalan lesz. Tehát mit és kinek irjak?
Galambos. Jegyző akarnék lenni valahol. Uram atyám azt mondá: pennával kell kezdeni, hat lovon végezni.
Bajszövő. Van é elég tudománya?
Galambos. Van bizony! mikor patvarián valék, többet tudtam principalisomnál. Úgy! úgy! köztünk szólván: én voltam az asszony’ titoknoka; o sok irást hordoztam én, a’ mi nem tartozott a’ corpus jurishoz
Bajszövő. A’ dologhoz. Hol akarna jegyző lenni?
Galambos. Kezdjük a’ városnál.
Bajszövő. Ott nincs vacantia, a’ jegyző fiatal, egészséges.
Galambos. Semmi az! egyszer csak meghal, az ember pedig korán lásson hozzá.
Bajszövő. Mire támasztja kérelmét?
Galambos. Hát támaszkodni kell valakihez, ha az ember hivatalt akar nyerni?
Bajszövő. Simplex! azt kérdem milly okokra provokál?*
Milyen okokra hivatkozva bujtogat engem.
Galambos. Úgy! őseimre – egyik apróság volt Mátyás királynál – derék emberek voltak az én eleim! de én is az vagyok ám.
Bajszövő. Csekélység, hát még mi?
Galambos. Nagy reménnyel tömött fiatal ember – nevem Tubásdi Ferus.
Bajszövő. leül. Már csak összehordok valamit – A’ felirást két sorral vesszük. Hej Mike!
Mike. jő. Tessék!
Bajszövő. Senkit be ne eressz; ha valaki kérdez, mondd informálni járok. Mike el. Minden sorért különösen fizet. ir.
Galambos. magában. Van é a’ földnek olly rabja mint a’ fösvény!
Bajszövő. Egy sor és a’ felirás az három – ide a’ pénzt.
Galambos. Hihi! nem adom!
Bajszövő. Ugy volt az alku. Mért nem adom he?
Galambos. Uram atyám azt mondá: ha valamiért alkuszom, addig a’ pénzt ki ne adjam, míg a’ jószág kezemben nincs – de tudja mit? kié az a’ mente ott?
Bajszövő. Az enyém! mit akar azzal?
Galambos. Majd én nyakamba akasztom, ’s a’ pénzt minden sorért zsebébe eresztem – ’s így függőben marad a’ fizetés, mert a’ pénz sem az enyém sem az uré.
Bajszövő. felkel. Szörnyü ember ez! no nem bánom, rá akasztja mentéjét. de sehová se támaszkodjék – ide a’ pénzt.
Galambos. Itt van három huszas.
Bajszövő. hirtelen zsebébe teszi. Jól van.
Galambos. Nem úgy nem! csak ide a’ zsebbe.
Bajszövő. Szörnyü makacsság! itt van, egy, kettő, három, de el ne kaparja, megolvasom. leül ’s ir. Majd jó ritkán irom.
Galambos. Most illanom kell – ezt a’ kopott jegyruhát elviszem magammal.
Bajszövő. Hej két sor – eressze belé – haha! be obscurus legény.
Galambos. Eresztem már, itt egy kettő – az ajtó felé lappang, ’s míg Bajszövő nagy sietve ir, kiszökik.
Bajszövő. Két sor! belé – hol van? felugrik. Hej urfi! oda vagyok, tolvaj! hé Mike! Mike! az ajtóhoz szalad. Nyiss ajtót, ragadd meg, hozd vissza! bezárta az ajtót – törd be! nem – nem.
Mike. kivűl. Ne lármazzon Tek. uram, hisz nincs ide haza, majd hazugságban maradok.
Bajszövő. Mentémet vitték el, nem hallod Mike, fogd meg! megöllek. az ablakhoz szalad. Valaki! mi az ördög senki sincs itt? Mike lármázz, tüstént nyiss ajtót. O én szerencsétlen! Mike fuss utána. Jaj tüdőm! verd félre a’ harangot, édes fiam! megajándékozlak, huszonötöt kapsz.
Mike. jő. Mi baj Tek. ur?
Bajszövő. Mi baj te rabló! mért nem eresztettél ki mingyárt? megragadtuk volna, hol van czimborád?
Mike. Nem értem Tek. urat.
Bajszövő. Oda mentém! a’ drága nyuszt, a’ drága posztó, egyetlen kincsem!
Mike. Ej ej! ki hitte volna – hát csak ugyan elvitte az az ármányos?
Bajszövő. Hol kalapom? magam megyek.
Mike. Ebben a’ foltos kiriében?*
Megszaggatott hatást keltő, igénytelen ruha (a ’Kyrie eleison!’ – ’Uram, irgalmazz!’ tépelődő, bűnbánó imájára történő rájátszással).
dejszen az már eltünt.
Bajszövő. Eltünt! jer öltöztess, vagy nem! szaladj a’ zsidóbiróhoz, mondd: ha kifürkészi mentémet adok – nem, nem! te igérj neki sokat. Fuss! Mike el. Az idő eljár – o kézfogás.
Judith. Hát illyen Tek. ur is van a’ világon? nekem házasságot igér, és más ember’ leányát elveszi.
Bajszövő. Ah édes asszonyom –
Judith. Ne is tagadja, az az ur mindent megvallott.
Bajszövő. Az a’ mentés – hová ment? merre ment?
Judith. Azért hordtam a’ sok csemegét? azért hagytam le hizelkedni a’ házibért, hogy utóbb még se legyek Tekintetes? első uram csak szűcsmester-ember volt, de szavát mindég megtartotta –
Bajszövő. Inkább fizesse meg káromat, mért nincs több vigyázat a’ háznál? minek a’ kapu ha nincs bezárva? minek a’ város, ha nincs ember ki a’ lármára segítségre jönne? én megcitálom – máskor mindég ácsorog a’ sok legény, ma mind süket és vak – rendtartás ez? he!
Judith. Én meg többé nem viselem gondját, fülem lesz és nem hallom, szivem lesz és nem érzek, de míg csak szám lesz mindég perelek; mit nem igért! minden vagyonját –
Bajszövő. Lelkem mit beszél vagyonról – a’ mim van is másé, csak úgy őrzöm – hányszor mondottam – szegény vagyok mint a’ persely.
Judith. De jól van, én is positurába teszem magamat*
Nem tágítok, ragaszkodom az álláspontomhoz.
és fel mondom a’ szállást. el.
Bajszövő. Rettentő nap, már fertály hatra – sietnem kell! ez az asszony is dul ful; de mátkám gazdagabb és fiatal! Mit tegyek? a’ szakácsné új! Mike rosz ember – kire hagyjam a’ szobát?
Piroska. jő. Kedves Ur!
Bajszövő. Most jön az egész város nyakamra.
Piroska. Nagy hirü ember – én jövök egy szivreható ügyben – én szerencsétlen vagyok.
Bajszövő. Isten velünk! majd imádkozom az asszonyért – de most lehetetlen értekeznünk – magam is torkig vagyok bajban – elrabolták egyetlen kincsemet.
Piroska. Elrabolták? Hah szép sors! ízmos karoktól átölelve, száguldó paripán hegy völgyen keresztül ragadtatni felséges scena.
Bajszövő. Mentémet rabolták el.
Piroska. Csak azt? o kedves ur, ha ügyemen segít adok én százat.
Bajszövő. Úgy! de ha az is megvolna, lenne száz egy – sajnálom, hogy e’ szerencsét máskorra kell hagynom – holnapra –
Piroska. Ah az én ügyem sürgetős, nekem a’ sors férjet adott –
Bajszövő. ’S tán pénzt nem adott melléje – ajánlom magamat.
Piroska. Ha százezer adhatna boldogságot! de mi a’ földi birtok –
Bajszövő. Kérem százezer!
Piroska. Mi a’ földi birtok ha nincs szív –
Bajszövő. Instálom! százezer és szerencsétlenség össze nem fér, ez blasphaemia a’ sors ellen.
Piroska. Mi haszna, ha nincs szív.
Bajszövő. A’ mi a’ szívet illeti, az enyém tele van érzéssel, csak méltóztassék holnap hozzám jönni, megnyitom szine előtt, és ha lehet segítek, de ma épen a’ szív sürget, mert hora sexta*
Hat órakor (latin).
kézfogásom lesz.
Piroska. Lassan! lassan! szívem reped. O házasság! az az én bajam; kegyed arra készül én pedig elválni akarok, azért is tudományát kérem segédűl.
Bajszövő. In optima forma juris fogom eszközleni, de most –
Piroska. Nem nem! ereim gyöngék, vigasztalás nélkűl ki se tudnék menni.
Bajszövő. Még ez volna hátra – majd én a’ kapuig elvezetem.
Mike. jő. Tek. uram! azt az embert nyomozzák, öt forintot igértem, ha visszahozzák a’ ruhát.
Bajszövő. Jól van fiam! de az öt forintot leszolgálod, mért nem fogtad el magad. Siess add rám a’ másik köntöst. Mike el a’ mellék szobába. Engedelmet édes aszzonyom öltöznem kell.
Piroska. Legalább addig is értse meg sorsomat. Engemet az ég szépséggel és érző szivvel áldott meg.
Bajszövő. Igaz, igaz, a’ figura mutatja.
Piroska. A’ szerencse birtokot is adott. Sok kérők ostromoltak, de szemem csak egyen legelt, ah Bajszövő! az lett éltem’ bajszövője.
Mike. . Itt a’ hamuszínü köntös.
Bajszövő. Salva venia, add rám Mike. felölti.
Mike. Azt a’ ladik kalapot hozzam ki?
Bajszövő. A’ szegletest. Mike el.
Piroska. Tehát úgy volt. Ő megénekelte rózsa-ajkaimat, liliom karomat, mákszemnyi lábaimat, szemem’ tüzét, alakom felségét. Lejtve jött, busan távozott – o boldog arany –
Bajszövő. Arany – arany!
Piroska. Igen boldog aranykor.
Bajszövő. Bohóság.
Piroska. De alig leve férjem, vonakodva jött, vigan távozott – eleget sirtam – sir.
Bajszövő. Kérem szeretettel otthon méltóztassék siránkozni.
Piroska. Valami rosz Muzsával jött isméretségbe; azzal éjjelezett, nálam ásított. A’ szerelmet perpatvar váltá fel, és hidegségünk egész elválásra ösztönöz, mit nem adnék, ki azt végbe hajtaná!
Bajszövő. Az nem lehetetlen csak az a’ bökkenő, hogy a’ divortialis perben az okok vajmi önkénytől függenek; azért a’ moralis argumentumokat physicai erővel kell terhelni.
Piroska. Értem, minden esetre.
Bajszövő. Aztán illy dologban nem elég ám a’ fület ígérettel kecsegtetni, hanem a’ szemnek, vagy jobbban, a’ maroknak is kell élelmet adnunk.
Piroska. Csomó papirost vesz elő. Tán illyessel?
Bajszövő. Bankó! helyesen! – mekkorák?
Piroska. Száz, ötös – Lépteket hallok – kérem dugja el.
Bajszövő. Dugom, dugom. köntöse alá dugja. Én teljes reménységet adok – Hej Mike, a’ kalapot! – Fürgencz jő phantasta*
Fantasztikus, különleges.
ruhában irásokkal. Megint valaki – Hej Mike!
Fürgencz. Salve tudós ember! te ki a’ törvényt űzöd, ’s hogy a’ törvény tégedet nem űz, jele hogy sánta, ’s mivel sánta jele: hogy a’ dajka nem ugy ügyelt reá a’ mint irva vagyon, irva pedig azért vagyon, hogy illy tudós árról ismét sokat írjon, a’ mi írva nincsen. O te perben dícsőült férfi! megfordított czikkelye a’ törvénynek; te kinek élete homályos sententia,*
Homályos bizonyosság; játék a ’sententia’ jogi kontextusával: ítélet, végbizonyosság (perben).
ki fényben ragyogsz a’ sötét szobában, és világosan informálod a’ bóbiskoló birót. Üdvezlégy nemes Ügyvéd! te ki a’ nemesek’ ügyét őrzöd mint a’ róka a’ ludakat, és szereted felebarátodat ten hasznodért. Jer! hadd szoritsalak szivemhez, ez legyen dobogó accidentiád.
Bajszövő. Tartsa magának az ur az íllyen bolond accidentiát.
Mike jő. Itt a’ kalap.
Bajszövő. Botot.
Mike. Hisz nyársnak kell.
Bajszövő. Ha megjövök, elég idő lesz, csak hozd el.
Mike. Hozom. el.
Bajszövő. Látják hogy indulóban vagyok.
Piroska. Semmit sem sejt az ur? ez az én szívem kányája –
Bajszövő. Úgy! Fürgenczhez. Uram! mit keres itt? ki az ur? az ur volna –
Fürgecz. Halhatatlan ember, itt a’ passusom a’ dicsőségre, mind a’ tiz Muzsa alája van irva. irásaira mutat.
Piroska. Hallja! tiz is van neki.
Bajszövő. Kérem hisz csak kilencz van.
Piroska. Hát annyi sem elég? o férfiak!
Fürgencz. Rám hallgass! Én a’ természet’ törvényét a’ politikával egybe füzöm, a’ sötét igazságnak lepke fátyolát felemelem, hadd bámuljon az emberiség hogy semmit se lát alatta – Én meghatároztam mi a’ szép ’s ha munkám híjányos: az olvasó pótolja ki saját eszével ’s ha nincs esze, higyje a’ mit én mondok.
Bajszövő. Az ur bolondházba való.
Fürgencz. Cicero pro domo sua*
Marcus Tullius Cicero római szónok, író, politikusnak a házáért (saját érdekében) tartott beszéde.
– hozzád pedig jöttem, hogy, te mint az emberi ügynek és bajnak curátora e földön könnyebbíts rajtam. Itt áll nyavalyám! Piroskára mutat. először szívembe szökött, aztán fejemet rontotta meg, most vállamat nyomja, rázd le őtet.
Bajszövő. Piroskához. Kedves asszony, magam látom a’ motivumot melly elválásra készteti; ez az ember sült bolond, az az egy jó benne, hogy az elválásban ő is megegyez.
Mike. jő. Itt a’ bot is.
Bajszövő. Most tehát készen volnék, három fertály hatra – A’ mi ezen dolgot illeti tessék holnap reggel hozzám fáradni.
Piroska. félre vonja Bajszövőt. Látja kedves ur! ő engemet vádol, tehernek tart, pedig ő a’ bűnös – hűséget esküdött és tiz szeretőt tart –
Fürgencz. Szinte magához vonja. Rám hallgass, tán azt véled hogy ez az asszony szelíd? O ne hidd, szeme tőr, szive fergeteg, nyelve urnapi harang.
Piroska. Arra esküdött, egyedűl nekem fog élni, és napjában csak az ebédnél látom, akkor is a’ tálra néz ’s nem a’ feleségre.
Fürgencz. Ő eleintén takarékosnak mutatá magát, de a’ tékozló fiu zsugori hozzá képest.
Piroska. Uram! valamit mondok.
Fürgencz. Ügyvéd rám hallgass.
Bajszövő. Rogo! rogo! még összetépnek. Amint hamarjában a’ dolgot reassumálom, az asszonyság még is jobb szivü.
Fürgencz. titkon. Én bámulandó honorariumot adok.
Bajszövő. Mennyit? mennyit?
Fürgencz. Portiot inscribálok, hat sessiot.
Bajszövő. Az urnak is jó szíve lehet – de most vége, majd máskor bővebben erualjuk e’ kérdést, csak egy órát tessék engedni, továbbá életem egészen a’ magoké.
Piroska. Csalfa ügyvéd!
Fürgencz. Álnok itélő! csak zsebedben tartod a’ lelkiesméretet. a’ mint Bajszövőt magához vonja ki esik a’ papiros-csomó kebléből. Hah! mi ez? felkapja. Bankók!
Bajszövő. Az enyém! ide vele! távozzék az ur, én lármát ütök, minő erőszakoskodás, én protestálok.
Fürgencz. Kiadta ezt? Hahaha! Lásd tudós ember! illyen az én felem: kivűl szép, belűl üres – nézz ide, a’ csomót kibontja. felül ötös, alól ötös, belől semmi.
Piroska. Meghalok. a’ székre dül.
Bajszövő. Ki a’ szobámból – Csalás!
Fürgencz. Én megyek, úgy is látom te csak a’ dőréket tudod törvénybe szőni, mélyen nézsz a’ ládába, de röviden az életbe. el.
Bajszövő. Asszonyom! hej asszonyom! elájult – mit tegyek? itt nem hagyhatom – Asszonyom megvan még a’ lelke? Mike jer emeljük fel ’s vigyük a’ kapu alá –
Mike. Mentsen isten! hisz alig liheg, halálos bün volna illy állapotban elhagyni.
Bajszövő. Mike én azt a’ bünt magamra veszem – csak jer vessük ki, hadd zárjak el mindent, még kirabolna ha itt hagynám, most is megcsalt in praesentia, hát in absentia?
Mike. Már azt ne kivánja Tek. uram, inkább hivasson orvost, majd én szaladok.
Bajszövő. Hol van eszed? még én fizessek – maradj – jer fogd meg, magam nem birok vele, átkozott nehéz test – Mike pórul jársz – szaladj az utszára, hídd be a’ kit elől találsz –
Mike. Jol van uram! félre. de már benn marad. el.
Bajszövő. Minő fatum ez. órát nézi. Per deos immortales! hat az óra – Szörnyüség! itt állok pompás vőlegény ’s nem tudok kimenni a’ szobából! az ablakhoz megy ’s minduntalan Piroskára visszanéz. O udvari lakás! senkit nem látok – O én asinus in folio, minek adtam irást – az óra is ellenségem – Már vége, nincs más mód, magam is csak beteg leszek.
Mike. jő. Nincs senki – de ugy van mikor az ember illyen isten háta megé hurczolkodik.
Bajszövő. Fiam én beteg vagyok, székre dül ’s hirtelen felugrik. A’ mente oda lesz.
Mike. Hisz ugy sincs színe.
Bajszövő. Te fényüző – add ide hálóköntösömet. Mike neki adja. Úgy – vigyázz Mike! jó hogy ezt a’ cautelát tettem. Mike aztán sopánykodjál, érted?
Mike. Egész ispita lett házunkból. Judith asszonyt elhivom – vagy orvosért futok.
Bajszövő. Ne bántsd, az egyik perel, a’ másik drága. Mike! ott a’ szugban lelsz medicinás üveget, add ide – Mike oda adja. Úgy! a’ formalitást megtartom – Fiam aztán forgolódjál! tartsd nyitva szemedet – fohászkodjál te rosz ember.
Mike. Sok urak jönnek.
Bajszövő. Talán a’ kedves mátka – Jaj nekem! Mike! essél kétségbe, jajgass! tépd a’ hajadat, nézz ég felé, de ide lent is legyen szemed – mint a’ csókák tesznek.
Egyed, Liza, Fürgencz, Galambos jönnek.
Egyed. Bajszövő ur nem tartá meg szavát, jele hogy önként eláll a’ contractustól mellyet ezen kissaszony’ atyjával kötött –
Liza. Vegye forró hálámat Bajszövő ur! ’s ha tán balul itéltem szívéről, ime bocsánatot kérek.
Bajszövő. Jaj kedvesem! hirtelen nyavalya tartóztatott.
Piroska. felugrik. Jaj nekem is! ideje hogy eljöttetek, ugyan eluntam az ájulást – a’ tréfa egy kicsinyt soká is tartott. Hogy van Bajszövő ur?
Bajszövő. magában. Pereas.*
Vesszen; helyesen: pereat (latin).
O igen gyöngén. Lizához. Liza kisasszony, minthogy betegségem gátolt, minden a’ régiben marad – reménylem jobban leszek.
Fürgencz Hisz illyen nyavalya mellett tán el is mehetett volna – hisz csupa erő, ha csak szívében nincs hiba –
Bajszövő. Az urnak semmi köze hozzám – jaj bizony gyöngülök én –
Fürgencz. Tán meg is hal szegény! édes barátim én abból gyanítom, mert a’ tőlem várandó örökösödés’ kedviért is eljött volna – meg nézem pulzusát – mit mondottam szörnyü lassú, ugy jár mint perei.
Galambos. Be kellene jelentenünk a’ Fiscusnak hogy vagyonát foglalja el.
Bajszövő. felüti fejét. Hah!
Piroska. Ki szólt?
Egyed. Tán Bajszövő ur sohajtozott –
Liza. Minket lekötelezett, ’s ha meggyógyul, első gondom lesz hálámat kijelenteni.
Fürgencz. Hallom sok szép drágaságai vannak –
Mike. Tele van az almárjom mindenféle partékával, a’ szalmazsák is tele van kinccsel – mingyárt kiveszem zsebéből a’ kulcsot. a’ mint hozzá nyul, Bajszövő megüti kezét. Uraim! mozog ám még.
Fürgencz. Az idegek’ végső táncza.
Piroska. Édes kisasszony! én örök emlékül egy borzas fürtöt lemetszek fejéről.
Fürgencz. Én meg gyürümért kifeszítem almárjomát.
Bajszövő. felugrik. De már nem türhetem. Ti sátányok, minő violentia ez? én felverem az igazságot, bezáratlak benneteket. Liza kisasszony ez a’ hűség? most bosszuból is elveszem –
Egyed. Ah Bajszövő ur! örvendek hogy olly hamar felüdült – mingyárt is ujsággal vigasztalom – tudja tehát: míg itt vesződött, az alperes Hontai Úrral megbékült és tartozását le is fizette – ennél fogva a’ pernek szerencsésen vége szakadt – másik ujság az: Liza kisasszony az én mátkám.
Liza. Atyám pedig általam kétszerezve megküldi adósságát – reménylem ezen nyereség könnyen elfelejteti csekély személyemet – im itt –
Bajszövő. Az egész pénznek két harmadát kérem! ide vele – a’ többiért actiot kap.
Galambos. Uram atyám azt mondá: a’ mi nem a’ tiéd azt ne bántsd! azért Mike hozd be a’ mentét. Mike el. Én voltam az instáns.
Bajszövő. Hiénák, viperák, lidérczek!
Fürgencz. Nagyon sajnálom, hogy nekem is le kell mondanom a’ kedves rokonságról – én nem vagyok Liza kisasszony’ bátyja, hanem Fürgencz színjátszó, és ez: Galambosra mutat. Collegám!
Piroska. Engemet pedig Piroska név alatt ismér meg a’ publicum, ez csak próbajáték vala – és részvét a’ hű szerelem iránt.
Bajszövő. Fütyölni fogok.
Mike. jő. Itt a’ mente.
Bajszövő. Hadd lám! ezt a’ mentét fizessék meg – előbb uj volt, most ócska! agyon törték zuzták –
Mike. Hisz kivül lógott a’ szegen – én vigyáztam reá.
Bajszövő. Hát zsebéből hová ment a’ pénz?
Mike. Az én zsebembe – ez az úr –
Bajszövő. Te is rosz ember – te hálátlan ember! te is ezekkel játzodtál egy bunda alatt?
Mike. Engedelméből biz úgy van az.
Egyed. ’S mai naptól fogva hozzám szegődött.
Bajszövő. Vesd le a’ liberiát! semmit se kapsz! rettentő dolog, már az ember ingyen se kap jó cselédet.
Egyed. Mike! hagyd nála csekély javadat, kipótlom!
Bajszövő. Takarodjanak! én házi jusommal élek.
Fürgencz. A’ gyürüt tartsa meg uraságod örök emlékezetre, ugy is csak álkő – ezt a’ nyaláb irást is vegye toldalékul, tessék elolvasni, sok figyelemre méltót találand benne.
Bajszövő. Szörnyen megbosszulom magamat!
Egyed. Most jó egészséget! váljunk el mint jó barátok, ’s ha tetszik legyen ma vendégem a’ holló fogadóban.
Bajszövő. Nem megyek! elmegyek! csak el! el!
Egyed. Ajánljuk magunkat! elmennek.
Bajszövő. egyedűl. De jól van, boszuból is elmegyek, agyon eszem magamat költségökre. Hu! befázom. Szinte kétségben vagyok – mi van itt irva? Fürgencz’ irását veszi és olvas. Fösvénység és őszhaj, Bajszövő! ezek kellemeid, vigyázz, megcsal a’ szerelem. földhöz csapja. Pokolba veletek! o én expungált processus!*
Eltörölt ítélet.
nem szánnám eltépni magamat.
Judith. jő. A’ nászok távoztak, én meg contót hozok, az elmaradt házbért kérem és a’ szállást felmondom – úgy!
Bajszövő. Judith lelkem! házad nem sokat ér de még is elveszlek – légy Tekintetes asszony! nincs adósságod?
Judith. Ah én nem tartozom senkinek – de uraságod nekem –
Bajszövő. Csitt! az enyém léssz – tudod e mi az a’ spectabilis szó – a’ magnificusság se babonaság, csak vigyázz mindenemre – már nem mehetek tovább – majd megmonodm egykor a’ többit – most pénzt kell olvasnom. leül.
Judith. Nem tudom higgyek e –
Bajszövő. felugrik ’s a’ mellék szobán kikiált. Hej szakácsné! dolgodra mehetsz – a’ ludat meg ne öld! mennyi inség!
Judith. Ah kedvesem! térjen magához; a’ mi engemet illet, tán még is öreglegényemhez megyek –
Bajszövő. Azt ne tedd kedves! ím kimondhatatlan szeretlek! átkarolja ’s a’ mellett pénzt olvas. Tiz, husz, harmincz, negyven.
Judith. Nem! már annyiszor rászedett, többször nem fog, megbüntetem! el.
Bajszövő. Még nehány consultatioért tartozik! tovább olvas. Ötven, hatvan – a’ kárpit lefordul.
Kisfaludy Károly.


SZILÁGYI ÉS HAJMÁSI.*
Szilágyi Mihály hadvezér, kormányzó, Szilágyi Erzsébet testvére, I. Mátyás király nagybátyja, illetve Hajmási László temesi főispán; szomszédos földbirtokosok, mindketten ültek török fogságban a mondai színezetű hagyomány szerint (a bővebb háttérért ld. VMÖM. 2., 312–316.)

A’ harcz kitört, a’ harcz lefolyt:
Két bajnok úrfiak,
Szilágyi ’s Hajmás Sztambulon*
Isztambul, a Török Birodalom központja.
Rabságra juttanak.
„Rabság! nehéz láncz! hős karom,
Miért nem vagy te szabadon?”

Csak ebben agg, csak ezt nyögi
Hajmási lánczain;
De társa dall, ’s bút édesít
Enyelgő hurjain:
„Ma éve honn vigan valék,
Most rab, lelánczolt martalék

„Ma szűletésem’ napja van:
Szép húgom, közttetek.
És agg apám, és agg anyám
Nem örvendezhetek
Ma éve honn vigan valék:
Most rab, lelánczolt martalék.”

Czászár leány ezt hallja fenn
Szép Leila egyedűl.
Szánat sohajt el ajkain,
Szemében szánat űl.
És a’ mit lát, és a’ mit hall,
Ah mind szerelmi vágyra csal.

Az est ’s az éj jő, ’s álma nincs,
Haj! ébren álmodik.
Ágyát mosolygó fájdalom
’S kétes remény vetik.
Szemérme hű; de szerelem
Suttog: szép Leila jer velem.

Mély a’ fogolynak lakhelye
Setét falak között;
Fénylő teremből a’ leány
Most abba költözött
Sugár leány, ah szép leány,
Szebb négy világon nincs talán.

„Hitedre azt ha mondanád,
Hős ifju, hogy szeretsz,
Megoldanám e’ lánczodat,
Kit búsan méregetsz,
’S szép honn felé hős karodon
Mennék veled hű hajadon.

„Ölellek” hős Szilágyi szól:
„Oh lány, te égi szem.
Csak a’ mint hozzád hű leszek,
Úgy áldjon istenem.
Szép honnban virrad hajnalom,
Szép honn felé vár nyúgalom.

Titkon szerződik a’ leány
Arany nyit zárakat.
Kihozza rabság’ mélyiből
Vitézlő ifjakat.
Ólban három mént váltanak
’S lovat, lovászt lesujtanak.

Éjfélben és éjfél után
Olly bús olly néma az ut.
Két hős köztt holdnál a’ leány
Sebes rohanva fut.
„Atyám, atyám ne várj reám,
A’ szép magyar föld lesz hazám.”

Harminczadon ’s vámok között
Az ifjak mennek át.
Pogány mez rajtok, nyelvöken
Hordják pogány’ szavát.
„Hová, hová török vitéz,
’S te fénysugár, te gyönge kéz?”

„Szerencse-kísértők vagyunk,
Szerencse jár velünk.
Az egri farkasok közé
Csatára készülünk.
Felelnek ők; de Leila fél,
Remeg, mint parton nyárlevél.

Sztambul felől bús hír repül,
Zendülnek vámosok;
De küzdve két ifju halad,
Utat nyit kardvasok.
„Végy jó reményt szép hajadon:
Magyar kar áll őrt pártodon.”

Csaták között a’ pálya fogy,
Még nem fogy a’ csata.
Fölkel a’ hirre Vajdaság,
Jön villogó hada.
Vajdák utól, Vajdák körűl,
Futással út nem rövidűl.

Mint párducz a’ két ifju küzd,
A’ villám kard peneg
És, isten úgy akarta, itt
A’ Vajdák estenek.
Szigetben*
Szigetváron.
sírva Leila vár,
Mint árva fészken kis madár.

Ő sírva így panaszkodik:
„Egek, mi puszta hely!
Nagy búmmal e’ vadonban ah
Hová bujdossam el.
Miattam most a’ hős szivek
Vajdák’ vasán elvérzenek.”

„De meghalok hős ifjakért:
Sírhalmom e’ határ,
És síratóim farkasok,
’S lesz dúló vad madár.
Atyám, atyám, ne várj reám,
Bűnért setét föld lesz hazám.”

Siralmi közt a’ gyönge lányt
Hős ifjak így lelik,
És gyöngygyé a’ köny, a’ keserv
Örömmé változik.
Mint ifju repkény kerti fán
Szilágyi’ karján csügg a’ lány.

Szigetből a’ leányt viszik
Magyar határ felé.
Zúgó Dunának partjain
Megy útok fölfelé.
’S alattok a’ vész’ mezején
Tajtékot turva, vág a’ mén.

Setéten most Hajmási szól:
„Itt a’ magyar határ.
Bajtárs, megállj! nem érhet itt
Török’ hatalma már.
Víjunk meg ketten, ’s a’ leány
Azé legyen, ki győz csatán.”

„Nem úgy, vitéz felem, nem úgy”
Szilágyi válaszol.
Van nőd honn, van két szép fiad,
Te meg nem válhatol.”
És sír a’ lány: „ah engemet
E’ bajvivástok eltemet.”

De Hajmás nem szól, bősz eszén
Felfordul a’ világ.
’S kezdődik a’ gyász ütközet:
Magyar magyarra vág.
Két villám igy csap össze fenn:
Hajmási eldől véresen.

„Sokáig hős lakodban élj
Oh bajtárs boldogúl;
Bűnömmel én itt elveszek;
’S honn nőm, fiam busul.
Szól, ’s mint az elzúgott vihar,
Hamvába száll a’ büszke kar.



[Metsző: Michael Hofmann, rajzolta: Johann Nepomuk Ender.]


Ott ketten a’ haló fölött
Hűséget eskenek,
’S a’ rabkötél, a’ bús csaták
Örömre fejlenek.
Török virág, magyar kebel:
Ez hő, az rajta hervad el.

Vörösmarty.


LEÁNY-BÚ.

Szép lyányka! az estve leszállt ’s egyedűl
Jársz itt epekedve ’s örömtelenül?
Nincs szebb honod, mint e’ komor sivatag,
Hol zúgva szakad le a’ szirti patak,
’S a’ fülmile’ zengzeti’ bája helyett,
Búsan huhog a’ bagoly odva felett?
Nem hallod az éjszaki durva szelet,
Mint szórja utadra a’ hárslevelet?
Borzadva keres menedéket a’ vad,
’S csörtetve a’ bokrot ürébe szalad,
Mig csendül az óra ’s a’ föld’ pora kél,
Megnyilnak a’ sírok, az élet alél.
Jer lyányka lakomba vezetlek el én,
Nem messze fejérlik a’ sík’ közepén!
„Hagy zúgni az éjszaki durva szelet,
Jámbor fiu, nem megyek én teveled!
Búm’ képe a’ fergeteg, e’ sivatag,
Könnyim’ sürü árja e’ szirti patak.
Hagyd folyni, zokogni, ha szívem eláll,
Szebb fényre kel a’ komor éji homály.
Nem messze a’ völgyi sötét temető:
Ott hamvadoz a’ deli hiv szerető;
’S bár szép szeme zártan előmbe nem ég,
Él bánatom és szivem’ érzete még.
Hagyd zúgni, üvöltni a’ durva szelet,
Elhallgat a’ hiv’ kora sirja felett.
Szép lyányka! nem hallod, a’ hárs csikorog,
Vész dörg le ’s a’ szikla utána morog?
Felkárog a’ varju, röpös denevér
’S a’ lég’ hideg szelletin elfagy a’ vér!
Jer! jer deli lyányka lakomba velem,
Árt kellemeidnek e’ késedelem;
Majd hókebeledre a’ lég’ hüve hat,
Megvérzi tövis liliom-karodat;
Villáma szemednek homályba borul,
Szép arczaid’ éke, virága lehull.
Rózsás nyoszolyára vezetlek el én,
’S szebb létre virulsz fel az álom’ ölén.
Így esdik az ifju, a’ lyányka zokog:
Haj! a’ tövis, a’ hideg ártani fog!
Rettegve az ifju’ szivére simúl,
És útnak eredve lakába vonul.
A’ felleg eloszlik, a’ hold letekint,
A’ vig lebel illatit hordja megint,
’S a’ vad zivatar’ rivadalmi után,
Bájkellemü dalt rebeg a’ csalogány,
’S a’ nap mire hajnali fényre kigyult,
Szép lyányka felejti hogy este busult.

Kisfaludy Károly.


LEPÉK.

A’ hernyó lepe lesz, ’s nemesebb sorsára megy által,
Ó csak az ifjak közt vannak előre lepék.

Szenvey.


BÁJVIOLA.

„Ragyogsz felém, éj’ csillagfátyola,
Könyűmen rengesz, hold, szelíd istenné!
Ah nem levék az éghez hivtelenné,
Reményem még is messze pártola.

Itt e’ kebel, melly tisztán lángola,
’S nincs bájsereg, melly őt körülröppenné,
Nincs vándor itt, ki szellemkarra venné;
Kihez sohajtsak, én kis viola?

