Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Kert, a’ lugosban könyvek. Fanni, Karvainé.

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

18.

19.

20.

21.

22.

23.

24.

Hol volt, hol nem volt.

Volt messze Tartományban egy özvegy Juhásznénak egyetlen egy igen szép leánya. Ez őrzi vala a’ juhokat, mig öreg anyja ház körül dolgoztatott. Csendes, boldog életet élt a’ kis Rózika, nem ismérvén egyebet juhocskájinál, ’s velek mulatta magát. Sokszor a’ sűrűbe legeltetett, hogy báránykáji a’ nap melegétől megfrissüljenek.

Egy ünnep napon kis szalma kalapkáját ’s jobbik foszlányát magára öltvén ki ballaga baránykájival az erdőbe, hogy zöld gallyakkal jól tartsa őket. Leheveredvén ott a’ puha pázsitra olly álom ereszkedék szemeire, mellyből magát fel nem bátoríthatta. – Hol vagyok? úgy mond: egy a’ hónál is fejérebb bárányka állott meg előttem, ’s azt mondotta, ha őt felkeresem ollyan boldoggá fog tenni engemet, hogy az egész országban bámúlnak majd szép aranyos ruháimon. – A’ kis Rózi álmában is megörült a’ ragyogó ruhának, ’s kérdezte a’ báránykát: hol találhatni fel őtet? – Enyhüs erdőben, hol arany makk terem, lakom én, a’ bárányka; sok fáradságába kerül annak a’ ki engem fel akar találni, ám de jutalmát is fogja venni. – Végre nagy későn felébredett a’ szép Rózika, ’s az álmában látott fehér báránykát ki nem vetheté elméjéből; mindég előtte csillámlott a’ szép aranyos ruha, ’s azt is gondolta, hogy ha majd ő gazdag lesz, nem kell többé öreg anyjának dolgozni ’s egész holtáig taplálni fogja. Haza hajtotta tehát juhocskáit, ’s megbeszélte álmát édes anyjának. Az öreg anyus nagyon elcsudálkozott, ’s azt felelte, hogy a’ szép bárányka bizonyosan tündér volt, ’s maga is bíztatta gyermekét, hogy keresse fel, bár az egész világot bejárja is; majd sütök én az útra jó vajas pogácsákat, csak mindenütt az erdőbe keresd, ’s az arany makkra vigyázz.

Más nap a’ kis Rózi útnak indúlt. Ment ő mendegélt mindenütt a’ szép erdőbe: csak délkor pihent, míg pogácsájából jól lakott; estve felé ollyan sürüségbe került, hogy alig tudott a’ sok bokroktól tovább lépni, de nem veszté el bátorságát, eszébe jutott a’ szép bárányka mondása, hogy sokat kell fáradnia, ha őt felakarja találni.

Tehát csak ballagott ő tovább tovább ’s nem sokára ki is ért a’ bokros helyből szép tiszta erdőre, ’s meglátott egy szép kisded patakot, mellyben arany szinü gyönyörű vizecske folydogált: közelebb menvén a’ vizhez, merített abból kezeivel, hogy szomjúságát lecsillapíthassa, de alig ivott a’ midőn egy igen szép fejér szarvas oda jött, ’s megtámadta, hogy-hogy mer inni az ő vizéből? – Megengedj édes szarvaskám! nagyon elfáradtam, ’s a’ szomjuság majd elepeszt. – Jó szerencséd felel a’ szarvas, hogy engedelmet kértél, mert máskép itt vesztél volna; de látom engedelmes vagy, ’s eltévedtél: jöjj velem, én jó szállást adok. – A’ kis Rózi félelmesen ment a’ szarvas után, ki őt egy tágas barlangba vezette. – Jer, pihenj meg nálunk, így szólitá meg a’ szarvas, míg gazdám haza jön, addig meg is frissítheted magad, egy kevés tejjel vajjal, majd hozok vizet is patakomból. – Szépen megköszöné Rózika a’ vendéglést, ’s a’ szegletben lévő puha szénára heveredék, míg ama’ vizre sietett. Még vissza se tért a’ szarvas, már oda érkezett a’ barlang’ gazdája; – a’ leányka megvonult a’ szénában, de mihelyt meglátta hogy az egy igen szép ifjú, elmúlt minden félelme: az ifjú is elbámult, hogy egy igen szép leánykát látott barlangjában.

Ki vagy te gyönyörü alak? így szólitá meg az ifjú. – Én a’ szerencsét keresem, mellyet a’ fehér bárányka parancsolt nekem, de még eddig reá nem akadtam; elkéstem ezen erdőbe, ’s egy szarvas vezetett barlangodba. – A’ szerencse én vagyok, mellyet a’ bárányka jövendölt, így szólt a’ szép ifjú; jer velem leányka, én neked mindent megadok, a’ mit szemed, szád kiván. – A’ kis Rózi könnyen elhitte, mivel nagyon megszerette a’ szép ifjút. ’S más nap reggel útnak eredtek a’ szarvaskával együtt; csak alig mentek egy két óráig, mingyárt egy gyönyörü kertbe értek; meglátott Rózika ottan egy aranyos palotát, melly úgy annyira tündöklött hogy szeme fényét is elvette. – Ez lesz a’ te lakhelyed édes leánykám, ’s nem kivánok egyebet, csak hogy engem szeress, ’s szarvaskámnak kedvezz. Én tündér király vagyok, ’s neked mindent megadhatok a’ mit ohajtasz; de soha kívülem másra szemeidet ne vesd, mert akkor nagyon megbüntetnélek. Ekként beszélt a’ szép tündér király, ’s bévezeté Rózikáját aranyos fészkébe, ’s felczifrázá drágakövekkel, ’s ada mellé rabszolgákat.

Néhány napig éldegélt Rózika ez édes elragadtatásban; szerette a’ szép király, de kevés idő múlva kezdette érzeni, hogy ő is csak rabszolgáló, ’s csendesen, ’s titkon sirdogált hajdani szabadsága, ’s édes öreg anyja után, kit most nagy nyomorúságban gondolt, nem lévén, ki rajta segítene. Így tünődött a’ jó Rózika, ’s azt gondolá, hogy legalább segedelmet küld majd öreg anyjának: ’s öszveszedte drágaságiból a’ legszebbeket ’s elküldötte egyik rabszolgája által, ’s megparancsolá, hogy neki levelet hozzon tőle, hadd tudhassa, mint van szeretett édes anyja. – Más nap lement a’ kertbe hogy unalmát elüzhesse, mivel a’ király vadászatra ment ’s egy szép rózsafa alá feküvén végre el is szunnyadott.

Álmában ismét megjelent neki, a’ szép fejér bárányka, de nem olly vidám tekintettel, mint először. – Nem fogadtad tanácsomat, ’s fel nem kerestél: magadnak köszönd, hogy nem vagy teljesen megelégedve. Én nem illyen szerencsét ajánlottam. Ha engem felkeresél, királyfihoz fogtalak volna én is vezetni, szebbhez, és jobbhoz, ki meg nem fosztott volna szabadságodtól, mert nem szerelemféltő ez, se gonosz ugyan, ’s szabadságodon kívül minden gyönyörüségivel élhetsz az életnek; de mi kedves az embernek, ha szabadsága nincsen? Ez büntetésed könnyen hívőségedért, mert már engem nehezen találhatsz fel többé. Türd békével sorsodat.

E’ szavakra eltünt a’ bárányka, ’s szegény Rózika bubánatok közt ébredt fel, boldogságát most már egyedül édes anyja levelében helyheztetvén, mellyet minden órán várt.

Néhány nap után meg is érkezék a’ rabszolga; örömmel kapott Rózika az ohajtott levélhez, de szemei könybe borúltak olvasásán. Köszönöm édes gyermekem, az ajándékot; beteg anyádat éhen halástól szabadítottad meg: áldjon meg Isten érette! – Búson olvasgatá Rózika ujra meg ujra a’ levelet. Visszaemlékezett szegény de szabad és boldog életére, ’s nagyon síránkozott bánatjában. –

’S mikor aztán a’ tündér király haza érkezett, hírtelen kebelébe rejté a’ levelkét; nem akarta tudatni hogy anyjának ajándékot küldött: de a’ király már megsejtette, ’s bosszúságra gerjedt, azt vélvén, hogy valamelly szerelmi titok, azért erővel kiakarta tőle csikarni. A’ szegény megszorúlt leányka hirtelen elnyelé a’ levelkét, ’s oh! – ki várta volna ezt? – megfúladt benne.

Közönséges riadás^* lett Rózika elhalásán: kivált a’ szerelemféltő tündér király, lélekesmérete vádjaitól is kinzatva, öszvehivatá minden orvosait, ’s jajgatva kéré kedves leánykája’ szabadítását. – Minden próba megtétetett; a’ szerencsétlen levelkét is kivevék, de Rózika csak halva maradt, ’s a’ gonosz tündér király olvasván annak ártatlan foglalatját, kétségbesve temetési pompát rendelt halálra gyötrött kedvesének, hogy hibáját ezzel pótolhassa ki némineműképen.

Rózika’ anyja, kit leányának szíves ajándéka betegségéből is kisegített, látni kivánta jó magzatját királyi méltóságában, elindúlt őtet felkeresni, ’s jaj! épen a’ legkínosabb foglalatosságban lelé az orvosokat leánya körül, átkokat szórva gonosz veje ellen, borúlt kedves gyermeke holt testére, de Rózikát az anyai könnyek se támaszthatták fel: míg végre a’ tündérek legfőbb királynéja megszánván a’ szerencsétlent, leszálla tündér dicsőségében, hogy anyai szivének fájdalmait valamennyire megenyhíthesse.

És megérinté arany vesszejével az elmerevedt leányt, ki azonnal megéledvén, felült, gyémántos koporsójában; ’s mostan a’ tündér királyné ezen szavakkal illeté a’ körülte álló bünösöket: légy ismét nyomorulttá ’s szegénnyé, te gondatlan leány, ki az én ajándékimmal, mellyeket a’ fejér bárányka által neked ajánlottam, élni nem tudál, ’s bujdoss számtalan veszedelmek és kísértetek közt mindaddig, míg, megtérésed, ’s állhatatosságod által további kegyelmemre méltóvá léssz. Te pedig gonosztévő, kinek vétke tízszeresen nagy, elszéditvén az ártatlanságot, ’s ki őt szeretet helyett féltésed által gyötrötted, ’s végre meg is öléd vala segítségem hatalma nélkül, – legyen büntetésed az, a’ mivel vétkeztél: ne bírj soha egy asszonyt is, de szivedet mindég a’ legkinosabb szerelem féltés töltse, ’s szeretőid csak árnyékok legyenek, kiket mindég keresendesz, de feltalálni módod soha sem leend. ’S te szerencsétlen anya! maradj mind addig oltalmam alatt, míg leányod megérdemelheti bírásodat. – E’ nagy büntetések kimondása után karjai közzé fogván Rózikának anyját, ezzel együtt rettentő menydörgések alatt eltünt.

A’ tündér király megmaradt ugyan fényes palotájiban, de árnyék szerelme, ’s a’ féltés’ gyötrelmei furiák gyanánt szaggatták keblét.

Lássuk Rózikát is, hová veté az igazságos királyné’ hatalma. – Hú! félelmet gerjesztő hely! baglyok és denevérek repdestek körüle egy kőszikla üregében, hol egyszerre lelé magát: lebukott térdeire, forró imádságokkal békéltetni boldogtalan sorsát, ’s csak ez által reménylette elüzhetni szörnyü félelmét. Éjjeli setétség vette körül, de nem mert helyéből megmozdúlni, míg végre az éhség és szomjúság kiszté a’ kimenetelre; szívdobogva bujt ki üregéből, ’s így bódorgott ide ’s tova, de gyökereknél egyebet nem talált, a’ mi táplálta volna. Mikor már éhségét valmennyire lecsilapította, vizecskét is indúlt keresni, de hijába kereste, mert a’ nap is lement, még se talált egy forráskát is. A’ szomjúságtól gyötretve ’s minden reménység nélkül, hogy barlangját a’ setétség és bádgyadás miatt elérhesse, lerogyott egy tölgy alá a’ nagy fáradságtól.

Alig kezde pihenni, a’ mint nagy zugás támada, ’s egy rettentő nagy óriás termett előtte, kezében égő fáklyával. – Engem a’ tündérek legfőbb királynéja küld megszánván nyomorúságodat, hogy elvezesselek, a’ néked szánt kedvesedhez, a’ fejér bárányka királyjához. – Rózika szivén öröm terjedt el a’ beszédre, ’s felállott hívóját követni: de hirtelen eszébe ötlött, ha ismét megcsalatnék, ’s félelemmel tekinte a’ magas vitézre.

Mit kétségeskedel? így szólt az Óriás; hogy tudnám én kivagy, ha felsőségtől nem küldettem volna hozzád? – Mindég azt hallottam édes anyámtól, hogy a’ tündérek csudákat tudnak tenni: én csak azt kivánom tőled: változzál a’ fejér bárányka képére, hogy néked hihessek. – Kivánj minden mást de ezt nem tehetem, így felel az Óriás – én pedig csak ez egy csodának hihetek, másként nem követhetlek. – Tüz borítá el az Óriást mérgében, ’s úgy sujtá fáklyáját a’ földhöz, hogy az tíz ölnyire süllyedt el, ’s szegény Rózika ijedtében arczra bukott, ’s midőn szemeit ismét felemelte, sötétség, csendesség uralkodott körülte. Mihelyt világosodott, felkele, hogy barlangját felkeresse, ’s ím alig lépett egy kettőt, hát egy gyönyörü forrás csörgedezett előtte: rózsák és liliomok övedzették ennek széleit, ’s szinte késztették az ott elmenőt ivásra. Lankadtan hajólt le Rózsika, ’s szájával hörpölgeté a’ vizecskét: azonban alig nyelé azt el, már halálos bágyadást érzett, szemei elhomályosodtak, ’s szegényke elfásúlva mozdulatlan fekvék.

Jó ideig maradt ez állapotban, míg végre megtére életereje ’s szemét felnyítá; de melly nagyon bámula el, a’ mint magát egy szép üveg palotában hószín fejér ágyon lelé, ’s körülte tizenkét leányka rózsával felkoszorúzva. –

Hol vagyok én? kérdezé Rózika, ’s ki hozott engem ide? – A’ halak’ királyánál a’ fejér bárányka’ uránál, így felelének a’ leánykák hizelkedve; te itten királyné vagy, ’s kivánságid azonnal teljesülhetnek: Jer velünk; parancsolatunk van urunktól, hogy téged addig mulattassunk, míg ő maga megérkezik. –

Felkele tehát Rózika, ’s követte őket ’s bévezetteték egy szép kertbe, hol mindenféle színü üveg gyümölcsök találtattanak; gyönyörü sétányok nyíltak elejébe, de fúlánkja szerencsétlenségének, mellyet csak imént szenvedett, nem hagyott lelkének valódi részvételt, ’s csak hideg tekintettel visgálgatá a’ sok különféleségeket, ’s báránykája lebegett szüntelen elméjében.

’S nem sokára egy mesterséges üveg mulatóhoz értek,^* melly egészen keresztül csillogott, ’s a’ benne lévő tárgyakat láthatókká tette; feltekint Rózika ’s ím a’ legkellemetesb ifjú, ki sokkal szebb volt mint előbbeni imádója, nyúlt végig egy nyugvó-ágyon. Megrettent Rózika a’ látványra, ’s féltette szívét a’ lágyúlástól. Oh bárányka! ha valaha most légy segédemre, így sohajtozott, ismérvén hajlékony természetét. Felállott a’ királyfi – mert az volt a’ pihenő – mihelyt a’ lyánkát megsejté, elébe sietett. – Üdvez légy nálam szép alak! ekként szólt az ifjú király, régen várlak én téged, ’s csak erővel tehettelek magamévá; tekintsd már most mindenemet sajátodnak, ’s légy boldog karjaim között. – Igen is szembetünt, a’ gyönyörű király, ’s már dobogni kezdett a’ lyánka’ szíve, de egy gondolat mult kinjaira magához hozta. – Felséges király! felele Rózika, szép ajánlás ez valóban szívemnek, de tiéd csak akkor lehetek, ha kedves báránykámat birtokomba adod; ez légyen záloga szeretetemnek, különben eressz utánna, mert báránykám nélkül élni nem tudok. – Karjaim közt vagy szép leány, ’s tőlem ’s birtokomból senki sem szabadíthat meg, tedd félre a’ vonakodást; hat napi gondolkozás-időt rendelek néked, addig magadra maradhatsz. – Így szólt a’ tündér király villámló szemekkel, Rózika pedig bánatosan tért vissza szobájiban ’s a’ lágy érzés, melly szívét az ifjú eránt elfoglalta, egészen semmivé lett. Nagyon aggódott szegényke, mitevő légyen: de semmi módot se látott szabadulásra, és már öt nap múlt el a’ rendelt időből, minden oldalról vizsgáltatá lakhelyét, de kijárást belőle sehol se talált. Szegény Rózika! mennyit nem szenvedél, a’ mint már csak egy napod maradt a’ szabadúláshoz.

Ötödik nap éjjel báránykája jelent meg néki álmában, ’s így szólítá meg: látom álhatatos vagy ’s bánatod öszvezúzott; megszántalak nyomorúságodban; imhol a’ füvecske, dörzsöld meg azzal arczodat, ’s olly rúttá válsz, hogy büszke királyod, ki csak a’ szépet szereti benned, önmaga üz el szemei elől, ’s akkor kiszabadulhatsz, mert mihelyt ő megútál, mingyárt azon helyen találod magad, honnan elrablott vala.

Alig ébredt fel Rózika, mingyárt csudálatos álmáról kezde gondolkozni ’s milly bámúlásba esett, kezei közt látván a’ füvecskét. Szegény Rózika! ismét egy kísértés, ’s talán a’ legnagyobb mindenek felett: egy leánynak szépségét elvesztenie, halálnál is nagyobb fájdalom. Tusakodott a’ szegény leány, de a’ jobb remény meggyőzte végre kétségeit; hirtelen bedörgölé arczát ’s kezeit, ’s elmeredt, a’ mint magát a’ tükörben megpilantá, tüzszínü haja, folyó szemei, ’s öszvetépedt képe, borzadásra gerjeszték, ’s képzeltették véle, milly érzést támasztand majd királya szívében, ’s csak az vígasztalta, hogy báránykája javát kivánta tenni.

És hatodik nap elfolytával a’ tündér király meglátogatta Rózikát, hogy szándékát megtudhassa. Undorodással néz reá. – Hol az én szépem? így tudakolá a’ rémült király. – Én volnék, kit magadnak választál felel a’ leányka. – Borzasztó vagy te leány; szívem téged nem szerethet: Fuss, fuss tekintetem elől. – Ekkor megérinté tündér vesszejével Rózikát, ’s az tüstént régi helyére vala varázsolva.

Bátran jött ki a’ szirtüregből Rózika, nem lakott már szívében több félelem, ’s olly könyeden érzette magát, mintha minden súly legördült volna életéről. Köszönöm kedves báránykám, oh köszönöm szabadulásomat! ezt rebegé; hadd keresselek, ’s találjalak fel, ha szintén az egész világot kell is bejárnom: nincs már semmi, a’ mi tőled elszédíthetne.

Elindúlt tehát a’ mi leánykánk teli öröm-ohajtásokkal, ’s jó reménnyel. A’ sors, melly eddig üldözé, szíve’ megtisztúlása jutalmáúl minden borzasztó tárgyaktól megszabadítá. Útja gyönyörű volt ’s a’ táj, melly elötte felnyilt, paradicsommal vetekedék; örült Rózika, mert éhségét a’ legízletesb gyümölcsök, szomját friss források bőven kielégitették, ’s szíve egyedűl báránykája’ feltalálhatásáért dobogott csak.

Oh te boldog Rózika! mi jutalom várja a’ hűséget!

Így mendegélt a’ mi kis vándorunk szép tájakról, szebbekre, ’s mind inkább sietvén vágyva vágyott kis báránykájához.

Egy szép reggel fának árnyékába heveredett pihenés végett, hogy annál sebesebben folytathassa útját, ’s kellemetes gondolatokba merűlt jövendő életéről, míg végre koppanás ébreszté fel, ’s oh öröm! elébe gördült egy szép kis arany makk. Rózika feltekint, ’s imé minden fán csillámlott a’ fénylő arany gyümölcs; felszökött, szívében sejtvén báránykája közel létét: sietett, sietett, ’s kevés idő elforgása alatt, egy völgyecskét ért mellyhez hasonló szépségűt útjában nem talált vala.

Még bámúlt Rózika szerte szét a’ bájos vidék’ gyönyörüségeitől eltelve, a’ mint távolabb, egy csuda szépségü barlang hajlék tünt szemeibe, ’s kettőztette sietségét feléje sejtvén hogy boldog czéljához közel van, inkább repült, mint sem ment a’ mi kicsinyünk, ’s nem soká oda lebbent a’ hajlék’ ajtajához. –

Alig pihegett Rózika, úgy elfáradt a’ futásban, de kedves báránykáját látni annyira buzgott, hogy szinte már a’ barlang’ nyílásába akart lépni, midőn az elébe jöve ki, ’s így köszönté meg: légy üdvöz nékem szeretett Rózikám ’s királyném! jőjj, ’s vedd jutalmát állhatatos türedelmednek, légy birtokában a’ legjobb, legszebb, ’s leggazdagabb tündér királynak, mert őt választá tenéked a’ hatalmas tündér királyné; ’s ez ajándékon kívül halhatatlanságot is küld halandó tagjaidba, hogy vég nélkül élhess boldogságoddal.

Ekkor megfogá az örömtől meglepett leánykát, ’s barlangjába vivé, hol mindenféle füszeres étkek és italok állottak készen számára. Megfrissülve, ’s öröm telve indúlt Rózika kedves báránykájával királyi jegyeséhez; kiléptek a’ barlangból, ’s már készen várta őket, egy drágakövekkel kirakott hintó hat fejér pávával befogva, mellyet ékes ruhában öltözött sok szolgák vettek körül: Rózika felemelteték a’ hintóba báránykájával együtt, ’s a’ páva paripák inkább levegőben mint földön repültenek. Melly gyorsan repül a’ gondolat, ugyan azonként szállott a’ hintó édes terhével, ’s hihetetlen sebességel ért el a’ boldog czélhoz.

Oh szem-nem látott szépség, ’s fül-nem-hallott boldogság jutalma a’ virtusnak! Rózika szinte elalélt érzeményei alatt. Hát még a’ látott szépségeknél százszorta szebb vőlegény, a’ ki drága brilliantokkal himzett palotájából kilépett, hogy kedves régen várt hölgyét elfogadhassa; örömmel szoritá karjai közzé Rózikáját nem gondolván semmit is éktelen képével (mellyet a’ fő királyné bőlcs okoknál fogva meghagyott rajta) mert kedvesében nem a’ külszépet, hanem kegyességet, ’s állhatatos szívet imádta. Bévezette a’ király kedves menyasszonyát palotájába, kertjébe, megmutogatván neki minden dragaságait, szépségeit. Rózika örömtől elragadtatva lépdelt kedvese’ karjain, ’s báránykáját sehol se hagyta el. A’ menyekzőt harmad napra határozták hogy a’ fő királynét annál nagyobb pompával fogadhassák.

Végre elérkezett a’ boldog nap ’s Rózika kedves vőlegényével együtt jelent meg a’ számokra készített nagy ékességü palotába. Kevés vártatva lerepült felhő hintójába a’ fő királyné kedveltjeihez, magával hozván Rózika anyját is: örömsikoltással borúlt a’ gyermek az anyai karokba, közönséges lett a’ vidámság. – Édes gyermekeim! így szólalt meg a’ fő királyné, legyetek boldogok egymásnak birtokában, én soha meg nem zavarható nyugalmat, kifogyhatatlan kincset ’s örök szeretetet egymás eránt ajándékozok lakadalmi pompátokra, ’s hogy szerencsétek semmi csorbát ne szenvedjen, nyerd vissza leányom! sokszorozva hajdani szépséged’, hogy férjedet annál jobban gyönyörködtesd. – Te pedig jó anya! el ne hagyd soha gyermekedet, ’s éld velek a’ soha ki nem fogyható örömeket. –

Ezen szavak után eltünt a’ jóltevő királyné, áldva háladatos gyermekeitől. Az én mesém’ pedig már tovább nem terjedhet: vége tehát, ’s most is élnek ha meg nem holtak.

* * *

Egyed, Liza, Fürgencz, Galambos jönnek.

A’ tizennyolczadik század’ elején a’ belső zavarok után, a’ megerősített ősi szent törvények’ boldogító védelme alatt az egyetértés isteni szelleme összebékétette hazánkban a’ Fejedelmet hős-lelkü népével. Nyugalmas egymásban bízó öszinte barátság számkivetette az eggyes nemzetségek’ köréből a’ régi viszálkodás mindent dúló lelkét. De midőn igy mindenki zavaratlanul élne a’ jelenvaló örömben, Szirmay István’ házát szomorú gyász érte. Szodoray Boldizsár kedvelt rokona a’ háznak, egy a’ legkedvezőbb testi, lelki kellemekkel tündöklő ifjú, a’ vadászatból hazaérkeztével könnyelmü enyelgései közt, midőn az őt hallgatóknak szokott elevenségével elbeszéllené: miként ejté le az ellene törekedő medvét, forogtában véletlen elsütvén fegyverét, az épen a’ kert ajtóból kilépett Klárát, István úr’ egyik kedves leánykáját, agyon lőtte. Kétségbe esve, búcsút sem vévén az ifjú, az iránta meghidegülni látszó siránkozó Szirmay háztól, gyilkoló fegyverét széttörvén, erősen feltett szándékkal szerencsétlen tettét örökre gyászolni, elbujdosott Szirmáról.^* Több napok után, midőn az első keserűség’ legfájdalmasabb bényomásai már lecsillapodának, István úr mindenfelé küldözött eltávozott kedveltje után, de a’ keresők mind nála nélkül tértek vissza, senki sem mondhatta, merre vette útját, a’ környékben őt senki nem látta.

