Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

A’ tizennyolczadik század’ elején a’ belső zavarok után, a’ megerősített ősi szent törvények’ boldogító védelme alatt az egyetértés isteni szelleme összebékétette hazánkban a’ Fejedelmet hős-lelkü népével. Nyugalmas egymásban bízó öszinte barátság számkivetette az eggyes nemzetségek’ köréből a’ régi viszálkodás mindent dúló lelkét. De midőn igy mindenki zavaratlanul élne a’ jelenvaló örömben, Szirmay István’ házát szomorú gyász érte. Szodoray Boldizsár kedvelt rokona a’ háznak, egy a’ legkedvezőbb testi, lelki kellemekkel tündöklő ifjú, a’ vadászatból hazaérkeztével könnyelmü enyelgései közt, midőn az őt hallgatóknak szokott elevenségével elbeszéllené: miként ejté le az ellene törekedő medvét, forogtában véletlen elsütvén fegyverét, az épen a’ kert ajtóból kilépett Klárát, István úr’ egyik kedves leánykáját, agyon lőtte. Kétségbe esve, búcsút sem vévén az ifjú, az iránta meghidegülni látszó siránkozó Szirmay háztól, gyilkoló fegyverét széttörvén, erősen feltett szándékkal szerencsétlen tettét örökre gyászolni, elbujdosott Szirmáról.^* Több napok után, midőn az első keserűség’ legfájdalmasabb bényomásai már lecsillapodának, István úr mindenfelé küldözött eltávozott kedveltje után, de a’ keresők mind nála nélkül tértek vissza, senki sem mondhatta, merre vette útját, a’ környékben őt senki nem látta.

A’ keserüség’ üröm-poharát nem üríté még ki egészen Szirmay István; kevés üdő mulva a’ már rég betegeskedő elöregedett atyja, György úr, minekutánna a’ jelenvalóknak utólsó áldását osztogatta volna, és kedves, mindenkor engedelmes fiának, második hitvesétől Mikolai Judittól született még gyönge egyetlen leányát, a’ gyönyörü Ilonkát, féltestvéri oltalmába ajánlaná az örökké valóságba általköltözött. Mélyen megilletődött szivvel ölelte meg sirdogáló hugát István, ’s kérte az özvegyet engedné által neki az árvát, ki betölthetné atyai szivében Klára’ halálával történt hiányát. „Majd fiam, szólt az özvegy, ha engem’ is elszólít atyád után a’ végzés, légy gyám-atyja húgodnak, most én kötelességem a’ gyönge leánynak az ösvényt kinyitni, miként lehessen boldog az életben, én fogom szivét irántad féltestvéréhez igazzá, érzékennyé tenni, hogy benned testvért, ’s atyát egyszersmind tiszteljen.” István megnyugodván mostohája’ akaratján magát ’s húgát a’ szép Ilonkát, anyai szeretetébe ajánlotta.

Ekkor történt a’ Karloviczi béke^* elbomlása 1716 ikban; a’ török sulyos járma alatt nyögött még egy szép része hazánknak, a’ Temesvári bánságban lakó honfiak sohajtva néztek a’ már megszabadult, hosszas polgári csaták után megnyugodott felföldre, szivszakadva várták onnét a’ mentő segedelmet. Az alatt míg Eugen Péterváránál tökéletesen megverte Ali nagyvezért, táborát feldúlta, Temesvárt győzedelmes seregével vivta, Moldvábol Erdélyen keresztűl kártékony hullámként áttört a’ védetlen határokon egy erős tatársereg hazánkba, a’ karpát’^* berczeiről mint leszakadott felhő, Mármaros, Ugocsa, Szatmár vármegyéket elborítá pusztító durva csoportival. Lángban égtek a’ meg ürült lakosaiktól elhagyatott helységek, a’ bő aratás termékeny gyümölcsét, vagy magával vitte, vagy porrá égette a’ halált pusztulást lehellő ellenség. A’ szolgaságra még alkalmatos fiatala mind a’ két nemnek rabszijra füzetett, baromként hajtatott a’ határok felé; a’ magokat védeni akarók pedig a’ tehetetlen vénekkel minden irgalom nélkül a’ legkínzóbb öldökléssel felkonczoltattak. A’ pórnép’ kunyhóji, az urak lakásai, a’ szentegyházak egyenlő sorsra jutának, kiraboltattak, porrá égettettek. A’ halál ezer alakban, a’ pusztulás ijesztő képekben dult, uralkodott a’ szerencsétlen három megyében.

Szirmay nemzetség magát Szirmán bátorságban nem vélvén lenni, mert a’ Tisza völgyén mind inkább lejjebb, meg lejjebb nyomult a’ Tatár, átköltözött a’ Tiszán ’s vagyonával az erdőségbe rejtezett. Túr vize folytában egy gyönyörű tölgy és bük erdő között, kellem vidéken fekszik Fertős Almás,^* ’s a’ Szirmayak ide költözködtek. Bátorságban lévő vélekedéseket minden nap más más hir nyughatatlanította. Félelmek szünt kevessé, mert hirét hallották, hogy a’ Túr vize mellől Mármaros felé húzódnék a’ pogány; már remények a’ menten maradásra feltünni kezde, midőn a’ külső munkákra szétment parasztság iszonyú sikoltással „Nyakunkon van a’ tatár.” a’ faluban vissza szaladott. Ugy is volt. Számos tatár csoport sebes vágtatva a’ Halmi útról Almásra rohant. A’ veszély elkerülhetetlen vala.

