HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás







[Metsző és rajzoló ismeretlen.]



[Metsző: Leopold Poratzky, rajzolta: Moritz Ludwig von Schwind.]


NAGYMÉLTÓSÁGU
CZIRÁKI ÉS DIENESFAI
GRÓF CZIRÁKY ANTAL
MAGYARORSZÁG’ FŐTÁRNOKA
HITVESÉNEK,
SZÜLETETT
BATTYÁNYI
GRÓF BATTYÁNYI MÁRIA
ASSZONYNAK,
CSILLAG-KERESZTES, ÉS CS. KIR. FŐ UDVARI
DÁMÁNAK
Ő EXCELLENTIÁJÁNAK

MÉLY TISZTELETTEL.


AURORA
(hatodik év.)




A’ SZISZEKI GYŐZÖDELEM.

(1593.)*
1593. június 13-án kezdte ostromolni Telli Hasszán boszniai pasa a Zágráb vármegyei Sziszek várát, de június 22-én súlyos vereséget szenvedett a felmentő seregektől; ez a tizenötéves háború kezdete.

Szép Haza! fényben uszó, valamíg szolgála szerencséd;
Mígnem az Ég idegen tüneményt támaszta fejedre,
Melly védcsillagodat kiszoríttá ősi helyébül;
Szép Haza! tündöklő Lajos és Mátyásnak alatta,
A’ birodalmak köztt koronád vala még mikor első; –
Hah! mire gerjedek itt, hol ezek fordulnak eszembe!
Hah! szent gondolatok, kevesig távozzatok innen! –
Mért kellett ismérned urat későbbre Pogányban?
Voltak eszes fiaid, járók hasznodra tanácscsal;
’S kár, hogy sokszor az ártalmast választva követted!
Voltak erős hősid, kiknél a’ helleni Spárta,
’S Róma jelesbekkel fel nem lép férfi korában.
Ellenesid soka hasztalanul késérte leverni:
Számodnak kevesét a’ sziv pótolta, ’s vitézség,
’S a’ szoros öszszefogás. Tanum erre vidéke Sziszeknek.
Félszázadgya lejárt az igának, mellyet az Osmán
Ránk nehezítte. Pogány zászlóját hozta naponkínt
Bellebb. Főbb helyeink: Buda, Pécs, Esztergom alatta
Nyögtenek, és Nógrád, ’s száznál több várak ezeknek
Hátok után. Jobbrul nyujtózott ellene Győrnek;
Bosznyábul*
Boszniából.
délszakra hatott, Zágrábra meresztvén
Vérszemeit. Körül a’ gyönyörű térséget emészté
Vad dühe. Ártatlan lakosit rabszíjra kötözvén
Falkánkínt hajtotta kinosb életre halálnál. –
Igy tőn mindenkor, ’s nem jő valahára szelídebb
Észre, ’s az emberi sziv feneségét (hallani szégyen!)
A’ maga csufságát meg nem boszszullya Keresztény!
Vért pözsdítt miket elkövetett amaz emberi szörnyet,
Színánnak kedvencze, Haszán, most Bosznyai Bassa.
Égtenek a’ falvak partyán a’ Száva vizének,
És a’ Dráva között. A’ népnek része futással,
Hagyva szülő földét eredett menekedni hegyekbe:
Rész a’ fegyver alatt eldült; a’ többi török rab.
Ezt sem elégli Haszán. Bellebb csalogattya dagállya,
A’ hirnévrejutás; az eszét foglalta ragadmány:
’S még inkább gyujtotta tüzét gyülölése hitünknek.
„Még Sziszek áll utban; még ezt kell hajtnom igába;
’S e’ kicsided fészket játék elvenni Haszánnak;”
Így izgatta magát a’ szarvas holdat imádó. –
Már tisztelte Sziszek Rómát mint római fokhely;1
Fokhely, emporium, Handelsstadt.*
Kereskedőváros.
l. Molnár Dict.*
Szenci Molnár Albert: Dictionarium Latino-ungaricum [latin-magyar szótár], Nürnberg, 1604.
*
Emporium, vagyis kereskedelmi, illetve forgalmi központ.
’S még régebbi üdő ismérte Segesta nevérül.
A’ rohanó Szávába holott a’ Kulpa beomlik,
’S a’ két viz hegyes ékre szalad, bekerítve az Odra
Mély és posványos folyamátul, szinte szigetben
Álla Sziszek. Fala téglarakás, háromszögü alkat.
Régi magyar Fejedelmek adák a’ püspöki karnak;
(Közneve Káptalan.) E’ testnek két tagja viselte
A’ kormányt: Juracs és Fintics: mind karra vitézek,
Mind a’ hadviselés csinnyában jártasok észszel;
Vélekedés fellül harczban forgódni keményültt
Lélekkel bátrak, ’s szemköztt mérkezni kivánók
A’ hazafosztókkal, felszenteltt férfiak ámbár.
Elkészült Juracs a’ lehető rohanásra. Kivülrül
A’ fiatalságot beszedé. Indítta segédül
Szeghegyi száznál több idegent Zágrábi hadábul
Hozzá, még mielőtt a’ vár bé volna szorítva.
Élelmet ’s hadiszert takarítta be, mennyivel a’ nagy
És netalán huzamos vívást meggyőzni reméllé.
És hogy elintézett mindent, így szólla; „Vitézek!
Nem mulik a’ nélkül, hogy az Osmán meg ne keressen,
És ugyan ez napokon bennünket. Tudnotok illik
Mennyiben áll Sziszeket megtartani drága hazánknak.
Elvesz félország, e’ várt ha kezünkrül elejti.
És ne kesergne szivünk azokon, kiket elragad, édes
Vérünkön, ha daczos feszegését viszsza nem üttyük.
Ránk néznek feleink, és biznak: meg ne gyalázzuk,
Mellyet ezig szerezénk jól emberkedve, nevünket.
Kétszer elüztük már falainktul bátoron őket,
Hidgyük, mostan is ád diadalt hadainknak az Isten.
Nincsenek a’ Magyarok távul. Nádasdi, Enyingi,
És Erdődi Tamás a’ Bán; Tahi, Dersfi, Turóczi,
Draskovics és Forgács; nem lészünk hagyva magunkra.
Szeghegyi Zágrábott. Kerekesrül hir vagyon, ő is
Hogy most szállt be derék ötszáz külföldi lovaggal.
Isztria fegyveresit Paradízi vezéreli: Károl-
Vár*
Károlyváros (ma Horvátország).
Ligetit csőves seregének*
Tüzérség.
tette fejévé.
Isten után illy ’s ennyi hadak védelme elég leszsz,
És a’ tí kezetek, megtartására Sziszeknek.
Hogyha ki nem bátor hoszszasb vívásra közöttünk,
És hüledez félelme miatt: most szélnek eredgyen,
’S élelmét ne fogyaszsza derék bajtársinak ittbenn.
Senki Muzulmánnal ne beszéllyen; senki, az ostrom
Míg tart, a’ várnak feladását szóba se hozza.
Isten előtt kiki esküdgyék most ujjonan a’ vár
Oltalmára Királyunknak hűséget; azon kül
Esküdgyék kiki társának, lelkére, kimultig
Hogy nem haggya helyét, sem társát nélküle veszni.
Nem hiszem; ámde lehet, hitebontó hogy kerül itt is:
Megmondom, kit ezen bünben lelek, életevesztett.
Várnagyi tisztembül ha kitérek: szurjatok által,
Mint ki kemény törvényt szerezék, ’s megszegtem az első;
Ám fogadom, hogy ezért eggy csöpp vér sem foly eremből.
Tudgyátok, legelől szoktam harczolni vezértek,
’S e’ nemes erkölcsben most sem hág senki előmbe.”
Igy szóllott az erőslelkű papi várnagy az őrző
Kis hadhoz; de belül gondoknak gondgyai nyomták.
Más részen gyüjtötte Haszán minden felül Osmán
Kontyosait, valamerre kinyult birodalma hazánkban.
Pécs, Sziget, Esztergom, Nándor, Tömös, és Fülek, és több
Várakbul szaporítva hadát iszonyúra nevelte.
Negyvenezer fegyverviselő jöve Bányalukába*
Banja Luka (ma Bosznia-Hercegovina).
Öszsze tavaszfélen, lovas, és gyalog. E’ kivül a’ sok
Kukta ’s peszér, prédára lesők, ’s más csöppüs elegy nép.*
Csepűs, tarka, alja népség.
Pattantyúja: sudár ’s falrontó számra felesb volt
Kelletinél; harmincz sajkát fáraszta vonások
A’ Száván. Vágó barmok csordái pazarló
Bőséggel követék, és minden egyébnemü élet;
A’ Török illy számmal tartott, és illy nagy erővel
Kulpa felé a’ Száva körül, ’s megszálla Sziszeknek
Környékén. Memi Bég legelőbb hidat üttete gyorsan
A’ vizen, és gyalogit rajt általvitte tövébe
A’ várnak; de Haszán túlfélen járata tábort,
’S Kurt Béget, hitehagyta Olaszt, küldötte Juracshoz
A’ beszorított várt felkérni nevére Murátnak.
„Mondd, így szólla Haszán Kurt Béghez, mondd meg az ebnek,
A’ Jézus papjának, urát hogy nézze Murátban,
Isten után kihez e’ földön nincs senki hasonló.
Értse parancsolatom: még ez napon adgya fel a’ várt.
Tudgya meg: itt nem vesztek üdőt; ’s ha továbbra halasztya,
Bár papucsom talpát nyalogassa, lefejtetem élten
Bőrét, ’s úgy vetem őt konczonkínt éhes ebeknek.
Nyolczvanezer hivvel vagyok itt; ugyan annyi van utban;
Jaj leszsz a’ földnek, mellyet megszállok ezekkel!
Vén, gyerek, aszszonyi nép, hacsak a’ föld nem nyeli, kardom
Éle alatt hull el, ’s még magnak sem hagyok élőt.
Esküszöm: a’ Német Császár ki nem ássa kezembül,
Bár eggyig valamennyi hadát felgyüjtse Sziszekhez.
Vagy bizik a’ falban? vasbul legyen az, de berontok
Rajta, ’s Murát zászlója lobog holnapra szegélyén.
Mondsza: hijába Haszán nem szóll; sem kérni szokása
Hitvány szolgáját, kinek élte halála kezében.”
Ezzel ereszté el követét a’ Bosznyai Bassa.
Elvégzé Kurt Bég hagyomását gőgös urának
Ránczos homlokkal, ’s e’ választ vette Juracstul:
Jézus papja vagyok; de azért a’ kardra is illik
Felkenetett markom. Fenyegessen mást urad, engem
Meg nem ijeszt. Jól tudgya kivel van dolga. Ha ember,
Üssön rám: nem azért vagyok itt, hogy szembe se állyak.
Félékenyt gondol bennem, ’s ezt vajki csodálom;
Ám jut eszébe, taval hogy vélem valla kudarczot.
Nyolczvanezert számlál, mondád, a’ Bosznyai tábor;
Annyival a’ szégyenvallásnak piszka nagyobb leszsz
Rajtatok, és jelesebb a’ hir, melly ránk marad ebbül.
Bőrömet éltemben, fogadom, nem láttya lefejtve,
Sem fejem árában nyelvemtül talpa nem ázik.
És: ártatlanokat hogy szoktatok ölni, nem ujság
Nálatok, emberi vér kiknek fördőtök, italtok.
Hogy bizom a’ falban, van okom; de az Isten az első,
A’ ki segítt, ’s viadalmunkban lankadni nem enged.
Hogy feltüzze Haszán zászlóját holnap: az álom;
Mondani könnyű ezt: de ki fél csak puszta szavaktul?
Várnagyi tisztemben, papitársim mellyre emeltek,
Büszke vagyok, ’s szeretem, hogy üdőt unalomra nem adtok.
Nézz szemeikbe ezen hősöknek: mellyike sárgul
A’ szálkás izenetre? kinek jut eszébe halála?
Míg ezeket ki nem irtya Haszán; míg engem az élők
Számábul ki nem olt: Sziszeket bé nem veszi; csak holt
Testünkön férhet hozzá; mondd ezt meg uradnak.”
A’ követ így ment el, menydörgő szókat okádván
Viszsza, ’s menet közben Juracsot fenyegette kezével;
És a’ pattantyús eggy ágyút gyujta utánna,
Hogy tudhassa Haszán, mint leszsz próbája fogadva.
„Férfiak! itt az üdő, mondá Juracs; ámde ne féllyünk;
Él, és oltalmaz, bizzunk! bennünket az Isten.
A’ haza sem hágy el; fordul majd jobbra szerencsénk;
És ha reánk Isten veszedelmet külde, fogadgyuk
Víg szívvel: ne szomorkodgyunk: leszen értte jutalmunk
A’ jobb életben, ’s maradékink áldani fognak.”
Elvégzé szavait, ’s kiderültt homlokkal az őrzet
Zászlóját nyujtá Juranics Lászlónak. Ez öcscse
Volt vala báttyárul. Tőnemzetsége vitézül
Szolgált, még miüdőn Kálmán birodalma virágzott.
Őse magyar születés. Hajdan neve Györfi; de minthogy
A’ tót földön adott jószágot néki Királlya:
(Érdemeit hadban szerezé;) oda vitte lakását,
’S lassanként Juranics lépett a’ Györfi helyébe. –
László, kedves öcsém! szóllíttá báttya az izmos
Hőst; vérem vagy ugyan; de nem ezt nézzük ma: vitézség,
A’ lélek nagysága, halált melly megvet, az első.
Tudva jelességed nálunk. Ismérjük erődet.
E’ kincset kezeidre bizom; légy ember. Utolsó
Csöppvérig tartsd meg, soha hogy ne rutítsa pogány kéz.”
„Várnagyom, és bátyám! köszönöm, hogy öcsédre tekintél
E’ tiszttel, felelé; meglássd, hogy nem pirul értte
Arczám, sem téged nem epeszt a’ fájdalom, engem
Hogy választottál. Hitemért, és édes anyámért,
(Érdemes e’ szent nézve hazánk;) leszek áldozat inkább,
Hogysem ezen kincset haggyam választani tőlem.
És, noha esküdtem melléje; de esküszöm ujra:
Hallya meg ég és föld: meg nem foszt tőle török kar
Míg leszek épségben, ’s ereim melegítti futó vér.”
Ezt csak alig végzé, Memi Bég megereszti tüzelgő
Ágyúit. Sürü záporkínt a’ falnak arányzott
Glóbisok omlottak. Reneg a’ föld, mint mikor a’ meny
Rettenetes dörögése alatt rázkódni szokása.
Nincs szünet éjfélig: de sehol rés nem nyilik; a’ bel
Épületekre szakad foganatlanul a’ tüzes érczár.
Szorgosan a’ Várnagy járkál tisztének utánna,
Biztat is, és oktat; nem lel kit feddeni kellne:
Olly jelesen forgatta magát hadinépe Juracsnak.
Már felfalta Haszán Sziszeket; már gőzös agyában
Főzé a’ fényes diadalt: mint küldi Bizantzba
A’ lenyuzott fejeket; – vad öröm, ’s embertelen erkölcs!
Ennyi üdő forgása után sem tudsz-e kiveszni! –
Mint a’ zászlókat Sophiának ajándokul;*
Elkobzott hadi lobogókat hadizsákmányul (a Hagia Szophia a szöveg korában a legfőbb isztambuli mecset).
a’ rab
Ifjakat ezrenkínt a’ nagy hét tornyu piarczra.*
A Héttoronyba; Isztambul délnyugati szomszédságában, a Márvány-tenger partján fekvő hét tornyú erőd, mely többek között börtönként szolgált.
Ámde nem úgy tartotta magát a’ várbeli hadnép,
Hogy Memi Bég hozzá könnyen férhetne, vesződék
Éjtnapon ámbátor már harmad virradat olta.
Méreg emészti Haszánt; dúlfúl, tajtékozik ajka,
Hogy Memi Bég késik; ’s szóllítván Jussuf Agáját,
Általa ezt izené: a’ Bégnek mondd meg: utólsó
Napja ez éltében, ha Sziszeknek még ma falárul
Nem látom Mahomet zászlóját lengeni. Félénk
Aszszony-e, hogy hitvány esztragfészeknek alatta
Veszteget annyi üdőt, és csak kérődzik ökörkínt?
Ássa ki a’ rókát, ha ki nem csalhattya lyukábul.
Küldök ezer Jancsárt még hozzá, ’s esküszöm Allah
Szentségére: ha fel nem hág, megfojtatom ez nap!”
Ő így menydörgött, büszkén simogatva szakállát.
Jussuf ezer Jancsárt felvesz, ’s vele nyomton elindul.
Titkon öröm fakadoz fel benn, hogy rá vala bizva
Feddeni a’ Béget, kit rég nem szenvede gyomra,
’S a’ keserű izenést ezokért epelében adá fel.
Tűz szökik a’ vívó Bégnek képére, Haszánnak
Mocskait ellenségétül miüdőn meghallnia kellett.
„Mit Memi meg nem tesz, felelé; meg nem teszi két olly
Vénkofa, millyen vagy te; ’s tudom, ha szakállod arasszal
Hoszszabb lesz, sem előzöd meg hadi fordulatokban,
Kit te mazur! mocskolsz, ’s mondasz kérődzni ökörkínt.
Gondolod, a’ Gaurok, mint félénk fecske, vagy esztrag
Szárnyra emelkednek, ’s haggyák a’ fészket ürültten,
Szikravető szemedet mihelyett a’ falra mereszted,
És bő torkodnak rikogása fülökbe csapódik?
Kétszer hajtottam neki lelkes népemet éjjel,
Nappal is annyadszor; ’s ámbár rést törtek az ágyuk,
Hasztalanul lőn a’ rohanás: oda félezer ember!
Mért, ha Haszán gondollya, papot hogy tréfa kiásni:
Mért taval ő maga hát Juracsot ki nem ásta Sziszekbül?
Mondani könnyü dolog: „Mahomet zászlója lobogjon
A’ falon ez nap még;” hiszen ezt, ki, ha én nem akarnám?
Úgy, de mit ember akar, nem esik talpára gyakorta.
Vagy te az öszvérnél öszvérebb! nem tudod azt még,
Hogy milly munka Magyart meggyőzni, ha összefogódzik?
Véled-e, hogy Szolimánt nem törnék izre Mohácsnál,
A’ közjóra ha eggy akarat volt volna közöttök,
’S nem felekeznének; vagy Mátyás tartana kormányt?
Hogyha vitézebb vagy nálamnál; hogyha legényid
Jobbak, mint ezek itt: a’ rókát ássd ki lyukábul,
Szórd el az esztragnak fészkét: e’ gyermeki munkát
Én örömest látom, nevedet hímezze dücsőség
Ámbátor, ’s viszon én csorbát szenvedgyek ez által.”
„Sok szavad elnyögtem, Jussuf felel; Allah! kerülne,
Csak toll nőne reád, csacsogó jó szarka belőled.
Jól mondotta Haszán: aszszony vagy, félelem ülte
El szivedet, ki magad lelegetsz ijedésre magadnak
Álom-okot, ’s hadinépedet is rettegni taníttya
Roszsz példád. – Te henyélly bizvást; én nélküled ejtem
A’ Gaurok fészkét szemeid láttára ma kézre.”
Ezt mondotta, ’s kevély léptekkel méne továbbad,
És négy pattantyút szegezett a’ főkapu ellen.
A’ tüzelés védelme alatt lábtókat2
Lábtó. lajtorja, Leiter. u. o.
előre
Mozdított; sok csáklavivő késérte ’s körömvas.
Ütteti a’ dobokat; lángol szeme; szitkokat ordítt
Szája Sziszekvárára ’s Juracs várnagyra kevélyen.
Így ért a’ fal alá. – E’ köztt a’ várbeli őrzet
Nézi, mi történik, ’s készültten várja lövésre
A’ hevesen rohanásnak eredt Jancsárok Agáját.
A’ várárkot elérték már, fellülrül az apró
Fegyvereket miüdőn legjobb foganattal ereszték
Ellenek a’ Magyarok. Sokat elhagya élete akkor
Jussuf népe közül, ’s még többet második izben.
Nem busul ő még is, hanem a’ holt testeken által
Hajtya Muzulmánit tüzelés köztt szinte tövéig
A’ falnak; ’s noha veszt népben, felerőlteti még is
A’ hágcsós szereket, ’s már kezdnek mászni, miképpen
Macskák, a’ horgaskezüek; noha volt, ki hanyatlott
Viszsza, vagy a’ zuhogó kövek által főbe találva;
Vagy mivel a’ kapacsot morzsás hasadékba akasztá,
Nem tarthatta magát, ’s testének terhe levonta.
A’ földrendíttő ágyúk bömbölnek azonban
Folyvást. – A’ Kulpára nyiló kapu szenvede főképp,
Mellyet Fintics alatt másfélszáz Karniol*
Karniola tartományának lakosai (ma Szlovénia).
őrzött;
Nem szünik a’ glóbis-szórás pillantatig; elvég
Egyszeriben széllyel pattognak rudgyai, ’s Fintics
Kétszerhat hőstársaival lelketlenül eldül. –
Jól végzéd nagylelkü vitéz! pállyádat: egekbe
Kelt nemesebb részed; ’s noha tested földben enyészik,
Nem haltál meg egészen azért: hired és neved él még,
’S élni fog, a’ haza míg szent áldozatokra figyelmez.
Nincs kapu már, ’s mi gonoszb, a’ rémültt Karniol ugrál
Félre, ’s szabad nyilatot tágítt a’ dölyfös Agának.
A’ Török erre üvölt, ’s már kezd a’ várba nyomulni,
A’ veszedelmes eset mire lőn tudtára Juracsnak.
Ott terem ő, ’s valamint a’ kérlelhetlen oroszlán,
Fészkében kit abajgatnak: nem nézi veszélye
Nagyságát, hanem öl, szaggat, mit körme közé ejt,
Mindent: úgy Juracs itt. Részínt igazíttya szavával
Harczosait; részint Törököt vág és fogyat ő is.
A’ csata mind inkább dühösebb kezd lenni. Kivülrül
Tódul az ellenség befelé, ’s ordítva Murátnak
Feltüzi zászlóját. Juracs így szóll erre: „vitézek!
A’ félhold ne uralkodgyék a’ duplakereszten*
a török félhold mint zászlós jelkép a magyar kettős kereszten.
Míg pihegünk, ’s jobbunk a’ kardot birja, Sziszekben!
Lássa hazánk bennünk hiveit vérünknek utolsó
Csöppjéig, ’s multt évi nevünk most meg ne gyalázzuk.”
Ezt mondotta, ’s rohant a’ Váltót híva segédül.
A’ keseredt lélek, ’s a’ felgyultt vér az erekben
Többszörös ingert ád, ’s az erőt kettőzteti: mostan
Igy volt a’ Várnagy. Nem elég a’ fegyverek árja
Ellene: ékre szedett csapatával ronta keresztül
A’ makacsul vívó Törökön. Mind küldi halálra
A’ kit szembe talál és lát kanyaríttani kardot,
Igy jut el a’ zászlóviselőhöz: Nem te pogány eb!
E’ rongyot, harsogta; hiszem, nem fészkeled itt meg!
És neki sujtya vasát. Eggy vágás a’ török öklöt
És vele a’ lobogó szárát rézsutra hasíttá.*
Kettéhasítja.
A’ Török eggykezü bár, ’s a’ zászló vérbe tiporva
Lába előtt ázik: de azért nem kére kegyelmet,
Sőt iszonyúbb dühhel jobbkarját méri Juracsnak;
Ámde hijába! emez jobját is szabta rövidre
És átfurta szivét az egészen csonka pogánynak.
Testhalmot hagya itt; fennálló nem marad eggy is
Ellensége közül; de bezeg forr a’ kapu torkán
A’ Török, és nyugodott csapatokkal tölti hijányát.
Más esnék kétségbe: Juracs, hol erőre kevesbé
Támaszthattya magát, észtül kölcsönze tanácsot.
Hátamögé csatarendének szerkeztete titkon
A’ kapuval szemköztt két ágyut, ’s hirtelen a’ sort
Felbontván, az előnyomulókra bocsáttya dühölgő
Menyköveit. Terül a’ Jancsár egymásra: kevésnek
Élete mentt: ki vagy arczra bukott, ’s szinlette halálát,
Vagy vala még hátul, ’s lelkét bizhatta inára. –
A’ kapu megtisztult; csak holt dögtesteket, és eggy-
Két rikogó Törököt lehetett szemlélni közöttök
Félholtan – szomorú látás! fetrengeni vérben.
Rőzsékkel szaporán beraká rész a’ kapu torkát,
’S közbe tipor követ és agyagot: rész irta Muzulmánt;
Mert ki szorult a’ várba, magát forgatta keményen. –
„Győztünk! mondgya Juracs; hálá a’ mennyek Urának!
Rajta derék ifjak! mi vagyon még hátra, kevésbül
Áll letiporhatnunk;” ’s bevegyült már a’ csatatüzbe,
Eggy hajdú mikor érkezvén harsogja: „Vezérünk!
Roszsz hir Uram! falon a’ Törökök: lehetetlen öcsédnek
Ott nem veszni, hamar ha segédet nem nyer: özönkínt
Hág fel az ellenség a’ falnak felszeri csucscsán,”*
Tetején.
A’ remegő követ így szóllott. A’ várnagy azonnal
Egy csapatot kiszakaszt, mennyit lehet illy szoros ügyben,
A’ többit Siklósi alatt harczolni marasztá,
’S elsietett. Csapkodgya fülét meszszünnen az éles
Kardpönögésbe vegyültt ’s ezeket szaggatta sikoltás.
Jussuf az elsők köztt Juranicsra tör. Áldozat immár
Sok Magyar és Horvát az Agának görbevasátul.*
Görbe pengéjű török kard.
Már közel a’ két hős egymáshoz: „vége ma, úgymond
A’ Török, éltednek; hirt mondani küldlek ezennel
Fintics után;” ’s neki mérte kemény hajtással aczéllyát.
„Nem féltem, felelé Juranics: még ekkorig eggytül:
Most tőled félnék, magyar ember, hegyke pogánytúl?
Futtattam Törököt, de futó nem voltam előtte
Még soha: illy szégyent nem kenhet senki nevemre.
Esküszöm, olly könnyen meg nem mensz, mint ide másztál:
Itt leszen a’ temetőd, két lelked volna is ámbár.
Szóllyon ezen szálkard hozzá ’s végezze ügyünket;”
’S zászlóját feszesen tartván az Agára szalasztá
Vérontó kardgyát: de sem az, sem ez ártani nem tud
Ellentársának, ’s csak üres vágásokat ejtnek
Eggy üdeig. Neki mérged utóbb, és csalfa szökéssel
Jussuf alája kerül Juranics jobjának, aczéllyát
Mellyéhez tüzvén: de saját vesztére: az ifju
Hős mivel észrevevén a’ gyilkos szándékot, által-
Fogta, ’s hatalmátul megfosztván, fojtani kezdé
Félkézzel, vaskarja között hogy szinte nyikogna.
Az feszeleg, harap, és rugdal, káromkodik, ajkán
Túr epetajtékot, hány duzzadt két szeme szikrát:
„Igy kellett, Juranics mondotta, kezembe kerülnöd
Büszke pogány! Mahomet jőjjön bár értted, az ördög
Kedvese, meg nem vált ’s most mingyárt véle beszélhetsz;
Ellenem adgy be panaszt, ’s kérj boszszut tőle fejemre.”
Erre kacsot vete lábának, ’s a’ földre letürvén
Rátapod, és dobogó mellyén lelkének utat nyit.
Elválasztja fejét azután, ’s zászlója hegyére
Felnyársollya, Juracs szintén mikor érkezik öcscse
Védelmére; ki a’ győzőt mint látta: „reményem
Meg nem csaltad öcsém! mondá, ’s új fénybe borítád
Nemzetségünket.” ’S röviden végezve dicsérő
Szóllását, oda ment, hol az őrizet ingani kezde.
Mert Memi Bég féltette nyakát, netalán ha szerencse
Kedve szerínt szolgál a’ vérszemü ’s pajkos Agának,
A’ lélekvesztő zsineget*
Selyemzsinór, a szultáni büntetés (megfojtás) eszköze.
várhattya Haszántul.
Ő is ellőindíttya tehát Jussufnak utánna
Népét a’ foglaltt fal alá, ’s lábtókra3
Lábtó. lajtorja, Leiter. u. o.
noszollya,
Kedvetlent ’s akarót eggyütt; mert volt ki sikamlott
Már ez előtt a’ falrul alá; és volt ki sebének,
Mellyet az ostromban tege vett, fájdalmait érzé,
’S csak hidegen forgatta magát, mint szinte vezére.
Uj szivet új lelket vőn a’ vár őrzete Jussuf