A’ keserüség’ üröm-poharát nem üríté még ki egészen Szirmay István; kevés üdő mulva a’ már rég betegeskedő elöregedett atyja, György úr, minekutánna a’ jelenvalóknak utólsó áldását osztogatta volna, és kedves, mindenkor engedelmes fiának, második hitvesétől Mikolai Judittól született még gyönge egyetlen leányát, a’ gyönyörü Ilonkát, féltestvéri oltalmába ajánlaná az örökké valóságba általköltözött. Mélyen megilletődött szivvel ölelte meg sirdogáló hugát István, ’s kérte az özvegyet engedné által neki az árvát, ki betölthetné atyai szivében Klára’ halálával történt hiányát. „Majd fiam, szólt az özvegy, ha engem’ is elszólít atyád után a’ végzés, légy gyám-atyja húgodnak, most én kötelességem a’ gyönge leánynak az ösvényt kinyitni, miként lehessen boldog az életben, én fogom szivét irántad féltestvéréhez igazzá, érzékennyé tenni, hogy benned testvért, ’s atyát egyszersmind tiszteljen.” István megnyugodván mostohája’ akaratján magát ’s húgát a’ szép Ilonkát, anyai szeretetébe ajánlotta.

Ekkor történt a’ Karloviczi béke^* elbomlása 1716 ikban; a’ török sulyos járma alatt nyögött még egy szép része hazánknak, a’ Temesvári bánságban lakó honfiak sohajtva néztek a’ már megszabadult, hosszas polgári csaták után megnyugodott felföldre, szivszakadva várták onnét a’ mentő segedelmet. Az alatt míg Eugen Péterváránál tökéletesen megverte Ali nagyvezért, táborát feldúlta, Temesvárt győzedelmes seregével vivta, Moldvábol Erdélyen keresztűl kártékony hullámként áttört a’ védetlen határokon egy erős tatársereg hazánkba, a’ karpát’^* berczeiről mint leszakadott felhő, Mármaros, Ugocsa, Szatmár vármegyéket elborítá pusztító durva csoportival. Lángban égtek a’ meg ürült lakosaiktól elhagyatott helységek, a’ bő aratás termékeny gyümölcsét, vagy magával vitte, vagy porrá égette a’ halált pusztulást lehellő ellenség. A’ szolgaságra még alkalmatos fiatala mind a’ két nemnek rabszijra füzetett, baromként hajtatott a’ határok felé; a’ magokat védeni akarók pedig a’ tehetetlen vénekkel minden irgalom nélkül a’ legkínzóbb öldökléssel felkonczoltattak. A’ pórnép’ kunyhóji, az urak lakásai, a’ szentegyházak egyenlő sorsra jutának, kiraboltattak, porrá égettettek. A’ halál ezer alakban, a’ pusztulás ijesztő képekben dult, uralkodott a’ szerencsétlen három megyében.

Szirmay nemzetség magát Szirmán bátorságban nem vélvén lenni, mert a’ Tisza völgyén mind inkább lejjebb, meg lejjebb nyomult a’ Tatár, átköltözött a’ Tiszán ’s vagyonával az erdőségbe rejtezett. Túr vize folytában egy gyönyörű tölgy és bük erdő között, kellem vidéken fekszik Fertős Almás,^* ’s a’ Szirmayak ide költözködtek. Bátorságban lévő vélekedéseket minden nap más más hir nyughatatlanította. Félelmek szünt kevessé, mert hirét hallották, hogy a’ Túr vize mellől Mármaros felé húzódnék a’ pogány; már remények a’ menten maradásra feltünni kezde, midőn a’ külső munkákra szétment parasztság iszonyú sikoltással „Nyakunkon van a’ tatár.” a’ faluban vissza szaladott. Ugy is volt. Számos tatár csoport sebes vágtatva a’ Halmi útról Almásra rohant. A’ veszély elkerülhetetlen vala.

Szirmay mindenével a’ templomba futott, ennek erős falai oltalmában addig védelmet reménylett, míg valahonnét segedelmet küldene az ég, a’ szent falak közt a’ főldre borulva könyörgött annak mentől hamarábbi elérkeztéért egész háznépével. Az irtóztató jajszó, a’ felgyújtott falunak a’ templom ablakin bevilágitó magasra lobbant lángjai bizonyosá tették a’ rettentő ellenség elérkeztét. Ragadozó fenevad kivánsággal rohantak bő prédát ahítva az úriházra, de midőn ott jobbadon mindent üresen találtak, bőszült durvasággal, mindent összetörtek zúztak; a’ halálra kinzott szolgáktól megértvén azonban az uraságnak templomba rejtezését, vadorditással nyomultak a’ szentegyház felé. A’ bezárt kemény ajtók, ’s a’ magas ablakok feltartóztatták az első rohanást, de ezen akadály csak szempillantati bátorságot adhatott. Csak hamar lángba borult az egész épület, az ajtók béfeszítettettek, ’s igy a’ Szirmayak a’ tatár rabjai lettek. Ilonkát egy durva tatár fertelmes kivánsága’ áldozatává tenni törekedett; gyönge galambként védte magát az ijedségtől elerőtlenedett leány, midőn Taguth^* az erős vezérfi még jólkor oda érkeze, ’s az elhalt leánykát a’ czudar’ buja körmei közül megszabadítván ön rabjává tevé.

Nem sokáig tartózkodtak a’ rablók Almáson, mert már az a’ hir repdezett: hogy Szatmár környékén a’ rettenetes első meglepetés ijedéséből felbátorodtak a’ lakosok, Babocsay, és Bagosy Alispányok alatt Szamos partján Szinnyérváralján öszve sereglettek; ezen hősek későbben Szatmárnál, és Nagybányánál az ott táborozó ellenséget tökéletesen megverték, ’s továbbá e’ kettős győzedelemtől lelkesítve Ugocsában rabló nagy csoport ellen is már útban volnának. Öszveszedvén a’ fenyegető veszély elkerülése végett széttobzódó csapatit Taguth vezérfi, szép zsákmányának Szirmay Ilonkának lelkében örülve, a’ határok felé indult.

Szirmay mindenkép igyekezett magát ’s rokonit megmenteni, de módját nem lelhette; érettök gazdag váltságpénzt reménylvén a’ tatár, erősen őriztette. A’ legdurvább szivben is, ha bár silány érzésben él azon tisztelő tekintet, mellyel a’ gyenge nőnemet kémélni szokta a’ vad is, úgy Ilonka kelleme is gyakran kivetkezteté fenyegetődző durvaságábol a’ pogányt. Taguthtól reszkedtek alattavalói, ’s igy Ilonka kérelmére a’ Szirmayak szelidebb sorsra jutottak.

Mármaros földén Vizó és Iza folyók völgyeit meredek hegyláncz választja egymástól, rengeteg erdő födi a’ magas hegyek bérczeit. Bukovina felé irányozott utján Vízó völgyében, mozgott az öszve csoportozott tatárság, a’ Magyarok pedig Iza völgyén akarták Mamajulecz bérczre felhágva, útjokat elállani. Fent a’ hegyen több napi fáradságos útazás után megállapodott egy estve a’ magyar sereg, lent a’ völgyben pedig a’ setét éj’ vastag árnyékában számtalan tüz által megvilágosítva látszatott a’ tatár tábor. Fent Babocsay rendeléseket tön a’ jövő napra, Taguth pedig lent magát nyugodalomnak adá. Szirmay István, a’ már csak alig pislogó tűz melegénél a’ kövecses földre terülve, a’ huzamos gyalogolás súlyátol elbágyadva szunnyadott, talán hogy utolsó nyugalmat leljen hazája’ földén; rokonai pedig egy felvont sátorban a’ leterített ponyván feküdtek. Egy férjfi, félmagyar féltatár gúnyában, vigyázva, lopódzva a’ vigadó, vagy a’ bor erejétől elkábultan alvó tatár csoportok közt Szirmay tanyájához jutott, ’s a’ lángra lobbant száraz cserlomb csak hamar elalvó világánál hamar reá ismért, kit keresett. „Ébredj István” ezt sugta fülébe az idegen. Szirmay a’ halk szóban isméretes hangot vélvén, felült fektéből; nagy volt csudája a’ tatár öltözetűnek ajkain magyar hangokat hallani. „Ki vagy mit kivánsz?” – kérdé az idegent, de ez szájára tett ujával hallgatást ajánlott, ’s megfogván erős kezével Szirmay’ karját felvonta ültéből, ’s intett hogy követné. „Hová?” kérdé csendesen István úr. A’ setét hegyekre mutatott az idegen. „Rokonimat elhagyjam?” suttog Szirmay a’ sátorra tekintve. „Oda fent segít az.” viszonoza az isméretlen. Jer ne késs! Vigyázva, nyomokban elnyújtozva alvó tatárokon általhágva a’ mind inkább csillapodó táborból szerencsésen kilappangtak.

Többször akarta tudni Szirmay ki volna vezetője, de ez a’ beszédet veszedelmesnek itélvén, folyvást hallgatott, őtet is csendességre inté, míg elvégre a’ szük völgyet áthágván az erdőbe értek. „István, atyám, barátom, gyámolom! az Isten segített.” Szólt most az idegen. „Boldizsár te vagy e?” kérdé álmélkodva Szirmay. Egymás’ karjai közé rohantak. Rövideden elbeszélte Szodoray az örvendezőnek szerencsétlen esete után, melly most is őt olly igen boldogtalanítja, hol bujdosott, miként jött ezer veszély közt Erdélyből a’ tatár pusztitása alatt Szinnyérváraljai táborba, miként harczoltak a’ hősek Nagybánya megszabaditásakor, hol ő is jelen volt, most hol vagynak a’ magyarok, ’s hogy másnap, ha az Isten’ végzése engedi, megtámadják a’ tatárokat, Borzánál útjokat elállván. Igy beszélgetve a’ már készülő hősökhöz értek. Szirmaynak a’ megnyert szabadság vissza-adá erejét, lovat, fegyvert kért, kapott, ’s így készült a’ másnapi szent csatára.

Szent Mihály hava’ hetedikén terhes felhőkbe burkolva jött fel a’ nap, sugárzati csak ollykor lövelhettek a’ tatár táborra, hol Szirmay eltünte végett nyughatatlanság zsibonga; magok a’ rokonok jajgató sirásra fakadtak, kinzó bizonytalanságban lévén István’ sorsa iránt. Taguth az őröket bosszúja’ mérgében mind lenyakaztatta. Elindulásra fellázadt a’ tábor, a’ rabmagyarok elkeseredett lélekkel, minden lépten inkább meg inkább csökkenő reménnyel, sanyaru útjoknak indultak; tudta azt mindeggyik: hogy ez légyen az utólsó nap, mellyen a’ haza’ földjén sirhatnak.

Borza helység a’ Virzi, és Csárkány hegyekről lenyúló völgyek öszvejötténél hanyatló parton fekszik; itt zúdulás történt a’ völgy’ szüke miatt lassan mozogható tatársereg között „Hátunkon a’ magyar!” előbb suttogva jött e’ hír egy fülből a’ másikba, de további terjedésével az ijedség nőttön nőtt, zavar ’s tolongás lőn. A’ rabmagyarok szive erősebben vert a’ dagadozó melyben; minden hegy tetőn, minden fa megett mentőket kerestek a’ szabadulni óhajtók szemei. Mig végre „A’ kereszt győz!” kiáltással az úton mindenfelől lovasok, a’ hegyekről pedig gyalog-hajdúk, rusznyák vadászok az ellenségre rohantak. Taguth Csárkány hegy emeletire akarta vinni népét, ennél akart új rohanást tenni a’ magyarokra, de itt is előre tört Szodoray, ’s puskásai seprő tüzével vissza taszította. A’ zavarodás igy közönséges lőn, a’ tatárok mindenfelől bekanyarítva kétségbe eséssel védték magokat, de jobbadon mind a’ méltó bosszú áldozati lettek, ’s a’ rabszijon szenvedők keveset kivéve megszabadultak. Ilonka azon kevesek közt vala; egy izmos tatár a’ harcznak elején mindjárt lovára kapván a’ Borza patak kövecses völgyén Virsi hegyre, onnét Bukovinába ragadta. Hijában kiáltozák nevét a’ megszabadult Szirmayak az erdőken széjjel, mert oda futott a’ gyönge nőnem a’ szabadulás’ nehéz szempillantatában. Ilonka nem volt sehol. A’ bús anya’, a’ megszomorodott testvér’, a’ nyugtalanul minden felé futkosó, keresgélő Szodoray’ örömök igy hijányos maradott. Ilonka nélkül tértek vissza honokban; a’ tudakozók is, kik a’ huzamosan tartó háború miatt tovább a’ határoknál soha sem mehettek, mindenkor nála nélkül tértek vissza a’ várakozókhoz.

Krimtatárságnak^* nevezik azon csupán egy keskeny szikla hegygerincz által a’ száraz földdel öszvekapcsolt ’s a’ fekete tengerve nyiló félszigetet. Azon szép tartományt akkor durva vadtatár csoportok lakták. Sok száz keresztyén rab szolgált itt a’ pásztorságot üző, vagy rablásból élő a’ Stambuli Szultán^* oltalma alatt kegyetlenkedő tatár tunyaságnak. Hazánk akkori pusztítói közül is, kik a’ hősök fegyverétől boszútlan elszaladhattak, megtartott zsákmányaikkal ide vonakodtak. Tankucz is, azon lovas tatár, ki Ilonát magával vitte, ide való volt. Taguth a’ vezérfi Borzánál halva maradván a’ leány Tankucz rabja lön.

Mingyer falu volt honföldje Tankucznak, juh ’s kecske nyáját Kaczavajka egyetlen leánya őrzötte jelen nem létében; örömmel fogadta a’ leány hazatért atyját, nagy szemekkel bámulván a’ szép magyar leányt. Ilonka testalkotása, kellemetes ábrázatvonásai reménységet ébresztettek Tankuczban: hogy azt szépsége tökélletes kifejtődésekor a’ Szultán’ háremje meggazdagítására nagy kincsen el fogja adni, minden erős munkától kezdé kímélleni, minden mulatozásra szolgáló üdőtöltéseket megengedett neki. De Ilonka, ámbár a’ tatár leány mindenkép igyekezett is kedvét keresni, bús maradott; érzékeny szivében a’ szorongató honvágy’ hervasztó fájdalma emészté erejét, szüntelen sírt, panaszkodott, kedvet semmiben nem talált. Kaczavajka elvitte őtet a’ legszebb rétü legelőkre, megmutogatta ott neki a’ lakosok kövér nyájait, gyors lófuttatásokat, vagy hol az együgyű pásztor nép a’ hosszú bodzafurullya bús hangja mellett vadtánczát ugrálta, de mosolygás itt sem jött Ilonka’ szép ajakira. Még leg örömestebb ment Ilonka a’ tatár leány’ izmos vállától támogatva, a’ magos hegyekre; ott szerette nézni a’ nap’ lementét, tudván azt: hogy arra fekszik messze hagyott hazája, ott térdelt le a’ Mindenható előtt ’s meg-szabadulásáért zokogva esedezett, onnét küldé fohászait az érte kesergő anyjához, kedvelt rokonihoz; ott ült még csak a’ lenyugvó verőfényből egy felfel csillámló sugárt láthatott, ott beszélte el Kaczavajkának hazája’ szépségét, népe’ szokásait, nemzetsége’ szomorú történetét. A’ tatárleány máskép nem igen lágy szive megindult a’ fájdalmas panaszon, de csak azzal tudta vigasztalni, hogy a’ Nagyúr fényes Szerailja a’ felséges Stambulban, hova Ilonkát atyja szándékozik eladni, még tündöklőbb lenne magyar kastélyánál; ezen rettenetes vigasztalásmód a’ szegényt még szomorubbá tevé. Tankucz elveszté gyakorta türedelmét, dorgálta, fenyegette a’ leányt, ha meg nem szünik engedetlen, ’s nem igyekszik vidámabb lenni, mint más tatár rabjával fog vele bánni, vagy mentől előbb eladja a’ tengeri tolvajoknak; illyenkor Ilonka letérdelve kérte a’ tatárt, tartaná magánál, mert félt a’ szegény szülötte-földétől még messzebb szakadni, árva szivében felébredett néha a’ remény, melly őt az öröm szárnyain vissza vitte anyja’ ölébe. A’ tengeren-túli földtől rettegve, ha egy két nap vidámabb lett is, de csak hamar visszadőlt fájdalmi’ súlyába.

Igy folyt el pár esztendő a’ nélkül, hogy a’ leány’ vigasztalatlansága legkisebbet is szünnék, kifogyott így minden éltető ereje sáppadt, egészségtelen lett, elhervadtak teste kellemei. Tankucz látván szándékát mindinkább eltünni, rosszabbul kezde vele bánni, a’ legalacsonyabb kézi munkákra szorította, ’s ezek Ilonkát mentől előbb sírba döntötték volna, ha a’ könyörületes Kaczavajka gyakran terhe alatt nem segítené.

A’ török és hazánk közt vége lőn a’ két évig tartott győzedelmes csatázásnak. Krímiában szenvedő több keresztyén rabszolgák mint hadi foglyok ki váltatván, honokba mentek. – Egy szép reggel, midőn Ilonka Kaczavajka társaságában a’ nyájtól haza jönne, különféle tárgyakról beszélgettek együtt. Ilonka mit tatárul kiejteni nem tudott, magyarúl mondotta; egy a’ leányok után ballagó utast igen figyelmetessé tevék Ilonka’ magyar szavai. „Ha nem hibázok – megszólamlék az útas – hugom! magyar leány vagy.” A’ magyar szóhang, nemzeti, habár elrongyolódott, katona öltözet, honosinkat isméretessé bélyegző ábrázat, reszkető örömre gerjeszték a’ meglepett leányt.

„Az bátyám, az vagyok, – szólt mélyen sohajtva Ilonka – szegény magyar rableány, itt szenvedek már két év óta, nem kétlem kegyelmed is magyar; merre vándorol?”

„Hová már szivem régóta vágyódik, szülő földemre. Erdély hazám, Maros’ partján lakom. Temesvárnál megfogott a’ pogány, azóta itt raboskodtam; mostan kiváltva, ha Isten erőt annyit ád, hazámba ballagok – Te hugom hová való vagy?”

„A’ még kicsiny Tisza’ partjára – viszonzá Ilonka – ha tudja jó öreg, hol van Ugocsavármegye? Szirma helység honom, onnét is Szirmaynak nevezik nemzetségemet.”

„Híres nevetek Erdélyben is. – Mit üzensz rokonidnak? vagy írj levelet, a’ kinek akarod, kezéhez adom; hej mert tudom, be nehéz a’ szép szabad hontól távol, vele szövetkezetlen lenni.”

„Szívepesztő fájdalom – mondá Ilonka – jer utánnam öreg! kövess Kaczavajka, kérjük apádat engedjen írnom szülémnek.”

Örvendve futott a’ faluba Ilonka, érzékeny kérését a’ tatár meghallgatta, parancsolá egyszersmind, hogy irja meg 100 aranyra becsült váltságát. Teljes megelégedéssel irta Ilonka e következendő sorokat: „Én a’ pogány tatártól elragadtatott Szirmay György’ árva leánya Ilona. Édes Anyám Mikolay Judith! a’ pogány tatár 100 aranyat kiván értem, a’ nagy Isten’ nevében kérem édes Asszonyanyámat, szabadulásomban igyekezzék, mert már erőm nincs, majd mind lefogyatkoztam a’ sok sírásban, és immár a’ pogány eladott volna, de mindég reménykedtem hogy el ne adjon, minden nap szid és ver, fenyeget, hogy elád a’ tengeren túl Konstántinápolban. Maradok leánya édes Asszonyanyámnak életem fogytáig Szirmay Ilona. Itt vagyok Mingyer faluban 1719.”

Mintha az ég nyílna-meg ezen sorok által úgy örvendett nekik Ilonka „Üdvezeld hazámat.” szólt sírva örömében, midőn azokat átnyújtá az öreg Andornak „csókolom anyámat, bátyámat Istvánt, mondd nekik mennyit szenved leányok, mennyit sír, sohajt; az Isten vezéreljen jó magyar hazádba” Zokogva borult az öreg vállára, ki homlokát megcsókolá „Légy nyugodtan hugom – szólt – az Isten el nem hagyja a’ jámbort.” Ilonka pedig nem szólhatott, hanem hevesen megragadta az öreg száraz csontos kezét ’s számtalan csókokkal illette. Érzékeny volt ezen szempillantat, maga a’ vad tatár is öszve ránczolódott homlokkal állt, bámulta a’ leányt; Kaczavajka pedig sajtot, túrót, sült kecske húst nyújtott az utasnak, ki mindnyájoknak sok jót kivánván, nagy útját folytatta. Szerette volna Ilonka messze elkésérni a’ katonát, de a’ gyanakodó tatár féltette, ne hogy Ilonka elszökjék ’s visszatartóztatta.

Megkönnyebbedett valamennyire ’s szelidebbé lön Tankutz emberibb bánás módja által Ilonka’ sorsa. A’ megelégedés: hogy anyjának irhatott, a’ remény a’ megszabadulásra, a’ gondolat, sorait anyja’, ’s bátyja kezeikben tudni, vidámabbá tevé. Szive könnyebben vert, vére felelevenedett, nem sírt már többé, ha fohászai a’ sanyarú várakozás végett gyakrabbak lettek is. Szenvedő fejér arczáját az eleven pirosság gyengén festegeté, szorosabb vonzódással viseltetett pogány urához. Kaczavajkával gyakran enyelge is, hivta magával, magyar férjet igért neki, tanitgatta némelly asszonyi kézi munkákra. Tankucz is örült a’ szépülő leány kedvének, gyönyörködve tekintett reája a’ szép aranyakat már markában vélvén.

Egy csendes nyári este kinn ült Ilonka a’ falú napnyugoti térén, hol ollykor a’ pásztorok öszvegyűlni szoktak, ott nézte azoknak mulatozásaikat, minő gyorsasággal értik a’ nyargalódzást, a’ sebesen futó lóról legnagyobb ügyességgel képesek ők leugrani, ’s ismét a’ ló hátára felkanyarodni, nyargaltokban az orstort magoktól messze-elhajtani, a’ levegőben azt újra elfogni, egy paripáról a’ másikra átszökni. Mosolyogva vizsgálta Tankucz a’ leányt, ki kedvét látszatott találni ezen mulatozásokban.

Megszünt egyszerre a’ mulatság, vidékiek érkeztek, kiki a’ jövevényekre bámult. Panait György^* volt ez, a’ Moldvai Hoszpodár’ kapitánya, lóvásárlás végett jött e’ vidékre. Panait üdvezletét szivesen viszonozták a’ pásztorok, kiki lovait elejbe vezette. Panait meglátván az ábrázat ’s test alkotásával a’ tatároktól olly igen különböző Ilonkát, felőle szorgalmatosan tudakozódott; megértvén származását, azonnal eltökélette a’ leányt tulajdonává tenni. Alkuban lépett a’ pénzohajtó Tankuczal, 150 aranyban meg is egyeztek. Még ezen estve tudtára adta Tankucz a’ leánynak, hogy a’ kapitánnyal Mingyerből el fog utazni azon szín alatt, elhallgatván eladatását, mintha Panait magára vállalná Jasszyból haza küldetését. A’ semmi veszélyt nem-sejtő leány kimondhatatlanul örült, nem győzte kérdeni mennyire volna Jasszy a’ magyar földhez? midőn értette a’ távolságnak csekélységét, szivéből köszönte Panaitnak iránta mutatott pártfogását.

Másnap a’ legszebb reménnyel vált meg Ilonka Mingyertől. Kaczavajka sirva búcsúzott el tőle, nagyon megkedvelte a’ keresztyén leányt, kivánta értésére adni, hogy meglégyen a’ kapitánytól véve, de reszketett atyja’ haragjától „Vigyázz magadra, csak ezt súghatta fülébe – a’ Bojár Panait nem legjobb ember.” Elhűlt Ilonka, megfélemlett, de a’ gondolat, hogy a’ Kapitány is keresztyén megszüntette minden kétségét. Útnak indultak, könnyezve tekintett vissza a’ délczeg ló’ hátáról Mingyer kunyhóira, hol annyit szenvedett. Panait szépen bánt az útban Ilonkával, mindenben kedvét kereste, ’s igy semmi oka nem lön a’ gyanakodásra.

Jasszyba érvén Panaitnak megváltozott előbbeni maga viselete. Kaczavajka intő szavai bételjesedének. A’ vad oláh mindenkép igyekezett a’ leányt tulajdonává tenni. Eleinte ha Ilonka reá emlékeztette Mingyerben tett igéretére, hímezett hámozott, várakozást, béketürést ajánlott, más szorgos foglalatosságival mentegette magát, továbbá mosolygott, vagy vállat vonogatott, végre tudtára adta a’ leánynak, hogy őt 150 aranyon megvásárlotta a’ tatártól. Felundorodva hallotta ezt Ilonka, átkozta alacsonságát, az ég büntetésével fenyegette; de Panait csak kaczagott, ’s azzal kecsegtette, hogy nem volna mitől félnie, mindenkép jobb dolga volna itt, mint a’ tatárnál, és csupán csak tőle függ, hogy egész birtokának asszonya légyen. Előbb Panait kegyes bánással akarta a’ leány’ szivét megnyerni, csinos ruhákat, gazdag ajándékokat fordított szándékának végbevitele’ elősegélésére, de Ilonka ellentállott minden hódító ajánlásainak; továbbá a’ czudar a’ leány szunnyadó indulatait igyekezett fellázítani, ingerlő mulatozások, a’ testi érzékiséget felgyújtó tánczok, játékok által akarta a’ tisztaság’ és erkölcs útjáról elvonni, de a’ napkelet elpuhult, elfajult csábító kellemei között is nyugodt maradott a’ magyar szűz, hideg megvetéssel gyülölvén a’ fertelmes csapodárt. Gyakran erővel, nem ritkán fenyegetéssel törekedett czélját elérni, de mind ezek ellen erősen, tántoríthatatlan lélekkel kikélt Ilonka, felséges tisztasága semmi szennyt nem szenvedvén.

Ennyi testi, ’s lelki veszélyek közt ismét lankadni készüle a’ leány’ egészsége, az éjjel, ’s nappali sirás sovánnyá, szintelenné, lelki beteggé tették. Míg végre résszerént a’ rút fösvénység, ne hogy a’ leányért aranyait minden haszon nélkül elveszítse, résszerént magától a’ Hoszpodártól Rakovicza Mihálytól, kinek értésére esett Ilonka gyötrelme, megfeddetése reá birták a’ kapitányt a’ leány’ könyörgéseinek meghallgatására. „Ne gondold Ilonka – mondá ő, hogy én irántad, igazságtalan akarok lenni, hitvesemnek akartalak én annyi Moldvai szépek közül választani, mindenek felett szerettelek; de most már meg győzvén indulataimat, hogy irántad tiszteletemet megbizonyítsam, még ma irok itt léted felől anyádnak.” Szomoruan köszönte meg a’ leány, a’ mit hallott mert kevés reménysége volt kéméltetni, hol annyi kellemetlenségnek vala kitéve.