Szirmay mindenével a’ templomba futott, ennek erős falai oltalmában addig védelmet reménylett, míg valahonnét segedelmet küldene az ég, a’ szent falak közt a’ főldre borulva könyörgött annak mentől hamarábbi elérkeztéért egész háznépével. Az irtóztató jajszó, a’ felgyújtott falunak a’ templom ablakin bevilágitó magasra lobbant lángjai bizonyosá tették a’ rettentő ellenség elérkeztét. Ragadozó fenevad kivánsággal rohantak bő prédát ahítva az úriházra, de midőn ott jobbadon mindent üresen találtak, bőszült durvasággal, mindent összetörtek zúztak; a’ halálra kinzott szolgáktól megértvén azonban az uraságnak templomba rejtezését, vadorditással nyomultak a’ szentegyház felé. A’ bezárt kemény ajtók, ’s a’ magas ablakok feltartóztatták az első rohanást, de ezen akadály csak szempillantati bátorságot adhatott. Csak hamar lángba borult az egész épület, az ajtók béfeszítettettek, ’s igy a’ Szirmayak a’ tatár rabjai lettek. Ilonkát egy durva tatár fertelmes kivánsága’ áldozatává tenni törekedett; gyönge galambként védte magát az ijedségtől elerőtlenedett leány, midőn Taguth^* az erős vezérfi még jólkor oda érkeze, ’s az elhalt leánykát a’ czudar’ buja körmei közül megszabadítván ön rabjává tevé.

Nem sokáig tartózkodtak a’ rablók Almáson, mert már az a’ hir repdezett: hogy Szatmár környékén a’ rettenetes első meglepetés ijedéséből felbátorodtak a’ lakosok, Babocsay, és Bagosy Alispányok alatt Szamos partján Szinnyérváralján öszve sereglettek; ezen hősek későbben Szatmárnál, és Nagybányánál az ott táborozó ellenséget tökéletesen megverték, ’s továbbá e’ kettős győzedelemtől lelkesítve Ugocsában rabló nagy csoport ellen is már útban volnának. Öszveszedvén a’ fenyegető veszély elkerülése végett széttobzódó csapatit Taguth vezérfi, szép zsákmányának Szirmay Ilonkának lelkében örülve, a’ határok felé indult.

Szirmay mindenkép igyekezett magát ’s rokonit megmenteni, de módját nem lelhette; érettök gazdag váltságpénzt reménylvén a’ tatár, erősen őriztette. A’ legdurvább szivben is, ha bár silány érzésben él azon tisztelő tekintet, mellyel a’ gyenge nőnemet kémélni szokta a’ vad is, úgy Ilonka kelleme is gyakran kivetkezteté fenyegetődző durvaságábol a’ pogányt. Taguthtól reszkedtek alattavalói, ’s igy Ilonka kérelmére a’ Szirmayak szelidebb sorsra jutottak.

Mármaros földén Vizó és Iza folyók völgyeit meredek hegyláncz választja egymástól, rengeteg erdő födi a’ magas hegyek bérczeit. Bukovina felé irányozott utján Vízó völgyében, mozgott az öszve csoportozott tatárság, a’ Magyarok pedig Iza völgyén akarták Mamajulecz bérczre felhágva, útjokat elállani. Fent a’ hegyen több napi fáradságos útazás után megállapodott egy estve a’ magyar sereg, lent a’ völgyben pedig a’ setét éj’ vastag árnyékában számtalan tüz által megvilágosítva látszatott a’ tatár tábor. Fent Babocsay rendeléseket tön a’ jövő napra, Taguth pedig lent magát nyugodalomnak adá. Szirmay István, a’ már csak alig pislogó tűz melegénél a’ kövecses földre terülve, a’ huzamos gyalogolás súlyátol elbágyadva szunnyadott, talán hogy utolsó nyugalmat leljen hazája’ földén; rokonai pedig egy felvont sátorban a’ leterített ponyván feküdtek. Egy férjfi, félmagyar féltatár gúnyában, vigyázva, lopódzva a’ vigadó, vagy a’ bor erejétől elkábultan alvó tatár csoportok közt Szirmay tanyájához jutott, ’s a’ lángra lobbant száraz cserlomb csak hamar elalvó világánál hamar reá ismért, kit keresett. „Ébredj István” ezt sugta fülébe az idegen. Szirmay a’ halk szóban isméretes hangot vélvén, felült fektéből; nagy volt csudája a’ tatár öltözetűnek ajkain magyar hangokat hallani. „Ki vagy mit kivánsz?” – kérdé az idegent, de ez szájára tett ujával hallgatást ajánlott, ’s megfogván erős kezével Szirmay’ karját felvonta ültéből, ’s intett hogy követné. „Hová?” kérdé csendesen István úr. A’ setét hegyekre mutatott az idegen. „Rokonimat elhagyjam?” suttog Szirmay a’ sátorra tekintve. „Oda fent segít az.” viszonoza az isméretlen. Jer ne késs! Vigyázva, nyomokban elnyújtozva alvó tatárokon általhágva a’ mind inkább csillapodó táborból szerencsésen kilappangtak.