Este után, ’s erejét kettőzteti Hadnagya gyujtó
Serkentése. Nem irtózik tékozlani vérét
Senki. Rohant rész a’ felmászók ellen üvöltve,
És sodrotta alá, valamint a’ menykövek, őket;
Része az utszákban dühödő Jancsárokat ölte. –
Ezt Memi Bég hogy látta, ’s fejét az Agának akasztva
A’ várfokra tüzött zászló élére: ijedten
Hátravoná népét, sebesit nem szánva, kinok köztt
’S a’ vívó szerszámokat is mind hagyta bitangra.
Vége van a’ harcznak. Győzött Juracs: eggy Török élve
Nem maradott. Néhány lélegzőt hallani még csak
A’ nehezen válás kinnyával küzdve hörögni.
A’ várbéli cseléd, ’s minden fegyvertelen a’ dög
Testeket elhordák, förtelmes testeit Osmán
Kölykeinek: de sajáttyaikat kriptába temették.
A’ Várnagy letevé az aczélzott mellyvasat, és a’
Réz sisakot. Legelőbb lemosá a’ vérrel elegy port
Fáradt tagjairul; ’s azután egyházi diszében
Harczos társaival sietett bemutatni adóját
A’ szent hajlékban könyües képére borulva.
Másnap hajnal előtt küldé Erdődihez öcscsét:
„Vidd hirül, így szóllott; hogy győztünk isteni karral;
Mert ím ennyi Pogányt megtörni nem emberi munka
Volt; minthogy ha velünk ő nincs, el kell vala vesznünk.
A’ csata melly véres volt légyen, előtte beszélld el.
Érdemidet, valamint méltó, tudtára adandom
Én magam, a’ kegyes ég éltemnek hogyha megenged
Akkédig, vele míg szóllásomat ejthetem. És mondd:
Győztünk mostan ugyan; de Haszánnak mérge dühösbé
Lett ezzel, ’s a’ kecskedarázs fészkére ütöttünk.
Nem marad ő veszteg: mérgét kiokádgya maholnap
Ránk, hadinépének fele ámbár veszszen is itten.
Sok mi sok, és mi kevés, nem okosság mondani soknak.
Rettenetes tábor pözsög ott a’ Kulpa körékén,
Láttyuk jól: mí csak tizedét sem teszszük azoknak.
Ők épek: nálunk fele vagy több, rakva sebekkel,
Kiknek gyámol kell inkább, ’s készülni halálhoz,
Nem hogy harczra velünk kelhessenek a’ Török ellen.
Jöjjön azért Zágráb kulcsához minden erővel
Mentül előbb. Kis késedelem nagy kárba taszíthat
Bennünket. – Te pedig gyors légy, ’s Erdődi szavával
Viszsza siess hozzám: tudgyam, mit várhatok onnan.
Késérőd legyen édes öcsém őrlelke hazánknak!”
’S a’ követ elsietett mielőtt a’ hajnal eredne.
Eggy Spahit a’ Bég is követül lódítta Haszánhoz,
És izené: „mondd meg, kit küldött, kedves Agája
Rókalyukat pörkölni akart, ’s bele fullada, Jussuf.
’S csak ha magát vesztné, haggyán; őnvétke hogy úgy járt
A’ hiu markapökő: de kinek nem fája vitézink
Elhullása? Derék Jancsárink eggyig elestek
A’ hebehurgya miatt, ’s népembül is elvesze kétszáz.
Aszszony-e hát Juracs, és gólyáknak fészke-e a’ vár?
Nem vagyok én a’ hadviselésben tegnapi gomba
A’ Magyarok földén. Az oroszlánt, mondani szoktuk,
Körmérül, ’s a’ Szittya Magyart ismérni csatázó
Lelkességérül. Szó nem rendítti meg őtet:
Fortély, fegyver, erő, hadinép sokasága, szerencse,
’S legfőbben ha tudunk bomlást támasztani közttök,
Vagy, ha Királlyokkal hozhattyuk visszavonásba:
Igy lehet a’ Magyaron diadalmat nyerni. – Tanácsom
Hogyha Haszánt nem bántya: vagyon más módgya kiásni
A’ harapós rókát, és széllyelszórni az esztrag
Fészket: várjon üdőt; népét nyakra főre ne hajtsa
Mint Jussuf. Nem erőszak szül mindenha szerencsét,
Sőt többször veszt az, nyakasan ki sietteti dolgát.
A’ hatalom soknál csak képzeltt; néha ki gyarlóbb,
Vészen erőt amazon. Kétes koczkára ne bizzunk
Illy tárgyat. Vagyon ember elég: bekerítteni könnyü,
És minden bemenő életnek elállani uttyát.
Addíg is, mert gyönge vagyok; tege és ma leolvadt
Szép seregem majdnem félannyira mint volt;
Legkevesebb haladék nélkül pótollya hijányom.”
A’ Spahit így küldé Memi Bég, bánatba-merülttét
Játszva kivül, de belül szívét örömérzet emelte,
Ellenségétül, hogy mentt leve, semmibe tudván
A’ kárt, a’ szégyent, közösen melly őtet is érte.
Kedves volt Juranics Zágrábott. Gyüjte Tanácsot
A’ Bán Tiszteibül tüstént, ’s meghallgata kitkit.
Őmaga szóll legutól: „Sziszeket, mondotta; halálig
Kell, Uraim! védelmeznünk. Ez kulcsa hazánknak
Emberi munkálat ’s természet ajándoka által.
Elvették Vukovint: Petrínia, és Szelin*
Észak-horvát központok.
elkelt:
Vért izzad Turopol*
Turopolje: község Horvátországban.
termékeny földe: Monoszló,*
Község Veszprém megyében.
Ősi örökségem rónává téve kesergi
Régi erősvolttát, ’s nincs benn oltalma megyénknek:
Hogyha Sziszek sem leszsz, Zágrábig kóborol a’ vad
Ellenség. De szivünk érzése is ösztönöz el nem
Hagyni atyánkfiait; ’s kik véreket ontani érttünk
Nem kéméllették, mí meg nem váltyuk-e őket?
Zsoldosaink vannak, kitanultt és régi vitézek
Többnyire. A’ Nemes is felkészült ’s várja parancsom.
Holnapután, Uraim! szállyunk táborba Sziszekhez;
Rakjuk meg néppel: hadiszert és életet adgyunk
Oltalmokra, tovább ha az ostrom tartani fogna.
A’ sebesek pedig és kórok költözzenek által:
Szárnyam alá fogadom mártírjait a’ közös ügynek.
Tí pedig, ezt mondá Juranicshoz; bizzatok addig
Istenben, ki hatalmas erőt a’ gyönge tagokba
Önteni, ’s a’ hejazó*
Fennhéjázó, kevélykedő.
büszkét a’ földre tapodni.
Nem szoktam valakit szómmal megcsalni; megállom
Mostan is. A’ szegzett napon ott leszek: a’ falat addig
Védgyétek fiaim! mint védnetek engedi Isten.”
A’ Bán ezt izené Juranicstul viszsza Sziszekre,
És hűségre serényítvén, elereszti Tanácscsát. –
A’ csatazajt hallotta Haszán, de vakítva vitézi
Számátul, ’s bizván Jussuf Jancsáriban: a’ jó
Hirnek vártta között vigadott, ’s a’ háremet*
a többnejűséget megengedő (főleg mohamedán) országokban egy főrangú férfi feleségeinek és ágyasainak elkülönített lakosztálya.
őrzé
Akkor is, a’ vártul Memi Bég küldöttye mikorban
Bényargal, ’s kékültt ajakán kifakasztya, mi történt.
Erre Haszán merevedni előbb ’s változni szinében
Kezde különfélén; azután hogy tére magához,
Igy pattog: „te gonosz hirnek postája! miképpen
Bátorkodsz fülemet tompíttani annyi Muzulmán
Veszttével, soha kit bal eset szomoríttani nem mert
Ekkédig? Vagy hátha hazug mese, a’ mit előttem
Kérődztél, ’s az Agát Memi Bég oltotta ki? – Vagy ha
Mind ez igaz: ha te nem tudtál odahalni vitézebb
Társiddal: magam én kiszalasztom lelkedet. Erre
A’ Spahit átvervén, vérét a’ földdel itatta. –
Kit heves indulatok birnak, ’s esze tartani kormányt
Nem győz a’ szivnek lobogó forralmai ellen:
Illy ocsmány ’s iszonyú tettekbe gyakorta szövődik:
Veszti az ártatlant idegen vétségnek okábul;
Míg nem az isteni kéz boszszúját huzza magára.
Elfordíttya Haszán a’ holtrul kékes epével
Mocskoltt arczáját; eszi méreg, nyelve botorkál;
Végre kezét mellyére tevén, markollya szakállát,
És így szóll: „fogadom hitem Istene Allah! nevedre,
És tereád Mahomet, ’s a’ szent városra: szememnek
Nem leszen álma előbb, sem szájam nem harap étket:
A’ Jézus papját míg bé nem sózom Agámért,
És valamennyi Gaurt, ki Sziszekben töngeti lelkét.
Elrontom Sziszeket: kő nem marad a’ kövön épen,
’S a’ rónára levontt falakat felszántom ekével,
Mellynek sebrágó jármát vontattya keresztény!
Illy kárt, illy szégyent az igazhitü el nem ereszthet
Boszszúltlan! – Legyen e’ fészek példára kitéve.
Eltörlöm Sziszeket, ’s mindennek jaj, ki keresztény!
Van népemben erő, van eszem: nincs részeken olly Szent,
A’ ki Profétánknak meggyőzné égi hatalmát.
Majd reszketsz Magyar, a’ félhold ha szemedbe lövellik,
’S csillámlása keresztednek megemészti világát.
A’ Görögöt régen Mahomet szent népe tapodgya,
Rajta hatalmunkat gyakorollyuk; férfia szolgál,
Aszszonya is szolgál, ’s szüzeit kényünkre szedettyük:
Többen-e a’ Magyarok, vagy erősbek-e? Már fele körmünk
Köztt sanyarog, ’s nem sokba kerül birakozni felével:
Könnyebb a’ darabot megtörnünk, mint az egészet,
És mivel értelmek szanaszétt futos, annyival inkább.
Ért hozzá Memi Bég, mint kellyen bánni Magyarral!
Így ő gyermeket oktasson, kit vázak ijesztnek.
A’ Magyar elromlik, ’s elromlott már is. Az Istent,
Istene hogyha vagyon, ’s vallását, hány, ki böcsülné?
Méltó minden okon, hogy hajtsunk rajta. – Utánnok
A’ Németre ütünk. Elpusztul mindene. Nem leszsz
Hagyva barom munkára ’s ekéhez férfiu magzat.
Emberem a’ Frankság:*
A frankok a szövetségeseink.
nincs is mit félnie tőlünk:
Szítta Muzulmánhoz mindenkor, válva hitének
Sorsositul, fényes Portánknak mennyi javára! –
Örvendgyen Színán! lelked; megkezdeni jó volt
A’ frígyet. Hiszen a’ Magyarok többszörte hitekkel
Megcsaltak! Lebeg eggy gyönyörű történet előttem,
Melly ezer évek után sem jő feledésbe: Mohácsnak
Másoda leszsz e’ tér; (volnának vajha felesben!)
E’ tér! melly nevemet majdmajd örökítteni fogja. –
Nagy Szultán! készülly: jó hir hallása ne ártson
Kellemes éltednek, mellyet fogsz hallani rólam:
Nem sok üdő multán ez lészen gyöngye korodnak. –
Van pórázom ugyan; van lánczom: semmire nem kell
Most láncz és póráz. Kisdednek az annya hasában
Sem lészen kegyelem: mindent kardélire hányok!
Nem nagy bajba kerül Zágrábot elejtnem inárul,*
Térdre kényszerítenem.
’S hévfördőt Gaurok vérébül adatni magamnak:
Mert lobogó tüzemet nem egyébb olthattya meg ennél.”
A’ furiák ezeket rakták nyelvére Haszánnak,
’S dörgeni megszünvén hadait szerkezteti öszsze.
Elsőben Meminek négy ezret külde Sziszekhez,
És izené: „a’ várt szorosan bekerítse: ne haggyon
Akkora rést, mellyen csak egér átférne, rakatlan,
Hogy fene végzését eggy lélek is el ne kerüllye.
Jól alakoskodgyék: folyvást fenyegesse csalóka
Ostrommal; de ne ütközzék, sem falra ne hágjon,
Míg az itélet nagy napját tudtára nem adgya.”
Futtata gyorskövetet lélekvesztében azonnal
Bányalukába, hogy a’ pattantyúk ’s más hadi szerszám
Késedelem nélkül legyenek küldetve Sziszekhez;
És valahol valamennyi vitézt gyüjthetne Ramaddin
Pozsgábul:*
Pozsega megyéből (ma Horvátország).
Törököt, Ráczot, késérje utánna.
Gondba merülve Talismánnyát szóllíttya: „hitünknek
Papja te! mondsza nekem: szent könyved biztat e jóval
Rettenetes hadi munkámban, ’s Mahometnek ügyében?
Nézz bele. Szinléstül távul légy. Meg ne hazudtold,
Hogy kedvezz, valamint gyermeknek, az égi jelentést.”
A’ Pap emezt felelé: Uram! engedek; ámde ha Allah
Jót nem igér, ne neheztelly rám: én nem vagyok Isten,
Embernek hogy kedve szerínt jót osztani tudgyak,
És te sem azt akarod, hogy vétsek szent hitem ellen.”
„Azt akarom, harsogta Haszán; hogy meg ne hazudtold
Tisztedet, és igazán jósolly.” A’ birbitelő Pap
Földre mereszti szemét; szavakat morog, emberi nyelven
Érthetlen szavakat; morzsolgat öt árpaszemetskét
Újja között: azután a’ könyvet nyittya; magában
Dörmögi bűbájos jóslását, ’s végre profétál
Illyképpen: „mivel Alláhnak szentsége szidalmat
El nem tür, te kit illettél sérelmes ajakkal;
És mérthogy Színánt a’ frígybontásra tüzelted,
Hogy dulhass foszthass; ’s nincs benned béke szerelme;
Mérthogy igazhitü vért, ártatlant! onta kegyetlen
Kardod: az Isten is elhajlott, ’s megvonta kegyelmét
Tőled; napjaid elteltek; nem halsz meg az ágyon,
Sem temetésednek tisztesség nem leszen adva.
Látod előbb, ’s nyiladoz szomorú szived értte: miképpen
E’ roppant tábort veled együtt nyomja gyalázat,
És kétségbeesik lelked holtodnak előtte.
Engem is a’ te bünöd fojt meg, ’s nincs messze halálom.”
Nem szóllott többet. De Haszán kiragadgya kezébül
Mérgesen a’ könyvet: „nem biztam sorsomat erre,
Igy dörögött; és én hiszem ám, hogy benne jövendők
Volnának foglalva, ’s te is hogy jóslani tudnál
Szemtelen! a’ ki reám ezeket most főzted agyodban!
Nem vagyok annyira vak, hogy szemfelnyitva ne lássak,
És fényes délben; ’s a’ Kulpavizébe hagyíttá
Átkai köztt, és a’ sátorba rekeszkedik ezzel.
Már pirul a’ nagy nap; széllyel szaggattya az éjnek
Felhőit, ’s rezegő sugarát harmattal itattya.
Tiszta az ég, a’ rettenetes történet alatta
Hogy láttassa magát. Leereszkedik eggy kegyes Angyal,
Fenntartója dücső tetteknek, könyvet öléhez
Kócsolván, mellynek hószin levelére felírja
Dupla keresztünknek diadalmát; a’ magyar erkölcs
Fennségét a’ had mezején, ’s a’ hősök erősbit.
A’ seregek Turopol térén táborba gyülének,
Nyolczezer, és hatszáz. Közepett Erdődi megállván,
Igy intette hadát kegyesen: „mindenre, Vitézek!
Elszánttak legyetek: győzésre, halálra! az Isten
Végzését mivel embernek nincs adva, hogy értse.
A’ dolog és a’ nap választó. Sorsa hazánknak
Innen függ. Kezetekbe tevé, mit nem lehet áron
Adni, szabadságát, ’s fennlétét relligiónknak.
Sirnak az elfonnyadt kicsinyek szüleiknek ölében,
Kik nékik keserűbb emlőt bonthatnak ürömnél;
Láttok-e itt falvat, hol előbb száz ’s annyi virágzott,
’S termését költé? nincs eggy is! puszta vidékünk!
Láttok-e itt pásztort a’ nyájnak utánna huzódni?
Nincs pásztor, nincs nyáj! a’ fű prédája Pogánynak.
Igy legyen ez mindég? ’s ha ma győz, így lészen utóbb is.
Kéri Juracs segedelmünket: kéretlen is adnunk
Kell azokért, kik az országnak kulcsára vigyázván
Lelkeket áldozzák, ’s egyebek nincs puszta reménynél,
Isten után mellyet csak bennünk vetnek: elesvén
Ettül, nem kelnek mindennap egyébbre halálnál,
Kiknek már fele nincs: sebeit másik fele törli.
Még egyszer szivetekre kötöm, mint édesatyátok:
Elszánttak legyetek fiaim! győzésre halálra!
A’ ki hazájáért elesik ma, az Isten előtt leszsz.”
’S szóllani megszünvén seregét szakaszokra felosztá.
Draskovicsot legelől háromszáz lóval ereszti,
Véle Turóczi megyen. Ligetit hatszázzal utánna
Rendeli, vascsőkkel kik tudnak bánni nyeregbül,
Úgy hogy az elsőket tizszáz lépésre követnék.
A’ tábor derekát maga Ő késérte, halandó
Embernél látszott termetben lenni dücsőbbnek.
Nem gondolta Haszán, hogy az ő nagyszámu hatalmát,
A’ Magyarok, kiket ócsárlott, ingerleni merjék,
’S csak lassan készült, szökevény rácz kémje szavára
Támasztván hitelét, a’ Bánt ki előtte alázá
És hadi férfiait söpredéknek lenni csacsogta.
Még is, hogy Sziszeket tőbül, ’s egyszerre kivágja,
A’ mirül álmodozott; több népet gyüjteni sürgött,
’S több hadiszert, ámbár bőséggel mindene volna;
És ez késedelem döntötte veszélybe hadával. –
Úgy vagyon az gyakoron, hogy mit legjobbnak itélünk,
Intézésünknek koszorúját az veti sárba.
E’ köz alatt Memi Bég követét küldötte Haszánhoz,
És izené: „dob, trombita neszt meszszünnen az őrök
Zágráb tája felül hogy vettenek észre, jelentik.”
Semmibe hajtya Haszán. „Valamelly kisded csapat, úgy mond,
Kóborol, a’ vártul hogy félre vezesse figyelmünk.
A’ félénk Memi Bég reszket ha az aszszu haraszt*
Száraz bozót.
meg
Zörrenik is, mint nyul, kit hajtók vesznek üzőbe.”
Ezt csak alig mondotta Haszán, jő új követ: „a’ dob
’S trombita szó közelítt, mondá, ’s dobogása lovaknak;
Ellenség; ne legyen kétséged benne: segédet
Küldgy szaporán Memihez.” „Bégtek jó volna egérnek,
Macskarivást ki mikor távul hall, lyukba kotródik;”
Ezt viszonozta Haszán. Nyomon ezt is más követ éri,
És így szólla: „Uram csak lóra! sok a’ Magyar utban;
Láttyuk zászlóit: felnyujtott fegyvere villog;
Nincs húszezren alul, mondgyák, kik régi vitézek,
És mint lépteibül kivevők, itt lészen ezennel.”
Felszökik erre Haszán zavarodtan: „noszsza! kiáltá,
Lóra Muzulmánok!” ’s ő volt nyergében az első,
És Mehemet Béggel tizszáz lovat az hidon által
Rendele, míg maga ő a’ többit utánna vezérli.
Már Mehemet túl jár, ’s tüzesen lovasinkra csap. Enged
Draskovics a’ számnak, ’s jó renddel viszszavonódik
Hátamögött Ligetit várván, hogy lenne segédül.
Ott terem. El nem ijed Mehemet, sőt mérge dühösben
Dolgozik, és vakton suhogó vágásait osztya.
A’ csőves Kapitány derekát megnyittya hadának,
Mintha nem állhatná Mehemetnek rajtatörését.
Foly be az ellenség, kontyát feltartya kevélyen,
Mint harczos társát győző kakas. Erre ropognak
Kétfelül a’ puskák. Dűl a’ Török, és sora ritkul,
’S a’ sarkaltt Béget csak alig marad a’ ki követné.
A’ futamót felfogja Haszán, mert már jelen ő is,
Négyszer tízezeres seregének nyalka vezére.
Érkezik a’ Bán is kevesed népével az Osmán
Számához képest, és ő indíttya meg a’ harcz
Munkáját. A’ csöndes eget szaggattya kiáltás:
A’ Magyarok Jézust hangzottanak: a’ Török Alláht;
Öszszecsap a’ kétfél. Nyakas innen ’s túl az erőszak.
A’ pattantyúknak folyvást dörögése süketté
Tesz minden fület, és a’ szó értelme hijányos.
A’ kardok ’s kópják egymásba csapódva sivítnak,
’S a’ lókörmök alatt haldoklók jajja keresztül
Verné a’ sziveket máskor: de ma senki nem érez.
A’ földszin magakínt nem mozdul: rengeni tetszik
Most, valamint mikor a’ természeti háboru rázza.
A’ csatahely vértül pirosul; szárazra gyalognak
Lépnie nem lehető, ’s a’ ló gázollya bokáig.
Hoszszasan eggyenlőn amazok tusakodnak ezekkel:
Eggyik erős lévén, a’ másik számra ötannyi.
A’ viadalt éleszti Haszán, ’s szárnyára kerülni,
Míg a’ nép nem veszti hevét, a’ Bánnak igyekszik.
Nem csalhatta meg Erdődit. Veszi észre ez a’ csint:
Ütni szeget szeggel kell, mondá; ’s ellene cselt vet,
’S a’ sürgő rókát önnön tőrébe kerítti.
Szeghegyit a’ tüzben, hogy szemköztt vína, marasztá,
Elvonván Ligetit titkon, ’s két részre szakasztván
Csőveseit, túl és innen röjtötte lapányba.
Ő maga válogatott lovasit felvette. Az oldalt
Készántag gyöngítti, hogy a’ Török arra csalódgyék.
Allah! kiáltya Haszán; már szárnyát szegtem az ölyvnek;
Rajta Muzulmánok, gombát csipkedni nyakárul
Jösztetek!” Ezzel előrugatott, ’s vad népe követte.
Jól benyomult. Örül a’ koncznak, még mellyet elérni
Kell vala. Vág, ordítt; Erdődit híjja nevérül:
„Jersze Kuvasz! mondá; ha vitéz vagy, bajra Haszánnal;
Szóllítsd Jézusodat, hogy lelkedet égbe röpíttse:
Mert hacsak el nem bujsz, gégéden megnyitom uttyát.
Hasztalanul keresem! nincs itt: elhagyta vitézit,
Vágószékre kiket hajtott, nem hősi csatára.”
Szóllana többet még, de szavát szájába szakasztá
E’ szidalomra az ónzápor, melly kezde röpülni
Ellene. Mint nyárban mikor a’ jég megveri a’ zöld
Gabnafejet: vagyon olly pusztíttás itten is. Elhül
A’ nem vártt veszedelm nagyságán vére Haszánnak;
Szedné rendbe hadát: de hogyan? nincs a’ ki fogadna
Szót, ’s futamásnak ered. Megrémüle a’ Török inkább
Példájára, ’s magát hozzá kapcsollya ki nyerhet
Annyi üdőt ’s módot: de kevés kit meg nem emésztett
A’ tűz. Illy baj köztt az utóseregéhez elérvén
Megfordul, ’s az egész erejét felszánnya, de későn.
Szeghegyi az hadi csint hátul mint látta szerencsés
Folytában, tüzesen neki hajt ’s szaggattya derékon
A’ Törököt. Kerekes más oldalon üldözi. A’ Bán,
Mint a’ menyköveket szóró, bele dönti huszárit,
A’ kétségbeesés hol legfőbb fokra verődött. –
A’ gátnak tetején valamint mikor átszökik a’ viz,
Hirtelen árkot mos, tágíttya nagyobbra nyitását
Egyszeriben, ’s mindent, valamit lel előtte, lefektet;
Semmi erő ragadó rohanását el nem akasztya:
A’ Magyar így tesz most. Inkább űz, és tipor, és öl,
Mint harczol: mert nincs már eggy Török ellene álló.
Mit művelsz Memi Bég? ostromnak ereszted-e néped?
Nem lehet errül szó. Hagy mindent veszni, csak éltét
Megtarthassa; Sziszek bévétele nincsen eszében.
Indul azért ő is szaladásnak. Rajtaüt a’ vár
Őrizet, és keveredt népét fáradtig apríttya.
Tart ugyan a’ hidhoz, de nem ér oda: Draskovics uttyát
Állá, ’s eggy lábig, Memi Bégtül válva, kihörgé
Lelkét; és hogy ez is megment, adhatni csodához.
Kulpa, Muzulmánok romlása te! nyiss ölet a’ sok
Dögtestnek: lészen Törökök temetője ma ágyod!
Kulpa! szined kipirul mingyárt, mert vért iszol, ember
Vért; (de Keresztényét most nem szivod,) undorodásig!
„Hidra hamar! rikogattya Haszán; csak hidra Muzulmán!”
Balgatag ösztönözés! nem tudgya-e, a’ ki habokhoz
Kapkodoz, a’ vizben mikoron fuldoklik, az élet
Mentségére mi szükséges, csak volna kezére
A’ mentő eszköz? Hát merre szaladna, röpülni
Nem tudván? Mért most ajakad nem: „harczra Muzulmán!”
Mint csak imént hallók, ordíttya, latrok latra? és mért
Nem hivod Erdődit most bajra, utálatos állat,
És nem gúnyolod a’ Megváltót? Más dolog izgat
Nemde? hogy életedet szabadítsd, melly emberi ösztön
Fojtogatója valál, ’s más kinnyát nyelted örömmel?
Hidra siet minden. Kiki első lenne, ha rajta
Állana; ’s ez nevelé veszedelmeket. Öszszetömődött
A’ sok hidrafutó. – Magyarok! nyughattok üzéstül,
Csak nézők legyetek, ’s mint öldözi a’ Török egymást
Eggy lépésnyi helyért, és mint forgattya le vizbe,
Lássátok. Mire most a’ kard kezetekbe szorítva,
’S a’ felvontt tüzelő csővek? – De nem! a’ Magyar arra
Nem hallgat mostan, mi az emberiség szava. Omlik,
Mint ki vadat felvert, ellenségének utánna.
Részét a’ viznek partyához hajtya baromkínt,
Kik járhatlan utat választván benne veszének;
Innen is elvágák részét, és közbe szorítván,
Lelkeiket küldék Mahomethez örökre nyugodni.
A’ hid még nem üres: még forr pözsg rajta ’s vesződik
A’ Török. Eggy maszszát, mint embertesteket eggyütt
Mozgani gondolnál inkább: úgy forttanak öszsze
Mint a’ méhe mikor nyavalyás, csak véltte röpül ki
Eggykét bádgyadozott: ezek is most voltanak ekképp
A’ hidnak végén, mivel egymást viszszataszítták,
És az előremenést e’ zajlás tette nehézzé.
Itt vagyon, itt izzasztya lovát a’ Bosznyai Bassa,
És izzad maga is. Remegő paripája helyébül
Nem mehet: a’ Csauzok körülötte hijába forognak:
Úr és szolga között nincsen most semmi különség,
Nincsen szófogadás. Egyszerre kipattanik a’ hid
Karja Haszán mellett, és vizbe hanyatlik az Isten-
Káromló, ’s testének adott a’ Kulpa koporsót.
Itt vesztek: Mehemet, Császár unokája hugátul;
Kurt, Memi, és Színán pölhödző gyermeke, ’s több Bég.
Itt az igazmondó veszttét érzette Talismán.
Tiz ’s félannyi ezer minden fegyvernemü harczos
Férfia Osmánnak végnapját lelte Sziszeknél. –
Lelkem rázkódgyál, és küldd e’ néma sohajtást
Vétkes atyáim után: „bár így volt volna Mohácsnál:
A’ Magyarok mezején soha nem gázolna Pogányság!”