Meg-meglep ollykor, mint örömkövet,
Jobb életből egy boldog-édes álom,
’S bennem, körűlem tündérfényt szövet.

Mind hasztalan. Szebb vágyim’ nem találom.
Kegyarczban kél, mosolyg-fel ídeálom:
De hervadóra nem nyit bájövet.”

Szemere.


A’ BÁJVIOLÁHOZ.

Miért epedsz te kisded viola?
Homály alul emeld ki gyönge fényed’;
Hidd, nem sokára visszatér reményed,
Közel dereng jövendőd’ távola.

Fel bánatodból, melly meggátola,
Ártatlanul éldelni tiszta kényed’
Tekintsd, öleld bennem bájtűneményed’!
’S szép ídeálod melly elpártola.

Oh hála! látom, belsőd’ érdelém,
Ragyog levelkéd, melly indult hervadni,
’S öröm-könyekkel im mosolygsz felém.

Itt keblem, itt a’ kedvest elfogadni.
Te bírd örökre leghübb szívemet
Melly érted ég, míg hantom eltemet.

Képlaki Vilma.1
Ezen lelkes asszonynak, Szemere Pál’ hitvesének hattyúdala († Marczius’ 26. 1828).


EPEDÉS.

Ott a’ távol’ kék ködében
Díszlik élet-kellemem,
Szent ohajtozás’ hevében
Arra pillant bús szemem –
Mint repűlnék! ó de vad
Sorsom tiltja; nem szabad!

Intenek mosolygva nékem
Ott keletről a’ hegyek,
Int szelíden bájvidékem;
Útat arra mint vegyek?
Kinn az élet’ terhe nyom,
’S benn emészt a’ fájdalom.

Lepkeszárnyú esti szellő!
Melly körűl lengsz engemet,
Szállj el, érintsd kéjlehellő
Szűz ajakkal hívemet.
Súgd – Dezsőtől érkezel:
Keble’ völgyét nyissa fel!

Mondd a’ kedvesnek susogva,
Mondd, hogy őtet tisztelem!
Súgd, hogy itt igába fogva
Őt sohajtom, képzelem.
Tőle számüzött az ég,
O de szívem híve még!

Súgd, ha éjszakon borúlni
Látja ő a’ kék eget,
Vagy kelet felé vonúlni
Éjbarnán a’ felleget;
Értse: bennem a’ ború
Nem kevésbe szomorú.

Súgd a’ kedvesnek, ha látja
A’ szép alkony’ csillagát,
Értse: sokszor bús barátja
Így vidítja fel magát:
Csak te biztatsz, szent remény!
Játszi csillag! égi fény!

Végre súgd o lenge szellő,
Súgd szelíden, hogy csak ő
Életemnek drága ’s kellő,
Földi mennyem tőle jő.
Jó szivéből – súgd neki –
Hogy Dezsőt ne ejtse ki!

’S lengj Etelka’ szép szemére,
’S ott ha érzesz könnyeket,
Lopd el, és rózsám’ kelyhére
Hintsd, mint harmat gyöngyöket;
’S én, ha virrad, angyalom’
Szent vizét lecsókolom.

Szenvey.


A’ BORKIRÁLY.

Csak bor, csak lyány’ szerelme
Szívem’ fő gerjedelme;
Mit nékem a’ világ?
Ha más thronusra hág,
’S hírnek fut ellenébe,
Pálczájától kezébe’
Félvén a’ sokaság:

Fenn áll királyi székem,
Országot a’ sors nékem,
És pálczát szintugy ád;
A’ szék a’ lyány ölében,
Ország borom’ kelyhében,
’S a’ pálcza myrtus-ág.

Kölcsey.


NEMZETEM.

Mint az eget ’s földet rázó
Keletégi lángvihar,
Hont keresni jött szikrázó
Szemmel ’s karddal a’ Magyar;
Veszélyek köztt hív lélekkel
Követő védangyala,
Gazdag földre vezette, melly
Téjjel mézzel foly vala;
Az időnek forogtában,
Örökében, birtokában,
Beiktatván királyát,
Megtartotta hazáját.

Szent törvénye kötelében,
’S aranyszabadságában
Élt hazája’ kebelében
Védett bátorságában;
Tulajdonúl csak a’ Magyar
Kedvelt hív barátkozást;
Se’ jó idő, se’ zivatar
Benne nem tett változást;
De ha a’ baj felkivánta,
Éltét ’s nyugalmát nem szánta,
Éjjel nappal síkra szált
Nem rettegte a’ halált.

Más’ kincsét nem sovárgatá,
Magájéval beérte,
De ki fészkét háborgatá
Annak útját kimérte.
Elejétől – szűnve néha –
Örök háborúban élt:
Fergetegként zúdúlt fel ha
Látta jönni a’ veszélyt,
Melly hazáját és királyát
Fenyegeté, vérpályáját
Vigan futá meg ezért,
’S a’ szeretett nemzetért.

Most békésebb napok kelnek
Hunnia’ égkörére,
Puszták vérrel meg nem telnek
A’ nemzettest’ vesztére:
Adja Isten hogy zár legyen
A’ békesség’ templomán.
’S egy Nemes se keseregjen
A’ háború’ vérnyomán;
’S hogy a’ haza’ alkotója,
Népe, ’s dicső megtartója
Áldott legyen nevében
Az öröklét’ könyvében! –

Határtalan bátorsága
E’ nemzetnek, ’s kegyelme,
Büszkesége, igazsága,
Hívsége és szerelme.
A’ tős Magyar még szereti
Ősei’ tulajdonit,
És szokását meg nem veti
A’ régit, a’ hajdanit;
Adja Isten míg mi hozzánk
Bízik édes áldott hazánk,
(Ekként buzog érzetem)
Tort ne lakjon nemzetem!

Melly törvénye’ szentségében
Nagyot ’s kicsinyt egyre néz,
Szabadsága’ védletében
Halni néki nem nehéz;
Királyának szent szavára
Oda adja mindenét,
’S egyetlenegy kis javára
Csak úgy kéri Istenét:
Hogy a’ király’ fegyveréért
’S érte ontott sok véréért
Míg az élet ’s világ tart
Ne felejtse a’ Magyart!

ifj. Kapuy Károly.


A’ VÉRTESI VADÁSZ IFJAK.

Idyll.
Vértes’ völgyeiben czirkálgata Kende napestig
A’ vadlakta sürük’ közepén, de nem ejthete zsákmányt
Fürge, ’s ügyes máskor sereget halmozni vadakból;
Ügytelen ő mostan, ’s szomorún ott fekszik az ernyős
Cser’ töviben,*
Az árnyas csertölgy alatt.
vadüző dárdája leütve fejénél,
Tőrei bomlottan heverésznek szerte az ingó
Szálu füben, karjára füzött gyors sólyma is orrát
Szárnya alá rejtvén bokor ágon vesztegen üldel.
tegzes Talabor kutató vizslákkal azonban,
Társa vadászatban Kendének, ’s melleje dülvén
Első ejti szavát a’ búsongásba merülthöz.
Talabor.
Illy gyönyörű estvén, ó Kende, henyélve hogy ülhetsz?
A’ tölgyek’ sudarát csak alíg ingatja az alkony’
Szelleje, ’s hallod e a’ völgynek forrása mi kedves
Csörgedezéssel foly? makkot ropogtatni kibúvik
Sűrü bozótjából a’ vadkan, szarvasok, őzek
Illatozó fűvekre ’s hüves forrásra sietvén
Könnyü szökésökkel meg-megzördítik az aljas
Bokrokat. Ím’ az üdő kedvez, jer Kende vadüzni.
Kende.
Csendes az est, torkos hurosok’ repülése suhogni
Messzire elhallik, ’s a’ hulló asszu levelkék
Neszt ütnek, legjobb ez’ üdő a’ lesben ülőknek;
Nem nekem: ó Talabor hagy most kényemre nyugonnom,
’S azt mire kedvemnek nincs ingere, tenni ne kisztess.
Talabor.
Vaj! mi baj ért téged? Karczos lön e durva tövistől
Könnyü inad, vagy üzés közben sziklára botolván
Térdeidet sinled?
Kende.
Nem karczos durva tövistől
Könnyü inam, sem üzes közben sziklába nem ötlém:
Más, Talabor, más ok, nem testem’ sérve*
sérülése.
pihentet
E’ cser alatt engem. Lebegő tündéres alakban
Már szemeim’ régóta csalá egy karcsu leányka,
Majd a’ csergeteges völgyben szedegetve virágot,
Majdan amott az alágördült sziklára felállva
Andalog ő egyedül, láthatni piroslani kezdő
Hajnali fénynél őt, és a’ langy alkonyi szélben.
Ah de miként a’ harmatozó felhői szivárvány
Fut, ha felé közelítni sietsz, ő ugy futa tőlem.
Csak ma – de balgatag én, nem tudtam bírni hevemmel,
Csak ma közelge idébb hozzám, ’s én messze ijesztém.
Talabor.
Mondd, mondd Kende, mikép volt az? mert hallani vágyom.
Kende.
A’ mogyorósban amott császár madarakra kiraktam
Tőreimet, sólymom féldárda vetésnyire tőlem
Nyugvék a’ csemetén, mellynek kapkodja lecsüggő
Ágait a’ csermely, halk csend terjenge körűlem.
Mig én lesben ülök, suhogást sejdítek amonnan
Jönni közelb hozzám, ’s ő volt, a’ karcsu leányka.
Ah de mit ér ismét vesztét felujítni szivemnek?
Talabor.
Abba ne hagyd szavadat; miesett, már monddsza, továbbad?*
A továbbiakban.
Kende.
Félve körül nézé a’ völgyet, mintha veszélytől
Tartana, ’s lassudadon, lépdelve közelgete nyugvó
Sólymomhoz, karjára vevé, ’s czirogatta szelíden,
A’ pázsitra leült azután ’s kínálta patakból.
Mint dobogott mellem, mikor őt koszorúba virágot
Látnám szedni ’s vadász madaramnak fűzni nyakára.
Leshajlékomból kicsuszám, ’s lappangva közelgék
A’ sürü gallyasban hozzája, de – fergeteges szél
Mért nem zugtál most? – neszemet hallotta, sikoltva
Felriadott, ’s eltünt, jeleit sem hagyva nyomának.
Nincs orom e’ bérczen, mellyről nem lestem azóta,
Nincs sudarasb gyertyán, se sürübb gallyakat övedzett
Tölgyfa derék, de haszontalanúl! ő nem jöve többé.
Talabor.
Kende, zavarba hozasz, csalogat minapóta naponnan
Engem is egy kegyalak, jön, fut bujdosva előlem.
Kende.
Mit szólál Talabor? csalogat? mondjadsza miképen?
Talabor.
Játszadozik csaholó ebeimmel, hogyha feléje
Vizslatnak; minap is, hogy két őzborjat üzék fel
Bokros alomjokból, ebeim körülötte hizelgtek,
’S a’ fiatal két vad távol menedékre elillant.
Kende.
Tréfa beszédet téssz Talabor, ’s csapodárnak akarnád
A’ lyányt festni; minő hát köntöse ’s leple, ha láttad?
Talabor.
Mint ég’ kéke lebeg, lebegett kék köntöse térdig,
Leple reczés, havazó teljes lábszára födetlen,
Csiklandós talpát kötözé puha bőrbe galanddal.
Kende.
A’ lepel és köntös küljegy, ’s nem dísze csak egynek,
Termete ’s arcza minő? millyen szeme, ’s fodra hajának?
Talabor.
Mint teli hold a’ ritka ködön, vagy gallyakon által
Hinti ezüst fényét: kitünék téjarcza*
Tejfehér arca.
azonkép
A’ recze fátyol alól; de bogár e, kökény e, vagy égi
Kék szeme, nem vehetém addig ki, szemölde szivárvány
Boltra hajult ’s kitünő, liliom deli homloka ’s tiszta.
Termete karcsu, nyulánk, teljes, szögfodrai lengnek.
Kende.
Untig igaz. Talabor te gyanúsnak látszol elöttem;
Hajnal előtt, e’ völgyben imitt, hol járni szokásod
Nem vala, mit keresél? íved megeresztve lelógott
Oldaladon, se’ vadászdárdát markodba szorulni
Nem láttam, sem ebet fürkészni csaholva körűled.
Talabor.
Álnok Kende, minap te lopád el fecske kopómat
’S küldni ajándékúl akarád a’ karcsu leánynak.
Nem tudom, azt véled? haza jött még az nap, irás volt
Kis szerelem valló leveled feltüzve, nyakörvén.
Kende.
’S most mi közöd vélem? mért hágsz ki vadászi körödből?
Szarvasok, őzek után küldesz szép csörge patakhoz
Nemde ravasz? tölgyest mutogatsz, ’s makkozni kibúvó
Vadkanokat, ’s te magad lyánykára leselkedel addig.
Talabor.
Én ugyan azt tehetem, mert ejte ma sok vadat ívem;
Nem te is, a’ ki előtt kényén elballag az őzfi,
Hasztalanúl hányod dárdádat szarvas ünőkre,
’S éjre üres táskával inalsz kalibádba nyugonni.
Kende.
Bár mit tégy, de hiába teszed, mert ő szeret engem
’S mást kivülem senkit, tudom azt többféle jelekből.
Talabor.
Sőt kivülem senkit, tudom azt többféle jelekből.
Vagy mi jelet tudsz mondani szólj, ’s az enyémre figyelmezz.
Kende.
Tölgylombokból van rakogatva kis éji tanyácskám,
Zöld ’s eleven mindég, mert a’ szép lyányka naponkínt
A’ fonnyadtakot elszedi, és felujitja frisekkel.
Talabor.
Míg ő nem kedvelt, szoktam hörpölni marokból
A’ csermely folyamát, mostan hárs szíjra akasztott
Vájt kéreg poharam, mellyet készíte az édes.
Kende.
E’ cser alá járok délben kipihenni kevessé,
Lássd e’ gyönge mohát ő hordta fejemnek alája,
’S völgyi virágokból fűzött koszorúkat ez ágra.
Talabor.
Most, ha szakad, vagy megtágul kanyar ívemen a’ hur,
Nem szoktam felhuzni magam, ama’ tölgyre akasztom,
Látja az édes lyány, ’s a’ hurt tegzemre feszíti.
Kende.
A’ minap új leshelyt választék, honnan az ót is
Láthattam, százszor közelített puszta tanyámhoz,
’S könyvei gördültek, vélvén eltüntem örökre.
Talabor.
Szarvas borjat üzék ma egész a’ messze nyilásig,
’S a’ nyires’ aljában leütém dárdámmal, azonban
Visszatekintek ’s ím’ őt látom jönni nyomomban.
Kende.
O Talabor ne boszonts, ’s szünjél számlálni az álnok
A’ csapodár lyánynak játékit, vajmi csalékony
A’ szerelem ’s vak rabjaival gyakran árnyat öleltet.
Talabor.
Légyen akár tündér, vagy légyen játszi leányka,
A’ ki csal igy bennünk; még is, vaj! kellemes érzés
A’ szerelem, ’s édes, ha epeszt is, hordani lánczát.
Itt hallgattanak a’ versenygő ifju vadászok,
’S lassu zörej támadt a’ tölgyfa harasztban utánok,
Dárdájához amaz, de emez kap ivéhez azonnal,
’S a’ képzelt vad után mereven bámulva megállnak;
Mert két lyányka szalad lejtő lebegéssel előlök,
Testvérek, köntösre ’s nyulánk termetre hasonlók.
Kis nefelejtsekből koszorúkat fontak az ifjak’
Fekve után álló tölgynek derekára, ’s reá volt
Kendével Delilán, ’s Talaborral metszve Jolánka.

Czuczor.


A’ FÜRDŐ LEÁNYKA.
Rejtsetek-el bokrok, lyánykám fog fürdeni e’ kis
Érben; míg kecseit kémlem, o rejtsetek-el.
Hah, már jő! Millyen bájt, ’s díszt nyér általa a’ táj,
’S minden mint vídúl égi tekintetitől.
Már a’ partnál van, már kezd vetkezni, habozva
Foly-le ruhája, egek! milly gyönyör’ árja fut-el.
Melly kecs, melly kellem van egészen elöntve alakján,
’S melly deli bájkeletű alkat igézi szemem’:
Gömbölyü kis kezivel hókeblét fedve belépik
A’ hűs érbe; örömtelve fogadja-el az.
Szétfolyt fürtjeivel fris szellők játszva, azoktól
Kellemes árny gyönyörű hattyunyakára borul.
Most lemeríti magát, ’s veletök kezd játszani kedves
Kis habok, oh mi vigan szöktök elébe neki.
’S mint toldul liliom tetemit csókdosni feléje
Mindenitök, ’s milly bús, tőle zokogva ha vál.
Írígylem sorsod’ boldog patakocska, helyetted
Lenni nekem mi gyönyör volna, ’s mi mennyei kény.

Szentmiklóssy.


SZIRMAY ILONA.

A’ tizennyolczadik század’ elején a’ belső zavarok után, a’ megerősített ősi szent törvények’ boldogító védelme alatt az egyetértés isteni szelleme összebékétette hazánkban a’ Fejedelmet hős-lelkü népével. Nyugalmas egymásban bízó öszinte barátság számkivetette az eggyes nemzetségek’ köréből a’ régi viszálkodás mindent dúló lelkét. De midőn igy mindenki zavaratlanul élne a’ jelenvaló örömben, Szirmay István’ házát szomorú gyász érte. Szodoray Boldizsár kedvelt rokona a’ háznak, egy a’ legkedvezőbb testi, lelki kellemekkel tündöklő ifjú, a’ vadászatból hazaérkeztével könnyelmü enyelgései közt, midőn az őt hallgatóknak szokott elevenségével elbeszéllené: miként ejté le az ellene törekedő medvét, forogtában véletlen elsütvén fegyverét, az épen a’ kert ajtóból kilépett Klárát, István úr’ egyik kedves leánykáját, agyon lőtte. Kétségbe esve, búcsút sem vévén az ifjú, az iránta meghidegülni látszó siránkozó Szirmay háztól, gyilkoló fegyverét széttörvén, erősen feltett szándékkal szerencsétlen tettét örökre gyászolni, elbujdosott Szirmáról.*
Szirma: Tiszaszirma (ma: Drotinci (Дротинці), Ukrajna); Ugocsa vármegye.
Több napok után, midőn az első keserűség’ legfájdalmasabb bényomásai már lecsillapodának, István úr mindenfelé küldözött eltávozott kedveltje után, de a’ keresők mind nála nélkül tértek vissza, senki sem mondhatta, merre vette útját, a’ környékben őt senki nem látta.
A’ keserüség’ üröm-poharát nem üríté még ki egészen Szirmay István; kevés üdő mulva a’ már rég betegeskedő elöregedett atyja, György úr, minekutánna a’ jelenvalóknak utólsó áldását osztogatta volna, és kedves, mindenkor engedelmes fiának, második hitvesétől Mikolai Judittól született még gyönge egyetlen leányát, a’ gyönyörü Ilonkát, féltestvéri oltalmába ajánlaná az örökké valóságba általköltözött. Mélyen megilletődött szivvel ölelte meg sirdogáló hugát István, ’s kérte az özvegyet engedné által neki az árvát, ki betölthetné atyai szivében Klára’ halálával történt hiányát. „Majd fiam, szólt az özvegy, ha engem’ is elszólít atyád után a’ végzés, légy gyám-atyja húgodnak, most én kötelességem a’ gyönge leánynak az ösvényt kinyitni, miként lehessen boldog az életben, én fogom szivét irántad féltestvéréhez igazzá, érzékennyé tenni, hogy benned testvért, ’s atyát egyszersmind tiszteljen.” István megnyugodván mostohája’ akaratján magát ’s húgát a’ szép Ilonkát, anyai szeretetébe ajánlotta.
Ekkor történt a’ Karloviczi béke*
A karlovici (karlócai) békét még 1699-ben írták alá, az osztrákok és szövetségeseik, illetve a törökök; a béke 1716-ban tört meg, ekkor a Savoyai Jenő vezette császári sereg Péterváradnál legyőzte a törököket, és visszafoglalta a Bánságot uraló Temesvár várát.
elbomlása 1716 ikban; a’ török sulyos járma alatt nyögött még egy szép része hazánknak, a’ Temesvári bánságban lakó honfiak sohajtva néztek a’ már megszabadult, hosszas polgári csaták után megnyugodott felföldre, szivszakadva várták onnét a’ mentő segedelmet. Az alatt míg Eugen Péterváránál tökéletesen megverte Ali nagyvezért, táborát feldúlta, Temesvárt győzedelmes seregével vivta, Moldvábol Erdélyen keresztűl kártékony hullámként áttört a’ védetlen határokon egy erős tatársereg hazánkba, a’ karpát’*
Kárpátok
berczeiről mint leszakadott felhő, Mármaros, Ugocsa, Szatmár vármegyéket elborítá pusztító durva csoportival. Lángban égtek a’ meg ürült lakosaiktól elhagyatott helységek, a’ bő aratás termékeny gyümölcsét, vagy magával vitte, vagy porrá égette a’ halált pusztulást lehellő ellenség. A’ szolgaságra még alkalmatos fiatala mind a’ két nemnek rabszijra füzetett, baromként hajtatott a’ határok felé; a’ magokat védeni akarók pedig a’ tehetetlen vénekkel minden irgalom nélkül a’ legkínzóbb öldökléssel felkonczoltattak. A’ pórnép’ kunyhóji, az urak lakásai, a’ szentegyházak egyenlő sorsra jutának, kiraboltattak, porrá égettettek. A’ halál ezer alakban, a’ pusztulás ijesztő képekben dult, uralkodott a’ szerencsétlen három megyében.
Szirmay nemzetség magát Szirmán bátorságban nem vélvén lenni, mert a’ Tisza völgyén mind inkább lejjebb, meg lejjebb nyomult a’ Tatár, átköltözött a’ Tiszán ’s vagyonával az erdőségbe rejtezett. Túr vize folytában egy gyönyörű tölgy és bük erdő között, kellem vidéken fekszik Fertős Almás,*
Fertősalmás (Ugocsa vármegye).
’s a’ Szirmayak ide költözködtek. Bátorságban lévő vélekedéseket minden nap más más hir nyughatatlanította. Félelmek szünt kevessé, mert hirét hallották, hogy a’ Túr vize mellől Mármaros felé húzódnék a’ pogány; már remények a’ menten maradásra feltünni kezde, midőn a’ külső munkákra szétment parasztság iszonyú sikoltással „Nyakunkon van a’ tatár.” a’ faluban vissza szaladott. Ugy is volt. Számos tatár csoport sebes vágtatva a’ Halmi útról Almásra rohant. A’ veszély elkerülhetetlen vala.
Szirmay mindenével a’ templomba futott, ennek erős falai oltalmában addig védelmet reménylett, míg valahonnét segedelmet küldene az ég, a’ szent falak közt a’ főldre borulva könyörgött annak mentől hamarábbi elérkeztéért egész háznépével. Az irtóztató jajszó, a’ felgyújtott falunak a’ templom ablakin bevilágitó magasra lobbant lángjai bizonyosá tették a’ rettentő ellenség elérkeztét. Ragadozó fenevad kivánsággal rohantak bő prédát ahítva az úriházra, de midőn ott jobbadon mindent üresen találtak, bőszült durvasággal, mindent összetörtek zúztak; a’ halálra kinzott szolgáktól megértvén azonban az uraságnak templomba rejtezését, vadorditással nyomultak a’ szentegyház felé. A’ bezárt kemény ajtók, ’s a’ magas ablakok feltartóztatták az első rohanást, de ezen akadály csak szempillantati bátorságot adhatott. Csak hamar lángba borult az egész épület, az ajtók béfeszítettettek, ’s igy a’ Szirmayak a’ tatár rabjai lettek. Ilonkát egy durva tatár fertelmes kivánsága’ áldozatává tenni törekedett; gyönge galambként védte magát az ijedségtől elerőtlenedett leány, midőn Taguth*
a török szó eredetileg ’bálvány’-t jelent, itt a tatár csapat vezérének (fiktív?) neve.
az erős vezérfi még jólkor oda érkeze, ’s az elhalt leánykát a’ czudar’ buja körmei közül megszabadítván ön rabjává tevé.
Nem sokáig tartózkodtak a’ rablók Almáson, mert már az a’ hir repdezett: hogy Szatmár környékén a’ rettenetes első meglepetés ijedéséből felbátorodtak a’ lakosok, Babocsay, és Bagosy Alispányok alatt Szamos partján Szinnyérváralján öszve sereglettek; ezen hősek későbben Szatmárnál, és Nagybányánál az ott táborozó ellenséget tökéletesen megverték, ’s továbbá e’ kettős győzedelemtől lelkesítve Ugocsában rabló nagy csoport ellen is már útban volnának. Öszveszedvén a’ fenyegető veszély elkerülése végett széttobzódó csapatit Taguth vezérfi, szép zsákmányának Szirmay Ilonkának lelkében örülve, a’ határok felé indult.
Szirmay mindenkép igyekezett magát ’s rokonit megmenteni, de módját nem lelhette; érettök gazdag váltságpénzt reménylvén a’ tatár, erősen őriztette. A’ legdurvább szivben is, ha bár silány érzésben él azon tisztelő tekintet, mellyel a’ gyenge nőnemet kémélni szokta a’ vad is, úgy Ilonka kelleme is gyakran kivetkezteté fenyegetődző durvaságábol a’ pogányt. Taguthtól reszkedtek alattavalói, ’s igy Ilonka kérelmére a’ Szirmayak szelidebb sorsra jutottak.
Mármaros földén Vizó és Iza folyók völgyeit meredek hegyláncz választja egymástól, rengeteg erdő födi a’ magas hegyek bérczeit. Bukovina felé irányozott utján Vízó völgyében, mozgott az öszve csoportozott tatárság, a’ Magyarok pedig Iza völgyén akarták Mamajulecz bérczre felhágva, útjokat elállani. Fent a’ hegyen több napi fáradságos útazás után megállapodott egy estve a’ magyar sereg, lent a’ völgyben pedig a’ setét éj’ vastag árnyékában számtalan tüz által megvilágosítva látszatott a’ tatár tábor. Fent Babocsay rendeléseket tön a’ jövő napra, Taguth pedig lent magát nyugodalomnak adá. Szirmay István, a’ már csak alig pislogó tűz melegénél a’ kövecses földre terülve, a’ huzamos gyalogolás súlyátol elbágyadva szunnyadott, talán hogy utolsó nyugalmat leljen hazája’ földén; rokonai pedig egy felvont sátorban a’ leterített ponyván feküdtek. Egy férjfi, félmagyar féltatár gúnyában, vigyázva, lopódzva a’ vigadó, vagy a’ bor erejétől elkábultan alvó tatár csoportok közt Szirmay tanyájához jutott, ’s a’ lángra lobbant száraz cserlomb csak hamar elalvó világánál hamar reá ismért, kit keresett. „Ébredj István” ezt sugta fülébe az idegen. Szirmay a’ halk szóban isméretes hangot vélvén, felült fektéből; nagy volt csudája a’ tatár öltözetűnek ajkain magyar hangokat hallani. „Ki vagy mit kivánsz?” – kérdé az idegent, de ez szájára tett ujával hallgatást ajánlott, ’s megfogván erős kezével Szirmay’ karját felvonta ültéből, ’s intett hogy követné. „Hová?” kérdé csendesen István úr. A’ setét hegyekre mutatott az idegen. „Rokonimat elhagyjam?” suttog Szirmay a’ sátorra tekintve. „Oda fent segít az.” viszonoza az isméretlen. Jer ne késs! Vigyázva, nyomokban elnyújtozva alvó tatárokon általhágva a’ mind inkább csillapodó táborból szerencsésen kilappangtak.
Többször akarta tudni Szirmay ki volna vezetője, de ez a’ beszédet veszedelmesnek itélvén, folyvást hallgatott, őtet is csendességre inté, míg elvégre a’ szük völgyet áthágván az erdőbe értek. „István, atyám, barátom, gyámolom! az Isten segített.” Szólt most az idegen. „Boldizsár te vagy e?” kérdé álmélkodva Szirmay. Egymás’ karjai közé rohantak. Rövideden elbeszélte Szodoray az örvendezőnek szerencsétlen esete után, melly most is őt olly igen boldogtalanítja, hol bujdosott, miként jött ezer veszély közt Erdélyből a’ tatár pusztitása alatt Szinnyérváraljai táborba, miként harczoltak a’ hősek Nagybánya megszabaditásakor, hol ő is jelen volt, most hol vagynak a’ magyarok, ’s hogy másnap, ha az Isten’ végzése engedi, megtámadják a’ tatárokat, Borzánál útjokat elállván. Igy beszélgetve a’ már készülő hősökhöz értek. Szirmaynak a’ megnyert szabadság vissza-adá erejét, lovat, fegyvert kért, kapott, ’s így készült a’ másnapi szent csatára.
Szent Mihály hava’ hetedikén terhes felhőkbe burkolva jött fel a’ nap, sugárzati csak ollykor lövelhettek a’ tatár táborra, hol Szirmay eltünte végett nyughatatlanság zsibonga; magok a’ rokonok jajgató sirásra fakadtak, kinzó bizonytalanságban lévén István’ sorsa iránt. Taguth az őröket bosszúja’ mérgében mind lenyakaztatta. Elindulásra fellázadt a’ tábor, a’ rabmagyarok elkeseredett lélekkel, minden lépten inkább meg inkább csökkenő reménnyel, sanyaru útjoknak indultak; tudta azt mindeggyik: hogy ez légyen az utólsó nap, mellyen a’ haza’ földjén sirhatnak.
Borza helység a’ Virzi, és Csárkány hegyekről lenyúló völgyek öszvejötténél hanyatló parton fekszik; itt zúdulás történt a’ völgy’ szüke miatt lassan mozogható tatársereg között „Hátunkon a’ magyar!” előbb suttogva jött e’ hír egy fülből a’ másikba, de további terjedésével az ijedség nőttön nőtt, zavar ’s tolongás lőn. A’ rabmagyarok szive erősebben vert a’ dagadozó melyben; minden hegy tetőn, minden fa megett mentőket kerestek a’ szabadulni óhajtók szemei. Mig végre „A’ kereszt győz!” kiáltással az úton mindenfelől lovasok, a’ hegyekről pedig gyalog-hajdúk, rusznyák vadászok az ellenségre rohantak. Taguth Csárkány hegy emeletire akarta vinni népét, ennél akart új rohanást tenni a’ magyarokra, de itt is előre tört Szodoray, ’s puskásai seprő tüzével vissza taszította. A’ zavarodás igy közönséges lőn, a’ tatárok mindenfelől bekanyarítva kétségbe eséssel védték magokat, de jobbadon mind a’ méltó bosszú áldozati lettek, ’s a’ rabszijon szenvedők keveset kivéve megszabadultak. Ilonka azon kevesek közt vala; egy izmos tatár a’ harcznak elején mindjárt lovára kapván a’ Borza patak kövecses völgyén Virsi hegyre, onnét Bukovinába ragadta. Hijában kiáltozák nevét a’ megszabadult Szirmayak az erdőken széjjel, mert oda futott a’ gyönge nőnem a’ szabadulás’ nehéz szempillantatában. Ilonka nem volt sehol. A’ bús anya’, a’ megszomorodott testvér’, a’ nyugtalanul minden felé futkosó, keresgélő Szodoray’ örömök igy hijányos maradott. Ilonka nélkül tértek vissza honokban; a’ tudakozók is, kik a’ huzamosan tartó háború miatt tovább a’ határoknál soha sem mehettek, mindenkor nála nélkül tértek vissza a’ várakozókhoz.
_____________