Többször akarta tudni Szirmay ki volna vezetője, de ez a’ beszédet veszedelmesnek itélvén, folyvást hallgatott, őtet is csendességre inté, míg elvégre a’ szük völgyet áthágván az erdőbe értek. „István, atyám, barátom, gyámolom! az Isten segített.” Szólt most az idegen. „Boldizsár te vagy e?” kérdé álmélkodva Szirmay. Egymás’ karjai közé rohantak. Rövideden elbeszélte Szodoray az örvendezőnek szerencsétlen esete után, melly most is őt olly igen boldogtalanítja, hol bujdosott, miként jött ezer veszély közt Erdélyből a’ tatár pusztitása alatt Szinnyérváraljai táborba, miként harczoltak a’ hősek Nagybánya megszabaditásakor, hol ő is jelen volt, most hol vagynak a’ magyarok, ’s hogy másnap, ha az Isten’ végzése engedi, megtámadják a’ tatárokat, Borzánál útjokat elállván. Igy beszélgetve a’ már készülő hősökhöz értek. Szirmaynak a’ megnyert szabadság vissza-adá erejét, lovat, fegyvert kért, kapott, ’s így készült a’ másnapi szent csatára.

Szent Mihály hava’ hetedikén terhes felhőkbe burkolva jött fel a’ nap, sugárzati csak ollykor lövelhettek a’ tatár táborra, hol Szirmay eltünte végett nyughatatlanság zsibonga; magok a’ rokonok jajgató sirásra fakadtak, kinzó bizonytalanságban lévén István’ sorsa iránt. Taguth az őröket bosszúja’ mérgében mind lenyakaztatta. Elindulásra fellázadt a’ tábor, a’ rabmagyarok elkeseredett lélekkel, minden lépten inkább meg inkább csökkenő reménnyel, sanyaru útjoknak indultak; tudta azt mindeggyik: hogy ez légyen az utólsó nap, mellyen a’ haza’ földjén sirhatnak.

Borza helység a’ Virzi, és Csárkány hegyekről lenyúló völgyek öszvejötténél hanyatló parton fekszik; itt zúdulás történt a’ völgy’ szüke miatt lassan mozogható tatársereg között „Hátunkon a’ magyar!” előbb suttogva jött e’ hír egy fülből a’ másikba, de további terjedésével az ijedség nőttön nőtt, zavar ’s tolongás lőn. A’ rabmagyarok szive erősebben vert a’ dagadozó melyben; minden hegy tetőn, minden fa megett mentőket kerestek a’ szabadulni óhajtók szemei. Mig végre „A’ kereszt győz!” kiáltással az úton mindenfelől lovasok, a’ hegyekről pedig gyalog-hajdúk, rusznyák vadászok az ellenségre rohantak. Taguth Csárkány hegy emeletire akarta vinni népét, ennél akart új rohanást tenni a’ magyarokra, de itt is előre tört Szodoray, ’s puskásai seprő tüzével vissza taszította. A’ zavarodás igy közönséges lőn, a’ tatárok mindenfelől bekanyarítva kétségbe eséssel védték magokat, de jobbadon mind a’ méltó bosszú áldozati lettek, ’s a’ rabszijon szenvedők keveset kivéve megszabadultak. Ilonka azon kevesek közt vala; egy izmos tatár a’ harcznak elején mindjárt lovára kapván a’ Borza patak kövecses völgyén Virsi hegyre, onnét Bukovinába ragadta. Hijában kiáltozák nevét a’ megszabadult Szirmayak az erdőken széjjel, mert oda futott a’ gyönge nőnem a’ szabadulás’ nehéz szempillantatában. Ilonka nem volt sehol. A’ bús anya’, a’ megszomorodott testvér’, a’ nyugtalanul minden felé futkosó, keresgélő Szodoray’ örömök igy hijányos maradott. Ilonka nélkül tértek vissza honokban; a’ tudakozók is, kik a’ huzamosan tartó háború miatt tovább a’ határoknál soha sem mehettek, mindenkor nála nélkül tértek vissza a’ várakozókhoz.

Krimtatárságnak^* nevezik azon csupán egy keskeny szikla hegygerincz által a’ száraz földdel öszvekapcsolt ’s a’ fekete tengerve nyiló félszigetet. Azon szép tartományt akkor durva vadtatár csoportok lakták. Sok száz keresztyén rab szolgált itt a’ pásztorságot üző, vagy rablásból élő a’ Stambuli Szultán^* oltalma alatt kegyetlenkedő tatár tunyaságnak. Hazánk akkori pusztítói közül is, kik a’ hősök fegyverétől boszútlan elszaladhattak, megtartott zsákmányaikkal ide vonakodtak. Tankucz is, azon lovas tatár, ki Ilonát magával vitte, ide való volt. Taguth a’ vezérfi Borzánál halva maradván a’ leány Tankucz rabja lön.