Horvát Endre.


A’ BOLDOG FÉRJ.

Van eggy idő az ember’ életében
Ezt számos a h és o h környékezi,
Mérges kelés támad szivünk’ tövében,
Mert a’ szerel’m darázsa csipdezi.

A’ szív hüsége’ eskeit teszi
Hymennek oltárán részeg hevében,
’S a’ hold ezüst szarvú szelíd diszében
Előre a’ jövendőt képezi.

Oh, e’ gyönyörkényt én is ízlelém!
Agár gyanánt testem kövérre híza; –
Hölgyem Lizám öt hétig volt hivem.

Hálá! ma legdicsőbb sors int felém,
Mert egy huszárral megszökött Elíza;
’S most minden a h és o h tól ment szivem!!

Szenvey.


A’ VÍGJÁTÉK.

Vígjáték egy felvonásban.

SZEMÉLYEK:
Udvardy Miklós, gazdag Földes Úr.
Elek, Klára, gyermekei.
Váry Klára Kisasszony, Udvardy’ szomszédja.
Váry Lajos, Kapitány, Póli, Váry Klára’ Bátyjának gyermekei.
Egy Huszár.
Tamás, Udvardy’ inasa.
A’ dolog történik egy Mezővárosban.

Szoba Udvardy’ házában, közép és mellék ajtóval.

Elek. (egyedül az asztalnál ül ’s ír; egyszerre nagy örömmel felugrik) Punctum! kész a’ vígjáték. Csak hogy a’ szerelem-valláson becsületesen általestem. A’ szerelem maga sok gondot ád; de irni felőle, valóban még többet; kivált ha kezünk lángjaitól reszket, ’s ezer szótagot kell összehangoztatni, midőn az a’ hatalmas igenés nem intézi sorsunkat. (irását veszi) Lássuk még egyszer, az öröm jól van e kifejtve játékom’ végén? Itt fellengző kiömlés, azután váratlan elnémulás igen szívreható. (declamál)

Oh te boldog óra, éltem’ szép jutalma!
A’ csendes hűségnek most kél diadalma.
Enyém a’ Szeretett atyám’ áldásával,
’S az ég leszáll hozzám minden malasztjával!
(nagy páthosszal)
Klára! Klára enyém! hagyj élni öröm még,
E’ bús szívnek sok illy váratlan üdvösség!

Klára (sietve jő a’ jobb mellékszobából). Mi bajod édes bátyám?
Elek. Nem téged hivtalak édes hugom! ’s bár jelenléted mindenkor kedves, de most – –
Klára. Édes bátyám! te nagy lármával ábrándozol. Mi történt? szinte égnek szemeid.
Elek. Minő kiváncsi vagy!
Klára. Részvevő akarád mondani. Édes bátyám! néhány nap óta már alig ismérlek; magaddal beszélsz, minduntalan nevemet kiáltozod ’s ha jövök, elküldesz, szemeidet meregeted, homlokodat dörzsölöd, mintha uj Minervát akarnál világra hozni.
Elek. Nem titkolom tovább: tudod, én Pólit szeretem, szerencsés is lehetnék vele; ő szelíd, érzékeny, takarékos, elmés, nyilteszű, minden jónak kútfeje, minden szépség’ foglalatja, szóval: valóságos angyal! Ah! miért szegény a’ nyelv őt méltókép festeni!
Klára. Ezt nem találom; de mondd meg: ha úgy szereted Pólit, miért kerűlöd? miért háborít jelenléte?
Elek. Elég küzdésbe telt, de már vége. Tudod édes hugom! ő szeret olvasni ’s édes andalgással kíséri a’ költő’ érzetit, melly kiemelve e’ szűk valóságból szebb világokban repes – én is szeretem a’ költést ’s most –
Klára. Szerencsétlen! tán csak nem nyúlsz ismét lanthoz?
Elek. Valóban ismét kedvem pattant; de koránt se dicsőség-vágyásból.
Klára. Így szól mindenik ’s titkon még is oszloprul álmodoz.*
Halhatatlanságról (emlékoszlopról).
Elek. Boldog leszek, ha költeményem néhány szívre hat. Én víg játékot irtam.
Klára. Mihelyt nem halál, már én szeretem.
Elek. (fontosan*
Fontoskodva.
) Édes húgom! e’ játéknak igen nagy czélja van; neked is lesz dolgod, sőt reád különösen számolok.
Klára. Szívesen szolgálok; de azt kikérem, öreggé ne tégy.
Elek. Szép, fiatal és szerelmes léssz.
Klára. (félre) Ah! ezt eltalálta. (Elekhez) Hát te sphaerák’ fia?
Elek. Képzelheted! a’ költő szerelem nélkül ollyan, mint a’ kert virág nélkül, kép szinek nélkül, szem köny nélkül, test lélek nélkül, nap – –
Klára. (szavába esik) Elég, elég, értelek már!
Váry Klára (jő). Jó reggelt kedves szomszédim! bocsánatot! hogy alkalmatlankodom – mit álmodtunk gyermekek?
Elek (félre). Jég-csep a’ melegre. (Váry Klárához) Tessék helyet fogni.
V. Klára. Köszönöm édes Úr! templomba sietek; ah! az embernek annyi van leimádkozni valója, a’ sok bosszuság! Ah gyermekek! minő szél fuj ott kinn, de ollyan szél fuj, hogy az ember nem tudja, mihez kapkodjék. Alig léptem ki a’ kapun, szemembe csap a’ szél ’s kalapom megbomlott. Egy tükröt édes hugom! Ez a’ rosz világ mingyárt megszólja a’ szegény szüzet, ha valamije rendetlen áll. (Klára tükröt hoz) És azok a’ férjfiak (tükör előtt egyengeti magát) Így! – Istenem! mint kell vesződni az emberek’ szemével. Tán jól lesz már, nézz körűl kis hugom!
Klára. Minden a’ legjobb rendben.
V. Klára. Köszönöm kis druszám! most megyek.
Elek. (félre) Hála Isten!
V. Klára. (visszafordul) Igaz gyermekek! nálunk öröm lesz, Kapitány öcsémet várjuk; de titok ám, köztünk maradjon. Az ám az ember! a’ kereszt melyén ’s a’ keresztvágás képén úgy illik neki, de úgy illik, mintha az a’ kis csintalan pogány isten vágta volna kellem-lakásul magának. Most megyek. (ismét visszafordul) Kis hugom! vigyázz szivedre, ha már nem késő; haha! a’ vitéz emberek igen rettentők, mingyárt ostromolnak. Bocsánatot rövid udvarlásomért, de mennem kell.
Elek. (titkon hugához) Majd én kísérem ki, mert ti nem tudtok megválni. (elkíséri V. Klárát).
Klára. (egyedűl) Az ostrom hagyján, ha jó a’ védelem; de már esztendeje hogy fogva vagyok, ’s még örülnöm is kell az ellenségnek. Valóban e’ hírre mint égnek arczáim, szinte érzem pirosodni; pedig a’ félelem’ szine halavány, azért nem igaz, hogy a’ vitézek olly igen rettentők. (gondolatba merűl)
Elek. (jő) Klára hallgasd tovább! miről gondolkodol?
Klára. (habozva) Én – csak – tudod – mikor – azért –
Elek. Édes hugom, ha illy szakadozva mondod dialógomat, ugyan megjárjuk. Vagy úgy! most jut eszembe. A’ kapitány, haha! ez ül a’ nyelven. Örülök, jer, fogjunk kezet, két testvér két testvért szeret, annál szorosabb frigyünk. Rég’ nem láttam Lajost, taval hogy itthon volt, épen a’ jószágon valék; hallom rútul megvagdalták.
Klára. Nem – nem rútul –
Elek. Igaz, annak minden jól áll –
Klára. Édes kedves bátyám!
Elek. Ne búsulj kis hugom! vígjátékom rajtad is segítsen. Most halld szándékomat: Minekelőtt atyám jószágaiba útazott, többi közt velem házasságról is szólt ’s nyilván hagyá sejtenem: hogy részemre már egy leányt el is jegyzett. Én tisztelem gondoskodását, de Póli nélkül nem nyughatom meg benne; azért, hogy minden kedvetlenséget elmellőzzek ’s ez úttal Pólinak nem közönséges úton vallhassam meg szerelmemet, e’ tartalmu vígjátékot irtam: egy atya elküldi fiját jó barátja’ leányához házasodni.
Klára. A’ fiu te vagy?
Elek. Igen.
Klára. A’ leány Póli?
Elek. Nem; a’ leány te vagy, mert nem tudom szeretni.
Klára. Milly testvéri őszinteség!
Elek. A’ játékban, az természetes.
Klára. Legyen bocsánat, csak tovább.
Elek. Az ifju már előbb egy leányba szeretett, ki többször atyjánál megfordul, ’s ezt most váratlan a’ neki szánt hölgynél ismét felleli, szíve ujabb lángra kél, bár a’ környülményektől tartván, magával küzdve rejtegeti érzetét.
Klára. Hát ez a’ titkon szeretett Póli?
Elek. Örökös kérdező, ki lehetne más? de játékomban a’ te neveddel lép fel, részszerint neked tiszteletül, részszerint hogy az első jelenésnél mingyárt ne árultassék el czélom. Neked pedig Lidi nevet adtam.
Klára. De csak nem hagytál minden imádó nélkül?
Elek. Sőt inkább. – Lidi’ atyjának házába jár egy tüzes kapitány, kitől az ifju, azaz én félti Klárát, viszont a’ Kapitány félti Lidit elannyira, hogy rövid villongás után kettős viadalra hivják egymást. Az ifju monologiszta; mennél inkább érdekli valami, annál hevesebben önti ki titkait; ez történik itt is, mert a’ viadal előtt olly tüzes monológot tart, olly szívhatólag festi le indulatját, olly keservesen készűl a’ halálra, hogy Lidi’ atyja, ki a’ mellékszobában mindent hall, kérdőre veszi, ’s nem csak a’ viadaltól, hanem leányától is felmenti. Így fejlik ki az egyszerü csomó, hogy a’ kapitány nem Klárát, hanem Lidit szereti, azaz téged.
Klára. Ezt igen jól cselekvéd, már én nagy költőnek tartalak.
Elek. Az Ifjúnak mindenről tudósíttatott atyja személyesen eljő, fia’ hű szerelmén megindul és áldását adja.
Klára. A’ kárpit lefordul, ’s a’ nézők hibáinkkal mulatkoznak.
Elek. Nem még, a’ vége most jő. Mihelyt Póli előtt megnyiltam, vele együtt atyámhoz járulok ’s áldását kérem, és ha előérzetem ’s Póli’ szemei meg nem csaltak, játékom édes valóvá leszen. Ha tetszik Lajossal te is így tehetsz. Atyánk levele szerént Miklós napra jő meg, még oda három hét, addig tanulunk, próbálunk. –
Klára. De a’ játszó személyek?
Elek. A’ fiú én vagyok, Klára, Lidi van, kapitányt ’s neked atyát szereztem, csak nekem kell még atyát keresnem, az legkevesebb. Édes hugom! te csak Pólit bírd játékra; de ne mondd okát, én pedig irnokhoz megyek, darabomat letisztáztatom ’s a’ rollokat kiíratom. (irását összeszedi) Csak ügyesen kis hugom! érted? (el.)
Klára. (egyedűl) Értse valaki a’ férfiakat; bátyám futlót, éjjelez, verseket ir, eszét töri, vesződik, hogy ezer bajjal érje azt el, a’ mit egy szóval elvégezhetne, ’s mind ezt csak azon gőg szüli, hogy szíve dolgában is, más halandótól váljon ki. Én nem rontom örömét; de vitézem ezt máskép cselekvé: morcz képpel szemembe villantá szemeit ’s a’ kérdés közt: szeretsz e kis leány? úgy megszorított, hogy ijedtemben igent kiálték ’s azóta mindég az igennél maradt.
Póli. (jő) Édes Klárikám! én akartam első lenni –
Klára. (hirtelen) Itt van már! eljött?
Póli. Ki jött el?
Klára. Lajos! Lajos!
Póli. Hát tudod már?
Klára. A’ nénike besúgta.
Póli. Nem hijába, mert titok volt. Ha már tudod, megmondom. Azt irta: hogy haza siet ’s téged elvisz magával.
Klára. Lássa az ember, minő katonásan üzenget, mintha már akaratom se volna. De nálunk is nagy az ujság, ’s ha te nem segítesz, felfordul a’ világ.
Póli. Mit tehetnék én!
Klára. Neked játszanod és szeretned kell, most többet nem mondhatok.
Póli. Nem értelek –
Klára. Bátyám vígjátékot irt, ezt atyám’ haza-jövetelekor adjuk. Te léssz a’ főszemély, aztán jövök én, aztán még valaki, aztán még valaki, aztán még kettő.
Póli. Te enyelgesz! annyi fő személy egyszerre.
Klára. Pedig úgy van ’s mint bátyám’ biztosa kérlek: ne tagadd meg tőlünk magadat. Idegen néző nem lesz, a’ játszók is mind jó ismerősek.
Póli. Nem tudom, milly ötlésnek köszönjem e’ tréfát.
Klára. A’ régi tűz forr most ki, a’ némák megszólamlanak, lesütött szemek felemelkednek ’s a’ valóság költéssé lesz, hogy a’ költés valóvá lehessen. Én nem mondom, hogy Elek nem szeret; de kit? azt találd el magad.
Póli. (zavarodtan) Volt idő, hogy én is szerelemről álmadoztam: de Elekben tiszteletnél egyebet irántam nem látok, mellyet tán nem is foghat el tőlem, sőt előbbi forró figyelme naponként hideg udvarisággá fagy.
Klára. Édes Pólim! a’ legjobb férfiba is szorult valami különködés; egyik majd kiparancsolja szivét az embernek, a’ másik be akarja magát énekelni. Te csak játszál, ’a víg játék megtanít mindenre. (postasíp hallatik) Halld! ez is tán beteg szív ’s bújában sipoltat. Jer nézzünk ki (az ablakhoz megy) Póli! Póli! kócsagtoll!
Póli. (az ablakhoz szalad) Lajos! Lajos! most haza sietek –
Klára. (habozva) Menj haza – maradj itt – játszol e?
Póli. Kedves barátném! te szerencsés vagy, te játszol és nyerni fogsz; én tán játszom a’ nélkül hogy játszanám (megöleli ’s el).
Klára. (Egyedűl áll nyugtalanul az ablaknál, kiki hajol, egyszerre visszaszökik) Azért sem! nem illik így örülni leánynak; de kandikálni még is szabad. (az ablakhoz lappang ’s félig kidugja fejét) – Erre néz – Jaj nekem meglátott – int – szép szeme van – jó, akarám mondani – már a’ házban van. – Ah minő meglepés! (szivéhez nyúl) mint dobog itt, mint verdes, hát majd későbben mit csinál még! –
Elek. (bosszonkodva jő ’s irását az asztalra csapja) Átkozott történet!
Klára. (felrettenve feléje fordul) Te vagy Elek? minő zajjal jársz, szinte felrettentél.
Elek. Te pedig kiállhatatlan csenddel veszteglesz itt, midőn mozganod kellene.
Klára. Hiszen csupa mozgás miatt alig tudok mozogni.
Elek. Ki ne bosszonkodjék? midőn az első lépés már visszásan megy; gondold el: a’ hátulsó kapunál épen most találkozám egyik barátommal, kinek darabomban atyám’ rollját szántam, ide akart jőni bucsuzni, holnap elútazik; aztán annyi a’ firkáló ’s ha szükség van rájok, egy sincs otthon.
Klára. Édes bátyám! ha az öreg úr még sokáig elmarad, tudom nálunk se lesz senki is itthon.
Elek. Téged is már Pólinál véltelek.
Klára. Most ment haza, mert Lajos megérkezett.
Elek. Helyesen! tehát Lajosnak kell játszani az elútazott helyett – ’s Póli mit mondott?
Klára. Azt mondá: hogy játszik ’s mégse játszik, azzal megölelt ’s ment; és mivel te olly kedvetlen vagy, én is példáját követem. (el)
Elek. (egyedül) Ez annyi: hogy akar. Ez hát rendben volna már; de előre látom mennyi bajom lesz a’ játszókkal ’s magammal is, hogy ne áruljam el magamat, midőn a’ kedvessel olly édes beszédbe olvadok; eh! kiállom én a’ tüzet. A’ mi darabomat illeti, én készen vagyok, nagyobb részét már kivűl is tudom; mingyárt is próbálom az első monológot. (játszó helyhezetbe teszi magát) Állásom mély eszméletü embert mutat, teszem így – (szavall)

Mint sötét felhőkbül kitün a’ nap’ fénye,
Láttán úgy ébredez szívem’ érzeménye;
Nincs erő nincs küzdés, melly képét olthajtja,
Életembe forrott lelkem’ indulatja.
(Váry Klára jő.)
Lángomat ellenzi bár atyám’ szándéka,
Más leányhoz kísztet sorsom’ vad játéka.

V. Klára. (magában) Leányrul szól – kiváncsi vagyok tudni, kit ért?
Elek. (declamál)

Ah de hű szerelmem egyedül érte ég,
Klárán kivűl nincsen e’ földön üdvesség.

V. Klára. (magában) Klára! – micsoda Klára? édes Istenem! tán csak nem szerelmes saját hugába?
Elek. (declamál)

Atyám majd naponként látta kedvesemet,
Máshoz akar még is lekötni engemet.

V. Klára. (magában) Minő zavarba hoz; kit látott atyja mindennap?
Elek. (declamál)

Amaz ifjabb ugyan, tán szebb, tán gazdagabb;
De nem bánom, azért birja más boldogabb!
Én Klárát választom, annak szelíd ölén
’S tiszta erkölcsében bizton megnyugszom én.

V. Klára. (magában) Valóban engem ért – szegény ifju!
Elek. (declamál)

Ha felém sugárzik bájoló szemével,
És így előttem áll annyi kellemével,
Majd édes vonzódás, majd zordon félelem,
Most tolva, majd tartva, játszadoznak velem.

V. Klára. (magában) Minő szépen beszél – szinte megindít.
Elek. (declamál) Oh édes képzelet! (megakad) Oh édes képzelet! (irását akarja nézni ’s megdöbbenve pillantja meg Klárát).
V. Klára. Elek! kedves szomszéd Ur!
Elek. Ah Klára kisasszony itt – ezerszer bocsánatot kérek, ha mingyárt észre nem vettem.
V. Klára. Magával tetszett beszélni, és igen indulatosan –
Elek. Egy monológot – csak mulatságból – csak úgy – (habozik)
V. Klára. (magában) Már bizonyos! engem értett, habozása nyilván mutatja (Elekhez) Mindent hallottam, értettem ’s mondhatom: érzékenyen meg vagyok lepetve.
Elek. (félre) Jaj titkomnak!
V. Klára. Csintalan szomszéd! miért nem szól egyenesen? minek epeszti magát hijába? rég szerencsés lehetett volna már.
Elek. Valóban! (félre) Tán Póli nyilt meg előtte – (Klárához) hát a’ kisasszony már – –
V. Klára. Én mindent tudok –
Elek. (örömmel) Tehát reméllhetek?
V. Klára. Mondhatom jól áll dolga.
Elek. Oh angyali kisasszony! ezért megtudnám csókolni. (keze után nyúl Klárának)
V. Klára. Lassan tüzes ifju! még előbb atyjával szólok, bizza csak reám, én tudok vele bánni.
Elek. Addig ohajtanám – –
V. Klára. Egy szót se! a’ szerető szív örömest rejtekezik.
Elek. Édes kisasszony! mint boldogít e’ szép reménnyel, jó geniuszom lebeg ajkain.
V. Klára. Én leszek geniuszod kedves ifju! de most beteg bátyám ’s házi dolgaim haza hívnak, csak egy perczre néztem hozzátok fel – válnunk kell; addig is csak ábrándozzál, mert igen jól áll (Elek kezét tüzesen megcsókolja) Minő indulat! Hah kísértő! (hirtelen el).
Elek. (egyedül) Már nem kétlem darabom’ jó foganatját, ha ez is úgy megindult, mint érdekli majd atyámat? (irását veszi) hol is akadtam meg? itt (olvas) Oh édes képzelet – (irását nézi, aztán ismét félre teszi)

Oh édes képzelet milly bájosan tünsz fel,
Mennyi kéjt özönlesz boldog jövendőddel!

Most az érzés egyszerre változik, rövid hallgatás után képem elsötétül, szemem szikrázik ’s mindég fenyítőbb állást veszek – így – (declamál)

Kapitány uram is látom őt szereti,
Hosszu, forró nézte nyilván jelentgeti –
Ám lehetetlen is érte nem hevülni,
Azért egyikünknek el kell hidegülni.

Most tüzbe jövök és teljes elszánással így mennydörgök! (Váry kapitány jő. Elek a’ nélkül hogy észre venné, tüzesen declamál)

Hallja kapitány ur! ide hasztalan jár,
Klárát nem nyeri el, jőjön egy haddal bár!

Kapitány. Mennykő! mit hallok?
Elek. (declamál)

Jobb azért jó móddal távozzék szivével,
Mert bennem halálig bosszús üldözőt lel;
Se kard, se pisztoly, sőt még ágyú se használ,
Ha én fogok fegyvert, tudom hogy odább áll.