Azonban Panait szavát megtartá „Isten éltessen Szirmay Györgyné! – így iratott egy magyar levelet a’ leány anyjának – csudálom hogy annyira halasztod leányod Ilonkáért való beküldésedet, a’ 300 aranyat. Mentől hamarébb azért megszerezzd a’ 300 aranyakat, küldd el frissen. Veled én jót tettem, te pedig késel. Hanem még egy forgót ezüstet, és egy párducz bőrre való ezüst gombot lánczával küldj a’ 300 aranyon kivül. Leányod Ilona jól van, nem beteg. Engem hamar tudósíts. Isten veled Szirmayné, jót kiván György Kapitán.”

Egy őszi komor estve magányosan ült Szirmayné csendes lakásában. Eltünt már minden reménye valaha szerencsétlen leányát megláthatni, midőn kinn az udvaron az ebek’ ugatásai valamelly idegen érkeztét jelenték. „Istentől jó estvét Nagyasszonyom”, szólt egy gubás paraszt. Andor a’ vén katona volt ez, kire Mingyerben Ilonka levelét bízta. „Mi járatban vagyon kegyelmed?[”] kérdé az asszony. „Levelet hozok tatárországból” viszonozá Andor. Majd le roskadott Szirmayné, e’ hirnek hallására, az asztal’ szegeletére támaszkodva, mozdulhatatlanul állott. „Él e? hal e leányom jó ember, láttad e?” akadozott, ’s elfojtódott hangon kérdezé, az öröm, ’s félelem közt hányatott anya.

„Még akkor élt nagyasszonyom – felele Andor – de már biz annak nagy üdeje, mikor én vele beszéltem, a’ nagy út testi lelki nyomorúságok, éhség, szomjúság többször kénytelenítettek az útban szalmára feküdnöm; halálomat vártam, higyjjed nagyasszonyom, a’ haláltól csak azért féltem, mert mi becse is lett volna előttem ezen e’ sanyarú életnek, csak azért féltem mondom, ne hogy leányod’ levele elveszne, jól tudom magamról a’ magyar szülött miként vágyódik szép honjába vissza.” Míg ezt mondá Andor kebléből kihúzott egy rongy tekercset, ki vette belőle az irást „Mint két szememet őriztem asszonyom” szólt tovább ’s azt általadta a’ nyughatatlan Szirmaynénak. Sírva, örülve olvasta kedves leánya’ keze irását, bort, sültet hozatott Andornak, kinek többször el kellett beszélni, hol látta Ilonkát, mit szólt, hogy volt felőltözve, jó szinben volt e. Az érzékeny anyai szív tapasztalhatja csupán azon örömet, mellyet most Szirmayné érezett. Másnap repűlt volna önmaga a’ messze útra; de több esztendei emésztő búslakodásai, ’s aggott kora elgyengíték testét.

Épen ekkor Szirmán volt Szodoray, kész szolgálatját ő azonnal ajánlta; az útra minden készületek megtétettek; már indulóban volt midőn Panait György’ levele is megérkezék. Uj öröm, erősebb remény vigadozást okozott a’ Szirmay háznál. Új készületek tétettek a’ kapitány kivánságainak bételjesítésére. Szirmay István atyjától reámaradott gazdag kótyag ezüstben foglalt forgóját^* – Szodoray párducz köröm ezüst csatját oda ajánlotta. Mikolay György pedig almás szürke legjobb négy lovait az útra béfogatta. Megáldva az egész háztól elindult Szodoray az arannyal tölt erszénnyel. Andor örökös kenyeret kapott Szirmán.

Azzal a’ megnyugtató feltétellel, örvendve szivében, a’ Szirmay háznak kedves szolgálatot tenni, az olly sok üdeig szenvedő leányt anyjának, bátyjának kedveltjét megszabadítani, az útban reá vigyázni, épségben rokoninak átadni, aztán a’ világtól, hol neki édes öröm nem látszott virítani, örökre búcsút venni, utazott, ’s elért Szodoray Moldovának anyavárosába; minden késedelem nélkül Panait kapitány’ lakását megtudakozván, az ajándékokat magához vévén oda ment.

Hogy magyarok érkeztek, csak hamar elhirült a’ városban, Panait’ házában is meghallatott. Ilonka melyében doboga az érzékeny szív, minden léptén a’ vas rostélyos ablakon csüggött, nem látná e már azokat közeledni, mert hogy azok érette jöttenek, nem is kételkedett. Maga Panait szokatlan udvarisággal bement a’ leányhoz, hizelkedve értésére adta a’ követség’ elérkeztét. Ilonka már rég készült ezen szempillantatra, napkeleti szabású ruházatinak magyar formát adott, egyszerű csinossággal felöltözködve, remegve várta rég ohajtott vendégét. Mint a’ zordon felhők közül több komor napok után ki villanó nap, ’s megfiatalodott pompában jelen meg az emberi szem előtt, úgy tündöklött ma Ilonka, tartós szenvedéseinek végén magát tudván, szemeiben az égi öröm boldogsága csillámlott.

„Üdvöz légy hazám leánya, szép húgom,” illy köszöntéssel lépett be Szodoray Ilonkához, hol a’ kapitány is jelen volt. A’ leány közel volt a’ le-roskadáshoz, midőn ohajtott vendégében Szodorayt, kedves rokonát, megismérte – Szodoray ajaki közt is megfagyott a’ szó, midőn amaz elragadtatott gyenge leánykában, olly minden női bájjal diszeskedő szüzet talált fel. Szemei elbájolva mulatoztak a’ szép leányon, szivét egy még soha nem értett gerjedelem tölté meg. Az öröm első meglepésének múlta után „Hozott Isten bátyám Boldizsár” szólt Ilonka, legszivesebb nyájassággal oda nyujtván az ifjúnak kezét, ki azt a’ leg tüzesebb indulattal melyéhez szorítá. „Csókol anyád, csókol bátyád István, csókolnak rokonid, monda Szodoray, sziv szakadva várnak; itt vagynak ajándékaid – a’ kapitányhoz fordult – itt vagyon a’ váltság pénz,” ’s a’ zacskó aranyat, az ezüstös forgót, a’ párducz köröm csatot a’ kincsre vágyódó oláhnak odanyújtotta.

Ilonka térdelve, az Egekre emelt kezekkel hálát adott a’ Mindenhatónak hogy annyi súlyos veszélyek közepettén egész valóját menten tartotta. Panait örült a’ kincsnek, kiváncsi fösvénységgel markába szorította az erszényt, nehézségében vizsgálata annak értékét, a’ kotyóg forgót süvegére tüzvén tetszett önmagának. Szodoray megutálva nézte a’ gyávát, „Adja az Isten – mondá bosszúsan – hogy valahára kardommal levegyem fejeddel eggyütt.” „Ilonka – mondá Panait – szabad vagy, elmehetsz, köszöntöm anyádat, emlékezzetek rólam.” A’ leány boldogsága’ örömében kezdé köszönni Panait’ tettét; de Szodoray megfogván kezét elvonta előle. „Nincs mit köszönnöd hugom – mondá – nem szive vitte őt a’ te elbocsátásodra, hanem az arannyal tölt erszény.”

Még egy bosszús tekintetet vetvén az oláhra magával ki vitte a’ leányt.

Szodoray Ilonkával, megkapván a’ Hoszpodár’ bátorságot adó levelét, elhagyta Jasszyt, hogy a’ honvárakozók’ kedvét mentől előbb betölthesse. Az útközben az eggyütt társalkodás, az egymásban bizakodó bátorság, az egymás szolgálatjára kész szivesség, a’ viszonozott rokon szeretet’, mind a’ két még eddig szerelmet nem tapasztalt szivet édes ömledezésbe hozta. Szodoray kedvet nyert az eddig utált élethez. Ilonka pedig szabadítójával eggyütt élni örökre ohajtott. Illy érzékenységgel, ’s indulatokkal értek a’ haza földre. A’ kárpáth’ veszedelmes útján leszállottak a’ rázós kocsiról, gyalog ballagának. „Húgom haza földjén vagyunk már – szólt Szodoray – arra Ugocsa, merre lelapulnak a’ magas bérczek.”

„Áldom az Istent, mondá a’ leány a’ mutatott tájra függeszté szemeit – hogy ez örömöt meghagyta érnem, áldom őt, hogy te vagy vezetőm.

Áldom én is – szólt a’ felmelegült ifjú – Ilonkám! ma legelőször több évek óta, mert ma tapasztalom erántam megnem szünt atyai oltalmát, szivemben ki nem hagyta aludni az embereket boldogító isteni szikrát, áldlak téged is Ilonka Istenem után, hogy ez indulatokat bennem felébresztéd.”

Elpirulva simult a’ leány, halván az ifju’ szavát, annak vállára. „Itt a’ reánk vigyázó Istenség előtt vallom szerelmemet Ilonka.” szólt Boldizsár, által karolta a’ karcsú leányt: hiszem hogy csupán te tehetsz boldoggá.”

„Ha az anyám, ha a’ bátyám engedi.” – viszonozá a’ leány, de szemérme „én nem ellenzem” szavakat ki nem hagyta mondatni, de szive érzette: hogy egyet értett vele.

Így értek az előre boldogok Szirmára, hol őket az egész boldog atyafiság már több napok óta várta. A’ viszonlátás legérzékenyebb ünnepét a’ Szirmay szép nemzetség között lehetetlen leírni, az érzékeny mely érezheti ezt.

Csak Szodoray’ öröme volt még tökéletlen. „Ha anyám, ha bátyám engedik” ezen a’ kárpáthon mondott szavai Ilonkának fülében majd örvendetesen, majd gyászosan csengettek. Ilonka’ bátyja az, kinek leányát ő vigyázatlanul meglőtte; félt: nehogy azon irtóztató ok István urat iránta idegenségben tartsa. Hamar meg akarta tudni a’ nyugtalan ifjú, vallyon menny, vagy pokol légyen e jövendőjének tárva, kinyilatkoztatott mindent, mit szive érzett, mit lelke ohajtott.

„Lelkünk szól-ki belőled Boldizsár, mondá a’ vidám anya, még elindulásod előtt már Ilonkát neked szántuk, vele akartunk tégedet ismét elszilajkozásodból hozzánk édesgetni.”

„El nem hagytál engem én Istenem” szólt Szodoray. Ölelő koszorút font az egymást átkaroló Szirmay rokonság, ’s a’ boldogság’ tetejére jutott.

1737ben ismét török háború lön. Nehogy a’ pusztító tatárok újra beüssenek a’ magyar földre, határokat védő seregeket állítottak-fel a’ szélső vármegyék. Szodoray ki bontakozott 13 év után legelőbbszer az őt boldogító’ karjai közül, fegyvert fogott. Egy szaguldozó csapattal áthágta a’ határt adó kárpátot, Vámánál, hol Moldavicza öszve szakad Moldova folyóval, egy a’ törökkel tartó, hazánkat pusztítással fenyegető oláh csoportra talált, vezére Panait volt. Megütközött véle, győzött: Jasszyban feltett bosszúját teljesítette, mert a’ verekedés közt Panaitra találván, egy vágással fejét ketté hasította, ’s így a’ magyar kótyag forgó ismét a’ magyar tulajdona lön.

1.

Rákosi szántó a’ Török alatt.^*

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

18.

19.

20.

21.

22.

23.

24.

25.

26.

Ifjuságomban én felette eleven és indulatos voltam. Az asszonyokat kábulásig szerettem, hittem szavaiknak, hizelkedéseiknek. Ők Perzia’ legszebb férfiujának mondtak, ’s én valóban szépnek hivém magamat; ők ritka éles elmémet magasztalgatták, ’s én magam is néha elmésnek tartogattam magamat. Az ő csábító dicséreteik, hizelkedéseik döntötték-el szerencsémet. Ó Meledin! egykor bőségben éltem, most alig bírok annyit, hogy pályámat nyugtan futhassam végig. Az ífjúság, fájdalom! merő dőreség, őrjöngés; volt volna éltem’ tavaszában az a’ tapasztalásom, melly most vagyon, Ispahánnak egyik leggazdagabb kereskedőjét látnád bennem. Most majdnem koldus vagyok.

Kétség kivűl, monda Meledin; ha húsz évű korunkban azt tudánk, mit nyolczvanadik évünkben, sok bohóságot nem követénk vala el. Melly különböző volna sorsunk e’ mostanitól. Valóban a’ tapasztalás roszkor jő, midőn tanácsaival már nem élhetünk. Mit használ tudományunk, ha nincs többé időnk azt használni. A’ mi az én sorsomat illeti, kedves Amesztán, engem’ a’ hívság vesztett-el. Balgatag épen nem voltam, ezt tudtam; de olly nagy vala vágyásom a’ ragyogásra, hogy szerencsétlen nyelvemmel soha nem bírtam. Szerénytelenségem egyedűl való oka, hogy soha nagyságra nem jutottam. Vajha visszatérhetnék ifjukoromba! soha mostani tapasztalásom mellett hasonló bohóságokat el nem követnék. De most késő a’ bánat.

Így beszélgete két ősz agg egy pálmának árnyékában, a’ Maaráni barlang’ nyilása előtt leheverészve. Mind a’ kettő maga kárán okúlt. Ó hatalmas Mahomed! kiáltának egyszerre, fájdalom mi soha többé meg nem ífjodunk! Mi hasznunk van immost ama’ számtalan bal esetekből, melyek értek; mi hasznunk dőreségeinkből ’s azon arany bölcseségből, mellyet hosszú idők’ sora nyújtott!

Míg így szólnának, a’ barlangból csendes zörej hallszott, hasonló Zephyr’ susogásaihoz; majd közeledett, ’s midőn szemeiket felveték, egy nemtőt (geniust) láttak feléjök lépdelni, ki leirhatatlan szelídséggel szóla hozzájok: Amesztán! monda, Meledin! ne remegjetek előttem. Egyedűl annak jövök, hogy minden kívánságaitokat betöltsem. Régóta lakom már e’ magányos barlangot, és épen keresztűl akartam vándorlani a’ világot, midőn panaszaitokat hallanám. Nem tartám igazságtalanoknak, ’s megosztám fájdalmatokat, mert megismerem, hogy az ég szeretet nélkűl bánt veletek; bőlcseséget adott, midőn többé nem használhatjátok. Halni tanított, midőn alíg maradt miből élnetek. Jóvá teszem ezen igazságtalanságot, ’s ha kivánjátok, ifjuságtok’ arany napjait, erőtöket, szépségteket visszaadom. Melly kort kívánnátok? szóljatok! Húsz esztendőt! húsz esztendőt! kiálta a’ két agg egyszerre. Elhiszem, felele a’ nemtő; legyen! ti húsz esztendősek vagytok.

’S valóban, melly hírtelen elváltozás. Alíg mondá-ki e szavait a’ nemtő, már fris, ifjui vér szökdelle ereikben. Reszkető térdeik véletlen megerősödének, görnyedt testök felegyenesedék férfiúi erőben, tar homlokok körűl szép haj kele melly teljes fürtökben omlott-le vállaikon, hosszu szakállok eltűnt, ’s gyönge pelyhek csiráztak áll és ajkok körűl. A’ nemtő tűkröt vona-elő tág redőjü palástjából, ’s örömcsodálat lepte mind kettejét, megpillantván benne magokat; önfelejtve szökelltek gyönyörűségökben nem bámulhatván eléggé testök’ ’s arczvonásaik’ szépségét, a’ teljes tagok’ fürgeségét, az izmok’ vas erejét. Oda borulának a’ nemtő’ lábaihoz: de ez mosolyogva emelte-fel őket ’s monda: Barátim, minekelőtte ezt megköszönnétek, tudnotok kell, élhettek-e ajándékimmal, hasznosak lesznek e azok nektek vagy kártékonyok. Meledin! vedd e’ varázsgyűrűt; ezt viselvén minden embernek titkait felfedezed ha szemébe nézesz. Hiúságod ki fog elégíttetni, de légy ura nyelvednek. Te Amesztán! itt maradsz távollétem alatt, légy őre palotámnak, mellyhez e’ barlang vezet, és végetlen kincseimnek. Minden javak’ telje vár, ’s kivánnod elég, hogy kivánságaidat betöltve lássd. Ellenben én tőled csak egyet kivánok, mi épen nem kerűl sok erőbe: őrizzd gyönyörű kertemet, melly előttem mindenek felett kedves. Vigyázz, hogy halandó soha küszöbére ne lépjen, ’s tudd, hogy magad is elvesztél, ha azon túl mersz hágni. Év’ multával ha szolgálatoddal, mint reménylem, megelégedhetem, jótéteményekkel elöntlek: ’s akkor Ispahánba térhetsz, ’s ezen gyönyörű város mint leggazdagabb, leghatalmasb urát uralni fog.

Térdre borúla ismét a’ két új ifju a’ nemtő előtt; örömmámorok sem mértéket sem szót nem lele; képzeletök édes gyönyörámulatban özönlék, ’s paradicsomi kéjü jövendő látszék tekinteteik előtt fejledezni. Végre elváltak. Meledin a’ drága bájgyűrűvel Ispahán felé indult. Amesztánt a’ nemtő barlangjába vezette. Minekutána egy ideig sötétben halada, véletlen a’ nemtő’ palotáját pillantotta-meg teljes pompájában. Soha szemei hasonló remekét az építésnek nem látták. Tömérdek gyémántoszlopokon nyúgott az épület, ’s arany lépcsők vezettek-fel hozzája. Amesztán elvakúlva illy látványon, nem szólhata. A’ nemtő pedig monda: Légy ura ezentúl e’ virányoknak; parancsaid olly pontosan lesznek véghez hajtva, mintha enyéim volnának; ezer szkláv kész, leghalkabb kivánságodat azonnal betölteni. Élj boldogul, néhány napra elhagylak. Emlékezzél kertemre ’s arra, mit neked meghagytam iránta. Itt elméne a’ nemtő, ’s Amesztán ura volt e’ bájoló laknak. Számtalan minden színü, minden nemzetbéli rabszolgák gyűltak össze körűle, hogy parancsait kihallgatnák, ’s nem hagyának neki időt óhajtásait kibeszélni. Drága ételek tálaltattak, ’s míg ő a’ legválasztottabb falatokkal élne, egy közellévő teremből elragadó hangok zengének feléje’ holott, a’ legszebb szklávok ünnepi körökben forgának, ’s alakjok és mozdulataik’ kecsével mulatták; majd a’ legtündérebb verseny-énekek hallszának, mellyekben Amesztán’ szépsége, kellemei, lelke’ adományai dicsőíttetének: míg ő maga a’ legfínomabb borokkal élenge. A’ nemtő tudnillik nem volt a’ Korán’ törvényeinek alávetve mint a’ haladó: mert a’ proféta csak Ádám’ fijainak tiltá-meg a’ bort, kiket gyengeségök minden pillantatban el-elcsábít, hogy az égnek legnagyobb jótétivel is visszaéljenek.

Vége lévén az ebédnek, más szolgák aranyos füstölő edényekkel jöttek, ’s Amesztánt legott tündéri illatok’ fellegeibe boríták. Lassudan azután a’ leglágyabb, legrengőbb ágyra tevék, hol ő a’ szelid nyúgalom’ karjaiban elszenderűlt ringatva deli álmaktól, mosolygó gyermekeitől a’ megélt örömnapnak.

Hajnalban egy pompás, hat száz tündér képekkel díszesített fürdőterembe vezetteték. Kiszállván a’ vízből, két szkláv pehelypárnákra bocsátá, tagjait dörgölgeté illatokkal, ’s fejét fűszerrel bélepett vánkosba borítá. Ereiben gyönyör szökkelle, ’s képzelete a’ mennyországban ledérgett.

Minden nap új örömekkel kínálta, ’s a’ jámbor Amesztán meg nem foghatá, mint tudák szolgáji minden leghalkabb kívánságát mintegy előrelátni, ’s megelőzve bétölteni. De azoknak számos seregében még eddig egy assszonyi teremtményt sem pillanta-meg, ’s e’ hijányt ő napról napra mind inkább érezte. Különös! így tünődött magában, makacsságból vagy szeszélyből tette é azt így a’ nemtő, vagy nem bízik bölcseségemben? Töltötte volna el palotáját Ázia’ ’s Europa’ legszebb hölgyeivel, engem’ azok hidegségem’ sarkaiból ki nem forgatnának. Eleget csaltak már meg; ismerem őket; a’ tapasztalás okosabbá tett; és ha valaha még is szerelembe esném – nem, soha; ’s a’ nemtő minden bizonnyal azért távoztatott-el innen minden asszont, hogy az ezen hívtelen nem’ látásából eredő kelletlen emlékezések örömeimet ne zavarják. De ő balul itél felőlem; én az asszonyok iránt sem szerelmet sem gyülölséget nem érzek, ’s a’ föld’ legszebbike sem tudná egykedvüségemet háborgatni.

Azonban néha még is azt mondogatta magának: Íme, közepén ezen éleménynek, ez örömeknek szüntelen érzek valamelly hijányt. Most, hogy ífjuságomat, szépségemet visszanyertem, még is szeretném tudni, mit gondolnának felőlem az asszonyok; o minden bizonnyal, ezer móddal azon volnának, hogy nekem tessenek; ’s ez a’ tréfa annál inkább mulatna, mert hála tapasztalásomnak! magam’ semmikép koczkára nem tenném. Valóban, ha mindent megfontolok, meg kell magamnak vallanom, hogy jobb szeretném, ha asszonyok is volnának itt. Öt hat napig tartott ez az érzése, midőn egyszerre az a’ kívánság szállá meg, a’ rá bízott tündérkertet nézelleni. Minekutána a’ világ’ legkiesb völgyén keresztűl ballaga, egy dombra jutott, mellyet minden éghajlatok’ ’s évszakok’ legdúsabb gyümölcsfáji árnyaltak-be. Ezen domb’ aljáig ért azon magos ezüst kerítőfal, melly a’ nemtő’ titkos kertét körűlvette; egy arany rostélykapu hagyá csak megpillantgatni szépségeit, de a’ bemenetelt gátolta. Amesztán közelített ’s csodálkodva legeltette szemeit a’ megbájoló virányon melly neki mása, ha nem maga az előképe volt Mahomed’ paradicsomának.

Mennyei vidék! kiálta, ah hogy a’ nemtő beléptemet megtiltá. – Most rostélyon keresztűl egész sereg fiatal leányokat láta-meg, szépségben a’ húrikkel vetélkedőket, kik legott a’ rostélykapuhoz közelítettek. Fátyol nélkűl voltak, ’s alakjok’ lágy idomjait a’ könnyüded vékony leplek csak félig rejtették-el. Vidámság és tetszvágy pillanta-ki szemeikből. Midőn Amesztánt megláták, bámulni látszottak, egymást nézdelék, titkos szavakat ’s jeleket váltogattak, pajkosan feléje mosolyogtak, ’s majd nyájasan integettek is, hogy osztaná-meg velök a’ szép táj’ örömeit Amesztán rendületlen maradt; erre egy a’ lyánykák közzűl megszólamlék, ’s az egész deli társaság’ nevében ismételte a’ meghivást; sok szépet kedvest mondogatott neki; erre mások ezüst szavaikat a’ legkellőbb hangszerek’ zengzetei közzé vegyíték, mellyeket kimondhatatlan kellemmel és könnyűséggel játszának; mások táncznak álltak ’s mindannyi sylphídek gyanánt a’ legékesb tekervényekbe ’s bájkörökbe fonódtak.

Amesztán nem kevessé gyönyörködött e’ tündér látványokon; önszeretete megtisztelve érzé magát annyi inger’, annyi mesterség’ feltevése által, mellyekkel e’ fiatal szépségek őt érdekelni iparkodtak; de az ő szíve erős volt, annyi tapasztalás bölccsé tette, ’s mosolygva és egykedvűen nézte bájoló játékaikat.

De egyszerre némelly távolságban, egy magányos myrthlugosban egy ifjú leánykát vőn észre, melly elválva a’ többitől egy csermelyének virágos partján üldelt. Pillanati szomorún le voltak süllyesztve ’s a’ habok’ futtát látszának követni; majd sóhajtás kelt melyéből, majd ismét fájdalmasan az ég felé tekingettek szép szemei; könyűk símúltak-le arczain, ’s búba merűlve az egész világot el látszék felejteni.

Amesztán észre vevé, hogy a’ szűz őtet egy pillanatra sem méltatta; még is akartanúl felé érzette magát vonzatva, ’s minden figyelmét mintegy varázslánczok által lebékózva. Semmit a’ lyánykán kívűl most nem látott, megleste minden mozdulatát, ’s csak perczekre fodítgatta-el szemeit a’ rostélytól, minekutána az érdeklő alak a’ myrthlugos’ arnyékába visszavonúla ’s végre eltűnt. Jókora ideig ott nyugvának szemei még a’ helyen, hol az neki megjelent, ’s késő estve tért csak vissza a’ nemtő’ palotájába, eltöltve egészen e’ nap’ csodájitól. Ah! így szóla magában, most tudom miért nem ada a’ nemtő szolgáim közzé asszonyt is: maga magának akarta ő ezt a’ gyönyört fentartani. A’ világ’ legszebb szerálya^* az övé, – ’s engem választott volna őrjévé? Valóban nagy megtiszteltetés húsz évű embernek, ki csak életet, ífjui tüzet lehel. Pirúlok e’ pédátlan bízodalmon. Melly dicsőség, ha majd kincsekkel elborítva Ispahánba térek, ’s a’ nép azt fogja kiáltani: ez az ífjú megérdemelte szerencséjét, hív őrje volt Ázia’ legszebbszerályának. De nevetni is fognak rajtam, ki fognak gúnyolni, ’s meg nem merek jelenni a’ város’ ifjai között.

Közepette ezen bús elmélkedéseknek, álom lepte-meg, de korántsem olly szelíd álom mint egyébkor. Megjelent képzelmeiben ama’ magányos merengő szépség. Kies szemei könyűkben lábadoztak, Amesztánéji hasonlóan. Nyilt karokkal akart felé sietni, de átkozott korlátok tilták-el tőle; már ki vélte emelni az arany kapút sarkaiból, midőn egy rettenetes szózat ezt hallatá: Megállj, boldogtalan! mit téssz? elfelejtéd a’ neked osztott parancsokat? – Amesztán erre felébredt. Forró veríték omlott-le arczain; lángok csapongtak ereiben; reszketve felszökött fekvéről, ’s heves léptekkel járván fel ’s alá, így várta a’ hajnalgó nap’ felkelését.