Mingyer falu volt honföldje Tankucznak, juh ’s kecske nyáját Kaczavajka egyetlen leánya őrzötte jelen nem létében; örömmel fogadta a’ leány hazatért atyját, nagy szemekkel bámulván a’ szép magyar leányt. Ilonka testalkotása, kellemetes ábrázatvonásai reménységet ébresztettek Tankuczban: hogy azt szépsége tökélletes kifejtődésekor a’ Szultán’ háremje meggazdagítására nagy kincsen el fogja adni, minden erős munkától kezdé kímélleni, minden mulatozásra szolgáló üdőtöltéseket megengedett neki. De Ilonka, ámbár a’ tatár leány mindenkép igyekezett is kedvét keresni, bús maradott; érzékeny szivében a’ szorongató honvágy’ hervasztó fájdalma emészté erejét, szüntelen sírt, panaszkodott, kedvet semmiben nem talált. Kaczavajka elvitte őtet a’ legszebb rétü legelőkre, megmutogatta ott neki a’ lakosok kövér nyájait, gyors lófuttatásokat, vagy hol az együgyű pásztor nép a’ hosszú bodzafurullya bús hangja mellett vadtánczát ugrálta, de mosolygás itt sem jött Ilonka’ szép ajakira. Még leg örömestebb ment Ilonka a’ tatár leány’ izmos vállától támogatva, a’ magos hegyekre; ott szerette nézni a’ nap’ lementét, tudván azt: hogy arra fekszik messze hagyott hazája, ott térdelt le a’ Mindenható előtt ’s meg-szabadulásáért zokogva esedezett, onnét küldé fohászait az érte kesergő anyjához, kedvelt rokonihoz; ott ült még csak a’ lenyugvó verőfényből egy felfel csillámló sugárt láthatott, ott beszélte el Kaczavajkának hazája’ szépségét, népe’ szokásait, nemzetsége’ szomorú történetét. A’ tatárleány máskép nem igen lágy szive megindult a’ fájdalmas panaszon, de csak azzal tudta vigasztalni, hogy a’ Nagyúr fényes Szerailja a’ felséges Stambulban, hova Ilonkát atyja szándékozik eladni, még tündöklőbb lenne magyar kastélyánál; ezen rettenetes vigasztalásmód a’ szegényt még szomorubbá tevé. Tankucz elveszté gyakorta türedelmét, dorgálta, fenyegette a’ leányt, ha meg nem szünik engedetlen, ’s nem igyekszik vidámabb lenni, mint más tatár rabjával fog vele bánni, vagy mentől előbb eladja a’ tengeri tolvajoknak; illyenkor Ilonka letérdelve kérte a’ tatárt, tartaná magánál, mert félt a’ szegény szülötte-földétől még messzebb szakadni, árva szivében felébredett néha a’ remény, melly őt az öröm szárnyain vissza vitte anyja’ ölébe. A’ tengeren-túli földtől rettegve, ha egy két nap vidámabb lett is, de csak hamar visszadőlt fájdalmi’ súlyába.

Igy folyt el pár esztendő a’ nélkül, hogy a’ leány’ vigasztalatlansága legkisebbet is szünnék, kifogyott így minden éltető ereje sáppadt, egészségtelen lett, elhervadtak teste kellemei. Tankucz látván szándékát mindinkább eltünni, rosszabbul kezde vele bánni, a’ legalacsonyabb kézi munkákra szorította, ’s ezek Ilonkát mentől előbb sírba döntötték volna, ha a’ könyörületes Kaczavajka gyakran terhe alatt nem segítené.

A’ török és hazánk közt vége lőn a’ két évig tartott győzedelmes csatázásnak. Krímiában szenvedő több keresztyén rabszolgák mint hadi foglyok ki váltatván, honokba mentek. – Egy szép reggel, midőn Ilonka Kaczavajka társaságában a’ nyájtól haza jönne, különféle tárgyakról beszélgettek együtt. Ilonka mit tatárul kiejteni nem tudott, magyarúl mondotta; egy a’ leányok után ballagó utast igen figyelmetessé tevék Ilonka’ magyar szavai. „Ha nem hibázok – megszólamlék az útas – hugom! magyar leány vagy.” A’ magyar szóhang, nemzeti, habár elrongyolódott, katona öltözet, honosinkat isméretessé bélyegző ábrázat, reszkető örömre gerjeszték a’ meglepett leányt.

„Az bátyám, az vagyok, – szólt mélyen sohajtva Ilonka – szegény magyar rableány, itt szenvedek már két év óta, nem kétlem kegyelmed is magyar; merre vándorol?”

„Hová már szivem régóta vágyódik, szülő földemre. Erdély hazám, Maros’ partján lakom. Temesvárnál megfogott a’ pogány, azóta itt raboskodtam; mostan kiváltva, ha Isten erőt annyit ád, hazámba ballagok – Te hugom hová való vagy?”

„A’ még kicsiny Tisza’ partjára – viszonzá Ilonka – ha tudja jó öreg, hol van Ugocsavármegye? Szirma helység honom, onnét is Szirmaynak nevezik nemzetségemet.”