Krimtatárságnak*
Krím-félsziget.
nevezik azon csupán egy keskeny szikla hegygerincz által a’ száraz földdel öszvekapcsolt ’s a’ fekete tengerve nyiló félszigetet. Azon szép tartományt akkor durva vadtatár csoportok lakták. Sok száz keresztyén rab szolgált itt a’ pásztorságot üző, vagy rablásból élő a’ Stambuli Szultán*
isztambuli szultán (uralkodó).
oltalma alatt kegyetlenkedő tatár tunyaságnak. Hazánk akkori pusztítói közül is, kik a’ hősök fegyverétől boszútlan elszaladhattak, megtartott zsákmányaikkal ide vonakodtak. Tankucz is, azon lovas tatár, ki Ilonát magával vitte, ide való volt. Taguth a’ vezérfi Borzánál halva maradván a’ leány Tankucz rabja lön.
Mingyer falu volt honföldje Tankucznak, juh ’s kecske nyáját Kaczavajka egyetlen leánya őrzötte jelen nem létében; örömmel fogadta a’ leány hazatért atyját, nagy szemekkel bámulván a’ szép magyar leányt. Ilonka testalkotása, kellemetes ábrázatvonásai reménységet ébresztettek Tankuczban: hogy azt szépsége tökélletes kifejtődésekor a’ Szultán’ háremje meggazdagítására nagy kincsen el fogja adni, minden erős munkától kezdé kímélleni, minden mulatozásra szolgáló üdőtöltéseket megengedett neki. De Ilonka, ámbár a’ tatár leány mindenkép igyekezett is kedvét keresni, bús maradott; érzékeny szivében a’ szorongató honvágy’ hervasztó fájdalma emészté erejét, szüntelen sírt, panaszkodott, kedvet semmiben nem talált. Kaczavajka elvitte őtet a’ legszebb rétü legelőkre, megmutogatta ott neki a’ lakosok kövér nyájait, gyors lófuttatásokat, vagy hol az együgyű pásztor nép a’ hosszú bodzafurullya bús hangja mellett vadtánczát ugrálta, de mosolygás itt sem jött Ilonka’ szép ajakira. Még leg örömestebb ment Ilonka a’ tatár leány’ izmos vállától támogatva, a’ magos hegyekre; ott szerette nézni a’ nap’ lementét, tudván azt: hogy arra fekszik messze hagyott hazája, ott térdelt le a’ Mindenható előtt ’s meg-szabadulásáért zokogva esedezett, onnét küldé fohászait az érte kesergő anyjához, kedvelt rokonihoz; ott ült még csak a’ lenyugvó verőfényből egy felfel csillámló sugárt láthatott, ott beszélte el Kaczavajkának hazája’ szépségét, népe’ szokásait, nemzetsége’ szomorú történetét. A’ tatárleány máskép nem igen lágy szive megindult a’ fájdalmas panaszon, de csak azzal tudta vigasztalni, hogy a’ Nagyúr fényes Szerailja a’ felséges Stambulban, hova Ilonkát atyja szándékozik eladni, még tündöklőbb lenne magyar kastélyánál; ezen rettenetes vigasztalásmód a’ szegényt még szomorubbá tevé. Tankucz elveszté gyakorta türedelmét, dorgálta, fenyegette a’ leányt, ha meg nem szünik engedetlen, ’s nem igyekszik vidámabb lenni, mint más tatár rabjával fog vele bánni, vagy mentől előbb eladja a’ tengeri tolvajoknak; illyenkor Ilonka letérdelve kérte a’ tatárt, tartaná magánál, mert félt a’ szegény szülötte-földétől még messzebb szakadni, árva szivében felébredett néha a’ remény, melly őt az öröm szárnyain vissza vitte anyja’ ölébe. A’ tengeren-túli földtől rettegve, ha egy két nap vidámabb lett is, de csak hamar visszadőlt fájdalmi’ súlyába.
Igy folyt el pár esztendő a’ nélkül, hogy a’ leány’ vigasztalatlansága legkisebbet is szünnék, kifogyott így minden éltető ereje sáppadt, egészségtelen lett, elhervadtak teste kellemei. Tankucz látván szándékát mindinkább eltünni, rosszabbul kezde vele bánni, a’ legalacsonyabb kézi munkákra szorította, ’s ezek Ilonkát mentől előbb sírba döntötték volna, ha a’ könyörületes Kaczavajka gyakran terhe alatt nem segítené.
A’ török és hazánk közt vége lőn a’ két évig tartott győzedelmes csatázásnak. Krímiában szenvedő több keresztyén rabszolgák mint hadi foglyok ki váltatván, honokba mentek. – Egy szép reggel, midőn Ilonka Kaczavajka társaságában a’ nyájtól haza jönne, különféle tárgyakról beszélgettek együtt. Ilonka mit tatárul kiejteni nem tudott, magyarúl mondotta; egy a’ leányok után ballagó utast igen figyelmetessé tevék Ilonka’ magyar szavai. „Ha nem hibázok – megszólamlék az útas – hugom! magyar leány vagy.” A’ magyar szóhang, nemzeti, habár elrongyolódott, katona öltözet, honosinkat isméretessé bélyegző ábrázat, reszkető örömre gerjeszték a’ meglepett leányt.
„Az bátyám, az vagyok, – szólt mélyen sohajtva Ilonka – szegény magyar rableány, itt szenvedek már két év óta, nem kétlem kegyelmed is magyar; merre vándorol?”
„Hová már szivem régóta vágyódik, szülő földemre. Erdély hazám, Maros’ partján lakom. Temesvárnál megfogott a’ pogány, azóta itt raboskodtam; mostan kiváltva, ha Isten erőt annyit ád, hazámba ballagok – Te hugom hová való vagy?”
„A’ még kicsiny Tisza’ partjára – viszonzá Ilonka – ha tudja jó öreg, hol van Ugocsavármegye? Szirma helység honom, onnét is Szirmaynak nevezik nemzetségemet.”
„Híres nevetek Erdélyben is. – Mit üzensz rokonidnak? vagy írj levelet, a’ kinek akarod, kezéhez adom; hej mert tudom, be nehéz a’ szép szabad hontól távol, vele szövetkezetlen lenni.”
„Szívepesztő fájdalom – mondá Ilonka – jer utánnam öreg! kövess Kaczavajka, kérjük apádat engedjen írnom szülémnek.”
Örvendve futott a’ faluba Ilonka, érzékeny kérését a’ tatár meghallgatta, parancsolá egyszersmind, hogy irja meg 100 aranyra becsült váltságát. Teljes megelégedéssel irta Ilonka e következendő sorokat: „Én a’ pogány tatártól elragadtatott Szirmay György’ árva leánya Ilona. Édes Anyám Mikolay Judith! a’ pogány tatár 100 aranyat kiván értem, a’ nagy Isten’ nevében kérem édes Asszonyanyámat, szabadulásomban igyekezzék, mert már erőm nincs, majd mind lefogyatkoztam a’ sok sírásban, és immár a’ pogány eladott volna, de mindég reménykedtem hogy el ne adjon, minden nap szid és ver, fenyeget, hogy elád a’ tengeren túl Konstántinápolban. Maradok leánya édes Asszonyanyámnak életem fogytáig Szirmay Ilona. Itt vagyok Mingyer faluban 1719.”
Mintha az ég nyílna-meg ezen sorok által úgy örvendett nekik Ilonka „Üdvezeld hazámat.” szólt sírva örömében, midőn azokat átnyújtá az öreg Andornak „csókolom anyámat, bátyámat Istvánt, mondd nekik mennyit szenved leányok, mennyit sír, sohajt; az Isten vezéreljen jó magyar hazádba” Zokogva borult az öreg vállára, ki homlokát megcsókolá „Légy nyugodtan hugom – szólt – az Isten el nem hagyja a’ jámbort.” Ilonka pedig nem szólhatott, hanem hevesen megragadta az öreg száraz csontos kezét ’s számtalan csókokkal illette. Érzékeny volt ezen szempillantat, maga a’ vad tatár is öszve ránczolódott homlokkal állt, bámulta a’ leányt; Kaczavajka pedig sajtot, túrót, sült kecske húst nyújtott az utasnak, ki mindnyájoknak sok jót kivánván, nagy útját folytatta. Szerette volna Ilonka messze elkésérni a’ katonát, de a’ gyanakodó tatár féltette, ne hogy Ilonka elszökjék ’s visszatartóztatta.
Megkönnyebbedett valamennyire ’s szelidebbé lön Tankutz emberibb bánás módja által Ilonka’ sorsa. A’ megelégedés: hogy anyjának irhatott, a’ remény a’ megszabadulásra, a’ gondolat, sorait anyja’, ’s bátyja kezeikben tudni, vidámabbá tevé. Szive könnyebben vert, vére felelevenedett, nem sírt már többé, ha fohászai a’ sanyarú várakozás végett gyakrabbak lettek is. Szenvedő fejér arczáját az eleven pirosság gyengén festegeté, szorosabb vonzódással viseltetett pogány urához. Kaczavajkával gyakran enyelge is, hivta magával, magyar férjet igért neki, tanitgatta némelly asszonyi kézi munkákra. Tankucz is örült a’ szépülő leány kedvének, gyönyörködve tekintett reája a’ szép aranyakat már markában vélvén.

Egy csendes nyári este kinn ült Ilonka a’ falú napnyugoti térén, hol ollykor a’ pásztorok öszvegyűlni szoktak, ott nézte azoknak mulatozásaikat, minő gyorsasággal értik a’ nyargalódzást, a’ sebesen futó lóról legnagyobb ügyességgel képesek ők leugrani, ’s ismét a’ ló hátára felkanyarodni, nyargaltokban az orstort magoktól messze-elhajtani, a’ levegőben azt újra elfogni, egy paripáról a’ másikra átszökni. Mosolyogva vizsgálta Tankucz a’ leányt, ki kedvét látszatott találni ezen mulatozásokban.
Megszünt egyszerre a’ mulatság, vidékiek érkeztek, kiki a’ jövevényekre bámult. Panait György*
Nem találtunk róla adatot, feltehetően fiktív alak.
volt ez, a’ Moldvai Hoszpodár’ kapitánya, lóvásárlás végett jött e’ vidékre. Panait üdvezletét szivesen viszonozták a’ pásztorok, kiki lovait elejbe vezette. Panait meglátván az ábrázat ’s test alkotásával a’ tatároktól olly igen különböző Ilonkát, felőle szorgalmatosan tudakozódott; megértvén származását, azonnal eltökélette a’ leányt tulajdonává tenni. Alkuban lépett a’ pénzohajtó Tankuczal, 150 aranyban meg is egyeztek. Még ezen estve tudtára adta Tankucz a’ leánynak, hogy a’ kapitánnyal Mingyerből el fog utazni azon szín alatt, elhallgatván eladatását, mintha Panait magára vállalná Jasszyból haza küldetését. A’ semmi veszélyt nem-sejtő leány kimondhatatlanul örült, nem győzte kérdeni mennyire volna Jasszy a’ magyar földhez? midőn értette a’ távolságnak csekélységét, szivéből köszönte Panaitnak iránta mutatott pártfogását.
Másnap a’ legszebb reménnyel vált meg Ilonka Mingyertől. Kaczavajka sirva búcsúzott el tőle, nagyon megkedvelte a’ keresztyén leányt, kivánta értésére adni, hogy meglégyen a’ kapitánytól véve, de reszketett atyja’ haragjától „Vigyázz magadra, csak ezt súghatta fülébe – a’ Bojár Panait nem legjobb ember.” Elhűlt Ilonka, megfélemlett, de a’ gondolat, hogy a’ Kapitány is keresztyén megszüntette minden kétségét. Útnak indultak, könnyezve tekintett vissza a’ délczeg ló’ hátáról Mingyer kunyhóira, hol annyit szenvedett. Panait szépen bánt az útban Ilonkával, mindenben kedvét kereste, ’s igy semmi oka nem lön a’ gyanakodásra.
_____________

Jasszyba érvén Panaitnak megváltozott előbbeni maga viselete. Kaczavajka intő szavai bételjesedének. A’ vad oláh mindenkép igyekezett a’ leányt tulajdonává tenni. Eleinte ha Ilonka reá emlékeztette Mingyerben tett igéretére, hímezett hámozott, várakozást, béketürést ajánlott, más szorgos foglalatosságival mentegette magát, továbbá mosolygott, vagy vállat vonogatott, végre tudtára adta a’ leánynak, hogy őt 150 aranyon megvásárlotta a’ tatártól. Felundorodva hallotta ezt Ilonka, átkozta alacsonságát, az ég büntetésével fenyegette; de Panait csak kaczagott, ’s azzal kecsegtette, hogy nem volna mitől félnie, mindenkép jobb dolga volna itt, mint a’ tatárnál, és csupán csak tőle függ, hogy egész birtokának asszonya légyen. Előbb Panait kegyes bánással akarta a’ leány’ szivét megnyerni, csinos ruhákat, gazdag ajándékokat fordított szándékának végbevitele’ elősegélésére, de Ilonka ellentállott minden hódító ajánlásainak; továbbá a’ czudar a’ leány szunnyadó indulatait igyekezett fellázítani, ingerlő mulatozások, a’ testi érzékiséget felgyújtó tánczok, játékok által akarta a’ tisztaság’ és erkölcs útjáról elvonni, de a’ napkelet elpuhult, elfajult csábító kellemei között is nyugodt maradott a’ magyar szűz, hideg megvetéssel gyülölvén a’ fertelmes csapodárt. Gyakran erővel, nem ritkán fenyegetéssel törekedett czélját elérni, de mind ezek ellen erősen, tántoríthatatlan lélekkel kikélt Ilonka, felséges tisztasága semmi szennyt nem szenvedvén.
Ennyi testi, ’s lelki veszélyek közt ismét lankadni készüle a’ leány’ egészsége, az éjjel, ’s nappali sirás sovánnyá, szintelenné, lelki beteggé tették. Míg végre résszerént a’ rút fösvénység, ne hogy a’ leányért aranyait minden haszon nélkül elveszítse, résszerént magától a’ Hoszpodártól Rakovicza Mihálytól, kinek értésére esett Ilonka gyötrelme, megfeddetése reá birták a’ kapitányt a’ leány’ könyörgéseinek meghallgatására. „Ne gondold Ilonka – mondá ő, hogy én irántad, igazságtalan akarok lenni, hitvesemnek akartalak én annyi Moldvai szépek közül választani, mindenek felett szerettelek; de most már meg győzvén indulataimat, hogy irántad tiszteletemet megbizonyítsam, még ma irok itt léted felől anyádnak.” Szomoruan köszönte meg a’ leány, a’ mit hallott mert kevés reménysége volt kéméltetni, hol annyi kellemetlenségnek vala kitéve.
Azonban Panait szavát megtartá „Isten éltessen Szirmay Györgyné! – így iratott egy magyar levelet a’ leány anyjának – csudálom hogy annyira halasztod leányod Ilonkáért való beküldésedet, a’ 300 aranyat. Mentől hamarébb azért megszerezzd a’ 300 aranyakat, küldd el frissen. Veled én jót tettem, te pedig késel. Hanem még egy forgót ezüstet, és egy párducz bőrre való ezüst gombot lánczával küldj a’ 300 aranyon kivül. Leányod Ilona jól van, nem beteg. Engem hamar tudósíts. Isten veled Szirmayné, jót kiván György Kapitán.”
_____________

Egy őszi komor estve magányosan ült Szirmayné csendes lakásában. Eltünt már minden reménye valaha szerencsétlen leányát megláthatni, midőn kinn az udvaron az ebek’ ugatásai valamelly idegen érkeztét jelenték. „Istentől jó estvét Nagyasszonyom”, szólt egy gubás paraszt. Andor a’ vén katona volt ez, kire Mingyerben Ilonka levelét bízta. „Mi járatban vagyon kegyelmed?[”] kérdé az asszony. „Levelet hozok tatárországból” viszonozá Andor. Majd le roskadott Szirmayné, e’ hirnek hallására, az asztal’ szegeletére támaszkodva, mozdulhatatlanul állott. „Él e? hal e leányom jó ember, láttad e?” akadozott, ’s elfojtódott hangon kérdezé, az öröm, ’s félelem közt hányatott anya.
„Még akkor élt nagyasszonyom – felele Andor – de már biz annak nagy üdeje, mikor én vele beszéltem, a’ nagy út testi lelki nyomorúságok, éhség, szomjúság többször kénytelenítettek az útban szalmára feküdnöm; halálomat vártam, higyjjed nagyasszonyom, a’ haláltól csak azért féltem, mert mi becse is lett volna előttem ezen e’ sanyarú életnek, csak azért féltem mondom, ne hogy leányod’ levele elveszne, jól tudom magamról a’ magyar szülött miként vágyódik szép honjába vissza.” Míg ezt mondá Andor kebléből kihúzott egy rongy tekercset, ki vette belőle az irást „Mint két szememet őriztem asszonyom” szólt tovább ’s azt általadta a’ nyughatatlan Szirmaynénak. Sírva, örülve olvasta kedves leánya’ keze irását, bort, sültet hozatott Andornak, kinek többször el kellett beszélni, hol látta Ilonkát, mit szólt, hogy volt felőltözve, jó szinben volt e. Az érzékeny anyai szív tapasztalhatja csupán azon örömet, mellyet most Szirmayné érezett. Másnap repűlt volna önmaga a’ messze útra; de több esztendei emésztő búslakodásai, ’s aggott kora elgyengíték testét.
Épen ekkor Szirmán volt Szodoray, kész szolgálatját ő azonnal ajánlta; az útra minden készületek megtétettek; már indulóban volt midőn Panait György’ levele is megérkezék. Uj öröm, erősebb remény vigadozást okozott a’ Szirmay háznál. Új készületek tétettek a’ kapitány kivánságainak bételjesítésére. Szirmay István atyjától reámaradott gazdag kótyag ezüstben foglalt forgóját*
kócsagtollas díszforgó kalapra.
Szodoray párducz köröm ezüst csatját oda ajánlotta. Mikolay György pedig almás szürke legjobb négy lovait az útra béfogatta. Megáldva az egész háztól elindult Szodoray az arannyal tölt erszénnyel. Andor örökös kenyeret kapott Szirmán.
Azzal a’ megnyugtató feltétellel, örvendve szivében, a’ Szirmay háznak kedves szolgálatot tenni, az olly sok üdeig szenvedő leányt anyjának, bátyjának kedveltjét megszabadítani, az útban reá vigyázni, épségben rokoninak átadni, aztán a’ világtól, hol neki édes öröm nem látszott virítani, örökre búcsút venni, utazott, ’s elért Szodoray Moldovának anyavárosába; minden késedelem nélkül Panait kapitány’ lakását megtudakozván, az ajándékokat magához vévén oda ment.
Hogy magyarok érkeztek, csak hamar elhirült a’ városban, Panait’ házában is meghallatott. Ilonka melyében doboga az érzékeny szív, minden léptén a’ vas rostélyos ablakon csüggött, nem látná e már azokat közeledni, mert hogy azok érette jöttenek, nem is kételkedett. Maga Panait szokatlan udvarisággal bement a’ leányhoz, hizelkedve értésére adta a’ követség’ elérkeztét. Ilonka már rég készült ezen szempillantatra, napkeleti szabású ruházatinak magyar formát adott, egyszerű csinossággal felöltözködve, remegve várta rég ohajtott vendégét. Mint a’ zordon felhők közül több komor napok után ki villanó nap, ’s megfiatalodott pompában jelen meg az emberi szem előtt, úgy tündöklött ma Ilonka, tartós szenvedéseinek végén magát tudván, szemeiben az égi öröm boldogsága csillámlott.
„Üdvöz légy hazám leánya, szép húgom,” illy köszöntéssel lépett be Szodoray Ilonkához, hol a’ kapitány is jelen volt. A’ leány közel volt a’ le-roskadáshoz, midőn ohajtott vendégében Szodorayt, kedves rokonát, megismérte – Szodoray ajaki közt is megfagyott a’ szó, midőn amaz elragadtatott gyenge leánykában, olly minden női bájjal diszeskedő szüzet talált fel. Szemei elbájolva mulatoztak a’ szép leányon, szivét egy még soha nem értett gerjedelem tölté meg. Az öröm első meglepésének múlta után „Hozott Isten bátyám Boldizsár” szólt Ilonka, legszivesebb nyájassággal oda nyujtván az ifjúnak kezét, ki azt a’ leg tüzesebb indulattal melyéhez szorítá. „Csókol anyád, csókol bátyád István, csókolnak rokonid, monda Szodoray, sziv szakadva várnak; itt vagynak ajándékaid – a’ kapitányhoz fordult – itt vagyon a’ váltság pénz,” ’s a’ zacskó aranyat, az ezüstös forgót, a’ párducz köröm csatot a’ kincsre vágyódó oláhnak odanyújtotta.

Ilonka térdelve, az Egekre emelt kezekkel hálát adott a’ Mindenhatónak hogy annyi súlyos veszélyek közepettén egész valóját menten tartotta. Panait örült a’ kincsnek, kiváncsi fösvénységgel markába szorította az erszényt, nehézségében vizsgálata annak értékét, a’ kotyóg forgót süvegére tüzvén tetszett önmagának. Szodoray megutálva nézte a’ gyávát, „Adja az Isten – mondá bosszúsan – hogy valahára kardommal levegyem fejeddel eggyütt.” „Ilonka – mondá Panait – szabad vagy, elmehetsz, köszöntöm anyádat, emlékezzetek rólam.” A’ leány boldogsága’ örömében kezdé köszönni Panait’ tettét; de Szodoray megfogván kezét elvonta előle. „Nincs mit köszönnöd hugom – mondá – nem szive vitte őt a’ te elbocsátásodra, hanem az arannyal tölt erszény.”


[Metsző: Michael Hofmann, rajzolta: Johann Nepomuk Ender.]


Még egy bosszús tekintetet vetvén az oláhra magával ki vitte a’ leányt.
Szodoray Ilonkával, megkapván a’ Hoszpodár’ bátorságot adó levelét, elhagyta Jasszyt, hogy a’ honvárakozók’ kedvét mentől előbb betölthesse. Az útközben az eggyütt társalkodás, az egymásban bizakodó bátorság, az egymás szolgálatjára kész szivesség, a’ viszonozott rokon szeretet’, mind a’ két még eddig szerelmet nem tapasztalt szivet édes ömledezésbe hozta. Szodoray kedvet nyert az eddig utált élethez. Ilonka pedig szabadítójával eggyütt élni örökre ohajtott. Illy érzékenységgel, ’s indulatokkal értek a’ haza földre. A’ kárpáth’ veszedelmes útján leszállottak a’ rázós kocsiról, gyalog ballagának. „Húgom haza földjén vagyunk már – szólt Szodoray – arra Ugocsa, merre lelapulnak a’ magas bérczek.”
„Áldom az Istent, mondá a’ leány a’ mutatott tájra függeszté szemeit – hogy ez örömöt meghagyta érnem, áldom őt, hogy te vagy vezetőm.
Áldom én is – szólt a’ felmelegült ifjú – Ilonkám! ma legelőször több évek óta, mert ma tapasztalom erántam megnem szünt atyai oltalmát, szivemben ki nem hagyta aludni az embereket boldogító isteni szikrát, áldlak téged is Ilonka Istenem után, hogy ez indulatokat bennem felébresztéd.”
Elpirulva simult a’ leány, halván az ifju’ szavát, annak vállára. „Itt a’ reánk vigyázó Istenség előtt vallom szerelmemet Ilonka.” szólt Boldizsár, által karolta a’ karcsú leányt: hiszem hogy csupán te tehetsz boldoggá.”
„Ha az anyám, ha a’ bátyám engedi.” – viszonozá a’ leány, de szemérme „én nem ellenzem” szavakat ki nem hagyta mondatni, de szive érzette: hogy egyet értett vele.
Így értek az előre boldogok Szirmára, hol őket az egész boldog atyafiság már több napok óta várta. A’ viszonlátás legérzékenyebb ünnepét a’ Szirmay szép nemzetség között lehetetlen leírni, az érzékeny mely érezheti ezt.
Csak Szodoray’ öröme volt még tökéletlen. „Ha anyám, ha bátyám engedik” ezen a’ kárpáthon mondott szavai Ilonkának fülében majd örvendetesen, majd gyászosan csengettek. Ilonka’ bátyja az, kinek leányát ő vigyázatlanul meglőtte; félt: nehogy azon irtóztató ok István urat iránta idegenségben tartsa. Hamar meg akarta tudni a’ nyugtalan ifjú, vallyon menny, vagy pokol légyen e jövendőjének tárva, kinyilatkoztatott mindent, mit szive érzett, mit lelke ohajtott.
„Lelkünk szól-ki belőled Boldizsár, mondá a’ vidám anya, még elindulásod előtt már Ilonkát neked szántuk, vele akartunk tégedet ismét elszilajkozásodból hozzánk édesgetni.”
„El nem hagytál engem én Istenem” szólt Szodoray. Ölelő koszorút font az egymást átkaroló Szirmay rokonság, ’s a’ boldogság’ tetejére jutott.
_____________

1737ben ismét török háború lön. Nehogy a’ pusztító tatárok újra beüssenek a’ magyar földre, határokat védő seregeket állítottak-fel a’ szélső vármegyék. Szodoray ki bontakozott 13 év után legelőbbszer az őt boldogító’ karjai közül, fegyvert fogott. Egy szaguldozó csapattal áthágta a’ határt adó kárpátot, Vámánál, hol Moldavicza öszve szakad Moldova folyóval, egy a’ törökkel tartó, hazánkat pusztítással fenyegető oláh csoportra talált, vezére Panait volt. Megütközött véle, győzött: Jasszyban feltett bosszúját teljesítette, mert a’ verekedés közt Panaitra találván, egy vágással fejét ketté hasította, ’s így a’ magyar kótyag forgó ismét a’ magyar tulajdona lön.
Kiss Károly.


NÉPDALOK.

1.
Rákosi szántó a’ Török alatt.*
A referencia csak cenzori félrevezetés, „útilevél” Toldy szerint, Kisfaludynak „saját kora forgott elméjében”. Vö. Kisfaludy Károly Minden Munkái, I., szerkeszté Toldy Ferencz, Heckenast, Pest, 1859, 195.

Mirűl apám nagy búsan szólt
Hogy itt hajdan szebb élet volt,
Érzi szivem ’s felsohajtok,
Ammint Rákos’ térén szántok.

Hol Mátyás az igazságos?
Te láttad azt boldog Rákos!
Tán itt nyargalt hajdanában,
Hol én szántok mostanában.

Mondják, itten vitéz urak
Összegyültek, tanakodtak,
’S ha csatára trombitáltak,
Mint a’ sasok víni szálltak.

Eltüntek ők! Rákos te állsz,
Meződön hány embert táplálsz,
Hej de magyart alig látok,
’S nehéz szívvel tovább szántok.

Pest Budárul sok nép kijár,
’S alig érti nyelvünket már,
Hej! ma holnap a’ magyarszó,
Ritka mint a’ fejér holló.

Hűs szél támad onnan felül,
Zúgó szárnyán sötét köd ül;
Tán a’ por is e’ szép mezőn,
Nemes szivek’ hamvábul jön.

Barna leány a’ falubul!
Hej ne igyál a’ Rákosbul!
Magyar csonton foly a’ vize,
Könyektül sós annak ize.

Rákos! Rákos! hová lettél?
Szép hiredbűl de kiestél!
Fáj szivem fáj ha ezt látom,
’S hazám’ földjét sírva szántom.

2.
Husvét után két hete már,
A’ szép leány a’ kertbe jár.
Jöszte, rózsám, jöszte
Hamar ki,
A’ bokorban lelsz te
Odaki.

Zöld a’ levél, hüs az árnyék,
Játszanak ott hiv gerliczék.
Jöszte, rózsám, arra
Szaporán,
Jobban megy a’ munka
Csók után.

Tüske van ott csalfa legény,
A’ sürübe nem megyek én,
Van szeretőm nekem
Odabe,
Ki majd elvesz engem
Pünkösdre.

3.
Hej violám, szép violám,
Te csak nem is tekintesz rám,
Pedig ha rám tekintenél
Kék szememben szivet lelnél.

Barna hajad’ simítsd hátra,
Hadd nézzek én szép arczádra,
Hadd nézzek rá utóljára,
Búm eltemet nem sokára.

Bár csak piros rózsa volnék,
Kebled felett elhervadnék,
De szíved’ nagy keménységén
Fejér rózsa lettem már én.

Hej ki ne menj a’ mezőre,
Sokat sírtam a’ zöld fűre,
Majd szememnek bús harmatja,
Lábaidat megáztatja.

Isten hozzád édes kincsem!
Tovább immár nem tűrhetem,
A’ faluban muzsikálnak,
Elmegyek én katonának.

4.
Nézzd, a’ hegyek pipáznak,
A’ kaszások megáznak;
Ha szeretőm megázik,
Nálam azért nem fázik,
Van nekem jó tüzhelyem,
Meleg tüzhely kebelem.

5.
A’ Tiszának kies partján
Járok én szép rózsám után.
Tisza! Tisza! mondd-meg nekem,
Szép rózsámat hol keressem!

Tisza! habod azért vidám,
Mert te benned fürdött rózsám,
Móta rózsám vizedbe szállt,
Barna szine fejérré vált.

Hol szép rózsám! mondd-meg Tisza,
Válj mézzé ha vized’ issza;
Mondd-meg hogy ha értem sohajt,
Kebelemre visszaohajt.

Irígy Tisza, te csak nem szólsz,
Szigetek közt némán lefolysz;
Én is puszta sziget lettem,
Búmnak árja foly körültem.

6.
Vedd sarlódat, édes kincsem,
Aratni jer most én velem,
Te melletted, édes rózsám,
Mingyárt jobban megy a’ munkám.

Danolj rózsám, a’ nótában,
Mint szivünkben szerelem van,
Szép is a’ dal ha szerelmes.
Bús legyen bár, még is kedves.

Kössd-be fejed’ a’ kendővel,
De szép arczád’ ne takard-el,
Virágos kert az én nekem,
Örömimet onnan szedem.

Nagyon süt a’ nap délfelé,
Pihenj-le a’ kereszt mellé,
Dülj szűrömre édes rózsám,
Enni majd hoz édes anyám.

Én addig a’ kútra megyek,
Hogy fris vízzel enyhítselek,
Ha csókot adsz érte, rózsám,
Hárommal megköszöni szám.

Aratgassunk aztán megint,
Míg az este álomra int;
Ád az isten így kenyeret,
Így veszlek el én tégedet.

7.
Messze fénylik a’ Balaton,
És engemet partjához von;
Immár tudom miért fénylett,
Mert szép rózsám bele nézett.

Hej szép rózsám! tekints rám is!
Hadd derüljön bús szívem is:
Ollyan az mint a’ Balaton,
Ha felette szélvész vagyon.

8.
Az én kincsem noha szegény,
Még is szívbül szeretem én,
Sok legény van a’ faluban,
De mint Palim egy sincs ollyan.

Édes anyám nehesztel rám,
Ha durrogat az én rózsám,
Mikor házunk előtt korán,
Kiballag szép nyája után.

Ne durrogass jó galambom
Félbe szakad édes álmom,
Jó esik bár ha nézhetlek,
De álmomban megölellek.

Fris bokrétát kötöttem én,
Neked adom barna legény,
Tüzzd a’ hűsön kalapodra,
’S emlékezz-meg galambodra.

Vedd elő kis furullyádat,
Fujd el rajta bús nótádat,
Tán a’ szellő erre kapja,
Hogy rám gondolsz, megsusogja.

’S én a’ kertben ha gyomlálok
Szép nótádra visszadanlok,*
Visszadanolok, visszaéneklek.
Megdanlom hogy te léssz kincsem,
Míg utólsót ver a’ szívem.

9.
Hej csicsergő kis madár,
A’ szép leány csapodár;
Ha csapodár jól teszi,
A’ legény úgy keresi.

Hej a’ rózsa tövises,
A’ szép legény negédes;
Ha negédes jól teszi,
A’ leány úgy szereti.

Hej be csipős a’ csalány,
Kesereg a’ szép leány;
Ha kesereg jó teszi,
A’ mint főzte, úgy eszi.

Hej savanyu a’ kökény,
Házadosik a’ legény;
Ha azt teszi, jól teszi,
Majd utóbb megérezi.

10.
Szülő földem’ szép határa!
Meglátlak e’ valahára!
A’ hol állok a’ hol megyek,
Mindenkor csak feléd nézek.

Ha madár jön, tőle kérdem,
Virulsz e még szülő földem!
Azt kérdezem a’ felhőktül,
Azt a’ suttogó szellőktül.

De azok nem vigasztalnak,
Bús szívemmel árván hagynak;
Árván élek bús szívemmel,
Mint a’ fű melly a’ sziklán kel.

Kisded hajlék, hol születtem,
Hej tőled be távol estem,
Távol estem mint a’ levél,
Mellyet elkap a’ forgószél.

11.
Szomszéd asszony’ udvarába,
Két galamb szállt minapába;
Bár elmémet mint futtatom,
Mellyik szebb, azt nem tudhatom.

Egyik fürge mint a’ kis hal,
Arcza piros mint a’ hajnal,
Nem is csuda, két nap süti,
Bogár szemét ha felüti.

Nappal is éj látszik haján,
Rózsa virít kerek ajkán,
Ha ez csókra tüzesednék,
A’ méreg is mézesednék.

Mint a’ hattyu szép a’ másik,
Mikor rózsák között játszik,
’S mintha búzavirág kelne,
A’ fris havon, ollyan szeme.

Líliombul szőtt arczáján,
Gyöngybe foglalt édes ajkán,
Szelíd öröm mulatozik,
Onnan más szivébe szökik.

Haj csak ide röpülnének,
Be örűlnék a’ szőkének;
De a’ barnát is szeretném,
Szint olly kedvvel ölelgetném.

12.
Mély a’ Duna közepén,
Át nem mehet a’ legény,
A’ parton áll hijában,
Sohajtozik bújában.

Mért jöttem át a’ Dunán,
Csalfa szerencse után,
Túl a’ Dunán is szegény,
Innen is az vagyok én.

Hej pedig túl a’ Dunán,
Vár engem a’ szép leány,
Ott áll és int hijában,
Siránkozik bújában.

Volna hajóm a’ Dunán!
Érte mennék szaporán
Volnék hab! be örömest
Átölelném a’ kedvest.

De sem most sem azután
Révet nem lel a’ Dunán;
Egymásé nem lehetnek,
Hej! azért hogy szegények.

13.
Túl az erdőn lakik rózsám,
De az álnok nem jön hozzám,
Búcsu óta nem láthattam,
Azóta nem is alhattam.

Nem alhattam szerelmemben,
Úgy befészkelt az szívemben,
Kitépném, de mint a’ madár
Kedves helyre csak visszajár.

Daru megjön és a’ gólya,
De nem az én kedvem soha,
Bús leszek én míg az nem jön,
Ki ott lakik túl az erdőn.

Holnap reggel virradóra,
Elmegyek én a’ halomra,
Onnan nézek a’ szép tájra,
Kincsem’ fejér hajlékára.

Haj! de ott csak füstöt látok,
’S eltünik az, mint az álnok,
Mint az álnok, ki elhagyott,
’S öröm helyett könnyet adott.

14.
Rózsa! rózsa! mit csinálsz
Egyedül a’ kertben?
Ha szebb örömre találsz
Ne élj ott ridegben.
Az élet ha nem páros,
Téli virág, nem szagos.

Harmat csillog kelyheden;
Ne sírj édes rózsám!
Ha bú fekszik élteden,
Átültetlek hozzám,
Kelyhed legyen ajkamé,
Gyökered a’ szívemé.

15.
Ha én tiszta patak volnék,
Galambom’ kertjében folynék,
Tán hattyúként nyári este,
Fris vizemben megfürödne.

Ha én zöldellő fa volnék,
Galambom’ kertjében állnék,
Föltartanám a’ nap’ hevét,
Hogy ne süsse szelíd képét.

Ha illatos virág volnék,
Galambom’ kertjében nyilnék,
Tán vig kedvvel leszakasztna,
’S keble’ havával itatna.

Ha én gyönge szellő volnék,
Galambomra legyezgetnék,
’S míg édesden álmadozna,
Ajkam ezer csókot lopna.

Ha én fülemile volnék
Galambom’ kertjébe szállnék,
Búmat talán meghallgatná,
’S szivért szivét odaadná.

16.
A’ ki szeretőjét
Igazán szereti,
Legyen bár mi sötét,
Még is felkeresi.

Sötét van az erdőn
Ha bucsuzik a’ nap,
Kincsem még is eljön,
Ha édes csókot kap.

Nincs virág a’ mezőn
A’ nagy téli fagyban,
De ha kincsem eljön,
Akkor melegem van.

A’ konyha füstölög,
Fergeteg lesz talán;
Galambom könyörög
Ne nézzek más után.

Nem nézek én másra,
Habár szeretne is,
Csak szép galambomra –
Elég baj az egy is.

17.
Hej ti fényes csillagok!
Volnék ott hol ti vagytok,
Nem néznék én a’ vizbe,
Hanem rózsám’ szemébe.

Hej ti fényes csillagok!
Onnan ti messze láttok,
Hol van rózsám, merre jár,
Karjaimba jön e már?

Hej ti fényes csillagok!
Ha jön, csak ragyogjatok.
Ha máshoz megy, hunyjatok el,
A’ hamis hadd bóduljon el.

18.
A’ bimbóbúl virág lesz,
Kincsem mondta hogy elvesz,
Hogy piros kendő lován,
Értem jön szüret után.

De vége a’ szüretnek,
Leánytársim nevetnek;
Volt hegyke szép szeretőm,
Hej de még sincs fejkötőm.