Kapitány. (hevesen megragadja) Az Úr neveletlen ember! ha irántam kifogása van is, tisztelettel tartozik – (Elek nagy kaczajra fakad) Még kaczagni, gúnyolni mer? ha jó testvérét nem tekínteném, tüstént (kardjára csattant) jobb módra tanítanám – (Elek még inkább nevet) Mi látjuk egymást uram! Ezer mennykő! meglátjuk, ki fog odább állani – (hirtelen el).
Elek. Oh Thalia! te érzékek’ mestere, mint a’ naprózsa napfény után, úgy fordul a szív varázsalakod után. – Hé Lajos! Lajos! elment, pedig játszani kell neki.
Klára. (hirtelen jő) Elek mi történt? a’ folyosón előmbe jöve Lajos ’s kitörő haraggal mondá: hogy megbántottad; ’s addig házunkat kerűli, míg neki elégtételt nem adsz, azzal a’ viszonlátás’ öröme helyett szélvész gyanánt ment.
Elek. Hugom! te Lajost szeresd, a’ mint csak lehet, az egy derék ember.
Klára. Bátyám! azt te csak bízd reám – de a’ harag –
Elek. Darabombul a’ monológot mondottam el ’s gondolom épen akkor jött, midőn a’ tisztről szólék, én tüzemben nem vettem észre ’s ő bizonyosan a’ dolgot magára vette. Haha! ez tárgyat ád uj vígjátékra.
Klára. Haragos katona ’s elragadtatott költő! ezeken csak asszonyi türelem győzhet. (el)
Elek. (egyedül) Most tovább – Ha én fogok fegyvert, tudom hogy odább áll. Most lecsillapodom, és ömledező érzésre fakadok. (declamál)

’S ha még is esnem kell, ’s érte ömlik vérem,
Szánó könye legyen, késő, de szép bérem;
A’ tavasz’ virágit ő hintse siromra,
Áldást sohajtozva szendergő poromra!

Ezen sorokat tompán, tördelten, lágy hangon, szinte elhaló szavakkal mondom el és fogadom: lesz dolga a’ kendőknek. (lelkesülve) Így! a’ költés nemesítse érzetemet ’s Pólinak nem kevessé fog hizelkedni, hogy nem mindennapi úton, vagy gyáva térdhajlással, melly férfihoz úgy sem illik, ajánlom szívemet. Lobog immár zászlóm! nem sokára kettős koszorú ékesítse a’ szerencsés győzőt! (midőn tüzesen kifelé sietne, atyja benyitja az ajtót, utána Tamás bundával és más úti eszközökkel; Elek viszszapattan – hüledez – és bámultában elejti irását).
Udvardy. Lassan, lassan fiú! hová szeleskedel?
Elek. (habozva) Édes atyám! már is haza jött?
Udvardy. Már is? nem reménylem hogy korán jöttem gyermekeimnek.
Elek. Nem – nem! sőt örülök; csak csudálkozom rajta – nemde utólsó levelében Miklós’ napját tetszett említeni?
Udvardy. Dolgomat előbb végezvén hozzátok siettem –
Elek. Úgy – valóban örülök –
Klára. (hirtelen jő) Elek szalaszd el múzádat! kocsi zörög, vendég – (atyját megpillantván szava eláll).
Udvardy. Ej mennydörgő! hát te is elijedsz tőlem?
Klára. Nem édes atyám! de ha most egyszer tovább maradtál volna el (Elekre kacsingat) Nemde Elek! – (atyja karjában) de ne gondolj semmi roszat!
Elek. Úgy van édes atyám! semmi semmi roszat –
Udvardy. Látom én, itt valami történt; ha kipihentem magamat, számot kérek sáfárságtokról.*
sáfárkodik: gazdálkodik, elrendez, gondoz.
Tamás! rakd be a’ holmit, azután gyujts tüzet a’ kályhába, szinte keresztül fáztam. (Tamás el a’ mellék szobába) Igaz, gyermekek! mit csinál öreg Váry barátom?
Elek. Zsellyeszékben ül ’s lábköszvénnyel vesződik.
Klára. Kapitány fia is most érkezett meg.
Udvardy. Be sietett! Hm – az iránt atyja utánam irt – Klára! te is a’ levélben vagy.
Klára. (hizelkedve) Mit irt édes atyám? ugyan mit irt?
Udvardy. Azt irta: hogy mindent tudni főfájást okoz. Elek! jer szobámba, némelly fontos számadásokat végy által. (Elekkel a’ mellék szobába el).
Klára. (egyedül) Hát nem jó sokat tudni – ah édes atyám! – nem hijába! nem vagy kapitányba szerelmes. (el)
Tamás. (jő) Valahol embert vesztettek, mert a’ szél majd levitt a’ bakrul. (körűlnéz) No ugyan meglátszik: hogy én ’s uram nem voltunk itthon, mindenütt csupa rendetlenség. (Elek’ irását a’ földről felveszi) Ezt az irást előbb Elek urfi veté el – ej de csunya! csupa irka-firka huzás vonás; én gyermekkoromban sokkal szebben irtam; de ha okosabb lesz az ember, mindent elfelejt. (el az irással).
Udvardy. (jő ’s a’ kályhához ül) De mi történt gyermekeimmel, mindenik olly zavart, kivált Elektől alig hallhatni józan szót; mi lehet egyéb a’ szerelemnél – Most van idejök, magam se voltam jobb. Elek Pólit szereti, azt vettem észre, midőn minap más leányt említék, igen meghökkent; vigye! ha Klárát elviszik úgy is kell házi becsület; bár csak jó feleségem megérhette volna ezt! Eh! mint sustorog már a’ tűz – csak igaz: az öreg legény ollyan, mint a’ gólya, csak a’ meleget keresi, ’s egész álmodott világa megfér a’ kályha mellett. (koczognak, Váry Klára belép) Isten hozta édes kisasszony! (félre) a’ jó lélek, tudom, hoz ujságot.
V. Klára. Kedves szomszéd ur!
Udvardy. (széket ád) Tessék hozzám ülni.
V. Klára. Érkezését látván, köteles üdvezlésemet tüstént meg akarám tenni.
Udvardy. Köszönöm! a’ mint látom, szükségtelen kérdeznem: mint áll egészsége?
V. Klára. Az csak volna; de mától fogva, annyi, tudja Isten! micsoda érzések nyomkodnak, hogy kénytelen vagyok mingyárt tisztelt barátságát, melly házunkat szinte nemzetsége közzé avatta, egy titokkal terhelnem.
Udvardy. Tessék! ha szolgálhatok.
V. Klára. Az asszonyi szemérem tartóztat ugyan, de köz javunkra nézve még is, pedig mennél előbb szólanom kell.
Udvardy. Már mondám, csak tessék!
V. Klára. Azt tudja szomszéd ur, hogy én szűzi állapotban maradtam?
Udvardy. Hogy férje nincs, azt tudom.
V. Klára. Pedig sokan vágyódtak ám kezemre; elsőben is egy szép ifju ember, de olly szép ifju! csak hogy szegényke volt a’ szegény! aztán Későfy Tanácsos ő Nagysága, aztán Báró Kincsneky ő Méltósága, aztán –
Udvardy. Már ezeket többször tetszett említeni, hagyjuk azért, az elmultnak nem kell tanács.
V. Klára. Ma ismét egy kísértet üldöz, melly nem magamért, hanem egy tisztelt ház’ szerencséje miatt, veszedelmes akar lenni.
Udvardy. Röviden mondván: férjhez akar menni.
V. Klára. Egy deli ifju –
Udvardy. A’ patvart! egy ifju?
V. Klára. Én harminczkilencz esztendőt, tizenegy hónapot és huszonnyolcz napot számlálok.
Udvardy. Bizonyosan!
V. Klára. ’S ez épen kétségem, ámbár tudom: hogy az idő nem mértéke az érdemnek.
Udvardy. Bölcsen!
V. Klára. Egy ifju mondom, de ollyan ifju, kit csak arra nézve is, hogy atyjával szoros barátságban állunk, megvetnem illetlen lenne, ez ifju mondom, nem rég nyilt meg előttem.
Udvardy. Csiklandós dolog! azonban örvendek.
V. Klára. És ez az ifju – Elek!
Udvardy. Elek? fiamon kivül nem ismérek körül belül illy nevü ifjut.
V. Klára. Saját fia!
Udvardy. (felugrik) Mi az ördög! ki mondta?
V. Klára. Ő maga; elragadtatva érzetétől, itt (a’ helyet mutatja) itt ezen a’ helyen vallá meg szerelmét; tán csak nem csudálkozik szomszéd ur?
Udvardy. (félre) A’ fiú megbódult! (Klárához) Valóban nem reméllt ujság – hm! hm! én Pólit véltem –
V. Klára. Magam is ekkorig – de saját fülem’ hallatára mondá: amaz szebb, fiatalabb, még is Klárát választja ’s hogy az atyját szinte naponként látja. De én – mentsen isten! nem hirtelenkedtem, és az egész dolgot szomszéd ur’ bölcs itéletére bízom – magának is azt feleltem, nehogy utóbb – az ember gyönge –
Udvardy. Édes kisasszony! én belé nem avatkozom – de hol a’ fiúnak szeme! – jól van – majd még is szólok fiammal.
Huszár. (jő) Mellyik itt Udvardy uraság?
Udvardy. Én vagyok.
Huszár. Váry kapitány uram ezen levelet küldi. (el)
Udvardy. (félre) Ez már elfogadhatóbb lesz. (a’ levelet olvassa) „Az Úr engem méltatlanúl megbántott; ha becsületét szereti, egy óra mulva a’ várkertben elégtételt ád; ’s akármi nemű fegyverre készen várja Váry kapitány.” Mennydörgő látta! ez atyja által leányomat kéri ’s most ölni akar –
V. Klára. Uram irgalmazz!
Udvardy. Ez fiamat illeti – tán valami vers miatt a’ szokott illendőséget elfelejté – de azért sem illik mingyárt halált üzenni. – Majd teszek én arról (az asztalhoz megy és csönget) A’ pert röviden elvégzem, általmegyek, jól megmosom, azután katona uram verekedhet a’ kosárral.
Tamás. (jő) Mit parancsol Tekintetes ur?
Udvardy. Kalapomat! Ládd bizony! ez volt még hátra! – (Tamás kalapot ’s botot ád neki) Ha úgy tetszik kisasszony!
V. Klára. Szörnyűség! Oh az az ármányos szerelem! viadal! nagy Isten! kiért rettegjek? (el Udvardyval).
Tamás. (egyedűl) Igaz lelkemre! még házunkat így felfordúlva nem láttam. Az öreg dúl fúl, az ifju úr pedig világos nappal atyjának hálósüvegében forog az udvaron – Hehe! ’s nem veszi észre hogy sapkája helyett tevé fel; aztán a’ postalegénynek bankó helyett más darabka papirost adott, mellyen azt csillagnak nevezi – Hehe! sokszor sétálni jár az ész – magamról tudom.
Elek. (jő, hálósüveg fején) Hol atyám?
Tamás. Gondolom Váry urnál; nagy haraggal ment oda.
Elek. Hol vígjátékom? ezen váratlan meglepés egészen lesujtott, ha atyám megtudja, vége mindennek. Tamás! nem láttál az öreg úr’ kezében valami irást?
Tamás. Egy huszár hozott levelet a’ szomszédból.
Elek. Nem levelet, hanem valami négy árkusból álló irást.
Tamás. Rútul irva?
Elek. Szaporán.
Tamás. Tele foltokkal?
Elek. Javításokkal.
Tamás. Több keresztvonás mint betü?
Elek. (türetlen) Igen – igen!
Tamás. Aha! azt én vettem fel.
Elek. Látta atyám?
Tamás. Nem is ügyelt reá.
Elek. Ujra élek! Nesze borravaló Tamás, add ide az irást; hová tetted?
Tamás. Ott van künn a’ kályhalyukban.
Elek. Mit? hol?
Tamás. A’ fa piczinyt nedves volt, azzal gyujtottam alája, most dugtam bele az utólsó árkust.
Elek. Égj te a’ pokolban. (kirohan az ajtón)
Tamás. (egyedűl) Előbb pénz, most pokol. Csak igaz! illy gazdag uraknak’ a’ jó dologtul megy el néha eszök; pedig minö hegykék! ez teszem azt véli: tudja minő tudós! ’s azt sem tudja: mint kell fűteni.
Elek. (kormos sapkával, még égő papirost tartva kezében) Oh én szerencsétlen! egész vígjátékomból csak a’ felirás és a’ személyek maradtak (búsan szemléli) mert gyülöl az elementom por kézzel tett dolgokat!
Tamás. (részvéttel) Ne bánja ifju úr, higye nem kár! a’ becsületes ember úgy sem olvashatta volna, hisz a’ betűket a’ szél hordta össze mindegyig.
Elek. Te classzikus remeke az ostobaságnak! hogy merted elégetni ez irást?
Tamás. Mikor maga vetette el az ifju úr.
Elek. (háborodtan fel ’s alá jár) Ennyi munka, ennyi fáradság, ennyi jó gondolat! és le sincs tisztázva. Hah! (Tamást ragadja meg) nem szánnálak e’ pontban agyon zúzni. – Minden örömem – minden reményem –
Póli. (sietve jő, ’s vitézkeztyü kezén) Elek! Elek! az istenért! miért bántá meg Lajost? ő kérlelhetetlen, agyon lövi, agyon vágja. Most a’ két öreg úrral van, én csak úgy szöktem által óvni – kerülje bátyámat!
Elek. Csak jőjön – most jó kedvemben talál. (Tamáshoz) Te most is itt állasz? takarodj szemem elől.
Tamás. Mit mondottam? az okos enged. (el).
Póli. Bátyám! –
Elek. Jól teszi ha haragszik, én is küzdenék az egész világgal.
Póli. Elek! kedves Elek! kímélje életét!
Elek. Mint boldogít ezen szelíd részvétel – csak hamis harag – játék – de nekem legszebb bizonyságot nyujt – milly boldog vagyok – milly szerencsétlen!
Póli. Mi baja? miért háborog?
Elek. Ah Póli! Póli! ha tudná, mit veszték, milly gyönyörű órám ment füstbe!
Póli. Nincs bizodalma hozzám –
Elek. Minden van, minden – minden! – csak – (az elégett papirosra mutat) itt szerencsém’ romladéka.
Klára. (jő) Ti zajlódtok itt, én meg tele vagyok gonddal. Elek! hahaha! kit akarsz ijeszteni? mi van fejeden?
Elek. (hálósüvegét hirtelen lekapja ’s elveti) Még ezt is – Póli! a sok viszontagság – a’ gyáva inas –
Póli. (Klárához titkon) Édes Klárikám! ez a’ te bátyád ma olly különös – habozó – feledékeny.
Klára. Hát te Póli mióta hordozol szarvasbőr keztyűt?
Póli. Valóban. (Elek előtt dugdozva lehúzza a’ nagy keztyüket) Csak lásd, hirtelenében bátyám’ keztyüjit huztam fel.
Klára. (kérkedve) Látom én, ti mind a’ ketten el vagytok merülve. – Nekem is van szívem; de azért fejem ugyancsak helyén áll.
Tamás. (jő ’s virágot hoz kezében) Kisasszony! a’ szobaleány küldött; a’ kivánt thee helyett e’ virágokat tetszett neki adni – cserét kér.
Klára. (kezével int) Jól van, jól!
Póli. Hát ez mi volt Klárikám?
Klára. Tőletek ragadt reám. (Udvardy, Váry kapitány, Váry Klára jőnek)
Udvardy. Jó hogy együtt lelünk benneteket. Kapitány úr! itt fiam, végezzen vele. Elek! mit szóltál?
Elek. Nincs mentség, a’ sorsnak engednem kell. Kedves kapitány úr! és reménylem ezentul is, jó barátom! előbb nem tagadom: nagy kedvemre szolgált haragja; de megbékül, ha megmondom: hogy én egy fellegből vett kapitányról szóltam; de az igazit tisztelem és becsülöm. Monológot mondottam vígjátékomból.
Kapitány. Így hát nem akarva magam is játszottam; de úgy szokott lenni, ha az ember többet érez, mint gondol.
Udvardy. Vígjátékodból?
Elek. Én irtam egyet.
Klára. Adtuk is volna, ha édes atyám későbben jő meg.
Elek. És ha Tamás a’ kályhába nem gyujt vele.
Udvardy. Asszony neked, majd nem versezel. Halld Elek! ez a’ kedves szomszéd kisasszony előbb mondá, hogy indulatosan nyiltál meg előtte – szólj bátran!
Elek. Igaz! Klára kisasszony mindent tud – sőt meg is igérte –
V. Klára. Látja szomszéd úr! hogy ellenére bizonyos.
Udvardy. (félre) A’ fiú megbolondult!
V. Klára. Valóban szinte pirulnom kell hogy illy ifju vér –
Elek. Édes atyám! már csak egyenesen megvallom: hogy én Pólit szeretem; vígjátékomban akartam keziért esedezni ’s egyszer’smind tudatni, hogy mással boldog nem lehetek.
Udvardy. Vidd el! hisz úgy is neked volt szánva; atyja’ áldását is hozom.
Elek. Póli reméllhetek?
Udvardy. E’ nedves szem, e’ lángzó arcz nyilván hirdeti szerencsédet! Póli tiéd, csak tanuld megérdemleni; de azt is tanuld meg: hogy minden frigyben a’ természet’ szava hathatósb minden mesterségnél. A’ mi vígjátékodat illeti: az sem esett hijába, ám szívemből megmelegedtem nála.
Kapitány. Most én jövök – Klára fel csapott – én elviszem magammal.
Udvardy. (hozzá vezeti Klárát) Egy kereszted már van, vedd a’ másikat.
Klára. Ezen dicséretet magyarázza meg édes atyám! különben balul érti majd, ’s engem is alkalmatlan nehéz poggyásznak tart.
Elek. Én megmondom édes hugom: kereszt az élet, jó feleség a’ gyémánt melly rajta tündöklik.
V. Klára. (ki a’ szerelemvallás óta nevekedő bosszuságát némán jelentgeté, most egyszerre kipattan Elekre) De hát micsoda Klárát értett, midőn magával olly irgalmatlanul lármázott?
Elek. Játékomban Pólit neveztem Klárának.
Udvardy. Édes kisasszony! a’ dolog másképp van, így hát csak magunk maradunk hátra.
V. Klára. (színlett nyugalommal) Kérem szomszéd urat! hisz azért szóltam mingyárt, mert képzeltem hogy tévedés – illy verselő ember mindent összehord.
Udvardy. Úgy van édes kisasszony! minket a’ szerelem se versben se prózában nem érdekelhet már; kínozhat ugyan még, de nem boldogíthat.
Kisfaludy Károly.


A’ CSÁKÁNYI*
Mezőváros Vas megyében, közel a Rábához (ma Nagycsákány). (KFV. 772.)
VÉRMENYEKZŐ.

Nyugszik Hasszán sátorában
Rába’ zúgó partjain,
Jőn Olajbég ’s vad lángjában
Felriasztja hangjain;
Fel, fel bajnokok’ Vezére!
Csákányba a’ menyekzőre;
Lesz kit ott rabszíjra fűzz,
Sok szép legény, sok szép szűz.

Zsákmány a’ Török’ bálványa;
Gyorsan felriad Hasszán,
Vállain leng már kaftánja,
Kardja függ már oldalán.
Fegyvert, fegyvert minden karnak,
Foly ma vére sok Magyarnak!
Így harsogván szavai,
Készűlnek bajnokjai.

Bús az éj sötét leplébe’,
Zúgva leng a’ déli szél,
’S a’ Török Csákány elébe
Rába’ habján általkél.
Terhesen, mint jégfelhőnek
Vészhozó dörgési jőnek:
Pusztulás minden nyomán,
Úgy közelget a’ pogány.

László nyert a’ szép Lórának
Idvességet hű kezén,
És szomszédi felszállának
Kedve’ zajgó ünnepén.
’S a’ billikom’ kerűltében
Minden férfi gyúl szüvében;
’S víg ének’ zengésinél
Az ifjúság tánczra kél.

Nézi László szívmerülve
Hölgye’ lángtekintetét,
’S kedv ’s remény közt lelkesülve
Vére kényhullámot vét.
’S az könnyű, mint esti szellet,
Tánczát vőlegénye mellett
– Szíve olvad, arcza ég –
Pártájában lejti még.

Hajh de, mint Volkán, egyszerre
A’ sötét éj felpirúl,
’S a’ dühödt szél arra ’s erre
Szikrát ’s lángot szór vadúl.
A’ pogány nép’ ordítása,
’S a’ réműlet’ bús jajgása
Egy hanggá kerekedvén
Harsog ált a’ lég’ öblén.

Elnémúl a’ palotában
Táncz és élet, kedv és zaj,
Fennakadva dobbantában*
Megdöbbenésében.
Minden könyü, minden jaj,
Színe halvány minden képnek,
Minden keblet gondok tépnek,
Elszorúlva minden szív,
’S küzd és habzik, forr és vív.

Jőn most Hasszán, ’s tigrisnyája
Vérrel ázott nyomain,
Zúg, mint orkán, lángszablyája,
’S száz Magyar nyög lánczain.
’S ah fenndörgő szózatjára
Dúlva ront a’ palotára;
’S holttestről holttestre lép
A’ kegyetlen szolganép.

Öszvejajdul irtózással
Hölgy és Nő, ’s remegve néz;
De sebes meggondolással
Kardon minden férjfikéz.
Kél és forr a’ harcz’ dagálya,
’S nem reményt nyújt a’ vérpálya;
Rablójikkal mindenek
Csak halálért küzdenek.

Halnak ők ’s hőslelkeiknek
Szabadság nyújt koszorút,
Hajh de árva hölgyeiknek
Örökségűl rabláncz jut!
Fájdalomról kínra szállva,
Minden reménytől megválva,
Honnan lelkök nyugtot vár,
Egy ohajtás sincsen már.

Lóra áll még oltalmában
Lászlójának egyedűl;
Harczol ez, de bús harczában*
Bősz, haragos. (KFV. 773.)
Keble ’s arcza sebesűl.
És midőn fogytán vérének
Érzi gyöngültét kezének,
Még egyszer hölgyére néz,
’S új erővel sújt a’ kéz.

Nézi hulltát sok Töröknek,
’S ajka habzik ’s keble ég,
’S ordít Hasszán: e’ kölyöknek
Egy halál még nem elég!
Bajnokim! csak ellenébe,
Mártsatok fegyvert szüvébe,
Nyíljon bár seb ’s folyjon vér
Szép hölgy ott a’ pályabér.

Mint a’ villám’ vad szózatja
A’ Nemes’ szüvébe csap,
’S testét lelkét áltszaggatja,
Borzad ő, ’s hölgyéhez kap:
Gyászos a’ halál’ hörgése,
Hajh de a’ rabláncz’ csörgése,
’S törvény, mellyet rabló szab,
Lóra, Lóra gyászosabb!

Nyugtat a’ halál’ hörgése,
Lóra mond; nem félem azt:
Hajh de a’ rabláncz’ csörgése
’S rablótörvény megborzaszt.
Szálljanak bár ellenedbe,
Mártsanak fegyvert szüvedbe,
’S nyíljon bár seb, folyjon vér,
Szép hölgy nem lesz pályabér.

Vészi László gyötrelmére
A’ halálvigasztalást,
’S rátolongó ellenére
Készít még egy bús csapást.
Jőn Olajbég, ’s gyáva féreg –
Így zeng ajkain a’ méreg –
Száz seb közt félhalva már,
Kardod még is ölni vár?

Mond, ’s kezéből nyil’ módjára
Vasbuzgánya zúg ’s röpűl,
’S ím itt a’ percz mellyet vára
A’ magyar hős ’s öszvedűl.
És ott fekszik melyhörögve,
Hölgye látja ’s könyörögve
Felsohajt az égre még:
Isten, Isten itt a’ vég!

’S ráborúlva ’s elroskadva
Lelke zajlik, keble reng;
Én halok, mond Az lankadva,
Búcsút ajkam még se’ zeng.
O ne rettegd bús pályámat,
Vérhintette nyoszolyámat,
Lélek él, ha vész a’ szív,
Kardom itt van, mátkád hív!

Mond, ’s hal; és ím szép hölgyétől
Jaj nem hangzik, köny nem húll;
Álthevűlve szellemétöl
Kardjához buzogva nyúl.
„Nékem, nékem bús pályádat,
Vérhintette nyoszolyádat,
Lélek él ha vész a’ szív,
Mátka, mátkád hozzád hív!”

Vészi kardját; Hasszán látja:
Jer leányka, mit mivelsz?
Vágyatidnak nem lesz gátja,
Kényt ’s szerelmet nálam lelsz.
Kard csak a’ busúlt vitéznek,
Téged engesztelve néznek,
Kelvén érzeményei,
A’ bajnok’ lángszemei.

Jer velünk a’ büszke ménen,
Váram gazdag, keblem hő;
Jer ’s derűlj a’ jobb reményen,
Melly egedre most feljő.
Légy e’ győzelem’ pompája,
Szép kertemnek szebb rózsája,
Mellynek bíbor kebelén
Bőv jutalmat nyerjek én.”

Félre rabló! fájdalmában
Így sikolt a’ hű leány:
Dúltál éltem’ forrásában
’S vad kegyelmed még lest hány;*
Csapdát állít. (KFV. 773.)
Itt hol áradván testére
Kedvesem’ gőzölgő vére,
Mellyet ontál oh pogány,
Int, hogy induljak nyomán!

Menj, eredj a’ büszke ménen,
Várad zsákmány, kebled düh;
Nincs remény; a’ vérösvényen
Nem kél virág, nem kél fű.
Győzelmedre átok húlljon,
Kerted tüskével virúljon,
’S árnyékába hogyha mégy,
Kínjutalmat bőven végy!