„Híres nevetek Erdélyben is. – Mit üzensz rokonidnak? vagy írj levelet, a’ kinek akarod, kezéhez adom; hej mert tudom, be nehéz a’ szép szabad hontól távol, vele szövetkezetlen lenni.”

„Szívepesztő fájdalom – mondá Ilonka – jer utánnam öreg! kövess Kaczavajka, kérjük apádat engedjen írnom szülémnek.”

Örvendve futott a’ faluba Ilonka, érzékeny kérését a’ tatár meghallgatta, parancsolá egyszersmind, hogy irja meg 100 aranyra becsült váltságát. Teljes megelégedéssel irta Ilonka e következendő sorokat: „Én a’ pogány tatártól elragadtatott Szirmay György’ árva leánya Ilona. Édes Anyám Mikolay Judith! a’ pogány tatár 100 aranyat kiván értem, a’ nagy Isten’ nevében kérem édes Asszonyanyámat, szabadulásomban igyekezzék, mert már erőm nincs, majd mind lefogyatkoztam a’ sok sírásban, és immár a’ pogány eladott volna, de mindég reménykedtem hogy el ne adjon, minden nap szid és ver, fenyeget, hogy elád a’ tengeren túl Konstántinápolban. Maradok leánya édes Asszonyanyámnak életem fogytáig Szirmay Ilona. Itt vagyok Mingyer faluban 1719.”

Mintha az ég nyílna-meg ezen sorok által úgy örvendett nekik Ilonka „Üdvezeld hazámat.” szólt sírva örömében, midőn azokat átnyújtá az öreg Andornak „csókolom anyámat, bátyámat Istvánt, mondd nekik mennyit szenved leányok, mennyit sír, sohajt; az Isten vezéreljen jó magyar hazádba” Zokogva borult az öreg vállára, ki homlokát megcsókolá „Légy nyugodtan hugom – szólt – az Isten el nem hagyja a’ jámbort.” Ilonka pedig nem szólhatott, hanem hevesen megragadta az öreg száraz csontos kezét ’s számtalan csókokkal illette. Érzékeny volt ezen szempillantat, maga a’ vad tatár is öszve ránczolódott homlokkal állt, bámulta a’ leányt; Kaczavajka pedig sajtot, túrót, sült kecske húst nyújtott az utasnak, ki mindnyájoknak sok jót kivánván, nagy útját folytatta. Szerette volna Ilonka messze elkésérni a’ katonát, de a’ gyanakodó tatár féltette, ne hogy Ilonka elszökjék ’s visszatartóztatta.

Megkönnyebbedett valamennyire ’s szelidebbé lön Tankutz emberibb bánás módja által Ilonka’ sorsa. A’ megelégedés: hogy anyjának irhatott, a’ remény a’ megszabadulásra, a’ gondolat, sorait anyja’, ’s bátyja kezeikben tudni, vidámabbá tevé. Szive könnyebben vert, vére felelevenedett, nem sírt már többé, ha fohászai a’ sanyarú várakozás végett gyakrabbak lettek is. Szenvedő fejér arczáját az eleven pirosság gyengén festegeté, szorosabb vonzódással viseltetett pogány urához. Kaczavajkával gyakran enyelge is, hivta magával, magyar férjet igért neki, tanitgatta némelly asszonyi kézi munkákra. Tankucz is örült a’ szépülő leány kedvének, gyönyörködve tekintett reája a’ szép aranyakat már markában vélvén.

Egy csendes nyári este kinn ült Ilonka a’ falú napnyugoti térén, hol ollykor a’ pásztorok öszvegyűlni szoktak, ott nézte azoknak mulatozásaikat, minő gyorsasággal értik a’ nyargalódzást, a’ sebesen futó lóról legnagyobb ügyességgel képesek ők leugrani, ’s ismét a’ ló hátára felkanyarodni, nyargaltokban az orstort magoktól messze-elhajtani, a’ levegőben azt újra elfogni, egy paripáról a’ másikra átszökni. Mosolyogva vizsgálta Tankucz a’ leányt, ki kedvét látszatott találni ezen mulatozásokban.

Megszünt egyszerre a’ mulatság, vidékiek érkeztek, kiki a’ jövevényekre bámult. Panait György^* volt ez, a’ Moldvai Hoszpodár’ kapitánya, lóvásárlás végett jött e’ vidékre. Panait üdvezletét szivesen viszonozták a’ pásztorok, kiki lovait elejbe vezette. Panait meglátván az ábrázat ’s test alkotásával a’ tatároktól olly igen különböző Ilonkát, felőle szorgalmatosan tudakozódott; megértvén származását, azonnal eltökélette a’ leányt tulajdonává tenni. Alkuban lépett a’ pénzohajtó Tankuczal, 150 aranyban meg is egyeztek. Még ezen estve tudtára adta Tankucz a’ leánynak, hogy a’ kapitánnyal Mingyerből el fog utazni azon szín alatt, elhallgatván eladatását, mintha Panait magára vállalná Jasszyból haza küldetését. A’ semmi veszélyt nem-sejtő leány kimondhatatlanul örült, nem győzte kérdeni mennyire volna Jasszy a’ magyar földhez? midőn értette a’ távolságnak csekélységét, szivéből köszönte Panaitnak iránta mutatott pártfogását.