Az ágon szarka csörög,
Az ablakhoz röpülök,
Kinézek az utszára,
Nem jön e valahára.

De csak halad az idő,
Elmarad a’ szerető.
O leányok! higyjétek,
Hamisak a’ legények.

19.
Most jer hozzám’
Édes rózsám!
Nincsen itthon
Néném asszony,
Darálni van
A’ faluban;
Mert ha itt lel
Agyon perel,
Dörög morog,
Ireg forog,
Nyelve pereg,
Mint a’ kerek,
Pitteg pattog,
Csitteg csattog,
Szót nem enged,
Míg elreked.
Most jer kedves,
Senki nem les;
Adok csókot,
Akár hatot,
Aztán tágulj,
’S el ne árulj;
De elvégy ám
Édes rózsám!

20.
Én is voltam szegény legény,
A’ míg nem szerettem,
De azóta gazdag vagyok,
Móta rabbá lettem.
Ha pénzem nincs, rátekintek,
’S mingyárt kincset látok;
Ha megölel, bú, baj, gondok
Nevetek reátok.
Szépen zeng a’ kis pacsirta
Ha tavasz kifejlett,
Szebben danol édes rózsám
Pergő rokka mellett.
Arcza millyen, keble millyen –
De azt meg nem mondom,
Mert többen is megszeretnék,
Akkor lenne gondom!

21.
A’ Dunában sok a’ viz,
Jaj! ki a’ leánynak hisz,
Mint a’ viz a’ Dunábúl
Nem fogy az ki bajábúl.

22.
Gyöngyvirág és liliomszál!
Szép szeretőm mellettem áll,
Mint a’ téjben uszó rózsa
Ollyan az ő nyájas arcza.

Holló szárnyak szemöldöki,
És alúlok tüz ragyog ki,
Tűz ragyog, melly noha éget
Lángja után von engemet.

Gömbölyü kis piros sajka
Mézforráson az ő ajka,
Gyönggyel rakva szagos öble,
’S fülmile szól ki belőle.

Tajték halom az ő keble,
Rubint bimbó áll felette,
És alatta az a’ nagy kincs,
Millyen több e’ világon nincs.

Mint reggel a’ játszi lepke
Szép galambom ollyan fürge,
Két újammal átfoghatom,
Ha vig tánczban megforgatom.

Szeretem is én a’ rózsát,
’S ha úgy rám néz és csókot ád,
Tudja isten mit nem érzek,
Szivem ugrál ’s alig élek.

23.
Vigan foly a’ csermelye,
Hej rózsám ne nézz bele!
Mert ha bele tekintesz,
Vidám kedve oda lesz;
Majd úgy jár mint én szegény,
Zokogva foly ligetén,
Zokogva foly éltem is,
Reggel, délben, este is.

A’ Bakonyban sok a’ fa
Több könnyeket sírtam ma.
Azért olly zöldek a’ fák,
Mert könnyeim áztatják;
De meghalok azért is,
Tudom akkor sírsz te is,
De rózsám ha szeretnél,
Csak ugyan jobban tennél.

24.
Legény szökött kertembe
Ott szivét elvesztette,
A’ szivet én megleltem
’S kendőm alá rejtettem.
Jaj be kinzott engemet,
Úgy furdalta keblemet!
Utóbb el is foglalta,
Saját szívem’ kitolta.

Szalay Benjamin


[Magos a’ jegenye, nehéz mászni rája]
25.
Magos a’ jegenye, nehéz mászni rája,
Szép a’ kis Perzsike, ki juthat hozzája?
Szüntelenül őrzi őt az anyja tőlem,
Ha elmegyek, zárja az ajtót előlem.
Hogy az anyja őrzi, nem fáj az én nékem,
De hogy Perzsi kerül, szakad bele szívem.
Perzsikém! Perzsikém! miért nézsz te másra,
Lám én juhász vagyok, mért vágysz a’ kondásra?
A’ kondás erdőben lakik télen nyáron,
Baltával szédeleg a’ nagy kősziklákon.
A’ juhász zöld mezőn jár fejér nyájával,
Vig dalokat dúdol kis furullyájával.
Szalonna a’ kondás’, szokott eledele,
Zsiros haja, inge, zsiros szüre tőle.
A’ juhász fris tejjel, turóval éldegél,
Fejér tiszta inge, fejér kenyérrel él.
A’ kondás ritkán jön erdőbül faluba,
A’ tölgyesben bujkál, mint bagoly oduba.
A’ juhász mindennap betér a’ házába,
Megkeresi este kedvesét laktába.
Hadd el rózsám hadd el az erdei szegényt,
Szeress inkább engem’, bundás juhász legényt.



[Zöld a’ mező sok a’ lud]
26.
Zöld a’ mező sok a’ lud,
Megkerültem a’ falut.
Láttam a’ szép Erzsikét
Hogy etette a’ csirkét.
Etessd rózsám a’ csirkét,
Hadd ehessem pecsenyét.
Hadd igyem rá veres bort,
Hadd tánczoljak veled sort.
Ne félj tőlem kis leány,
Ha megcsókol egyszer szám.
E’ lesz szívem záloga
Rá nem szedlek én soha.
Szüret után egy hétre
Rá üzenek szülédre,
Vegyen engem vejének,
Téged apám menyének,
A’ pap adja az áldást,
Megigyuk az áldomást.

Vitkovics.


RÉGI SZOKÁS MEGMARAD.

Perza rege.

Ifjuságomban én felette eleven és indulatos voltam. Az asszonyokat kábulásig szerettem, hittem szavaiknak, hizelkedéseiknek. Ők Perzia’ legszebb férfiujának mondtak, ’s én valóban szépnek hivém magamat; ők ritka éles elmémet magasztalgatták, ’s én magam is néha elmésnek tartogattam magamat. Az ő csábító dicséreteik, hizelkedéseik döntötték-el szerencsémet. Ó Meledin! egykor bőségben éltem, most alig bírok annyit, hogy pályámat nyugtan futhassam végig. Az ífjúság, fájdalom! merő dőreség, őrjöngés; volt volna éltem’ tavaszában az a’ tapasztalásom, melly most vagyon, Ispahánnak egyik leggazdagabb kereskedőjét látnád bennem. Most majdnem koldus vagyok.
Kétség kivűl, monda Meledin; ha húsz évű korunkban azt tudánk, mit nyolczvanadik évünkben, sok bohóságot nem követénk vala el. Melly különböző volna sorsunk e’ mostanitól. Valóban a’ tapasztalás roszkor jő, midőn tanácsaival már nem élhetünk. Mit használ tudományunk, ha nincs többé időnk azt használni. A’ mi az én sorsomat illeti, kedves Amesztán, engem’ a’ hívság vesztett-el. Balgatag épen nem voltam, ezt tudtam; de olly nagy vala vágyásom a’ ragyogásra, hogy szerencsétlen nyelvemmel soha nem bírtam. Szerénytelenségem egyedűl való oka, hogy soha nagyságra nem jutottam. Vajha visszatérhetnék ifjukoromba! soha mostani tapasztalásom mellett hasonló bohóságokat el nem követnék. De most késő a’ bánat.
Így beszélgete két ősz agg egy pálmának árnyékában, a’ Maaráni barlang’ nyilása előtt leheverészve. Mind a’ kettő maga kárán okúlt. Ó hatalmas Mahomed! kiáltának egyszerre, fájdalom mi soha többé meg nem ífjodunk! Mi hasznunk van immost ama’ számtalan bal esetekből, melyek értek; mi hasznunk dőreségeinkből ’s azon arany bölcseségből, mellyet hosszú idők’ sora nyújtott!
Míg így szólnának, a’ barlangból csendes zörej hallszott, hasonló Zephyr’ susogásaihoz; majd közeledett, ’s midőn szemeiket felveték, egy nemtőt (geniust) láttak feléjök lépdelni, ki leirhatatlan szelídséggel szóla hozzájok: Amesztán! monda, Meledin! ne remegjetek előttem. Egyedűl annak jövök, hogy minden kívánságaitokat betöltsem. Régóta lakom már e’ magányos barlangot, és épen keresztűl akartam vándorlani a’ világot, midőn panaszaitokat hallanám. Nem tartám igazságtalanoknak, ’s megosztám fájdalmatokat, mert megismerem, hogy az ég szeretet nélkűl bánt veletek; bőlcseséget adott, midőn többé nem használhatjátok. Halni tanított, midőn alíg maradt miből élnetek. Jóvá teszem ezen igazságtalanságot, ’s ha kivánjátok, ifjuságtok’ arany napjait, erőtöket, szépségteket visszaadom. Melly kort kívánnátok? szóljatok! Húsz esztendőt! húsz esztendőt! kiálta a’ két agg egyszerre. Elhiszem, felele a’ nemtő; legyen! ti húsz esztendősek vagytok.
’S valóban, melly hírtelen elváltozás. Alíg mondá-ki e szavait a’ nemtő, már fris, ifjui vér szökdelle ereikben. Reszkető térdeik véletlen megerősödének, görnyedt testök felegyenesedék férfiúi erőben, tar homlokok körűl szép haj kele melly teljes fürtökben omlott-le vállaikon, hosszu szakállok eltűnt, ’s gyönge pelyhek csiráztak áll és ajkok körűl. A’ nemtő tűkröt vona-elő tág redőjü palástjából, ’s örömcsodálat lepte mind kettejét, megpillantván benne magokat; önfelejtve szökelltek gyönyörűségökben nem bámulhatván eléggé testök’ ’s arczvonásaik’ szépségét, a’ teljes tagok’ fürgeségét, az izmok’ vas erejét. Oda borulának a’ nemtő’ lábaihoz: de ez mosolyogva emelte-fel őket ’s monda: Barátim, minekelőtte ezt megköszönnétek, tudnotok kell, élhettek-e ajándékimmal, hasznosak lesznek e azok nektek vagy kártékonyok. Meledin! vedd e’ varázsgyűrűt; ezt viselvén minden embernek titkait felfedezed ha szemébe nézesz. Hiúságod ki fog elégíttetni, de légy ura nyelvednek. Te Amesztán! itt maradsz távollétem alatt, légy őre palotámnak, mellyhez e’ barlang vezet, és végetlen kincseimnek. Minden javak’ telje vár, ’s kivánnod elég, hogy kivánságaidat betöltve lássd. Ellenben én tőled csak egyet kivánok, mi épen nem kerűl sok erőbe: őrizzd gyönyörű kertemet, melly előttem mindenek felett kedves. Vigyázz, hogy halandó soha küszöbére ne lépjen, ’s tudd, hogy magad is elvesztél, ha azon túl mersz hágni. Év’ multával ha szolgálatoddal, mint reménylem, megelégedhetem, jótéteményekkel elöntlek: ’s akkor Ispahánba térhetsz, ’s ezen gyönyörű város mint leggazdagabb, leghatalmasb urát uralni fog.
Térdre borúla ismét a’ két új ifju a’ nemtő előtt; örömmámorok sem mértéket sem szót nem lele; képzeletök édes gyönyörámulatban özönlék, ’s paradicsomi kéjü jövendő látszék tekinteteik előtt fejledezni. Végre elváltak. Meledin a’ drága bájgyűrűvel Ispahán felé indult. Amesztánt a’ nemtő barlangjába vezette. Minekutána egy ideig sötétben halada, véletlen a’ nemtő’ palotáját pillantotta-meg teljes pompájában. Soha szemei hasonló remekét az építésnek nem látták. Tömérdek gyémántoszlopokon nyúgott az épület, ’s arany lépcsők vezettek-fel hozzája. Amesztán elvakúlva illy látványon, nem szólhata. A’ nemtő pedig monda: Légy ura ezentúl e’ virányoknak; parancsaid olly pontosan lesznek véghez hajtva, mintha enyéim volnának; ezer szkláv kész, leghalkabb kivánságodat azonnal betölteni. Élj boldogul, néhány napra elhagylak. Emlékezzél kertemre ’s arra, mit neked meghagytam iránta. Itt elméne a’ nemtő, ’s Amesztán ura volt e’ bájoló laknak. Számtalan minden színü, minden nemzetbéli rabszolgák gyűltak össze körűle, hogy parancsait kihallgatnák, ’s nem hagyának neki időt óhajtásait kibeszélni. Drága ételek tálaltattak, ’s míg ő a’ legválasztottabb falatokkal élne, egy közellévő teremből elragadó hangok zengének feléje’ holott, a’ legszebb szklávok ünnepi körökben forgának, ’s alakjok és mozdulataik’ kecsével mulatták; majd a’ legtündérebb verseny-énekek hallszának, mellyekben Amesztán’ szépsége, kellemei, lelke’ adományai dicsőíttetének: míg ő maga a’ legfínomabb borokkal élenge. A’ nemtő tudnillik nem volt a’ Korán’ törvényeinek alávetve mint a’ haladó: mert a’ proféta csak Ádám’ fijainak tiltá-meg a’ bort, kiket gyengeségök minden pillantatban el-elcsábít, hogy az égnek legnagyobb jótétivel is visszaéljenek.
Vége lévén az ebédnek, más szolgák aranyos füstölő edényekkel jöttek, ’s Amesztánt legott tündéri illatok’ fellegeibe boríták. Lassudan azután a’ leglágyabb, legrengőbb ágyra tevék, hol ő a’ szelid nyúgalom’ karjaiban elszenderűlt ringatva deli álmaktól, mosolygó gyermekeitől a’ megélt örömnapnak.
Hajnalban egy pompás, hat száz tündér képekkel díszesített fürdőterembe vezetteték. Kiszállván a’ vízből, két szkláv pehelypárnákra bocsátá, tagjait dörgölgeté illatokkal, ’s fejét fűszerrel bélepett vánkosba borítá. Ereiben gyönyör szökkelle, ’s képzelete a’ mennyországban ledérgett.
Minden nap új örömekkel kínálta, ’s a’ jámbor Amesztán meg nem foghatá, mint tudák szolgáji minden leghalkabb kívánságát mintegy előrelátni, ’s megelőzve bétölteni. De azoknak számos seregében még eddig egy assszonyi teremtményt sem pillanta-meg, ’s e’ hijányt ő napról napra mind inkább érezte. Különös! így tünődött magában, makacsságból vagy szeszélyből tette é azt így a’ nemtő, vagy nem bízik bölcseségemben? Töltötte volna el palotáját Ázia’ ’s Europa’ legszebb hölgyeivel, engem’ azok hidegségem’ sarkaiból ki nem forgatnának. Eleget csaltak már meg; ismerem őket; a’ tapasztalás okosabbá tett; és ha valaha még is szerelembe esném – nem, soha; ’s a’ nemtő minden bizonnyal azért távoztatott-el innen minden asszont, hogy az ezen hívtelen nem’ látásából eredő kelletlen emlékezések örömeimet ne zavarják. De ő balul itél felőlem; én az asszonyok iránt sem szerelmet sem gyülölséget nem érzek, ’s a’ föld’ legszebbike sem tudná egykedvüségemet háborgatni.
Azonban néha még is azt mondogatta magának: Íme, közepén ezen éleménynek, ez örömeknek szüntelen érzek valamelly hijányt. Most, hogy ífjuságomat, szépségemet visszanyertem, még is szeretném tudni, mit gondolnának felőlem az asszonyok; o minden bizonnyal, ezer móddal azon volnának, hogy nekem tessenek; ’s ez a’ tréfa annál inkább mulatna, mert hála tapasztalásomnak! magam’ semmikép koczkára nem tenném. Valóban, ha mindent megfontolok, meg kell magamnak vallanom, hogy jobb szeretném, ha asszonyok is volnának itt. Öt hat napig tartott ez az érzése, midőn egyszerre az a’ kívánság szállá meg, a’ rá bízott tündérkertet nézelleni. Minekutána a’ világ’ legkiesb völgyén keresztűl ballaga, egy dombra jutott, mellyet minden éghajlatok’ ’s évszakok’ legdúsabb gyümölcsfáji árnyaltak-be. Ezen domb’ aljáig ért azon magos ezüst kerítőfal, melly a’ nemtő’ titkos kertét körűlvette; egy arany rostélykapu hagyá csak megpillantgatni szépségeit, de a’ bemenetelt gátolta. Amesztán közelített ’s csodálkodva legeltette szemeit a’ megbájoló virányon melly neki mása, ha nem maga az előképe volt Mahomed’ paradicsomának.
Mennyei vidék! kiálta, ah hogy a’ nemtő beléptemet megtiltá. – Most rostélyon keresztűl egész sereg fiatal leányokat láta-meg, szépségben a’ húrikkel vetélkedőket, kik legott a’ rostélykapuhoz közelítettek. Fátyol nélkűl voltak, ’s alakjok’ lágy idomjait a’ könnyüded vékony leplek csak félig rejtették-el. Vidámság és tetszvágy pillanta-ki szemeikből. Midőn Amesztánt megláták, bámulni látszottak, egymást nézdelék, titkos szavakat ’s jeleket váltogattak, pajkosan feléje mosolyogtak, ’s majd nyájasan integettek is, hogy osztaná-meg velök a’ szép táj’ örömeit Amesztán rendületlen maradt; erre egy a’ lyánykák közzűl megszólamlék, ’s az egész deli társaság’ nevében ismételte a’ meghivást; sok szépet kedvest mondogatott neki; erre mások ezüst szavaikat a’ legkellőbb hangszerek’ zengzetei közzé vegyíték, mellyeket kimondhatatlan kellemmel és könnyűséggel játszának; mások táncznak álltak ’s mindannyi sylphídek gyanánt a’ legékesb tekervényekbe ’s bájkörökbe fonódtak.
Amesztán nem kevessé gyönyörködött e’ tündér látványokon; önszeretete megtisztelve érzé magát annyi inger’, annyi mesterség’ feltevése által, mellyekkel e’ fiatal szépségek őt érdekelni iparkodtak; de az ő szíve erős volt, annyi tapasztalás bölccsé tette, ’s mosolygva és egykedvűen nézte bájoló játékaikat.
De egyszerre némelly távolságban, egy magányos myrthlugosban egy ifjú leánykát vőn észre, melly elválva a’ többitől egy csermelyének virágos partján üldelt. Pillanati szomorún le voltak süllyesztve ’s a’ habok’ futtát látszának követni; majd sóhajtás kelt melyéből, majd ismét fájdalmasan az ég felé tekingettek szép szemei; könyűk símúltak-le arczain, ’s búba merűlve az egész világot el látszék felejteni.
Amesztán észre vevé, hogy a’ szűz őtet egy pillanatra sem méltatta; még is akartanúl felé érzette magát vonzatva, ’s minden figyelmét mintegy varázslánczok által lebékózva. Semmit a’ lyánykán kívűl most nem látott, megleste minden mozdulatát, ’s csak perczekre fodítgatta-el szemeit a’ rostélytól, minekutána az érdeklő alak a’ myrthlugos’ arnyékába visszavonúla ’s végre eltűnt. Jókora ideig ott nyugvának szemei még a’ helyen, hol az neki megjelent, ’s késő estve tért csak vissza a’ nemtő’ palotájába, eltöltve egészen e’ nap’ csodájitól. Ah! így szóla magában, most tudom miért nem ada a’ nemtő szolgáim közzé asszonyt is: maga magának akarta ő ezt a’ gyönyört fentartani. A’ világ’ legszebb szerálya*
Uralkodói palotája.
az övé, – ’s engem választott volna őrjévé? Valóban nagy megtiszteltetés húsz évű embernek, ki csak életet, ífjui tüzet lehel. Pirúlok e’ pédátlan bízodalmon. Melly dicsőség, ha majd kincsekkel elborítva Ispahánba térek, ’s a’ nép azt fogja kiáltani: ez az ífjú megérdemelte szerencséjét, hív őrje volt Ázia’ legszebbszerályának. De nevetni is fognak rajtam, ki fognak gúnyolni, ’s meg nem merek jelenni a’ város’ ifjai között.
Közepette ezen bús elmélkedéseknek, álom lepte-meg, de korántsem olly szelíd álom mint egyébkor. Megjelent képzelmeiben ama’ magányos merengő szépség. Kies szemei könyűkben lábadoztak, Amesztánéji hasonlóan. Nyilt karokkal akart felé sietni, de átkozott korlátok tilták-el tőle; már ki vélte emelni az arany kapút sarkaiból, midőn egy rettenetes szózat ezt hallatá: Megállj, boldogtalan! mit téssz? elfelejtéd a’ neked osztott parancsokat? – Amesztán erre felébredt. Forró veríték omlott-le arczain; lángok csapongtak ereiben; reszketve felszökött fekvéről, ’s heves léptekkel járván fel ’s alá, így várta a’ hajnalgó nap’ felkelését.
Alig reggeledék, a’ kert felé sietett. Az arany kapuhoz közelítvén, mind elejébe jöttek a’ tegnapi szép alakok, bájolólag ékesítve; homlokaikon vídámság ült, de tekintetök cselt árulgata. Meglátván Amesztánt, fenn hangon nevettek, ’s ekkép idvezlék: Jó napot, szép őre a’ szerálynak! mint nyugottál? hisz olly frisen felkeltél te fekvedről, mint harmatfürdejéből a’ rózsa! Valljon honnan vett téged, szép őriző! a’ mi nemtőnk? Némellyek sajnálkozó tekintettel méregették, mondván: Kár a’ szép ífjúért! ’s elhagyák őtet, kit szégyen és harag öldökölt.
Azonban azt, ki minden gondolatját elfoglalta, szemei hijába keresték: sehol az meg nem jelent. Mély csend terjedt-el a’ körfalon belűl. Végre hat várakozással töltött óra mulva visszatért a’ palotába. Talán meglelem estve, monda magában vigasztalólag. Hiszen a’ nemtő meg nem tiltá, hogy ne lássam, ne halljam, ne szeressem, ne szerettessem; csak azt tiltá-meg, hogy a’ kertbe be ne lépjek. Ó ha valóban szerettetném e’ gyönyörű teremtmény által – de mit mondok, én boldogtalan? Még egyszer szeressek? ki lesz kezesem, hogy ez arcz, e’ jószivűség kigyói incselgést nem rejtenek? De nem! illy tiszta, nyílt ábrázat csak a’ legtisztább léleknek lehet tüköre. Ő épen nem kereste figyelmemet, nem dicsekedett ingereivel, ügyességével mint társnéji; ő szerény, szemérmes – az ő lelke épen úgy hajléka a’ legszentebb ártatlanságnak, mint kedves arczulatja annak képmása. Csak ez az átkozott zár ne volna! De ez nem fog szerelmemnek gátot vetni, nem annak hogy az ő szíve’ hajlandóságát keressem – melly kétség kívűl legfőbbje minden javaknak. Majdha vége lesz ezen évnek, ’s a’ nemtő beakarja tölteni nekem tett fényes igéreteit, azt fogom neki mondani: Nagylelkű! tartsd-meg minden kincseidet, csak azt add nékem, kit lelkem szeret!
Még napnyugat előtt az aranykapunál megjelent. Pillanati lesengve bolygották keresztűl a’ szép virúlmányt, mindenütt kívánsági’, óhajtási’ tárgyát kémlelve. Azonban a’ kert csendes volt, mint egy sivatag. Csak az égi madarak’ éneke hallszott. Amesztán várakozott; óra óra után repűlt, közel volt már a’ sötét éj, ’s ő kétségeskedék szerencséjén, midőn véletlen közel magához fájdalmas sóhajtást halla. Mindefelé pillangata leselkedve, ’s ó gyönyör! ott látta szivének óhajtott asszonyát áloe- ’s czitromfák között egyik társnéja’ vállára nyugasztva szép karját, lágy gyepen ülni, mélyen gondolatokba merűlve. Egy időköz múlva felszólamlott társnéja: Kedves Amelínám! mért e’ fájdalom, melly szívedet emészti az örömnek és kéjnek e’ ragyogó mezejin? Minden, a’ mit óhajthatsz, kész szolgálatodra. A’ nemtő indulatosan szeret; tőled függ egyedűl, hogy itt uralkodjál ’s hatalmát, kincseit véle megosszad: csak viszonozzd szerelmét; te pedig sírsz, míg társnéid irígylik sorsodat. Öntsd keblembe bánatod’! Adna a’ nagy Mahomed nekem olly vígasztaló, orvosló beszédet, melly minden bút elűz, ’s minden sebét a’ szívnek meggyógyítja.
Híjában iparkodol vígasztalni! sohajta Amelína. Szerencsétlenségem határtalan, ’s csak a’ halál lehet orvosom. Egyetlenegy leánya vagyok nemes anyámnak, kit imádok; egyetlen vigasztalója, gyámola a’ szükségben. Ez a’ hatalmas nemtő meglátott, szeretett, ’s anyám’ karjaiból kiragadt. Szinte látom a’ szerencsétlent, mint él síralom közt, ’s megfosztva minden segédtől, meg gyermekétől, egyetlen boldogságától, kétségben mint kulcsolja kezeit az ég felé. Jaj! talán el is veszett már a’ drága annyi ínség között. Mit nekem most e’ kincsek? Szegénységemben szerencsés, nem óhajtok egyebet az égtől mint drága szülőmet. Nála maradván egykor talán egy szegény de magamtól választott férj a’ leggyöngédebb gondot felosztotta volna vélem. Békében folytak volna oda napjaink – a’ kegyetlen nemtő mind ezt megsemmisíté.
Ezzel felkölt, ’s a’ rostkapúhoz lépe, hol a’ szerelmes Amesztán márványkép gyanánt meredve ’s szavának minden leghalkabb hangját lesve álldogált. Közelítvén felé a’ szűz, elragadtatással felkiálta: Amelína! égi, isteni teremtmény! szeretlek, égek, lángolok érted a’ szerelem’ legtisztább, leggyöngédebb tüzével. A’ fiatal szép édes zavarodással nézte az epedőt, ’s szelíd pirúlás fogta-el arczait. Amelína! folytatá az ifjú, ó ne távozz; hagyj éljek látásodban: távozásod halálom. Amelína még egyszer tekintett rája ’s lassu léptekkel látszék odább lengeni; de társnéja félre vonta, mondván: Fussunk! nem látod hogy ez a’ szerálynak új úrizője? Meglesni jött csak ide, talán hallotta beszédedet. Amelínát e’ szavak nagy félelembe ejték, ’s vele hamar elhagyatták e’ helyt.
Amesztán nem volt elégedetlen ezen estvével. Látta, hallotta Amelínát, szólt vele. Hah! kiálta, ismeri ő a’ szerelmet mellyet bennem fellobbanta: elpirúlt. Mint díszesítette ezen elpirúlás. Melly szép ő! története melly érdeklő! annyi kéjnek ölében is csak azon kisded kunyhóba kivánkozik, hol magzati jámborságban lelé minden boldogságát! Ó, Amelína bizonyosan felette van az egész asszonyi nemen. Nem is asszony ő, nem, angyala a’ mennynek; szíve tiszta mint maga az ég: ő nem tud csalni.
Közepette ezen lelkesedésnek még is egy bús gondolat lepte-meg. Megemlékezett Amelína’ barátnéjának szavaira. Melly boldogtalan volnék, monda magában, ha Amelína megvetne, ha közönséges szerályőrnek nézne. De majd nem kétségbe esett eszébe jutván, hogy a’ nemtő is indulatosan szereti: legalább nem volt oka reményleni, hogy az e’ drága gyémántját, ezt a’ remekét a’ szépségnek valaha odaadná vágytársának szolgálata’ díjául.
Három nap múlt-el már, hogy Amesztán a’ kedvest nem láthatta. Nyugtalansága leírhatatlan. Hová lett ő? kiálta; tán elvitte a’ nemtő, vagy összeroskadt bánatja’ súlya alatt. A’ legszomorúbb, legfájdalmasb gondolatok tölték-el fejét, szívét. Negyednap esthajnalban végre ismét látta. Amelína közel volt hozzá, de őt észre nem vette. Ő pedig, a’ boldog ífjú, láthatá, hallhatá. Kevésbbé bús volt az égei alak mint egyébkor, ’s szebb mint valaha. Amesztán öregbedő csodálkozással szemlélte; de melly elragadtatás, midőn ezen szavakat hallá barátnéjához intézni: Keves Szóphiám! híjába óvsz amaz ífjútól engem; híjába mondod hogy csak meglesni jött ’s bennünket veszedelembe ejteni: ezt ugyan nem hiszem soha, illy alacson tettre ő nem született. Szemlélted e’ deli termetét, nemes vonásait, gyöngéd részvételű pillantatját mellyel rajtam csüggött? Ő engem szeret, ezt mondja nékem érzékeny ereje beszédének, mellyet semmi tettetés nem tud utánazni. Nem bírom előtted eltitkolni indulatomat: azon naptól fogva, csak őt látom, hallom, ’s igen is érzem, hogy szeretem őtet mind halálig.
Fenn doboga Amesztán’ szíve e’ szavaknál. Hévvel omlott vére ereiben. Szeretteték ’s erről kétsége nem lehetett. Hiszen Amelína épen nem akarhatta őt ámítgatni, mert messze gondolta magától, ’s egész őszinteséggel beszélte-ki érzéseit, gondolatit; a’ bízodalom’, a’ barátság’ kebelébe öntögette csak szenvedelme’ vallását. Azonban folytatá a’ leányka szavait: Úgy van, azon perczenettől fogva egész valóságom elváltozott; remény szállt melyembe, ’s kies, vígasztaló gondolatok derítik-fel lelkemet; mert ha valóban úgy szeret, mint mondá, mint szentűl esküvé, úgy jól tudod, csak tőle függ, mindkettőnket boldogítani.
E’ szavaknál Amesztán’ figyelme a’ legfőbb polczra hágott; lelke Amelína ajkaiba tapadt, ki is ekkép folytatá beszédét: Úgy van, csak bátorságán áll, bennünket boldogítani. Tudod, Szóphia! hogy egyetlenegy történet eldöntheti a’ nemtőnek felettünk való hatalmát. Tudod, hogy azon perczben szabadok volnánk, mellyben férfiú e’ földre lépne, ’s hogy e’ kertek, e’ palota övék volnának azonnal kimentésünk’ díjául. Ó vajha e’ javak és kincsek egykor ama’ szép ifjúé lennének, kit láttam, kinek képe örökké él lelkemben.
Hah egek! kiálta-fel Amesztán hirtelen ’s a’ legnagyobb elragadtatásban; csak ezt? ’S Amelína akkor enyém? ’s én – én ezen mennyei vidékek’ asszonyává tehetem? Ekkor megmarkolta az arany rostélyokat, ’s nagy hevesen és hatalmasan megrázkodtatta, mire a’ könnyen-zárt kapuszárnyak megnyílának, ’s ő kéjmámorban Amelína’ lábaihoz rohant; de nagy Isten! melly irtózat! – az eltűnt; a’ kertnek palotának minden nyoma el-enyészett; minden elszélledt légiillatokként, ’s a’ jámbor Amesztán ismét a’ Maaráni barlang’ torkolatja előtt látta magát, ugyan azon magányos pálma alatt, hol a’ jóltévő nemtő először tűnt-fel előtte.
Ki írhatja-le bámulását, szégyenérzését, fájdalmát? Ereje ki volt merítve, feje földig le-görnyedt, térdei remegének, kezei gyengék a’ vén testet támogatni. Hosszu hószakáll borítá-be mellét; mély barázdák vonúltak-el sápadt száraz arczain ’s tar homloka alig állhatá-ki a’ leáldozó nap’ bágyadó sugárit. Oda volt egy percz alatt ífjusága, ereje, szépsége. Borongó lélekkel, meredt szemmel, szinte kővé válva, merűlt gondolatjaiba a’ nyolczvanados agg. Pillanatjait fel nem meré emelni a’ földről, hogy netalán szégyene’ tanújiba akadjanak. De csak hamar félbetörte szomorú tünődéseit halk léptek’ hallása, felnézett, ’s ráismert, kire? – Meledinre, régi barátjára, ki szintolly töredékenyen, ’s meggörbedve ing vala feléje.
Jó ideig hallgatának, egymást bámúlva nézvén. Végre viszontlátások valamennyire meg-nyugasztá mind a’ kettőt. Meledin szólamlék-meg elébb: Ismét itt vagy, szépséges Amesztán? kérdezvén. ’S téged így látlak megint, lelkes, elmés Meledin? mond a’ másik. Fájdalom! kiálta mind a’ kettő. Ífjuságunk rövid ideig tartott: de mí kerestük. Mit cselekvénk? – Bohó csínyokat. – Úgy van. Valljuk-meg. Most elbeszélte Amesztán régi barátjának viszontagságait; ’s utána ez így kezdé történeteit beszélni.
Tudom, emlékezel még, Amesztán! hogy a’ nemtő drága gyűrűvel ajándékozott-meg; mellynek ereje által minden embernek, ha szeme közzé néztem, kitalálhatám titkait. Szép fiatal, egészséges, tele erővel, visszatértem Ispahánba, a’ legragyobóbb remények’ seregétől körűllengetve. Képzeletemben már is gazdag voltam, hatalmas, dicsőséges. Hah melly eszközeim vannak, gondolám, rövid idő alatt mérhetetlen javak’ urává lennem. Minden embernek kitanúlom gyöngéjit ’s hízelkedem indulatainak. Mind ezeknek ’s minden szerelmeiknek, cseleiknek, ármányaiknak hasznát fogom venni, ’s tőlem fog függeni a’ föld’ legbölcsebb, legrendkivűlvalóbb emberének tartatnom. Előre fogom látni a’ jövendőt, és soha meg nem csalatkozni. Illy képzelgések közt Zurfa’ kerjein által megérkeztem Ispahánban; büszkén jártam végig a’ pompás Shiarbach útszáját, midőn egy kisded vén asszonyt, palástba burkolva látok velem szemközt jőni; karján kosár csüggött, melly valami titkot látszék rejteni. Minden hosszas meggondolás nélkűl karjánál megfogtam a’ dadát, fátyolát fevetettem ’s erősen szemei közzé nézvén, mosolyogva szólék: Ej, ej, anyók! jól látom, hogy nem én vagyok az a’ boldog, kit keressz. Valóban ha a’ pompa-szerető Akeli-be, a’ te urad, tudná mitevő vagy, bezzeg örűlne! Az öreg asszony elnémúlt irtóztában, ’s merevényen rajtam nyugaszta szemeit. Ah, a’ Mindenhatóra kérlek ’s könyörgök, uram, el ne árulj. Igaz, hogy Akeli-be’ egyik felesége halálig szerelmes egy fiatal emberbe a’ városban, ’s neki ezeket a’ gyümölcsöket és drága borokat küldi; de a’ nagy profétára kérlek, vissza ne élj e’ titokkal. Mivel az éjség és szomjuság majd hogy meg nem ölt, azt feleltem az öregnek: Ne félj; de hadd itt ezt a’ kosarat, mert ma még egy falatot sem ettem. Amaz nem késedelmezett egy perczig sem, nekem hagyta a’ kosarat ’s elosont. Én félre vonúltam, ínyem’ kivánságainak eleget tettem, ’s nevettem a’ viszontagságon, áldván nemtőmet, kinek varázsgyűrűje szerzett illy gyönyörű ebédet. Rád emlékeztem, Amesztán, egészségedért ittam, ’s kértem a’ profétát, hogy továbbá is kedvében ’s védletében tartson-meg.
Erre házamba akartam menni, de eszembe jöve: mint fogom én magamat háznépemmel megismertetni, holott most fiatalabb vagyok ennen gyermekeimnél? Ha atyjoknak mondom magamat, kigyúnyolnak, kiűznek. Fogtam tehát magamat, ’s szolgáim’ gazdájának levelet írtam, mellyben tudosítom, hogy egy véletlen utazás bizonyos időre elhagyatja vélem Ispahánt; ’s parancsolom, hogy e levél’ átadóját egész tisztelettel fogadják ’s visszajövetelemig (mellynek időpontját meg nem határoztam) úgy tekintsék akaratját, mint a’ magamét. Ezzel a’ levéllel mentem haza; foglalatja szerént fogadtatám, ’s úgy uralkodtam mint az előtt, csak hogy más név alatt.
Más nap korán már Atmeidán’ gyönyörű piaczán termettem, hol a’ kereskedők kitárják a’ világ’ minden kincseit. Ott minden rendbeli emberek felett tehettem észrevételeimet. Vevő, kalmár, kiváncsi, szerény, becsületes ember, kópé, nagy úr, udvarnok – minden ott tolongott. A’ varászgyűrű újamon volt, ’s nem kevessé mulattam magamat, minden legtitkosabb gondolatját, érzését a’ fel ’s alá hullámzó sokaságnak kifürkészvén. Itt egy török kereskedő Mahomedre, Abubégerre és Ómárra eskütt, hogy eladó portékáját harmincz tómányon vette, holott szeméből olvastam, hogy csak harmincz rúpiájába kerűlt. Átkozz-el, Mahomed! kiálta, ha csak egy obollyal mondok többet; ’s még is legalább huszonöt tómányt hazudott.
Egy másik különféle holmit tárt-ki, ’s a’ feléje közelgető fiatalságra kacsingatott. Ott olvastam szívében, mint vágyta azokat megcsalni, a’ mi el is sűlt neki. Így minden portékának igaz becsét megismervén, azt tettem-fel magamban hogy a’ kereskedésre adom magamat: ’s úgy csalom meg az embereket, úgy nyerekedem rajtok, úgy gazdagodom-meg, mint amazok. Míg így tünődném, két udvarnokot láttam a’ királyi palota’ lépcsőjin olly szivesen ölelkezni, mint két barát hosszu távollét után; én szemeik közzé nézek, ’s úgy találom, hogy semmit forróbban nem ahítnak mint hogy egymást felmészárolhassák.
Nem távol azoktól két más emberrel találkozom, kiknek egyike a’ másiktól két száz rúpiát kívánt, mellyeket neki kölcsön ada. A’ szegény adós kétségben fetrengett; Áli’ sírjára eskütt, hogy egy kispénze sincsen, ’s képéből azt láttam-ki, hogy ládájában ezer tómánynál több vagyon. Azt igérte hogy egy hét múlva lerója tartozását, ’s szivében azt tevé-fel hogy hét esztendő alatt sem fizeti-ki.
Erre egy fiatal emberbe akadtam, kit a’ legtetszetősb termet, ’s ékes öltözet díszesített. Az halálig volt szerelmes egy fiatal rableányba, ’s őtet jött látni, venni. Az örmény kereskedő Georgiából*
Grúziából.
valónak állította, noha meg voltam győződve, hogy annak Taurisz*
Perzsa város.
a’ hazája. Épen most engedte által egy vén zsidó orvosnak harmincz tómányon, ’s az ífjunak Szent György’ láncsájára azt eskütte, hogy azt százötven tómányon nem adhatná.
Azonban nagy zajgás tolongás támadt két kalmár körűl, ’s én oda futék annak okát megtudni. Az egyik avval vádolta amazt, hogy őtet meglopta, ’s tanúkat állított. Derogár’ itélőszéke elébe vezettettek. Én elkísértem a’ bíróházba. A’ bíró mindegyikét magához hívta különösen, ’s mindegyikkel titkon beszélgetett egynehány minútumig, azután egész méltósággal beült székébe. Én erősen ránéztem, ’s láttam vonásaiból, hogy a’ tolvajt szabadon bocsátani, a’ meglopottat talpvágásokra fogja ítélni.
Alig voltam megint a’ szabadban, minden felől nagy hangon zengett: Allah! Allah! kiáltás; és az egész népség a’ mosé felé tódult, ’s én vele. Jelt adtak az imádságra, ’s én homlokomat egész ajtatosságban a’ földhöz verdestem; de hirtelen felzavart épűlésemből a’ Molláhok’ ordítása. Ezek mindnyájan egyszerre kiáltának-fel nagy zajjal ’s hatalmas jajsikoltással, szokott arczrándulásaik közt; földre veték magokat, ott hengergődzének ’s fejöket hamuval boríták-be. De én csodálkozva olvasám szivökben, hogy Mahomed’ küldetését, a’ kóránt,*
Korán (a muzulmán vallásúak szent könyve).
Álit a’ nagy prophéta’ unokaöccsét, a’ jámbor nép’ hiszékenységét magokban csak nevették.
Ezen színjáték’ különfélesége nagy mértékben gyönyörködtetett. Minden embernek gondolatjai és feltételei nyilva voltak előttem, a’ legnagyobb speculánsok’ képeiből kifürkésztem a’ legmesterségesebb szövevényeket, ’s a’ legjobbat magamévá tettem, egykor ezek által boldogulandó.
Most a’ nagyok tarsaságába szándékoztam belépni, ’s magamat minden játékokban, ünnepekben kimutatni, mert a’ nélkűl hogy a’ magam’ titkát elárulnám, mindenkinek olly csodálatos dolgokat és igazságokat mondogattam, hogy közönségesen nagy és rendkívűl való embernek tartottak. Már mindenfelé elszállt hírem nevem, jövendőmről a’ legbüszkébb feltételeket koholtam, midőn nagy fájdalmamra észrevettem, hogy az egész világ, még azok is kik örömmel látszának szavaimat hallgatni, egyszerre elhagyának ’s mindenkép kerűltek. Mindenek, kikkel észrevételeimet közölni elég vigyáztalan voltam, azokat olly valóknak találták, hogy félnének ne talán felfedezzem az ő titkaikat is; engem hűtelen, gonosz embernek hirdettek, ’s azt mondák, hogy az, ki engem Szanderon’ vizébe vetne, az emberi társaságnak nagy hasznot tenne.
Azonban mind addig kevest tettem a’ magam’ szerencséjéért. Fényes alkalmat lestem, melly végre elő is adta magát. Egykor, midőn ismét az Atmeidán’ piaczán sétálnék szokásom szerént, ’s minden elmenőnek vonásait vizsgálnám, véletlen nagy zajt hallottam. Azt mondák Shach Zéfi király fogna kijönni palotájából és Shiarbach’ nagy útszáján keresztűl minden hölgyeivel együtt Zurfai kerteibe vonúlni. A’ királyi lak’ kapuji megnyílának, a’ fejér márvány lépcsőkre a’ legdrágább perza szőnyegek teríttettek-ki, és Shach Zéfi minden nagyaitól körülvéve egész felségben lelépdelt. Aztán egy gyönyörű arabsz ménre ült, mellyen számtalan gyöngyök, gyémántok, drágakövek tündököltek. A’ nagyok ’s az udvar’ urai is ritka szépségű paripákon nyargalának. Így indúlt az egész sereg a’ széles útszának. Az asszonyok ragyogó selyem és arany-szövettel bevont hintó székekben vitettek utána. A’ fővezér a’ király mellett lovagolt, ki véle felette nyájasan látszék magát mulatni. Mellettem menvén-el Shach Zéfi, ’s szemébe nézvén azt találtam nagyocska hangon mondani, hogy a’ körülállók is megértenék: Hónap a’ fővezérnek szerencséje lesz a’ selyem nyakzsinórhoz.*
selyemzsinór; uralkodói halálbüntetés (megfojtatás) eszköze több keleti kultúrában.
Az egész nap kétes mosolygással pillangata rám, újakkal mutogata ’s kigúnyolta jövendőlésemet.
Azonban eloszlik a’ sokaság, mindenki hazatért, de más nap reggel az a’ hír szállong szájról szájra, hogy a’ fővezér megöletett. E’ mellett jövendőlésem is elterjedt egész Ispahánban. Ki lehet az? kérdezgeték egymást az emberek, ki olly nagy mértékben bírja a’ jósló tehetséget. Ő bizonyosan vagy a’ prophéta’ lelkétől van eltöltve, vagy maga egy, minden halandókon felűl lévő lélek. Minden társaságokban csak én voltam a’ beszéd’ tárgya. A’ hol megjelenék, összegyűlt körűlem a’ sokaság, ’s elgondolhatd, hogy jól tudtam, kit keres a’ köz kiváncsiság.
Eddig még minden kedvem szerént történt ’s közel jártam czélomhoz. A’ Shach magához hivat, látni akar, velem szólni. Melly szerencse! kiáltok-fel magamban, melly becsület! Melly okosan fogom e’ fényes alkalmat használni. Megjelenek az udvarnál, a’ király’ szent és dicső személye elébe vezettetem; szemtől szembe láthattam fényében, nagyságában, hatalmában és fennségében. Lábaihoz borúlok, ő fel hágy kelni azt mondván: Ki vagy te jövendőlő? Ki mondta neked tegnap, hogy fővezérem ma meg fog halni? – Legbölcsebb, leghatalmasb király! felelek, Perziának fényes dicsősége, ki inkább tündöklöl mint az égnek legragyogóbb csillaga! hadd valljam meg néked az igazságot. Én neked a’ legnagyobb szolgálatokat tehetem-meg, mert egyetlenegy pillanattal keresztűl látom az emberi szívnek minden rejtélyeit ’s titkait. Meg tudom válsztani azokat, kik téged szeretnek azoktól, kik gyülölnek; felfedem mind azon titkos készületeket, mellyeket ellenségeid életed ellen tesznek: egy szóval nincs titok, a’ mi szemeim elől rejtezhetnék. Hogyan? esék szavamba a’ Shach, előtted nincs titok? erről meg akarom magamat győzni. Mondd-meg mért ölettem-meg fővezéremet? Mert azt a’ vigyázatlanságot követte-el, téged a’ prophéta’ törvényeire emlékeztetni, mellyek szerént a’ híveknek a’ bor’ itala meg van tiltva. – Mit tettem tegnap minekelőtte elalunnám? Uram! drága fűszereket szívtál arany pipádból, és hat kehely Shirászi bort ittál. – Mit álmottam ez éjjel? – Azt, uram, hogy te vagy a’ nap; a’ tenger, bor, ’s te azt sugáraiddal felszívod. – Kit hallgattam-ki ma reggel? – A’ chínai követet. – Mit tevék az ő beszéde alatt? – Nagy uram! aluttál. – Elég! kiáltá a’ király, rettentő pillantattal, félre szemeim elől. Én nem tűrök a’ földön embert, ki legrejtettebb gondolatimat tudja, ki szívem’ fenekéig lásson. El innen!
Melly szomorú meglepés, barátom Amesztán! Melly irtózat fogta-el minden idegeimet. Az alatt hogy a’ legfényesb jutalmakról álmadoztam, a’ Shach halálomat végzé-el magában. Én kiléptem a’ palotából, ’s alig voltam lenn az útszán, hirtelen nagy gyengeséget éreztem tagjaimban; térdeim inogtak, kezeim remegének, testem meggörbedt; melyemre hószakáll simúlt államról; gyűrűm oda van ’s én jaj! ismét nyolczvanad évemet sínlem.
A’ király’ őrei utánam siettek hogy megöljenek. Azt kérdék tőlem, nem láttam e épen egy magos, szép termetű ’s képü, valami husz évü férfiút mellettem elmenni. Én reszketve mondám nekik, hogy nem. Elváltozásom olly tökélletes volt, hogy lehetetlen vala megismertetésem. Veszély nélkül ballagtam-át a’ nagy várost, ’s ím ide jöttem téged itt találni reménylvén, ’s ah, nem reménylék hijába.
Fájdalom, nem! viszonza Amesztán. Mindketten dőrék valánk, visszaélénk a’ nemtő’ adományaival. Vajha azokat visszaadná nekünk ismét! Esküszöm az égre! monda Meledin, bölcsebben használnók mí azokat ezentúl. – Nem tí! viszonza véletlen egy gyöngéded szózat, mellyet azonnal megismertek. A’ nemtőé volt. Tévedtek, barátim! ezen legújabb kívánságaitok mutatják, hogy a’ tapasztalás legkevesbbé sem jobbított-meg titeket. Higyjétek-el, sem tapasztalás, sem ész nelkűl nem szűkölködik ífjúságában a’ halandó, ’s nem is tudatlanság oka annyi bohóságainak, tévedéseinek hanem szenvedelmei, indulatai, mellyek az észt ’s a’ tapasztalást elnémítják. Húsz hajótörés után a’ révész csak megint kivágy a’ nagy tengerre. A’ fiúk tudják atyájik’ gyöngéjit, ’s azokat még sem kerűlik. A’ kihalt népek hijába eldődjei és tanítóji a’ jövendőknek. A’ háború minden iszonyaival, a’ lázadás és öldöklés mint ekkorig, úgy mind e’ világ’ végéiglen vérrel és könyűkkel fogja itatni a’ földet. Az éltes embernek ífjuságát és erejét visszaadni, annyi mint visszaadni balgaságait is. Te, Meledin! hiu voltál és szerénytelen ’s százszor levél áldozatja ezen gyengeségidnek. Ifjodjál-meg újonnan, ’s egy hajszállal sem léssz okosb mint valaha. Te, Amesztán! szerelmes bohó voltál örökké, noha százszor meglakoltál szenvedelmedért. Csak megvalósodik nálatok is amaz arany közmonda: Régi szokás megmarad. Szűnjetek-meg ostromolni az eget keménysége, igaztalansága felett való panaszaitokkal. A’ sokszorozott tapasztalás felébreszt hiu álmaitok’ ámítgatásiból ’s ámbár kevesbbé édes az ébrenlétel az álomnál, nyúgodjatok-meg a’ természet’ közönséges törvényének dönthetetlen szükségén.
Gaal György.