Alig reggeledék, a’ kert felé sietett. Az arany kapuhoz közelítvén, mind elejébe jöttek a’ tegnapi szép alakok, bájolólag ékesítve; homlokaikon vídámság ült, de tekintetök cselt árulgata. Meglátván Amesztánt, fenn hangon nevettek, ’s ekkép idvezlék: Jó napot, szép őre a’ szerálynak! mint nyugottál? hisz olly frisen felkeltél te fekvedről, mint harmatfürdejéből a’ rózsa! Valljon honnan vett téged, szép őriző! a’ mi nemtőnk? Némellyek sajnálkozó tekintettel méregették, mondván: Kár a’ szép ífjúért! ’s elhagyák őtet, kit szégyen és harag öldökölt.

Azonban azt, ki minden gondolatját elfoglalta, szemei hijába keresték: sehol az meg nem jelent. Mély csend terjedt-el a’ körfalon belűl. Végre hat várakozással töltött óra mulva visszatért a’ palotába. Talán meglelem estve, monda magában vigasztalólag. Hiszen a’ nemtő meg nem tiltá, hogy ne lássam, ne halljam, ne szeressem, ne szerettessem; csak azt tiltá-meg, hogy a’ kertbe be ne lépjek. Ó ha valóban szerettetném e’ gyönyörű teremtmény által – de mit mondok, én boldogtalan? Még egyszer szeressek? ki lesz kezesem, hogy ez arcz, e’ jószivűség kigyói incselgést nem rejtenek? De nem! illy tiszta, nyílt ábrázat csak a’ legtisztább léleknek lehet tüköre. Ő épen nem kereste figyelmemet, nem dicsekedett ingereivel, ügyességével mint társnéji; ő szerény, szemérmes – az ő lelke épen úgy hajléka a’ legszentebb ártatlanságnak, mint kedves arczulatja annak képmása. Csak ez az átkozott zár ne volna! De ez nem fog szerelmemnek gátot vetni, nem annak hogy az ő szíve’ hajlandóságát keressem – melly kétség kívűl legfőbbje minden javaknak. Majdha vége lesz ezen évnek, ’s a’ nemtő beakarja tölteni nekem tett fényes igéreteit, azt fogom neki mondani: Nagylelkű! tartsd-meg minden kincseidet, csak azt add nékem, kit lelkem szeret!

Még napnyugat előtt az aranykapunál megjelent. Pillanati lesengve bolygották keresztűl a’ szép virúlmányt, mindenütt kívánsági’, óhajtási’ tárgyát kémlelve. Azonban a’ kert csendes volt, mint egy sivatag. Csak az égi madarak’ éneke hallszott. Amesztán várakozott; óra óra után repűlt, közel volt már a’ sötét éj, ’s ő kétségeskedék szerencséjén, midőn véletlen közel magához fájdalmas sóhajtást halla. Mindefelé pillangata leselkedve, ’s ó gyönyör! ott látta szivének óhajtott asszonyát áloe- ’s czitromfák között egyik társnéja’ vállára nyugasztva szép karját, lágy gyepen ülni, mélyen gondolatokba merűlve. Egy időköz múlva felszólamlott társnéja: Kedves Amelínám! mért e’ fájdalom, melly szívedet emészti az örömnek és kéjnek e’ ragyogó mezejin? Minden, a’ mit óhajthatsz, kész szolgálatodra. A’ nemtő indulatosan szeret; tőled függ egyedűl, hogy itt uralkodjál ’s hatalmát, kincseit véle megosszad: csak viszonozzd szerelmét; te pedig sírsz, míg társnéid irígylik sorsodat. Öntsd keblembe bánatod’! Adna a’ nagy Mahomed nekem olly vígasztaló, orvosló beszédet, melly minden bút elűz, ’s minden sebét a’ szívnek meggyógyítja.

Híjában iparkodol vígasztalni! sohajta Amelína. Szerencsétlenségem határtalan, ’s csak a’ halál lehet orvosom. Egyetlenegy leánya vagyok nemes anyámnak, kit imádok; egyetlen vigasztalója, gyámola a’ szükségben. Ez a’ hatalmas nemtő meglátott, szeretett, ’s anyám’ karjaiból kiragadt. Szinte látom a’ szerencsétlent, mint él síralom közt, ’s megfosztva minden segédtől, meg gyermekétől, egyetlen boldogságától, kétségben mint kulcsolja kezeit az ég felé. Jaj! talán el is veszett már a’ drága annyi ínség között. Mit nekem most e’ kincsek? Szegénységemben szerencsés, nem óhajtok egyebet az égtől mint drága szülőmet. Nála maradván egykor talán egy szegény de magamtól választott férj a’ leggyöngédebb gondot felosztotta volna vélem. Békében folytak volna oda napjaink – a’ kegyetlen nemtő mind ezt megsemmisíté.

Ezzel felkölt, ’s a’ rostkapúhoz lépe, hol a’ szerelmes Amesztán márványkép gyanánt meredve ’s szavának minden leghalkabb hangját lesve álldogált. Közelítvén felé a’ szűz, elragadtatással felkiálta: Amelína! égi, isteni teremtmény! szeretlek, égek, lángolok érted a’ szerelem’ legtisztább, leggyöngédebb tüzével. A’ fiatal szép édes zavarodással nézte az epedőt, ’s szelíd pirúlás fogta-el arczait. Amelína! folytatá az ifjú, ó ne távozz; hagyj éljek látásodban: távozásod halálom. Amelína még egyszer tekintett rája ’s lassu léptekkel látszék odább lengeni; de társnéja félre vonta, mondván: Fussunk! nem látod hogy ez a’ szerálynak új úrizője? Meglesni jött csak ide, talán hallotta beszédedet. Amelínát e’ szavak nagy félelembe ejték, ’s vele hamar elhagyatták e’ helyt.

Amesztán nem volt elégedetlen ezen estvével. Látta, hallotta Amelínát, szólt vele. Hah! kiálta, ismeri ő a’ szerelmet mellyet bennem fellobbanta: elpirúlt. Mint díszesítette ezen elpirúlás. Melly szép ő! története melly érdeklő! annyi kéjnek ölében is csak azon kisded kunyhóba kivánkozik, hol magzati jámborságban lelé minden boldogságát! Ó, Amelína bizonyosan felette van az egész asszonyi nemen. Nem is asszony ő, nem, angyala a’ mennynek; szíve tiszta mint maga az ég: ő nem tud csalni.

Közepette ezen lelkesedésnek még is egy bús gondolat lepte-meg. Megemlékezett Amelína’ barátnéjának szavaira. Melly boldogtalan volnék, monda magában, ha Amelína megvetne, ha közönséges szerályőrnek nézne. De majd nem kétségbe esett eszébe jutván, hogy a’ nemtő is indulatosan szereti: legalább nem volt oka reményleni, hogy az e’ drága gyémántját, ezt a’ remekét a’ szépségnek valaha odaadná vágytársának szolgálata’ díjául.

Három nap múlt-el már, hogy Amesztán a’ kedvest nem láthatta. Nyugtalansága leírhatatlan. Hová lett ő? kiálta; tán elvitte a’ nemtő, vagy összeroskadt bánatja’ súlya alatt. A’ legszomorúbb, legfájdalmasb gondolatok tölték-el fejét, szívét. Negyednap esthajnalban végre ismét látta. Amelína közel volt hozzá, de őt észre nem vette. Ő pedig, a’ boldog ífjú, láthatá, hallhatá. Kevésbbé bús volt az égei alak mint egyébkor, ’s szebb mint valaha. Amesztán öregbedő csodálkozással szemlélte; de melly elragadtatás, midőn ezen szavakat hallá barátnéjához intézni: Keves Szóphiám! híjába óvsz amaz ífjútól engem; híjába mondod hogy csak meglesni jött ’s bennünket veszedelembe ejteni: ezt ugyan nem hiszem soha, illy alacson tettre ő nem született. Szemlélted e’ deli termetét, nemes vonásait, gyöngéd részvételű pillantatját mellyel rajtam csüggött? Ő engem szeret, ezt mondja nékem érzékeny ereje beszédének, mellyet semmi tettetés nem tud utánazni. Nem bírom előtted eltitkolni indulatomat: azon naptól fogva, csak őt látom, hallom, ’s igen is érzem, hogy szeretem őtet mind halálig.

Fenn doboga Amesztán’ szíve e’ szavaknál. Hévvel omlott vére ereiben. Szeretteték ’s erről kétsége nem lehetett. Hiszen Amelína épen nem akarhatta őt ámítgatni, mert messze gondolta magától, ’s egész őszinteséggel beszélte-ki érzéseit, gondolatit; a’ bízodalom’, a’ barátság’ kebelébe öntögette csak szenvedelme’ vallását. Azonban folytatá a’ leányka szavait: Úgy van, azon perczenettől fogva egész valóságom elváltozott; remény szállt melyembe, ’s kies, vígasztaló gondolatok derítik-fel lelkemet; mert ha valóban úgy szeret, mint mondá, mint szentűl esküvé, úgy jól tudod, csak tőle függ, mindkettőnket boldogítani.

E’ szavaknál Amesztán’ figyelme a’ legfőbb polczra hágott; lelke Amelína ajkaiba tapadt, ki is ekkép folytatá beszédét: Úgy van, csak bátorságán áll, bennünket boldogítani. Tudod, Szóphia! hogy egyetlenegy történet eldöntheti a’ nemtőnek felettünk való hatalmát. Tudod, hogy azon perczben szabadok volnánk, mellyben férfiú e’ földre lépne, ’s hogy e’ kertek, e’ palota övék volnának azonnal kimentésünk’ díjául. Ó vajha e’ javak és kincsek egykor ama’ szép ifjúé lennének, kit láttam, kinek képe örökké él lelkemben.

Hah egek! kiálta-fel Amesztán hirtelen ’s a’ legnagyobb elragadtatásban; csak ezt? ’S Amelína akkor enyém? ’s én – én ezen mennyei vidékek’ asszonyává tehetem? Ekkor megmarkolta az arany rostélyokat, ’s nagy hevesen és hatalmasan megrázkodtatta, mire a’ könnyen-zárt kapuszárnyak megnyílának, ’s ő kéjmámorban Amelína’ lábaihoz rohant; de nagy Isten! melly irtózat! – az eltűnt; a’ kertnek palotának minden nyoma el-enyészett; minden elszélledt légiillatokként, ’s a’ jámbor Amesztán ismét a’ Maaráni barlang’ torkolatja előtt látta magát, ugyan azon magányos pálma alatt, hol a’ jóltévő nemtő először tűnt-fel előtte.

Ki írhatja-le bámulását, szégyenérzését, fájdalmát? Ereje ki volt merítve, feje földig le-görnyedt, térdei remegének, kezei gyengék a’ vén testet támogatni. Hosszu hószakáll borítá-be mellét; mély barázdák vonúltak-el sápadt száraz arczain ’s tar homloka alig állhatá-ki a’ leáldozó nap’ bágyadó sugárit. Oda volt egy percz alatt ífjusága, ereje, szépsége. Borongó lélekkel, meredt szemmel, szinte kővé válva, merűlt gondolatjaiba a’ nyolczvanados agg. Pillanatjait fel nem meré emelni a’ földről, hogy netalán szégyene’ tanújiba akadjanak. De csak hamar félbetörte szomorú tünődéseit halk léptek’ hallása, felnézett, ’s ráismert, kire? – Meledinre, régi barátjára, ki szintolly töredékenyen, ’s meggörbedve ing vala feléje.

Jó ideig hallgatának, egymást bámúlva nézvén. Végre viszontlátások valamennyire meg-nyugasztá mind a’ kettőt. Meledin szólamlék-meg elébb: Ismét itt vagy, szépséges Amesztán? kérdezvén. ’S téged így látlak megint, lelkes, elmés Meledin? mond a’ másik. Fájdalom! kiálta mind a’ kettő. Ífjuságunk rövid ideig tartott: de mí kerestük. Mit cselekvénk? – Bohó csínyokat. – Úgy van. Valljuk-meg. Most elbeszélte Amesztán régi barátjának viszontagságait; ’s utána ez így kezdé történeteit beszélni.

Tudom, emlékezel még, Amesztán! hogy a’ nemtő drága gyűrűvel ajándékozott-meg; mellynek ereje által minden embernek, ha szeme közzé néztem, kitalálhatám titkait. Szép fiatal, egészséges, tele erővel, visszatértem Ispahánba, a’ legragyobóbb remények’ seregétől körűllengetve. Képzeletemben már is gazdag voltam, hatalmas, dicsőséges. Hah melly eszközeim vannak, gondolám, rövid idő alatt mérhetetlen javak’ urává lennem. Minden embernek kitanúlom gyöngéjit ’s hízelkedem indulatainak. Mind ezeknek ’s minden szerelmeiknek, cseleiknek, ármányaiknak hasznát fogom venni, ’s tőlem fog függeni a’ föld’ legbölcsebb, legrendkivűlvalóbb emberének tartatnom. Előre fogom látni a’ jövendőt, és soha meg nem csalatkozni. Illy képzelgések közt Zurfa’ kerjein által megérkeztem Ispahánban; büszkén jártam végig a’ pompás Shiarbach útszáját, midőn egy kisded vén asszonyt, palástba burkolva látok velem szemközt jőni; karján kosár csüggött, melly valami titkot látszék rejteni. Minden hosszas meggondolás nélkűl karjánál megfogtam a’ dadát, fátyolát fevetettem ’s erősen szemei közzé nézvén, mosolyogva szólék: Ej, ej, anyók! jól látom, hogy nem én vagyok az a’ boldog, kit keressz. Valóban ha a’ pompa-szerető Akeli-be, a’ te urad, tudná mitevő vagy, bezzeg örűlne! Az öreg asszony elnémúlt irtóztában, ’s merevényen rajtam nyugaszta szemeit. Ah, a’ Mindenhatóra kérlek ’s könyörgök, uram, el ne árulj. Igaz, hogy Akeli-be’ egyik felesége halálig szerelmes egy fiatal emberbe a’ városban, ’s neki ezeket a’ gyümölcsöket és drága borokat küldi; de a’ nagy profétára kérlek, vissza ne élj e’ titokkal. Mivel az éjség és szomjuság majd hogy meg nem ölt, azt feleltem az öregnek: Ne félj; de hadd itt ezt a’ kosarat, mert ma még egy falatot sem ettem. Amaz nem késedelmezett egy perczig sem, nekem hagyta a’ kosarat ’s elosont. Én félre vonúltam, ínyem’ kivánságainak eleget tettem, ’s nevettem a’ viszontagságon, áldván nemtőmet, kinek varázsgyűrűje szerzett illy gyönyörű ebédet. Rád emlékeztem, Amesztán, egészségedért ittam, ’s kértem a’ profétát, hogy továbbá is kedvében ’s védletében tartson-meg.

Erre házamba akartam menni, de eszembe jöve: mint fogom én magamat háznépemmel megismertetni, holott most fiatalabb vagyok ennen gyermekeimnél? Ha atyjoknak mondom magamat, kigyúnyolnak, kiűznek. Fogtam tehát magamat, ’s szolgáim’ gazdájának levelet írtam, mellyben tudosítom, hogy egy véletlen utazás bizonyos időre elhagyatja vélem Ispahánt; ’s parancsolom, hogy e levél’ átadóját egész tisztelettel fogadják ’s visszajövetelemig (mellynek időpontját meg nem határoztam) úgy tekintsék akaratját, mint a’ magamét. Ezzel a’ levéllel mentem haza; foglalatja szerént fogadtatám, ’s úgy uralkodtam mint az előtt, csak hogy más név alatt.

Más nap korán már Atmeidán’ gyönyörű piaczán termettem, hol a’ kereskedők kitárják a’ világ’ minden kincseit. Ott minden rendbeli emberek felett tehettem észrevételeimet. Vevő, kalmár, kiváncsi, szerény, becsületes ember, kópé, nagy úr, udvarnok – minden ott tolongott. A’ varászgyűrű újamon volt, ’s nem kevessé mulattam magamat, minden legtitkosabb gondolatját, érzését a’ fel ’s alá hullámzó sokaságnak kifürkészvén. Itt egy török kereskedő Mahomedre, Abubégerre és Ómárra eskütt, hogy eladó portékáját harmincz tómányon vette, holott szeméből olvastam, hogy csak harmincz rúpiájába kerűlt. Átkozz-el, Mahomed! kiálta, ha csak egy obollyal mondok többet; ’s még is legalább huszonöt tómányt hazudott.

Egy másik különféle holmit tárt-ki, ’s a’ feléje közelgető fiatalságra kacsingatott. Ott olvastam szívében, mint vágyta azokat megcsalni, a’ mi el is sűlt neki. Így minden portékának igaz becsét megismervén, azt tettem-fel magamban hogy a’ kereskedésre adom magamat: ’s úgy csalom meg az embereket, úgy nyerekedem rajtok, úgy gazdagodom-meg, mint amazok. Míg így tünődném, két udvarnokot láttam a’ királyi palota’ lépcsőjin olly szivesen ölelkezni, mint két barát hosszu távollét után; én szemeik közzé nézek, ’s úgy találom, hogy semmit forróbban nem ahítnak mint hogy egymást felmészárolhassák.

Nem távol azoktól két más emberrel találkozom, kiknek egyike a’ másiktól két száz rúpiát kívánt, mellyeket neki kölcsön ada. A’ szegény adós kétségben fetrengett; Áli’ sírjára eskütt, hogy egy kispénze sincsen, ’s képéből azt láttam-ki, hogy ládájában ezer tómánynál több vagyon. Azt igérte hogy egy hét múlva lerója tartozását, ’s szivében azt tevé-fel hogy hét esztendő alatt sem fizeti-ki.

Erre egy fiatal emberbe akadtam, kit a’ legtetszetősb termet, ’s ékes öltözet díszesített. Az halálig volt szerelmes egy fiatal rableányba, ’s őtet jött látni, venni. Az örmény kereskedő Georgiából^* valónak állította, noha meg voltam győződve, hogy annak Taurisz^* a’ hazája. Épen most engedte által egy vén zsidó orvosnak harmincz tómányon, ’s az ífjunak Szent György’ láncsájára azt eskütte, hogy azt százötven tómányon nem adhatná.

Azonban nagy zajgás tolongás támadt két kalmár körűl, ’s én oda futék annak okát megtudni. Az egyik avval vádolta amazt, hogy őtet meglopta, ’s tanúkat állított. Derogár’ itélőszéke elébe vezettettek. Én elkísértem a’ bíróházba. A’ bíró mindegyikét magához hívta különösen, ’s mindegyikkel titkon beszélgetett egynehány minútumig, azután egész méltósággal beült székébe. Én erősen ránéztem, ’s láttam vonásaiból, hogy a’ tolvajt szabadon bocsátani, a’ meglopottat talpvágásokra fogja ítélni.

Alig voltam megint a’ szabadban, minden felől nagy hangon zengett: Allah! Allah! kiáltás; és az egész népség a’ mosé felé tódult, ’s én vele. Jelt adtak az imádságra, ’s én homlokomat egész ajtatosságban a’ földhöz verdestem; de hirtelen felzavart épűlésemből a’ Molláhok’ ordítása. Ezek mindnyájan egyszerre kiáltának-fel nagy zajjal ’s hatalmas jajsikoltással, szokott arczrándulásaik közt; földre veték magokat, ott hengergődzének ’s fejöket hamuval boríták-be. De én csodálkozva olvasám szivökben, hogy Mahomed’ küldetését, a’ kóránt,^* Álit a’ nagy prophéta’ unokaöccsét, a’ jámbor nép’ hiszékenységét magokban csak nevették.

Ezen színjáték’ különfélesége nagy mértékben gyönyörködtetett. Minden embernek gondolatjai és feltételei nyilva voltak előttem, a’ legnagyobb speculánsok’ képeiből kifürkésztem a’ legmesterségesebb szövevényeket, ’s a’ legjobbat magamévá tettem, egykor ezek által boldogulandó.

Most a’ nagyok tarsaságába szándékoztam belépni, ’s magamat minden játékokban, ünnepekben kimutatni, mert a’ nélkűl hogy a’ magam’ titkát elárulnám, mindenkinek olly csodálatos dolgokat és igazságokat mondogattam, hogy közönségesen nagy és rendkívűl való embernek tartottak. Már mindenfelé elszállt hírem nevem, jövendőmről a’ legbüszkébb feltételeket koholtam, midőn nagy fájdalmamra észrevettem, hogy az egész világ, még azok is kik örömmel látszának szavaimat hallgatni, egyszerre elhagyának ’s mindenkép kerűltek. Mindenek, kikkel észrevételeimet közölni elég vigyáztalan voltam, azokat olly valóknak találták, hogy félnének ne talán felfedezzem az ő titkaikat is; engem hűtelen, gonosz embernek hirdettek, ’s azt mondák, hogy az, ki engem Szanderon’ vizébe vetne, az emberi társaságnak nagy hasznot tenne.

Azonban mind addig kevest tettem a’ magam’ szerencséjéért. Fényes alkalmat lestem, melly végre elő is adta magát. Egykor, midőn ismét az Atmeidán’ piaczán sétálnék szokásom szerént, ’s minden elmenőnek vonásait vizsgálnám, véletlen nagy zajt hallottam. Azt mondák Shach Zéfi király fogna kijönni palotájából és Shiarbach’ nagy útszáján keresztűl minden hölgyeivel együtt Zurfai kerteibe vonúlni. A’ királyi lak’ kapuji megnyílának, a’ fejér márvány lépcsőkre a’ legdrágább perza szőnyegek teríttettek-ki, és Shach Zéfi minden nagyaitól körülvéve egész felségben lelépdelt. Aztán egy gyönyörű arabsz ménre ült, mellyen számtalan gyöngyök, gyémántok, drágakövek tündököltek. A’ nagyok ’s az udvar’ urai is ritka szépségű paripákon nyargalának. Így indúlt az egész sereg a’ széles útszának. Az asszonyok ragyogó selyem és arany-szövettel bevont hintó székekben vitettek utána. A’ fővezér a’ király mellett lovagolt, ki véle felette nyájasan látszék magát mulatni. Mellettem menvén-el Shach Zéfi, ’s szemébe nézvén azt találtam nagyocska hangon mondani, hogy a’ körülállók is megértenék: Hónap a’ fővezérnek szerencséje lesz a’ selyem nyakzsinórhoz.^* Az egész nap kétes mosolygással pillangata rám, újakkal mutogata ’s kigúnyolta jövendőlésemet.

Azonban eloszlik a’ sokaság, mindenki hazatért, de más nap reggel az a’ hír szállong szájról szájra, hogy a’ fővezér megöletett. E’ mellett jövendőlésem is elterjedt egész Ispahánban. Ki lehet az? kérdezgeték egymást az emberek, ki olly nagy mértékben bírja a’ jósló tehetséget. Ő bizonyosan vagy a’ prophéta’ lelkétől van eltöltve, vagy maga egy, minden halandókon felűl lévő lélek. Minden társaságokban csak én voltam a’ beszéd’ tárgya. A’ hol megjelenék, összegyűlt körűlem a’ sokaság, ’s elgondolhatd, hogy jól tudtam, kit keres a’ köz kiváncsiság.

Eddig még minden kedvem szerént történt ’s közel jártam czélomhoz. A’ Shach magához hivat, látni akar, velem szólni. Melly szerencse! kiáltok-fel magamban, melly becsület! Melly okosan fogom e’ fényes alkalmat használni. Megjelenek az udvarnál, a’ király’ szent és dicső személye elébe vezettetem; szemtől szembe láthattam fényében, nagyságában, hatalmában és fennségében. Lábaihoz borúlok, ő fel hágy kelni azt mondván: Ki vagy te jövendőlő? Ki mondta neked tegnap, hogy fővezérem ma meg fog halni? – Legbölcsebb, leghatalmasb király! felelek, Perziának fényes dicsősége, ki inkább tündöklöl mint az égnek legragyogóbb csillaga! hadd valljam meg néked az igazságot. Én neked a’ legnagyobb szolgálatokat tehetem-meg, mert egyetlenegy pillanattal keresztűl látom az emberi szívnek minden rejtélyeit ’s titkait. Meg tudom válsztani azokat, kik téged szeretnek azoktól, kik gyülölnek; felfedem mind azon titkos készületeket, mellyeket ellenségeid életed ellen tesznek: egy szóval nincs titok, a’ mi szemeim elől rejtezhetnék. Hogyan? esék szavamba a’ Shach, előtted nincs titok? erről meg akarom magamat győzni. Mondd-meg mért ölettem-meg fővezéremet? Mert azt a’ vigyázatlanságot követte-el, téged a’ prophéta’ törvényeire emlékeztetni, mellyek szerént a’ híveknek a’ bor’ itala meg van tiltva. – Mit tettem tegnap minekelőtte elalunnám? Uram! drága fűszereket szívtál arany pipádból, és hat kehely Shirászi bort ittál. – Mit álmottam ez éjjel? – Azt, uram, hogy te vagy a’ nap; a’ tenger, bor, ’s te azt sugáraiddal felszívod. – Kit hallgattam-ki ma reggel? – A’ chínai követet. – Mit tevék az ő beszéde alatt? – Nagy uram! aluttál. – Elég! kiáltá a’ király, rettentő pillantattal, félre szemeim elől. Én nem tűrök a’ földön embert, ki legrejtettebb gondolatimat tudja, ki szívem’ fenekéig lásson. El innen!

Melly szomorú meglepés, barátom Amesztán! Melly irtózat fogta-el minden idegeimet. Az alatt hogy a’ legfényesb jutalmakról álmadoztam, a’ Shach halálomat végzé-el magában. Én kiléptem a’ palotából, ’s alig voltam lenn az útszán, hirtelen nagy gyengeséget éreztem tagjaimban; térdeim inogtak, kezeim remegének, testem meggörbedt; melyemre hószakáll simúlt államról; gyűrűm oda van ’s én jaj! ismét nyolczvanad évemet sínlem.

A’ király’ őrei utánam siettek hogy megöljenek. Azt kérdék tőlem, nem láttam e épen egy magos, szép termetű ’s képü, valami husz évü férfiút mellettem elmenni. Én reszketve mondám nekik, hogy nem. Elváltozásom olly tökélletes volt, hogy lehetetlen vala megismertetésem. Veszély nélkül ballagtam-át a’ nagy várost, ’s ím ide jöttem téged itt találni reménylvén, ’s ah, nem reménylék hijába.

