Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Különös érzés fogott el, midőn négylovas hintóm a’ Pesti lineán keresztül,^* a’ Magyar Király czímü fogadóba ^* zörgött. Tizennégy éve már, hogy nem valék városban, ’s szinte fel sem lelém magamat a’ nagy kőhalmok között, a’ messze dördülő utszákon, hol a’ szem, sem fát, sem bokrot nem lát, csak festett házakat, és festett képeket.

Hogy olvasómat magammal megismertessem, szükséges tudnia: hogy én Székesi Bárónak egyetlen fia vagyok, ’s még fiatal koromban, atyám’ czéljai ellen, katonává lettem. A’ háboru majd kapitányságra emelt, az utólsó hadi mozgás pedig megismerteté velem Franczia országot, hol is egy chasseur, Bar sur Aube^* mellett történt viadalban megtaníta, hogy büntetlen nem hágy dulni hazájában; sulyos mély vágás homlokomon Mintbeillardi^* kórházba vonulni kénytetett, ’s mire ezredemet ujra megláthatám, már béke köttetett, ’s én nem sokára a’ franczia vágás következésében oda hagyám a’ hadi szolgálatot; sok tapasztalással ’s erősült szeretettel hazám iránt tértem hazámba, hol atyám nyilt karokkal fogadott. Azonban nem magam jöttem haza, nem hoztam ugyan feleséget, de egy szép kis öt évü leányt, mellyet a’ hadi sors kezeimbe vetett, miként? azt még magamnál tartom, elég, hogy nekem igen kedves lön, ’s mivel a’ mély seb, mellyet egy szerencsétlen szerelem szivembe vágott, velem a’ házasságról lemondatott, eltökéllém magamban ezen gyermeket mint sajátomat szeretni és felnevelni.

Louise nem sokára atyám’ szívét is, mint az enyémet megnyerte, öreg atya névvel köszönté, ’s nagy indulattal csüggött rajta. Ámbár falun lakánk, távol a’ városi szokástól, de környülményeink kedvezők lévén a’ leány ugy neveltetett, mintha valamelly Parisi pensionaléban míveltetett volna, természetes idomjai azt lehetségessé tevén.

Atyám, ki történeti és geographiai isméreteire vajmi sokat tartott, őt ezen tudományokban oktatá legjobb foganattal; rajzolásra, nyelvekre és muzsikára, a’ mennyire tellett, magam tanitottam; özvegy néném, atyám’ huga, ki férje’ halála óta nálunk lakik, őt asszonyi munkákban gyakorolta, házi kötelességeire tanítgatá, ’s mind arra, a’ mit a’ világ, a’ szép nemtől kiván. Így leve Louise rakhelye, mind hármunk’ tudásainak, és olly sikerrel: hogy, ha mi, némelly tudományos kutatásokban meg nem egyezheténk, vagy az emlékezet elhagyott, csak hozzája folyamodtunk, és ő könyveink’ kifürkészése nélkül is többnyire kielégített.

Tizennégy év folytában Louise csak egyszer látta Pestet, ’s épen midőn tizenhét esztendős leve. Nénémnek saját dolga miatt oda kellett utaznia, ’s őt kérte társul; ámbár én ’s atyám, e’ rövid elválást sinlettük, még is engedénk, látván, mint büszkélkedék a’ világba vezettetésén azon lénynek, mellyet ő mívelt, mellyet ő szinte olly tökéletes példánynak tarta a’ fínomabb életben, mint egykor maga volt. Minthogy ezen út épen fársángkor esett, Louisenek elég alkalma volt, minden tekintetet magára vonhatni, a’ mi úgy is történt, a’ mint néném aztán gyakran beszélte, mert egész fársáng alatt Louise lön virága a’ társaságnak.

A’ viszonlátás’ napja örömnappá lön. Mi nem győztük eleget kérdezni, neki viszont annyi volt elbeszélni való, és a’ két hónapig tartó távol léte, két esztendőre nyujtott tárgyat mulatságra. Azonban nekem ez az út szeget még is ütött fejembe; mióta Louise visszatért komolyabbá lön, fejét lóggatá a’nélkül hogy ezen változás’ okát feltalálnám, de fel is tettem magamban: hogy ő nem megy olly hamar, leglább nénémmel egyedűl a’ városba.

Két év mulva ügyvédem Pestre hítt, hogy a’ hosszu pernek elkerülhetése miatt értekeznénk az ellenféllel. Minthogy én a’ pert ugy gyülölöm mint a’ franczia chasseurt, ’s ügyvédem emberségét is, ki a’ feleket így békíteni igyekszik, méltatani akarám, hamar elszántam magamat útra; a’ mint ezt kijelentém, Louise képe majd búba merült, majd örömbe lobbant fel, szemében majd kéj, majd könyű reszketett, hogy nem akarva kérdém: Louise! eljősz velem? Ah atyám! – mondá keblemhez szökve – tehát elviszesz magaddal?

Ha öregatyád engedi, felelék. Esengve ugrott annak nyakára.

Ha nem mulatsz soká – mond atyám –

Nem! nem! örült Louise, csókkal elhintve az öreg’ ajkait, ’s onnan a’ mellék szobába lejtett –

Várj! várj! te szélvész – kiált néném utána tipegve – ruháidat rendelem el, legalább illendően jelenj meg a’ városban.

Csak ne sok poggyászt és iskátulakat – kiálték én néném után – mert ha az isten ’s ellenem engedik egy nap elvégzem dolgomat, ’s a’ jövő már az úton leljen.