JÖVENDÖLÉS.

Honny soit qui mal y pense.*
’Szégyen arra, aki a rosszra gondol.’; az angol Térdszalagrend jelmondata (francia).

Hős Mihálynak karvasára,*
Rossz hegedű. (KFMK. 725.)
Patikaszag’ babérjára,
Sustorogó Ódájára,*
Utalás Csokonai Dr. Földi sírhalma felett című versére. (KFMK. 725.)
Békegeres Epósára,*
Utalás Csokonai Békaegérharc című eposzparódiájára.
Tisztes Crimen Raptusára,*
Utalás Csokonai A tolvaj isten, vagy az a crimen raptus című költeményére. (KFMK. 725.)
Roszórájú Gerzsonára,*
Utalás Csokonai Gerson du Malheureux, vagyis az ördögi mesterségekben találtatott ifjú című színjátékára.
Tempefői bajnokjára,*
Utalás Csokonai A méla Tempefői című színművére.
Amazon szűz lyányzójára,*
Utalás Csokonai Dorottya, vagyis a dámák diadalma a fársángon című vígeposzára.
Mátrónásúlt Dórisára,*
Utalás Csokonai Az elmatrónásodott Dóris című költeményére.
Kérdéseknek kérdására,*
Utalás a Rhédey Lajosné Kácsándy Terézia halálára írott Halotti versek című Csokonai-vers első sorára. (KFMK. 726.)
Füstölt galád kis nagyjára,
Esküszöm: Te nem sokára
Felhágsz, csak nézz e’ példára,
A’ homoksík’ Tátrájára;
’S Csombók Jankó ’s Csombók Sára*
A rossz ízlésű embertípus szimbolikus nevei. (KFMK. 726.)
Szát szemet tát e’ csudára.

Kazinczy.


HYMNUS.

Isten! áldd-meg a’ Magyart
Jó kedvvel, bőséggel;
Nyujts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Balsors a’ kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e’ nép
A’ múltat ’s jövendőt.

Őseinket felhozád
Karpat’ szent bérczére,
Általad nyert szép hazát
Bendeguznak vére;*
Mundziuch (a Bendeguz névalak elíráson alapul) hun nagyfejedelem Attila apja a mondai-krónikás hagyomány szerint, melyet leginkább Kézai Simon gesztája (Gesta [Hunnorum et] Hungarorum, 1282-1285 között) közvetített tovább az utókor számára. (vö. KFV. 724.)
’S merre zugnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád’ hősmagzatjai
Felvirágozának.

Érttünk Kúnság’ mezejin
Ért kalászt lengettél,
Tokaj’ szőllővesszejin
Nektárt csepegtettél
Zászlónk’ gyakran plántálád
Vad Török’ sánczára,
’S nyögte Mátyás’ bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
Elsujtád villámidat
Dörgő fellegedben;
Most rabló Mongol’ nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd Töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozman’ vad’ népének
Vert hadunk’ csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenn fiad,*
Saját, tulajdon gyermeked. (KFV. 731.)
Szép Hazám, kebledre;
’S lettél magzatod miatt
Magzatod’ hamvedre!

Bujt az Üldözött, ’s felé
Kard nyul barlangjában;*
Rejtekhelyén, búvóhelyén. (KFV. 733.)
Szerte nézett, ’s nem lelé
Honját a’ hazában;
Bérczre hág és völgybe száll,
Bú ’s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
’S lángtenger felette.

Vár állott, most kőhalom;
Kedv ’s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, síralom
Zajlik már helyettek;
’S ah, szabadság nem virúl
A’ holtnak véréből,
Kínzó rabság’ könnye húll
Árvánk’ hő szeméből.

Szánd-meg, Isten! a’ Magyart,
Kit vészek hányának,
Nyujts feléje védő kart
Tengerén kínjának;
Balsors a’ kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e’ nép
A’ multat ’s jövendőt.

Kölcsey.


A’ LÚD, TYÚK, ’S A’ RÉCZE.

Egy Tyúk előtt a’ Lúd nemzetségének
Dicsekvék régi ágazatfájával,
Azoknak egyikét őstörzsökének
Nevezve, kiknek gágogásával
Midőn megbuknék épen,
Megtartatott csudaképen
A’ Capitólium.*
Amikor a gallok feldúlták Rómát, egyik éjszaka a végső mentsvár, a Capitolium (Jupiter temploma) ellen indítottak támadást, ám a felriadt ludak gágogása figyelmeztette a védőket a közelgő veszedelemre; ettől kezdve a rómaiak szent ludakat tartottak Jupiter templomában.
– O
Én sem volnék utólsó
Nemből való sohajt a’ Tyúk,
’S dicső rokonim’ egyike
A’ csillag s égről ragyog-le
A’ nagyfényű Fiastyúk,
De haj, most régi származásra,
És nemzetségi ragyogásra
Ha csak érték, vagyon, kincs,
Hatalom, fő rang, ’s más nincs
Mellette, nem ád semmit senki. –
Egy Récze, melly hallgatta volt ki
Beszédjöket, így szóla közbe: Ugy van,
Kivált ha mind ezek csak
Hiú képzelgés’ hagymázában,
’S épen nem a’ valóságban
Gyökereztetve vannak.

Szentmiklóssy.


A’ REMÉNYHEZ.

Vad Óceánnak mély hullámain
Vergődöm én és küzdöm a’ szelekkel;
’S ah, képed minden este, minden reggel,
Felém leng a’ két hajnal’ szárnyain.

Szelíd Remény! jobb kor’ szebb napjain
Mosolygva jöttél lángoló szemekkel,
De most borongatsz barna fellegekkel,
Mint búcsuzó hölgy férje’ karjain.

Idv néked így. Ha mindent elvesztettem,
Ha tengerhabként duzzad bánatom,
Ne légyek elhagyatva, légy mellettem!

Ím újra vészek’ árján hányatom.
Süvöltve röppen a’ vihar felettem,
’S remegve száll rád végpillantatom.

Kölcsey.


CSALÓDÁS.

Lakja zárva kedvesemnek,
Szómra nem jő felelet,
Tán szabadba csalta őtet
A’ virágos kikelet;
Szép pihenni, álmadozni
A’ liget’ hüs árnyain,
Arra szállok, ott lesem meg
Titkos andalgásain.

’S im zöldjébül a’ bokornak,
Reszkető tüz ég elém;
Ő az, ő az! lángszeméből
Hű szerelme int felém!
Kéjlobogva szállok arra,
Ah de játszi fénye mul,
A’ midőn a’ napsugára
Kék hegyek közé vonul.

Ének ébred bús panasszal,
Olly szelíd, olly szelleti;
Ő az, ő az! engem hívnak
Bájhatalmu zengzeti.
Szívdobogva szállok arra,
Ah de léptem’ zajlatán
Némul a’ dal és felettem
Elröpűl a’ csalogány.

Félig rejtve, illatajkkal
Rám mosolyg egy gyönge kép,
Ő az, ő az! nyájas arcza,
Mint pirul, mi égi szép;
Őt ölelni szállok arra,
Ah de vérzik hő kezem –
Rózsa volt, és képzetimnek
Csak tövísit érezem.

Kisfaludy Károly.


A’ GAZDAG HÁZASULANDÓ.

Százezer forint! kiálta össze az egész kávé-társaság, mintha egy bomba pattant volna közzéje, és egészen lelkesült a’ szörnyü vágytól, mellyet ezen bájszó gerjeszteni szokott. Kedves Szívdki asszonyság! beszéllje el nekünk, unszolák valamennyen; és Puspányi Zsuzsi, egy igen fösvény szűz, még tejfölös csókjával is sürgeté kérelmét. Beszéllje csak el angyalom!
Szívdkiné váltig kiürítvén a’ finzsát, szónak készült, mellyre csend lön, ámbár sok fejér személy volt jelen.
Azt tudják kedvesim, hogy Lényei öcsénk, censurát adván, nagy örömmel egy gazdag melancholicus Báróval utazni indult. Lényei szegény vala, a’ Báró neki kedvező ajánlásokat tett; ’s így útaztak. Mennél tovább jutottak, annál szorosabban vonzódtak egymáshoz, és öcsénk’ vidám kedve, szelíd szíve, jótévőleg hatott a’ Báró’ komoly érzetére. Három évet töltének, Franczia, Angol és Német országban ’s a’ Báró szerette őt mint saját testvérét; Nápolyban a’ Bárót forró hideglelés lepé meg, Lényei mint hű, igaz barát mindent elkövetett ápolásában. A’ Báró nőtelen, magtalan volt, nagy birtoka a’ Fiscusra nézett, Lényeit leginkább szerette e’ földön, Testamentumot csinált, és Lényeinek százezer pengőt hagyott.
Százezret! kiáltának ismét mindnyájan, ismét elbájolva azon szótól, melly mindég ujabb kellemekkel fejlik ki.
A’ Báró acquisitor vala, avitumából semmit el nem abalienált, ennélfogva a’ testamentumot nem invalidálhatják. Libera disponendi facultas! ekként támogatá Szívdki ur hitvese’ beszédét.
Kedves jó öcsénk! monda Szívdki ’s hitvese; angyali rokon! sohajtá Szívdki két leánya; szeretetre méltó Lényei! mondá a’ társaság.
De kedveltem is őt titkon mindég, mint saját fiamat, mond Szívdki.
Hányszor mondám édesem, hogy kivüled senkit ugy nem szeretek mint Lényeit, ha nem mutattam is neki, mert a’ fiatalság hamar eltéved az édesgetés által.
Köztem ’s közötte mindég valami mély, titkos sympathia uralkodott – szólt Tini, a’ ház idősb leánya, aztán lesüté szemét – bár nem illett volna ezt tudatnom.
Nem! köztem és közötte volt a’ nagy sympathia, mondá huga Tóni; mi egy lélek valánk – együtt játszánk –
Nem! mi valánk lelkek kiáltá Tini.
Nem! mi valánk! viszonzá Tóni!
Te megint disputálsz Tóni!
Te disputálsz Tini.
Azonban sem a’ szeretet, sem a’ sympathia olly nagy nem vala; mert Lényeivel ezelőtt úgy bántak mint szegény rokonnal, az az hidegen; ő pedig büszkébb volt, hogy sem magát feltolná, azért is ritkán jött.
A’ mi kedves jó öcsénk! folytatá tovább a’ házi asszony, még egy évet utazásban töltött, de a’ honvágy’ érzete, ’s nem kétlem a’ vágy utánunk is, kedves rokoni után, felébredt benne ’s azt irja férjemnek: hogy nem sokára megérkezik, ritkaság végett is a’ magnasi birtokot itthon költögeti, ’s ha a’ kegyes ég engedi, meg is házasodik.
Mennyei szív! harsogá az egész kar, a’ két testvér pedig ujonnan a’ sympathián czivódott.
Este Szívdki bizonyos tanításokat adott leányainak. Gyermekek! – mond – ti ma holnap perfectumból, a’ plus quam perfectumba léptek, azért forogjatok, hogy egyitek Lényeiné lehessen, a’ mód és eszköz a’ ti gondotok, én csak a’ contractust teszem fel. Tegyetek lépést, mert még itthon maradtok; csak egy observatiom van: ha t. i. én Lényeinek magaviseletét a’ Báró iránt megfontolom, azon ápolást, áldozatokat, szivbeli barátságot, tehát gyanítom, hogy ő – ollyan érzékeny szívvel bír – ollyan – hogy is mondjam? ollyan bizonyos érzés – ollyan szeretet – ollyan valami – teszem, a’ mit az ember, felebarát, egymás ellen viszont gyakorol – úgy hallom van ollyas érzés – szóval érzést, szerelmet kiván. A’ jó urnak ez a’ definitio nagy fáradságba került, mert maga mind azt nem ismerte, azért igen akadozva adta elő, hogy ők is valahol érzést szerezzenek. Ti – mond tovább – ti kedves anyátokra ütöttetek, egész nap pereltek egymással, de ha ő extraneustól is szelídséget praetendal, quanto magis inter sangvinem. Szeressétek azért egymást, előtte ez motivuma lehet, hogy egyetikbe bele szeret; ti minduntalan nyelvhibába incurráltok,*
Nyelvhibába estek.
’s ollyan ember azon megütközik. Tartsátok fejetekben informatiomat és győzni fogtok.
A’ mi atyánk szörnyü pedant! mondá Tini; midőn Szívdki oda hagyá őket.
Valóban az, felelé Tóni, ’s ez volt az egyetlen pont, mellyben a’ két testvér megeggyezett.
’S ki tudja fog e’ használni észrevétele? neked mindég nehéz volt irántam testvéri szívet mutatnod.
Én jó valék, de te valál rosz, haragudott Tini.
Én szelíd vagyok, azért is szelíd! kiálta fel Tóni.
Látom, hallom – felelt Tini – de mit is kényszeríted magadat tettetésre? én úgy vélem az ember saját természetiségben leginkább tetszik.
Igazság! – viszonzá Tóni – és igen helyesen téssz, ha saját szavaidat követed majd; ’s így akará egyik a’ másikat a’ tettetésről lebeszélni, de alattomban mindenik eltökéllé magát, a’ fortélyos atyától ajánlott lágyságot szinezni, ’s olvasztó érzékenység által a’ százezret kihorgászni.
Elvégre, néhány hét után eljött a’ Lényeitől látogatásra kijelelt nap, ’s ámbár vele hajdan hidegen bántak, felkeresé őket, nehogy őt kedvezőbb sorsa miatt kevélynek tartsák. Reggeltől fogva pereltek a’ leányok az öltözet miatt; mindenik azon szint és ruhát iparkodott a’ másikra disputálni, melly legkevesebbet illett, ’s az egész dologban az volt legnevetségesebb, hogy a’ versengés, per, patvar közt mindenik azzal hizelkedett magának, hogy olly rosz természet, mint a’ megbántóé, a’ szelíd Lényeit soha el nem foghatja.
Szívdki kétségbe esett. Az istenért! kiáltá félelmében – szelídüljetek, szeressétek egymást ha csak képleg is. Nem szánnálak összezuzni benneteket, hogy át nem látjátok, milly szükséges most familiánknak pure pute szelídnek lenni; fáradhatatlan de szinte fáradtan oltá intése’ árjaival a’ sustorgó harag’ lángjait. Szívdkiné asszonyság rendelé el leányai’ öltözetét, és semmit el nem mulasztott tetszhető formájokat kiemelni, ’s a’ hijányokat kipótolni. Már közelgett az óra; millyen helyhezetben és foglalatosságban találtassák magokat? Az illyesben járatlan Szívdki, tul csapongva a’ mértéken, erővel azt akará: hogy leányai a’ vártnak belépténél, magokat ölelve tartván megcsókolják, ő hasonlólag hitvesét átkarolva praesentálja magát. Az első benyomástól igen sok függ, azért a’ legjobb oldalunkat tüntessük ki.
’S ime üt az óra; néhány minutum után egy kocsi zörög az utszán fel ’s a’ ház előtt megáll. Mind az ablakhoz szaladnak; egy feketén öltözött fiatal ember ugrik ki a’ kocsiból. Ő az! kiált Tóni, hamarjában még néhány tekintet vettetik a’ tükörbe, melly elől futólag egymást eltolták. Léptek hallatnak a’ lépcsőken, az kérdeztetik: itthon e az uraság? az ajtó nyilik – A’ kedves édessel mindenik első akar lenni, egyszerre az érkező felé rohannak. Szívdki is már ölelni készül feleségét, ’s ím akkor vevék csak észre hogy színjátszó, ki mint hazafiakat alázatosan meginstálta: hogy jönnének az üres theátromba. Esengve, kezdé fejtegetni szomorú állapotjokat de az auferat se Szívdki szájából elnémítá. Minek a’ theatrum? – mondá Szívdki haragjában hogy majd megölelte feleségét – ha még is mint nemes ember ingyen mehetne be az ember; de fizetni kell. Appage! Szemtelen ember! harsogá az asszony. Hogyan neki rohan az embernek! szidják a’ leányok. A’ Szinjátszó, ki ámbár minden héten legalább kétszer bátran meghalt, itt még is megrettent, ’s olly gyorsan mint jött a’ kaput kereste. Most kezdődött még a’ fergeteg igazán. Te vagy oka Tóni – perelt Tini – te kiáltottad: ő az! Nem, atyánk az oka – felelt amaz – Ő parancsolta azt a’ gyáva szeretetet.
Téged a’ haszonkeresés vakká tesz, te pénzparóka, már a’ comédiásban is kérőt látsz.
Azt véltem már elnyeled, ugy neki estél, te gyöngéd, szemérmes leány! villognak a’ testvérek.
Semmi se marad büntetlen, mond Szívdki, a’ félig ölelt feleségre pillantván.
Tán még gúnyolsz – fellázadt az asszony – óvd magadat. Silentium! mert –
Itt már a’ prócátori büszkeség kitört. Asszony! – dörög – ki mer engem silentiariussá tenni?
Én! én! én! kiálta a’ kedves fél, ’s igy csengett, zajlott, mindég hangosabban, mindég forróbban, midőn egy másik kocsi odahajt, mellyet szerencsére a’ társaság észrevett, különben a’ planummal ugyan ellenkező situatioban lelte volna Lényei. Szeressük egymást! háborgott még hirtelen Szívdki ’s néhány pillantat mulva Lényei lépett be.
Salve Sándor! kedves Sándorom! kiálta elébe Szívdki, ’s a’ mint csak lehetett magához szorítá.
Jó öcsénk! az asszony.
Édes Lényeim! a’ leányok.
A’ familiából egyik se hagyta a’ másikat szóhoz jönni, magát Lényeit sem.
Hogy volt? mint élt? minő jó szinben van; hányszor emlegettük – mennyi gondot okozott távol léte, csintalan még is olly soká elmaradt! illy szavak zsibongtak Lényei körül, kinek alig maradt idő az üdvezlésre.
Istenem! – mond Tóni a’ beszéd folytában – mi szép lehet ott, ama felséges olaszországban! de még se tudnám magamat utra szánni, mert önnömimtől elszakadnék.
Ki válhatna meg nemzetsége körétől! Néném hogy türhetném én távollétedet? mond Tini páthosszal.
Mi vagyok én neked néném! az én tulajdonim csekélyek; érző szív minden értékem. Mindenben felülmulsz te engemet, csak a’ szerelemben engedd az elsőséget. Te vagy mindenem!
Nem, te vagy mindenem néném! Mindenik fiatalabb akart lenni.
Te vagy!
Te vagy!
O kedves leányaim! rebegé Szívdki, és mindenkép erőlködött hang és kép által érzést mutatni. Hadd öleljelek ti nemes lelkek! rájok hajolt, és elfojtott haraggal, melly annál nagyobb vala, mivel halkan kellett beszélnie igy szólt: Ne pereljetek, mert kitöröm a’ nyakatokat.
O drága atyánk, sohajtának a’ leányok és hozzá simulván fülébe susogták: maga ügyetlen kitöréseivel mindent elront, egészen szétbontja képét, aztán fisztulál.
És engem el is feledtek, ti roszak! ha nem tudnám hogy annyira szerettek – mondá édesden Szívdkiné.
Jó hitvesem – édes anyánk! hangzott a’ férjtől ’s a’ leányoktól.
Ezen kölcsönös szeretet, ezen nemzetségkörben – mond Lényei – az egyes tag’ érdemének bizonyos záloga.
Tán cautio – vág szavába Szívdki, ki az illy phrasisokhoz nem sokat értett.*
Szócsépléshez.
Illy szülék’ birásában büszkeség járul az irántok való szeretethez. Nekünk üdvesség egymást szerethetni, ’s lehet e nagyobb boldogság, mint egész létünkkel, az érzemény teljes hatalmával azon csügghetni, kivel maga a’ természet olly szorosan egybefont. Részvéttel, szeretettel tartozunk mindenkinek; de kétszeresen sajátjainknak! így declamált Tóni.
Valde bene! minha nyomtatva volna! dicsérte Szívdki, szive örömében.
Tini ki hugának fenhejazó szavait írigylette, nem akarván elmaradni, sőt tulhaladni, igy ejté szavait: Mi édes, magunkat egészen a’ mieinknek szentelhetni, érettök áldozhatni, magát az életet érettök oda ontani! Kendővel takará el szemét.
Most sir, csak nézze öcsém, most sir! explicálta Szívdki.
Tóni megijedett e’ fordulattól. Ne sirj édesem – kérte – tudod minő rosz szemeid vannak, megint meggyúladnak.
Ah! kedves Tónim – viszonzá Tini, hasztalan iparkodván az ömledezés virágleplével fedni mérge vezuvját – mennyit sirtam már feletted, midőn örökös nyavalyád, a’ főfájás kínzott.
Tóni észrevette tévedését, és a’ fő czélnak örömest áldozá fel a’ keserü ellenbeszédet. Kedves néném! – mondá öngyőzelemmel – milly jó, milly részvevő vagy te.
Tini is elértvén a’ fortélyt ki akart fogni rajta. Te vagy jó, te vagy szelíd, te vagy az én előképem.
Tóni. Nem! a’ te felséges tulajdonid, nagy lelked, nemes szíved.
Tini. Hallgass! a’ te miveltséged, ritka jóságod.
Tóni – mindég tüzesben – Azért sem! a’ te elkapó, elbájoló módod.
Tini – égő tekintettel ki nézné – neked soha sincs igazad! a’ te kellemes alakod –
Tóni. Mit villogsz örökké? a’ te szépséged, lelked; te vagy tökélletes, én árnyékod sem.
Tini – szinte remegve – inkább meghalok mintsem engedek! te vagy a’ legszebb, legjobb, legszeretetre méltóbb e’ földön –
Tóni – elharapott szóval – Nem illy makacsság hallatlan – te vagy remek.
Tini. Te vagy!
O mennyei disputatio! o szerelmi per! kiáltá Szívdki és titkon rángatta leányait.
A’ szerelem – mond Lényei – a’ szerelem az a’ kötél melly a’ világot körülfűzi ’s annak milliomjait.
Helyesen Sándorkám – szól közbe Szívdki – az egész világ szereti a’ milliomokat.
Lényei azt vélvén: hogy csak az szeretheti igazán férjét, ki övéit is szereti, kivánta vala megtudni: való e mind az a’ mit hallott, ’s eltökéllé magát, az első alkalommal mélyebben megvizsgálni a’ leányok szivét, kik azonban azon édességeket privatim sok keserűségekkel helyre hozták. Minden tekintet mellyet Lényei egyre vagy másikra vetett, minden irányzott szava, írigység ’s szemrehányások’ tárgya lön; keményen vigyáztak egymásra, de a’ czél nagysága nyujtott erőt nekik a’ tettetésre. Hogy az ellenfél’ cseleit, szándékát, eszközeit annál inkább kitanulhassa Tini, Lényeit hugával egyedűl hagyá, de elővigyázatból még is az ajtónál hallgatódzott. Tóni a’ kedvező pillantatot használván érzésről, lágyságról szólt, de olly halkan, hogy Tini meg nem értheté, azért is ez, meghatározott beszédet gyanítván az ajtót kevessé kinyitá. Lényei is igyekezett szándékára nézve egyedűllétét használni.
Kedves Tóni! – mond Lényei – mint örülök magával egy pillantatig egyedül lehetni.
Tóni kedvesen mosolyga. Ritka történet, ’s tán illy hamar nem is következik, ’s értésére adá hogy azt használja. Tini’ szeme homályba borul.
Maga olly jónak látszik.
Ah nem! nekem is vagynak hibáim. Ábrándozásról vádoltatom. Azt mondják: hogy az ellenállhatatlan érzés, kitörő szívömledezés, mellyel ember-társaimhoz viseltetem, egész lelkesedésig, önfeláldozásomra ragadnak, ezt érzelgésnek hívják – de nem ok nélkül vádoltatom lágyszívűségről.
Illy vád dicséretté válik – én teljesen bizhatnám szívében.
És méltán, bennem nem csalódik.
Én valamit közleni akarnék, éltem’ szerencséje forog fenn.
O közölje bizvást! szóljon! Minden tartózkodás kárhozatos. Az őszinte szó könnyíti a’ keblet, a’ közlés hoz segédet, vigasztalást. Szóljon kérem, nincs mitől tartani.
És nem olvasta volna szememből? éles elméje nem gyanítaná mondandómat?
Lényei ur engem meglep, megzavar – Kegyed szemei – valóban azok némák, semmit sem mondanak.
Én kedvellem a’ szerénységet, de mind a’ mellett érzetem való és mély.
Szerénység: nincs utálatosabb mint a’ hamis szerénység, az rettentő hiba, igazi vétek, mondom kegyednek.
És nem értette volna el szívemet?
Tini’ képén éjfél borong, Tóni örömben úszik.
O szív! te forrása minden indulatnak! – mond Tóni – nyissa meg szívét, részvételt lel nálam, szörnyü részvételt – öntse ki, a’ mi benne van.
A’ maga itélete fogja érzetemet eloltani, vagy szebben éleszteni.
Ah! maga ismeri lágy érzetemet, annak élek, halok – nyíljon meg.
Én szeretek – –
Sándor! maga szeret! – szól Tóni örömtelve szerencséjén, és nénje’ irígységén; amaz pedig reszkete mérgében.
Nénjét szeretem – mond Lényei – ’s ohajtanám hogy annak belsejét ismertetné meg velem.
Tóni dermedve álla, Tini lángolt. Mit! nénémet szereti, azt a’ megátalkodott alattomos teremtményt? a’ ki minden embert gyülöl és boszont, ki örökké dörmög és perel? holott én szelíd vagyok mint a’ jó óra – Azt a’ rossz szivet, éles nyelvet, hamis képet?
Most bosszulángolva rohant be Tini rejtékéből – Sándor – kiált – ne higyjen neki. Ő maga a’ kinzó kisértet, neki boldogság, más örömét elronthatni, kötekedés legfőbb foglalatossága, önség, önszeretet ’s öntetszés a’ grácziák mellyek környezik. Egy szót se higyjen, a’ mi szépet előbb felőle mondék, atyánk parancsolá. Én vagyok szelíd és gyöngéd. O kedves Sándor! én hallám szerelmi vallását! – Sándor visszapattant, és távol kivánt lenni – Nemes ifju, ki csendesen szeretett és hallgatott, légyen jó reménységgel, az én keblem is hajlandó iránta! feléje indul –
Mentsen isten! gondolá Sándor, míg a’ testvérek’ fergetege a’ szüléket is oda vonta. Nyujtsanak áldást kedves szüleim, Sándor engemet szeret, mondá Tini.
Szeret! kiált Szivdki – Revera! azt soha sem hittem volna; csak igaz, fortuna audaces juvat. Ó mi fili! és Sándornak esik.
Engedjen meg, mond Lényei a’ boldog atyának, ölelésitől félig agyon nyomva. Kérem másképen áll a’ dolog, én csak a’ testvérek’ forró szeretetét akartam kitanulni, különben semmi keresetem.
Hah! fraus et dolus! kiálta Szivdki, kinek most a’ leányok nagy szemrehányással neki rohantak. Im! ez a’ haszna annak az átkozott szelídségnek.
Kell neki – kiált mindég Szivdki – kell neki házasodni ad implementum damni; külömben biz én nem csodálom, hogy tőletek reszket.
Mi reszket? miért reszkessen! így kezdődött most a’ zivatar, mellynek dühödése alatt Lényei csendesen kilopódzott.
_____________

