Ott a’ távol’ kék ködében
Díszlik élet-kellemem,
Szent ohajtozás’ hevében
Arra pillant bús szemem –
Mint repűlnék! ó de vad
Sorsom tiltja; nem szabad!
Intenek mosolygva nékem
Ott keletről a’ hegyek,
Int szelíden bájvidékem;
Útat arra mint vegyek?
Kinn az élet’ terhe nyom,
’S benn emészt a’ fájdalom.
Lepkeszárnyú esti szellő!
Melly körűl lengsz engemet,
Szállj el, érintsd kéjlehellő
Szűz ajakkal hívemet.
Súgd – Dezsőtől érkezel:
Keble’ völgyét nyissa fel!
Mondd a’ kedvesnek susogva,
Mondd, hogy őtet tisztelem!
Súgd, hogy itt igába fogva
Őt sohajtom, képzelem.
Tőle számüzött az ég,
O de szívem híve még!
Súgd, ha éjszakon borúlni
Látja ő a’ kék eget,
Vagy kelet felé vonúlni
Éjbarnán a’ felleget;
Értse: bennem a’ ború
Nem kevésbe szomorú.
Súgd a’ kedvesnek, ha látja
A’ szép alkony’ csillagát,
Értse: sokszor bús barátja
Így vidítja fel magát:
Csak te biztatsz, szent remény!
Játszi csillag! égi fény!
Végre súgd o lenge szellő,
Súgd szelíden, hogy csak ő
Életemnek drága ’s kellő,
Földi mennyem tőle jő.
Jó szivéből – súgd neki –
Hogy Dezsőt ne ejtse ki!
’S lengj Etelka’ szép szemére,
’S ott ha érzesz könnyeket,
Lopd el, és rózsám’ kelyhére
Hintsd, mint harmat gyöngyöket;
’S én, ha virrad, angyalom’
Szent vizét lecsókolom.
Szenvey.