Fájdalom, nem! viszonza Amesztán. Mindketten dőrék valánk, visszaélénk a’ nemtő’ adományaival. Vajha azokat visszaadná nekünk ismét! Esküszöm az égre! monda Meledin, bölcsebben használnók mí azokat ezentúl. – Nem tí! viszonza véletlen egy gyöngéded szózat, mellyet azonnal megismertek. A’ nemtőé volt. Tévedtek, barátim! ezen legújabb kívánságaitok mutatják, hogy a’ tapasztalás legkevesbbé sem jobbított-meg titeket. Higyjétek-el, sem tapasztalás, sem ész nelkűl nem szűkölködik ífjúságában a’ halandó, ’s nem is tudatlanság oka annyi bohóságainak, tévedéseinek hanem szenvedelmei, indulatai, mellyek az észt ’s a’ tapasztalást elnémítják. Húsz hajótörés után a’ révész csak megint kivágy a’ nagy tengerre. A’ fiúk tudják atyájik’ gyöngéjit, ’s azokat még sem kerűlik. A’ kihalt népek hijába eldődjei és tanítóji a’ jövendőknek. A’ háború minden iszonyaival, a’ lázadás és öldöklés mint ekkorig, úgy mind e’ világ’ végéiglen vérrel és könyűkkel fogja itatni a’ földet. Az éltes embernek ífjuságát és erejét visszaadni, annyi mint visszaadni balgaságait is. Te, Meledin! hiu voltál és szerénytelen ’s százszor levél áldozatja ezen gyengeségidnek. Ifjodjál-meg újonnan, ’s egy hajszállal sem léssz okosb mint valaha. Te, Amesztán! szerelmes bohó voltál örökké, noha százszor meglakoltál szenvedelmedért. Csak megvalósodik nálatok is amaz arany közmonda: Régi szokás megmarad. Szűnjetek-meg ostromolni az eget keménysége, igaztalansága felett való panaszaitokkal. A’ sokszorozott tapasztalás felébreszt hiu álmaitok’ ámítgatásiból ’s ámbár kevesbbé édes az ébrenlétel az álomnál, nyúgodjatok-meg a’ természet’ közönséges törvényének dönthetetlen szükségén.

Százezer forint! kiálta össze az egész kávé-társaság, mintha egy bomba pattant volna közzéje, és egészen lelkesült a’ szörnyü vágytól, mellyet ezen bájszó gerjeszteni szokott. Kedves Szívdki asszonyság! beszéllje el nekünk, unszolák valamennyen; és Puspányi Zsuzsi, egy igen fösvény szűz, még tejfölös csókjával is sürgeté kérelmét. Beszéllje csak el angyalom!

Szívdkiné váltig kiürítvén a’ finzsát, szónak készült, mellyre csend lön, ámbár sok fejér személy volt jelen.

Azt tudják kedvesim, hogy Lényei öcsénk, censurát adván, nagy örömmel egy gazdag melancholicus Báróval utazni indult. Lényei szegény vala, a’ Báró neki kedvező ajánlásokat tett; ’s így útaztak. Mennél tovább jutottak, annál szorosabban vonzódtak egymáshoz, és öcsénk’ vidám kedve, szelíd szíve, jótévőleg hatott a’ Báró’ komoly érzetére. Három évet töltének, Franczia, Angol és Német országban ’s a’ Báró szerette őt mint saját testvérét; Nápolyban a’ Bárót forró hideglelés lepé meg, Lényei mint hű, igaz barát mindent elkövetett ápolásában. A’ Báró nőtelen, magtalan volt, nagy birtoka a’ Fiscusra nézett, Lényeit leginkább szerette e’ földön, Testamentumot csinált, és Lényeinek százezer pengőt hagyott.

Százezret! kiáltának ismét mindnyájan, ismét elbájolva azon szótól, melly mindég ujabb kellemekkel fejlik ki.

A’ Báró acquisitor vala, avitumából semmit el nem abalienált, ennélfogva a’ testamentumot nem invalidálhatják. Libera disponendi facultas! ekként támogatá Szívdki ur hitvese’ beszédét.

Kedves jó öcsénk! monda Szívdki ’s hitvese; angyali rokon! sohajtá Szívdki két leánya; szeretetre méltó Lényei! mondá a’ társaság.

De kedveltem is őt titkon mindég, mint saját fiamat, mond Szívdki.

Hányszor mondám édesem, hogy kivüled senkit ugy nem szeretek mint Lényeit, ha nem mutattam is neki, mert a’ fiatalság hamar eltéved az édesgetés által.

Köztem ’s közötte mindég valami mély, titkos sympathia uralkodott – szólt Tini, a’ ház idősb leánya, aztán lesüté szemét – bár nem illett volna ezt tudatnom.

Nem! köztem és közötte volt a’ nagy sympathia, mondá huga Tóni; mi egy lélek valánk – együtt játszánk –

Nem! mi valánk lelkek kiáltá Tini.

Nem! mi valánk! viszonzá Tóni!

Te megint disputálsz Tóni!

Te disputálsz Tini.

Azonban sem a’ szeretet, sem a’ sympathia olly nagy nem vala; mert Lényeivel ezelőtt úgy bántak mint szegény rokonnal, az az hidegen; ő pedig büszkébb volt, hogy sem magát feltolná, azért is ritkán jött.

A’ mi kedves jó öcsénk! folytatá tovább a’ házi asszony, még egy évet utazásban töltött, de a’ honvágy’ érzete, ’s nem kétlem a’ vágy utánunk is, kedves rokoni után, felébredt benne ’s azt irja férjemnek: hogy nem sokára megérkezik, ritkaság végett is a’ magnasi birtokot itthon költögeti, ’s ha a’ kegyes ég engedi, meg is házasodik.

Mennyei szív! harsogá az egész kar, a’ két testvér pedig ujonnan a’ sympathián czivódott.

Este Szívdki bizonyos tanításokat adott leányainak. Gyermekek! – mond – ti ma holnap perfectumból, a’ plus quam perfectumba léptek, azért forogjatok, hogy egyitek Lényeiné lehessen, a’ mód és eszköz a’ ti gondotok, én csak a’ contractust teszem fel. Tegyetek lépést, mert még itthon maradtok; csak egy observatiom van: ha t. i. én Lényeinek magaviseletét a’ Báró iránt megfontolom, azon ápolást, áldozatokat, szivbeli barátságot, tehát gyanítom, hogy ő – ollyan érzékeny szívvel bír – ollyan – hogy is mondjam? ollyan bizonyos érzés – ollyan szeretet – ollyan valami – teszem, a’ mit az ember, felebarát, egymás ellen viszont gyakorol – úgy hallom van ollyas érzés – szóval érzést, szerelmet kiván. A’ jó urnak ez a’ definitio nagy fáradságba került, mert maga mind azt nem ismerte, azért igen akadozva adta elő, hogy ők is valahol érzést szerezzenek. Ti – mond tovább – ti kedves anyátokra ütöttetek, egész nap pereltek egymással, de ha ő extraneustól is szelídséget praetendal, quanto magis inter sangvinem. Szeressétek azért egymást, előtte ez motivuma lehet, hogy egyetikbe bele szeret; ti minduntalan nyelvhibába incurráltok,^* ’s ollyan ember azon megütközik. Tartsátok fejetekben informatiomat és győzni fogtok.

A’ mi atyánk szörnyü pedant! mondá Tini; midőn Szívdki oda hagyá őket.

Valóban az, felelé Tóni, ’s ez volt az egyetlen pont, mellyben a’ két testvér megeggyezett.

’S ki tudja fog e’ használni észrevétele? neked mindég nehéz volt irántam testvéri szívet mutatnod.

Én jó valék, de te valál rosz, haragudott Tini.

Én szelíd vagyok, azért is szelíd! kiálta fel Tóni.

Látom, hallom – felelt Tini – de mit is kényszeríted magadat tettetésre? én úgy vélem az ember saját természetiségben leginkább tetszik.

Igazság! – viszonzá Tóni – és igen helyesen téssz, ha saját szavaidat követed majd; ’s így akará egyik a’ másikat a’ tettetésről lebeszélni, de alattomban mindenik eltökéllé magát, a’ fortélyos atyától ajánlott lágyságot szinezni, ’s olvasztó érzékenység által a’ százezret kihorgászni.

Elvégre, néhány hét után eljött a’ Lényeitől látogatásra kijelelt nap, ’s ámbár vele hajdan hidegen bántak, felkeresé őket, nehogy őt kedvezőbb sorsa miatt kevélynek tartsák. Reggeltől fogva pereltek a’ leányok az öltözet miatt; mindenik azon szint és ruhát iparkodott a’ másikra disputálni, melly legkevesebbet illett, ’s az egész dologban az volt legnevetségesebb, hogy a’ versengés, per, patvar közt mindenik azzal hizelkedett magának, hogy olly rosz természet, mint a’ megbántóé, a’ szelíd Lényeit soha el nem foghatja.

Szívdki kétségbe esett. Az istenért! kiáltá félelmében – szelídüljetek, szeressétek egymást ha csak képleg is. Nem szánnálak összezuzni benneteket, hogy át nem látjátok, milly szükséges most familiánknak pure pute szelídnek lenni; fáradhatatlan de szinte fáradtan oltá intése’ árjaival a’ sustorgó harag’ lángjait. Szívdkiné asszonyság rendelé el leányai’ öltözetét, és semmit el nem mulasztott tetszhető formájokat kiemelni, ’s a’ hijányokat kipótolni. Már közelgett az óra; millyen helyhezetben és foglalatosságban találtassák magokat? Az illyesben járatlan Szívdki, tul csapongva a’ mértéken, erővel azt akará: hogy leányai a’ vártnak belépténél, magokat ölelve tartván megcsókolják, ő hasonlólag hitvesét átkarolva praesentálja magát. Az első benyomástól igen sok függ, azért a’ legjobb oldalunkat tüntessük ki.

’S ime üt az óra; néhány minutum után egy kocsi zörög az utszán fel ’s a’ ház előtt megáll. Mind az ablakhoz szaladnak; egy feketén öltözött fiatal ember ugrik ki a’ kocsiból. Ő az! kiált Tóni, hamarjában még néhány tekintet vettetik a’ tükörbe, melly elől futólag egymást eltolták. Léptek hallatnak a’ lépcsőken, az kérdeztetik: itthon e az uraság? az ajtó nyilik – A’ kedves édessel mindenik első akar lenni, egyszerre az érkező felé rohannak. Szívdki is már ölelni készül feleségét, ’s ím akkor vevék csak észre hogy színjátszó, ki mint hazafiakat alázatosan meginstálta: hogy jönnének az üres theátromba. Esengve, kezdé fejtegetni szomorú állapotjokat de az auferat se Szívdki szájából elnémítá. Minek a’ theatrum? – mondá Szívdki haragjában hogy majd megölelte feleségét – ha még is mint nemes ember ingyen mehetne be az ember; de fizetni kell. Appage! Szemtelen ember! harsogá az asszony. Hogyan neki rohan az embernek! szidják a’ leányok. A’ Szinjátszó, ki ámbár minden héten legalább kétszer bátran meghalt, itt még is megrettent, ’s olly gyorsan mint jött a’ kaput kereste. Most kezdődött még a’ fergeteg igazán. Te vagy oka Tóni – perelt Tini – te kiáltottad: ő az! Nem, atyánk az oka – felelt amaz – Ő parancsolta azt a’ gyáva szeretetet.

Téged a’ haszonkeresés vakká tesz, te pénzparóka, már a’ comédiásban is kérőt látsz.

Azt véltem már elnyeled, ugy neki estél, te gyöngéd, szemérmes leány! villognak a’ testvérek.

Semmi se marad büntetlen, mond Szívdki, a’ félig ölelt feleségre pillantván.

Tán még gúnyolsz – fellázadt az asszony – óvd magadat. Silentium! mert –

Itt már a’ prócátori büszkeség kitört. Asszony! – dörög – ki mer engem silentiariussá tenni?

Én! én! én! kiálta a’ kedves fél, ’s igy csengett, zajlott, mindég hangosabban, mindég forróbban, midőn egy másik kocsi odahajt, mellyet szerencsére a’ társaság észrevett, különben a’ planummal ugyan ellenkező situatioban lelte volna Lényei. Szeressük egymást! háborgott még hirtelen Szívdki ’s néhány pillantat mulva Lényei lépett be.

Salve Sándor! kedves Sándorom! kiálta elébe Szívdki, ’s a’ mint csak lehetett magához szorítá.

Jó öcsénk! az asszony.

Édes Lényeim! a’ leányok.

A’ familiából egyik se hagyta a’ másikat szóhoz jönni, magát Lényeit sem.

Hogy volt? mint élt? minő jó szinben van; hányszor emlegettük – mennyi gondot okozott távol léte, csintalan még is olly soká elmaradt! illy szavak zsibongtak Lényei körül, kinek alig maradt idő az üdvezlésre.

Istenem! – mond Tóni a’ beszéd folytában – mi szép lehet ott, ama felséges olaszországban! de még se tudnám magamat utra szánni, mert önnömimtől elszakadnék.

Ki válhatna meg nemzetsége körétől! Néném hogy türhetném én távollétedet? mond Tini páthosszal.

Mi vagyok én neked néném! az én tulajdonim csekélyek; érző szív minden értékem. Mindenben felülmulsz te engemet, csak a’ szerelemben engedd az elsőséget. Te vagy mindenem!

Nem, te vagy mindenem néném! Mindenik fiatalabb akart lenni.

Te vagy!

Te vagy!

O kedves leányaim! rebegé Szívdki, és mindenkép erőlködött hang és kép által érzést mutatni. Hadd öleljelek ti nemes lelkek! rájok hajolt, és elfojtott haraggal, melly annál nagyobb vala, mivel halkan kellett beszélnie igy szólt: Ne pereljetek, mert kitöröm a’ nyakatokat.

O drága atyánk, sohajtának a’ leányok és hozzá simulván fülébe susogták: maga ügyetlen kitöréseivel mindent elront, egészen szétbontja képét, aztán fisztulál.

És engem el is feledtek, ti roszak! ha nem tudnám hogy annyira szerettek – mondá édesden Szívdkiné.

Jó hitvesem – édes anyánk! hangzott a’ férjtől ’s a’ leányoktól.

Ezen kölcsönös szeretet, ezen nemzetségkörben – mond Lényei – az egyes tag’ érdemének bizonyos záloga.

Tán cautio – vág szavába Szívdki, ki az illy phrasisokhoz nem sokat értett.^*

Illy szülék’ birásában büszkeség járul az irántok való szeretethez. Nekünk üdvesség egymást szerethetni, ’s lehet e nagyobb boldogság, mint egész létünkkel, az érzemény teljes hatalmával azon csügghetni, kivel maga a’ természet olly szorosan egybefont. Részvéttel, szeretettel tartozunk mindenkinek; de kétszeresen sajátjainknak! így declamált Tóni.

Valde bene! minha nyomtatva volna! dicsérte Szívdki, szive örömében.

Tini ki hugának fenhejazó szavait írigylette, nem akarván elmaradni, sőt tulhaladni, igy ejté szavait: Mi édes, magunkat egészen a’ mieinknek szentelhetni, érettök áldozhatni, magát az életet érettök oda ontani! Kendővel takará el szemét.

Most sir, csak nézze öcsém, most sir! explicálta Szívdki.

Tóni megijedett e’ fordulattól. Ne sirj édesem – kérte – tudod minő rosz szemeid vannak, megint meggyúladnak.

Ah! kedves Tónim – viszonzá Tini, hasztalan iparkodván az ömledezés virágleplével fedni mérge vezuvját – mennyit sirtam már feletted, midőn örökös nyavalyád, a’ főfájás kínzott.

Tóni észrevette tévedését, és a’ fő czélnak örömest áldozá fel a’ keserü ellenbeszédet. Kedves néném! – mondá öngyőzelemmel – milly jó, milly részvevő vagy te.

Tini is elértvén a’ fortélyt ki akart fogni rajta. Te vagy jó, te vagy szelíd, te vagy az én előképem.

Tóni. Nem! a’ te felséges tulajdonid, nagy lelked, nemes szíved.

Tini. Hallgass! a’ te miveltséged, ritka jóságod.

Tóni – mindég tüzesben – Azért sem! a’ te elkapó, elbájoló módod.

Tini – égő tekintettel ki nézné – neked soha sincs igazad! a’ te kellemes alakod –

Tóni. Mit villogsz örökké? a’ te szépséged, lelked; te vagy tökélletes, én árnyékod sem.

Tini – szinte remegve – inkább meghalok mintsem engedek! te vagy a’ legszebb, legjobb, legszeretetre méltóbb e’ földön –

Tóni – elharapott szóval – Nem illy makacsság hallatlan – te vagy remek.

Tini. Te vagy!

O mennyei disputatio! o szerelmi per! kiáltá Szívdki és titkon rángatta leányait.

A’ szerelem – mond Lényei – a’ szerelem az a’ kötél melly a’ világot körülfűzi ’s annak milliomjait.

Helyesen Sándorkám – szól közbe Szívdki – az egész világ szereti a’ milliomokat.

Lényei azt vélvén: hogy csak az szeretheti igazán férjét, ki övéit is szereti, kivánta vala megtudni: való e mind az a’ mit hallott, ’s eltökéllé magát, az első alkalommal mélyebben megvizsgálni a’ leányok szivét, kik azonban azon édességeket privatim sok keserűségekkel helyre hozták. Minden tekintet mellyet Lényei egyre vagy másikra vetett, minden irányzott szava, írigység ’s szemrehányások’ tárgya lön; keményen vigyáztak egymásra, de a’ czél nagysága nyujtott erőt nekik a’ tettetésre. Hogy az ellenfél’ cseleit, szándékát, eszközeit annál inkább kitanulhassa Tini, Lényeit hugával egyedűl hagyá, de elővigyázatból még is az ajtónál hallgatódzott. Tóni a’ kedvező pillantatot használván érzésről, lágyságról szólt, de olly halkan, hogy Tini meg nem értheté, azért is ez, meghatározott beszédet gyanítván az ajtót kevessé kinyitá. Lényei is igyekezett szándékára nézve egyedűllétét használni.

Kedves Tóni! – mond Lényei – mint örülök magával egy pillantatig egyedül lehetni.

Tóni kedvesen mosolyga. Ritka történet, ’s tán illy hamar nem is következik, ’s értésére adá hogy azt használja. Tini’ szeme homályba borul.

Maga olly jónak látszik.

Ah nem! nekem is vagynak hibáim. Ábrándozásról vádoltatom. Azt mondják: hogy az ellenállhatatlan érzés, kitörő szívömledezés, mellyel ember-társaimhoz viseltetem, egész lelkesedésig, önfeláldozásomra ragadnak, ezt érzelgésnek hívják – de nem ok nélkül vádoltatom lágyszívűségről.

Illy vád dicséretté válik – én teljesen bizhatnám szívében.

És méltán, bennem nem csalódik.

Én valamit közleni akarnék, éltem’ szerencséje forog fenn.

O közölje bizvást! szóljon! Minden tartózkodás kárhozatos. Az őszinte szó könnyíti a’ keblet, a’ közlés hoz segédet, vigasztalást. Szóljon kérem, nincs mitől tartani.

És nem olvasta volna szememből? éles elméje nem gyanítaná mondandómat?

Lényei ur engem meglep, megzavar – Kegyed szemei – valóban azok némák, semmit sem mondanak.

Én kedvellem a’ szerénységet, de mind a’ mellett érzetem való és mély.

Szerénység: nincs utálatosabb mint a’ hamis szerénység, az rettentő hiba, igazi vétek, mondom kegyednek.

És nem értette volna el szívemet?

Tini’ képén éjfél borong, Tóni örömben úszik.

O szív! te forrása minden indulatnak! – mond Tóni – nyissa meg szívét, részvételt lel nálam, szörnyü részvételt – öntse ki, a’ mi benne van.

A’ maga itélete fogja érzetemet eloltani, vagy szebben éleszteni.

Ah! maga ismeri lágy érzetemet, annak élek, halok – nyíljon meg.

Én szeretek – –

Sándor! maga szeret! – szól Tóni örömtelve szerencséjén, és nénje’ irígységén; amaz pedig reszkete mérgében.

Nénjét szeretem – mond Lényei – ’s ohajtanám hogy annak belsejét ismertetné meg velem.

Tóni dermedve álla, Tini lángolt. Mit! nénémet szereti, azt a’ megátalkodott alattomos teremtményt? a’ ki minden embert gyülöl és boszont, ki örökké dörmög és perel? holott én szelíd vagyok mint a’ jó óra – Azt a’ rossz szivet, éles nyelvet, hamis képet?

Most bosszulángolva rohant be Tini rejtékéből – Sándor – kiált – ne higyjen neki. Ő maga a’ kinzó kisértet, neki boldogság, más örömét elronthatni, kötekedés legfőbb foglalatossága, önség, önszeretet ’s öntetszés a’ grácziák mellyek környezik. Egy szót se higyjen, a’ mi szépet előbb felőle mondék, atyánk parancsolá. Én vagyok szelíd és gyöngéd. O kedves Sándor! én hallám szerelmi vallását! – Sándor visszapattant, és távol kivánt lenni – Nemes ifju, ki csendesen szeretett és hallgatott, légyen jó reménységgel, az én keblem is hajlandó iránta! feléje indul –

Mentsen isten! gondolá Sándor, míg a’ testvérek’ fergetege a’ szüléket is oda vonta. Nyujtsanak áldást kedves szüleim, Sándor engemet szeret, mondá Tini.

Szeret! kiált Szivdki – Revera! azt soha sem hittem volna; csak igaz, fortuna audaces juvat. Ó mi fili! és Sándornak esik.

Engedjen meg, mond Lényei a’ boldog atyának, ölelésitől félig agyon nyomva. Kérem másképen áll a’ dolog, én csak a’ testvérek’ forró szeretetét akartam kitanulni, különben semmi keresetem.

Hah! fraus et dolus! kiálta Szivdki, kinek most a’ leányok nagy szemrehányással neki rohantak. Im! ez a’ haszna annak az átkozott szelídségnek.

Kell neki – kiált mindég Szivdki – kell neki házasodni ad implementum damni; külömben biz én nem csodálom, hogy tőletek reszket.

Mi reszket? miért reszkessen! így kezdődött most a’ zivatar, mellynek dühödése alatt Lényei csendesen kilopódzott.

Képzelhetni hogy a’ százezer forintos Lényeit nem csak rokoni szerették százezerszer jobban, hanem régi ismerősi is. Mindenik iskolába akart vele járni, mindenik, kit a’ fogadóbúl vagy kávéházból ismert, visszaemlékezteté a’ régi szoros barátságra, némellyek jelenlétét annyira kedvelték, hogy még ebédkor, ’s más mulatságban sem tudtak tőle megválni. A’ sok közzül Rándorfy volt egyedűl, ki régi szövetséget ujítá-meg, mint hajdani társalkodója. Rándorfy nagy miveltséggel birt, ’s a’ mi ifjainknál ritka, kiterjedett olvasottsággal, azonfelül különös mulattató móddal, olthatatlan, vidám szeszéllyel, azért vala kedves társalkodása ’s vidító, és mivel a’ barátsághoz is a’ charakterek különfélesége tartozik, természetes, hogy a’ lágy ’s érzékeny Lényei, és Rándorfy közt szoros frigy támadott, ámbár emezt kimivelt lelke mellett hideg, önséges sziv bélyegzé. Rándorfy ismét Lényeihez csatlá magát ’s elvégre, midőn egyszer onnan hazul visszajött, azt az ajánlást tevé, menne ki vele Lényei szüleihez, kik egy igen nagy jószágnak igen csekély részét birták, ’s maradna nálok nehány hétig, hol ő Villi hugában,^* egyszersmind korábbi ismerőst találand. Az öregek örülni fognak; te utaztál ’s azért mint módiarticulus^* tetszetős vagy, és Villinek is csinosnak kell lennie, mert minden fiatal emberek szeretnek. Minthogy nem voltak ott két leánytestvérek, Lényei ajánlását szivesen elfogadá, ’s az első alkalommal oda rándultak, kiváncsi lévén a’ kis Villit viszon-láthatni, kit mint tizenkét évű igen szép leányt hagyott el.

Lényei igen szivesen fogadtatott, iskola koráról beszélgettek, és ő épen akkor emlegette a’ kis Villit, mint önté le egykor husvéthetfőn olly kegyetlen sok vizzel, midőn az belépett. Ah kedves Villi! akará Lényei régi szokás szerént őt üdvezleni, de bámultában ajkai tátva maradtak. Milly angyal! képe mint tavaszi reggel, olly fris, olly ragyogó; szeme mint a’ viola, arczán télihó és nyári hév. A’ mi az ifjúság’, egészség’, vidámság’ istennéje vonásain virágzó, mosolygó nyájas, vonzó vagyon, látszott e’ képen, és a’ teljes gazdag alakon bájolólag elöntve. Szemei édes hüledezésben, szinte lebékolva^* csüggtek e tündérlényen. Most lett volna ideje Lényeire néhány pohár húsvéti vizet töltögetni, hogy feleszmélne. Kisasszony! – rebegé igen nehezen – tán nem is emlékezik reám? akkor olly kisded volt, most ugy megváltozott, olly angyal – – nagy!

De bizony emlékezem arra a’ csintalan Sándorra: de maga a’ mint hallom messze, mesze járt, egészen Angliába, ott tudom nem gondolt reánk.

Mi angyalit lehetne látni, a’nélkűl hogy ide ne gondolkoznánk, azonkivül a’ barátság is nekem olly kedves bátyja iránt –

Köszönöm szépen – mond Rándorfy, élesen szemlélve a’ benyomást, mellyet ohajtott – te nagy lelkű vagy mint az angol, udvariás mint a’ franczia és őszinte mint az – olasz.

Villi bátyjától eléggé megtanitva semmit el nem mulaszta, a’ mi által Lényei előtt eszét kitüntetné. Én is olvastam ám sokat a’ külföldről, tudom hogy a’ franczia könnyü inu, az angol pedig nagy speculans – tudós képpel – a’ franczia elmés, az angol jó lovas, minap is a’ városban láttam őket déltájban – angol lovasok – veres ruha, nagy forgó –

Hugom, tán barátom el sem érti hogy ez gunyolás – mond hahotával Rándorfy, ’s Lényeihez fordul – Villi nem szenvedheti az angolokat mert olly hidegek. De mellékest igen komoly és intő tekintetet villanta Villire.

Tudod én vidám vagyok és esküdt ellensége minden ollyas kiszabott feszes dolognak – menté magát Villi, gyanítván hogy nem valami különös itéleterőt hozott a’ vásárra.