Másnap korán négy serény lovaim előjártak, és a’ mint mondám estére szerencsésen Pestre érvén a’ Magyar Királynál megszálltunk. Édes álom enyhített, és mire felébredék, már Louiset jó izlésü de egyszerű ruhában az ablaknál leltem, a’ tiszta őszi napot üdvözleni, és a’ városi zavaron szemeit legeltetni.

Parancsoljak fölöstökömöt? kérdezé Louise.

A’ kávéforráshoz megyünk, azt hallám dicsérni. Louise nagy szemet vete rám. Nem forrás, nem Hippocrene az, hanem olly czimü kávéház.

’S én is oda megyek?

Jobb ha eljősz, mintsem ha védelem nélkül itt maradnál; légy ma kísérőm, bár merre vezet sorsom. Oda menénk, egy asztalnál még ketten helyet kapánk; által ellenben ült egy kisded, agg férfiu, olly emberalak, kinek az ember mingyárt baráti kezet nyujtana; gondosan fürtözött haja, csinos öltözete, kedves módja mingyárt tetszetőssé tevék. Úgy látszott, ő mindennek szolgája és barátja, mert körében mindenkinek kedveskedni törekedett, ennek dohány szelenczét nyujta, annak szépséget monda, ezt ujsággal kinálta, azt tágasb hellyel; minket is ótalmába látszott venni, mert a’ szolgát irántunk figyelmessé tevé. Ő kávéját olly kedvvel hörpögette, hogy szinte nekünk is jobb izüen esett; képéből nyilván olvasám, hogy velünk beszédbe kivánna elegyedni, azért is megszólítám, a’ mire nyájas képe még inkább felderült, közelebb fészkelt hozzám – jó kávé – mondá félig suttogva – de alig hiszem, hogy a’ hatvan jelenlévő ember közzül csak kettő tudná azon dolog eredetét, mellyet naponként elemészt, p. o. ezen kenyér: milly nagy idő alatt mehetett illy tökéletességre, és miként gátoltatott. Aha! gondolám: ez tudákos, de a’ legjobb nemből; Louisemre néztem, szinte olvasám szeméből saját érzetemet, a’ nyájas öreget ő is megkedvelni látszatott. Intésemre még bátrabban így folytatá: kevesen tudják hogy az első pékek, Ásiaból jöttek Rómába a’ város felépítése után 583. e. és pedig Lydiaból Cappadóciából. Ah igen! – szól közbe Louise – ezt olvasám Walter Scottnál is. – Ez tudatlan – felel az öreg – nem eléggé buvárkodik ’s egyik tévedésből másba esik; így p. o. állítja: hogy a’ tányérok 11-dik Lajos alatt találtattak fel, milly hiba! mert tudják meg, 12-dik Lajos alatt sem voltak még tányérok. De térjünk a’ kenyérre: az hajdan koránt sem volt illy kellemes izü ’s illy könnyen emészthető mint most, mert a’ savanyító titka elveszett, elveszett mondom, mert a’ régi Galliában éltek vele, mint Pliniusból tudjuk.^* Bocsánatot uram – esém szavába – sajnálom hogy az értekezés végét el nem várhatom, de perem miatt ügyvédemhez kell sietnem.

Egy pillantatot még ha tetszik! ezen per bizonyosan nem olly fontos mint 1666 –

Engedelmet – mennem kell.

Csak hallja – az a’ per, melly a’ Parisi medicai facultás,^* és a’ pékek között folyt, mivel a’ kenyér sütésnél ezek a’ serélesztőt használták, mellyet akkor az orvosok –

Kérem!

Méregnek tartottak.

Valóban mennem kell, mert ügyvédem lakását kell még felkeresnem.

Keresni! – kiált az öreg, sietvén a’ kávé árával – én kisérem – a’ keresésnél én el nem maradok, ez az én elementumom.^* Hogy hivják az ügyvédet? millyen alaku? hogy viseli magát? fiatal, öreg, nagy, kicsiny? csak kisded leirást, mingyárt rá akadunk.

Bárvai, felelék.

Bárvai! – kiált az emberke – azt ismerem, jó barátom, emberséges ember, talpig tudós ur, kár hogy a’ történetben néha bakot lő; így bosszonkodott minap egy Ó Budai fiakkernek idomtalan kocsija miatt, ’s nem akará hinni, hogy a’ mostani legroszabb kocsi jobb és könnyebb mint 11-dik Lajos’ pompa kocsija; még akkor az úgy nevezett C. tollak nem találtattak fel, és az akkori uralkodók szekeréhez képest, most a’ Szebenbe járó postakocsi is valóságos hintó.

De nem tetszik, ha már olly kegyes – kérém a’ nyájas csevegőt – engem Bárvai urhoz kisérni?

Igaz – majd ha dolgát végezte, én minden kocsi nemnek nevét és formáját leirom, a’ harczkocsitól, melly Trójánál használtatott, ’s a’ Római diadalkocsitól fogva egész mostanig – de ím már a’ czélnál vagyunk, majd bevezetem, ’s míg dolgát végzi én az asszonysághoz megyek, derék asszony, és meglehetős történeti ismeretei vannak, – a’ grádicson felsietve – csak azok a’ történet románok ne volnának, ezek összezavarják a’ fejeket – valóságos történet gyilkosok – p. o. Irwing –

Én az ajtón koczogtam – nyájas Istenhozott hangzott előnkbe – Ah Louis ur!

Olly kegyes volt – mondék – ’s ide vezetett.

Ebből ismerem meg barátomat – mond Bárvai – nyájas szolgáját a’ világnak.

