Néz nyúgatra, borús szemmel néz vissza keletre
A’ magyar, elszakadott, testvértelen ága nemének.
A’ könyörű eget, a’ földet vizsgálja hiába:
Nem leli meg nagyait, nem téged messze ható kéz,
Zrínyi! dicsőségünk, végső daliája nevünknek.
Minket béke ölel, kürt szó nem ijeszt fel öléből:
Völgy és hegy, ’s a’ frígyes egek gyönyörinkre mosolygók,
’S kedvesek a’ ligeten folyamok’ mentében az árnyak;
És ha kedünk, ha ez a’ lélek nem volna letörve,
Melly bal sorsa fölött diadalmasan álla, ’s vadonná
Pusztúlási között sem hagyta vadulni hazánkat –
Bántatlan mulatozhatnánk százféle örömmel,
’S verhetné az eget tíz ország szerte magyar dal.
De te midőn egyedűl várad’ közepébe vonúlál,
Fegyverid, a’ leghűbb társak, villogva le hozzád,
’S a’ hadat, és a’ had’ munkáit büszke Szigetnél
*Szigetvárnál.
Égi sugalmaktól ihlett lelkedbe fogadtad,
’S mély vala, ’s szent a’ gondolatok’ forrása szivedben
Mert a’ szent haza volt, az örökké drága magyarnak:
Akkor nem vala olly bájjal környéked igéző.
És mikoron, valamint a’ távol tengeri zúgás,
Vagy mint eldühödött zivatar’ morajában utó hang,
Úgy zendűle föl a’ megharczolt ütközet, a’ már
Század előtt küzdött viadalmak’ hangja, körödben
’S istenedő szemmel daliákat, ’s harczi vidéken,
Sok had’ tengere köztt Szigetet, mint áll vala, látád
’S ősödet, elmaradó Vidot
*
Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem (1651) című eposzának hőse, Deli Vid.
a’ mint kémli vasával
És deli Vid! deli Vid! törököt rettentve kiáltja.
Durva török pedig elréműl, ’s fut előle hadastúl,
’S a’ roppant tábor’ derekát fölijeszti futással.
Akkor az ifju tatár, ’s az erőben durva Demirhám,
*
Zrínyi MiklósSzigeti veszedelem (1651) című eposzának hőse.
Déli ölő szélként fölkelnek víni Szigetre,
És dörög, és reng a’ kapu sok szakadatlan ütéstől;
Mindezeken mikor andalgasz, ’s a’ szörnyü csaták köztt
Rózsa-világában, mint tündér hajnali álmot,
Felhozod a’ gyönyörű, a’ gyönge Kumilla’
*
Zrínyi MiklósSzigeti veszedelem (1651) című eposzának hőse.
szerelmét;
Vagy pedig intézed, deli Vid’ szép hölgye miként jár
Férje után Szolimán’ seregében, az angyali hűség’
Szárnyain, és védőt mint lel viadalmas urában,
Őket jó Karabúl,
*
Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem (1651) című művében a „szerecsen” Amirassen parancsnok szintén fekete lova.
mint sólyom szárnyu sebes szél
Hogy’ viszi rajta-ütő törökök’ boszujára Szigetbe:
Illyen gondolatok közepett szép lelki világod
Földöntúli lakók’ seregével gazdagon, a’ mint
Ontja dalait, az örök hévvel lobogókat, azonban
Néma ’s borúlt, mint a’ mély sír, körülötted az éjfél:
Akkor sincs biztos nyugodalmad az őri falak köztt;
Mert tolvaj török üszköt vet váradra, lobogva
Völgyi lidérczként át röpül az, fölijeszti magányos
Éjedet ál fénynyel, ’s rettentő szikra lökéssel;
És egyszerre lakod’ mind a’ négy sarka megindúl,
Rengenek a’ megütött falak, árkod’ gödrei telnek
’S dárda-vető hajdúk riogatnak benne falaidra:
Akkor az égi lakók lelkedből összezavartan
A’ fölvert álmok’ halovány seregeihez együlnek,
’S képöket olly tisztán többé nem látja meg elméd.
Még is erőt veszesz a’ bal időn: daliái Szigetnek
Hírkoszorú nélkül nem fognak menni halálra.
Mint viharok közepett magasulva fogantatik a’ sas,
És közel a’ villám’ honnához kél ki rideg kőn:
Úgy a’ mit magas elmédben hadakozva fogadtál,
Harcz’ villámi között keleted ki világra: azért forr
Véresen és szilajon dalaidban az emberölő harcz,
És az erő, a’ férfi kebel’ diadalma, királyként
Őrzi nehéz méltóságát zajszülte müvednek.
Igy te dicső kétszer fizeted le hazádnak adódat:
Vassal is, a’ mi csatát zengél, tusakodva megállván,
’S rajtad ütő törökök már félnek lenni előtted
Szűtelenűl,
*Hitehagyottan, lélektelenül.
rendbomlottan váraikba osonnak,
Reszketvén ott is hadatűző Zrínyi’ nevétől;
De ölel a’ haza, ’s mond örömében sírva fiának;
Mi pedig áldva füzünk szent emlékedre borostyánt,
És az idő’ röptét terhes bánattal elállván
Kérdjük ohajtva: vezér költőt még ád-e hasonlót
Hozzád, haj! te korán elirígylett fénye szemünknek!
Vagy kárhozva levénk, hogy örökké vissza sohajtsunk,
’S nagy példákra magyar már nagygyá lenni ne tudjon?
Vörösmarty.