Szólla, hallgat, és intézi
Hómelyének hű vasát;
A’ Török dobbanva nézi
A’ hőslyány’ mozdúlatát.
’S fut, hogy – mellynek vesztét szánja –
Megtartassék szép zsákmánya;
Hajh de késő jötte már,
Lóra’ lelke mennyben jár!

Látja Hasszán, ’s elfagy vére,
Visszaborzad, ’s megfordúl;
Int, ’s nyomában intésére
Népe zajgással tolúl,
’S közte búsúlt érzeménynek,
Hátán a’ nyerítő ménnek,
Vivén átkot ’s hagyván jajt,
Szigetvárra visszahajt.

Kölcsey.




[Metsző: Michael Hofmann, rajzolta: Moritz Ludwig von Schwind.]


ÉLÉS A’ JELENVALÓVAL.

Ember! éljed a’ Jelennek
Rád mosolygó kedveit,
Mert az órák elreppennek,
’S szét üzik tündérjeit;
Csak a’ pillantat’ virága
Az életnek boldogsága, –
Ki mit önként elszalaszt,
Nem bájolja vissza azt.

Ne higy a’ szebb jövendőnek,
Mellyel vakít a’ remény,
A’ napok csak mennek, jőnek,
’S néked nem kél örömfény;
Néked nem csendűl az óra,
Mellyben a’ remény valóra
Fordúl, ’s gyötrő fájdalom
Lesz a’ nem várt jutalom.

Ember! izleld életednek’
Pirosló szép hajnalát,
Csókold a’ virgoncz kisdednek
Örömhozó angyalát;
Ne bízz a’ dél’ napfényében,
Sem az Est’ lágy zephirében;
Az megfojthat hevével,
És ez villámtüzével.

Ember! szedd a’ gyöngyvirágot,
Mellyet a’ szép tavasz ád,
Izleld a’ szép boldogságot,
Mellyet az ég folyaszt rád;
A’ tavasz a’ természetben
Megujúl, – de az életben
Hogy ha lenni megszünik,
Elő többé nem tünik.

Míg az ifjuság’ tüzvére
Lángol szíved’ erében,
Addig részesülj Cythére
Istenítő kedvében!
Boldog – Küprisz’ szűz oltárán
A’ lángzó köz indulat,
De a’ száraz rózsa’ szárán
Szerény Ámor nem mulat.

Ember! életed’ nyarának
Izleld futó kellemét,
Ne várd végén lefolytának
Az örömnek szebb nemét;
Ne várj az Ősz’ idejére
’S annak érett gyümölcsére; –
Sok eső, kis verőfény,
Könnyen megcsal a’ remény.

Ember! éld, oh éld a’ kedvet
Mellyet az Ősz megkinál,
Szűrd a’ végső édes nedvet
A’ nap’ vég sugárinál;
Gyászképe már itt a’ Télnek,
Az örömek sírba kélnek,
’S zúgó zordon vészei –
A’ halálnak jelei!

Azért izleld a’ Jelennek
Rád mosolygó kedveit,
Mert az órák elreppennek
’S szét üzik tündérjeit;
Csak a’ pillantat’ virága
Az életnek boldogsága,
Ki mit önként elszalaszt,
Nem bájolja vissza azt.

Szenvey.


NEFELEJCS.

Hajdan a’ Magyar-világban
Egy volt Haza ’s Fejedelem,
Mint barátság- ’s mátkaságban
Egy hivség egy érzelem;
E’ négy lánczban egy ha szíved:
Úgy magyar vagy ’s bölcs vitéz,
Jó barát is; ’s kedves híved
Csókkal így méltán tetéz.

Mike.*
Azonosítatlan szerző (talán al-torjai Mike Sándor, aki ezekben az években írnok a királyi főkormányszéknél).


HAZÁMHOZ A’ TÁVOLBÓL.

Hova szálltok gondolatim
Ollyan hirtelen?
Sebes daru sem repűl így
Őszi éjjelen.

Kit kerestek sohajtásim
Számos-számtalan?
Szellő nem jár csak egyfelé
Imígy úntalan.

Ezer virág körűl lebeg
Mézet szedő méh;
Fűrj és fecske két világrészt
Választ lakhellyé.

Csak egy hazát ismer szívem
Szakadásig:
Napraforgó nap felé néz
Hervadásaig.

Tessedik Ferencz
Párizsban.


A’ BARÁTSÁG EREJE.

A halál is édes érzés
A barátság keblében,
Édes, nincs ha csalfa szinlés
Szíved mély röjtökében:
A barátság két nagy lelket
Eggyé köt ’s tesz eggy egészet;
Eggy az élet és halál,
Osztály helyet nem talál.

A hazáért élni halni,
A szép szív eggy vágyása,
A rény utján fen járdallni,
Férfias elszánása:
A latorság ellen vívni,
Minden jót, ártatlant védni,
Buzog minden csepp vére,
Feszül karjának ere.

De sajnállak én nagy lélek
Téged, ha csak magán vagy,
Hogy elcsüggedsz, igen félek,
Mert a’ veszély vajmi nagy!
A gonoszság fertelmei,
Jót szépet dúló szörnyei,
Törnek rád a sötéten,
Fény gyermeke, merően.

Karöltve másokkal azért
Lépj fel a szép pályára,
Több szív égjen a nagy tárgyért,
Több kéz keljen csatára:
Atlasz sem birt eggy az éggel,*
Egyedül az éggel.
Sem Theszeusz az őr ebbel:*
Thészeusz elkísérte Peirithooszt Épeiroszba a molosszoszok királyának leányáért. A király úgy határozott, hogy leánya minden kérőjének meg kell küzdenie a kutyájával, Kerberosszal, és az nyeri el a leány kezét, aki a kutyát legyőzi, de amikor megtudta, hogy Peirithoosz és társa nem kérni jöttek a lányt, hanem elrabolni, elfogatta őket. Peirithooszt széttépette a kutyával, Thészeuszt pedig fogolyként őriztette házában.
De eggyesült erőnek
Ég és pokol engednek.

A barátság biztos karán
Nagy dolgokat mívelhetsz,
Nem nyomhat-el semmi kaján,
Minden erőn áltgyőzhetsz:
A barátság hű kebelén,
A nemes tettek közepén,
Ha majd elhalsz, ugy fénylesz,
Mint Oreszt és Pyladesz.

Guzmics Iszidor.


A’ FELLEGEKHEZ.

Tí a’ messze láthatáron
Eltünelgő fellegek!
Kik reám itt hervadóra
Végbucsúval intetek,
Merre nyúl kies pályátok?
Tán van néktek is hazátok
Ott a’ nyugti ég alatt,
Merre szárnyatok halad.

Boldogok! bár engem egy szél
Elfuvalna véletek
E’ gyászhonbul, hol lekötve
Tartnak a’ bús végzetek;
Túl a’ láthatlan mezőkön,
Zord pusztákon, szirttetőkön
A’ nyugat’ szép tájihoz –
Merre szívem vágyadoz.

Egy tündér világ mosolyg ott
A’ kedves’ karjai között,
Enyhet ott találna e’ szív,
E’ sok vésztől üldözött;
Ott a’ boldog lét’ vidéke,
Szent örömkéj ’s égi béke,
Mint korány hint harmatot,
Hintve áldást lengnek ott.

Vajha szállnom el lehetne
A’ futó szél’ szárnyain,
Halni bár, de a’ leányka’
Üdvezítő karjain.
Ott a’ honföld nyugtot adna,
Értem édes köny fakadna,
’S rózsa-közti sírorom
Őrzené nyugvó porom’.

Szálljatok ti, békepályán
Boldog létü fellegek!
Üdvezelve a’ dicső hont
Ha egébe értetek.
Vágy e’ szív – de nem találja:
Merre, hol nyilongna pálya
Éj- köd- örvényből elé,
A’ sohajtott part felé.

Bajza.


JÓ BARÁT’ INTÉSE BARÁTJÁHOZ.
Ha egyszer egy leány tündér szemével
Reád kacsong, és éden érzetével
Lövelli által ittas lelkedet,
’S ha égi dísze angyaltermetének
A’ porhüvelyből Éden’ nemzetének
Boldog körébe kap fel tégedet:

Barátom! jaj, ha báján megvakúlva
Karjába dőlsz, és ízletekre gyúlva
Az édes Istencsókot megvivod;
És kábulást nyervén az égi kényből,
A’ tőle nyújtott koszorús edényből
A’ mély, Olymposz’ titkait szivod.

Fusd a’ leányt, ölébe süllyedésed
Részeg gyönyör, de irtózat kelésed,
Ő szörnyeket mivel bübájival;
Neptún’ honában olly sziréne nincsen,
Ki ingerlőbb varázs alakkal intsen, –
Nincs, a’ ki végre szörnyebb módra csal.

Az a’ tűz, melly ma kényeid’ tenyészti,
Láng holnap, a’ melly elhamvadni készti
Vándor szerencséd’ gyenge támaszát;
Féltés gyötör, gyanúnak rabja lészel,
Vad árulást látsz ott, a’ merre nézel,
’S nem lesz szivedben eggy igaz barát.

O hidd! az asszonynak hüsége múlik, –
Egy holdtelés’ időszakára nyúlik,
’S viszont új élelemhez szít heve.
Ő koczkát játszik a’ te életeddel,
’S legszentebb férjfiúi érzeteddel;
A’ gyarlóságnak – Asszony a’ neve!*
Idézet William Shakespeare Hamlet, dán királyfi (1601) c. drámájából.

Barátom! higyj azon őszinte szónak,
Melly ma néked a’ bölcs Alkotónak
Remekmivét keményen vádolom;
Bocsáss meg, hogy tulajdonát merészen –
De a’ hol álszin semmi részt se vészen –
Ismértetésül itt lerajzolom.

Ne add egészen a’ tündéri szűznek,
Kivel mulékony órák öszvefűznek –
Ne add egészen szívedet soha;
Egész Magad’ ne áldozd Cypriának,
Magad’ ne képzeld Isten’ sorsosának;
És így szerelmed nem lesz mostoha.

Ne bízz, ’s ne félj: ne légyen vak vezéred
Az indulat, ’s szerencséd’ így eléred,
El, mellyet érhetsz mint föld’ embere;
Mert ollyat, melly sirig nem változandó,
’S epés irígység is becsűl, – halandó
Hüvelyben embermagzat nem nyere.

Légy minden asszony’ tisztelő barátja,
De annak, a’ kit életed’ sajátja
Gyanánt ölelsz, mélyen lelkébe nézz;
Biráld meg léte’ kül és bel nemében,
Mert hogyha mérget szívsz nektár helyében –
Sebedre írt nem ád az orvos ész.

Szenvey.


A’ KEGYESHEZ.

Mint a’ királyi nap’ deli fénylete,
Imígy tünél-fel hajdan egemre, Szép!
De csillagink üldözve egymást
Távol esél ölelő karomból.

Azóta két év múlva fejem felett,
Esdő sohajtás, gyönge szerelmi köny
Nélkül: az élet’ fordulásit
Nézve közel – kiürűlt kebellel.

Ah milly egészen más az az élet, ha
Megváltan attól, a’ kit imádsz vala,
Szép álmaidból ébredezve
Nézsz szigorú szemei közébe.

Eltűnik akkor a’ gyönyörű lepel
Mellyel himezve volt a’ komor való:
A’ nagy világ megjátsza szíved’,
Megmosolyog – ’s te buzogni szűnöl.

Későn haj! enyhűlt végzetem’ ércz keze.
Leszállasz ismét, égi nemes Leány!
Rendűlhetetlen bízodalmam,
Bár a’ kebel’ tüze hamvadott már.

Te nékem úgy vagy, mint ama’ szép világ,
Melly a’ homályban hű kalaúz gyanánt
Vezére a’ fáradt utasnak,
Ám de hevítni – hevítni gyönge.

Sédel.


TOKAJ.

Jön Tisza’ habja felém, ’s még Bodrog is erre igyekszik;
Oh minek itt a’ víz, hol borom annyi terem?

Tessedik Ferencz.


SÓLYMOS DEZSŐ.

Ott, hol a’ Tisza ’s Körös közt halmatlan síkra terjed a’ bőkeblű Alföld; – ott, hol számos puszták’ nevei bizonyossá teszik a’ fürkészőt, hogy a’ Mohácsi gyász előtt népes várasok ’s faluk töltötték el azon üres tért, mellyen most több napi út közben is csak alig talál pásztorkunyhót, vagy betyárcsardát a’ vándor; – ott virágzott hajdanában, a’ Magyarkor’ arany éveiben, csendes egyetértő szomszédságban két helység (kígyós, és meggyes) mellyeknek urai ’s lakosi nyugalmas barátságban éltek egymás mellett. Örült a’ két közönség,*
Közösség (a község lakosai).
ha látta urait a’ határligetben őszinte mulatozásokban az időt vigan tölteni, az ő példájokra a’ pórság is a’ templom’ ünnepein örömmel vendégelgeté egymást. A’ Kígyósi legény szeretett magának Meggyesi leányt venni; a’ Meggyesi hajadon pedig szerencsésnek vallotta magát, ha pártáját Kígyósi legény oldotta meg; csak a’ két földesuraság’ háza nem lehetett boldog, vérszeri atyafiságba léphetni egymással, az Úrfiak másonnan hoztak haza hitvest, ’s a’ kisasszonyok távolba mentek mindenkor férjhez. De végre meghallgatá az Ég a’ két ház’ könyörgését. Az öreg Kígyósy’ legfiatalabb fija István – minekutána két öregebb gyermeke Nagy Hunyady Mátyás’ szemeláttára Bécsnek vivásánál*
Bécs ostromakor (1485).
vitézek’ sorában hullott el, – egy szép alkalommal megszereté a’ Meggyesy ág’ egyetlenegy leányát Klárit.
Klári szép volt mint a’ derűlt hajnal ’s kelő napfény, ’s a’ nőnem’ azonkori legnemesebb tulajdonságival tündöklött. Halálos ágyán kivánta Temesvárról az atyja vissza, hol a’ Gróf’ udvaránál már több évek óta tartózkodott. A’ világtól-váló végbúcsuképen barátságába ajánlotta özvegyét, pártfogásába leányát az ágya mellett álló Kígyósynak. Együtt nevekedtek ők, együtt vitézkedtek Hunyadynak győzedelmeiben, együtt házasodtak, ’s együtt is élték csendes napjaikat. Már esztendeje mult el Klári’ haza tértének. Jó szive, könyörűletes lelke miatt imádta őt a’ jobbágy, ’s az egész környék csudálta szerény erkölcseit. Nem volt a’ helységben egy nyomorult kit nem vigasztalt, egy beteg kit nem ápolgatott, egy szerencsétlen, kin hasonló nemes érzékenységű anyja’ jóváhagytával nem segített. Pártfogó angyalként jelent meg a’ jobbágyság’ szegény házainál, ’s áldatva hagyott el minden alacsony kunyhót. – Lelki megelégedéssel látta Kígyósy a’ serdülő Szüzet, menyének kivánta, szivszakadva ohajtván, hogy István mennél előbb jöhetne vissza. IIik Ulászló Királyunk, és az Ausztriai Maximilián közt vérengző csatákban harczolt ő ’s Mosony’*
Moson: község a nyugati határszélen.
védelménél a’ Vezér’ oldala mellett hadi érdemeket szerzett. Megbékült végre a’ két rész,*
Pozsonyi béke (1491).
’s a’ kevés dicset osztó harczmezőrül honjokba oszlottak a’ vitézek. Az ön érdemét büszkén érző István is röpült Meggyesre, hol őt örvendő atyja remegve várta már.
Egy őszi nap’ estvélyén Klári a’ helység’ utszáin sétálván, egy házikóban keserves sírást hall, segélyre ingerlő ösztöne bemenni sietteti. Épen akkor haldoklott a’ ház’ atyja. Szétbomlott hajjal ült pokróczos nyoszolyája’ szélén a’ vigasztalhatatlan feleség, ’s az elhaltnak szemeit keserves jajgatással fogta be; két kisded leányka térdelve imádkozott a’ házi szentkép előtt ’s felfelé nyujtott apró karokkal atyjoknak már elröpült lelkét visszajőni kérték; egy bodor üstökű fiú, a’ gyermekek’ legidősbike pedig, a’ mécs-ágashoz*
Gyertyatartó oszlophoz.
támaszkodva, nagy kék szemeit, mellyeknek tüzét a’ könyek’ sürű hullása se homályosíthatá el, szótalanúl ’s pillanatlanúl az elhunytra függeszté. A’ kicsiny háznép észrevevén az ajtóban megdöbbenve álló kisasszonyt, kézcsókolására siete, ’s lábaihoz borulva tőle, mint legnagyobb szükségben az égből segédül jelent angyaltól atyját esedezé vissza. „A’ ki már ott van kedveseim” szól Klári a’ mennyre mutatván: „nem jöhet az vissza! bár többen, hátra-maradtaik’ keserveit látván, oda hagynák mennyörömeiket is, ’s visszaszálnának árváik’ gyászkörébe; atyátok nincs többé! de azért a’ jó emberek által segedelmet nyujthatnak az egek.” Egy kezével a’ lyánykák’ halvány orczáit simogatta, más kezét pedig Dezsőnek (e’ volt neve a’ fiúnak) vállára tette. „Neked kell most” mond kegyesen hozzá „általvenned anyád’ ’s testvéreid’ ápolgatásait, inaid elég erősek már, dolgoznod kell; mi tőlem kitelhetik, én is segítelek.”
„Sólymásza volt atyám a’ boldogult úrnak” szóla Dezső „de annak elholta után megszünt Meggyesen a’ sólymászat; azóta együtt kerestem a’ kenyeret atyámmal házunk’ számára vadászat és madarászat által; egyebet nem tanultam tőle, mint sólymot a’ vad ellen röpíteni.”
„Ezután az én sólymászom léssz – legyetek jó kedvvel! az Isten nem hagyja el a’ benne bízókat.” Így vigasztalá a’ jó Klári a’ kesergő szegény háznépet, kevés pénzt is osztogata köztök, mellyért háladatos köszönetjöket kerülni akarván, kisiete a’ házból, ’s a’ pitvarban István’ karjai fogák fel.
István benyargalván Meggyesre a’ halottasház előtt több embert öszvecsoportozva látott. „Mi történt itt?” kérdezé, megállítván tajtékzó szürkéjét. „Most haldoklik a’ gazda, bent van helységünk’ angyala Klári kisasszony.” Nem kelle több a’ tüzes Istvánnak. Ez atyjától számtalanszor hallván a’ Temesvárról megérkezett leány’ érdemeit, kit gyermek korától nem látott, ’s kit képzeletében, mint élte’ gyönyörtetőjét, már olly igen tisztelt, leugrott lováról. – Sírt örömében a’ lélek benne, midőn látá Klárit az ablakon által olly gyönyörűen bánni a’ szegényekkel, ’s első pillantatra imádta már benne az Istenség’ jó-tevőségét. „Te áldott teremtés! hirednél is jobb, kellemetesb vagy” ’s ölelésére sietett. A’ pitvarban találkoztak öszve. A’ viszonlátás’ első perczentében nem ismérte meg őt a’ leány. „Én vagyok István!” szól kiterjesztett karokkal az ifiú – „István?” kérdi Klári „Kígyósy atyánk’ vitéz gyermeke?” ’s elpirulva az ölelő ifiú’ vállaira borult. A’ Jobbágyok’ áldásai közt, kik már rég ohajták egybekelésöket, hagyták el a’ szegény házat, ’s az udvarba siettek.
Kezet fogva léptek a’ szobába, hol Kígyósy Klári’ anyjával eggyütt épen gyermekeikről beszélgettenek. – Kifakadó örömzajjal fogadá az atya vitézzé lett fiját, örvendő sirás közt csókolgatá a’ fiatal ajakon begyógyult sebhelyet, magát a’ legboldogabb atyának vallván. Nyiltszivű mosolygással üdvezlé Meggyesyné szeretett szomszédjának bajnok hírre kelt gyermekét, kinek katona érdemeit a’ környék égig magasztalta.
„Ezen gyönyörű szempillantatban jó anyja Klárimnak! esedezem előtted –” félig letérdelve lovagi büszkeséggel kérvén István az asszonyt „engedd Klárit birtokomba! aggott napjaidban tisztelő gyámolod leszek.” Meggyesyné elmosolyodva Klárira tekint, ki szótalanul ’s földre szegzett szemekkel állott. – Kígyósy vizsga szemmel nézett majd a’ leányra, majd anyjára. „Ha leányom nem ellenzi!” mond végre az anya, „én megelégszem e’ nyilatkoztatással; de az első látás csalogány,*
Csalóka.
várjuk a’ biztosabb jövendőt a’ később időtől.” – „Helyesen anyám!” szól a’ bátrabbá lett leány. „Szerelmet kiván a’ boldog házasság; a’ nélkül az egy rideg erőszakos egybehurczolása az egymástól idegen sziveknek. Rabszolgálóvá teszi az illy házasság a’ gyenge asszonyt, durva parancsolóvá az érzéketlen férjet. Nem egyszer mondá ezt nekünk leányoknak a’ Temesi Grófné. István te ma engem legelőször látál nyiló korom’ első zsengéjében, hozzám vonzódásodat szerelemnek nevezni merészség lenne; ha továbbá is nevekszik az, vagy így marad, boldog leendek birtokodban. István! én se vagyok hozzád – hiheted – idegen.”
Mindenki meg volt ekként elégedve, ’s nyájas enyelgések közt telt el az estve. István elbeszélé harczait, az asszonyok irtózva hallgaták a’ veszélyeket, az öreg Kígyósy pedig az asztali kést csontos markába szorítgatván, képzeletében harczolt a’ vérmezőn.
Másnap Kígyósyék haza utaztak. – István megigérte gyakorti látogatását. Klári elbeszélé tegnapi tettét a’ szegény háznál; égi örömmel szorítá az anya melyéhez Klárit, ’s benne jobbágyai’ jövendő anyját teljes reménnyel tekinté.
Kevés idő mulva az udvarba hozatott Dezső ’s ott nőtt, erősödött, ott nyert sorsát jobbítható szorgalmas nevelést. Tisztségének neve udvari Sólymos; de hivatala egyedül a’ szép Klárit szolgálni mindenben.
Dezsőnek természeti szép tulajdonságai a’ jobb társalkodás – finomabb életmód, és a’ gáncstalan példalátások által kimüveltetvén olly irányt nyertenek, mellyre eljutván, önitélete szerént megkülönböztetésre is számot tarthata. A’ születés, gondolta ő, minden embernél egyenlő, csak nevelés által támad a’ különbség; ’s ez eltörültetik egészen azon tulajdonok által, millyeket a’ felsőbb érdemek kivánnak. Dezső büszke lett Klári’ szivességében; arra magát mindinkább érdemessé tenni ’s azt örökre fentartani, volt megállapított czélja. Minden nap tapasztalta azon szép szorgalmat, mellyel Klári mind őtet, mind anyját ’s testvéreit a’ szükség’ nehezétől megmenteni buzgott; minden nap látta azon nyájas kegyű ’s részvételű leereszkedést, mellyel a’ szerencsétleneket magához vonni leginkább tudta. Dezső’ szeretetének, tiszteletének legfőkép Klári volt tárgya, ennek kereste kedvét mindenben, ennek legcsekélyebb kivánságát is pontban teljesíteni szent igyekezete lön. Tetszett Klárinak az ifjú’ viselete, szives hozzá ragaszkodása ’s kedveltje’ társalkodása minden nap ujabb meg ujabb örömet okozott neki. Istvánnak, kinek szerelme Klári iránt mindinkább erősöde, ’s kihez a’ leány is már egész lélekkel hajlott, meg kelle igérni: hogy Dezsőt az udvarnál fogja tartani. István is megkedvelé az ifiat, ’s Klárinak akaratját mindenben szentül eszközleni csókjai közt fogadta.
Dezső’ hajlandósága Klárihoz azon mértékben nevekedett, mellyben ő az egész ház’ szivességét megnyeré. Kivánságai mindazáltal sorsán túl annyira kezdének hatalmazni, hogy azoknak nem valósulhatásán önmaga gyakran elszomorodott, megrettenvén azon gondolattól: hogy jöhet még olly idő, mellyben őt szeretett asszonya megszűnik szeretni; annak lehetségét megakadályoztatni tehát minden módokat képzelt.
A’ férjfi szívbélyeg észrevehetlenül azon asszonyéhez szokott alkalmazkodni, kivel társalkodik. Dezső mindenkor Klárihoz lévén közel, nyájas, érzékeny és könyörűletes lön, mint fennyen tisztelt példánya; de egyszer’smind az uri rend között forogván, annyira elvált a’ köznéptől, hogy a’ helység’ leányai közzűl Sólymos Dezsőre biztos szemet vetni egyse merészlett; nem csuda tehát, hogy azon korban, midőn a’ him érzemények’ üdültében nőnemi társat kiván magának a’ férjfi szív, Dezső elkomorult, mert egyedülségét tapasztalá e’ nagy világban. Klári ugyan elérzékenyíté őt, de ha képzetében utána nyujtá karjait, olly magas távolban látta maga felett hajlandósága’ tárgyát, hogy azt elérni kivánni balgatagságnak vélte maga is. De visszalépni a’ köznép’ leányaihoz büszkesége nem engedé, Klári pedig el volt tőle zárva örökre.
Klári nyilványos jegyesévé lett Istvánnak. A’ két uri házzal örvendett a’ két helység, nem vehette tehát észre senki: mi történt a’ szegény Dezső’ szivében? Klári ezután szabadabban társalkodott Istvánnal, Dezső nem volt már többé társa mindenben ’s ámbár még mostan se szünt meg az róla, anyjáról ’s testvéreiről gondoskodni; ez még is tapasztalatlanságból megvetettnek képzelgé magát ’s önmagát nem értvén, álláspontját nem ismérvén, nem tudott harapozó indulatjának szükséges gátot vetni; szenvedvényei messze ragadták a’ valóságos uttól, önmaga teremté ’s ápolá keblében a’ mérget, önmaga táplálta nevelte azt veszedelmig önhittségi képzelgése ’s tépelődési által.
Nő a’ szerelemféltés, ha látjuk, hogy egy másnak érdemei ugyan azon szivben, mellyet mi birtunk, vagy birni képzeltünk, hathatós benyomásokat okoznak; önmagunk érdemei’ tekintetét pediglen megcsökkenni hisszük. Nem szerettetni attól, kitől szerettetni kivánunk, szerencsétlenség ugyan; de képzelt helyhezetünkből kiszoríttatni mástól, egy olly megaláztatás, mellyet ritka lélek tud békével türni. Igy volt Dezső is. Ő csak akkor érzette leginkább ennek sulyát, midőn látta hogy Klári egészen más’ tulajdonává lett; ’s azon gyanú-fulánk, hogy ezt egyedül alacsony sorsa okozta, vérzette mardosta legmélyebben szivét. Ő ezután kerülte Klárit. Sólymos’ hivatalának pontosabban megfelelt ezentul, mert egész napokat töltött sólymászaton. Ha István úrfit az udvarba nyargalni látta, futott, keresztül szökött minden gátokon, ’s bátorságba magát csak akkor hitte, ha mennél messzebb tudta magát az udvartól. Többször feltette magában: hogy oda többé vissza nem tér; de csak egy gondolat is a’ kedvelt tárgyra visszavarázsolta őt azon helyre, hol kín volt maradnia egyébként.
* * *
Igy telt több nap és hét, míg végre a’ lakadalom’ ünnepe békövetkezett. Ezt megelőző napon Dezső a’ hímes rét’ legszebb virágait koszorúba kötötte, ’s az ünnep’ hajnalán a’ szobák’ rendbe-hozatalakor Klári’ tükrére függeszté. Ezután elhagyván az udvart, eszmélet ’s gondolat nélkül bódorgott szerte a’ virágzó vetések között. Feje égten égett, fojtó szorongásoktól feszült melye, lábai reszkedtek, féltébolyodva dült az árok’ szélére, hol minden fel-felreppenő pacsirta’ vidám dala megindítá könyei’ árját.
Együgyű de ékes öltözetben jelent meg István’ karján Klári a’ szülék előtt, hol már a’ vendégek mind együtt valának. Szives kivánságait mindegyiknek mosolygó nyájas hálával fogadta a’ szép menyasszony. A’ jobbágyok közzül is számosan sereglének elő szeretett kisasszonyuknak örvendezésiket megtenni, ’s további anyáskodó szivességébe őszinte hódolattal ajánlakozva, kezeit könyezve csókolták. Béjöttek az udvari cselédek is; ’s csak ekkot vétetett észre Dezső’ elmaradta. A’ kérdezősködésre csak azt tudták felelni: hogy őt korán napfeljötte előtt látták szomorúan az udvarból kiballagni. A’ szobaleány is értesíté Klárit: hogy a’ tükörnél függő koszorú Dezsőtől lenne. Klári megszomorodott kedveltje’ távollétén, ’s az elhozatott koszorút kiki helyesnek találván, hajfürtei közzé engedte tüzetni.
Már minden készen volt. A’ szülék’ érzékeny áldása után megindult a’ násznép az Isten’ házába. A’ meghúzatott harangok öröm-hangmorajjal tölték-el az eleven tért. Dezsőnek füleire azonban, lélekharagként, gyászkongással hatottak ezek. Elkeseredett vadsággal felszökik fektéből, ’s elvesztvén minden eszméletét, süveg nélkül, borzongó üstökkel fut a’ hang után, ’s épen akkor ér a’ templomba, midőn az esküvésre letérdelt a’ szerencsés pár. Jobbra ’s balra szerte lökdös mindent, ’s bosszút villámló szemekkel, ijesztő hornyokra ránczolt homlokkal, fogcsikorgatva az oltárhoz törtet. „Megszüntél szeretni, lehetetlen koszorúm viselned” – kiáltással tépi le Klári’ fejéről a’ virágfüzért, ’s Istvánnak szemei közzé szórja. E’ látványon elrémült az egész nászgyülekezet, rettentő kétséges gyanúban háborgott István, ’s atyjára tekintett, midőn Klári az öszverogyott Dezső’ segítségére hajlott. De csak hamar megnyugvának a’ felzúdult elmék, midőn a’ legényt eszelősködve beszélni hallák. – Klári’ szelíd ártatlanságú tekintete Istvánt nyugalomba hozta. A’ beteg Dezső anyja’ házához vitetett. Az ünnep helyre állott, a’ leányok új koszorút fontak, ’s egymás’ örök hűségére megesküdt a’ szerencsés pár. –
Víg lakodalmat üllt a’ társaság, ’s tréfás mulatozás közben emlegette néhány Sólymos Dezső’ tébolyodott viseletét is. Ez fájt a’ jó szivű Klárinak, mindazáltal e’ mellett is, minden órában küldöttje által Dezsőnek hogy létét tudakoztatá, ’s csak akkor nyugott egészen meg, midőn estve felé jobbulásáról értesíttetett.
* * *
Dózsa György’ keresztes zászlója alá gyült már ekkor a’ pórság. Az elpuhult Nemesség fegyverét odanyujtá neki, hogy harczoljon a’ pogány Törökkel helyette. Dózsa valóságos szándékát még kevesen tudák a’ Kuruczok*
A történetíró Bél Mátyás szerint Dózsa lázadó parasztjainak ’crux’ (’kereszt’, ’keresztes’) elnevezéséből származik a ’kuruc’ szó.
közzül. Kereszt függesztetvén melyökre ’s köntöseikre, ennélfogva rajoskodó indulatjok a’ szent földet készült visszafoglalni a’ keresztyénségnek. Az alföldön táborozott a’ kurucz gyülevész. Csak a’ megrohanás’ óráját leste már Dózsa: e’ közben is mindazáltal a’ mint tudta, fegyverben gyakorlotta vad seregét, mind inkább szaporítván felekezetét az imént érdeklett istenes czélú színlett ürügy és szentes ál örv alatt.
Szótalan ült Dezső a’ kemencze’ párkányozatán, anyja útifű-lével mosogatta tüzelgő homlokát. Azon gyönyörű estve forga eszében, mellyen Klári vállára rakván kellemes kezeit szomorúságokban kedvítette, vigasztalta. Miként megváltozott szivében azóta minden! akkor alacsonyan neveltetvén kivánságai csak a’ földszínen lebegtek, ’s élelem-keresés volt lételének állati czélja; de az udvarba jutván kimüveltetett elméje olly képzeteket szült a’ megvilágosodással, mellyek őt túl ragadák sorsa’ határin, ’s merész vágyainál fogvást nyugtalanságba hozák előbbi csendes lelkét. „Miért vitt engem ki Klári alacsony házunkból? Anyám! miért állított olly tündér csillámkép elébe, melly füstté vált ölelésemmel? túl repdestem az arany fellegeken, de egy szélzivatar szét fujta alattam a’ fénypadlatot, ’s hanyathomlok estem le a’ sötét kopár földre” – sírva így panaszolkoda Dezső ’s anyjának ölébe hajtá beteg fejét. „Fiam, Dezsőm légy nyugott! anyád nem bocsájt el többé magától.” – „Nem anyám!” felkiált Dezső „nekem itt nincs maradásom” – ’s öklökre szorított marokkal, tébolyodva hadarászott maga körül. „Dózsa György osztja a’ szent keresztet, oda kell sietnem, ’s megölelkeznem a’ legnagyobb erővel.” Ezzel, minekelőtte siránkozó anyja vissza tudta volna tartóztathatni, kirohant a’ házból – sebesen elfutott, anyja utána, de a’ pitvar’ küszöbén lerogyott az erőtlen öreg. A’ kiáltásra öszvegyült szomszédok ölelték fel ’s betegen ágyba fekteték.
* * *
Klári mint Kígyósyné is azon jó-tevő angyal maradott. Az eltünt Dezső’ anyjának ápolgatását is magára vállalta; de nem élhetett soká az elgyengült asszony. Meghalt a’ nélkül, hogy fiát többé láthatta volna.
A’ keresztes pórtábor ekkor már nagy erőre jutván, Dózsa továbbad vérengző szándékának végbevitelével nem késkedett. A’ Nemesség ellen fordítá azon fegyvert, mellyet ő a’ keresztyénség’ oltalma ’s a’ pogányság’ zaboláztatása végett kapott. Gyűlöletessé tette Kuruczai előtt az uri ’s birtokos nemes rendet, az emberiség’ jusai’ elnyomójinak hazudozva festegetvén őket. „Eljött az idő, mond, mellyben a’ jobbágyok’ siralmas bilincsei öszvezuzatnak ’s rabigájok szabadsággá változik.” A’ felbőszült pórság féktelenül dúlt, pusztított, rablott minden felé. Bosszú, zsákmány, sarcz, öldöklés volt rettentő ösztöne. Égtek már több várasok, faluk; porrá hamvadoztak több uri paloták, öszveromboltan ’s düledékben hevertek több nemes házak, ’s udvarhelyek. – Ki csak nemes volt – kardra hányatott, ’s kisdedei se kíméltettek; még azokban is igyekeztek kiirtani e’ gyűlöletes fajt.
Kígyós felé is nyomult egy illy durva bitang csoport. Kígyósynak várfalatlan házát könnyü martaléki koncznak vélték. A’ nagy rémülés miatt tehetetlenné gyávult még az ura mellett híven maradott jobbágyság is. Hír futamodik azonban Kígyósról Megyesre: hogy siessenek a’ jobbágyok asszonyok’ védelmére. – Felcsoportozott ugyan a’ parasztság a’ templom elejébe, hol azt a’ lelkipásztor alattvalói hűségre buzdítá; – készen is volt mindenki szeretett jó urát lélekfogytig oltalmazni; de tétováztak, minthogy vezetőjök nem volt. „Jaj nyakunkon a’ kurucz!” felkiált a’ sokaság, midőn egy keresztes katonát sebesen maga felé lovagolni szemlélt, egy rész már szaladni akart, de a’ bátrabbak helyben maradtak. „Rajta jó emberek Urunk’ védelmére! ha nem sietünk, Kígyós fel lesz égetve” kiált a’ kurucz, kiben az álmélkodó pórság Sólymos Dezsőre ismért.
Dezső észrevevén Dózsa’ táborában iszonyú megcsalatását, azon volt: mikép szabadulhasson meg a’ vérszopók közzül? de tartván elárultatástól, színre köztök maradt, ’s azon csoport közzé keverede, melly a’ Kígyósi környék felé vonult. Egy éjjel megszökvén tőlök, Megyesre nyargala, hogy az odavalókkal Kígyósyék’ segítségére mehessen, hol Klári’ tartózkodását hitte. „Sólymos Dezső!” kiáltással fogadta őt a’ pórság „légy vezérünk mentségére Urunknak!” „Minden késedelem nélkül” felel ő „csak rajta! utánam!” – Erre vérszemet kapott az öszvetódult nép, ’s ki gyalog, ki lóháton nyárssal, kaszával, villával ’s egyéb illy szerű fegyverrel Dezső után nyomult.
Kígyóst védelmezni eltökélették ugyan a’ lakosok, mivel ők is szerették urokat atyai szelíd bánásmódjaért, egy se is pártolt el hívségétől; de az ide száguldó Kuruczok’ száma sokkal nagyobb volt, hogy sem képesek lehettek volna sokáig dühöknek ellentállani a’ mezőn. Betörtek a’ faluba. Lángba borúlt már több ház. Borzasztóan kongtak a’ harangok. Kígyósy’ udvara is körül volt fogva már, ’s benne a’ jó Klári is – de nem csüggedő lélekkel, bizott az Istenben. – Az asszonyok, leányok sirtak, jajgattak az utszán, a’ férjfiak pedig utólsó csepvérig küzdöttek az udvar előtt. – E’ közben uj paraszt csoport közelget – mindenki elijed uj kurucz csapatot gondolván bennök. – Dezső’ serege volt az. Meggyesi jó szomszédaikat segedelmökre jőni látván a’ Kígyósiak uj bátorságot kaptak, ’s megujult a’ viaskodás legnagyobb elkeseredéssel. A’ Kuruczok általnyomultak már az udvar’ árkán a’ segítség’ érkeztekor, ’s egy része az épületnek lángot is kapott, de az egyesült kettős erő eloltá azt, és széjjel tiprotta a’ rablókat. Így a’ Kígyósiak egészen mentekké lettek. Istennek hálát adva látta Klári Dezsőt érte küzdeni, ’s magát, férjét, udvarát ’s mindenét legfőkép az ő bajnok védelme által megtartatni. Örömkiáltással sietett férjétől kísérve Dezsőnek mint őrangyaloknak, védmentését köszönni, ’s halva találták. – A’ Kuruczok reá, mint elpártolt árulóra, falkásan rohantak. – Vitézül harczolt ugyan ő sokáig az életére bőszült fene csorda ellen, de végre leszurták lováról, ’s hű melyét dzsidával döfték keresztűl.
Az egész közönség letérdelve Dezső’ tetemei mellett háladólag dicsérte az Istent, és zokogva siratá a’ derék ifjat, ki érettök ’s miattok hunyt el. Kígyósy kertje’ belsejébe takaríttatá legnagyobb gyászpompával a’ dicsőültet.
A’ Mohácsi gyász után elpusztult ugyan az egész környék, de Sólymos Dezsőnek híre fenmaradott hagyományképen ajakról ajakra. Egy pásztor a’ másiknak Sólymos’ halmára heveredve híven beszélgeti azt el, ki fekszik ottan eltemetve.
Kiss Károly.