Képzelhetni hogy a’ százezer forintos Lényeit nem csak rokoni szerették százezerszer jobban, hanem régi ismerősi is. Mindenik iskolába akart vele járni, mindenik, kit a’ fogadóbúl vagy kávéházból ismert, visszaemlékezteté a’ régi szoros barátságra, némellyek jelenlétét annyira kedvelték, hogy még ebédkor, ’s más mulatságban sem tudtak tőle megválni. A’ sok közzül Rándorfy volt egyedűl, ki régi szövetséget ujítá-meg, mint hajdani társalkodója. Rándorfy nagy miveltséggel birt, ’s a’ mi ifjainknál ritka, kiterjedett olvasottsággal, azonfelül különös mulattató móddal, olthatatlan, vidám szeszéllyel, azért vala kedves társalkodása ’s vidító, és mivel a’ barátsághoz is a’ charakterek különfélesége tartozik, természetes, hogy a’ lágy ’s érzékeny Lényei, és Rándorfy közt szoros frigy támadott, ámbár emezt kimivelt lelke mellett hideg, önséges sziv bélyegzé. Rándorfy ismét Lényeihez csatlá magát ’s elvégre, midőn egyszer onnan hazul visszajött, azt az ajánlást tevé, menne ki vele Lényei szüleihez, kik egy igen nagy jószágnak igen csekély részét birták, ’s maradna nálok nehány hétig, hol ő Villi hugában,*
Tündéri hugában (beszélő név).
egyszersmind korábbi ismerőst találand. Az öregek örülni fognak; te utaztál ’s azért mint módiarticulus*
Mint divatos jelenség.
tetszetős vagy, és Villinek is csinosnak kell lennie, mert minden fiatal emberek szeretnek. Minthogy nem voltak ott két leánytestvérek, Lényei ajánlását szivesen elfogadá, ’s az első alkalommal oda rándultak, kiváncsi lévén a’ kis Villit viszon-láthatni, kit mint tizenkét évű igen szép leányt hagyott el.
Lényei igen szivesen fogadtatott, iskola koráról beszélgettek, és ő épen akkor emlegette a’ kis Villit, mint önté le egykor husvéthetfőn olly kegyetlen sok vizzel, midőn az belépett. Ah kedves Villi! akará Lényei régi szokás szerént őt üdvezleni, de bámultában ajkai tátva maradtak. Milly angyal! képe mint tavaszi reggel, olly fris, olly ragyogó; szeme mint a’ viola, arczán télihó és nyári hév. A’ mi az ifjúság’, egészség’, vidámság’ istennéje vonásain virágzó, mosolygó nyájas, vonzó vagyon, látszott e’ képen, és a’ teljes gazdag alakon bájolólag elöntve. Szemei édes hüledezésben, szinte lebékolva*
Lebilincselve.
csüggtek e tündérlényen. Most lett volna ideje Lényeire néhány pohár húsvéti vizet töltögetni, hogy feleszmélne. Kisasszony! – rebegé igen nehezen – tán nem is emlékezik reám? akkor olly kisded volt, most ugy megváltozott, olly angyal – – nagy!
De bizony emlékezem arra a’ csintalan Sándorra: de maga a’ mint hallom messze, mesze járt, egészen Angliába, ott tudom nem gondolt reánk.
Mi angyalit lehetne látni, a’nélkűl hogy ide ne gondolkoznánk, azonkivül a’ barátság is nekem olly kedves bátyja iránt –
Köszönöm szépen – mond Rándorfy, élesen szemlélve a’ benyomást, mellyet ohajtott – te nagy lelkű vagy mint az angol, udvariás mint a’ franczia és őszinte mint az – olasz.
Villi bátyjától eléggé megtanitva semmit el nem mulaszta, a’ mi által Lényei előtt eszét kitüntetné. Én is olvastam ám sokat a’ külföldről, tudom hogy a’ franczia könnyü inu, az angol pedig nagy speculans – tudós képpel – a’ franczia elmés, az angol jó lovas, minap is a’ városban láttam őket déltájban – angol lovasok – veres ruha, nagy forgó –
Hugom, tán barátom el sem érti hogy ez gunyolás – mond hahotával Rándorfy, ’s Lényeihez fordul – Villi nem szenvedheti az angolokat mert olly hidegek. De mellékest igen komoly és intő tekintetet villanta Villire.
Tudod én vidám vagyok és esküdt ellensége minden ollyas kiszabott feszes dolognak – menté magát Villi, gyanítván hogy nem valami különös itéleterőt hozott a’ vásárra.
Most a’ társaság szaporodott Aurelie, egy igen szegény franczia kisasszonnyal, ki nagyon csekély díjért a’ Rándorfy háznál tartózkodott, hogy a’ kisasszonynak némi némü nevelést adna. Alkotása félig meddig a’ most igen nagy divatba jövő Giraffhoz hasonlított – éktelen magos és vékony. Szépségét nem köszöné egyedűl a’ serdülő ifju kornak, mert már, huszonhat tavaszt számlála, ámbár mások, harmincznyolczat emlegettek. Arczai beestek ugyan, de a’ rózsa szin nekik szinte boltozatot ada. Karjai többnyire lepletlenek, nem voltak kövérebbek orránál, ’s ha szippantott kelleme csak akkor tünt ki egész teljében, noha egyik karja nehezen hajlott. Szája, nem lehet tagadni, kevessé nagy volt, de ha mosolygott olly csintalanul sötétlett ki az üres foghely; szava egy kicsinyt nyifogott, de ha engedé hurutja, egy könnyen el nem állott. Szemében, kivált a’ nagyobban, érzékeny szivet áruló tüz ragyogott, e’ tüzben tökrözé magát a’ hamar égő szív, a’ szerelmet ahító szív.
Monsieur! – kezdé szavát, tartós hajladozás közt, mintha theatromi süllyesztőn állna – je suis ravie d’avoir l’ honneur; vous venez de Paris, vous avez vu la capitale du monde, vous avez vu les Parisiennes?
Lényei, kimenten a’ sok szinü majmolástól, bár leginkább szerette hazai nyelvét, még is helyt álla, nehogy durvaságról vádoltassék. Aurelie itéletét kérte a’ franczia szépek iránt, ’s midőn Lényei távoldad Villire czélozva azoknak kellemeit, kecses hajlékonyságát festegeté, Aurelie nem győzte a’ sok deprecálást, mert szerénységében minden szépet hiven magára vett. Vous avez trop de bontê, vous étes trop galant, Monsieur! vous me confondez*
Önben túl sok a jóság, ön túl gáláns (lovagias), uram! (ön) zavarba hoz engem. (Bódi Katalin fordítása)
így hangzott Lényei’ minden szavánál, és midőn ez Villi’ rózsahevétől és liliom havától elragadtatva a’ francza szépek gyöngéd, bájos szinéről szólt, Aurelie’ öröme határtalan leve, mert ő is fejér volt. Monsieur! le teint de Parisiennes se conserve même à la campagne!*
Uram! A párizsi nők arcszíne még vidéken is megmarad! (Bódi Katalin fordítása)
így kiálta diadalmasan.
Quant et moi – csevegte Villi mézajka, hogy franczia nyelvével Sándort meglepje – à cause de l’ été je suis nore comme un cziganois.*
Ami engem illet […] a nyár miatt fekete vagyok, mint egy cigány. (Bódi Katalin fordítása)
Sándor még a’ cziganois felől nem tudja az anekdotát, mond Rándorfy, és hogy huga nyelvhibáját eltakarja, egy hamarjában koholt történetet beszéle.
Sándor mindég mélyebben nézett a’ szép Villi mágusi, igéző szemébe. Mit tesz, ha mingyárt, mezei élete’ következésében, némelly tudományokban szükölködik is – gondolá, midőn Villi néhány rést mutatott – a’ természetes ész azt első alkalommal kipótolja! Saját körében ő szeretetre méltó, de még akkor is kellemes és vidám, ha tudóst akar játszani. Szív itt a’ fő dolog, ő legmélyebb, legtisztább, legnemesebb érzettel birhat a’nélkűl hogy a’ Conversatiói-lexicont*
Német társalgási és általános nagylexikon; Allgemeine deutsche Real-Encyclopädie für die gebildeten Stände (Conversations-Lexicon), I–X kötet, Leipzig, Brockhaus, 1819–1826.
kivül tudná.
Lényei Villihez mind inkább közeledett, ’s ezért Aurelie’ kétségbeesése reá féltékeny tekintetet lövelt; de egy szép szó, egy meleg pillanat, melly gyakran rászállott ismét vigasztalá; mert Lényei, a’ szerelmesek’ módjára, Villire nem mervén nézni, zavartában Aureliebe ütközött, és ez azt szerelmi vallásnak nézte, melly iránt ah! olly igen lágy vala.
Villi kötekedett Lényeivel, mennyi ismeretségbe jutott utazásiban? Nemde mint a’ Don Juan,*
Wolfgang Amadeus Mozart Don Giovanni (1787) című kétfelvonásos operájának főhőse (a spanyol Juan név olasz megfelelője a Giovanni).
mellyet én láttam, – tudja még Sándor én igen kedvelem a’ muzsikát, magam is a’ klavirt verem; Olasz földön száz ötven, franczia országban ezer és három.
Maga játszik Villi? O ne tagadja meg tőlem ezt az örömet! esdeklett Lényei; de sokszor kér az ember és nem tudja mit. Villi’ művészhangja is kelletlenebb volt Tini’ Tóni’ persivításinál, mert bal és jobb keze szint olly öszvehangzólak éltek, mint a’ két testvér. Villi nagy készséggel leült a’ klavirhoz, de azon gyönyörü újak szörnyü hangokat doboltak ki abból a’ dülöngő szerszámból – egy németet kelepelt, de jaj lenne a’ lábnak ki azon indulna, se tempo, se tactus, se kereszt se Be dur, se moll, hanem csak neki futtában a’ mint jött. Hát ha még accordra nyomta gömbölyü kis újait, a’ seregélyek’ nótáját zengé. Elvégre, mint jó hazafinak elverte a’ fáj! fáj! fáj! a’ szivemet is – gerjedt is fájdalmas érzés mint mikor a’ fogfájás kinozza az embert.
Szent Caecilia! – sóhajtá Lényei titkosan – mi boldog ki néha süket; de szemlélvén megint a’ szép alakot gondolá: A’ jó sziv, engem akar gyönyörködtetni, – ’s szükséges e, hogy ő épen nagy mesterné legyen?
Hogy füleit kímélje, Lényei ismét az előbbi beszédet fogta fel. Én sok szépséget láttam – mond – de hidegen hagyának. Most Villire villant, és annyi kellembájtól szinte lelkesülten így felleng: egy megfoghatatlan valami, melly a’ szivet a’ szívhez kiszti, mint ha más létben már láttuk volna egymást, ’s itt csak viszon találkoznánk, mély vonzat, ’s belső harmonia költheti csak a’ szerelem’ kényeit.
Igen – mondá Villi szinte fellengni akarván – O én sokszor hallám hogy a’ harmonia igen szép ha az emberek úgy össze illenek, mint a’ sípok – én már hallottam harmoniát, egy banda ment erre, ollyan szépen összefujtak.
A’ legfentebb poesis fekszik a’ szerelemben – folytatá Lényei mindég buzogva – az érző sziv gyujtó sugára, a’ földön túl emel, nemesít, és az ember kebléből, minden szépet, dicsőt, fénykoszorura rajoztat és tökélletességre ébreszt, felhajnallik a’ sötét élet és szinváltozva szinpompában repes fel.
Lássa Lényei – mondá Villi, nem sokat értve az elkapottnak szavaiból – lássa csak a’ szerelem mit nem tesz? és még is a’ szerelmesek rosz szinben vagynak.
Lényei látta ugyan, hogy szép Villi a’ szerelem poesisában fel nem lelé magát, de gondolá magában: ha érzetének nincs is olly magas röpte, ha indulatok felől nem gondolkodott is annyit mint Mad. Stael, azért még is gyöngébben szerethet, mint a’ ki fellengve arról értekezik – azért megváltoztatom a’ stílust, ’s tudom érzete szebb valóságban tünik fel. És tudna e szép Villi – mondá – részvétre fakadni, ha szeretőjét halványon és könyűkben látná?
Azt nem tudom, még nem valék olly állapotban – mondá Villi nevetve, már elértvén őt – mi itt nevetünk, vigadunk, és legfeljebb halálig tánczolunk. Azonban a’ mi a’ könnyet illeti, azt a’ szem határozza meg.
És millyen szem legyen az?
Millyen – tehát kék, enyelge Villi.
Kék! sóhajtá a’ fekete szemü Lényei.
Nos kék, sötét kék – csak nem barna, vagy is fekete – korom fekete.
Angyali Villi! kiált Lényei ismét derülten.
Csak ugy mondom – hisz kedves bátyámnak is fekete szemei vagynak.
És igen szereti a’ bátyját?
Felette.
És csak magát bátyját?
Édes istenem, még vannak ugyan rokonim, de alig láttam őket – szólt Villi, de magában gondolá: bohó emberek ezek a’ tudósok, mindent szeretnének tudni –
Égi ártatlanság! gondolá Lényei, ha a’ szerelem’ szikrája ezen kebelbe gyujt, milly isteni kény lehet, annak ébredtét, első sarjait kémlelni! kéjelgni, mint ömledez szive nem sejtett érzetektől ’s mint csudálkozik a’ még nem ismert vendégen; ezen öröm felülmulja az üres isméreteket ’s álmadozó érzelgést.
Én bátyjának legjobb, leghivebb barátja vagyok, mond tovább Lényei és Villi hattyukezét ajkaihoz szorítá.
Hát csókolja meg bátyám’ kezét! enyelge Villi, kezét elvonva.
A’ maga keze liliom, arczáji rózsák, és a’ csók Zephyr, melly illy virágok felett leng.
Hisz udvariságból már ezt a’ kezet csókolták, de a’ rózsa tövises, megszurhatná, ha valaki olly igen utána esengne. A’ liliom is segithetne a’ rózsának, mondá ’s olly kedvesen suhintgata kezével, hogy szinte csapásra való ingert gyaníthata az ember, de ő szinte örült magában szép kifejezéseinek.
Tehát még semmi szellő sem érínté?
Istenem! mit beszél az éríntésről? az hibázna még! tán a’ külföldön szoktak ehhez, mi nálunk nem módi; én a’ földbe süllyednék szégyenemben, utóljára még bajuszt is kapna az ember.
De ha valakit szeretünk, illy csekélységet mint tagadnánk meg tőle?
Csekélység! istentelen ember! szinte elrettenek. O ne gondolja hogy én nem olvastam, mi az illendőség’ rende; tudom én azt, mi az az érintés – aztán kit szeretnék én?
Villi! ’s maga annyi kellemek birtokában, minden érző szív hódolatánál, maga nem szeretne? legyen őszinte.
De kit szeressek? én szeretem szüleimet, bátyámat a’ mint illik; a’ mi azt a’ másik szerelmet illeti, melly nincs megparancsolva, senkit sem szeretek, egyéb pipiskémet és mókusomat.
’S egy férfi sem lehete még olly szerencsés?
Mi közöm nekem a’ férfiakhoz, kiváncsi uram!
O hát nem tudja milly eget oszt a’ szerelem.
’S olly édes volna az?
Édes kin! ah ha tudná mit érez a’ szív.
Valóban különös lehet – alig rejthető kaczajjal – szinte kivánnám megismerni ezt a’ csodát.
Ah ha sejtené milly üdvesség a’ kedvest láthatni, milly tüz, milly kény árad el a’ kebelben – ömledezve tekint Villire – Ha tudná mint változik akkor a’ lélek, mintegy varázslattól ihletve milly üres az előbbi élet, milly hosszu, milly lassu és holt, milly kéjtelen a’ legvidámabb mulatság, milly édes a’ szerettek jelenléte, egymás’ néztébe merülve bár némán is milly édes szavak ömlenek.
Már az igaz! mond Villi elfogódva szinte a’ hiv rajzolástól.
Mi igaz? – kérdé meglepetve Lényei –
Hogy – hogy maga olly szépen beszél – de mindég mondta bátyám.
Ha tudná milly szépen fejlik ekkor ki minden tehetségünk; félszó, legkisebb mozdulat, egy tekintet, értelmet, fényt ád.
Lehetetlen! tehát a’ szemmel is lehet beszélni? ah mi szép! tehát a’ szerelmes mindent észrevesz? soha sem hittem volna.
Mért nem tudom lefesteni, milly hirtelen tüz özönlik keresztül egész valónkon, a’ legkisebb éríntésnél! – Villi’ kezét fogja – milly égbe ragadtatunk egy kézszorítás által – megszorítja kezét –
Sajnálom hogy meg nem foghatom – panaszkodott Villi, és nem akarva mosolygás lengett ajkain.
Hol vegyek színeket azon érzeményt képezhetni, ha egy csókban lelkünk kiomolhatik – e’ képet létesítni akarja.
Már ezt épen nem hiszem – mond gyöngéden magát védelmezve Villi, mert Rándorfy minden illyes kedvezést megtilta neki, nehogy könnyelműnek láttassék – tán csak nem akar megbántani? mondá kérő tekintettel.
Nem! nem! angyal, tiszta, ártatlan, égi lélek! mondá Lényei, még e’ kívánattal sem akarlak megbántani, nem akarom megrabolni ön magamat, nehogy szép hitedet lerontsam, melly véteknek tartja ez ártatlan kedvezést; o galamb ártatlanság te csak a’ falun virulsz még. Azonban ezt csak magának monda, aztán Villihez fordult. Megbántottam? haragszik? sértve van? bocsásson meg bánatomért!
De többé így nem szomorít? nemde soha soha?
Nem, soha nem! fogadá Lényei nagy ünnepiesen, ’s titkon ön magát vádolá hogy illy tiszta lény előtt magát úgy elfelejtheté.
Ej Sándor – mond nem sokára Rándorfy – te nagyon változol, alig szólsz, és ritkán felelsz.
Ah hadd azt barátom! jó vagyok én így.
Aha tehát a’ hatalmas győző egyszer’smind fogoly is? halld Sándor! te veszedelmes ember vagy, te ragyogóbb diadalt nyertél, mint nagy druszád; egy szív ég érted, mint Persepolis.*
Játékos utalás Nagy Sándor ókori uralkodóra, aki meghódította a perzsa főváros Perszepoliszt, amely ekkor tűzvész áldozata lett.
Igaz tehát! ’s volna reményem?
Remélj bátran! ő kitörő hévvel, szemérem ’s szűzi zavarral szól felőled, kedvesnek, szeretetre méltónak talál, ott áll édesen mosolygva a’ tükörnél és piperézi magát.
O azon angyali vonások, azon gráczia kép mindennek kellemet kölcsönöz.
Én nála szebbet is láttam, azonban de gustibus*
De gustibus non est disputandum; az ízlésről nem lehet vitatkozni, ízlések és pofonok különbözőek (latin).
– –
Te igazságtalan, érzéketlen, kemény vagy iránta, hadd róla az idegent itélni.
Hisz én idegen vagyok hozzá, és nyugtatványt adok, hogy az is maradok.
Idegen! te! kihez?
Azon angyali képhez, Aurelie kisasszonyhoz, ki majd beteg miattad. Igy Rándorfy, ezen tévedés által akarván Lényeit nyiltságra kénytetni Villi iránt.
Arról szóltál? szerencsétlen tréfa!
Ugy! és ha szabad kérdeznem, kiről szóltál te?
Én – igen – én kit értettem? ha te nem mondod hogy szeret, azt gondoltam volna hogy Villi.
Villi? kinek te városi miveltséget akarsz adni! Lényei meghökkent.
Kit te kézszorításra tanitál, kinek a’ csók’ tudományát magyaráztad, és mingyárt példával is akartad felvilágosítani. Lényei’ arcza égett.
Én lecsillapítám, de barátom, engedd a’ leánynak szép nyugalmát; még ő fél gyermek, a’ falun neveltetvén, virágok, madarak, ’s néhány könyvek mind az, a’ mit a’ világról tud, hagyd őt illy boldog tudatlanságban, és a’ tapasztalatlan, együgyü falusi leánnyal ne bánjál olly csábitó frivolitással, melly egy városi koketta iránt is alig bocsánandó. Ha nem ismernélek, e’ komoly dolgot komolyabban venném, de így tudom a’ pillantat elkapott ’s hogy magad is vádolod tettedet.
Lényei nagy türödelemmel hallgatá. Barátom – mond – pirulok magam előtt, de ezentul még lehellet se homályosítsa ártatlansága tiszta egét.
Lényei naponként jobban a’ hálóba került, Villi őt’ inkább keresni látszék, figyelmesebb, szivesebb lön iránta; néha vidámsága elhagyá ’s gondolkodó volt, ezt a’ boldog szerető andalgásnak ’s csirázó érzésnek képzelé, ’s már egészen boldognak tartá magát kivált midőn egyik este, vacsora felett, hol a’ patvaristán kivűl idegen jelen nem vala, néhányszor gyöngéd lábnyomást érzett. Ez Villi, örüle Lényei, mert a’ körűle forgolódó Aurelie, kire azt foghatta volna, szobájában maradt. Villi az – gondolá – félig enyelgés, félig érzelem, ártatlan ösztön, habár az asztal alatt mutatkozik is. Már a’ házasság örömnapjai lebegtek előtte ’s csak azon tusakodott mint kezdjen hozzá.
Egyik nap az egész Rándorfy ház látogatóba ment, Villin kivűl, ki főfájás miatt elvoná magát. Lényei nyugtalankodva, csak barátja’ ’s az öregek unszolásának engedett, de az egész idő alatt lelke a’ sinlődő kedvesnél lévén, zavart, egyszerü vala, ha szólt is, többször magának ellenmonda. Rándorfy titkon örült a’ gazdag sógornak.
Megérkezvén a’ szomszéd faluból, még egyik compossessorhoz is beköszöntének, de Lényei a’ versenyes üdvözlés ’s czeremonia között elillanván egyedűl Villihez szökött. Az első előtalált cselédet mingyárt nagy forrón kérdé: hogy van a’ kisasszony? Hát jól – felele az – egész isten adta nap itt kinn dőréskedett.
Vannak ollyan szeszélyes nyavalyák, mellyek hamar jönnek és megválnak, gondolá Lényei és örömtelve lesben álla, őt meglepni akarván. Már estellett, ’s a’ mint Villi szobája előtt ellappangna, azt félig nyitva lelé. Bedugja fejét, senkit nem lát. Bemegy, ’s őt a’ mellék szobában gyanítván, elrejté magát az olaszfal mellé; alig vonult oda a’ szobába lép a’ patvarista is, nagy léptekkel fel ’s alá járt, hol magában dörmögött, hol felnevetett. Lényei tüskén álla. Kevés vártatva belép, vagy inkább röpült Villi is egyenest a’ patvarista karjába. A’ hézagon kandikálónak száz tőr akadt szivébe.
Ne itt a’ kivánt haj – mond Villi – nézd ebből a’ szép fürtömből metszettem, de okos légy és ne duzzogj, ha Lényeivel enyelgeni látsz.
És hozzá mégy, a’ nélkül hogy szeretnéd? kérdé a’ patvarista igen bátran ölelgetve az ártatlan Villit.
Mit tegyek? szüleim akarják, de leginkább bátyám, ki rég az előtt már mindenre megtanított – aztán százezer forint.
Mit ér az nekem? én alig látlak, és ha az abrosz alatt adsz is néha szerelmi jelt, a’ mint mi állunk, az már még nem sok. O lábnyomás! sohajtá Lényei és bosszankodott, hogy a’ sarkantyúval nem adta vissza.
Majd találok én illyen alkalmat mint ma – mond Villi hozzá simulva – de légy okos. Hahaha! ma holnap én adok leczkét mi az érzés. Juj bizony már késő! fuss, fuss, Andris! ha rajta kap Lényei vagy bátyám – mingyárt itt lesznek, azzal beugrott a’ mellék szobába. Andris pedig kiszöktében a’ jövő Aureliebe ütközött – Ah lelkem kisasszony! – mondá, a’ nevendék Themispap – maga nem lát,*
Themis, az igazság bekötött szemmel és mérleggel ábrázolt istennője, rómaiaknál Iustitia (Justicia).
nem hall, ’s hálául ’s örömben meg akará ölelni.
Vissza! – harsogá a’ nagyszivü – Je suis egy hív!*
Én hűséges vagyok! (francia)
O falusi ártatlanság! első szerelem! pipiske! mókus! bajszkapás! o nyiltságom! o bolondságom – dörgé Lényei kirohanva a’ vászonfal mellül – Aurelie kisasszony! maga jó nevelő –
Ah jó – rebegé Aurelie – ha jó, itt a’ vigasztalás! ’s kitárja karjait. Lényei ettől még inkább elrettenve futott a’ szobából, ’s olly hamar mint teheté a’ Rándorfy házból is.
_____________