Másnap a’ legszebb reménnyel vált meg Ilonka Mingyertől. Kaczavajka sirva búcsúzott el tőle, nagyon megkedvelte a’ keresztyén leányt, kivánta értésére adni, hogy meglégyen a’ kapitánytól véve, de reszketett atyja’ haragjától „Vigyázz magadra, csak ezt súghatta fülébe – a’ Bojár Panait nem legjobb ember.” Elhűlt Ilonka, megfélemlett, de a’ gondolat, hogy a’ Kapitány is keresztyén megszüntette minden kétségét. Útnak indultak, könnyezve tekintett vissza a’ délczeg ló’ hátáról Mingyer kunyhóira, hol annyit szenvedett. Panait szépen bánt az útban Ilonkával, mindenben kedvét kereste, ’s igy semmi oka nem lön a’ gyanakodásra.

Jasszyba érvén Panaitnak megváltozott előbbeni maga viselete. Kaczavajka intő szavai bételjesedének. A’ vad oláh mindenkép igyekezett a’ leányt tulajdonává tenni. Eleinte ha Ilonka reá emlékeztette Mingyerben tett igéretére, hímezett hámozott, várakozást, béketürést ajánlott, más szorgos foglalatosságival mentegette magát, továbbá mosolygott, vagy vállat vonogatott, végre tudtára adta a’ leánynak, hogy őt 150 aranyon megvásárlotta a’ tatártól. Felundorodva hallotta ezt Ilonka, átkozta alacsonságát, az ég büntetésével fenyegette; de Panait csak kaczagott, ’s azzal kecsegtette, hogy nem volna mitől félnie, mindenkép jobb dolga volna itt, mint a’ tatárnál, és csupán csak tőle függ, hogy egész birtokának asszonya légyen. Előbb Panait kegyes bánással akarta a’ leány’ szivét megnyerni, csinos ruhákat, gazdag ajándékokat fordított szándékának végbevitele’ elősegélésére, de Ilonka ellentállott minden hódító ajánlásainak; továbbá a’ czudar a’ leány szunnyadó indulatait igyekezett fellázítani, ingerlő mulatozások, a’ testi érzékiséget felgyújtó tánczok, játékok által akarta a’ tisztaság’ és erkölcs útjáról elvonni, de a’ napkelet elpuhult, elfajult csábító kellemei között is nyugodt maradott a’ magyar szűz, hideg megvetéssel gyülölvén a’ fertelmes csapodárt. Gyakran erővel, nem ritkán fenyegetéssel törekedett czélját elérni, de mind ezek ellen erősen, tántoríthatatlan lélekkel kikélt Ilonka, felséges tisztasága semmi szennyt nem szenvedvén.

Ennyi testi, ’s lelki veszélyek közt ismét lankadni készüle a’ leány’ egészsége, az éjjel, ’s nappali sirás sovánnyá, szintelenné, lelki beteggé tették. Míg végre résszerént a’ rút fösvénység, ne hogy a’ leányért aranyait minden haszon nélkül elveszítse, résszerént magától a’ Hoszpodártól Rakovicza Mihálytól, kinek értésére esett Ilonka gyötrelme, megfeddetése reá birták a’ kapitányt a’ leány’ könyörgéseinek meghallgatására. „Ne gondold Ilonka – mondá ő, hogy én irántad, igazságtalan akarok lenni, hitvesemnek akartalak én annyi Moldvai szépek közül választani, mindenek felett szerettelek; de most már meg győzvén indulataimat, hogy irántad tiszteletemet megbizonyítsam, még ma irok itt léted felől anyádnak.” Szomoruan köszönte meg a’ leány, a’ mit hallott mert kevés reménysége volt kéméltetni, hol annyi kellemetlenségnek vala kitéve.

Azonban Panait szavát megtartá „Isten éltessen Szirmay Györgyné! – így iratott egy magyar levelet a’ leány anyjának – csudálom hogy annyira halasztod leányod Ilonkáért való beküldésedet, a’ 300 aranyat. Mentől hamarébb azért megszerezzd a’ 300 aranyakat, küldd el frissen. Veled én jót tettem, te pedig késel. Hanem még egy forgót ezüstet, és egy párducz bőrre való ezüst gombot lánczával küldj a’ 300 aranyon kivül. Leányod Ilona jól van, nem beteg. Engem hamar tudósíts. Isten veled Szirmayné, jót kiván György Kapitán.”

Egy őszi komor estve magányosan ült Szirmayné csendes lakásában. Eltünt már minden reménye valaha szerencsétlen leányát megláthatni, midőn kinn az udvaron az ebek’ ugatásai valamelly idegen érkeztét jelenték. „Istentől jó estvét Nagyasszonyom”, szólt egy gubás paraszt. Andor a’ vén katona volt ez, kire Mingyerben Ilonka levelét bízta. „Mi járatban vagyon kegyelmed?[”] kérdé az asszony. „Levelet hozok tatárországból” viszonozá Andor. Majd le roskadott Szirmayné, e’ hirnek hallására, az asztal’ szegeletére támaszkodva, mozdulhatatlanul állott. „Él e? hal e leányom jó ember, láttad e?” akadozott, ’s elfojtódott hangon kérdezé, az öröm, ’s félelem közt hányatott anya.