Louise Bárvainétól szívesen fogadtatott, én egyedűl Bárvainál maradtam, ’s mire dolgomat tárgyazó leveleimet átfutnám az ellenfél is megjelent, megnyiltunk, megértettük egymást, ő a’ perlekedést szinte kerülvén engedett, én hozzáadtam, ’s egy óra mulva mint barátok megválánk. Forró öleléssel köszöném Bárvainak, engem olly nagy gondtól felmentő fáradságát, aztán kértem tudatná velem, ki az a’ jó kisérőm, kit Louisnak nevezett? Ezen öreg – felelé Bárvai – egész város kedveltje, több évek előtt Franczia országból költözködött ide, franczia nyelv tanitásból éldegél, és eredetisége, embersége, derültsége miatt az egész világ barátja. Sorsa’ veszélyiből, mellyet senki nem ismer, kis birtokot megmentett, abból mérsékkel, de becsületesen él. Sokan szívesen látnák asztaloknál, de ő szereti a’ szabadságot ’s az idegenekkel való társalkodást. Csevegése néha terhes ugyan, de olly tréfás, szeszélyes, és satyrája,^* olly fullánktalan, inkább oktató ’s azért senki sem neheztel reá.

Az asszonyokhoz menénk. Ott Louis ur épen a’ kesztyüről okoskodott, mellyre Bárvainé’ à la Giraff kesztyüje^* adott alkalmat. Ezt is bizonyosan – monda Louis – fejér személy találta fel, valamint az első kesztyüt, és pedig Rebecca, midőn fiának kezét kecskebőrrel vonta be, hogy Esau’ örökjét elnyerhesse.^* Már Homérnál Laertes kesztyüben dolgozik,^* hogy a’ kerti munkában tövistől óvja kezét. Xenophon a’ Persa puhaságot a’ kesztyü viselés által akarja megmutatni.^* Váró után, már a’ Rómaiak is használták. Musonius Stoikus a’ keresztyénség’ első századában kikel a’ kesztyü ellen, mint elpuhító eszköz ellen, de irni, lármázni hagyták ’s éltek vele. Sok mindenféle kesztyü volt még, de legrosszabb volt a’ szálkás vas kesztyü, mellyet a’ szegény Martyrok kezére huztak.

Engedelmet Louis ur, de leányomat el kell ragadnom, mert sok vásárlásai vagynak – nem de Louise?

Louise! – kiálta az öreg tudákos – Louise neve? erre vidám képe komor lön ’s mély fájdalom reszkete szemében. O szép édes név! – sohajtá – egem, poklom a’ te emlékeden. Félre illy komor emlékezetekkel! – vigasztalá Bárvay – inkább örüljön a’ jelennek és szerető barátinak.

Jaj nekem! – mond a’ bús öreg – mi az én életem? mi egyéb fejem, mint az emlékezet’ tengere? O csak egyet vehetnék ki onnan! a’ szerencsét mellyet birtam ’s mellyet örökre elveszték. De bocsánatot, hogy illy kedves lények előtt a’ fájdalomrul szólok, midőn azok kényt árasztani vannak alkotva – bocsánatot a’ szegény öregnek, hogy Louise névnél elfelejté az udvariság’ törvényét. Ha én vagyok ártatlan oka ezen komorságnak, tehát kérem atyámat, többé ne hivjon nevemnél. Jó lélek – sohajtá az öreg Louise’ kezét fogván – ő is illy jó lenne, illy szép, illy szelíd! de elég! elég! menjünk vásárlani. A’ mint látom Bárvai ur ’s asszonyság úgy is falura készülnek, én ajánlom helyettök társaságomat, ma szabad napom van, szívesen szolgálok.

Elbucsuzván Bárvaiéktól a’ váczi utsza felé indulánk. Kiléptünkkor a’ Bárvai házból mondá mosolygva kisérőnk: csak olvassa édes kisasszony ezen utsza’ nevét: Frígyes utsza, ’s itt prócator lakik a’ ki a’ perből él, nem Babel ez? lássa csak p. o. a’ szörnyü büszke X. ur a’ paraszt úton lakik; Y. asszonyság, a’ legveszedelmesebb alak, kinek szemei tüzkerek gyanánt forognak és Congrev-rakétaként^* gyujtanak, a’ barátok piaczán; egy költő kinek ugró kut gyanánt szöknek versei, kinek feje csupa velő, a’ széna piaczon; Z. ur a’ legmódisabb betyár a’ lóvásáron, és G. ur a’ nagy philosophus és valóságos pogány lakik a’ kalvaria piaczon. Ha szólásom volna én így osztanám fel: p. o. házasok, kik egymást szeretik ’s nem akarnak elválni, laknának a frígy utszában; azon édes uracskák, kiket a’ szellő is eldönt a’ czukor utszában; csevegő vén dajnák, a’ kik nyelvökkel a’ kitett perpetuum mobile díját érdemlik, a’ szarka utszában; a’ szennyes kéménytisztítók, a’ fürdő utszában; szép leánykák, a’ virág és tavasz utszában; házasok kik igazi bon ton után élnek ’s egymásnak nem alkalmatlankodnak, a’ türelem utszában; szerelmes agg legények, a’ 3 szív utszában; kénytengerében úszó fiatal házasok, buvár utszában; menyasszonyok, a’ 3 rózsa utszában; soványok, gólya utszában; kávénénikék, ujsághordók egy házból a’ másba, a’ 3 dob utszában; hű férjek, a’ ritka utszában; hamisan esküvők ’s kik szeretőjöket pántlika gyanánt változtatják, a’ kigyó utszában; jó erkölcsü férfiak remete utszában; nagyehetők, az óriás utszában; bátor katonák, vas, Laudon és vitéz utszában; nagyehetők, az óriás utszában; lókedvellők, a’ futó utszában; az örömest békéltető prócátorok a’ nyugalmas utszában; tolvajok, a’ varju és zsák utszában; ájtatosak, a’ paternoster^* utszában; a’ jótévő asszonyok, a’ bálvány utszában; szűzek, a’kik semmitől nem félnek, a’ granatéros utszában; a’ dámák, kik parfümre szorulnak, a’ szegfű utszában; szerelmesek, a’ holdvilág utszában; a’ házkormányt viselő asszonyok, az uri utszában; fiatal szívü agg urak, a’ vadász utszában; szinjátszók, a’ vig utszában; elvégre a’ gorombák, a’ kocsis utszában.