Most a’ társaság szaporodott Aurelie, egy igen szegény franczia kisasszonnyal, ki nagyon csekély díjért a’ Rándorfy háznál tartózkodott, hogy a’ kisasszonynak némi némü nevelést adna. Alkotása félig meddig a’ most igen nagy divatba jövő Giraffhoz hasonlított – éktelen magos és vékony. Szépségét nem köszöné egyedűl a’ serdülő ifju kornak, mert már, huszonhat tavaszt számlála, ámbár mások, harmincznyolczat emlegettek. Arczai beestek ugyan, de a’ rózsa szin nekik szinte boltozatot ada. Karjai többnyire lepletlenek, nem voltak kövérebbek orránál, ’s ha szippantott kelleme csak akkor tünt ki egész teljében, noha egyik karja nehezen hajlott. Szája, nem lehet tagadni, kevessé nagy volt, de ha mosolygott olly csintalanul sötétlett ki az üres foghely; szava egy kicsinyt nyifogott, de ha engedé hurutja, egy könnyen el nem állott. Szemében, kivált a’ nagyobban, érzékeny szivet áruló tüz ragyogott, e’ tüzben tökrözé magát a’ hamar égő szív, a’ szerelmet ahító szív.

Monsieur! – kezdé szavát, tartós hajladozás közt, mintha theatromi süllyesztőn állna – je suis ravie d’avoir l’ honneur; vous venez de Paris, vous avez vu la capitale du monde, vous avez vu les Parisiennes?

Lényei, kimenten a’ sok szinü majmolástól, bár leginkább szerette hazai nyelvét, még is helyt álla, nehogy durvaságról vádoltassék. Aurelie itéletét kérte a’ franczia szépek iránt, ’s midőn Lényei távoldad Villire czélozva azoknak kellemeit, kecses hajlékonyságát festegeté, Aurelie nem győzte a’ sok deprecálást, mert szerénységében minden szépet hiven magára vett. Vous avez trop de bontê, vous étes trop galant, Monsieur! vous me confondez^* így hangzott Lényei’ minden szavánál, és midőn ez Villi’ rózsahevétől és liliom havától elragadtatva a’ francza szépek gyöngéd, bájos szinéről szólt, Aurelie’ öröme határtalan leve, mert ő is fejér volt. Monsieur! le teint de Parisiennes se conserve même à la campagne!^* így kiálta diadalmasan.

Quant et moi – csevegte Villi mézajka, hogy franczia nyelvével Sándort meglepje – à cause de l’ été je suis nore comme un cziganois.^*

Sándor még a’ cziganois felől nem tudja az anekdotát, mond Rándorfy, és hogy huga nyelvhibáját eltakarja, egy hamarjában koholt történetet beszéle.

Sándor mindég mélyebben nézett a’ szép Villi mágusi, igéző szemébe. Mit tesz, ha mingyárt, mezei élete’ következésében, némelly tudományokban szükölködik is – gondolá, midőn Villi néhány rést mutatott – a’ természetes ész azt első alkalommal kipótolja! Saját körében ő szeretetre méltó, de még akkor is kellemes és vidám, ha tudóst akar játszani. Szív itt a’ fő dolog, ő legmélyebb, legtisztább, legnemesebb érzettel birhat a’nélkűl hogy a’ Conversatiói-lexicont^* kivül tudná.

Lényei Villihez mind inkább közeledett, ’s ezért Aurelie’ kétségbeesése reá féltékeny tekintetet lövelt; de egy szép szó, egy meleg pillanat, melly gyakran rászállott ismét vigasztalá; mert Lényei, a’ szerelmesek’ módjára, Villire nem mervén nézni, zavartában Aureliebe ütközött, és ez azt szerelmi vallásnak nézte, melly iránt ah! olly igen lágy vala.

Villi kötekedett Lényeivel, mennyi ismeretségbe jutott utazásiban? Nemde mint a’ Don Juan,^* mellyet én láttam, – tudja még Sándor én igen kedvelem a’ muzsikát, magam is a’ klavirt verem; Olasz földön száz ötven, franczia országban ezer és három.

Maga játszik Villi? O ne tagadja meg tőlem ezt az örömet! esdeklett Lényei; de sokszor kér az ember és nem tudja mit. Villi’ művészhangja is kelletlenebb volt Tini’ Tóni’ persivításinál, mert bal és jobb keze szint olly öszvehangzólak éltek, mint a’ két testvér. Villi nagy készséggel leült a’ klavirhoz, de azon gyönyörü újak szörnyü hangokat doboltak ki abból a’ dülöngő szerszámból – egy németet kelepelt, de jaj lenne a’ lábnak ki azon indulna, se tempo, se tactus, se kereszt se Be dur, se moll, hanem csak neki futtában a’ mint jött. Hát ha még accordra nyomta gömbölyü kis újait, a’ seregélyek’ nótáját zengé. Elvégre, mint jó hazafinak elverte a’ fáj! fáj! fáj! a’ szivemet is – gerjedt is fájdalmas érzés mint mikor a’ fogfájás kinozza az embert.

Szent Caecilia! – sóhajtá Lényei titkosan – mi boldog ki néha süket; de szemlélvén megint a’ szép alakot gondolá: A’ jó sziv, engem akar gyönyörködtetni, – ’s szükséges e, hogy ő épen nagy mesterné legyen?

Hogy füleit kímélje, Lényei ismét az előbbi beszédet fogta fel. Én sok szépséget láttam – mond – de hidegen hagyának. Most Villire villant, és annyi kellembájtól szinte lelkesülten így felleng: egy megfoghatatlan valami, melly a’ szivet a’ szívhez kiszti, mint ha más létben már láttuk volna egymást, ’s itt csak viszon találkoznánk, mély vonzat, ’s belső harmonia költheti csak a’ szerelem’ kényeit.

Igen – mondá Villi szinte fellengni akarván – O én sokszor hallám hogy a’ harmonia igen szép ha az emberek úgy össze illenek, mint a’ sípok – én már hallottam harmoniát, egy banda ment erre, ollyan szépen összefujtak.

A’ legfentebb poesis fekszik a’ szerelemben – folytatá Lényei mindég buzogva – az érző sziv gyujtó sugára, a’ földön túl emel, nemesít, és az ember kebléből, minden szépet, dicsőt, fénykoszorura rajoztat és tökélletességre ébreszt, felhajnallik a’ sötét élet és szinváltozva szinpompában repes fel.

Lássa Lényei – mondá Villi, nem sokat értve az elkapottnak szavaiból – lássa csak a’ szerelem mit nem tesz? és még is a’ szerelmesek rosz szinben vagynak.

Lényei látta ugyan, hogy szép Villi a’ szerelem poesisában fel nem lelé magát, de gondolá magában: ha érzetének nincs is olly magas röpte, ha indulatok felől nem gondolkodott is annyit mint Mad. Stael, azért még is gyöngébben szerethet, mint a’ ki fellengve arról értekezik – azért megváltoztatom a’ stílust, ’s tudom érzete szebb valóságban tünik fel. És tudna e szép Villi – mondá – részvétre fakadni, ha szeretőjét halványon és könyűkben látná?

Azt nem tudom, még nem valék olly állapotban – mondá Villi nevetve, már elértvén őt – mi itt nevetünk, vigadunk, és legfeljebb halálig tánczolunk. Azonban a’ mi a’ könnyet illeti, azt a’ szem határozza meg.

És millyen szem legyen az?

Millyen – tehát kék, enyelge Villi.

Kék! sóhajtá a’ fekete szemü Lényei.

Nos kék, sötét kék – csak nem barna, vagy is fekete – korom fekete.

Angyali Villi! kiált Lényei ismét derülten.

Csak ugy mondom – hisz kedves bátyámnak is fekete szemei vagynak.

És igen szereti a’ bátyját?

Felette.

És csak magát bátyját?

Édes istenem, még vannak ugyan rokonim, de alig láttam őket – szólt Villi, de magában gondolá: bohó emberek ezek a’ tudósok, mindent szeretnének tudni –

Égi ártatlanság! gondolá Lényei, ha a’ szerelem’ szikrája ezen kebelbe gyujt, milly isteni kény lehet, annak ébredtét, első sarjait kémlelni! kéjelgni, mint ömledez szive nem sejtett érzetektől ’s mint csudálkozik a’ még nem ismert vendégen; ezen öröm felülmulja az üres isméreteket ’s álmadozó érzelgést.

Én bátyjának legjobb, leghivebb barátja vagyok, mond tovább Lényei és Villi hattyukezét ajkaihoz szorítá.

Hát csókolja meg bátyám’ kezét! enyelge Villi, kezét elvonva.

A’ maga keze liliom, arczáji rózsák, és a’ csók Zephyr, melly illy virágok felett leng.

Hisz udvariságból már ezt a’ kezet csókolták, de a’ rózsa tövises, megszurhatná, ha valaki olly igen utána esengne. A’ liliom is segithetne a’ rózsának, mondá ’s olly kedvesen suhintgata kezével, hogy szinte csapásra való ingert gyaníthata az ember, de ő szinte örült magában szép kifejezéseinek.

Tehát még semmi szellő sem érínté?

Istenem! mit beszél az éríntésről? az hibázna még! tán a’ külföldön szoktak ehhez, mi nálunk nem módi; én a’ földbe süllyednék szégyenemben, utóljára még bajuszt is kapna az ember.

De ha valakit szeretünk, illy csekélységet mint tagadnánk meg tőle?

Csekélység! istentelen ember! szinte elrettenek. O ne gondolja hogy én nem olvastam, mi az illendőség’ rende; tudom én azt, mi az az érintés – aztán kit szeretnék én?

Villi! ’s maga annyi kellemek birtokában, minden érző szív hódolatánál, maga nem szeretne? legyen őszinte.

De kit szeressek? én szeretem szüleimet, bátyámat a’ mint illik; a’ mi azt a’ másik szerelmet illeti, melly nincs megparancsolva, senkit sem szeretek, egyéb pipiskémet és mókusomat.

’S egy férfi sem lehete még olly szerencsés?

Mi közöm nekem a’ férfiakhoz, kiváncsi uram!

O hát nem tudja milly eget oszt a’ szerelem.

’S olly édes volna az?

Édes kin! ah ha tudná mit érez a’ szív.

Valóban különös lehet – alig rejthető kaczajjal – szinte kivánnám megismerni ezt a’ csodát.

Ah ha sejtené milly üdvesség a’ kedvest láthatni, milly tüz, milly kény árad el a’ kebelben – ömledezve tekint Villire – Ha tudná mint változik akkor a’ lélek, mintegy varázslattól ihletve milly üres az előbbi élet, milly hosszu, milly lassu és holt, milly kéjtelen a’ legvidámabb mulatság, milly édes a’ szerettek jelenléte, egymás’ néztébe merülve bár némán is milly édes szavak ömlenek.

Már az igaz! mond Villi elfogódva szinte a’ hiv rajzolástól.

Mi igaz? – kérdé meglepetve Lényei –

Hogy – hogy maga olly szépen beszél – de mindég mondta bátyám.

Ha tudná milly szépen fejlik ekkor ki minden tehetségünk; félszó, legkisebb mozdulat, egy tekintet, értelmet, fényt ád.

Lehetetlen! tehát a’ szemmel is lehet beszélni? ah mi szép! tehát a’ szerelmes mindent észrevesz? soha sem hittem volna.

Mért nem tudom lefesteni, milly hirtelen tüz özönlik keresztül egész valónkon, a’ legkisebb éríntésnél! – Villi’ kezét fogja – milly égbe ragadtatunk egy kézszorítás által – megszorítja kezét –

Sajnálom hogy meg nem foghatom – panaszkodott Villi, és nem akarva mosolygás lengett ajkain.

Hol vegyek színeket azon érzeményt képezhetni, ha egy csókban lelkünk kiomolhatik – e’ képet létesítni akarja.

Már ezt épen nem hiszem – mond gyöngéden magát védelmezve Villi, mert Rándorfy minden illyes kedvezést megtilta neki, nehogy könnyelműnek láttassék – tán csak nem akar megbántani? mondá kérő tekintettel.

Nem! nem! angyal, tiszta, ártatlan, égi lélek! mondá Lényei, még e’ kívánattal sem akarlak megbántani, nem akarom megrabolni ön magamat, nehogy szép hitedet lerontsam, melly véteknek tartja ez ártatlan kedvezést; o galamb ártatlanság te csak a’ falun virulsz még. Azonban ezt csak magának monda, aztán Villihez fordult. Megbántottam? haragszik? sértve van? bocsásson meg bánatomért!

De többé így nem szomorít? nemde soha soha?

Nem, soha nem! fogadá Lényei nagy ünnepiesen, ’s titkon ön magát vádolá hogy illy tiszta lény előtt magát úgy elfelejtheté.

Ej Sándor – mond nem sokára Rándorfy – te nagyon változol, alig szólsz, és ritkán felelsz.

Ah hadd azt barátom! jó vagyok én így.

Aha tehát a’ hatalmas győző egyszer’smind fogoly is? halld Sándor! te veszedelmes ember vagy, te ragyogóbb diadalt nyertél, mint nagy druszád; egy szív ég érted, mint Persepolis.^*

Igaz tehát! ’s volna reményem?

Remélj bátran! ő kitörő hévvel, szemérem ’s szűzi zavarral szól felőled, kedvesnek, szeretetre méltónak talál, ott áll édesen mosolygva a’ tükörnél és piperézi magát.

O azon angyali vonások, azon gráczia kép mindennek kellemet kölcsönöz.

Én nála szebbet is láttam, azonban de gustibus^* – –

Te igazságtalan, érzéketlen, kemény vagy iránta, hadd róla az idegent itélni.

Hisz én idegen vagyok hozzá, és nyugtatványt adok, hogy az is maradok.

Idegen! te! kihez?

Azon angyali képhez, Aurelie kisasszonyhoz, ki majd beteg miattad. Igy Rándorfy, ezen tévedés által akarván Lényeit nyiltságra kénytetni Villi iránt.

Arról szóltál? szerencsétlen tréfa!

Ugy! és ha szabad kérdeznem, kiről szóltál te?

Én – igen – én kit értettem? ha te nem mondod hogy szeret, azt gondoltam volna hogy Villi.

Villi? kinek te városi miveltséget akarsz adni! Lényei meghökkent.

Kit te kézszorításra tanitál, kinek a’ csók’ tudományát magyaráztad, és mingyárt példával is akartad felvilágosítani. Lényei’ arcza égett.

Én lecsillapítám, de barátom, engedd a’ leánynak szép nyugalmát; még ő fél gyermek, a’ falun neveltetvén, virágok, madarak, ’s néhány könyvek mind az, a’ mit a’ világról tud, hagyd őt illy boldog tudatlanságban, és a’ tapasztalatlan, együgyü falusi leánnyal ne bánjál olly csábitó frivolitással, melly egy városi koketta iránt is alig bocsánandó. Ha nem ismernélek, e’ komoly dolgot komolyabban venném, de így tudom a’ pillantat elkapott ’s hogy magad is vádolod tettedet.

Lényei nagy türödelemmel hallgatá. Barátom – mond – pirulok magam előtt, de ezentul még lehellet se homályosítsa ártatlansága tiszta egét.

Lényei naponként jobban a’ hálóba került, Villi őt’ inkább keresni látszék, figyelmesebb, szivesebb lön iránta; néha vidámsága elhagyá ’s gondolkodó volt, ezt a’ boldog szerető andalgásnak ’s csirázó érzésnek képzelé, ’s már egészen boldognak tartá magát kivált midőn egyik este, vacsora felett, hol a’ patvaristán kivűl idegen jelen nem vala, néhányszor gyöngéd lábnyomást érzett. Ez Villi, örüle Lényei, mert a’ körűle forgolódó Aurelie, kire azt foghatta volna, szobájában maradt. Villi az – gondolá – félig enyelgés, félig érzelem, ártatlan ösztön, habár az asztal alatt mutatkozik is. Már a’ házasság örömnapjai lebegtek előtte ’s csak azon tusakodott mint kezdjen hozzá.

Egyik nap az egész Rándorfy ház látogatóba ment, Villin kivűl, ki főfájás miatt elvoná magát. Lényei nyugtalankodva, csak barátja’ ’s az öregek unszolásának engedett, de az egész idő alatt lelke a’ sinlődő kedvesnél lévén, zavart, egyszerü vala, ha szólt is, többször magának ellenmonda. Rándorfy titkon örült a’ gazdag sógornak.

Megérkezvén a’ szomszéd faluból, még egyik compossessorhoz is beköszöntének, de Lényei a’ versenyes üdvözlés ’s czeremonia között elillanván egyedűl Villihez szökött. Az első előtalált cselédet mingyárt nagy forrón kérdé: hogy van a’ kisasszony? Hát jól – felele az – egész isten adta nap itt kinn dőréskedett.

Vannak ollyan szeszélyes nyavalyák, mellyek hamar jönnek és megválnak, gondolá Lényei és örömtelve lesben álla, őt meglepni akarván. Már estellett, ’s a’ mint Villi szobája előtt ellappangna, azt félig nyitva lelé. Bedugja fejét, senkit nem lát. Bemegy, ’s őt a’ mellék szobában gyanítván, elrejté magát az olaszfal mellé; alig vonult oda a’ szobába lép a’ patvarista is, nagy léptekkel fel ’s alá járt, hol magában dörmögött, hol felnevetett. Lényei tüskén álla. Kevés vártatva belép, vagy inkább röpült Villi is egyenest a’ patvarista karjába. A’ hézagon kandikálónak száz tőr akadt szivébe.

Ne itt a’ kivánt haj – mond Villi – nézd ebből a’ szép fürtömből metszettem, de okos légy és ne duzzogj, ha Lényeivel enyelgeni látsz.

És hozzá mégy, a’ nélkül hogy szeretnéd? kérdé a’ patvarista igen bátran ölelgetve az ártatlan Villit.

Mit tegyek? szüleim akarják, de leginkább bátyám, ki rég az előtt már mindenre megtanított – aztán százezer forint.

Mit ér az nekem? én alig látlak, és ha az abrosz alatt adsz is néha szerelmi jelt, a’ mint mi állunk, az már még nem sok. O lábnyomás! sohajtá Lényei és bosszankodott, hogy a’ sarkantyúval nem adta vissza.

Majd találok én illyen alkalmat mint ma – mond Villi hozzá simulva – de légy okos. Hahaha! ma holnap én adok leczkét mi az érzés. Juj bizony már késő! fuss, fuss, Andris! ha rajta kap Lényei vagy bátyám – mingyárt itt lesznek, azzal beugrott a’ mellék szobába. Andris pedig kiszöktében a’ jövő Aureliebe ütközött – Ah lelkem kisasszony! – mondá, a’ nevendék Themispap – maga nem lát,^* nem hall, ’s hálául ’s örömben meg akará ölelni.

Vissza! – harsogá a’ nagyszivü – Je suis egy hív!^*

O falusi ártatlanság! első szerelem! pipiske! mókus! bajszkapás! o nyiltságom! o bolondságom – dörgé Lényei kirohanva a’ vászonfal mellül – Aurelie kisasszony! maga jó nevelő –

Ah jó – rebegé Aurelie – ha jó, itt a’ vigasztalás! ’s kitárja karjait. Lényei ettől még inkább elrettenve futott a’ szobából, ’s olly hamar mint teheté a’ Rándorfy házból is.

Lényei maga előtt nevetségessé lön, midőn a’ kivánt csók miatt ön magának tett szemrehányásokra, és azon pirongásra visszagondolt, mellyel Rándorfy erkölcsi predicátióját nagy bánattal hallgatá, és ezen történet Villivel úgy hatott érzetére, hogy magát eltökéllené, ezen nemmel csak játszani, melly vele is csalfa játékát űzé. Alkalmat talála, midőn finomabb körben Juliával megismerkedett, ki részszerént szépsége, kedves maga viselete, és tetszetős idomjai miatt, részszerént vagyonos szülei miatt is dísze vala a’ jobb társaságoknak. Fekete haja gazdag fürtökben omlott el a’ szépen boltozott homlokon; barna szeméből lélek ’s vidám önérzet sugárzott ki, magos kellemes alakján, és minden mozdulatin olly graczia és könnyűség látszott, melly azon körökben, hol Julia gyermeksége óta forgott, könnyen elnyerhető. Társalkodása sok oldalu míveltséget ’s ismereteket mutatott; minden jártossága mellett a’ literaturában, a’ honi ’s idegen mestermüvekben, minden festési ügyessége ’s a’ klaviron szerzett müvészsége mellett is, beszédben olly finom fogással élt, melly által, a’ nagyobb társaságokban megjelenő asszonyok olly kellemessé, olly tetszetősökké lesznek, ’s magát az ügyetlent is éleszteni tudják.

Lényei most álérzést mutatni, csalni akart miként ő csalatott, hideg belsővel érzést színezni, azt nyerni, de semmikép sem osztani. Julia ragyogó thema volt, ezen szívet csak tréfábol is akará megindítani, a’ magáét megőrzeni. E’ czélnak indult Lényei, de mi hisszük, hogy Julia’ kecsei, tündöklő, lelánczoló megjelenése már hatott reája, ’s ön bizodalma’ öncsalódás vala, átalván elismerni, hogy ollyan tapasztalások után is érzékeny lehet még az asszonyok iránt. Ő többször mulatozott vele ’s meg nem tagadhatá, hogy Julia tudományt szerénységgel párosít, hogy saját gondolkodás, szerzett ismeretekkel testvéresül. Máskép szól mint Villi, azt meg kellett vallania; egy gazdag nemes, ki hazai nyelvét szégyenlé, angolul ’s francziául folytatá a’ beszédet, Julia’ jártosságát e’ két nyelvben is meg kellett engednie: hogy ez csak ugyan más, mint cziganois és az angol lovaglók. A’ társaság klavirhoz kérte; Lényei elragadtatott az érdeklő játékon; az igaz, ez más mint a’ fáj! fáj! de ébredő gerjedelmét ki akára magából beszélni. Üres tudákosság, mechanismus, más semmi – mond Lényei – kellemes ugyan, de ki hagyná magát illyestől elvakíttatni? Ő mélyebb beszédbe ereszkedett vele, Julia az életről és annak jelentéséről olly tisztán olly szép érzeménnyel szólott; ő az érzésre is fordítá beszédét, és Julia olly nemes, olly asszonyi gyöngédséggel fejezé ki magát, a’nélkül, hogy csapongásba ’s romános ábrándozásba esnék. A’ felette érdeklő szűzi szemérem, melly e’ tárgynál szinte félelemmé vált, Juliát annyival kellemesbbé tevé, minthogy a’ nagy világban ’s a’ tudományos asszonyi míveltségen ritkábban tünik fel. Ő igen ártatlannak látszik, de azért óvni fogom magamat őt a’ szerelemre oktatni, sohajtá Lényei. Szépen beszél az érzésről, de tud e érezni? De mi gondom arra! engem csak annyira érdekel, mennyire mulatni fog; nem keresek én összehangzó szivet szivemnek, nem rezzenti fel ezt senki nyugalmából.

Lényei hivságának hizelkedett, hogy Julia magát vele örömest mulatá. Mért ne keresnék kellemes időtöltést, mért ne szólnék lelkes leánnyal? – demonstrálta magának Lényei – nincs mitől tartanom. ’S úgy történt, hogy ő azon társaságot leginkább kereste hol Julia is megjelent, verseny beszédbe töltötte vele többnyire az estét, unalmat érzett Julia’ távollétén, örömmel vette észre ha játéka, táncza ’s maga viselete köz javallatot nyere, őtet a’ társaság’ középpontjának tartá ’s elvégre kedvetlenné lön, ha más valaki Juliának hódolt. Miattam habár minden fiatal gyerkőcze, egészen elolvadtam édességtől tele beszéli is szépséggel, azzal én annyit törődöm mint magával, csak az bosszont, hogy illy okos leány előtt olly hitvány, üres holmit összehabarnak; fatalis szokás ifjainknál hogy illy pulya hizelkedésekre adják magokat, nekem az kiállhatatlan unalmas, ’s bizonyosan Juliának is.

Julia’ jelenléte Lényeinek mindég kellemsb lön, utóbb szükséges; ő illendőnek tartá Juliát meglátogatni, gyermekség lenne úgy vélé, mindenkor csak idegen helyen találkozni vele; ő gyakran hozzá ment, ’s minek is kerülte volna a’ házat, hol annyi derék ember összegyült. Ő Juliának mind inkább tetszeni vágyott, mind azon tünődött, ’s el nem mulasztá figyelem, szép szó ’s hódolat által táplálgatni hivságát, melly e’ ragyogó lénynek gyöngébb oldala ’s út szivéhez, mellynek elnyerése planumában feküdt. Hogy ő helyesen számol: mivel hidegen ’s indulat nélkül okos kivételek szerént cselekszik, azt megmutatá a’ következés, mert vagy minden megcsalá őtet, vagy Julia tüzet fogott; de nem lappang e itt, vagy nem lappangott e már egy más Andris? ennek tudása neki igen kivánatos vala; keményen szemben tartá – semmi nyom – ügyesen, elővigyázattal buvárkodott azon személyeknél, kik vele összeköttetésben éltek, mindenütt dicsérete hangzott, még az irígység sem tudott homályt vetni hírére; szólt ő néhány kávénénikékkel is, ’s még ezek sem mondtak semmi roszat felőle. Ez fogott.

A’ ház’ körében kell őt kémlelnem, nem jövök e ott is Tini Tóni scenához? nekem ugyan mindegy, de akár hogy van, itéletemben nem akarok csalatni, a’ legidegenebb ember iránt is. Már e’ czélnál fogva még többször ’s más más időben kell meglátogatnom, mert szerezhet e a’ fiatal ember nagyobb kincset a’ tapasztalásnál? az emberszív’ ismerete legnemesebb tudomány, tehát megyek. Igy okoskodott Lényei, vígyázott a’ legkisebb vonásra, mint viseli magát szülei, testvéri, ismerősi ’s a’ cselédek iránt? megvizsgálta különböző állapotiban, keresett tulajdonokat, mellyeket neki vétkűl róhatna, hasztalan, semmit sem lelt vádra méltót; csak olly balul ne járt volna már, azt hinné, Julia csupa tökéletesség. Belsejére nézve Lényei még folyvást így csalá önmagát, tetteinek még mindég hamis okot koholt, míg ezen önalkotott köd, egy érzemény’ tüzétől szétoszlott, mellynek fényében elvégre magát megismeré.