„Még akkor élt nagyasszonyom – felele Andor – de már biz annak nagy üdeje, mikor én vele beszéltem, a’ nagy út testi lelki nyomorúságok, éhség, szomjúság többször kénytelenítettek az útban szalmára feküdnöm; halálomat vártam, higyjjed nagyasszonyom, a’ haláltól csak azért féltem, mert mi becse is lett volna előttem ezen e’ sanyarú életnek, csak azért féltem mondom, ne hogy leányod’ levele elveszne, jól tudom magamról a’ magyar szülött miként vágyódik szép honjába vissza.” Míg ezt mondá Andor kebléből kihúzott egy rongy tekercset, ki vette belőle az irást „Mint két szememet őriztem asszonyom” szólt tovább ’s azt általadta a’ nyughatatlan Szirmaynénak. Sírva, örülve olvasta kedves leánya’ keze irását, bort, sültet hozatott Andornak, kinek többször el kellett beszélni, hol látta Ilonkát, mit szólt, hogy volt felőltözve, jó szinben volt e. Az érzékeny anyai szív tapasztalhatja csupán azon örömet, mellyet most Szirmayné érezett. Másnap repűlt volna önmaga a’ messze útra; de több esztendei emésztő búslakodásai, ’s aggott kora elgyengíték testét.

Épen ekkor Szirmán volt Szodoray, kész szolgálatját ő azonnal ajánlta; az útra minden készületek megtétettek; már indulóban volt midőn Panait György’ levele is megérkezék. Uj öröm, erősebb remény vigadozást okozott a’ Szirmay háznál. Új készületek tétettek a’ kapitány kivánságainak bételjesítésére. Szirmay István atyjától reámaradott gazdag kótyag ezüstben foglalt forgóját^* – Szodoray párducz köröm ezüst csatját oda ajánlotta. Mikolay György pedig almás szürke legjobb négy lovait az útra béfogatta. Megáldva az egész háztól elindult Szodoray az arannyal tölt erszénnyel. Andor örökös kenyeret kapott Szirmán.

Azzal a’ megnyugtató feltétellel, örvendve szivében, a’ Szirmay háznak kedves szolgálatot tenni, az olly sok üdeig szenvedő leányt anyjának, bátyjának kedveltjét megszabadítani, az útban reá vigyázni, épségben rokoninak átadni, aztán a’ világtól, hol neki édes öröm nem látszott virítani, örökre búcsút venni, utazott, ’s elért Szodoray Moldovának anyavárosába; minden késedelem nélkül Panait kapitány’ lakását megtudakozván, az ajándékokat magához vévén oda ment.

Hogy magyarok érkeztek, csak hamar elhirült a’ városban, Panait’ házában is meghallatott. Ilonka melyében doboga az érzékeny szív, minden léptén a’ vas rostélyos ablakon csüggött, nem látná e már azokat közeledni, mert hogy azok érette jöttenek, nem is kételkedett. Maga Panait szokatlan udvarisággal bement a’ leányhoz, hizelkedve értésére adta a’ követség’ elérkeztét. Ilonka már rég készült ezen szempillantatra, napkeleti szabású ruházatinak magyar formát adott, egyszerű csinossággal felöltözködve, remegve várta rég ohajtott vendégét. Mint a’ zordon felhők közül több komor napok után ki villanó nap, ’s megfiatalodott pompában jelen meg az emberi szem előtt, úgy tündöklött ma Ilonka, tartós szenvedéseinek végén magát tudván, szemeiben az égi öröm boldogsága csillámlott.

„Üdvöz légy hazám leánya, szép húgom,” illy köszöntéssel lépett be Szodoray Ilonkához, hol a’ kapitány is jelen volt. A’ leány közel volt a’ le-roskadáshoz, midőn ohajtott vendégében Szodorayt, kedves rokonát, megismérte – Szodoray ajaki közt is megfagyott a’ szó, midőn amaz elragadtatott gyenge leánykában, olly minden női bájjal diszeskedő szüzet talált fel. Szemei elbájolva mulatoztak a’ szép leányon, szivét egy még soha nem értett gerjedelem tölté meg. Az öröm első meglepésének múlta után „Hozott Isten bátyám Boldizsár” szólt Ilonka, legszivesebb nyájassággal oda nyujtván az ifjúnak kezét, ki azt a’ leg tüzesebb indulattal melyéhez szorítá. „Csókol anyád, csókol bátyád István, csókolnak rokonid, monda Szodoray, sziv szakadva várnak; itt vagynak ajándékaid – a’ kapitányhoz fordult – itt vagyon a’ váltság pénz,” ’s a’ zacskó aranyat, az ezüstös forgót, a’ párducz köröm csatot a’ kincsre vágyódó oláhnak odanyújtotta.