Ej! ej – monda Louise – ki hitte volna, hogy a’ szelíd, jó Louis ur illy gunyoló lehetne? Nem! nem! csak enyelgés – monda amaz – fiatalságom maradványa, de senkit nem akar sérteni.

Ha illy nemüek gunyolási – viszonzá Louise – akkor azok inkább tanítások víg lepelben – De most édes ur, vezessen oda, hol selyem és pamut portékát árulnak. Nem látja kegyed az Amort! mint örűl a’ grácziának,^* és nyilával vágyná megsebezni? Louise felsóhajtott, és olly mélyen, hogy az öreg szinte elhülve nézett rá, ’s én meg attól tartottam nehogy a’ sohajtásról is hosszan értekezzék; de egyszer’smind nyilvánossá lön Louise’ szerelme, hogy őt, mióta 2 év előtt nénémmel itt mulatott, valaki felette érdekli; de mért titkolja előttem, gyámatyja előtt, kirül meg vala győződve, hogy szerencséjét ohajtja? mért kerülé hallgatással vizsgálatimat? azt láttam, hogy szemei az utszákon szerte szállongva valaki után kémlelődtek. Feltettem magamban Pestet addig el nem hagyom, míg a’ valót ki nem nyomozhatom.

Míg Louise, az elébe nyujtott pamut és selyem szövetekért alkudozott, az öreg ur félrevonván fülembe súgá: fel mernék fogadni, ez a’ tudatlan kalmár, ki egy rőf selyemért néhány forintot kér, nem is álmodik arról, hogy azélőtt, lehet 1500 eszt. egy font selyemért, annyi aranyat kellett adni. Hiszi kegyed, ő arról egy betüt sem tud, hogy a’ Rómaiak a’ selymet Sere, Media’ és Persiából^* kapták; bizonyosan nem tudja hogy Aurelián Császár hitvesének átallott selyemruhát venni, ’s abból nagy házi per támadt, mellynek végét azonban egy történet író sem adja – megkérdem, tudja e?

O minek – esém szavába – bizonyosan úgy nem tudja valamint én.

Istenem milly szánandó az ollyan ember, ki a’ történet illy nevezetes ágát nem ismeri, hogy mer illy ember selyemmel kereskedni ki azt sem tudja hogy a’ selyem bogarak tenyésztése, csak Justinian császár alatt, ki 529 fogva 563íg uralkodott,^* lön ismeretessé. Europában az első selyemszövedéket Miletusban Joniában^* 2 barát készítette, de azok neveit, elég szégyen, a’ történet nem tartá fenn; ezek selyembogár tojásokat hoztak Chinából ’s a’ Görögöket megtaníták mint kell velle bánniok, onnan jött Olasz, Franczia, Spanyol, Német és Magyar országba is, és most, azt tudja tán ez a’ tudatlan kalmár is, alig van egy konyhaszolgáló, kinek legalább egy selyem ruhája nem volna. Ha ezt Aurelia császárné megtudná sírjában is haragudnék férjére. Atyám – mond Louise – én már bevásárlottam. Tehát nézzük a’ várost, mi történt távollétem alatt?

Sétálásomban az utszákon sok újat lelék, de a’ sok uj között hijában keresém törzsökös nagyaink’ palotáit. Louis ur kisért, de kellett is minden dolognak legtávolabb eredetét hallgatnunk, fejünk mellette szinte antiquarbolttá vált. Elfárasztanám olvasóimat, ha mind azt ismételném, a’ mit ez a’ tudákos elbeszélt, de utólsó részét beszédének még is hallaniok kell. Nézd atyám – mond Louise – minő különös ’s colossalis betük azok a’ boltczímen, formájok római, de olly szempontba vannak téve mintha házak volnának.

Pogányság a’ betűkkel úgy bánni – monda Louis ur – mellyek eredetiképen ollyan egyszerűek, hogy bár mi nagy díjért a’ világ’ Academiája sem találna fel szebbeket. Chinába küldeném, a’ ki így irat, hadd tanulná meg a’ 80,000 jelt, mellyeket mi 24gyel sokkal jobban kifejezünk. Én egyszer a’ lehető összeköttetéseket és szavakat, mellyeket 24 betűink megbirnak összeszámoltam és ezen szörnyü számot: 1391 quintiliom, 724,288 quatrilliom, 887,252 trilliom, 999,425 billiom, 128,493 milliom és 402,200 hoztam ki. Úgy látom fejét csóválja, tán kétkedik mondásomban? engedelméből ma estére vessük fel –

Alázatos szolgája – esém szavába – én okvetetlen mindent elhiszek.