Lényei, nem tudva ismét hálóba kerülvén, észrevette, hogy egy férfi Juliát kitünő figyelemre méltatá, ki ellen neki semmi kifogása nem lehetett. Rétei tetemes birtokkal, ajánló külsejével, nem míveletlen elmével, a’nélkül hogy valami különös talentumot mutatna, jó szívvel és hírrel, alig közeledett Juliához, Lényei már a’ féltékenység legrettentőbb gyötrelmei között általlátta hogy ő Juliát szereti ’s rég szerette; a’ mi eleintén tettetés vala, legforróbb indulattá vált, és fájdalmain ismeré meg szerelme’ hatalmát. Mint előbb hideg vérrel Julia’ elnyerhetésén dolgozott, úgy most csak belseje’ szavát hallá; elég soká vizsgálta Juliát és minden tekintetben érdemesnek találta, szépsége’ hatalma elbájolá, mért ne adná magát teljesen azon szerelemnek, mellyet feje igazol ’s szive olly forróan érez?

Az udvariság nyelvét, most az indulaté váltá fel, és Julia, ki a’ lelkes, férfias szép Lényeihez ugy is vonzatott, örömmel szemlélte győzelmét, ’s mind inkább gyuladozott szíve, annak mindég nevekedő indulat-lángjain, ’s midőn egykor Lényei szerelmétől elragadtatva megvallá mit érez ’s kérte, határozná meg egy szóval, élete hosszu üdvösség legyen e, vagy viszonérzés nélkűl nem mulandó fájdalom, Juliának fellobbanó arczain, édes zavart tekintetein, ’s reszkető, de nem szólható ajkain sejtheté szerencséjét. Ő kétségekkel ostromlá Rétei miatt, Julia őszintén megnyilt: hogy Rétei ada ugyan jelt szülei előtt, hogy kezét ohajtja, ezek mindeddig kerülték, de még váltig meg sem is tagadták.

És maga Julia! rebegé Lényei reszkető várakozásban. Nem mondhatom hogy vissza taszítana, én tisztelem nemes charakterét, de azon közönséges emberek sorába számolom, kik engem egészen hidegen hagynak.

Julia! ezen meghatározott pillantatban esdeklem, szeret e? és Julia, látván, milly erős Lényei indúlata, mint hullámzik feléje, keble szép titkát édes csendes igennel ajkára lehellé. Sándor teljesen boldog volt, ő szeretett és viszon szerettetett. Minden kétsége elosztott. Julia minden figyelemmel jutalmazá. Ezer olly pillantatok, mellyekben a’ könyörü égtől e’ földi létnek adatott édenkéj villana keresztül, olly édes pillantatok hirdeték, hogy Julia őt szereti. Vizsga szeme semmi gyanúra méltót nem lele.

De olly kártékonyan hat az emberek’ csalárdsága a’ nemes, a’ lágy érzetre, hogy kiirthatatlan gyanuskodás vert ott is gyökeret, hol nyiltság ’s nyugott hiedelem virágzott. Lényei is azon elmélkedett: mint találhatna valami kelletlen okot, Julia’ cselekedetiben. Meg nem csalódott sem ártatlanságában, sem hüségében, még azon képben sem, mellyet jóságáról, ’s érzetéről ön maga olly ékesen festett magának: erről meggyőzte saját vigyázata ’s mindazoknak itélete, kik Julia’ egész életét ismerték; hol rejtezik tehát a’ kigyó ezen rózsa alatt? Haszon kiszti hozzád, értéked ada neki ösztönt? így rágódott benne a’ kétkedés, de a’ szív ’s az ész ezt sugallá: nem gazdagabb Rétei? nem láttam tetteiből, nem értém szavaiból hogy ő Juliaval szerencsét reméll? Egy tekintet tőle ’s ő Rétei hitvese. Nem úgy bánik vele a’ miként megérdemli? de hidegen ’s egykedvüen. Nem tünteti ki előtte értem égő szivét, hogy minden kétséget, minden reményt benne elfojtson? önség az, ha megvetve a’ gazdagot, a’ kevesebb értéküt választja? Ez nyilvános, azért eltökéllé magában Juliát megkérni. De meg újra így tünődött: bátrabban megyek, a’ gazdagabbat áldozza fel, mert neki a’ gazdag bizonyos, de a’ szegényt tudná e szeretni? ezt kell kutatnom; feltette magában hogy Juliát megpróbálja, de szégyen lepé meg; nem megvetendő e kétkedésem, hogy illy gyanúval vétkezem ez angyal iránt, hamis szóval őt megcsalom? mint leszek lealázva tettemért, de áldoznom kell e’ gonosz geniusnak.^*

Julia! – kérdé ollyan órában, midőn magunkat szebb világban álmodjuk – Julia, szeret engemet, igazán, hiven?

Minő kérdés magától? ’s képzelheti hogy illy bizodalmas kedvezésre leereszkedtem volna, ha változhatatlan nem szeretném?

És bizhatom szavaiban?

Rendületlen. Hazudni nem tanultam.

Hallja tehát a’ titkot, mellyet fel kell fedeznem, melly annyiszor már ajkaimon lebegett, mellynek közlésétől eddig a’ félelem tartóztatott, nehogy éltem’ boldogsága süllyedjen általa – a’ maga szeretete! Majd az egész planummal felhagyott, olly szégyen és pirongás önté el hazugsága miatt a’ kedves előtt, de épen e’ zavar, ezen belső harcz tevé hitelessé szavait. Tehát igazán szeret? kérdé még egyszer.

Szinte elrettent. Igen, egészen, örökké –

Hallja tehát, megcsalni nem akarom, ha mingyárt szerencsém oda dülne is; ’s nagy nehezen mondá el ezen mesét: Kegyed tudja, molly forró barátság kötött engem a’ Báróhoz, értékem alkotójához? Előttem nem vala titka ’s én valék az egyetlen kinek megvallá: szerelem csatlá egy szívhez, kinek ritka szépség, nemes lélek jutott ősök helyett, ki mindene lön, csak dönthetetlen gátok miatt hitvese nem. A’ világ előtt rejtve maradt a’ szeretők’ szerencséje, ’s így maradt titok egy fiunak születése is, kinek sorsa barátom betegágyát kétszeresen terhelé; még halála után sem volt szabad e’ titkot fényre hozni. Bennem talála legjobb eszközt fia sorsán segíthetni, azért is testamentumában nekem százezeret hagyott, de baráti lelkemre köté, hogy én a’ summát csak fia’ érett koráig vegyem gondom alá, és azután csekély részét fáradságomért lehuzván neki által-adjam. Az úton tett szerzeményem segített eddig ’s egy kis hivatal is igérve vagyon, melly gazdasággal, ha nem is fényesen, de szükség nélkül kitart szerető hitvesemmel. Szorgalom, iparkodás még inkább elősegít, és így nem hibázik egyébb, mint állhatatos szeretete, melly engem boldogítson.

Julia láthatólag megdöbbent. Én magát szeretem, – minekutána magát rendbeszedte – én igazán szeretem, ugy mint senkit, de maga miatt rettegek hírétől. Sajnálom hogy maga, a’ vélt gazdag annyi gondnak, munkának ki lesz majd téve; engedjen időt eszméletre. Most hagyjon el, eltökéllett szándékomat a’ meggondolásnak ’s ne a’ pillantatnak köszönje. Én magát szeretem, és meglátja, nem vagyok képes megcsalni.

Másnap megakará itéletét hallani, de Juliával nem lehetett beszélni ’s jövő reggel ezen levelet kapá: Én magát szeretem ’s nem is átallom azt megvallani. Tiszteletem az ur iránt őszinteségre ösztönöz. Hogy e’ sorokkal vissza nem él, reménylem charakterétől. A’ csalást megvetem. Én saját eszem’ valamint szüleim’ szavát hallám; itéljen maga; én az utat megszerettem, és sarjadó érzetemet nem gátlám, mert összeköttetésünket lehetőnek véltem, ha képzeltem volna illy akadályt, levívám a’ legforróbb indulatot. Én magát mindenek előtt, a’ gazdag Rétei helyett is választám, mivel az hidegen hagyott, és magát szerettem, az fényesebb sorsot igért de maga is fényeset. Én a’ valóságban születtem, valóságban élek; a’ költést igen szép olvasni, de az igazi világban Arkadia nem virágzik; mélyen érzem én, kisded, szükölködő életet nem birhatok, a’ nagy világ az elem, a’ hol én lehellek, fiatalságomtól fogva ott vagyok honos; az létem és szerencsém, melly versben üres csillámnak tartatik. Arról le nem mondhatok, a’ mire születtem és neveltettem; érzem hogy éltem’ virágát nem tudom alacson körben, szük polgári életben elélni. Ha azon sphaeraban el tudna tartani, melly hozzám illik életét szépítettem volna. Legkisebb közeledést sem engedtem volna, ha illendő házasság, hasonló állapotra építve nem kecsegtet. Szüleim soha meg nem engedik. Így tehát felébredtem szép álmamból, de nem akarok ujba merülni uraságod’ kezén, nehogy néhány év mulva rettentőbb legyen ébredésem, ’s ugy fogna magának is ha gondok terhelnék és az álmodott rózsák helyett csak tövist találna. Én magát szerettem, a’nélkül hogy magamnak határt szabnék, míg érzetemet okosnak tartám; czéltalan indulatot le tudok győzni ’s zaját ész által mérsékelni. Én megcsalhattam volna, szüleim’ ellenkezésével menthetvén magamat, de ha költői görcsöket nem vár tőlem, tettemet javallani fogja, én magamat az időre bízom. Most csak az a’ kivánat van hátra, itéljen igazán felőlem, és legyen boldog. Julia.

Piha! kiált a’ varázstól ment Lényei – a’ pulyaság és prosa^* illy gondolkodásban, valóban zsidói. Jaj nekem ha őt elveszem, ’s bár vétketlen szerencsétlenség által, szegény, vagy beteg lettem volna. Nem! hány nemes asszonyok a’ valódi világban nyomoruságot, fogságot, számkivetést osztottak férjeikkel, nem ügyelve piperére.

Ő csak röviden jelenté Juliának, hogy az egész csak próba volt, és ő valósággal 100000 forinttal bir.

Ez volna tehát a’ tanuság minden tapasztalásimból, hogy csak Aurelie kisasszony szeretett igazán, kihez én olly hálatlan vagyok – valóban nincs nagyobb szerencsétlenség, mint százezerrel birni! Senki sem fáradoz a’ szegényt megcsalni, de a’ gazdag házasulandó hol lel igazságot?

Mi nagyon sajnáljuk a’ szegény Lényeit, hogy jó csillaga nem hozta e’ jelenvaló Aurora olvasonéjához, ez bizonyosan megczáfolná véleményét, és szerencséssé tenné.

Különös érzés fogott el, midőn négylovas hintóm a’ Pesti lineán keresztül,^* a’ Magyar Király czímü fogadóba ^* zörgött. Tizennégy éve már, hogy nem valék városban, ’s szinte fel sem lelém magamat a’ nagy kőhalmok között, a’ messze dördülő utszákon, hol a’ szem, sem fát, sem bokrot nem lát, csak festett házakat, és festett képeket.

Hogy olvasómat magammal megismertessem, szükséges tudnia: hogy én Székesi Bárónak egyetlen fia vagyok, ’s még fiatal koromban, atyám’ czéljai ellen, katonává lettem. A’ háboru majd kapitányságra emelt, az utólsó hadi mozgás pedig megismerteté velem Franczia országot, hol is egy chasseur, Bar sur Aube^* mellett történt viadalban megtaníta, hogy büntetlen nem hágy dulni hazájában; sulyos mély vágás homlokomon Mintbeillardi^* kórházba vonulni kénytetett, ’s mire ezredemet ujra megláthatám, már béke köttetett, ’s én nem sokára a’ franczia vágás következésében oda hagyám a’ hadi szolgálatot; sok tapasztalással ’s erősült szeretettel hazám iránt tértem hazámba, hol atyám nyilt karokkal fogadott. Azonban nem magam jöttem haza, nem hoztam ugyan feleséget, de egy szép kis öt évü leányt, mellyet a’ hadi sors kezeimbe vetett, miként? azt még magamnál tartom, elég, hogy nekem igen kedves lön, ’s mivel a’ mély seb, mellyet egy szerencsétlen szerelem szivembe vágott, velem a’ házasságról lemondatott, eltökéllém magamban ezen gyermeket mint sajátomat szeretni és felnevelni.

Louise nem sokára atyám’ szívét is, mint az enyémet megnyerte, öreg atya névvel köszönté, ’s nagy indulattal csüggött rajta. Ámbár falun lakánk, távol a’ városi szokástól, de környülményeink kedvezők lévén a’ leány ugy neveltetett, mintha valamelly Parisi pensionaléban míveltetett volna, természetes idomjai azt lehetségessé tevén.

Atyám, ki történeti és geographiai isméreteire vajmi sokat tartott, őt ezen tudományokban oktatá legjobb foganattal; rajzolásra, nyelvekre és muzsikára, a’ mennyire tellett, magam tanitottam; özvegy néném, atyám’ huga, ki férje’ halála óta nálunk lakik, őt asszonyi munkákban gyakorolta, házi kötelességeire tanítgatá, ’s mind arra, a’ mit a’ világ, a’ szép nemtől kiván. Így leve Louise rakhelye, mind hármunk’ tudásainak, és olly sikerrel: hogy, ha mi, némelly tudományos kutatásokban meg nem egyezheténk, vagy az emlékezet elhagyott, csak hozzája folyamodtunk, és ő könyveink’ kifürkészése nélkül is többnyire kielégített.

Tizennégy év folytában Louise csak egyszer látta Pestet, ’s épen midőn tizenhét esztendős leve. Nénémnek saját dolga miatt oda kellett utaznia, ’s őt kérte társul; ámbár én ’s atyám, e’ rövid elválást sinlettük, még is engedénk, látván, mint büszkélkedék a’ világba vezettetésén azon lénynek, mellyet ő mívelt, mellyet ő szinte olly tökéletes példánynak tarta a’ fínomabb életben, mint egykor maga volt. Minthogy ezen út épen fársángkor esett, Louisenek elég alkalma volt, minden tekintetet magára vonhatni, a’ mi úgy is történt, a’ mint néném aztán gyakran beszélte, mert egész fársáng alatt Louise lön virága a’ társaságnak.

A’ viszonlátás’ napja örömnappá lön. Mi nem győztük eleget kérdezni, neki viszont annyi volt elbeszélni való, és a’ két hónapig tartó távol léte, két esztendőre nyujtott tárgyat mulatságra. Azonban nekem ez az út szeget még is ütött fejembe; mióta Louise visszatért komolyabbá lön, fejét lóggatá a’nélkül hogy ezen változás’ okát feltalálnám, de fel is tettem magamban: hogy ő nem megy olly hamar, leglább nénémmel egyedűl a’ városba.

Két év mulva ügyvédem Pestre hítt, hogy a’ hosszu pernek elkerülhetése miatt értekeznénk az ellenféllel. Minthogy én a’ pert ugy gyülölöm mint a’ franczia chasseurt, ’s ügyvédem emberségét is, ki a’ feleket így békíteni igyekszik, méltatani akarám, hamar elszántam magamat útra; a’ mint ezt kijelentém, Louise képe majd búba merült, majd örömbe lobbant fel, szemében majd kéj, majd könyű reszketett, hogy nem akarva kérdém: Louise! eljősz velem? Ah atyám! – mondá keblemhez szökve – tehát elviszesz magaddal?

Ha öregatyád engedi, felelék. Esengve ugrott annak nyakára.

Ha nem mulatsz soká – mond atyám –

Nem! nem! örült Louise, csókkal elhintve az öreg’ ajkait, ’s onnan a’ mellék szobába lejtett –

Várj! várj! te szélvész – kiált néném utána tipegve – ruháidat rendelem el, legalább illendően jelenj meg a’ városban.

Csak ne sok poggyászt és iskátulakat – kiálték én néném után – mert ha az isten ’s ellenem engedik egy nap elvégzem dolgomat, ’s a’ jövő már az úton leljen.

Másnap korán négy serény lovaim előjártak, és a’ mint mondám estére szerencsésen Pestre érvén a’ Magyar Királynál megszálltunk. Édes álom enyhített, és mire felébredék, már Louiset jó izlésü de egyszerű ruhában az ablaknál leltem, a’ tiszta őszi napot üdvözleni, és a’ városi zavaron szemeit legeltetni.

Parancsoljak fölöstökömöt? kérdezé Louise.

A’ kávéforráshoz megyünk, azt hallám dicsérni. Louise nagy szemet vete rám. Nem forrás, nem Hippocrene az, hanem olly czimü kávéház.

’S én is oda megyek?

Jobb ha eljősz, mintsem ha védelem nélkül itt maradnál; légy ma kísérőm, bár merre vezet sorsom. Oda menénk, egy asztalnál még ketten helyet kapánk; által ellenben ült egy kisded, agg férfiu, olly emberalak, kinek az ember mingyárt baráti kezet nyujtana; gondosan fürtözött haja, csinos öltözete, kedves módja mingyárt tetszetőssé tevék. Úgy látszott, ő mindennek szolgája és barátja, mert körében mindenkinek kedveskedni törekedett, ennek dohány szelenczét nyujta, annak szépséget monda, ezt ujsággal kinálta, azt tágasb hellyel; minket is ótalmába látszott venni, mert a’ szolgát irántunk figyelmessé tevé. Ő kávéját olly kedvvel hörpögette, hogy szinte nekünk is jobb izüen esett; képéből nyilván olvasám, hogy velünk beszédbe kivánna elegyedni, azért is megszólítám, a’ mire nyájas képe még inkább felderült, közelebb fészkelt hozzám – jó kávé – mondá félig suttogva – de alig hiszem, hogy a’ hatvan jelenlévő ember közzül csak kettő tudná azon dolog eredetét, mellyet naponként elemészt, p. o. ezen kenyér: milly nagy idő alatt mehetett illy tökéletességre, és miként gátoltatott. Aha! gondolám: ez tudákos, de a’ legjobb nemből; Louisemre néztem, szinte olvasám szeméből saját érzetemet, a’ nyájas öreget ő is megkedvelni látszatott. Intésemre még bátrabban így folytatá: kevesen tudják hogy az első pékek, Ásiaból jöttek Rómába a’ város felépítése után 583. e. és pedig Lydiaból Cappadóciából. Ah igen! – szól közbe Louise – ezt olvasám Walter Scottnál is. – Ez tudatlan – felel az öreg – nem eléggé buvárkodik ’s egyik tévedésből másba esik; így p. o. állítja: hogy a’ tányérok 11-dik Lajos alatt találtattak fel, milly hiba! mert tudják meg, 12-dik Lajos alatt sem voltak még tányérok. De térjünk a’ kenyérre: az hajdan koránt sem volt illy kellemes izü ’s illy könnyen emészthető mint most, mert a’ savanyító titka elveszett, elveszett mondom, mert a’ régi Galliában éltek vele, mint Pliniusból tudjuk.^* Bocsánatot uram – esém szavába – sajnálom hogy az értekezés végét el nem várhatom, de perem miatt ügyvédemhez kell sietnem.

Egy pillantatot még ha tetszik! ezen per bizonyosan nem olly fontos mint 1666 –

Engedelmet – mennem kell.

Csak hallja – az a’ per, melly a’ Parisi medicai facultás,^* és a’ pékek között folyt, mivel a’ kenyér sütésnél ezek a’ serélesztőt használták, mellyet akkor az orvosok –

Kérem!

Méregnek tartottak.

Valóban mennem kell, mert ügyvédem lakását kell még felkeresnem.

Keresni! – kiált az öreg, sietvén a’ kávé árával – én kisérem – a’ keresésnél én el nem maradok, ez az én elementumom.^* Hogy hivják az ügyvédet? millyen alaku? hogy viseli magát? fiatal, öreg, nagy, kicsiny? csak kisded leirást, mingyárt rá akadunk.

Bárvai, felelék.

Bárvai! – kiált az emberke – azt ismerem, jó barátom, emberséges ember, talpig tudós ur, kár hogy a’ történetben néha bakot lő; így bosszonkodott minap egy Ó Budai fiakkernek idomtalan kocsija miatt, ’s nem akará hinni, hogy a’ mostani legroszabb kocsi jobb és könnyebb mint 11-dik Lajos’ pompa kocsija; még akkor az úgy nevezett C. tollak nem találtattak fel, és az akkori uralkodók szekeréhez képest, most a’ Szebenbe járó postakocsi is valóságos hintó.

De nem tetszik, ha már olly kegyes – kérém a’ nyájas csevegőt – engem Bárvai urhoz kisérni?

Igaz – majd ha dolgát végezte, én minden kocsi nemnek nevét és formáját leirom, a’ harczkocsitól, melly Trójánál használtatott, ’s a’ Római diadalkocsitól fogva egész mostanig – de ím már a’ czélnál vagyunk, majd bevezetem, ’s míg dolgát végzi én az asszonysághoz megyek, derék asszony, és meglehetős történeti ismeretei vannak, – a’ grádicson felsietve – csak azok a’ történet románok ne volnának, ezek összezavarják a’ fejeket – valóságos történet gyilkosok – p. o. Irwing –

Én az ajtón koczogtam – nyájas Istenhozott hangzott előnkbe – Ah Louis ur!

Olly kegyes volt – mondék – ’s ide vezetett.

Ebből ismerem meg barátomat – mond Bárvai – nyájas szolgáját a’ világnak.

Louise Bárvainétól szívesen fogadtatott, én egyedűl Bárvainál maradtam, ’s mire dolgomat tárgyazó leveleimet átfutnám az ellenfél is megjelent, megnyiltunk, megértettük egymást, ő a’ perlekedést szinte kerülvén engedett, én hozzáadtam, ’s egy óra mulva mint barátok megválánk. Forró öleléssel köszöném Bárvainak, engem olly nagy gondtól felmentő fáradságát, aztán kértem tudatná velem, ki az a’ jó kisérőm, kit Louisnak nevezett? Ezen öreg – felelé Bárvai – egész város kedveltje, több évek előtt Franczia országból költözködött ide, franczia nyelv tanitásból éldegél, és eredetisége, embersége, derültsége miatt az egész világ barátja. Sorsa’ veszélyiből, mellyet senki nem ismer, kis birtokot megmentett, abból mérsékkel, de becsületesen él. Sokan szívesen látnák asztaloknál, de ő szereti a’ szabadságot ’s az idegenekkel való társalkodást. Csevegése néha terhes ugyan, de olly tréfás, szeszélyes, és satyrája,^* olly fullánktalan, inkább oktató ’s azért senki sem neheztel reá.

Az asszonyokhoz menénk. Ott Louis ur épen a’ kesztyüről okoskodott, mellyre Bárvainé’ à la Giraff kesztyüje^* adott alkalmat. Ezt is bizonyosan – monda Louis – fejér személy találta fel, valamint az első kesztyüt, és pedig Rebecca, midőn fiának kezét kecskebőrrel vonta be, hogy Esau’ örökjét elnyerhesse.^* Már Homérnál Laertes kesztyüben dolgozik,^* hogy a’ kerti munkában tövistől óvja kezét. Xenophon a’ Persa puhaságot a’ kesztyü viselés által akarja megmutatni.^* Váró után, már a’ Rómaiak is használták. Musonius Stoikus a’ keresztyénség’ első századában kikel a’ kesztyü ellen, mint elpuhító eszköz ellen, de irni, lármázni hagyták ’s éltek vele. Sok mindenféle kesztyü volt még, de legrosszabb volt a’ szálkás vas kesztyü, mellyet a’ szegény Martyrok kezére huztak.

Engedelmet Louis ur, de leányomat el kell ragadnom, mert sok vásárlásai vagynak – nem de Louise?

Louise! – kiálta az öreg tudákos – Louise neve? erre vidám képe komor lön ’s mély fájdalom reszkete szemében. O szép édes név! – sohajtá – egem, poklom a’ te emlékeden. Félre illy komor emlékezetekkel! – vigasztalá Bárvay – inkább örüljön a’ jelennek és szerető barátinak.

Jaj nekem! – mond a’ bús öreg – mi az én életem? mi egyéb fejem, mint az emlékezet’ tengere? O csak egyet vehetnék ki onnan! a’ szerencsét mellyet birtam ’s mellyet örökre elveszték. De bocsánatot, hogy illy kedves lények előtt a’ fájdalomrul szólok, midőn azok kényt árasztani vannak alkotva – bocsánatot a’ szegény öregnek, hogy Louise névnél elfelejté az udvariság’ törvényét. Ha én vagyok ártatlan oka ezen komorságnak, tehát kérem atyámat, többé ne hivjon nevemnél. Jó lélek – sohajtá az öreg Louise’ kezét fogván – ő is illy jó lenne, illy szép, illy szelíd! de elég! elég! menjünk vásárlani. A’ mint látom Bárvai ur ’s asszonyság úgy is falura készülnek, én ajánlom helyettök társaságomat, ma szabad napom van, szívesen szolgálok.

Elbucsuzván Bárvaiéktól a’ váczi utsza felé indulánk. Kiléptünkkor a’ Bárvai házból mondá mosolygva kisérőnk: csak olvassa édes kisasszony ezen utsza’ nevét: Frígyes utsza, ’s itt prócator lakik a’ ki a’ perből él, nem Babel ez? lássa csak p. o. a’ szörnyü büszke X. ur a’ paraszt úton lakik; Y. asszonyság, a’ legveszedelmesebb alak, kinek szemei tüzkerek gyanánt forognak és Congrev-rakétaként^* gyujtanak, a’ barátok piaczán; egy költő kinek ugró kut gyanánt szöknek versei, kinek feje csupa velő, a’ széna piaczon; Z. ur a’ legmódisabb betyár a’ lóvásáron, és G. ur a’ nagy philosophus és valóságos pogány lakik a’ kalvaria piaczon. Ha szólásom volna én így osztanám fel: p. o. házasok, kik egymást szeretik ’s nem akarnak elválni, laknának a frígy utszában; azon édes uracskák, kiket a’ szellő is eldönt a’ czukor utszában; csevegő vén dajnák, a’ kik nyelvökkel a’ kitett perpetuum mobile díját érdemlik, a’ szarka utszában; a’ szennyes kéménytisztítók, a’ fürdő utszában; szép leánykák, a’ virág és tavasz utszában; házasok kik igazi bon ton után élnek ’s egymásnak nem alkalmatlankodnak, a’ türelem utszában; szerelmes agg legények, a’ 3 szív utszában; kénytengerében úszó fiatal házasok, buvár utszában; menyasszonyok, a’ 3 rózsa utszában; soványok, gólya utszában; kávénénikék, ujsághordók egy házból a’ másba, a’ 3 dob utszában; hű férjek, a’ ritka utszában; hamisan esküvők ’s kik szeretőjöket pántlika gyanánt változtatják, a’ kigyó utszában; jó erkölcsü férfiak remete utszában; nagyehetők, az óriás utszában; bátor katonák, vas, Laudon és vitéz utszában; nagyehetők, az óriás utszában; lókedvellők, a’ futó utszában; az örömest békéltető prócátorok a’ nyugalmas utszában; tolvajok, a’ varju és zsák utszában; ájtatosak, a’ paternoster^* utszában; a’ jótévő asszonyok, a’ bálvány utszában; szűzek, a’kik semmitől nem félnek, a’ granatéros utszában; a’ dámák, kik parfümre szorulnak, a’ szegfű utszában; szerelmesek, a’ holdvilág utszában; a’ házkormányt viselő asszonyok, az uri utszában; fiatal szívü agg urak, a’ vadász utszában; szinjátszók, a’ vig utszában; elvégre a’ gorombák, a’ kocsis utszában.

