Mért könnyü lebel,
Mért játszodozol te ölemben?
A’ sárga level,
Kit szárnyad emel,
Nem zseng soha több kikeletben;
Hamvadni fog az vadon út közepén:
Bús pálya’ középen úgy hamvadok én:
Ah melly hitet ád
A’ had’ fia, büszke, nem őrzi.
Meghajtja lovát,
Nem nézi nyomát,
Bár azt hive’ tört szüve vérzi.
Elvetve, magamban, erőm’ fogyatán
Ah merre bolyongjak az álnok után?
Kelj nyúgati szél:
Sirhalmomi gyásznak elég jel
A’ sárga levél,
Kit szárnyra vevél;
Azt tedd le poromra, ’s repűlj el.
Légy, mint harag, és boszu fútta vihar,
Rontó, zajos, és szilaj: érd be hamar.
És majd ha megyen
Szállongva virágra virágról,
’S a’ régi jegyen,
Mint hűlt idegen,
Nem gondol az eskü’ szaváról,
Ezt zugjad utána, mig el nem enyész:
„Nézz vissza nyomodra, te büszke vitéz.”
Vörösmarty.