És tudja – folytatá a’ tudákos – tudja e ki találta fel e’ jó és hasznos irásjeleket?

Nem! felelék.

Én sem – viszonzá Louis ur – és alig ha tudja valaki e’ földön; ezen becsületet ugyan bizonyos Taut, a’ görögöknél Hermes, latánoknál Mercuriusnak adják, de történei bizonyság híjával; még a’ nemzetet se tudják. Plinius az Assyriusokat véli, de az okot míg a’ más világból várjuk. A’ görögök 16 jelt Phöniciából kaptak, Palamedes 4gyel Simonides még 4gyel szaporította; magok a’ Chaldeusok nem vettek másoktúl betűket, azért még mást nem tudunk, azoknak lehet a’ feltalálást tulajdonítani, de melyik Chaldeus? arra ismét szégyenére az emberiségnek felelni nem lehet. A’ Hebraeusok soká nem éltek magánhangzóval, később a’ Masoreták magánhanzójokat ponttal jelelték; különös: hogy az o nem jön elő a’ consonansban, tán mivel az életben ugy is eleget kiáltjuk.

Valóban ugy, sohajték, mert kisérőm’ csüggesztő tudákossága már belőlem is néhányszor ki csikarta. Rég leráztam volna magamról, de Louise őtet gyermeki kiváncsisággal hallgatá, még illy originalis embert nem látván, azért is emberismerete bővülése miatt is elszenvedém.

Parókás boltba menénk, hol Louise nénémnek fürtöket akara vásárlani. A’ hajművész, találmányaiban dicsekedve több új módisan fürtözött fejeket mutogatott; még Louise a’ parókással alkudott, Louis ur félre hivta legényét ’s így szóla: jó ember, az a’ kend ura derék lehet, de mestersége’ történetihez annyit ért, mint a’ juhászbojtár az Algebrához. Lássa kend, a’ kend ura tökmag ha azt véli, hogy valami újat találhatna, a’ mi nem lett volna már divatban. Ez a’ mesterség régi, már Isaias bosszonkodott hogy a’ zsidó asszonyok annyira felcsicsomálták ’s először feketére, aztán sáfránnyal festették, de még aranyporral is hintették hajokat, de tudjuk mit használ a’ szó. A’ görögök eleintén nem sokat törődtek hajokkal, de utóbb Athenában, régi görög Parisban, az asszonyok arany sáskát tüztek fejökre. Szent Pál Apostol eleget szidta őket, de hijában. A’ Rómaiak, hódításaik után elpuhulván, kezdették hajokat ’s ruhájokat ékesíteni.

Azt az iskátulát add le! kiálta a’ parókás legényének. Itt van mondá Louis ur, ’s maga nyujtá oda az iskátulát, és hallgatóját karjánál fogá, hogy el ne illantana. Apuléjus szerint a’ római asszonyok, hajaik után itéltettek meg – volt is azért a’ rableányoknak mit szenvedni – szerencsétek hogy asszonyaink most gyöngébb constitutióval^* birnak. Most én rendébe elmondom, minden nemeit a’ hajékességnek – de épen akkor jött egy ember ’s sohajtozó hallgatóját elinté, ki is mint a’ szél illant el a’ tudákos elől, kit hijában tarta ruhájánál, ’s majd egy darabot belőle ki is szakasztott. Holnap reggel eljövök hajamat vágatni és folytatom az értekezést. – Nagyon sajnálom mond a’ megijedett parókás, de holnap épen nem leszek itthon.

Hol fogunk ebédelni? kérdem kisérőmet. A’ casinóban – felelé az – ott találunk régi ’s új étkeket. Oda menénk, ’s mingyárt láttam hogy itt is otthon vala. Louise keveset evett. Ej! ej! kisasszonykám! – mond Louis ur – mit mondana nagy Károly császár, ha látná milly kevés levest eszik? Ő a’ mint tudjuk igen szerette ’s kertjeiben a’ hozzá tartozó plántákat nagy gonddal táplálta. A’ régiek majd minden étkeinket ismerték, de mi az övéiknek alig tudjuk neveiket, különben tudnánk mi is, mint Nicomedes’ szakácsa, mesterséges heringet készíteni, szintúgy mint Trimalcione,^* halakat, galambot ’s több e’félét. De nem jobb volna, ha Louis ur az étkeket használná, a’ helyett hogy rólok okoskodnék? enyelgett Louise.

O nem maradok éhen – felele a’ tudákos – csak azt engedje még elmondanom: a’ régiek a’ vadak közt leginkább kedvelték a’ medvét, a’ phrigiai foglyot ’s a’ galliai hurost.^* Hagyjuk ezt – szólék én – inkább üssük össze poharainkat.

Vivat a’ haza ’s a’ ki a’ bort hozta! A’ bor Asiából jött Olaszországba, Galliába pedig, a’mint Plutarch bizonyítja egy hazájából számkivetett Toskaniai^* hozta – ha mingyárt gazember volt is, de a’ Champagniai^* ültetése miatt minden bünét lerótta. Plinius azt véli, Helvetiából jött a’ bor Galliába, azonban azt tudjuk bizonyosan, hogy Marseille lakosi már akkor ültettek szőlőt, midőn Fabius Maximus Allobrogius birtokjokat elfoglalta – a’ történet nem jelenti minő tettekért adatott ennek a’ Maximus név, tán nagy ivó vala.