Lényei maga előtt nevetségessé lön, midőn a’ kivánt csók miatt ön magának tett szemrehányásokra, és azon pirongásra visszagondolt, mellyel Rándorfy erkölcsi predicátióját nagy bánattal hallgatá, és ezen történet Villivel úgy hatott érzetére, hogy magát eltökéllené, ezen nemmel csak játszani, melly vele is csalfa játékát űzé. Alkalmat talála, midőn finomabb körben Juliával megismerkedett, ki részszerént szépsége, kedves maga viselete, és tetszetős idomjai miatt, részszerént vagyonos szülei miatt is dísze vala a’ jobb társaságoknak. Fekete haja gazdag fürtökben omlott el a’ szépen boltozott homlokon; barna szeméből lélek ’s vidám önérzet sugárzott ki, magos kellemes alakján, és minden mozdulatin olly graczia és könnyűség látszott, melly azon körökben, hol Julia gyermeksége óta forgott, könnyen elnyerhető. Társalkodása sok oldalu míveltséget ’s ismereteket mutatott; minden jártossága mellett a’ literaturában, a’ honi ’s idegen mestermüvekben, minden festési ügyessége ’s a’ klaviron szerzett müvészsége mellett is, beszédben olly finom fogással élt, melly által, a’ nagyobb társaságokban megjelenő asszonyok olly kellemessé, olly tetszetősökké lesznek, ’s magát az ügyetlent is éleszteni tudják.
Lényei most álérzést mutatni, csalni akart miként ő csalatott, hideg belsővel érzést színezni, azt nyerni, de semmikép sem osztani. Julia ragyogó thema volt, ezen szívet csak tréfábol is akará megindítani, a’ magáét megőrzeni. E’ czélnak indult Lényei, de mi hisszük, hogy Julia’ kecsei, tündöklő, lelánczoló megjelenése már hatott reája, ’s ön bizodalma’ öncsalódás vala, átalván elismerni, hogy ollyan tapasztalások után is érzékeny lehet még az asszonyok iránt. Ő többször mulatozott vele ’s meg nem tagadhatá, hogy Julia tudományt szerénységgel párosít, hogy saját gondolkodás, szerzett ismeretekkel testvéresül. Máskép szól mint Villi, azt meg kellett vallania; egy gazdag nemes, ki hazai nyelvét szégyenlé, angolul ’s francziául folytatá a’ beszédet, Julia’ jártosságát e’ két nyelvben is meg kellett engednie: hogy ez csak ugyan más, mint cziganois és az angol lovaglók. A’ társaság klavirhoz kérte; Lényei elragadtatott az érdeklő játékon; az igaz, ez más mint a’ fáj! fáj! de ébredő gerjedelmét ki akára magából beszélni. Üres tudákosság, mechanismus, más semmi – mond Lényei – kellemes ugyan, de ki hagyná magát illyestől elvakíttatni? Ő mélyebb beszédbe ereszkedett vele, Julia az életről és annak jelentéséről olly tisztán olly szép érzeménnyel szólott; ő az érzésre is fordítá beszédét, és Julia olly nemes, olly asszonyi gyöngédséggel fejezé ki magát, a’nélkül, hogy csapongásba ’s romános ábrándozásba esnék. A’ felette érdeklő szűzi szemérem, melly e’ tárgynál szinte félelemmé vált, Juliát annyival kellemesbbé tevé, minthogy a’ nagy világban ’s a’ tudományos asszonyi míveltségen ritkábban tünik fel. Ő igen ártatlannak látszik, de azért óvni fogom magamat őt a’ szerelemre oktatni, sohajtá Lényei. Szépen beszél az érzésről, de tud e érezni? De mi gondom arra! engem csak annyira érdekel, mennyire mulatni fog; nem keresek én összehangzó szivet szivemnek, nem rezzenti fel ezt senki nyugalmából.
Lényei hivságának hizelkedett, hogy Julia magát vele örömest mulatá. Mért ne keresnék kellemes időtöltést, mért ne szólnék lelkes leánnyal? – demonstrálta magának Lényei – nincs mitől tartanom. ’S úgy történt, hogy ő azon társaságot leginkább kereste hol Julia is megjelent, verseny beszédbe töltötte vele többnyire az estét, unalmat érzett Julia’ távollétén, örömmel vette észre ha játéka, táncza ’s maga viselete köz javallatot nyere, őtet a’ társaság’ középpontjának tartá ’s elvégre kedvetlenné lön, ha más valaki Juliának hódolt. Miattam habár minden fiatal gyerkőcze, egészen elolvadtam édességtől tele beszéli is szépséggel, azzal én annyit törődöm mint magával, csak az bosszont, hogy illy okos leány előtt olly hitvány, üres holmit összehabarnak; fatalis szokás ifjainknál hogy illy pulya hizelkedésekre adják magokat, nekem az kiállhatatlan unalmas, ’s bizonyosan Juliának is.
Julia’ jelenléte Lényeinek mindég kellemsb lön, utóbb szükséges; ő illendőnek tartá Juliát meglátogatni, gyermekség lenne úgy vélé, mindenkor csak idegen helyen találkozni vele; ő gyakran hozzá ment, ’s minek is kerülte volna a’ házat, hol annyi derék ember összegyült. Ő Juliának mind inkább tetszeni vágyott, mind azon tünődött, ’s el nem mulasztá figyelem, szép szó ’s hódolat által táplálgatni hivságát, melly e’ ragyogó lénynek gyöngébb oldala ’s út szivéhez, mellynek elnyerése planumában feküdt. Hogy ő helyesen számol: mivel hidegen ’s indulat nélkül okos kivételek szerént cselekszik, azt megmutatá a’ következés, mert vagy minden megcsalá őtet, vagy Julia tüzet fogott; de nem lappang e itt, vagy nem lappangott e már egy más Andris? ennek tudása neki igen kivánatos vala; keményen szemben tartá – semmi nyom – ügyesen, elővigyázattal buvárkodott azon személyeknél, kik vele összeköttetésben éltek, mindenütt dicsérete hangzott, még az irígység sem tudott homályt vetni hírére; szólt ő néhány kávénénikékkel is, ’s még ezek sem mondtak semmi roszat felőle. Ez fogott.
A’ ház’ körében kell őt kémlelnem, nem jövök e ott is Tini Tóni scenához? nekem ugyan mindegy, de akár hogy van, itéletemben nem akarok csalatni, a’ legidegenebb ember iránt is. Már e’ czélnál fogva még többször ’s más más időben kell meglátogatnom, mert szerezhet e a’ fiatal ember nagyobb kincset a’ tapasztalásnál? az emberszív’ ismerete legnemesebb tudomány, tehát megyek. Igy okoskodott Lényei, vígyázott a’ legkisebb vonásra, mint viseli magát szülei, testvéri, ismerősi ’s a’ cselédek iránt? megvizsgálta különböző állapotiban, keresett tulajdonokat, mellyeket neki vétkűl róhatna, hasztalan, semmit sem lelt vádra méltót; csak olly balul ne járt volna már, azt hinné, Julia csupa tökéletesség. Belsejére nézve Lényei még folyvást így csalá önmagát, tetteinek még mindég hamis okot koholt, míg ezen önalkotott köd, egy érzemény’ tüzétől szétoszlott, mellynek fényében elvégre magát megismeré.
Lényei, nem tudva ismét hálóba kerülvén, észrevette, hogy egy férfi Juliát kitünő figyelemre méltatá, ki ellen neki semmi kifogása nem lehetett. Rétei tetemes birtokkal, ajánló külsejével, nem míveletlen elmével, a’nélkül hogy valami különös talentumot mutatna, jó szívvel és hírrel, alig közeledett Juliához, Lényei már a’ féltékenység legrettentőbb gyötrelmei között általlátta hogy ő Juliát szereti ’s rég szerette; a’ mi eleintén tettetés vala, legforróbb indulattá vált, és fájdalmain ismeré meg szerelme’ hatalmát. Mint előbb hideg vérrel Julia’ elnyerhetésén dolgozott, úgy most csak belseje’ szavát hallá; elég soká vizsgálta Juliát és minden tekintetben érdemesnek találta, szépsége’ hatalma elbájolá, mért ne adná magát teljesen azon szerelemnek, mellyet feje igazol ’s szive olly forróan érez?
Az udvariság nyelvét, most az indulaté váltá fel, és Julia, ki a’ lelkes, férfias szép Lényeihez ugy is vonzatott, örömmel szemlélte győzelmét, ’s mind inkább gyuladozott szíve, annak mindég nevekedő indulat-lángjain, ’s midőn egykor Lényei szerelmétől elragadtatva megvallá mit érez ’s kérte, határozná meg egy szóval, élete hosszu üdvösség legyen e, vagy viszonérzés nélkűl nem mulandó fájdalom, Juliának fellobbanó arczain, édes zavart tekintetein, ’s reszkető, de nem szólható ajkain sejtheté szerencséjét. Ő kétségekkel ostromlá Rétei miatt, Julia őszintén megnyilt: hogy Rétei ada ugyan jelt szülei előtt, hogy kezét ohajtja, ezek mindeddig kerülték, de még váltig meg sem is tagadták.
És maga Julia! rebegé Lényei reszkető várakozásban. Nem mondhatom hogy vissza taszítana, én tisztelem nemes charakterét, de azon közönséges emberek sorába számolom, kik engem egészen hidegen hagynak.
Julia! ezen meghatározott pillantatban esdeklem, szeret e? és Julia, látván, milly erős Lényei indúlata, mint hullámzik feléje, keble szép titkát édes csendes igennel ajkára lehellé. Sándor teljesen boldog volt, ő szeretett és viszon szerettetett. Minden kétsége elosztott. Julia minden figyelemmel jutalmazá. Ezer olly pillantatok, mellyekben a’ könyörü égtől e’ földi létnek adatott édenkéj villana keresztül, olly édes pillantatok hirdeték, hogy Julia őt szereti. Vizsga szeme semmi gyanúra méltót nem lele.
De olly kártékonyan hat az emberek’ csalárdsága a’ nemes, a’ lágy érzetre, hogy kiirthatatlan gyanuskodás vert ott is gyökeret, hol nyiltság ’s nyugott hiedelem virágzott. Lényei is azon elmélkedett: mint találhatna valami kelletlen okot, Julia’ cselekedetiben. Meg nem csalódott sem ártatlanságában, sem hüségében, még azon képben sem, mellyet jóságáról, ’s érzetéről ön maga olly ékesen festett magának: erről meggyőzte saját vigyázata ’s mindazoknak itélete, kik Julia’ egész életét ismerték; hol rejtezik tehát a’ kigyó ezen rózsa alatt? Haszon kiszti hozzád, értéked ada neki ösztönt? így rágódott benne a’ kétkedés, de a’ szív ’s az ész ezt sugallá: nem gazdagabb Rétei? nem láttam tetteiből, nem értém szavaiból hogy ő Juliaval szerencsét reméll? Egy tekintet tőle ’s ő Rétei hitvese. Nem úgy bánik vele a’ miként megérdemli? de hidegen ’s egykedvüen. Nem tünteti ki előtte értem égő szivét, hogy minden kétséget, minden reményt benne elfojtson? önség az, ha megvetve a’ gazdagot, a’ kevesebb értéküt választja? Ez nyilvános, azért eltökéllé magában Juliát megkérni. De meg újra így tünődött: bátrabban megyek, a’ gazdagabbat áldozza fel, mert neki a’ gazdag bizonyos, de a’ szegényt tudná e szeretni? ezt kell kutatnom; feltette magában hogy Juliát megpróbálja, de szégyen lepé meg; nem megvetendő e kétkedésem, hogy illy gyanúval vétkezem ez angyal iránt, hamis szóval őt megcsalom? mint leszek lealázva tettemért, de áldoznom kell e’ gonosz geniusnak.*
Belső sugallónak.
Julia! – kérdé ollyan órában, midőn magunkat szebb világban álmodjuk – Julia, szeret engemet, igazán, hiven?
Minő kérdés magától? ’s képzelheti hogy illy bizodalmas kedvezésre leereszkedtem volna, ha változhatatlan nem szeretném?
És bizhatom szavaiban?
Rendületlen. Hazudni nem tanultam.
Hallja tehát a’ titkot, mellyet fel kell fedeznem, melly annyiszor már ajkaimon lebegett, mellynek közlésétől eddig a’ félelem tartóztatott, nehogy éltem’ boldogsága süllyedjen általa – a’ maga szeretete! Majd az egész planummal felhagyott, olly szégyen és pirongás önté el hazugsága miatt a’ kedves előtt, de épen e’ zavar, ezen belső harcz tevé hitelessé szavait. Tehát igazán szeret? kérdé még egyszer.
Szinte elrettent. Igen, egészen, örökké –
Hallja tehát, megcsalni nem akarom, ha mingyárt szerencsém oda dülne is; ’s nagy nehezen mondá el ezen mesét: Kegyed tudja, molly forró barátság kötött engem a’ Báróhoz, értékem alkotójához? Előttem nem vala titka ’s én valék az egyetlen kinek megvallá: szerelem csatlá egy szívhez, kinek ritka szépség, nemes lélek jutott ősök helyett, ki mindene lön, csak dönthetetlen gátok miatt hitvese nem. A’ világ előtt rejtve maradt a’ szeretők’ szerencséje, ’s így maradt titok egy fiunak születése is, kinek sorsa barátom betegágyát kétszeresen terhelé; még halála után sem volt szabad e’ titkot fényre hozni. Bennem talála legjobb eszközt fia sorsán segíthetni, azért is testamentumában nekem százezeret hagyott, de baráti lelkemre köté, hogy én a’ summát csak fia’ érett koráig vegyem gondom alá, és azután csekély részét fáradságomért lehuzván neki által-adjam. Az úton tett szerzeményem segített eddig ’s egy kis hivatal is igérve vagyon, melly gazdasággal, ha nem is fényesen, de szükség nélkül kitart szerető hitvesemmel. Szorgalom, iparkodás még inkább elősegít, és így nem hibázik egyébb, mint állhatatos szeretete, melly engem boldogítson.
Julia láthatólag megdöbbent. Én magát szeretem, – minekutána magát rendbeszedte – én igazán szeretem, ugy mint senkit, de maga miatt rettegek hírétől. Sajnálom hogy maga, a’ vélt gazdag annyi gondnak, munkának ki lesz majd téve; engedjen időt eszméletre. Most hagyjon el, eltökéllett szándékomat a’ meggondolásnak ’s ne a’ pillantatnak köszönje. Én magát szeretem, és meglátja, nem vagyok képes megcsalni.
Másnap megakará itéletét hallani, de Juliával nem lehetett beszélni ’s jövő reggel ezen levelet kapá: Én magát szeretem ’s nem is átallom azt megvallani. Tiszteletem az ur iránt őszinteségre ösztönöz. Hogy e’ sorokkal vissza nem él, reménylem charakterétől. A’ csalást megvetem. Én saját eszem’ valamint szüleim’ szavát hallám; itéljen maga; én az utat megszerettem, és sarjadó érzetemet nem gátlám, mert összeköttetésünket lehetőnek véltem, ha képzeltem volna illy akadályt, levívám a’ legforróbb indulatot. Én magát mindenek előtt, a’ gazdag Rétei helyett is választám, mivel az hidegen hagyott, és magát szerettem, az fényesebb sorsot igért de maga is fényeset. Én a’ valóságban születtem, valóságban élek; a’ költést igen szép olvasni, de az igazi világban Arkadia nem virágzik; mélyen érzem én, kisded, szükölködő életet nem birhatok, a’ nagy világ az elem, a’ hol én lehellek, fiatalságomtól fogva ott vagyok honos; az létem és szerencsém, melly versben üres csillámnak tartatik. Arról le nem mondhatok, a’ mire születtem és neveltettem; érzem hogy éltem’ virágát nem tudom alacson körben, szük polgári életben elélni. Ha azon sphaeraban el tudna tartani, melly hozzám illik életét szépítettem volna. Legkisebb közeledést sem engedtem volna, ha illendő házasság, hasonló állapotra építve nem kecsegtet. Szüleim soha meg nem engedik. Így tehát felébredtem szép álmamból, de nem akarok ujba merülni uraságod’ kezén, nehogy néhány év mulva rettentőbb legyen ébredésem, ’s ugy fogna magának is ha gondok terhelnék és az álmodott rózsák helyett csak tövist találna. Én magát szerettem, a’nélkül hogy magamnak határt szabnék, míg érzetemet okosnak tartám; czéltalan indulatot le tudok győzni ’s zaját ész által mérsékelni. Én megcsalhattam volna, szüleim’ ellenkezésével menthetvén magamat, de ha költői görcsöket nem vár tőlem, tettemet javallani fogja, én magamat az időre bízom. Most csak az a’ kivánat van hátra, itéljen igazán felőlem, és legyen boldog. Julia.
Piha! kiált a’ varázstól ment Lényei – a’ pulyaság és prosa*
Kicsinyesség és prózaiság (egyszerűség).
illy gondolkodásban, valóban zsidói. Jaj nekem ha őt elveszem, ’s bár vétketlen szerencsétlenség által, szegény, vagy beteg lettem volna. Nem! hány nemes asszonyok a’ valódi világban nyomoruságot, fogságot, számkivetést osztottak férjeikkel, nem ügyelve piperére.
Ő csak röviden jelenté Juliának, hogy az egész csak próba volt, és ő valósággal 100000 forinttal bir.
Ez volna tehát a’ tanuság minden tapasztalásimból, hogy csak Aurelie kisasszony szeretett igazán, kihez én olly hálatlan vagyok – valóban nincs nagyobb szerencsétlenség, mint százezerrel birni! Senki sem fáradoz a’ szegényt megcsalni, de a’ gazdag házasulandó hol lel igazságot?
_____________

Mi nagyon sajnáljuk a’ szegény Lényeit, hogy jó csillaga nem hozta e’ jelenvaló Aurora olvasonéjához, ez bizonyosan megczáfolná véleményét, és szerencséssé tenné.
P. M.


ÁRNYÉKOMHOZ.

Itt e’ halmon nézlek téged mosolyogva,
Mint csapodárkodol általellenemben;
Mutasd meg hát azt is mit érzek keblemben?
Árnyékold-ki szívem’ csendesen dobogva;
Vagy édes könnyeim’ némúltan zokogva
Ábrázold-ki nékem mint állnak szememben,
Milly nagyság van eddig lángérzeményemben
Szerelmem’ legelső órájától fogva? –
Lásd, mind ezeket mutatni nem tudod!
Így hát termetemnek óriásszárnyai
Tanítnak hogy pályád csak ok nélkűl futod;
Nem! ott közelgnek az éj’ hollószárnyai –
’S te tűnsz, példakép’ hogy mi is elenyészünk,
’S mulandó valókból örök árnyak lészünk!

if. Kapuy Károly.


PONTYI’*
Toldy Ferenc szerint Kisfaludy és Virág Benedek ’Pontyi’ alatt rossz verszerzőt ért. (vö. Kisfaludy Károly’ Minden Munkái, Öszveszedte Toldy Ferencz, Első kötet, Budán, 1831, 232.), az 1859-es Kisfaludy-kiadásában ugyanakkor már konkretizál, kommentárja szerint egyenes Kovacsóczy Mihály „irodalmi nyeglért” festi a szerző Pontyi alakjában. (Kisfaludy Károly Minden Munkái, I., szerkeszté Toldy Ferencz, Heckenast, Pest, 1859, 195.) Mindezen túl utalás is lehet Bessenyei György A fliozófus (1777) című vígjátékának egyik főszereplőjére is.
SZERELME.

(Parodia Lantos’ szerelmére.)*
A’ lantos szerelme Kisfaludy Károly költeménye (az 1823-as Aurorában jelent meg), a jelen – ezt parodizáló – szöveg pedig Szalay Benjamin álnéven szintén Kisfaludy Károlyé.

Csak földi kény, melly az időt emészti,
Tükörben él, ’s a’ hold’ szarvára ül,
Ez Pontyi’ nagy szivét gyors lángra készti,
Ha jót hörpent a’ kancsó’ öblibül;
De a’ késő bút csak akkor tenyészti,
Ha lelke fogyni kezd erszényiből,
’S a’ Szép, ki olly sokat, szépet igére,
Hitetlen símul gazdagabb’ melyére.

Furcsa kény az, melly Pontyit huzza vonja,
’S gőzzel hizlalja sovány életét;
Minduntalan más szépnek pillanatja
Vágyokra költi kitömött keblét.
Mi szépet tud sebten elmondogatja,
Bár annak maga sem hiszi felét;
’S ha erre a’ kedves csókot ád néki,
Meghallják azt honja’ minden vidéki.

Minden utszában jár egy ideálja,
De vágyása mindenütt el nem sül,
Azért ő azt csak messzirül csodálja,
’S pápaszemmel módisan frigyesül.
A’ szép’ házáig nyúl akkor a’ pálya,
’S ha elfárad egy szegletkőre ül,
’S mint a’ kis macska tejfeles fazéknál,
Ugy ólálkodik a’ szép ablakánál.

Édes-magához tartott bizodalma
Szívét csapongó gőggel élteti.
Szeret, ha bár atya’ vagy férj’ tilalma,
Kakastüzzel odábbra döngeti.
E’ bús emléknek az marad jutalma,
Ha sorsát bús rímekbe öntheti.
’S a’ recensensek bár miként lármáznak,
Versében a’ szív ’s az indulat fáznak.

Így sok kosárt, mellyet buzgón elzára,
Dallá farag kobozza’ hurjain.
Sóhajtva néz a’ kedves’ birtokára
Mosolygja bár Az másnak karjain.
Nem csügged ő, sőt írt lel fajdalmára,
Olcsó nyelvek’ magasztalásain.
’S míg a’ fület sérti zengési bája,
Bús hitelezők morognak reája.

’S ime! segédet hoz alkalmi ének,
Mert sok erkölcsöt hintnek hangjai,
’S mint annyi pillangóit érdemének
Tovább adják a’ gyávák’ szavai.
Tágosabb útat nyit már szerelmének,
Ha nőttön nőnek földi javai.
Hizelkedve lép nagyok’ küszöbére,
’S büszkén magának repkényt csap fejére.

’S a’ mit teremtve mások munkáiból
Nagy készséggel összelopott vala,
Valóság lészen részeg álmaiból,
’S megnyilt neki a’ hirnek hajnala;
Előlép mint denevér lyukaiból,
Hogy más érdem süllyedjen általa,
És választott kedvese a’ dicsőnek
Lenne siralma minden ismerősnek.

Szalay Benjamin.


A’ PARTRA SZÁLLT.

Ah ne mondja seni nékem,
Nyugszik a’ ki partra szállt;
Partra szálltam én: de szívem
Nyúgalomra nem talált.
Küzdve szirt- hab- és szelekkel
Sorsom’ átkos tengerén,
Tört hajóval és kebellel
Végre partot értem én.
Itt de szenvedő keblemnek
Béke-ágak nem teremnek;
’S a’ part nyúgalom helyett
Nyúgalomnak sirja lett.

Nem, vidéke hogy kietlen,
Kedves nékem a’ vidék;
Sem hogy ege vad ’s kegyetlen,
Óh nagyon szelíd az ég!
Oldalán nem tengereknek
Bús hulláma háborog;
Csendes árja csak hegyeknek
Halk morajjal andalog.
Szélén bájoló diszben áll
Nyilva parti szép virágszál.
Von tájad szivet szemet:
Part, ki kinzasz engemet!

Hölgy lakoddal a’ folyamnál!
Hölgy te, hallod e’ panaszt?
Érted parti szép virágszál,
Érted önti ajkam azt.
Merre kis lakod szelíden
A’ habok’ tükrébe néz,
Partra engemet haj! épen
Ott vetett a’ régi vész.
Látlak itt – ’s hevűlök érted
Új vészt ont szivembe képed.
Partodon, leányka bút,
Leltem én csak ’s háborút!

Nőzséry.


DOHÁNYOS’ SIRKÖVE.

Szájában holtig pipa volt, pipa ölte meg őtet
Játszi bodor füst közt, végre hamúba rogyott.



A’ JÓTÉVŐ.

Jaj! mit akarsz nálam? rebeg a’ bárányka ijedten
A’ fene farkas előtt; menj te megölted anyám’!
És felel a’ puszták’ ebe: szánom sorsodat árva!
Hogy ne maradj egyedűl, nézd könyörülni jövök.

Szenvey.


GRÓF B. …NÉHOZ.

Gyöngéd érzettel kedvelsz bájkelyhü virágot,
Szebb létű ’s nemesebb Flóra te szinte magad;
’S büszke tetődön is, ott hol csak fény táboroz és jég,
Alkot rózsálló életet égi kegyed.

P. M.


EGY NAP PESTEN.