Ilonka térdelve, az Egekre emelt kezekkel hálát adott a’ Mindenhatónak hogy annyi súlyos veszélyek közepettén egész valóját menten tartotta. Panait örült a’ kincsnek, kiváncsi fösvénységgel markába szorította az erszényt, nehézségében vizsgálata annak értékét, a’ kotyóg forgót süvegére tüzvén tetszett önmagának. Szodoray megutálva nézte a’ gyávát, „Adja az Isten – mondá bosszúsan – hogy valahára kardommal levegyem fejeddel eggyütt.” „Ilonka – mondá Panait – szabad vagy, elmehetsz, köszöntöm anyádat, emlékezzetek rólam.” A’ leány boldogsága’ örömében kezdé köszönni Panait’ tettét; de Szodoray megfogván kezét elvonta előle. „Nincs mit köszönnöd hugom – mondá – nem szive vitte őt a’ te elbocsátásodra, hanem az arannyal tölt erszény.”

Még egy bosszús tekintetet vetvén az oláhra magával ki vitte a’ leányt.

Szodoray Ilonkával, megkapván a’ Hoszpodár’ bátorságot adó levelét, elhagyta Jasszyt, hogy a’ honvárakozók’ kedvét mentől előbb betölthesse. Az útközben az eggyütt társalkodás, az egymásban bizakodó bátorság, az egymás szolgálatjára kész szivesség, a’ viszonozott rokon szeretet’, mind a’ két még eddig szerelmet nem tapasztalt szivet édes ömledezésbe hozta. Szodoray kedvet nyert az eddig utált élethez. Ilonka pedig szabadítójával eggyütt élni örökre ohajtott. Illy érzékenységgel, ’s indulatokkal értek a’ haza földre. A’ kárpáth’ veszedelmes útján leszállottak a’ rázós kocsiról, gyalog ballagának. „Húgom haza földjén vagyunk már – szólt Szodoray – arra Ugocsa, merre lelapulnak a’ magas bérczek.”

„Áldom az Istent, mondá a’ leány a’ mutatott tájra függeszté szemeit – hogy ez örömöt meghagyta érnem, áldom őt, hogy te vagy vezetőm.

Áldom én is – szólt a’ felmelegült ifjú – Ilonkám! ma legelőször több évek óta, mert ma tapasztalom erántam megnem szünt atyai oltalmát, szivemben ki nem hagyta aludni az embereket boldogító isteni szikrát, áldlak téged is Ilonka Istenem után, hogy ez indulatokat bennem felébresztéd.”

Elpirulva simult a’ leány, halván az ifju’ szavát, annak vállára. „Itt a’ reánk vigyázó Istenség előtt vallom szerelmemet Ilonka.” szólt Boldizsár, által karolta a’ karcsú leányt: hiszem hogy csupán te tehetsz boldoggá.”

„Ha az anyám, ha a’ bátyám engedi.” – viszonozá a’ leány, de szemérme „én nem ellenzem” szavakat ki nem hagyta mondatni, de szive érzette: hogy egyet értett vele.

Így értek az előre boldogok Szirmára, hol őket az egész boldog atyafiság már több napok óta várta. A’ viszonlátás legérzékenyebb ünnepét a’ Szirmay szép nemzetség között lehetetlen leírni, az érzékeny mely érezheti ezt.

Csak Szodoray’ öröme volt még tökéletlen. „Ha anyám, ha bátyám engedik” ezen a’ kárpáthon mondott szavai Ilonkának fülében majd örvendetesen, majd gyászosan csengettek. Ilonka’ bátyja az, kinek leányát ő vigyázatlanul meglőtte; félt: nehogy azon irtóztató ok István urat iránta idegenségben tartsa. Hamar meg akarta tudni a’ nyugtalan ifjú, vallyon menny, vagy pokol légyen e jövendőjének tárva, kinyilatkoztatott mindent, mit szive érzett, mit lelke ohajtott.

„Lelkünk szól-ki belőled Boldizsár, mondá a’ vidám anya, még elindulásod előtt már Ilonkát neked szántuk, vele akartunk tégedet ismét elszilajkozásodból hozzánk édesgetni.”

„El nem hagytál engem én Istenem” szólt Szodoray. Ölelő koszorút font az egymást átkaroló Szirmay rokonság, ’s a’ boldogság’ tetejére jutott.

1737ben ismét török háború lön. Nehogy a’ pusztító tatárok újra beüssenek a’ magyar földre, határokat védő seregeket állítottak-fel a’ szélső vármegyék. Szodoray ki bontakozott 13 év után legelőbbszer az őt boldogító’ karjai közül, fegyvert fogott. Egy szaguldozó csapattal áthágta a’ határt adó kárpátot, Vámánál, hol Moldavicza öszve szakad Moldova folyóval, egy a’ törökkel tartó, hazánkat pusztítással fenyegető oláh csoportra talált, vezére Panait volt. Megütközött véle, győzött: Jasszyban feltett bosszúját teljesítette, mert a’ verekedés közt Panaitra találván, egy vágással fejét ketté hasította, ’s így a’ magyar kótyag forgó ismét a’ magyar tulajdona lön.