KÉRELEM.

Mást sugár nagy termet hódít,
Mást a’ kisdedebb.
Kérded Emma, én előttem
Mellyik ékesebb?
A’ mit tudsz, mért kérded álnok?
Ollyan, mint te vagy,
Olly sugár, olly teljes, olly ép,
Sem kicsiny, sem nagy.

Másnak barna haj’ homálya
Hószín vállakon,
Másnak göndör szőke tetszik
Hajnal arczakon.
Engem, Emma, szög haj éleszt,
Szög, mint a’ tied.
Hóvilága szűz kebelnek,
’S arcz, mint a’ tied.

Soknak mennye a’ bogár szem,*
fényes fekete szem.
Soknak a’ kökény.*
kék szemű (más értelmezésben kerek szemű).
Sem bogárért, sem kökényért
Nem hevűlök én.
Emma szép szemed’ hatalmát
Szó nem festheti.
Illy egy pár szem, e’ hű szívet
Illyen égeti.

Csókra termett, ’s kész mosolygó
Ajkat kedvel ez;
Annak gyors kell, és vidám, melly
Inkább zengedez.
Olly mosolygás, mint Emmáé,
Melly országot ér,
Néma, büszke, fejedelmi,
Ollyra gyúl e’ vér.

Sok kegyes szív’ érzetének
Hódol örömest,
’S melly nem enged, attól eltér
Újnak hányva lest.
Én keménynek, törhetetlen
Szívnek hódolok.
Emma, mint te, olly negédes
Szívért hamvadok.

E’ negéded szép leányka
Tart-e még soká?
Mondd meg, kérlek, kényszerítlek,
Ha nem tart soká.
De ha kebled víhatatlan,
Emma, meg ne mondd,
Ha csak engem zár ki, Emma,
Emma! meg ne mondd.

Vörösmarty.


EGY VÁR-OMLADÉKRA.

A’ sas-fészek üres – magas a’ kőszikla verébnek.

Tessedik Ferencz
Párizsban.


ELTE

ROMÁNOS KÖLTEMÉNY’ ELSŐ ÉNEKÉBŐL.

1.
A’ sötétlő véres kard
Síkra inti a’ Magyart,
’S a’ királynak jelszavára
Száguld honja’ oltalmára.
Mindenütt már fegyver csillog,
Pánczél, dárda, láncsa villog;
A’ nemesség lóra pattan,
’S bátran a’ Törökre csattan,
A’ ki dúlva telkeit,
Lánczra fűzi híveit.
Hol Moravnak*
Nagy-Morava, szerbiai folyó.
szőke árja
Nissza’*
Nis (Nissza), Szerbia egyik legnagyobb települése.
téreit bejárja,
Ott tanyáz az ellenhad;
Onnan csap be nép-zsarolva,
Szűzet, ifjat elrabolva, –
Arra robban el Hunyad.

2.
Büszkén fénylik már a’ félhold*
Az Oszmán Birodalom jelképe (a török félhold).
A’ magyar sereg felé,
Melly a’ tarral vívni lángolt,
’S bosszu-czélját fellelé;
Készen áll az vak dühében
Elbizottan erejében,
’S mint közelgő vész’ morajja,
Mindég rettentőbb robajja.
Néz Hunyad ’s komoly tüzében
Harczra inti táborát,
’S végig futva ércz-sorát*
Fegyvereseinek hadát.
Győzelem kél nagy lelkében.
Nem rettenti őt a’ nagy szám:
Kürtöt harsant, pajzsa dörren,
Harczjelére kardja zörren,
’S elzudulva mint a’ villám,
Tör Murat’ rab-nemzetére,
’S dűl, kit egyszer karja ére.
Hősnyomán röpűl Magyarja
’S a’ pogány’ rendét zavarja.
Mint terhes két fellegek
A’ forgó széltől zaklatva,
Vívnak most a’ seregek
Bús haraggal, vért izadva;
Elbarnúl a’ nap’ sugára
A’ fakón kelő portul,
’S a’ csatázók’ vad zajára
Minden szikla elmordul.
Száz irányban forganak,
Fel ’s alá hullámzanak,
Láncsa pattog, nyíl-özön hull,
A’ ló horkant, ember jajdul;
Száz alakban sujt a’ vész,
Itt fő pördül, ottan kéz,
Vág, öl, ront, tör mindenik,
Testhalommá nő a’ sik,
’S az enyészet’ zordon váza
Sorsokat gunyolva rázza.
Forrton forr a’ harcz dühében,
Messze csöng az éles vas,
’S elbámulva fellengtében,
Néz alá a’ büszke sas.

3.
Hév dultán a’ két baj-hadnak
Hat nehéz órák haladnak,
’S még vitézség és erő
Nem lön egymáson nyerő.
Elborúl Hunyadnak arcza,
Illy soká hogy kétes harcza,
Láng-szemébül bosszu-szikra
Szét lövell a’ csata-sikra.
„Győzni készt hazánk’ reménye,
Itt ne hunyjon hősi fénye!
Fel Vitézek, uj vivásra,
Most utánam vég csapásra!”
Így dörög ’s zászló kezébe’
Vágtat a’ tar’ sűrüjébe.
Elszánt népe lelkesítve
Új erőre ’s tüzre gyúl,
’S kard-suhintva, nyil-röpítve
A’ vezér után zudúl.
’S elbőszülve, sort szakasztva,
Vérét ontva, vért fakasztva,
Testhantokra testet hány,
Míg nem tágul a’ pogány;
Ez gyéren fut nem sokára
Éltét bizva gyors lovára
Merre csak nyilást talál,
’S zászlóit fenlobogatva,
’S díadalmat harsogatva,
A’ győző utána száll.
Elfoglalva Nissza vára,
Lángözönben mindenütt,
’S a’ pogányok’ vér-utjára
Borzasztó világgal süt.

4.
Mindég távol ’s távolabb hat
A’ futamló és üző had,
’S mint nyár-esti villanások
Hévség szülte kék felhőkön,
Játszadoznak a’ tetőkön
Szerte fegyver-csillogások.
Elhangzott a’ had’ dörgése,
A’ baj-téren csendesség,
Csak a’ haldoklók’ nyögése
Kél remegve néha még,
Kik az édes léttül válnak,
Jég-keblén a’ zord halálnak.
Kora váltát szülejétül,
Váltát édes kedvesétül
Itten sínli egy vitéz;
Még utólsó pillanattal
Ama’ drága földre néz,
Hol szerelmes indulattal
Rengve hű karok között
Kéjrül kéjre röpdözött.
Hasztalan vív ifjusága
Megragadja a’ halál,
És emléke ’s boldogsága
Nem mulandó éjbe száll.
Ott egy bajnok a’ fövényen
És magát, sebzett agyában
Vélve még a’ büszke ménen,
Levegőt vág ’s elhunytában
Tág kebellel szív-feszülten,
Vér-kedvében elmerülten
Felszökik ’s öröm-kaczajjal
Győztünk! győztünk! harsog ’s meghal.
Itt egy durva harcz-magzatja,
Hörgő ellenét szaggatja,
Vég erővel kardot kap,
’S még annak szivéhez csap;
Most imádság, majd szitok dül
Sebtül tátogó melyébül,
Míg elhuny lélekzete,
’S vérbe fúlad élete.
Honja’ bátor védletében,
Vég perczén ott áll egy hős;
De a’ hit’ szelíd ölében
Lelke most is még erős:
Tetteit keresztül-futja,
Tisztét teljesítve tudja,
’S így nyugott szent végzetén;
’S mint a’ szálló nap’ sugára,
Lebben szét a’ földi pára,
A’ dicsőnek életén.
Mély por-ágyon elterülve,
Látni így a’ hőseket,
Üldözésök’ lángja hülve,
Most örökre békesülve
Egy föld issza véreket.

5.
Merre Haemosz*
Haemus (Hémosz); a Balkán-hegység latin neve.
kék ormával
’S köd-leplezte homlokával
A’ magas felhőkbe nyúl,
’S néztit messze földre hányja,
Arra száll a’ harcz’ iránya
’S mindég távolabb vonúl;
’S most az erdők’ sűrüjébe,
A’ barlangok’ éjjelébe
Rejtezett bolgári nép,
Ismét a’ szabadba lép,
’S részint visszatér lakába,
Mellyet épen hagya el,
’S most pusztán ’s hamvadva lel;
Sok tódúl a’ had’ nyomába,
Hol piroslik még a’ vér
’S földet vagy segédet kér;
Kit szelídebb érezet
’S embertársa’ szenvedése,
Kit méltatlan díj’ nyerése,
Zsákmány ’s martalék vezet.

6.
Közepén a’ bús piarcznak,*
Csatatérnek.
Legdühösb helyén a’ harcznak,
Hintve annyi hült tetemmel
Tarkán egy halom tünik fel,
Hol a’ nap’ sorsát intézve,
Harcz-istenként szertenézve,
Félvilágot tartva válla,
Nagy Hunyad nem régen álla;
Most felűl a’ holtakon
Kikre mérge csattogott,
Egy szép ifju, fekszik ott,
Mint vitézi hamvakon
A’ leroskadt emlék-kő,
Még dültében is dicső.
Nyilt sebén patakzik vére,
Köd borult vidám szemére,
Elzsibbadt érzéke már
Ifju lelke késik bár;
Még liheg mélyen, halkan,
Még erében élet van.
Torda ez, kit a’ dicsőség
’S halhatatlan hősi tett,
Mellyért a’ nagy szív ’s erős ég,
Harcz-veszélybe kisztetett,
’S mint zászlósa a’ Vezérnek
Megfelelt a’ bajnok vérnek,
Mellybül fényre szármozott,
Mellyre uj diszt bokrozott.
Ott a’ halmon hű melyével
A’ hegyes tőrt ő fogá fel,
Mellyet orzó gyilkos kéz
Oldalast Hunyadra sujta,
A’ midőn az ostrom-vész
Mindent vég csapásra gyujta,
’S Ízsa-bég dölyfös tüzének,
Vad rohantu fegyverének
Győzni a’ szerencse ott
Csak muló reményt adott.
A’ roppant egész szemében,
Elmerülve nagy tisztében
A’ Vezér nem látja őt,
A’ miatta vérezőt,
’S néma bár, de szép tettével,
Torda holt gyanánt maradt el.
Messze téren tétova
Száll ’s nyerít délczeg lova,
Majd megáll ’s néz fülhegyezve,
Kedves terhit kémledezve,
’S őt nem hallva szózatán –
Száguld a’ küzdők’ után.

7.
Esti bíbor tüzben égnek
Erdős bérczi a’ vidéknek,
’S a’ nap válva nagy körétül
Csendes felségben leszáll,
’S hegy, völgy fosztva lángszinétül
Kékellő homályban áll.
Édes illattal tele
Kél az alkony’ hüs szele,
És enyhítő lengzetében
Reszket a’ lomb és zörög,
’S a’ patak sebes lejtében
Most vidámabban csörög.
Harmat-gyöngyök fényledeznek
Rengő zöld füszálokon;
Csüggedt bimbók éledeznek
A’ kisült virányokon.
Most a’ rekkenő melegtül
Eltikkadt virág-kebel
Csókolgatva langy szelektül
Kelyhét szebben nyitja fel,
Mint a’ szem, melly könyüjében,
Érző szív után tekint,
És a’ részvét’ lágy ölében
Édes nyugtot lel megint.

8.
Holt testek mellől kivéve,
Ékes nyoszolyára téve,
Egy magányos lak’ hüsében
Hol csendes nyugalma lön,
Torda eszméletre jön,
’S mingyárt első érzetében
Kardhoz kap, de hő kezet fog,
Melly gyöngén apolva hajlog
Vas terhét feloldani,
’S nyilt erét elfojtani.
’S ím a’ bágyadt lámpa-fénynél,
Áll egy szép alak fejénél,
Egy alak: melly báj-vonzattal
Egyszer látva mint az ég,
Képzetünkben él mindég,
És derengő arczulattal
Lesve mozdulásait,
Szivja bé vonásait.
Barna fürtje omladozva
Lengedez hó vállain,
’S leple félig bontakozva
Reng a’ szív’ hullámain.
Egy fejér sugárnak látszik
Deli, karcsu termete,
Mellyen kéj-lehellve játszik
A’ tavasz’ víg szellete,
’S a’ teremnek ajtajánál
Egy komor, de tisztes ősz áll,
’S hárfát tartva karjain,
E’ dal reszket ajkain:

* * *
Kies gyöpön ki fekszik ott,
Homályba tört szemekkel?
Te vagy bajnok? már elzugott
A’ harcz, ’s te még se kelsz fel?
Nincs koszorúd szép tettedért?
Tőlem ne várj szerelmi bért;
Nyugodj akkor vitézem!
Inkább halálod’ nézem;
’S hullámként, mellyet hajt a’ vész,
Te is majd úgy felejtve léssz!