Különös érzés fogott el, midőn négylovas hintóm a’ Pesti lineán keresztül,*
Útvonalon.
a’ Magyar Király czímü fogadóba *
A Vendéglő a Magyar Királyhoz (Hotel zum König von Ungarn) Pest legfontosabb és legrégebbi közútján, a mai Váci utcán állt (Leopold Gasse).
zörgött. Tizennégy éve már, hogy nem valék városban, ’s szinte fel sem lelém magamat a’ nagy kőhalmok között, a’ messze dördülő utszákon, hol a’ szem, sem fát, sem bokrot nem lát, csak festett házakat, és festett képeket.
Hogy olvasómat magammal megismertessem, szükséges tudnia: hogy én Székesi Bárónak egyetlen fia vagyok, ’s még fiatal koromban, atyám’ czéljai ellen, katonává lettem. A’ háboru majd kapitányságra emelt, az utólsó hadi mozgás pedig megismerteté velem Franczia országot, hol is egy chasseur, Bar sur Aube*
Település Észak-Franciaországban.
mellett történt viadalban megtaníta, hogy büntetlen nem hágy dulni hazájában; sulyos mély vágás homlokomon Mintbeillardi*
Település Észak-Franciaországban.
kórházba vonulni kénytetett, ’s mire ezredemet ujra megláthatám, már béke köttetett, ’s én nem sokára a’ franczia vágás következésében oda hagyám a’ hadi szolgálatot; sok tapasztalással ’s erősült szeretettel hazám iránt tértem hazámba, hol atyám nyilt karokkal fogadott. Azonban nem magam jöttem haza, nem hoztam ugyan feleséget, de egy szép kis öt évü leányt, mellyet a’ hadi sors kezeimbe vetett, miként? azt még magamnál tartom, elég, hogy nekem igen kedves lön, ’s mivel a’ mély seb, mellyet egy szerencsétlen szerelem szivembe vágott, velem a’ házasságról lemondatott, eltökéllém magamban ezen gyermeket mint sajátomat szeretni és felnevelni.
Louise nem sokára atyám’ szívét is, mint az enyémet megnyerte, öreg atya névvel köszönté, ’s nagy indulattal csüggött rajta. Ámbár falun lakánk, távol a’ városi szokástól, de környülményeink kedvezők lévén a’ leány ugy neveltetett, mintha valamelly Parisi pensionaléban míveltetett volna, természetes idomjai azt lehetségessé tevén.
Atyám, ki történeti és geographiai isméreteire vajmi sokat tartott, őt ezen tudományokban oktatá legjobb foganattal; rajzolásra, nyelvekre és muzsikára, a’ mennyire tellett, magam tanitottam; özvegy néném, atyám’ huga, ki férje’ halála óta nálunk lakik, őt asszonyi munkákban gyakorolta, házi kötelességeire tanítgatá, ’s mind arra, a’ mit a’ világ, a’ szép nemtől kiván. Így leve Louise rakhelye, mind hármunk’ tudásainak, és olly sikerrel: hogy, ha mi, némelly tudományos kutatásokban meg nem egyezheténk, vagy az emlékezet elhagyott, csak hozzája folyamodtunk, és ő könyveink’ kifürkészése nélkül is többnyire kielégített.
Tizennégy év folytában Louise csak egyszer látta Pestet, ’s épen midőn tizenhét esztendős leve. Nénémnek saját dolga miatt oda kellett utaznia, ’s őt kérte társul; ámbár én ’s atyám, e’ rövid elválást sinlettük, még is engedénk, látván, mint büszkélkedék a’ világba vezettetésén azon lénynek, mellyet ő mívelt, mellyet ő szinte olly tökéletes példánynak tarta a’ fínomabb életben, mint egykor maga volt. Minthogy ezen út épen fársángkor esett, Louisenek elég alkalma volt, minden tekintetet magára vonhatni, a’ mi úgy is történt, a’ mint néném aztán gyakran beszélte, mert egész fársáng alatt Louise lön virága a’ társaságnak.
A’ viszonlátás’ napja örömnappá lön. Mi nem győztük eleget kérdezni, neki viszont annyi volt elbeszélni való, és a’ két hónapig tartó távol léte, két esztendőre nyujtott tárgyat mulatságra. Azonban nekem ez az út szeget még is ütött fejembe; mióta Louise visszatért komolyabbá lön, fejét lóggatá a’nélkül hogy ezen változás’ okát feltalálnám, de fel is tettem magamban: hogy ő nem megy olly hamar, leglább nénémmel egyedűl a’ városba.
Két év mulva ügyvédem Pestre hítt, hogy a’ hosszu pernek elkerülhetése miatt értekeznénk az ellenféllel. Minthogy én a’ pert ugy gyülölöm mint a’ franczia chasseurt, ’s ügyvédem emberségét is, ki a’ feleket így békíteni igyekszik, méltatani akarám, hamar elszántam magamat útra; a’ mint ezt kijelentém, Louise képe majd búba merült, majd örömbe lobbant fel, szemében majd kéj, majd könyű reszketett, hogy nem akarva kérdém: Louise! eljősz velem? Ah atyám! – mondá keblemhez szökve – tehát elviszesz magaddal?
Ha öregatyád engedi, felelék. Esengve ugrott annak nyakára.
Ha nem mulatsz soká – mond atyám –
Nem! nem! örült Louise, csókkal elhintve az öreg’ ajkait, ’s onnan a’ mellék szobába lejtett –
Várj! várj! te szélvész – kiált néném utána tipegve – ruháidat rendelem el, legalább illendően jelenj meg a’ városban.
Csak ne sok poggyászt és iskátulakat – kiálték én néném után – mert ha az isten ’s ellenem engedik egy nap elvégzem dolgomat, ’s a’ jövő már az úton leljen.
Másnap korán négy serény lovaim előjártak, és a’ mint mondám estére szerencsésen Pestre érvén a’ Magyar Királynál megszálltunk. Édes álom enyhített, és mire felébredék, már Louiset jó izlésü de egyszerű ruhában az ablaknál leltem, a’ tiszta őszi napot üdvözleni, és a’ városi zavaron szemeit legeltetni.
Parancsoljak fölöstökömöt? kérdezé Louise.
A’ kávéforráshoz megyünk, azt hallám dicsérni. Louise nagy szemet vete rám. Nem forrás, nem Hippocrene az, hanem olly czimü kávéház.
’S én is oda megyek?
Jobb ha eljősz, mintsem ha védelem nélkül itt maradnál; légy ma kísérőm, bár merre vezet sorsom. Oda menénk, egy asztalnál még ketten helyet kapánk; által ellenben ült egy kisded, agg férfiu, olly emberalak, kinek az ember mingyárt baráti kezet nyujtana; gondosan fürtözött haja, csinos öltözete, kedves módja mingyárt tetszetőssé tevék. Úgy látszott, ő mindennek szolgája és barátja, mert körében mindenkinek kedveskedni törekedett, ennek dohány szelenczét nyujta, annak szépséget monda, ezt ujsággal kinálta, azt tágasb hellyel; minket is ótalmába látszott venni, mert a’ szolgát irántunk figyelmessé tevé. Ő kávéját olly kedvvel hörpögette, hogy szinte nekünk is jobb izüen esett; képéből nyilván olvasám, hogy velünk beszédbe kivánna elegyedni, azért is megszólítám, a’ mire nyájas képe még inkább felderült, közelebb fészkelt hozzám – jó kávé – mondá félig suttogva – de alig hiszem, hogy a’ hatvan jelenlévő ember közzül csak kettő tudná azon dolog eredetét, mellyet naponként elemészt, p. o. ezen kenyér: milly nagy idő alatt mehetett illy tökéletességre, és miként gátoltatott. Aha! gondolám: ez tudákos, de a’ legjobb nemből; Louisemre néztem, szinte olvasám szeméből saját érzetemet, a’ nyájas öreget ő is megkedvelni látszatott. Intésemre még bátrabban így folytatá: kevesen tudják hogy az első pékek, Ásiaból jöttek Rómába a’ város felépítése után 583. e. és pedig Lydiaból Cappadóciából. Ah igen! – szól közbe Louise – ezt olvasám Walter Scottnál is. – Ez tudatlan – felel az öreg – nem eléggé buvárkodik ’s egyik tévedésből másba esik; így p. o. állítja: hogy a’ tányérok 11-dik Lajos alatt találtattak fel, milly hiba! mert tudják meg, 12-dik Lajos alatt sem voltak még tányérok. De térjünk a’ kenyérre: az hajdan koránt sem volt illy kellemes izü ’s illy könnyen emészthető mint most, mert a’ savanyító titka elveszett, elveszett mondom, mert a’ régi Galliában éltek vele, mint Pliniusból tudjuk.*
Caius Plinius Secundus Maior (23/24–79) római polihisztor szövegei jórészt elvesztek; ránk maradt azonban Naturalis Historia (Természetrajz) című nagyszabású műve 77-ből.
Bocsánatot uram – esém szavába – sajnálom hogy az értekezés végét el nem várhatom, de perem miatt ügyvédemhez kell sietnem.
Egy pillantatot még ha tetszik! ezen per bizonyosan nem olly fontos mint 1666 –
Engedelmet – mennem kell.
Csak hallja – az a’ per, melly a’ Parisi medicai facultás,*
Párizsi orvosi kar.
és a’ pékek között folyt, mivel a’ kenyér sütésnél ezek a’ serélesztőt használták, mellyet akkor az orvosok –
Kérem!
Méregnek tartottak.
Valóban mennem kell, mert ügyvédem lakását kell még felkeresnem.
Keresni! – kiált az öreg, sietvén a’ kávé árával – én kisérem – a’ keresésnél én el nem maradok, ez az én elementumom.*
Lételemem.
Hogy hivják az ügyvédet? millyen alaku? hogy viseli magát? fiatal, öreg, nagy, kicsiny? csak kisded leirást, mingyárt rá akadunk.
Bárvai, felelék.
Bárvai! – kiált az emberke – azt ismerem, jó barátom, emberséges ember, talpig tudós ur, kár hogy a’ történetben néha bakot lő; így bosszonkodott minap egy Ó Budai fiakkernek idomtalan kocsija miatt, ’s nem akará hinni, hogy a’ mostani legroszabb kocsi jobb és könnyebb mint 11-dik Lajos’ pompa kocsija; még akkor az úgy nevezett C. tollak nem találtattak fel, és az akkori uralkodók szekeréhez képest, most a’ Szebenbe járó postakocsi is valóságos hintó.
De nem tetszik, ha már olly kegyes – kérém a’ nyájas csevegőt – engem Bárvai urhoz kisérni?
Igaz – majd ha dolgát végezte, én minden kocsi nemnek nevét és formáját leirom, a’ harczkocsitól, melly Trójánál használtatott, ’s a’ Római diadalkocsitól fogva egész mostanig – de ím már a’ czélnál vagyunk, majd bevezetem, ’s míg dolgát végzi én az asszonysághoz megyek, derék asszony, és meglehetős történeti ismeretei vannak, – a’ grádicson felsietve – csak azok a’ történet románok ne volnának, ezek összezavarják a’ fejeket – valóságos történet gyilkosok – p. o. Irwing
Én az ajtón koczogtam – nyájas Istenhozott hangzott előnkbe – Ah Louis ur!
Olly kegyes volt – mondék – ’s ide vezetett.
Ebből ismerem meg barátomat – mond Bárvai – nyájas szolgáját a’ világnak.
Louise Bárvainétól szívesen fogadtatott, én egyedűl Bárvainál maradtam, ’s mire dolgomat tárgyazó leveleimet átfutnám az ellenfél is megjelent, megnyiltunk, megértettük egymást, ő a’ perlekedést szinte kerülvén engedett, én hozzáadtam, ’s egy óra mulva mint barátok megválánk. Forró öleléssel köszöném Bárvainak, engem olly nagy gondtól felmentő fáradságát, aztán kértem tudatná velem, ki az a’ jó kisérőm, kit Louisnak nevezett? Ezen öreg – felelé Bárvai – egész város kedveltje, több évek előtt Franczia országból költözködött ide, franczia nyelv tanitásból éldegél, és eredetisége, embersége, derültsége miatt az egész világ barátja. Sorsa’ veszélyiből, mellyet senki nem ismer, kis birtokot megmentett, abból mérsékkel, de becsületesen él. Sokan szívesen látnák asztaloknál, de ő szereti a’ szabadságot ’s az idegenekkel való társalkodást. Csevegése néha terhes ugyan, de olly tréfás, szeszélyes, és satyrája,*
Szatírája, gunyoros élcelődése.
olly fullánktalan, inkább oktató ’s azért senki sem neheztel reá.
Az asszonyokhoz menénk. Ott Louis ur épen a’ kesztyüről okoskodott, mellyre Bárvainé’ à la Giraff kesztyüje*
Zsiráfmintás kesztyűje.
adott alkalmat. Ezt is bizonyosan – monda Louis – fejér személy találta fel, valamint az első kesztyüt, és pedig Rebecca, midőn fiának kezét kecskebőrrel vonta be, hogy Esau’ örökjét elnyerhesse.*
Rebeka és Ézsau vonatkozó bibliai története: Mózes 1. könyve 27,1–45.
Már Homérnál Laertes kesztyüben dolgozik,*
Laertész Odüsszeusz apja Homérosz görög eposzíró Odüsszeiájában.
hogy a’ kerti munkában tövistől óvja kezét. Xenophon a’ Persa puhaságot a’ kesztyü viselés által akarja megmutatni.*
Utalás Xenofón görög prózaíró, hadvezér, politikus Kyros nevelkedése (Kyroupaideia) c. munkájára.
Váró után, már a’ Rómaiak is használták. Musonius Stoikus a’ keresztyénség’ első századában kikel a’ kesztyü ellen, mint elpuhító eszköz ellen, de irni, lármázni hagyták ’s éltek vele. Sok mindenféle kesztyü volt még, de legrosszabb volt a’ szálkás vas kesztyü, mellyet a’ szegény Martyrok kezére huztak.
Engedelmet Louis ur, de leányomat el kell ragadnom, mert sok vásárlásai vagynak – nem de Louise?
Louise! – kiálta az öreg tudákos – Louise neve? erre vidám képe komor lön ’s mély fájdalom reszkete szemében. O szép édes név! – sohajtá – egem, poklom a’ te emlékeden. Félre illy komor emlékezetekkel! – vigasztalá Bárvay – inkább örüljön a’ jelennek és szerető barátinak.
Jaj nekem! – mond a’ bús öreg – mi az én életem? mi egyéb fejem, mint az emlékezet’ tengere? O csak egyet vehetnék ki onnan! a’ szerencsét mellyet birtam ’s mellyet örökre elveszték. De bocsánatot, hogy illy kedves lények előtt a’ fájdalomrul szólok, midőn azok kényt árasztani vannak alkotva – bocsánatot a’ szegény öregnek, hogy Louise névnél elfelejté az udvariság’ törvényét. Ha én vagyok ártatlan oka ezen komorságnak, tehát kérem atyámat, többé ne hivjon nevemnél. Jó lélek – sohajtá az öreg Louise’ kezét fogván – ő is illy jó lenne, illy szép, illy szelíd! de elég! elég! menjünk vásárlani. A’ mint látom Bárvai ur ’s asszonyság úgy is falura készülnek, én ajánlom helyettök társaságomat, ma szabad napom van, szívesen szolgálok.
Elbucsuzván Bárvaiéktól a’ váczi utsza felé indulánk. Kiléptünkkor a’ Bárvai házból mondá mosolygva kisérőnk: csak olvassa édes kisasszony ezen utsza’ nevét: Frígyes utsza, ’s itt prócator lakik a’ ki a’ perből él, nem Babel ez? lássa csak p. o. a’ szörnyü büszke X. ur a’ paraszt úton lakik; Y. asszonyság, a’ legveszedelmesebb alak, kinek szemei tüzkerek gyanánt forognak és Congrev-rakétaként*
Brit katonai fegyver a 19. század elejéről.
gyujtanak, a’ barátok piaczán; egy költő kinek ugró kut gyanánt szöknek versei, kinek feje csupa velő, a’ széna piaczon; Z. ur a’ legmódisabb betyár a’ lóvásáron, és G. ur a’ nagy philosophus és valóságos pogány lakik a’ kalvaria piaczon. Ha szólásom volna én így osztanám fel: p. o. házasok, kik egymást szeretik ’s nem akarnak elválni, laknának a frígy utszában; azon édes uracskák, kiket a’ szellő is eldönt a’ czukor utszában; csevegő vén dajnák, a’ kik nyelvökkel a’ kitett perpetuum mobile díját érdemlik, a’ szarka utszában; a’ szennyes kéménytisztítók, a’ fürdő utszában; szép leánykák, a’ virág és tavasz utszában; házasok kik igazi bon ton után élnek ’s egymásnak nem alkalmatlankodnak, a’ türelem utszában; szerelmes agg legények, a’ 3 szív utszában; kénytengerében úszó fiatal házasok, buvár utszában; menyasszonyok, a’ 3 rózsa utszában; soványok, gólya utszában; kávénénikék, ujsághordók egy házból a’ másba, a’ 3 dob utszában; hű férjek, a’ ritka utszában; hamisan esküvők ’s kik szeretőjöket pántlika gyanánt változtatják, a’ kigyó utszában; jó erkölcsü férfiak remete utszában; nagyehetők, az óriás utszában; bátor katonák, vas, Laudon és vitéz utszában; nagyehetők, az óriás utszában; lókedvellők, a’ futó utszában; az örömest békéltető prócátorok a’ nyugalmas utszában; tolvajok, a’ varju és zsák utszában; ájtatosak, a’ paternoster*
A Miatyánk kezdetű katolikus imádság első két szava.
utszában; a’ jótévő asszonyok, a’ bálvány utszában; szűzek, a’kik semmitől nem félnek, a’ granatéros utszában; a’ dámák, kik parfümre szorulnak, a’ szegfű utszában; szerelmesek, a’ holdvilág utszában; a’ házkormányt viselő asszonyok, az uri utszában; fiatal szívü agg urak, a’ vadász utszában; szinjátszók, a’ vig utszában; elvégre a’ gorombák, a’ kocsis utszában.
Ej! ej – monda Louise – ki hitte volna, hogy a’ szelíd, jó Louis ur illy gunyoló lehetne? Nem! nem! csak enyelgés – monda amaz – fiatalságom maradványa, de senkit nem akar sérteni.
Ha illy nemüek gunyolási – viszonzá Louise – akkor azok inkább tanítások víg lepelben – De most édes ur, vezessen oda, hol selyem és pamut portékát árulnak. Nem látja kegyed az Amort! mint örűl a’ grácziának,*
Kecsnek, kellemnek, vonzó szépségnek.
és nyilával vágyná megsebezni? Louise felsóhajtott, és olly mélyen, hogy az öreg szinte elhülve nézett rá, ’s én meg attól tartottam nehogy a’ sohajtásról is hosszan értekezzék; de egyszer’smind nyilvánossá lön Louise’ szerelme, hogy őt, mióta 2 év előtt nénémmel itt mulatott, valaki felette érdekli; de mért titkolja előttem, gyámatyja előtt, kirül meg vala győződve, hogy szerencséjét ohajtja? mért kerülé hallgatással vizsgálatimat? azt láttam, hogy szemei az utszákon szerte szállongva valaki után kémlelődtek. Feltettem magamban Pestet addig el nem hagyom, míg a’ valót ki nem nyomozhatom.
Míg Louise, az elébe nyujtott pamut és selyem szövetekért alkudozott, az öreg ur félrevonván fülembe súgá: fel mernék fogadni, ez a’ tudatlan kalmár, ki egy rőf selyemért néhány forintot kér, nem is álmodik arról, hogy azélőtt, lehet 1500 eszt. egy font selyemért, annyi aranyat kellett adni. Hiszi kegyed, ő arról egy betüt sem tud, hogy a’ Rómaiak a’ selymet Sere, Media’ és Persiából*
Szíriából, Médiából és Perzsiából.
kapták; bizonyosan nem tudja hogy Aurelián Császár hitvesének átallott selyemruhát venni, ’s abból nagy házi per támadt, mellynek végét azonban egy történet író sem adja – megkérdem, tudja e?
O minek – esém szavába – bizonyosan úgy nem tudja valamint én.
Istenem milly szánandó az ollyan ember, ki a’ történet illy nevezetes ágát nem ismeri, hogy mer illy ember selyemmel kereskedni ki azt sem tudja hogy a’ selyem bogarak tenyésztése, csak Justinian császár alatt, ki 529 fogva 563íg uralkodott,*
I. Jusztinianosz uralkodásának ideje nem pontos, miként a császárné neve sem stimmel.
lön ismeretessé. Europában az első selyemszövedéket Miletusban Joniában*
A görögországi Milétosz városában.
2 barát készítette, de azok neveit, elég szégyen, a’ történet nem tartá fenn; ezek selyembogár tojásokat hoztak Chinából ’s a’ Görögöket megtaníták mint kell velle bánniok, onnan jött Olasz, Franczia, Spanyol, Német és Magyar országba is, és most, azt tudja tán ez a’ tudatlan kalmár is, alig van egy konyhaszolgáló, kinek legalább egy selyem ruhája nem volna. Ha ezt Aurelia császárné megtudná sírjában is haragudnék férjére. Atyám – mond Louise – én már bevásárlottam. Tehát nézzük a’ várost, mi történt távollétem alatt?
Sétálásomban az utszákon sok újat lelék, de a’ sok uj között hijában keresém törzsökös nagyaink’ palotáit. Louis ur kisért, de kellett is minden dolognak legtávolabb eredetét hallgatnunk, fejünk mellette szinte antiquarbolttá vált. Elfárasztanám olvasóimat, ha mind azt ismételném, a’ mit ez a’ tudákos elbeszélt, de utólsó részét beszédének még is hallaniok kell. Nézd atyám – mond Louise – minő különös ’s colossalis betük azok a’ boltczímen, formájok római, de olly szempontba vannak téve mintha házak volnának.
Pogányság a’ betűkkel úgy bánni – monda Louis ur – mellyek eredetiképen ollyan egyszerűek, hogy bár mi nagy díjért a’ világ’ Academiája sem találna fel szebbeket. Chinába küldeném, a’ ki így irat, hadd tanulná meg a’ 80,000 jelt, mellyeket mi 24gyel sokkal jobban kifejezünk. Én egyszer a’ lehető összeköttetéseket és szavakat, mellyeket 24 betűink megbirnak összeszámoltam és ezen szörnyü számot: 1391 quintiliom, 724,288 quatrilliom, 887,252 trilliom, 999,425 billiom, 128,493 milliom és 402,200 hoztam ki. Úgy látom fejét csóválja, tán kétkedik mondásomban? engedelméből ma estére vessük fel –
Alázatos szolgája – esém szavába – én okvetetlen mindent elhiszek.
És tudja – folytatá a’ tudákos – tudja e ki találta fel e’ jó és hasznos irásjeleket?
Nem! felelék.
Én sem – viszonzá Louis ur – és alig ha tudja valaki e’ földön; ezen becsületet ugyan bizonyos Taut, a’ görögöknél Hermes, latánoknál Mercuriusnak adják, de történei bizonyság híjával; még a’ nemzetet se tudják. Plinius az Assyriusokat véli, de az okot míg a’ más világból várjuk. A’ görögök 16 jelt Phöniciából kaptak, Palamedes 4gyel Simonides még 4gyel szaporította; magok a’ Chaldeusok nem vettek másoktúl betűket, azért még mást nem tudunk, azoknak lehet a’ feltalálást tulajdonítani, de melyik Chaldeus? arra ismét szégyenére az emberiségnek felelni nem lehet. A’ Hebraeusok soká nem éltek magánhangzóval, később a’ Masoreták magánhanzójokat ponttal jelelték; különös: hogy az o nem jön elő a’ consonansban, tán mivel az életben ugy is eleget kiáltjuk.
Valóban ugy, sohajték, mert kisérőm’ csüggesztő tudákossága már belőlem is néhányszor ki csikarta. Rég leráztam volna magamról, de Louise őtet gyermeki kiváncsisággal hallgatá, még illy originalis embert nem látván, azért is emberismerete bővülése miatt is elszenvedém.
Parókás boltba menénk, hol Louise nénémnek fürtöket akara vásárlani. A’ hajművész, találmányaiban dicsekedve több új módisan fürtözött fejeket mutogatott; még Louise a’ parókással alkudott, Louis ur félre hivta legényét ’s így szóla: jó ember, az a’ kend ura derék lehet, de mestersége’ történetihez annyit ért, mint a’ juhászbojtár az Algebrához. Lássa kend, a’ kend ura tökmag ha azt véli, hogy valami újat találhatna, a’ mi nem lett volna már divatban. Ez a’ mesterség régi, már Isaias bosszonkodott hogy a’ zsidó asszonyok annyira felcsicsomálták ’s először feketére, aztán sáfránnyal festették, de még aranyporral is hintették hajokat, de tudjuk mit használ a’ szó. A’ görögök eleintén nem sokat törődtek hajokkal, de utóbb Athenában, régi görög Parisban, az asszonyok arany sáskát tüztek fejökre. Szent Pál Apostol eleget szidta őket, de hijában. A’ Rómaiak, hódításaik után elpuhulván, kezdették hajokat ’s ruhájokat ékesíteni.
Azt az iskátulát add le! kiálta a’ parókás legényének. Itt van mondá Louis ur, ’s maga nyujtá oda az iskátulát, és hallgatóját karjánál fogá, hogy el ne illantana. Apuléjus szerint a’ római asszonyok, hajaik után itéltettek meg – volt is azért a’ rableányoknak mit szenvedni – szerencsétek hogy asszonyaink most gyöngébb constitutióval*
Lelki alkattal, természettel.
birnak. Most én rendébe elmondom, minden nemeit a’ hajékességnek – de épen akkor jött egy ember ’s sohajtozó hallgatóját elinté, ki is mint a’ szél illant el a’ tudákos elől, kit hijában tarta ruhájánál, ’s majd egy darabot belőle ki is szakasztott. Holnap reggel eljövök hajamat vágatni és folytatom az értekezést. – Nagyon sajnálom mond a’ megijedett parókás, de holnap épen nem leszek itthon.
Hol fogunk ebédelni? kérdem kisérőmet. A’ casinóban – felelé az – ott találunk régi ’s új étkeket. Oda menénk, ’s mingyárt láttam hogy itt is otthon vala. Louise keveset evett. Ej! ej! kisasszonykám! – mond Louis ur – mit mondana nagy Károly császár, ha látná milly kevés levest eszik? Ő a’ mint tudjuk igen szerette ’s kertjeiben a’ hozzá tartozó plántákat nagy gonddal táplálta. A’ régiek majd minden étkeinket ismerték, de mi az övéiknek alig tudjuk neveiket, különben tudnánk mi is, mint Nicomedes’ szakácsa, mesterséges heringet készíteni, szintúgy mint Trimalcione,*
Petronius Arbiter római író Satyricon című művének egyik híres szereplője, a dőzsölő kereskedő (ld. a Trimalchio lakomája című fejezetet).
halakat, galambot ’s több e’félét. De nem jobb volna, ha Louis ur az étkeket használná, a’ helyett hogy rólok okoskodnék? enyelgett Louise.
O nem maradok éhen – felele a’ tudákos – csak azt engedje még elmondanom: a’ régiek a’ vadak közt leginkább kedvelték a’ medvét, a’ phrigiai foglyot ’s a’ galliai hurost.*
Kistestű madárfajok.
Hagyjuk ezt – szólék én – inkább üssük össze poharainkat.
Vivat a’ haza ’s a’ ki a’ bort hozta! A’ bor Asiából jött Olaszországba, Galliába pedig, a’mint Plutarch bizonyítja egy hazájából számkivetett Toskaniai*
Toszkána (Észak-Olaszország).
hozta – ha mingyárt gazember volt is, de a’ Champagniai*
Champagne (Északkelet-Franciaország).
ültetése miatt minden bünét lerótta. Plinius azt véli, Helvetiából jött a’ bor Galliába, azonban azt tudjuk bizonyosan, hogy Marseille lakosi már akkor ültettek szőlőt, midőn Fabius Maximus Allobrogius birtokjokat elfoglalta – a’ történet nem jelenti minő tettekért adatott ennek a’ Maximus név, tán nagy ivó vala.
Kávét! kiálték a’ szolgának, látván hogy Louis ur nem akar elnémulni. A’ meleg italok már az ujabb koré – mond ismét Louis ur – Chokolade volt az első, mellyet a’ Spanyolok Americából hoztak. A’ kávé Arabiai származás, és 16 század óta a’ Törökök’ kedves itala. 17 században Hollandus és Angol kereskedők vitték honokba, ’s ki akkor kávét kóstolt, olly tekintetben állott, mint korunkban az utazó, ki Nilus forrásit kereste fel ’s a’ Chinai császárt látta.
Fizessünk és menjünk! – esém szavába – mellyik sétahely most legnépesebb? A’ városerdeje, felelé Louis. – Egy bérlett kocsi oda nyargalt velünk, hol már a’ sokaság zajlott. A’ csuszóhegyhez menénk, melly látvány Louisenek tetszésére vala, szinte kedve pattant részt venni a’ mulatságban, Louis ur is velünk tartott, ’s mi vigan mint gyermekek repülénk az ösvényen, azután oda állván szemlélgettük a’ többi mulatozókat. A’ tudákos’ némasága sejteté velem, hogy e’ tárgyban még is megakadt – készakarva kérdém: vallyon a’ régiek ismertek illyen csuszóhegyet?
Meg kell vallanom – szóla a’ tudákos zavarodtan – én – én azt nem tudom, a’ történet hallgat iránta*
A történetírás.
– már meg kell vallanunk, hogy ez muszka találmány, ők a’ téli jéghegyeiket nyáron faösvénnyel pótolják, Parisban lételök adott okot illy nemü mulatságra; a’ többi közt legnevezetesebb az elisees mezőn*
Mezőség a mai párizsi főút, a Champs-Élysées területén.
épűlt Montagnes francaises, vagy Promenades aëriennes.*
Hullámvasút (az első modern hullámvasút 1817-ben nyitott meg Párizsban).
Ott fél körben le ’s fel egyenesen iramlik az ember, a’nélkül hogy lépcsőket kellene járni mint itten; alatt egy kerékbe nyolcz befogott ló hirtelen felsegíti a’ kocsit, az egész futás 18-20 secundumig tart, ’s ez idő alatt 800 lábnyi ösvényt halad le, és 300at fel, így tehát egy minutum alatt 3000 lábot, és egy óra alatt hét, mondom hét mértföldet lehet haladni; egy futás 12 xr. ezüst. Istenem! – gondolám – ez az ember mindent tud – nem tudhatok neki tárgyat adni, mellyről ne szólana.
Louise! Louise! hangzik egyszerre ismeretlen szózat ’s egy ifju leányomhoz repül. Itt találom megint! O boldog óra! Nem, többé senki el nem választ.
Uram! megbódult az ur, hogy nyilványos helyen így közelít leányomhoz? mondék neki félre vonulva a’ sokaságtól. Leánya! o hát atyám is lesz – felelé – két éve már hogy Louisét kimondhatatlan szeretem; tengeren, hegyeken küldöttek által hogy felejtsem, mind hasztalan. O Louise! szóljon maga helyettem, vagy már elfelejtett? Louise habozva tekinte reá ’s arczait keblemen rejté el.
O nézze – mond az ifju – nézze csak ezen szűzi pirulást melly száz nyelvnél hathatósban vallja szerelmét. Itt ezrek előtt esdeklem kezét; nem emítem hozzája méltó születésemet, gazdagságomat, csak az minden érdemem, szerencsém ’s büszkeségem, hogy őt kimondhatatlan szeretem.
Bocsásson meg uram – felelék – ezen történet különössége miatt kérnem kell szállásomban világosodást adni. És az hol van? kérdé. A’ Magyar királynál ’s ezzel a’ kocsiba ülénk, ő pedig paripára kapván mint szélvész nyargalt előttünk. Utközben mély csend uralkodott. Louise hozzám simult, a’ tudákos magában dörmögött ’s csak ezeket érthetém: különös megkérés – a’ régieknél is van példa – Persáknál – a’ Marcomannoknál – de még is különös és uj.
Szobámba érvén az ifjuhoz fordulván kérdem: És ki az ur, ki illy szokatlan ’s tekintet nélkül leányomat kéri. Gyöngéd hangon felelé: Báró Érczi vagyok, tudom kegyed előtt gyülölt név, de oka nem lévén e’ névhez köttetett fájdalmának, szerelemtől bátorítva merem leányát kérni.
Érczi! – kiálték – e’ gyülölt név örököse! tán fia annak, ki életemnek csak enyésztemmel muló sebet vága? Nem soha! ’s te Louise, te tudtad ezt ’s még is – Ah édes atyám! – mond Louise magát sírva karjaimba vetve – én is szenvedtem. Nem tagadom, én őt akkor ismertem meg midőn nénémmel itt valék, és a’ sok ifju közül csak egyedűl maga érdeklett, de sem magamat sem őt reménnyel nem kecsegtetém; elválásunkkor e’ szivet neki esküvém, de kértem is felejtsen el, erőt érezvén magamban inkább meghalni, mint jó atyámat megbántani, és híven meg is tartám fogadásomat, azért hallgattam előtted, ’s ha ezen nap fel nem fedi titkomat, sírba vittem volna.
Louise! – mond az ifju – az én pályám sem volt rózsás; atyám mélyen illetődve hallá érzetemet. Orvoslásom végett utazni küldött, sokat láttam tanultam, de a’ mit hazámban elhagytam, azt feledni nem tudtam. Scócziában hallám’ atyám’ halálát, a’ fájdalom ’s a’ kivánat azon levegőt szívni, melly Louiset lengi körül, visszakisztett; három nap óta hazámban ’s tegnap óta itt vagyok Pesten – most a’ sors összehozott Louisevel, és kegyed olly kegytelen el nem választ bennünket. Ha volt is okat atyámat gyülölni, annak fián ne bosszulja meg magát, ne a’ szeretett Laura fián, kit most annyira boldogíthat.
Laura fia! szólék megilletődve, ’s gyülölségem kérgét érzém lefeselni szivemről. Louise szereted őt? kérdém. Jobban életemnél! felele. Jer hát ifju, ezentul fiam! Laura nézz alá, ime fiadat boldogítom! és te is Érczi, így hozom helyre a’ 24 évü gyülölséget.
Gyülölséget? monda Louis ur, szinte felettünk megindulva. – Nem! kit az emlék is úgy megengesztelhet, az nem gyülöl, fájdalmat ismert szíve, de bosszut, gyülölséget nem. Kézszorítással köszöném e’ jó véleményét. De gyermekek! – mondék Louise ’s Érczihez – Hagyjatok magamra, menjetek ide a’ mellék szobába, lesz miről beszélnetek, hadd könnyítsek én is szívemen.
Örömmel lejtének ők el, ’s én Louis urhoz ekként szólék: Kegyed csodálkozott, hogy engem az Érczi név olly visszás érzettel talála, hallja tehát életem’ azon szakaszát, melly sorsomra annyira hatott, ezzel hálálom jószívüségét.
Kinek is nyilhatik meg inkább – felele az öreg – mint olly embernek, ki maga is olly igen ismeri a’ fájdalmat.
Én 24 eszetendős valék, midőn mint katonatiszt Pesten először a’ nagyobb világba vezettetém. A’ társalkodás mulatott ugyan, a’nélkül hogy valami különösen érdeklett volna. Ekkor ismertem meg Éltey Laurát, ez által éltem szebb irányt nyert, és Laura’ tekintete éjemet szebb fényre deríté. Szíveink majd egybe szövődtek, ’s eltökélénk’ szüleink’ áldását kérni frigyünkre, midőn a’ háboru engem Pestről a’ táborba intett. Laura épen atyja’ jószágain vala, ’s én elválásomat forró szeretetemet ’s hűségemet csak néhány sorokkal jelenthetém. A’ hadi szerencse nem vala kedvező, én fogságba estem, ’s két hosszu esztendőt kellett Franczia országban töltenem. Mit szenvedtem ez idő alatt le nem írhatom, távol hazámtól, kedvesemtől, minden közösülés nélkül, örökös kétségben megkapja e levelemet, vagy már elpártolt? szomorú állapotban valék, míg a’ béke szebb reményt nyujtott. A’ szerelem’ szárnyain röpültem haza, ’s Laura jószágán keresztül vettem az utat atyámhoz; két év óta az első boldog napot éltem, midőn azon határt elértem hol Laura lakott ’s messzirül kastélyát megláttam. A’ világosított házból muzsika hangzott felém, inasok szaladtak az ajtókbul engem üdvezelni, mint új érkező vendéget ez ünnepre. Felszállok a’ lépcsőn, ’s mellék szobán által a’ fényes palotába, ’s ott körülnézvén a’ benyillóba, látok egy szenvedő alakot más idősb asszony vállára borulva. Minő ünnep ez itt? kérdem az egyik szolgát. A’ kisasszony üli menyekzőjét. Laura kisasszony? kiálték megdöbbenve. Igen Laura kisasszony, Báró Érczivel, felel a’ szolga igen szárazan. O én szerencsétlen! így zokogva egy székre támolygék.
Ki nevez engem? szóla a’ szenvedő alak ’s felém közelgett. Az istenért Székesi! maga itt? ezzel aléltan leomlott. - - Én vagyok én! kiálték zuzott szívvel ’s melléje borultam; mi történt tovább, nem tudom, mire feleszméltem más szobában lelém magamat ’s mindent mély csendben. Lesietve kocsiba vetém magamat ’s elhajtattam szeretett atyámhoz, vigasztalást keresni atyai melyén, ki öröm ’s könnyek közt fogadott; ott hallám hogy távozásom után mingyárt Érczi’ Laura szüleinek kedvét kereste, ’s két esztendei távollétem alatt, nem hallván híremet Laurát elámítá ’s engem hitetlenséggel vádolt; hasztalan mentegetett atyám fogságommal, Laura’ szülei, örülvén a’ gazdag kérőnek, hű kedvesemet átokkal fenyegették ’s így leve Érczinek hitvese, szerencsém rablójának. Mind ezt, megbocsátottam volna az alattomosnak, bár mi nehezen esett, Laura’ szerencséje miatt is, de csak hamar megértém nénémtől: hogy velem együtt boldogtalan, mert viszonlátásunk után bizonyossá lön hűségemről, és gyanítá, hogy Érczi felfogván leveleimet azokat elenyésztette, a’ mi kétszeresen hatott szívére, és rágódott életén; Érczi pedig látván, hogy Laura’ szívét el nem nyerheti naponként keményebb komolyabb leve iránta, ’s majd durván is bánt vele. Laura, ki a’ házassági frígyben földi édent álmodott, illy bánást nem soká türhetett, és azon nap, mellyben egy fiunak életet adott, az örök béke’ honába költözött. Így vesztém el éltem’ szépét javát, azért az Érczi név előttem rettenetes maradt. Ez időtül fogva szívem többé asszonyért nem hevült ’s bár érzém, hogy az emberi szerencse egyedül jó házasságban alaposulhat, és csak kedves gyermekek’ körében szépülhet ujra, még is eltökéllém magamat komor nőtelenségre, és valóban a’ sors játéka nálam olly kitünő, mert azon ország, melly miatt kedvesemet elvesztém, az vezette karjaimba Louise leányomat, hogy gyermeki szeretettel létem’ alkonyát derítse.
Louise Franczia születés! kiálta örömtelve az öreg ’s a’ mellék szobába rohant őt kivezetni. Édes kisasszony! maga földim, most értém csak. O most annál kedvesebb, midőn tudom hogy azon ég alatt született, hol én egykor olly boldog valék ’s most szinte mint nekem itt új hazája virágzik. O de tudassa velem Báró ur, mint jutott ez az angyal kezébe?
Szívesen – felelék – mert azon nap, mellyben őt lelém, éltem’ legszebbike. Forrón csókola meg Louise ’s kezemet dagadó kebléhez szorítá, melly annyi édes érzetek közt zajlott. Franczia országban egy igen tüzes csata volt, mellyben én megsebesítetvén, derék huszárjaim által a’ szomszéd faluba vitettem. Nyolcz napig valék ott a’ kastélyban, midőn egyszerre éktelen, mind inkább közelgő lárma ütődött fülembe. E’ pillantatban az öreg házi szolga, kis leányt tartva karjában szobámba rohant, ’s röviden elmondá: katonáink’ távozása után mint sereglenek össze a’ pártos parasztok a’ kastély lerontására, tudván hogy távol birtokosa a’ királyi kormánynak barátja. Erre a’ fegyvertárból hirtelen chasseur kardot és sisakot adott azon kéréssel, adnám ki magamat itt sebesen fekvő Francziának, ’s rejteném ágyamba a’ kis leányt, a’ ház utólsó ágát. Alig végzé szavait, alig rejté el a’ reszkető leányt, midőn az ittas latrok, betörvén a’ kapun, az udvart ostromolták, mindent lerontottak ’s elvégre szobámba is tolongván, e’ ház minden ivadékát legyilkolni esküdtek. Bennem franczia harczost gyanítván, dühök a’ kastély birtokosa iránt még inkább nőtt, egészségemre ittak, ezer átkot küldöttek a’ nemesre, ’s vad bosszujokban a’ szegény agg szolgát is kiragadták szobámból; majd éktelen zaj harsogott és fennlobogó tüz világosíta szobámba, és midőn rettenve az ablakot felnyítom, a’ szegény agg szolgát véresen és holtan a’ ház küszöbén láttam. E’ közben trombita rivallott, a’ parasztok szét zavarodtak és huszárjaink győztesen jöttek ismét a’ faluba, a’ kastélyt elfoglalták, a’ lángot elolták a’ mint lehetett, ’s engem ótalmokba vevén kocsira ültettek, ’s a’ táborba kisértek, honnan nem sokára a’ Montbeillardi kórházba vitettem. A’ kis leányt, mint a’ végzet’ adományát, nehogy még a’ dühösök’ martalékja legyen magammal vittem. Meg lévén a’ béke nyomoztam ugyan szüleit, hogy vissza adhassam a’ megmentettet, de hasztalan. A’ faluban azt mondák: urok a’ királlyal visszatért ugyan, de mivel leányát nem lelé, és senki bizonyost nem mondhatott felőle, azt nyomorultan elveszettnek vélvén, eladván értékét odahagyta hazáját ’s többé vissza sem jött.
Nagy Isten! minő történet ez! mint hasonlít az enyémhez! – fakadt ki Louis ur – Nevezze a’ falut, annak birtokosát! de ne nevezze, a’ csalódás szerencsémről megölne –
Mi baja Louis ur? kérdém – a’ falu Sévry ’s birtokosa Marquis Sejour.
Irgalmas ég! – kiálta az öreg – az én leányom, és aléltan Louise’ karjába dűlt; örömköny és ezer ölelgetés őt megint eszméletre hozák. Én – én vagyok a’ szegény Marquis Sejour – sohajtá az öreg – Még Artois Grófnak Nancyba hódulni mentem, téged Louise, Leval hű szolgámra bíztalak; kastélyom elégett, telkeim feldulattak, szolgám megöletett, téged is elveszettnek tartván eladtam birtokomat, lemondván e’ világról a’ mihez semmi sem kötött immár, ide költöztem, hol mint ifju hajdan már valék fogoly gyanánt, itt e’ jó nép között kivántam utólsó napjaimat elélni. O Louise! kedves leányom, téged megleltelek! én, ki többé örömet nem is remélltem – most téged – és veled fiat is nyerek – Érczeinek nyujtá örömreszkető kezét.
És nekem mi marad? kérdém fájdalmasan.
Mindnyájan! szólának a’ boldogok’ ’s keblemre röpültek.
Legyen tehát, de Marquis ur kövessen jószágomba, ott éljünk boldog egyességben és emlékezzünk hálaérzettel az egy napra mellyet Pesten tölték.
A’ kelő nap már úton lelt bennünket ’s atyám, néném nem kevéssé csodálkoztak midőn kedves vendégeimet látták, de még inkább midőn megérték a’ történetet. Gyakran azután, midőn a’ kandalló megett ülénk ’s a’ Marquis arany fürtü unokáival játszott, azokat csókolgatta, és nekünk a’ csókról hosszu értekezést tartott, akkor gondolám: Nem jól esett e hogy a’ szíves tudákost türelmesen kihallgattam, ’s magamtól el nem rezzentém? különben Louise se férjét se atyját nem birná, az öreg vigasztalatlan dűlt volna sírjába, én se örülhetnék Louise’ boldogságán – ekkor buzgón áldám magam is az egy napot Pesten.
Petrózai Trattner Károly.



FOGLALAT.


Zrínyi. Czímréz. (Vörösmarty.) 1
Magyar század. (Szenvey.) 4
Áltudósok. Vígjáték. (Kisfaludy Károly.) 5
A’ tudomány. (Vitkovics.) 51
Forrásnál. (Kölcsey.) 52
Asszonyok’ érdeme. (Szenvey.) 53
Lilihez. (Vitkovics.) 56
Eprész-leány. (Kisfaludy Károly.) 65
Rózika. (Képlaki Vilma.) 73
Szajkóság. (Szenvey.) 89
Magyar Parthenon. (Horvát Endre.) 90
Budai harczjáték. (Kisfaludy Károly.) 101
Vigasztalás. (Szenvey.) 107
Elválás. (Kölcsey.) 108
Az orvosok. (Vitkovics.) 109
A’ haldokló leány. (Vörösmarty.) 110
Eltökéllet. (Jakab.) 112
Nem mehet ki a’ szobából. Vígjáték. (Kisfaludy Kár.) 113
Szilágyi és Hajmási. (Vörösmarty.) 153
Leány-bú. (Kisfaludy Károly.) 161
Lepék. (Szenvey.) 163
Bájviola. (Szemere.) 164
A’ bájviolához. (Képlaki Vilma.) 165
Epedés. (Szenvey.) 166
Borkirály. (Kölcsey.) 169
Nemzetem. (Kapuy Károly.) 173
A’ Vértesi vadász ifjak. (Czuczor.) 174
A’ fürdő leányka. (Sz. Miklóssy.) 181
Szirmay Ilona. Elbeszéllés. (Kiss Károly.) 183
Népdalok. (Szalay Benjamin.) 210
– – (Vitkovics.) 235
Régi szokás megmarad. (Gaal György.) 237
Jövendőlés. (Kazinczy.) 266
Hymnus. (Kölcsey.) 267
A’ lúd, tyúk ’s a’ récze. (Sz. Miklóssy.) 270
A’ reményhez. (Kölcsey.) 272
Csalódás. (Kisfaludy Károly.) 273
A’ gazdag házasulandó. (P. M.) 275
Árnyékomhoz. (Kapuy Károly.) 320
Pontyi’ szerelme. (Szalay Benjamin.) 321
A’ partra-szállt. (Nőzséry.) 324
Dohányos sirköve. (Szenvey.) 326
A’ jótévő. (Szenvey.) 326
Gróf B. …néhoz. (P. M.) 326
Egy nap Pesten. (Trattner Károly.) 327
Muzsika. (Winkhler Angyal.)



_____________
PESTEN,
Petrózai Trattner J. M . és Károlyi István
Könyvnyomtató-Intézetében.









A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.