Kávét! kiálték a’ szolgának, látván hogy Louis ur nem akar elnémulni. A’ meleg italok már az ujabb koré – mond ismét Louis ur – Chokolade volt az első, mellyet a’ Spanyolok Americából hoztak. A’ kávé Arabiai származás, és 16 század óta a’ Törökök’ kedves itala. 17 században Hollandus és Angol kereskedők vitték honokba, ’s ki akkor kávét kóstolt, olly tekintetben állott, mint korunkban az utazó, ki Nilus forrásit kereste fel ’s a’ Chinai császárt látta.

Fizessünk és menjünk! – esém szavába – mellyik sétahely most legnépesebb? A’ városerdeje, felelé Louis. – Egy bérlett kocsi oda nyargalt velünk, hol már a’ sokaság zajlott. A’ csuszóhegyhez menénk, melly látvány Louisenek tetszésére vala, szinte kedve pattant részt venni a’ mulatságban, Louis ur is velünk tartott, ’s mi vigan mint gyermekek repülénk az ösvényen, azután oda állván szemlélgettük a’ többi mulatozókat. A’ tudákos’ némasága sejteté velem, hogy e’ tárgyban még is megakadt – készakarva kérdém: vallyon a’ régiek ismertek illyen csuszóhegyet?

Meg kell vallanom – szóla a’ tudákos zavarodtan – én – én azt nem tudom, a’ történet hallgat iránta^* – már meg kell vallanunk, hogy ez muszka találmány, ők a’ téli jéghegyeiket nyáron faösvénnyel pótolják, Parisban lételök adott okot illy nemü mulatságra; a’ többi közt legnevezetesebb az elisees mezőn^* épűlt Montagnes francaises, vagy Promenades aëriennes.^* Ott fél körben le ’s fel egyenesen iramlik az ember, a’nélkül hogy lépcsőket kellene járni mint itten; alatt egy kerékbe nyolcz befogott ló hirtelen felsegíti a’ kocsit, az egész futás 18-20 secundumig tart, ’s ez idő alatt 800 lábnyi ösvényt halad le, és 300at fel, így tehát egy minutum alatt 3000 lábot, és egy óra alatt hét, mondom hét mértföldet lehet haladni; egy futás 12 xr. ezüst. Istenem! – gondolám – ez az ember mindent tud – nem tudhatok neki tárgyat adni, mellyről ne szólana.

Louise! Louise! hangzik egyszerre ismeretlen szózat ’s egy ifju leányomhoz repül. Itt találom megint! O boldog óra! Nem, többé senki el nem választ.

Uram! megbódult az ur, hogy nyilványos helyen így közelít leányomhoz? mondék neki félre vonulva a’ sokaságtól. Leánya! o hát atyám is lesz – felelé – két éve már hogy Louisét kimondhatatlan szeretem; tengeren, hegyeken küldöttek által hogy felejtsem, mind hasztalan. O Louise! szóljon maga helyettem, vagy már elfelejtett? Louise habozva tekinte reá ’s arczait keblemen rejté el.

O nézze – mond az ifju – nézze csak ezen szűzi pirulást melly száz nyelvnél hathatósban vallja szerelmét. Itt ezrek előtt esdeklem kezét; nem emítem hozzája méltó születésemet, gazdagságomat, csak az minden érdemem, szerencsém ’s büszkeségem, hogy őt kimondhatatlan szeretem.

Bocsásson meg uram – felelék – ezen történet különössége miatt kérnem kell szállásomban világosodást adni. És az hol van? kérdé. A’ Magyar királynál ’s ezzel a’ kocsiba ülénk, ő pedig paripára kapván mint szélvész nyargalt előttünk. Utközben mély csend uralkodott. Louise hozzám simult, a’ tudákos magában dörmögött ’s csak ezeket érthetém: különös megkérés – a’ régieknél is van példa – Persáknál – a’ Marcomannoknál – de még is különös és uj.

Szobámba érvén az ifjuhoz fordulván kérdem: És ki az ur, ki illy szokatlan ’s tekintet nélkül leányomat kéri. Gyöngéd hangon felelé: Báró Érczi vagyok, tudom kegyed előtt gyülölt név, de oka nem lévén e’ névhez köttetett fájdalmának, szerelemtől bátorítva merem leányát kérni.

Érczi! – kiálték – e’ gyülölt név örököse! tán fia annak, ki életemnek csak enyésztemmel muló sebet vága? Nem soha! ’s te Louise, te tudtad ezt ’s még is – Ah édes atyám! – mond Louise magát sírva karjaimba vetve – én is szenvedtem. Nem tagadom, én őt akkor ismertem meg midőn nénémmel itt valék, és a’ sok ifju közül csak egyedűl maga érdeklett, de sem magamat sem őt reménnyel nem kecsegtetém; elválásunkkor e’ szivet neki esküvém, de kértem is felejtsen el, erőt érezvén magamban inkább meghalni, mint jó atyámat megbántani, és híven meg is tartám fogadásomat, azért hallgattam előtted, ’s ha ezen nap fel nem fedi titkomat, sírba vittem volna.

Louise! – mond az ifju – az én pályám sem volt rózsás; atyám mélyen illetődve hallá érzetemet. Orvoslásom végett utazni küldött, sokat láttam tanultam, de a’ mit hazámban elhagytam, azt feledni nem tudtam. Scócziában hallám’ atyám’ halálát, a’ fájdalom ’s a’ kivánat azon levegőt szívni, melly Louiset lengi körül, visszakisztett; három nap óta hazámban ’s tegnap óta itt vagyok Pesten – most a’ sors összehozott Louisevel, és kegyed olly kegytelen el nem választ bennünket. Ha volt is okat atyámat gyülölni, annak fián ne bosszulja meg magát, ne a’ szeretett Laura fián, kit most annyira boldogíthat.

