EPRÉSZ-LEÁNY.
Halld édes anyám, melegen süt a’ nap,
Forr szinte a’ vér az erekben;
Meghűteni kis kosaramba megint,
Epret szedek ott a’ berekben.
Így szól deli Ilma ’s a’ völgybe röpűl,
Kis lába’ nyomának a’ fű is örűl.
’S ott a’ mogyorós’ sürü lombja között
Eprét szedi gyönge kezekkel;
Holló-haja hattyu-nyakára omol
Habkönnyü lebegtin alá fel.
A’ csintalan ág lelehajtva magát,
Felleplezi gömbölyü keble’ havát.
Majd állva a’ tó’ sima tükre felett,
Andalg, mi tüz ég fel a’ vízből,
Bár ön szeme lángja belőle ragyog,
Mint égi sugár a’ sötétből.
’S míg karcsu alakja virágra borul,
Csillagtalan a’ viz is elkomorul.
Most víg dalolással a’ gyepre pihen,
És illatozó koszorút fűz.
Egyszerre kopó rivad, ing a’ bokor,
Döbbenve szökik fel a’ szép szűz,
’S míglen hüledezve a’ zajra vigyáz,
Elébe kizörren egy ifju vadász.
[Metsző: Michael Hofmann, rajzolta: Johann Nepomuk Ender.]
Néz Ilma ’s zavartan iramni akar
Olly édesen esdik az ifju:
O lányka! szemed’ nyila szívbe talált,
Kéj rengeti habjait és bú;
Adj bút, de maradj! nyerek azzal is én,
A’ bút is ölelve körödnek egén.
Szép Ilma pirul, de iramni felejt,
Leszögzi a’ feldagadó szív;
Oly nyájas az ifju, alakja nemes,
Tekintete olly meleg, olly hív.
’S mint két tüzi lángozat egybe vegyűl,
A’ két rokon érzet is összehevűl.
’S hűs árnyon a’ fülmile’ lágy dala közt
Olly édes-enyelgve bolyongnak,
Míg a’ hegyeken remeg alkonyi fény,
’S a’ vártorony’ érczi lekongnak.
Elválnak epedve ’s a’ vég bucsuszó,
Csókvillanat, mélyen a’ létbe ható.
Felrajzik az élet az ifju felé
’S kéjt üzget a’ lányka hevével.
Milly rózsa-világba nem álmodozék,
Eltelve a’ mult’ gyönyörével?
Őt látja szünetlen, az ő szeme int,
Ha bizton a’ csillagos égre tekint.
Ködszárnyokon illan a’ rémletes éj,
Bájszinben özönlik az uj fény.
Berkébe röpűl deli Ilma viszont,
Hol megjelen a’ szeretett lény,
Úgy képzi, ’s ha lomb zörög, őzfi szalad,
Olly szűk leszen, olly teli, keble alatt.
Ott várja lesengve, sohajtja nevét,
Elhangzik az illati lebbel.*
Illatos szellővel.
’S mint kémli habozva, lel öblös edényt
Megtöltve arannyal ezüsttel:
O csalfa szerencse kegyednek ölén,
Csak néma keservre szegényülök én.
Így búsan a’ lányka, de anyja örűl,
’S fennhirdeti magzata’ sorsát;
A’ hír repes, és gyalog és lovakon
Agg és fiatal lepi házát.
Pór és nemes hódolatára kele,
Vágyók frigyesülni örökre vele.
Szép lányka! mi báj lebeg arczaidon?
Nem földi az, égi lehellet.
A’ szegfü szagatlan, a’ rózsa komor,
Valód’ magas ékei mellett!
A’ liliom éjszin, a’ viola vad,
Tőled csak a’ kellemek’ árja fakad!
Így zengi sok ifju a’ lányka’ diszét,
Zengtébe lihegve szerelmét.
De Ilma’ szivében a’ berki vadász,
Nem tünteti másra figyelmét.
’S bár nem leli, érte, csak ő neki él,
Kinjára mosolygva hiv érzetinél.
Egy tél halad így; kiesülve megint
Zöldellnek a’ barna virányok,
Eprészve sürögnek a’ lenge hüsön
Súgár tagu fürge leányok.
’S mint a’ tavasz’ angyala tünve elé,
Száll Ilma is édeni völgye felé.
’S ím! harsog a’ kürt, a’ kopó rivadoz,
Több férfi tör a’ sürün által,
’S egy termetes ősz, a’ vidéknek ura,
Lép Ilma felé komoly arcczal,
’S szemlélve sokáig az elpirulót,
Igy ejti a’ büszke határzatu szót:
Berkembe te kincset emelni szökél,
Im mostan elére hatalmam,
Ismérd uradat; de szelíd leszek én,
’S inkább megelőz bizodalmam.
Sors kincseket, én deli férjet adok,
Kit szíved is áldva elégleni fog.
Önvérem az, ősi nevére dicső,
Szédelghet e álmad ezentul?
Nézd ott a’ tetőn ama’ büszke falat,
Az jut neked hölgyi lakásul!
Ezt mondva egy ifjat elébe vezet,
Új frigyre hogy annak igérne kezet.
Vedd tőlem a’ kincset a’ bánat adót!
Gyönggyel fizet érte szemem csak;
Véredhez emeld fel a’ névre dicsőt,
Hagyj engem’ a’ berki vadásznak.
Így ömlik a’ szűz’ nemes érzetiből
’S elillan az agg’ ’s köre’ nézti elől.
Szép völgy! te kinom- ’s örömimbe szövött,
Ah! tőled is elszakadok már!
Bút zeng a’ madár, ’s kies árnyaidon,*
Kellemes, árnyas helyeiden.
Önkény ’s nem a’ hű szerelem vár.
Zőldelj vigan! elhal az égi remény,
Hűs fáid alá soha nem megyek én.
Míg kűzdve imígy a’ leányka borong,
Ellepve az út lovagokkal;
Mint ünnepi czélra közelgnek azok
Szép nászi selyem lobogókkal.
’S egy karcsu vitéz aranyos paripán,
Lejt kéjre derülten a’ nászok után.
A’ várura jő ’s gyürüt, ékes övet,
’S több nagy becsü mátkaruhát hoz.
Néz Ilma, csodálja himes javait,
’S így válaszol a’ kegyes agghoz:
Fénylő ugyan, ah! de hideg jutalom.
Pártám’ csak a’ hű szerelemnek adom.
Annak jut az Ilma! viszonz az öreg,
Ím kedvesed’ atyja ölel meg.
Gondom vete cselt, kitanulni szived’,
Győztél hiven élve hivednek.
Int, ’s míg deli Ilma’ varázslata múl,
Szép berki vadásza szivére simúl.
Kisfaludy Károly.