Van koszorúm szép tettemért,
Melly fényt övedz fejemre;
De tőled várok édes bért,
És írt égő sebemre.
Szép szűz ne félj! a’ bajnok vér,
Földet mos bár, de égig ér;
A’ szerelem e’ színben
Lobog a’ hősi szívben,
’S habár felejtett sírba kél,
Szerelme mint szép tette él.

9.
Mintha álom lepte volna
Hosszu álom és nehéz,
’S most az ég reá hajolna,
Torda a’ szép szűzre néz;
’S a’ csatának mord dühében
Fendörgött tüzes kebel,
A’ kegyesnek bájkörében
Most lekötve szót nem lel;
Néz – de mint a’ lét’ reménye
Benne ujra éledez,
Akként minden érzeménye
Szent hálára gerjedez;
’S bár utóbbi sorsa kétes,
Mert kevés bolgári szív
Volt itt a’ magyarhoz hív,
Sebje még is kétszer édes:
Él Hunyad még, ’s általa!
’S mint a’ földet ébresztette
Hajnal-csillag, áll felette
A’ vidék’ szép angyala.

Kisfaludy Károly.


A’ SZERELEMHEZ

Bájoló szent részegsége
Az atyafi-lelkeknek,
Bálványozott istensége
Az ifiu szíveknek,
Tyránja a’ büszke észnek,
Édes láncza az egésznek,
Mindenható szerelem!
E’ dalt néked szentelem.

Az embernek e’ földi-lét
Csak festett tűz nélküled,
Mert világát és melegét
Éltünknek csak te szüled.
Érző szivünk’ ha megszállad –
Ég és pokol kolcsa nálad,
Mellyel nékünk mennyet nyitsz,
Vagy orkusba letaszitsz.

Örömeid’ édessége
Mellyeket te szerezel
Kimondhatlan, ’s idvessége
A’ kinek te kedvezel.
De jaj annak kit üldözöl,
Kit páratlan érzete öl; –
Nincs szó kinját festeni,
Jobb az illynek nem lenni.

A’ mint terjed kárpitjával
Vég nélkül az ég-kőre,
Édes tüzed hatalmával
Terjed minden időre.
Minden a’ mi még született
Csak általad nyert életet,
’S az egész nagy természet
Nélküled csak enyészet.

A’ mint egy nap fénye elég
Világítni földünket,
Egy szerelem méze elég
Fűszerezni éltünket.
De valamint napfény nélkül
Éj homályba minden kihül,
Szeretetlen ’s páratlan
Éltünk is így halva van.

A’ Grácziák nyájas tánczal
Varázsolnak bennünket,
Mikor tüzed rózsás lánczal
Környékezi szívünket.
De osztályod egyenetlen,
Egynek rózsa tövisetlen, –
Másnak tövis rózsátlan
Sziv lánczára fonva van.

Az emberi szivnek te vagy
Igaz arany-próbája,
Mert a’ hol az nemes és nagy
Általad még nő bája.
Általad felemeltetik,
Nemes volta kettőztetik;
’S mikor az illy sziv érez
A’ tiszta még tisztább lesz.

De ki hozzád (midőn hevül)
Fertőztetett kézzel nyul,
Az, Ikárus’ szárnyán repül
’S a’ veszélybe bele-hull.
’S minthogy az illy szentséget tör;
Büntetése élet-csömör,
Mellyet tölte keblébe
Égi nektár helyébe.

Legjelesebb kincs az élet
A’ földi jók’ sorában,
Mivel ha ez semmivé lett,
A’ többi mind hijában.
’S még is ezt a’ legdrágább jót
Az, kit tüzed elragadott,
Mikor sorsa úgy hozza,
Örömöst feláldozza.

Mindenféle más indulat
Melly szivünkben nagyra nő,
Szivünkben csak addig mulat,
A’ míg veled egyező.
Minden régibb természetünk –
’S a’ mit addig mi szerettünk,
Midőn veled ellenez,
Változik, vagy odalesz.

A’ buta ész lelkesedik,
Mihelyt téged’ megesmér,
A’ tunya is tüzesedik,
Mikor szive értted vér.
Szelídül a’ vad’ arczája,
Ha áltjárja tüzed’ bája;
’S ha belépik a’ szép lyány,
A’ lágy ifju oroszlány.

Te sok forró barátoknak
Elválasztod karjait,
Fukor*
Fukar.
lelkü gazdagoknak
Elfecsérled javait.
Meggyőzöd a’ honvágyását,
A’ rang-gögje’ felfuvását,
’S elnyered a’ peralmát*
Utalás Erisznek, a viszály istennőjének aranyalmájára, melyet Párisz királyfi Héra, Pallasz Athéné és Aphrodité közül az utóbbinak ítélte oda, mert Aphrodité a legszebb földi nő, Helené szerelmét ígérte neki cserébe; a döntésből hatalmas ellenségeskedés támadt.
Mint bübájod’ jutalmát.

Herkules is éretted kész
Guzsalyt venni kezébe,
Thézéusnak mentsége lész
Minotáurus’ kertjébe’.
’S hogy hatalmad hová terjed
Mikor özön tüzed gerjed,
Mondja, veszte Trojának
’S szabadsága Romának.

Ah! de téged szent szerelem
Hiven ’s jól lefesteni
A’ színeket fel nem lelem,
Mert érzésed isteni!
’S ha lenne is szavam erre
Úgy sem lenne sok sükere,
Mert ezt csak az értené,
A’ ki tüzed’ érzené.

idősb gróf Teleki Ferencz.


HAZÁMHOZ.

Szép hazámnak szent határa!
Hol életem virradott,
’S a’ lét’ első láng sugára
Keblemben eláradott;
Hol a’ gyenge csecsemőnek,
Mint egy Istentünemény,
Mosolygott a’ szűk bölcsőnek
Öble körűl a’ remény!

A’ te öledben szelíden
Pirkult éltem reggele,
Gyermekkorom benned éden-
Boldogságot ízlele,
Híven vigyázott felettem
A’ dajkáló szeretet,
És akárhová léptettem,
Egy jó lélek követett.

Mellettem békén zuhogtak
Dunád’ szőke habjai,
’S tőlem hajh! távól csattogtak
A’ gondok’ ónszárnyai;
Örűltem a’ természetnek
’S mint ég’ nektárcsepjeit,
Izleltem itt az életnek
Paradicsom kedveit.

’S hogy magamtól elvetettem
A’ gyermek-játékokat,
Felserdűltem, ’s legény lettem,
Felvévén a’ gondokat:
Hazám! te vagy, kiért gyulok
Testem’ minden erében,
Kit tisztelek, és bámulok
E’ világ’ nagy testében.

Melly titkos hatalom’ karja
Az, melly engem hozzád von?
Mi az, a’ mi megzavarja’
Szívemet bal sorsodon?
Szabadságod’ oltalmára
Olly forrón mért buzdulok?
Mi az, hogy neved’ hangjára
Viaszként ellágyulok?

Azt, ki híven szeret téged,
Miért szoktam áldani?
’S annak, a’ ki ellenséged
Mért kivánok ártani?
Szülöttidhez szivem’ vére
Mért buzog olly melegen?
’S mért nézek más nemzetére
A’ világnak hidegen!

Mint vidítja dúzs virányod
Az emberi életet,
’S boldogítja alkotmányod
A’ szabad hős nemzetet;
Édenkertnek látszik itten
A’ természet mezeje,
’S az ős kormánnyal meghitten
Jár a’ törvény’ ereje!

Melly szerencse olly Királynak
Térdet ’s fejet hajtani,
Ki vad hangján a’ dagálynak
Kényt nem szok gyakorlani; –
Hol az erőszak’ lidércze
Trónus körűl nem kereng,
’S a’ nemzet’ szabadság-bércze
Felett áldott béke leng. –

Hol polgár a’ hatalomnak
Rablánczát nem viseli,
’S gyümölcsét a’ szorgalomnak
Szabadságban ízleli;
Melly boldogság illy Hazának
Munkálni szép keletét,
’S védelmében szent javának
Feláldozni életét.

Magyar’ dicső tartománya!
Legszebb Haza e’ földön!
Be boldog, ki létiránnya
Által a’ te fiad lön;
Mint folynak szivem’ mélyéből
A’ háladó érzetek,
Hogy az égnek kegyelméből
Én is fiad lehetek!

Hazám! te sok vérrel, bajjal
Szerzett Árpád’ biralma;
Hol hajdan olly hős robajjal
Nőtt a’ Magyar’ hatalma;
Adja Isten, hogy nemzeted
Szívben és agyvelőben
Hordván téged’, – tökélleted
Legyen diszben, ’s erőben!

Adja Isten, hogy nevednek
Én is repkényt fonhassak,
’S nagy testével nemzetednek
Egy egésszé válhassak;
Hogy hired’ dicső fénnyében
Leljek örök kellemet,
’S javad’ nemes míveltében
Bérekesszem éltemet.

Szenvey.


FÖLDI MENNY.

„Mennyet kell a’ földön is keresni,
Mennyet! a’ föld úgy is elveszendő,
Elveszendők, a’ kik rajta élnek.”
Elmenék én, és hiába jártam
Messze földön, a’ hegyek’ tetőin:
Nincsen ég a’ földön, nem találtam.
’S ím hogy’ elfáradva dombra dőlök,
Dombra, Bodrog’ csendes árja’ partján,
Eljön a’ lány ifju kellemében,
És eget hoz tiszta kék szemében,
’S oh ki hinné, üdvözűlt gyönyörrel
Lelkem ott űl szeme’ szép egében. –
Ne fuss lányka, oh ne fuss előlem,
Vagy ha elfutsz, zárd be kék szemeidet,
Hogy belőlök lelkem el ne veszszen,
El ne veszszen, mint az árva gyermek,
Kit vadonba kerget mostohája.

Vörösmarty.


A’ BETEGEK.

Vígjáték egy felvonásban.
SZEMÉLYEK:
Rudházy József.
Gunda, hitvese.
Kistelky Károly.
Forgay, Orvos.
Lincsi, fogadós’ leánya.
Balázs, Rudházy’ inasa.
A’ dolog történik egy városi vendégfogadóban.
(A’ játékszín két szoba, egy bezárt közfali ajtóval ’s két hátulsóval. A’ jobbik szobában csüggedt fővel, mélyen elmerűlve, irások ’s könyvek közt ül Kistelky, mindúntalan homlokát dörzsöli, fel-feltekint, és minden mozdulata nyugtalanságot árul el. A’ balban Lincsi danol és rakosgat).