Laura fia! szólék megilletődve, ’s gyülölségem kérgét érzém lefeselni szivemről. Louise szereted őt? kérdém. Jobban életemnél! felele. Jer hát ifju, ezentul fiam! Laura nézz alá, ime fiadat boldogítom! és te is Érczi, így hozom helyre a’ 24 évü gyülölséget.

Gyülölséget? monda Louis ur, szinte felettünk megindulva. – Nem! kit az emlék is úgy megengesztelhet, az nem gyülöl, fájdalmat ismert szíve, de bosszut, gyülölséget nem. Kézszorítással köszöném e’ jó véleményét. De gyermekek! – mondék Louise ’s Érczihez – Hagyjatok magamra, menjetek ide a’ mellék szobába, lesz miről beszélnetek, hadd könnyítsek én is szívemen.

Örömmel lejtének ők el, ’s én Louis urhoz ekként szólék: Kegyed csodálkozott, hogy engem az Érczi név olly visszás érzettel talála, hallja tehát életem’ azon szakaszát, melly sorsomra annyira hatott, ezzel hálálom jószívüségét.

Kinek is nyilhatik meg inkább – felele az öreg – mint olly embernek, ki maga is olly igen ismeri a’ fájdalmat.

Én 24 eszetendős valék, midőn mint katonatiszt Pesten először a’ nagyobb világba vezettetém. A’ társalkodás mulatott ugyan, a’nélkül hogy valami különösen érdeklett volna. Ekkor ismertem meg Éltey Laurát, ez által éltem szebb irányt nyert, és Laura’ tekintete éjemet szebb fényre deríté. Szíveink majd egybe szövődtek, ’s eltökélénk’ szüleink’ áldását kérni frigyünkre, midőn a’ háboru engem Pestről a’ táborba intett. Laura épen atyja’ jószágain vala, ’s én elválásomat forró szeretetemet ’s hűségemet csak néhány sorokkal jelenthetém. A’ hadi szerencse nem vala kedvező, én fogságba estem, ’s két hosszu esztendőt kellett Franczia országban töltenem. Mit szenvedtem ez idő alatt le nem írhatom, távol hazámtól, kedvesemtől, minden közösülés nélkül, örökös kétségben megkapja e levelemet, vagy már elpártolt? szomorú állapotban valék, míg a’ béke szebb reményt nyujtott. A’ szerelem’ szárnyain röpültem haza, ’s Laura jószágán keresztül vettem az utat atyámhoz; két év óta az első boldog napot éltem, midőn azon határt elértem hol Laura lakott ’s messzirül kastélyát megláttam. A’ világosított házból muzsika hangzott felém, inasok szaladtak az ajtókbul engem üdvezelni, mint új érkező vendéget ez ünnepre. Felszállok a’ lépcsőn, ’s mellék szobán által a’ fényes palotába, ’s ott körülnézvén a’ benyillóba, látok egy szenvedő alakot más idősb asszony vállára borulva. Minő ünnep ez itt? kérdem az egyik szolgát. A’ kisasszony üli menyekzőjét. Laura kisasszony? kiálték megdöbbenve. Igen Laura kisasszony, Báró Érczivel, felel a’ szolga igen szárazan. O én szerencsétlen! így zokogva egy székre támolygék.

Ki nevez engem? szóla a’ szenvedő alak ’s felém közelgett. Az istenért Székesi! maga itt? ezzel aléltan leomlott. - - Én vagyok én! kiálték zuzott szívvel ’s melléje borultam; mi történt tovább, nem tudom, mire feleszméltem más szobában lelém magamat ’s mindent mély csendben. Lesietve kocsiba vetém magamat ’s elhajtattam szeretett atyámhoz, vigasztalást keresni atyai melyén, ki öröm ’s könnyek közt fogadott; ott hallám hogy távozásom után mingyárt Érczi’ Laura szüleinek kedvét kereste, ’s két esztendei távollétem alatt, nem hallván híremet Laurát elámítá ’s engem hitetlenséggel vádolt; hasztalan mentegetett atyám fogságommal, Laura’ szülei, örülvén a’ gazdag kérőnek, hű kedvesemet átokkal fenyegették ’s így leve Érczinek hitvese, szerencsém rablójának. Mind ezt, megbocsátottam volna az alattomosnak, bár mi nehezen esett, Laura’ szerencséje miatt is, de csak hamar megértém nénémtől: hogy velem együtt boldogtalan, mert viszonlátásunk után bizonyossá lön hűségemről, és gyanítá, hogy Érczi felfogván leveleimet azokat elenyésztette, a’ mi kétszeresen hatott szívére, és rágódott életén; Érczi pedig látván, hogy Laura’ szívét el nem nyerheti naponként keményebb komolyabb leve iránta, ’s majd durván is bánt vele. Laura, ki a’ házassági frígyben földi édent álmodott, illy bánást nem soká türhetett, és azon nap, mellyben egy fiunak életet adott, az örök béke’ honába költözött. Így vesztém el éltem’ szépét javát, azért az Érczi név előttem rettenetes maradt. Ez időtül fogva szívem többé asszonyért nem hevült ’s bár érzém, hogy az emberi szerencse egyedül jó házasságban alaposulhat, és csak kedves gyermekek’ körében szépülhet ujra, még is eltökéllém magamat komor nőtelenségre, és valóban a’ sors játéka nálam olly kitünő, mert azon ország, melly miatt kedvesemet elvesztém, az vezette karjaimba Louise leányomat, hogy gyermeki szeretettel létem’ alkonyát derítse.