Ej! ej – monda Louise – ki hitte volna, hogy a’ szelíd, jó Louis ur illy gunyoló lehetne? Nem! nem! csak enyelgés – monda amaz – fiatalságom maradványa, de senkit nem akar sérteni.

Ha illy nemüek gunyolási – viszonzá Louise – akkor azok inkább tanítások víg lepelben – De most édes ur, vezessen oda, hol selyem és pamut portékát árulnak. Nem látja kegyed az Amort! mint örűl a’ grácziának,^* és nyilával vágyná megsebezni? Louise felsóhajtott, és olly mélyen, hogy az öreg szinte elhülve nézett rá, ’s én meg attól tartottam nehogy a’ sohajtásról is hosszan értekezzék; de egyszer’smind nyilvánossá lön Louise’ szerelme, hogy őt, mióta 2 év előtt nénémmel itt mulatott, valaki felette érdekli; de mért titkolja előttem, gyámatyja előtt, kirül meg vala győződve, hogy szerencséjét ohajtja? mért kerülé hallgatással vizsgálatimat? azt láttam, hogy szemei az utszákon szerte szállongva valaki után kémlelődtek. Feltettem magamban Pestet addig el nem hagyom, míg a’ valót ki nem nyomozhatom.

Míg Louise, az elébe nyujtott pamut és selyem szövetekért alkudozott, az öreg ur félrevonván fülembe súgá: fel mernék fogadni, ez a’ tudatlan kalmár, ki egy rőf selyemért néhány forintot kér, nem is álmodik arról, hogy azélőtt, lehet 1500 eszt. egy font selyemért, annyi aranyat kellett adni. Hiszi kegyed, ő arról egy betüt sem tud, hogy a’ Rómaiak a’ selymet Sere, Media’ és Persiából^* kapták; bizonyosan nem tudja hogy Aurelián Császár hitvesének átallott selyemruhát venni, ’s abból nagy házi per támadt, mellynek végét azonban egy történet író sem adja – megkérdem, tudja e?

O minek – esém szavába – bizonyosan úgy nem tudja valamint én.

Istenem milly szánandó az ollyan ember, ki a’ történet illy nevezetes ágát nem ismeri, hogy mer illy ember selyemmel kereskedni ki azt sem tudja hogy a’ selyem bogarak tenyésztése, csak Justinian császár alatt, ki 529 fogva 563íg uralkodott,^* lön ismeretessé. Europában az első selyemszövedéket Miletusban Joniában^* 2 barát készítette, de azok neveit, elég szégyen, a’ történet nem tartá fenn; ezek selyembogár tojásokat hoztak Chinából ’s a’ Görögöket megtaníták mint kell velle bánniok, onnan jött Olasz, Franczia, Spanyol, Német és Magyar országba is, és most, azt tudja tán ez a’ tudatlan kalmár is, alig van egy konyhaszolgáló, kinek legalább egy selyem ruhája nem volna. Ha ezt Aurelia császárné megtudná sírjában is haragudnék férjére. Atyám – mond Louise – én már bevásárlottam. Tehát nézzük a’ várost, mi történt távollétem alatt?

Sétálásomban az utszákon sok újat lelék, de a’ sok uj között hijában keresém törzsökös nagyaink’ palotáit. Louis ur kisért, de kellett is minden dolognak legtávolabb eredetét hallgatnunk, fejünk mellette szinte antiquarbolttá vált. Elfárasztanám olvasóimat, ha mind azt ismételném, a’ mit ez a’ tudákos elbeszélt, de utólsó részét beszédének még is hallaniok kell. Nézd atyám – mond Louise – minő különös ’s colossalis betük azok a’ boltczímen, formájok római, de olly szempontba vannak téve mintha házak volnának.

Pogányság a’ betűkkel úgy bánni – monda Louis ur – mellyek eredetiképen ollyan egyszerűek, hogy bár mi nagy díjért a’ világ’ Academiája sem találna fel szebbeket. Chinába küldeném, a’ ki így irat, hadd tanulná meg a’ 80,000 jelt, mellyeket mi 24gyel sokkal jobban kifejezünk. Én egyszer a’ lehető összeköttetéseket és szavakat, mellyeket 24 betűink megbirnak összeszámoltam és ezen szörnyü számot: 1391 quintiliom, 724,288 quatrilliom, 887,252 trilliom, 999,425 billiom, 128,493 milliom és 402,200 hoztam ki. Úgy látom fejét csóválja, tán kétkedik mondásomban? engedelméből ma estére vessük fel –

Alázatos szolgája – esém szavába – én okvetetlen mindent elhiszek.

És tudja – folytatá a’ tudákos – tudja e ki találta fel e’ jó és hasznos irásjeleket?

Nem! felelék.

Én sem – viszonzá Louis ur – és alig ha tudja valaki e’ földön; ezen becsületet ugyan bizonyos Taut, a’ görögöknél Hermes, latánoknál Mercuriusnak adják, de történei bizonyság híjával; még a’ nemzetet se tudják. Plinius az Assyriusokat véli, de az okot míg a’ más világból várjuk. A’ görögök 16 jelt Phöniciából kaptak, Palamedes 4gyel Simonides még 4gyel szaporította; magok a’ Chaldeusok nem vettek másoktúl betűket, azért még mást nem tudunk, azoknak lehet a’ feltalálást tulajdonítani, de melyik Chaldeus? arra ismét szégyenére az emberiségnek felelni nem lehet. A’ Hebraeusok soká nem éltek magánhangzóval, később a’ Masoreták magánhanzójokat ponttal jelelték; különös: hogy az o nem jön elő a’ consonansban, tán mivel az életben ugy is eleget kiáltjuk.

Valóban ugy, sohajték, mert kisérőm’ csüggesztő tudákossága már belőlem is néhányszor ki csikarta. Rég leráztam volna magamról, de Louise őtet gyermeki kiváncsisággal hallgatá, még illy originalis embert nem látván, azért is emberismerete bővülése miatt is elszenvedém.

Parókás boltba menénk, hol Louise nénémnek fürtöket akara vásárlani. A’ hajművész, találmányaiban dicsekedve több új módisan fürtözött fejeket mutogatott; még Louise a’ parókással alkudott, Louis ur félre hivta legényét ’s így szóla: jó ember, az a’ kend ura derék lehet, de mestersége’ történetihez annyit ért, mint a’ juhászbojtár az Algebrához. Lássa kend, a’ kend ura tökmag ha azt véli, hogy valami újat találhatna, a’ mi nem lett volna már divatban. Ez a’ mesterség régi, már Isaias bosszonkodott hogy a’ zsidó asszonyok annyira felcsicsomálták ’s először feketére, aztán sáfránnyal festették, de még aranyporral is hintették hajokat, de tudjuk mit használ a’ szó. A’ görögök eleintén nem sokat törődtek hajokkal, de utóbb Athenában, régi görög Parisban, az asszonyok arany sáskát tüztek fejökre. Szent Pál Apostol eleget szidta őket, de hijában. A’ Rómaiak, hódításaik után elpuhulván, kezdették hajokat ’s ruhájokat ékesíteni.

Azt az iskátulát add le! kiálta a’ parókás legényének. Itt van mondá Louis ur, ’s maga nyujtá oda az iskátulát, és hallgatóját karjánál fogá, hogy el ne illantana. Apuléjus szerint a’ római asszonyok, hajaik után itéltettek meg – volt is azért a’ rableányoknak mit szenvedni – szerencsétek hogy asszonyaink most gyöngébb constitutióval^* birnak. Most én rendébe elmondom, minden nemeit a’ hajékességnek – de épen akkor jött egy ember ’s sohajtozó hallgatóját elinté, ki is mint a’ szél illant el a’ tudákos elől, kit hijában tarta ruhájánál, ’s majd egy darabot belőle ki is szakasztott. Holnap reggel eljövök hajamat vágatni és folytatom az értekezést. – Nagyon sajnálom mond a’ megijedett parókás, de holnap épen nem leszek itthon.

Hol fogunk ebédelni? kérdem kisérőmet. A’ casinóban – felelé az – ott találunk régi ’s új étkeket. Oda menénk, ’s mingyárt láttam hogy itt is otthon vala. Louise keveset evett. Ej! ej! kisasszonykám! – mond Louis ur – mit mondana nagy Károly császár, ha látná milly kevés levest eszik? Ő a’ mint tudjuk igen szerette ’s kertjeiben a’ hozzá tartozó plántákat nagy gonddal táplálta. A’ régiek majd minden étkeinket ismerték, de mi az övéiknek alig tudjuk neveiket, különben tudnánk mi is, mint Nicomedes’ szakácsa, mesterséges heringet készíteni, szintúgy mint Trimalcione,^* halakat, galambot ’s több e’félét. De nem jobb volna, ha Louis ur az étkeket használná, a’ helyett hogy rólok okoskodnék? enyelgett Louise.

O nem maradok éhen – felele a’ tudákos – csak azt engedje még elmondanom: a’ régiek a’ vadak közt leginkább kedvelték a’ medvét, a’ phrigiai foglyot ’s a’ galliai hurost.^* Hagyjuk ezt – szólék én – inkább üssük össze poharainkat.

Vivat a’ haza ’s a’ ki a’ bort hozta! A’ bor Asiából jött Olaszországba, Galliába pedig, a’mint Plutarch bizonyítja egy hazájából számkivetett Toskaniai^* hozta – ha mingyárt gazember volt is, de a’ Champagniai^* ültetése miatt minden bünét lerótta. Plinius azt véli, Helvetiából jött a’ bor Galliába, azonban azt tudjuk bizonyosan, hogy Marseille lakosi már akkor ültettek szőlőt, midőn Fabius Maximus Allobrogius birtokjokat elfoglalta – a’ történet nem jelenti minő tettekért adatott ennek a’ Maximus név, tán nagy ivó vala.

Kávét! kiálték a’ szolgának, látván hogy Louis ur nem akar elnémulni. A’ meleg italok már az ujabb koré – mond ismét Louis ur – Chokolade volt az első, mellyet a’ Spanyolok Americából hoztak. A’ kávé Arabiai származás, és 16 század óta a’ Törökök’ kedves itala. 17 században Hollandus és Angol kereskedők vitték honokba, ’s ki akkor kávét kóstolt, olly tekintetben állott, mint korunkban az utazó, ki Nilus forrásit kereste fel ’s a’ Chinai császárt látta.

Fizessünk és menjünk! – esém szavába – mellyik sétahely most legnépesebb? A’ városerdeje, felelé Louis. – Egy bérlett kocsi oda nyargalt velünk, hol már a’ sokaság zajlott. A’ csuszóhegyhez menénk, melly látvány Louisenek tetszésére vala, szinte kedve pattant részt venni a’ mulatságban, Louis ur is velünk tartott, ’s mi vigan mint gyermekek repülénk az ösvényen, azután oda állván szemlélgettük a’ többi mulatozókat. A’ tudákos’ némasága sejteté velem, hogy e’ tárgyban még is megakadt – készakarva kérdém: vallyon a’ régiek ismertek illyen csuszóhegyet?

Meg kell vallanom – szóla a’ tudákos zavarodtan – én – én azt nem tudom, a’ történet hallgat iránta^* – már meg kell vallanunk, hogy ez muszka találmány, ők a’ téli jéghegyeiket nyáron faösvénnyel pótolják, Parisban lételök adott okot illy nemü mulatságra; a’ többi közt legnevezetesebb az elisees mezőn^* épűlt Montagnes francaises, vagy Promenades aëriennes.^* Ott fél körben le ’s fel egyenesen iramlik az ember, a’nélkül hogy lépcsőket kellene járni mint itten; alatt egy kerékbe nyolcz befogott ló hirtelen felsegíti a’ kocsit, az egész futás 18-20 secundumig tart, ’s ez idő alatt 800 lábnyi ösvényt halad le, és 300at fel, így tehát egy minutum alatt 3000 lábot, és egy óra alatt hét, mondom hét mértföldet lehet haladni; egy futás 12 xr. ezüst. Istenem! – gondolám – ez az ember mindent tud – nem tudhatok neki tárgyat adni, mellyről ne szólana.

Louise! Louise! hangzik egyszerre ismeretlen szózat ’s egy ifju leányomhoz repül. Itt találom megint! O boldog óra! Nem, többé senki el nem választ.

Uram! megbódult az ur, hogy nyilványos helyen így közelít leányomhoz? mondék neki félre vonulva a’ sokaságtól. Leánya! o hát atyám is lesz – felelé – két éve már hogy Louisét kimondhatatlan szeretem; tengeren, hegyeken küldöttek által hogy felejtsem, mind hasztalan. O Louise! szóljon maga helyettem, vagy már elfelejtett? Louise habozva tekinte reá ’s arczait keblemen rejté el.

O nézze – mond az ifju – nézze csak ezen szűzi pirulást melly száz nyelvnél hathatósban vallja szerelmét. Itt ezrek előtt esdeklem kezét; nem emítem hozzája méltó születésemet, gazdagságomat, csak az minden érdemem, szerencsém ’s büszkeségem, hogy őt kimondhatatlan szeretem.

Bocsásson meg uram – felelék – ezen történet különössége miatt kérnem kell szállásomban világosodást adni. És az hol van? kérdé. A’ Magyar királynál ’s ezzel a’ kocsiba ülénk, ő pedig paripára kapván mint szélvész nyargalt előttünk. Utközben mély csend uralkodott. Louise hozzám simult, a’ tudákos magában dörmögött ’s csak ezeket érthetém: különös megkérés – a’ régieknél is van példa – Persáknál – a’ Marcomannoknál – de még is különös és uj.

Szobámba érvén az ifjuhoz fordulván kérdem: És ki az ur, ki illy szokatlan ’s tekintet nélkül leányomat kéri. Gyöngéd hangon felelé: Báró Érczi vagyok, tudom kegyed előtt gyülölt név, de oka nem lévén e’ névhez köttetett fájdalmának, szerelemtől bátorítva merem leányát kérni.

Érczi! – kiálték – e’ gyülölt név örököse! tán fia annak, ki életemnek csak enyésztemmel muló sebet vága? Nem soha! ’s te Louise, te tudtad ezt ’s még is – Ah édes atyám! – mond Louise magát sírva karjaimba vetve – én is szenvedtem. Nem tagadom, én őt akkor ismertem meg midőn nénémmel itt valék, és a’ sok ifju közül csak egyedűl maga érdeklett, de sem magamat sem őt reménnyel nem kecsegtetém; elválásunkkor e’ szivet neki esküvém, de kértem is felejtsen el, erőt érezvén magamban inkább meghalni, mint jó atyámat megbántani, és híven meg is tartám fogadásomat, azért hallgattam előtted, ’s ha ezen nap fel nem fedi titkomat, sírba vittem volna.

Louise! – mond az ifju – az én pályám sem volt rózsás; atyám mélyen illetődve hallá érzetemet. Orvoslásom végett utazni küldött, sokat láttam tanultam, de a’ mit hazámban elhagytam, azt feledni nem tudtam. Scócziában hallám’ atyám’ halálát, a’ fájdalom ’s a’ kivánat azon levegőt szívni, melly Louiset lengi körül, visszakisztett; három nap óta hazámban ’s tegnap óta itt vagyok Pesten – most a’ sors összehozott Louisevel, és kegyed olly kegytelen el nem választ bennünket. Ha volt is okat atyámat gyülölni, annak fián ne bosszulja meg magát, ne a’ szeretett Laura fián, kit most annyira boldogíthat.

Laura fia! szólék megilletődve, ’s gyülölségem kérgét érzém lefeselni szivemről. Louise szereted őt? kérdém. Jobban életemnél! felele. Jer hát ifju, ezentul fiam! Laura nézz alá, ime fiadat boldogítom! és te is Érczi, így hozom helyre a’ 24 évü gyülölséget.

Gyülölséget? monda Louis ur, szinte felettünk megindulva. – Nem! kit az emlék is úgy megengesztelhet, az nem gyülöl, fájdalmat ismert szíve, de bosszut, gyülölséget nem. Kézszorítással köszöném e’ jó véleményét. De gyermekek! – mondék Louise ’s Érczihez – Hagyjatok magamra, menjetek ide a’ mellék szobába, lesz miről beszélnetek, hadd könnyítsek én is szívemen.

Örömmel lejtének ők el, ’s én Louis urhoz ekként szólék: Kegyed csodálkozott, hogy engem az Érczi név olly visszás érzettel talála, hallja tehát életem’ azon szakaszát, melly sorsomra annyira hatott, ezzel hálálom jószívüségét.

Kinek is nyilhatik meg inkább – felele az öreg – mint olly embernek, ki maga is olly igen ismeri a’ fájdalmat.

Én 24 eszetendős valék, midőn mint katonatiszt Pesten először a’ nagyobb világba vezettetém. A’ társalkodás mulatott ugyan, a’nélkül hogy valami különösen érdeklett volna. Ekkor ismertem meg Éltey Laurát, ez által éltem szebb irányt nyert, és Laura’ tekintete éjemet szebb fényre deríté. Szíveink majd egybe szövődtek, ’s eltökélénk’ szüleink’ áldását kérni frigyünkre, midőn a’ háboru engem Pestről a’ táborba intett. Laura épen atyja’ jószágain vala, ’s én elválásomat forró szeretetemet ’s hűségemet csak néhány sorokkal jelenthetém. A’ hadi szerencse nem vala kedvező, én fogságba estem, ’s két hosszu esztendőt kellett Franczia országban töltenem. Mit szenvedtem ez idő alatt le nem írhatom, távol hazámtól, kedvesemtől, minden közösülés nélkül, örökös kétségben megkapja e levelemet, vagy már elpártolt? szomorú állapotban valék, míg a’ béke szebb reményt nyujtott. A’ szerelem’ szárnyain röpültem haza, ’s Laura jószágán keresztül vettem az utat atyámhoz; két év óta az első boldog napot éltem, midőn azon határt elértem hol Laura lakott ’s messzirül kastélyát megláttam. A’ világosított házból muzsika hangzott felém, inasok szaladtak az ajtókbul engem üdvezelni, mint új érkező vendéget ez ünnepre. Felszállok a’ lépcsőn, ’s mellék szobán által a’ fényes palotába, ’s ott körülnézvén a’ benyillóba, látok egy szenvedő alakot más idősb asszony vállára borulva. Minő ünnep ez itt? kérdem az egyik szolgát. A’ kisasszony üli menyekzőjét. Laura kisasszony? kiálték megdöbbenve. Igen Laura kisasszony, Báró Érczivel, felel a’ szolga igen szárazan. O én szerencsétlen! így zokogva egy székre támolygék.

Ki nevez engem? szóla a’ szenvedő alak ’s felém közelgett. Az istenért Székesi! maga itt? ezzel aléltan leomlott. - - Én vagyok én! kiálték zuzott szívvel ’s melléje borultam; mi történt tovább, nem tudom, mire feleszméltem más szobában lelém magamat ’s mindent mély csendben. Lesietve kocsiba vetém magamat ’s elhajtattam szeretett atyámhoz, vigasztalást keresni atyai melyén, ki öröm ’s könnyek közt fogadott; ott hallám hogy távozásom után mingyárt Érczi’ Laura szüleinek kedvét kereste, ’s két esztendei távollétem alatt, nem hallván híremet Laurát elámítá ’s engem hitetlenséggel vádolt; hasztalan mentegetett atyám fogságommal, Laura’ szülei, örülvén a’ gazdag kérőnek, hű kedvesemet átokkal fenyegették ’s így leve Érczinek hitvese, szerencsém rablójának. Mind ezt, megbocsátottam volna az alattomosnak, bár mi nehezen esett, Laura’ szerencséje miatt is, de csak hamar megértém nénémtől: hogy velem együtt boldogtalan, mert viszonlátásunk után bizonyossá lön hűségemről, és gyanítá, hogy Érczi felfogván leveleimet azokat elenyésztette, a’ mi kétszeresen hatott szívére, és rágódott életén; Érczi pedig látván, hogy Laura’ szívét el nem nyerheti naponként keményebb komolyabb leve iránta, ’s majd durván is bánt vele. Laura, ki a’ házassági frígyben földi édent álmodott, illy bánást nem soká türhetett, és azon nap, mellyben egy fiunak életet adott, az örök béke’ honába költözött. Így vesztém el éltem’ szépét javát, azért az Érczi név előttem rettenetes maradt. Ez időtül fogva szívem többé asszonyért nem hevült ’s bár érzém, hogy az emberi szerencse egyedül jó házasságban alaposulhat, és csak kedves gyermekek’ körében szépülhet ujra, még is eltökéllém magamat komor nőtelenségre, és valóban a’ sors játéka nálam olly kitünő, mert azon ország, melly miatt kedvesemet elvesztém, az vezette karjaimba Louise leányomat, hogy gyermeki szeretettel létem’ alkonyát derítse.

Louise Franczia születés! kiálta örömtelve az öreg ’s a’ mellék szobába rohant őt kivezetni. Édes kisasszony! maga földim, most értém csak. O most annál kedvesebb, midőn tudom hogy azon ég alatt született, hol én egykor olly boldog valék ’s most szinte mint nekem itt új hazája virágzik. O de tudassa velem Báró ur, mint jutott ez az angyal kezébe?

Szívesen – felelék – mert azon nap, mellyben őt lelém, éltem’ legszebbike. Forrón csókola meg Louise ’s kezemet dagadó kebléhez szorítá, melly annyi édes érzetek közt zajlott. Franczia országban egy igen tüzes csata volt, mellyben én megsebesítetvén, derék huszárjaim által a’ szomszéd faluba vitettem. Nyolcz napig valék ott a’ kastélyban, midőn egyszerre éktelen, mind inkább közelgő lárma ütődött fülembe. E’ pillantatban az öreg házi szolga, kis leányt tartva karjában szobámba rohant, ’s röviden elmondá: katonáink’ távozása után mint sereglenek össze a’ pártos parasztok a’ kastély lerontására, tudván hogy távol birtokosa a’ királyi kormánynak barátja. Erre a’ fegyvertárból hirtelen chasseur kardot és sisakot adott azon kéréssel, adnám ki magamat itt sebesen fekvő Francziának, ’s rejteném ágyamba a’ kis leányt, a’ ház utólsó ágát. Alig végzé szavait, alig rejté el a’ reszkető leányt, midőn az ittas latrok, betörvén a’ kapun, az udvart ostromolták, mindent lerontottak ’s elvégre szobámba is tolongván, e’ ház minden ivadékát legyilkolni esküdtek. Bennem franczia harczost gyanítván, dühök a’ kastély birtokosa iránt még inkább nőtt, egészségemre ittak, ezer átkot küldöttek a’ nemesre, ’s vad bosszujokban a’ szegény agg szolgát is kiragadták szobámból; majd éktelen zaj harsogott és fennlobogó tüz világosíta szobámba, és midőn rettenve az ablakot felnyítom, a’ szegény agg szolgát véresen és holtan a’ ház küszöbén láttam. E’ közben trombita rivallott, a’ parasztok szét zavarodtak és huszárjaink győztesen jöttek ismét a’ faluba, a’ kastélyt elfoglalták, a’ lángot elolták a’ mint lehetett, ’s engem ótalmokba vevén kocsira ültettek, ’s a’ táborba kisértek, honnan nem sokára a’ Montbeillardi kórházba vitettem. A’ kis leányt, mint a’ végzet’ adományát, nehogy még a’ dühösök’ martalékja legyen magammal vittem. Meg lévén a’ béke nyomoztam ugyan szüleit, hogy vissza adhassam a’ megmentettet, de hasztalan. A’ faluban azt mondák: urok a’ királlyal visszatért ugyan, de mivel leányát nem lelé, és senki bizonyost nem mondhatott felőle, azt nyomorultan elveszettnek vélvén, eladván értékét odahagyta hazáját ’s többé vissza sem jött.

Nagy Isten! minő történet ez! mint hasonlít az enyémhez! – fakadt ki Louis ur – Nevezze a’ falut, annak birtokosát! de ne nevezze, a’ csalódás szerencsémről megölne –

Mi baja Louis ur? kérdém – a’ falu Sévry ’s birtokosa Marquis Sejour.

Irgalmas ég! – kiálta az öreg – az én leányom, és aléltan Louise’ karjába dűlt; örömköny és ezer ölelgetés őt megint eszméletre hozák. Én – én vagyok a’ szegény Marquis Sejour – sohajtá az öreg – Még Artois Grófnak Nancyba hódulni mentem, téged Louise, Leval hű szolgámra bíztalak; kastélyom elégett, telkeim feldulattak, szolgám megöletett, téged is elveszettnek tartván eladtam birtokomat, lemondván e’ világról a’ mihez semmi sem kötött immár, ide költöztem, hol mint ifju hajdan már valék fogoly gyanánt, itt e’ jó nép között kivántam utólsó napjaimat elélni. O Louise! kedves leányom, téged megleltelek! én, ki többé örömet nem is remélltem – most téged – és veled fiat is nyerek – Érczeinek nyujtá örömreszkető kezét.

És nekem mi marad? kérdém fájdalmasan.

Mindnyájan! szólának a’ boldogok’ ’s keblemre röpültek.

Legyen tehát, de Marquis ur kövessen jószágomba, ott éljünk boldog egyességben és emlékezzünk hálaérzettel az egy napra mellyet Pesten tölték.

A’ kelő nap már úton lelt bennünket ’s atyám, néném nem kevéssé csodálkoztak midőn kedves vendégeimet látták, de még inkább midőn megérték a’ történetet. Gyakran azután, midőn a’ kandalló megett ülénk ’s a’ Marquis arany fürtü unokáival játszott, azokat csókolgatta, és nekünk a’ csókról hosszu értekezést tartott, akkor gondolám: Nem jól esett e hogy a’ szíves tudákost türelmesen kihallgattam, ’s magamtól el nem rezzentém? különben Louise se férjét se atyját nem birná, az öreg vigasztalatlan dűlt volna sírjába, én se örülhetnék Louise’ boldogságán – ekkor buzgón áldám magam is az egy napot Pesten.