Louise Franczia születés! kiálta örömtelve az öreg ’s a’ mellék szobába rohant őt kivezetni. Édes kisasszony! maga földim, most értém csak. O most annál kedvesebb, midőn tudom hogy azon ég alatt született, hol én egykor olly boldog valék ’s most szinte mint nekem itt új hazája virágzik. O de tudassa velem Báró ur, mint jutott ez az angyal kezébe?

Szívesen – felelék – mert azon nap, mellyben őt lelém, éltem’ legszebbike. Forrón csókola meg Louise ’s kezemet dagadó kebléhez szorítá, melly annyi édes érzetek közt zajlott. Franczia országban egy igen tüzes csata volt, mellyben én megsebesítetvén, derék huszárjaim által a’ szomszéd faluba vitettem. Nyolcz napig valék ott a’ kastélyban, midőn egyszerre éktelen, mind inkább közelgő lárma ütődött fülembe. E’ pillantatban az öreg házi szolga, kis leányt tartva karjában szobámba rohant, ’s röviden elmondá: katonáink’ távozása után mint sereglenek össze a’ pártos parasztok a’ kastély lerontására, tudván hogy távol birtokosa a’ királyi kormánynak barátja. Erre a’ fegyvertárból hirtelen chasseur kardot és sisakot adott azon kéréssel, adnám ki magamat itt sebesen fekvő Francziának, ’s rejteném ágyamba a’ kis leányt, a’ ház utólsó ágát. Alig végzé szavait, alig rejté el a’ reszkető leányt, midőn az ittas latrok, betörvén a’ kapun, az udvart ostromolták, mindent lerontottak ’s elvégre szobámba is tolongván, e’ ház minden ivadékát legyilkolni esküdtek. Bennem franczia harczost gyanítván, dühök a’ kastély birtokosa iránt még inkább nőtt, egészségemre ittak, ezer átkot küldöttek a’ nemesre, ’s vad bosszujokban a’ szegény agg szolgát is kiragadták szobámból; majd éktelen zaj harsogott és fennlobogó tüz világosíta szobámba, és midőn rettenve az ablakot felnyítom, a’ szegény agg szolgát véresen és holtan a’ ház küszöbén láttam. E’ közben trombita rivallott, a’ parasztok szét zavarodtak és huszárjaink győztesen jöttek ismét a’ faluba, a’ kastélyt elfoglalták, a’ lángot elolták a’ mint lehetett, ’s engem ótalmokba vevén kocsira ültettek, ’s a’ táborba kisértek, honnan nem sokára a’ Montbeillardi kórházba vitettem. A’ kis leányt, mint a’ végzet’ adományát, nehogy még a’ dühösök’ martalékja legyen magammal vittem. Meg lévén a’ béke nyomoztam ugyan szüleit, hogy vissza adhassam a’ megmentettet, de hasztalan. A’ faluban azt mondák: urok a’ királlyal visszatért ugyan, de mivel leányát nem lelé, és senki bizonyost nem mondhatott felőle, azt nyomorultan elveszettnek vélvén, eladván értékét odahagyta hazáját ’s többé vissza sem jött.

Nagy Isten! minő történet ez! mint hasonlít az enyémhez! – fakadt ki Louis ur – Nevezze a’ falut, annak birtokosát! de ne nevezze, a’ csalódás szerencsémről megölne –

Mi baja Louis ur? kérdém – a’ falu Sévry ’s birtokosa Marquis Sejour.

Irgalmas ég! – kiálta az öreg – az én leányom, és aléltan Louise’ karjába dűlt; örömköny és ezer ölelgetés őt megint eszméletre hozák. Én – én vagyok a’ szegény Marquis Sejour – sohajtá az öreg – Még Artois Grófnak Nancyba hódulni mentem, téged Louise, Leval hű szolgámra bíztalak; kastélyom elégett, telkeim feldulattak, szolgám megöletett, téged is elveszettnek tartván eladtam birtokomat, lemondván e’ világról a’ mihez semmi sem kötött immár, ide költöztem, hol mint ifju hajdan már valék fogoly gyanánt, itt e’ jó nép között kivántam utólsó napjaimat elélni. O Louise! kedves leányom, téged megleltelek! én, ki többé örömet nem is remélltem – most téged – és veled fiat is nyerek – Érczeinek nyujtá örömreszkető kezét.

És nekem mi marad? kérdém fájdalmasan.

Mindnyájan! szólának a’ boldogok’ ’s keblemre röpültek.

Legyen tehát, de Marquis ur kövessen jószágomba, ott éljünk boldog egyességben és emlékezzünk hálaérzettel az egy napra mellyet Pesten tölték.

A’ kelő nap már úton lelt bennünket ’s atyám, néném nem kevéssé csodálkoztak midőn kedves vendégeimet látták, de még inkább midőn megérték a’ történetet. Gyakran azután, midőn a’ kandalló megett ülénk ’s a’ Marquis arany fürtü unokáival játszott, azokat csókolgatta, és nekünk a’ csókról hosszu értekezést tartott, akkor gondolám: Nem jól esett e hogy a’ szíves tudákost türelmesen kihallgattam, ’s magamtól el nem rezzentém? különben Louise se férjét se atyját nem birná, az öreg vigasztalatlan dűlt volna sírjába, én se örülhetnék Louise’ boldogságán – ekkor buzgón áldám magam is az egy napot Pesten.