Lincsi. Már most jöhetne az az úr; minden helyén áll.
Forgay. (jő) Maga van itt Lincsi? Nyitva látván e’ szobát azt gondoltam: hogy már elérkezett az uraság, kinek számára rendelém.
Lincsi. Csak én tisztogatok, de van is sikere; nemde szép szobám?
Forgay. Csinos mint maga. Lincsiben a’ közmondás valósul: millyen az asszony, ollyan a’ ház. Csak iparkodjék, Lincsi! ’s vigyázzon új vendégére: ő gazdag, bőkezű, semmi szolgálatot jutalmatlan nem hagy, ’s nekem jó barátom.
Lincsi. Tán csak nem ollyan morcz képű, mint ez itt a’ szomszédban – lelkemre mondom: úgy néz az emberre, mintha ki akarná nézni a’ világból, csak nem lesz tán beteg?
Forgay. Valóban ez is az.
Lincsi. Jaj nekem! ez rosz újság. Én csak fris egészségű vendéget szeretek (kivűl csöndítnek). Valaki jő, mingyárt szolgálok. (el)
Forgay. Meglátom, milly sikere lesz próbámnak. Hasztalan itt minden orvosszer: a’ léleknek kell ébredni, hogy gyöngeségeit megismérje.
Kistelky. (egyszerre felugrik ’s nagy léptekkel fel ’s alá jár) Élet! élet! gyönge pókháló, mellyet egy porszem, harmat csep, langy szellő összedúl; játszi hab, melly tajtékozva part felé hempelyg, ’s ott elenyészik; hiu szivárvány, tele szép színnel, nagy értelemmel, ’s ha jól megnézzük, könyeken ragyog; zavaros forrás, melly messze csörög ’s a’ szomjuzót megcsalja! Ím! ez a’ föld (tenyerét feltartja) nagy a’ lábnak, szűk az elmének; (rá fúj) ez az élet, melly szél gyanánt sikamlik el – kérdezd az észt, hová? ’s ollyan, mint a’ törött szekér, csikorog, de rá bízott javadat nem bírja.
Forgay. Betegem itt, hallom, mozgásban van. Lesz megint mit hallgatni a’ sorsnak. Valóban nem tudom: mellyiket sajnáljam inkább. Ez itt elégedetlen, az élet’ komorabb oldalain csügg, eleven képzete sötétben szállong; a’ létben nem lel örömet, ’s haláltól még is fél. Amaz eddig víg, boldog volt; ’s most csekély sérelmén lelke elréműlt, mindég halálon tépelődik, ’s örökös félelmében nem hallja az ész’ vigasztaló szavát.
Kistelky. Élet! ’s ez volna azon kincs, melly után annyi balgatag sohajt, mellyért annyi ’s annyit áldozik – sanyarú kincs! mellynek önkényes lemondásától csak a’ világnak annyi félszeg itélete, gyanúja tartóztat. Haha! azt gondolnák: hogy szerelem űzött föld alá. Szerelem! te csalfa édes-mostohája ez életnek! Élelmet adsz néha, szörnyű kamatért – én tudom, én! – mint ég, mint szédeleg fejem, minden csep vérem agyamba tódul – ah, ezek a’ szélütésnek jelei. – Be bágyadt vagyok! (leül)
Forgay. De hogy Rudházy még sem érkezik. Lépvést hajtat nyilván, hogy tüdeje ne szenvedjen.
Kistelky. (nyugtalanul) Mint forr vérem! Így hervad az ember el! ’s utóbb kóró gyanánt nyúlik fel a’ pusztán, ’s csak akkor üt megint lármát; ha sok pénzt hagy maga után ’s bohó testamentomot tesz, vagy pompásan temettetik-el. Iparkodj bár, tedd magadévá mind azon tökélyeket, mellyek nemesítik az életet – mit nyersz? roncsolt testet; és ha a’ lelki miveltség a’ test’ rovására történik, ’s minden igyekezetnek nyögés a’ vége, akkor minden tudomány csak bolondnak velejében támada, ’s a’ vad, kire mí büszke sajnálkozással nézünk le, boldogabb nálunknál. Ördög, pokol! fejem ollyan mint a’ szélmalom, kereng, elő hátra ’s oldalt biczeg – fülem cseng, mintha lélekharang kongna üregében – mind rosz jel – nyugodnom kell. (párnaszékre fekszik)
Lincsi. (Gundát bevezeti) E’ lesz szobája az úrnak.
Forgay. Mit látok! Tekintetes asszony maga van itt?
Gunda. Örűlök hogy itt találom doktor urat! épen szállására szándékoztam –
Forgay. Férje nem jő még?
Gunda. Még útban van. (Lincsihez) Édes leányom nekem még egy üres szoba kell, nem lehetne mingyárt felnyitni ezt a’ szomszédban?
Lincsi. Már azt egy úr foglalta el, hanem itt balról –
Gunda. Jól van, csak hamar. Hordasd be holmimat, a’ kocsit tolasd a’ színbe, és senkinek itt-létemről ne szólj – érted? (Lincsi el)
Forgay. Nem értem e’ titkolódást –
Gunda. Kedves doktor úr, nálunk lévén tudja: mennyi bajom van urammal – ’s meg kell vallanom: hogy az a’ mély tünődés, eszmélkedés, borongás, félelem most se szűnt meg, ’s engem inkább nyugtalanít, mint az a’ kevés vér, mellyet tüdejéből vesztett.
Forgay. És méltán; azért is rendeltem ide, hogy itt a’ zaj és tárgyak’ különfélesége izgatván érzékeit ’s inait, borultságából ébressze lelkét.
Gunda. Hasztalan fáradtam őt felvidítani, minden kérésem, vigasztalásom sikeretlen volt.
Forgay. Nekem minden postán írt és panaszkodott, noha minden válaszomban szavamat adám, hogy nincs veszedelem.
Gunda. A’ halál’ félelme váltig szorongatja különben erős férfiui szívét.
Forgay. ’S mit csinál egész nap?
Gunda. Némán üldögél, jár, kel, gondolkodik, kelletlen eszik iszik, minden hűs levegőtől irtózik, pióczáztatja magát,*
Orvosi piócákkal kúráltatja magát.
fohászkodik, ’s ez így megy már szinte négy hónap óta. Legnagyobb mulatsága: ha, midőn borongó fővel a’ folyosón sétál, lépteit számlálgatja. Képzelheti doktor úr! mennyi fájdalmamba kerül mind azt látnom, ’s nem tudhatnom segítni.
Forgay. Édes Tekintetes asszony! bízvást nyugott lehet – én jobbulását igérem.
Gunda. Ah doktor úr! előbb akármi nehéz nyavalyát, mint illy lelki betegséget –
Forgay. Én különös úton szándékozom eszméletre hozni. Ismeri Tekintetes aszszony Kistelky urat?
Gunda. Személyesen nem, de tudom: hogy uramnak igen jó barátja.
Forgay. Nem különben az enyém is –
Gunda. Különös víg embernek kell lenni, mert férjemnek küldött irományaival sokszor igen elmulattatott.
Kistelky. (megint felugrik és háborogva járkál) Nyugalom, üres szó! hiú álma egy szerelmesnek! Míg az élet, vagy lélek, vagy pára, vagy akármi a’ testben rejtezik, nincs nyugalom. Hej! a sírban – ott! ott!
Forgay. Nem hall Tekintetes asszony mellettünk valamit zúgni, nyögni?
Gunda. Ugy rémlett előttem.
Forgay. Ez az a’ víg ember – Kistelky Károly. Tessék elhinni! ő szinte azon nyavalyával vesződik mint férje.
Gunda. Félek, ha összejőnek, egyik a’ másikat még inkább megrontja.
Forgay. Épen nem! sőt én ellenkezőt reménylek; ezért is intéztem így a’ dolgot. Ők szeretik ’s már rég nem láták egymást; most tele hypochondriával összetalálkoznak, panaszolkodnak, sopánykodnak; de tudom, hogy mindeniknek van annyi esze, hogy a’ másiknak bolondságát általlássa – a’ lélek magába tér, hasonlítani kezd ’s előbb mint sem véljük, kifejlik sötét fátyolából –
Gunda. Adná isten! én ohajtom leginkább. –
Forgay. Kocsi zörög be a’ kapun – talán jő már.
Gunda. Én tehát nem maradok itt – majd későbben meglepem. Ő erővel otthon akart hagyni, én azonban titkon útra készűltem, ’s kevés vártatva utána indulván, más úton elkerültem. Lehetetlen volt őt idegen ápolásra hagynom –
Forgay. Ez felséges gondolat volt; csak tessék elvonulni, majd tudtára adom én, mikor lepjük-meg.
Gunda. Mint férjem’ barátjának, én is kezére bízom szerencsémet.
Forgay. Úgy tekintem mint enmagamét. (Gunda el).
Lincsi. (Balázst bevezetvén) Ez az uraság’ szobája.
Forgay. Itt vagytok már Balázs?
Balázs. Csak magam vagyok, Tekintetes uram. Egyik kocsival az uraság előre küldött, hogy mindent rendeljek el, maga is nem sokára itt lesz egyik tisztjével.
Forgay. Mi jó hir, Balázs? mint van az uraság?
Balázs. Szemre tűrhetőn, belűl tudja isten mi baja. Már rég szavát se’ hallottam.
Lincsi. Bajának csak kell lenni, különben nem volna beteg.
Balázs. Minap a’ tón ladikázott, ’s piczinyt megerőltette magát – tán az orvosok ijesztettek rá; volna csak az én apám’ fija, tudom, nem félne úgy.
Lincsi. Szegény úr! azonban majd meggyógyul itt.
Balázs. (Forgayhoz) Tekintetes urban minden reménységünk.
Forgay. Ne búsúlj, én jót álok egészségéért. Ha addig elérkeznék míg oda leszek, ugorj hozzám. (el).
Lincsi. Ez derék úri ember, de haragszom rá, mivel a’ minap megpirított. (szivéhez nyúl) Itt valami szorongatott, ’s azt neki megpanaszlottam – azon ő nehezen fog segíteni, mondá, hanem más valaki –
Balázs. Ki az a’ valaki? –
Lincsi. Majd bíz’ én azt megmondom, mikor magam se’ tudom még.
Balázs. Mind haggyán! Csak ollyan meleg ne volna; majd elolvadtam az úton.
Lincsi. Nekünk van az ellen orvosságunk – jó fris ital.
Balázs. Mingyárt jövök, de előbb beteszem az ablakokat, mert megszidnak a’ fris levegőért. Jőjön hugocskám! (el Lincsivel)
Kistelky. Gyermekkoromban azt kérdezték tőlem: mi az, ha leteszik is sír, ha felveszik is sír? Ki gondolta volna, hogy a’ láncznak e’ tulajdona reám is illhetik majd? – ha ülök is baj, ha járok is baj, ha lefekszem még nagyobb baj, ’s így a’ sok bajtól bajlódva se tudok menekedni.
Foray. (jő) Jó napot barátom! hogy vagyunk?
Kistelky. Mint kiben az élet és halál birkózik; én vagyok az ülő, mellyen edzik fegyveröket. Édes barátom! a’ régi nyavalya új szót nem érdemel, új bajaim pedig csak a’ réginek gyermekei.
Forgay. Ez a’ régi panasz, ’s már félig szokás. De különben jól érzed magadat?
Kistelky. Csudálom! te orvos vagy, szemed is van, ’s még így tudsz kérdezni – ha jól érezném magam’, nem lesném az órát, melly vagy egészséget vagy halált fog rám hozni.
Forgay. Én jobban szeretném, ha te az óralesés helyett a’ szabadban járnál, sötét képzeletidet pihenni hagynád, vagy kellemes társaságot keresnél.
Kistelky. Én és társaság! Vagy azt akarnád, hogy szögletbe vonúlva nézzem és sajnáljam a’ gyöngéket, kik ma vígadnak, ’s messze időkről ábrándoznak, ’s holnap egy szellő képes ledönteni őket?
Forgay. Keress asszonyi társaságot, ’s ne sürüsítsd itthon töprenkedve véredet –
Kistelky. Hol asszony a’ főszemély, ott az ész kártyaházat rak gyermekasztalnál.
Forgay. Különben nem voltál asszonygyűlölő –
Kistelky. Az ifjuság minden hamis pénzből nagy kamatot vár, ’s mellette az igaz tökepénzt elkölti – én annyira ismérem az asszonyt, hogy többé nem vakít el – különben gőgös se vagyok azt hihetni, hogy rajtam még a’ hervadás is kellemes lehetne.
Forgay. Látd barátom! mind ez a’ tünődő képzelgés szüli, melly az életre komor színt terít, ’s retteg még is a’ haláltól, ’s ha így tart, élted szebb ’s gyümölcsöző felét hypochondria emészti el.
Kistelky. Édes barátom! én azt jól tudom: hogy a’ természet’ titkos műhelyébe emberi szem nem hathat, ’s hogy nem minden nyavalya orvosolható; ne tartsd azért nemismert nyavalyámat képzettnek. – Légy őszinte ’s megnyugszom – vagy próbálj valamit rajtam ha a’ más világba küldesz is.
Forgay. Én azért kértelek ide, hogy közelebb legyek hozzád, ’s csüggedt lelkedet valamikép más irányra ébresszem. Mint barátod azt mondom: bolond vagy, ’s nem érdemled meg az egészséget mellyel bírsz – mint orvosod azt mondom: vigyázz magadra, melly bajt most magad alkotsz, valóvá lehet, ’s akkor orvosszer nehezen használand, ha az elcsavart természet magát rajtad megboszúlja. Én a’ sok hosszu recipe helyett, mellyel más magadat ’s erszényedet fogyasztaná, csak egy jó feleséget ajánlanék, ki mozgásba hozna, ’s időt nem engedne haszontalan eszméletekre.
Kistelky. Feleség! új bajt a’ sok régi bajhoz – mérget méreg ellen – kérlek ne érintsd e’ pontot.
Forgay. Jer hát velem sétálni.
Kistelky. Bágyadt vagyok.
Forgay. Megjön erőd.
Kistelky. Fejem ég, szédeleg.
Forgay. Majd elmulik, csak jer.
Kistelky. Nem megyek.
Forgay. (kalapját veszi) Hát maradj.
Kistelky. (habozva) Édes barátom! tán még is szükséges volna valami szer – ha gondolnád –
Forgay. Mondtam már, betegséged leginkább magadtól függ, ’s ha az egész patikát beveszed is, rosszabbul ugyan, de jobban nem léssz – azért ne kivánd hogy meggyőződésem ellen cselekedjem. Isten veled. (el)
Kistelky. Engem vádol, mert ismérete, tapasztalása nálam szégyenben hagyja. O emberi tudomány! gyüszűbe fér egész tartalmad. Minden csak füst, gőz mint az élet maga. Minden kor, minden elme azon töri magát, hogy új módot új forrást találjon, az életet üstökénél fenntartani; ’s ennyi könyv, annyi ezer vélemény’ következtetése az: hogy – meg kell halnunk ’s ah ezt is akkor – minekutána örömeink’ halálát vérző szívvel szemléltük; és így, akár csep akár pint számra veszed az orvosságot egy tüsszentés megöl. (A’ másik szoba’ ajtaja nyílik, Rudházy köpenyegbe burkolva belép, utána Balázs a’ poggyásszal, Lincsi, ’s több fogadóbeli ember ládákkal).
Balázs. E’ legalkalmatosabb szoba, Tekintetes úr! maga doktor úr rendelte. (Rudházy helybehagyását jelenti, az ablakhoz megy, ’s próbálgatja ha jól be van e zárva).
Lincsi. Parancsol valamit Nagyságod? (Rudházy nem szól) Tán fris italt méltóztatik? (Rudházy irtózását jelenti keze’ intésével).
Balázs. (Lincsihez) Már több hónapja hogy langyos vízzel él.
Kistelky. Micsoda zúgás van mellettem? Az volt még hátra, hogy itt is háborgassanak.
Balázs. Tek. úr! elugorjak Doctor úrért? (Rudházy sietni inti).
Lincsi. Uzsonnát vagy vacsorát parancsol Nagyságod?
Rudházy. (Haragosan int, hogy ne kérdezősködjék).
Balázs. (Lincsihez) Uram semmit sem eszik – de annál többet eszem én.
Lincsi. Néma ez a’ kend ura?
Balázs. Nem épen néma, csak hogy nem szokott beszélni. (el)
Lincsi. (félre) Még illyen két ember mint az (a’ mellék szobára mutatván) meg ez, nem fordult meg nálunk. (Rudházyhoz) Ha valamit méltóztatik parancsolni, tessék oda künn a’ csengetyűt meghúzni. (el)
Rudházy. (Köpönyegben fel ’s alá jár, aztán feltár egy ládát, könyveket és papirost vesz ki, olvas, megint felkel, a’ tükörhöz megy, fejét csóválja, leül és ír)
Kistelky. Örömest kimennék, de a’ hévség mingyárt elgyujt, szemem kettőzik, fejem dagad, szédeleg. Hm, hm, mire jutánk! egykor szerelem, barátság és jó bor után szaladgáltam egész nap is, lábam könnyű volt mint keblem, ’s melly örömet ember előtt elrejték, bizonyosan kisohajtám a’ szelíd holdnak. Boldog idő vagy bolond idő, mindegy! az életet megízlelni lepke szárnyan repűlsz felénk, ’s midőn megakarunk fogni, ennen orrunkat ütjük-meg. Most bort nem iszom ’s veres vagyok, testem izmos ’s erőm nincs, sokat gondolkodom ’s mind inkább elbutúlok. – Haj, mi lesz ebből? hm, por és pára. Még is kijárom magamat, (fogja kalapját) fáradság után talán lelek nyugalmat. (Épen mikor Kistelky kimegy, Rudházyhoz Forgay lép be, ’s amaz látható örömmel tejeszti felé kezét).
Forgay. Isten hozott barátom! Örűlök hogy szavamnak engedtél, ’s oda hagyád fészkedet. De minek ez a’ köpönyeg? minek ez a’ sok kendő nyakadon e’ nagy hévségben?
Rudházy. (jelekkel tudatja vele, hogy a’ levegőtől fél).
Forgay. Barátom, én a’ néma játékhoz nem értek – nem tudsz szólni?
Rudházy. (gyönge hangon) A’ torok – a’ tüdő –
Forgay. Hiszen mikor utóljára nálad voltam, mondám: hogy nem vagy ’s nem is voltál veszélyben. Csak te beszélj.
Rudházy. (mindég gyönge hangon) Ha lehetne – de melyem fáj! Segíts barátom! adj-be, én rendelésidet pontosan megtartom.
Forgay. De mi bajod? nem látom által.
Rudházy. (elővesz nagy csomó irást ’s Forgaynak adja). Itt van napló könyvem, benne híven le találod festve nyavalyámat.
Forgay. Haha! egy ország’ betegségei se tennének többet.
Rudházy. (titkon bosszonkodva) Nem tudom mi nevetned való van ebben? – te a’ dolgot igen könnyen veszed, ’s én azalatt elhalok.
Forgay. Lássuk hát. (olvas) Főfájás melly ebéd közben enyhűl, szorongás, görcs a’ melyben, a’ torokban viszketegség, – nyugtalan éj, álmatlanság – (az irást átforgatván sebesen) és a’ többi. Látom mind egy húron pendűl.
Rudházy. Úgy barátom! ’s ezek jelenségei a’ lappangó halálos nyavalyának – segíts ha lehet!
Forgay. Látd! mind e’ jeleket az örök tünődés és képzelősség szüli. A’ hevült vér, a’ feszült velő a’ fájdalmat valóvá teszik, mikor a’ félelemtől kábulva elcsüggedsz. Ez mind jó lesz csak te légy nyugott és beszélj.
Rudházy. Mi az akarat tehetség nélkül.
Forgay. Tehetségedet magad tompítád-el, ébreszd-fel újra. Van e bizodalmad bennem?
Rudházy. Minő kérdés! ha nem volna, nem indúlnék vakon szavad után.
Forgay. Itt kezem, nem lesz bajod, csak te beszélj – ha énekelsz se’ bánom, ha mingyárt nehezen esik is eleintén. Hát ezek micsoda könyvek? (nézi) Haha! Brown, Mesmer, Hahnemann, Hufeland. – Ej ej, édes barátom! ezek neked ollyanok, mint gyermeknek a’ kés, össze zavarják elmédet, de meg nem nyugtatják, ’s majd úgy jársz, mint az egyszeri ember, ki némelly nyavalyában e’ sor helyett: be kell várni míg a’ gyermek felnyitja száját, nyomtatási botlás miatt így olvasta: be kell varrni – ’s fogta magát és kis leányának összevarrta száját.
Rudházy. (elfeledve magát) Hahaha! ugyan jól járt a’ ki elvette.
Forgay. Most mennem kell.
Rudházy. (ismét gyönge hangon) És semmit se rendelsz?
Forgay. Majd későbben – innen úgy is el kell költöznöd, mert hallom, melletted igen izgága ember lakik, pedig ez igen neked való szoba –
Rudházy. (ismét elfeledve magát) Izgága ember? Ha ok nékül megbánt, bennem is férfira lel.
Forgay. Látd barátom! illy hangot szeretek én. Isten veled. (el)
Rudházy. Ne késsél! Alig szóltam, már érzi melyem. (Elmerűlve fel ’s alá jár) Szörnyűség! egy víg óra’ következése milly sajnos – mikor az evezőt olly vidám kedvvel forgatám, nem hittem hogy éltem’ ere ott szakadjon. – Illyen az élet! Forgay biztat ugyan, de – de előérzetem mást sugall; csak azért bíztat, hogy a’ szomorú kénytelenséget szelídebb alakban tűntesse előmbe. A’ halál, mint leghívebb követője az életnek nem rettent ugyan, – de illy korán, illy lassan, illy készületlen (leül ’s fejét kezére hajtja).
Kistelky. (tüzesen felzárja az ajtót, becsapja, ’s kalapját az asztalra dobja) Kiállhatatlan bosszúság! A’ kit csak előtalálok, egészséget hazud rám, mint az időről mindenik színemről szól, mintha mindég sárgán jelenne meg a’ halál; hát a’ ki magát főbe durrantja – pirosabb lesz minden rózsánál? Mintha fáradt volnék, pedig alig jártam. Látom már, én hijában koplalok, hijában iszom vizet, nyavalyám orvosolhatatlan. Ki parancsol a’ vérnek hogy ne gyűljön a’ főbe? Nem bánom, akármi történik is velem. A’ barátság kérelmének, a’ világ’ kivánságának eleget tettem – el vagyok készülve, csak az egyet óhajtom: hogy a’ Volt és Nincs között ne legyen gondolat. (komoran leül)
Rudházy. Én mint atya, mint férj olly szerencsés valék, ’s ez által földi birtokom még édesebb lön. Bízvást mondhatom: éltem szakadtával nem csak az veszt, kit szorosabban köte hozzám a’ sors, de mások is, kiknek szép feltételeim szárnyat adtak volna. Hány szép szándék buzgott elmémben? hány jótévő czélt alkottam, ’s mind ezt egy érpattanás megsemmisítse? Úgy járjak mint a’ müvész, ki sok elmélkedéssel egy égi alakott képzett, melly halhatatlanítsa, ’s midőn a’ durva kőre hullnak első ütései, összedűl, meghal, ’s ’a szép idea cháoszba tér vissza. E’ tekintetből sajnálom éltemet, a’ nélkül hogy magamat félénknek tarthatnám. Milly nehezen lélekzem; a’ szólás nehéz, nem hijában, a’ sors örök elnémulásra készít – szurás – nyomás a’ melyben, bús jelenség – felirom, betegségem’ története az orvosoknak használhat legalább. (leül és ír).
Kistelky. (ismét felkel) Hypochondria? – te az ész’ sötét kísértője, te tűnöl fel előttem? – Nem! te is csak olly nagy Semmi vagy mint a’ hűség; név, mellyet a’ lekötött ész a’ nyelvre tesz – téged a’ természet nem ismér – veled hát nem lehet bajom. Orvosom annak tartja, de nincs könnyebb mint valamit állítani, mi az önkénytől függ. Átkozott állapat! dolgaimtól elvontak hogy fejem derűljön, ’s a’ munkátlanság legnagyobb betegség. (egy szögletben észre veszi tokba zárt hegedűjét) Milly ujság! mi jutott itt Tamásomnak eszébe, hogy ezt is elhozta? – ’s én most látom csak először – bizonyosan gyöngűlnek szemeim is (felveszi a’ hegedűt) Édes hegedűm! egykor sokat forgottál kezemben, mikor egy szépnek tekintete keresztűl villant rajtam ’s én csillagnéző voltam – utóbb a’ kuszkóban maradál mint sok arany álom (kiveszi tokjából a’ hegedűt) Tudok e még? újaim merevültek ugyan – de semmi! annál jobb lesz mulatságom. (húzza)
Rudházy. (félre vetve irásit) Ejnye micsoda átkozott csikorgás ez? szinte szaggatja fülemet – mindég erősebben húzza – lehetetlen kiállnom. – Csak tudnék kiáltani! (csönget).
Balázs. (jő) Tessék parancsolni.
Rudházy. Hallod Balázs?
Balázs. Ej be szép – aztán ugyancsak kesergő nóta!
Rudházy. Csikorgó nem kesergő! (koczogtat az ajtón) Nem hallja, vagy tán készakarva teszi. Jer Balázs! neked ép tüdőd van, kiálts által, majd megsugom én, mit?
Balázs. Jól van Tekintetes úr. (a’ közajtóba áll, Rudházy fülébe súg) Kérem uraságodat, itt a’ szomszédban beteg van – hallja az ur, tessék bennünket kímélni.
Rudházy. Jobban kiálts! tán siket. (Balázs’ fülébe súg).
Balázs. (jobban kiáltva) Hagyjon fel az úr a hegedűvel; beteg van a’ háznál.
Kistelky. Hát engem illet. (szinte az ajtóhoz megy) Mi baj?
Balázs. Fülünk fáj. (Rudházy fülébe súg) Tegye félre az úr azt a’ hegedűt, igen sivít.
Kistelky. Minő parancsolóképen szól – azért se teszem le. (általkiált) Nekem épen kedvem telik benne most, érti az úr!
Balázs. Mit mondjak Tekintetes úr? (Rudházy súg) Nem illik így háborgatni a’ többi vendégeket, vagy jobban meg kellett volna tanúlni. –
Kistelky. (fenn kiált) Kinek mi köze hozzá? én magamnak eleget tudok! tessék otthon parancsolni. (annál tüzesebben hegedűl).
Rudházy (magát elfeledve, félre tolja Balázst és teljes torokkal kiált) Ez neveletlenség, uram!
Kistelky. Tüzes lánczos! ez belém akar kötni – épen jó kedvemben talál – ’s mintha ismerős szózat volna. Rajtam senki se paczkázzon. (általkiált) Nem ártana ha nyelvét uraságod megzabolázná, különben majd segítek én!
Rudházy. (nevekedő tűzzel) Ezer mennykő! az ajtónak köszönje az úr, különben majd becsületre tanítanám! (befelé) ez pántolódni akar – pedig mintha ismerős volna.
Balázs. Ne féljen a’ Tek. úr! ha ütlekre kerül a’ dolog, itt vagyok én is –
Rudházy. Az úrban nincs nevelés.
Kistelky. (elvetvén hegedűjét) Ejnye mennydörgő mennykő! az úr még fenyegetni mer! meglátjuk! (olly erővel az ajtóra üt hogy a’ zár felpattan) Tán azt véli – (meglátja Rudházyt ’s nagy örömmel felé terjeszti karjait) Józsi!
Rudházy. (örömtelve) Károly! édes kedves barátom! (ölelkezés)
Balázs. Ej, ej! mi lett a’ haragból? Így én hát dolgomra mehetek. (el)
Kistelky. Mikor, honnan jöttél? barátom! hogy még nem láttalak – szivemből örűlök – ugyan rég nem láttuk egymást!
Rudházy. Csak az imént jöttem, barátom! – valóban nem várt öröm, hahaha! milly különösen találkozunk ismét –
Kistelky. Most hagyjuk nyitva az ajtót.
Rudházy. Helyesen, ’s együtt leszünk mindég. Ej barátom! be sok beszélni valóm van veled.
Kistelky. Furcsa történet! ha fejem egészséges volna, egy kis vígjátékot irnék felőle, bezzeg adna ez tréfát barátinknak! De szólj, mi jó hozott ide téged?
Rudházy. (mind inkább gyöngülő hangon) Ah barátom! nem hijába történt viszontlátásunk illy különös módon – engem nem a’ szerencse hozott melléd, hanem talán a’ sors végső kedvezése – tán utószor látjuk egymást.
Kistelky. Hogy hogy? hiszen csak nem akarsz tán meghalni?
Rudházy. (még gyöngébben) Én bizony oda vagyok, Károly. Vége az erős alkotásnak, a’ harsogó szózatnak, mellyel hajdan egymást vígságra hívtuk – melyem, tüdőm oda van – nem hallod milly gyönge szavam, alig tudok beszélni.
Kistelky. Azt nem találom; előbb ugyan derekasan lármáztál –
Rudházy. Haragból – de érzem is, alig lélekzem; már négy hónap óta sínlődöm így; nincs is reménységem hogy kivergődhessem a’ tüdő-sorvadásból!
Kistelky. Hm, hm! képedre nézve alig lehetséges.
Rudházy. Csak jól, jól nézz meg, minő sápadt, minő rosz színben vagyok.
Kistelky. Mint mikor a halál kijő a’ kocsmából – hiszen te piros pozsgás vagy –
Rudházy. Te csak most is szeretsz még enyelegni – meglásd a’ jövő ősz eltemet.
Kistelky. (félre) Ez valóságos hypochondria! szegény –
Rudházy. Forgay vigasztal ugyan –
Kistelky. Mit hallok? Hát Forgay a’ te gyógyászod is?
Rudházy. Igen, ő rendelt ide, hogy közelebb legyen hozzám, mert hivatala nem engedi meg többszöri távozását. Ő mindent elkövet, egészséget ígér; de félek, hogy a’ természet nem segíti többé buzgalmát.
Kistelky. (félre) Valóban, szinte félre beszél! (Rudházyhoz) De hogy Forgay nekem nem szólt, pedig engem is ő gyógyít.
Rudházy. Téged? hát te is beteg vagy? valóban ezt mondanod kell: különben nem hiszi senki.
Kistelky. Oh barátom! ha igaz hogy a’ lélek a’ főben lakik, akkor az enyém nem soká marad ott, mindég kifelé tör, ’s egyszerre hűlten hagy. Már néhány hónap óta fejem megromlott, ’s testi lelki tehetségem az által hijányt szenved; csodálom hogy azt első pillantatra észre nem vetted.
Rudházy. (félre) Ezt hypochondria kinozza. Be sajnálom szegényt! (Kistelkyhez) Mit mond orvosod?
Kistelky. Puszta vigasztalás nem igen hat rám.
Rudházy. Puszta vigasztalás? hiszen Forgay ügyes orvos, azonfelűl barátod.
Kistelky. Mivel barátom, azért folyamodtam hozzá, orvos-tudományát se vonom kétségbe. De foltozgasd bármi ügyesen a’ romladozó házat: ha rosz alapja, összedűl még is. Mi engem illet, én nem a’ halált rettegem, hanem sok czerimóniáit.
Rudházy. (félre) Szegénynek esze is tévedez! (Kistelkyhez) Ah te még szerencsés vagy! a’ képzelet nem mindég valóság; de én, ki tudom hogy lassu halál sorsom, én, kinek hiveim’ csendes könyeiben untalan látnom kell a’ bús következést, én, vagyok méltó szánakodásra! a’ te véred elevenen szökell, forr – az enyém alig ballag – nézzük pulsusainkat! (félre) Tán nyugottabb lesz látván, hogy én sokkal betegebb vagyok. (Kistelky’ pulsusát tapogatja) Haha! semmi baj! véred teljesen ugyan, de rendesen lüktet.
Kistelky. Nem értesz hozzá, add ide kezedet! – Illyen a’ jó pulsus: egy – kettő – három. Így lüktet az egészséges vér. Boldog ember! tőled a’ nyavalya olly messze jár, mint tőlem az egészség.
Rudházy. Hahaha! bocsáss meg, de kaczagnom kell.
Kistelky. ’S mért?
Rudházy. Hogy erőnek erejével beteg akarsz lenni.
Kistelky. Hahaha! lásd, melly örömest tolja az ember másra saját gyöngeségeit; de hagyjuk ezt: te azóta megházasodtál, mondd el barátom őszintén, meg vagy é elégedve?
Rudházy. Oh barátom! nem képzelheted boldogságom’. Nekem hitvesül egy áldott jó teremtés jutott, ki bennem él ’s én őbenne, ki nyájas szeretettel szépíti napjaimat, ’s minden kivánatit, örömeit enyéimben leli. (mindég tüzesebben) Egy fiacskám is van, szép, vidám, eleven szóval: kis angyal.
Kistelky. Azért a’ legkisebb felleg, melly egedre szállt, tikkadásig ijesztett el. Nekem is volt azóta egy mátkám, meg egy macskám is, egyik elpártolt, a’ másik elszökött. Tégy különbséget. Most magam állok, mint a’ lesüllyedt hajón a’ meztelen árbocz.
Rudházy. Hát innen az epedés! az agglegénység ül nyilván fejedben.
Kistelky. Csalatkozol, ha nyavalyám’ okát az elveszett mátkában keresed. A’ vérben ’s a’ bal természetben fekszik az, mint nálad a’ félelemben. Nem tagadom: eleinte fájt; de elgondolván az asszonyok’ hibás alkotását, hamar megnyugodtam.
Rudházy. Mátkád derék leány, szeretett ’s szeret még most is, feleségem jól ismeri.
Kistelky. Elhiszem; férjnek szeretett volna engem, ’s mást házi-barátnak;*
Szeretőnek.
de látván, hogy nem azok’ sorába tartozom, kik bárányi türelemmel szögletbe lapulnak, ’s bár viszkesen orrok, még is mindent igazolnak –
Rudházy. (szavába esőleg) Elhagyott, mivel kínzó szeszélyeidet ’s határtalan féltékenységedet nem tűrheté. Most is siratja nyugalmát.
Kistelky. (titkos öröm ’s elfogódás közt) Nyugalmát? – siratja?
Rudházy. Igen, igen! ’s annak jeléül már több kérőnek kosarat adott; rég megírtam volna, ha keserves betegségem –
Kistelky. Eh, lyányról itt a’ szó, nem betegségről. –
Lincsi. (Kistelky’ ajtaján koczogva) Tekintetes úr!
Kistelky. Jő valaki. (Lincsi belép) Ah Lincsi! mit akar kis lelkem?
Lincsi. Az öreg Tamás egy kevessé víg.
Kistelky. Az az, felhörpentett?
Lincsi. Szolgálok helyette, ha valami tetszik.
Kistelky. Tetszik bizony – akár egy csók is.
Lincsi. Megártana Tekintetes úrnak, hiszen beteg.
Kistelky. Voltam, Lincsi! voltam; de már jobbulok.
Rudházy. (félre) Valóságos hypochondria! hol bús, hol csókolni akar.
Kistelky. Ha csókot nem adsz, hozz bort, azt is pedig jót!
Lincsi. (félre) Minő változás! alig hiszek szememnek. (főcsóválva el).
Rudházy. Károly! mit mivelsz, talán csak nem iszol bort?
Kistelky. Iszom biz én, ha gyógyász barátunk’ képe egy réffel hosszabb lesz is. Rá untam már a’ sok vízre.
Rudházy. Hahaha, ez ám a’ betegség!
Kistelky. Azért még is beteg vagyok; de már nem gondolok vele, legalább vigadva költözöm el. (habozva) Barátom! hát feleséged csak ugyan ismeri mátkámat – ’s azt mondja, még most is szeret –
Lincsi. (jő) Itt a’ bor!
Kistelky. Legyen Hébém, Lincsi! ’s ha a’ redős Aesculáp fejét rázza is, mosolyogjon szemébe ’s kérdezze: mi a’ szerelem? majd visszapislog ő. (Lincsi bort tölt neki ’s kimegy) Éljen a’ barátság és szerelem! (iszik, Rudházy magában nevet) Téged nem kinállak, mert félénk vagy.
Rudházy. Mentsen Isten! ez adná meg a’ vég csapást.
Kistelky. Örűlök édes barátom! hogy látlak, ’s boldog vagy. Szólj mit alkottál azóta hogy nem láttuk egymást?
Rudházy. Oh te most házamra sem ismernél, kertem tágult, szépűlt, könyvtárom szaporodott; de mind ez csak kezdet még, esztendőre ismét építek –
Kistelky. ’S feleséged híven osztakozik dolgaidban?
Rudházy. Minden szorgalmat és gondot édes éleménnyé varázsol, ’s jótevő tündér gyanánt bájleplet von mindenre. (mindég hevültebben) És fiam ha nagy kék szeméből felém mosolyog, majd kipattan keblem az örömtől – barátom! abból egy derék lelkes Magyart nevelünk. (Lincsi Balázzsal Kistelky’ szobájába lép).
Lincsi. (Balázshoz) Mikor mondom, bort isznak.
Balázs. Az én uram is? lehetetlen!
Rudházy. Mondom neked, házasság nélkűl az élet semmit sem ér; mikor egybe ülünk, atyám, én, és Gunda szép szőke bodor fiát ringatva ölében, ’s előttünk a’ nemes bor csillog – hajh barátom! illy pillantat századot ér; (poharat fog) szent örömmel lehet akkor zengeni: addig élem világom’, míg virít ifjuságom! (inni akar).
Balázs. (hozzá szökik) Tekintetes úr, az Istenért! a’ torok, a’ tüdő – (e’ pillantatban Forgay és Gunda a’ hátulsó ajtón belépnek).
Forgay. Helyesen barátom! én is iszom egészségedért. (Rudházy meglepetve egyikről a’ másikra néz, ’s Gunda’ karjába hajol).
Gunda. Vége minden búnak. Jobbúlva látlak.
Kistelky. (félre) Ugyan megjártuk a’ betegséggel. (titkon Rudházyhoz) Már most ha törik ha szakad, egészségesek legyünk.
Forgay. Gyógyulástokkal mesterségem ugyan nem igen kérkedhetik, de ha még egyszer panaszkodtok, megkinozlak benneteket.
Rudházy. (félre vonván Forgayt) Megfelejtkeztem, nem fog é ez ártani?
Forgay. Egyél igyál a’ mi csak tetszik. Ne félj, hogy egy csep vér vagy rekedség halálos.
Rudházy. (Kistelkyt Gundának bemutatja) Kistelky úr, jó barátom. Rég kivántad ismerni, most előtted áll.
Kistelky. Tessék róla kegyesen itélni, ő csak gyógyuló félben teszi hódolását.
Gunda. E’ találkozás annál kedvesebb mennél szebb jövendő nyílik által; reménylem hogy a’ komor képzelgést vidámabb élet váltja fel ezentul.
Rudházy. Ha elszánt akaratom győzhet, illy betegség többé ne háborítsa nyugalmad’.
Kistelky. Édes Tekintetes asszony! van olly kora a’ férfinak, mellyben az ész bizonyos szökéseket tesz, ’s néha akkor sincs otthon, mikor a’ háznál szükség van reá. Íme itt áll két eleven példa. –
Rudházy. Szólj kedvesem! minek köszönjem e’ nem várt jelenést.
Gunda. A’ szeretetnek; (Kistelkyre czélozva) ’s még egy szívet ismérek, melly nagy részvéttel fogja hallani e’ történetet.
Kistelky. Ha így van, magam sietek elébe, ’s reménylem, hogy beteges tévedésiért a’ meggyógyult bocsánatot fog nyerni.
Balázs. Lincsi! mit mond erre?
Lincsi. Ha mí így betegeskednénk, alig ha más móddal nem gyógyítnának bennünket.
Gunda. Kedves Forgay úr! mind ezt barátságának köszönjük.
Forgay. Enyém is a’ nyereség, mert illy beteg mellett az orvos legtöbbet szenved, azért mint gyógyász elnémulok, de mint barát könnyűlt szívvel köztetek maradok.
Rudházy. Köztetek, barátim! derűlni érzem lelkemet. Jertek házamhoz, ott ünnepeljük jobbulásunkat.
Forgay. Megyek.
Kistelky. Én is; ’s a’ multat tekintsük úgy, mint vígjátékot a’ szomorú életből.
kisfaludy károly.


PHANTÁSIA.

Lomb, te csörögve lehullsz; kertem rózsája, te hervadsz;
Fáim alatt éjszak’ bús szele dúlva süvölt.
Képzetem elfordúl, ’s a’ mult’ örömébe merítvén,
Barna leányka feléd e’ kebel újra hevűl.
És ím rózsalepelt von-el a’ Phantásia rajtam,
’S heszperi csillagként*
Esthajnalcsillagként (Heszperosz).
arczod alatta ragyog.
És kivirúl a’ lomb, kertem’ rózsáji feselnek,
’S fáimat Elysion’ szelleme lengi körűl.

Kölcsey.


TÜNDÉRVÖLGY.

(Ó MAGYAR REGE.)

Mit tudtok ti hamar halandó emberek,
Ha láng képzelődés nem játszik veletek?
Az nyit mennyországot, poklot előttetek:
Bele néztek mélyen, ’s elámúl lelketek.

Én is olly dalt mondok világ’ hallatára,
Mellynek égen, földön ne légyen határa.
A’ mit fül nem hallott, a’ szem meg nem jára,
Azt én írva lelém lelkem’ táblájára.

Csaba*
A krónikás-mondai hagyomány szerint Csaba királyfi Attila hun uralkodó legkisebb fia.
Bendegúznak*
Mundziuch (a Bendeguz névalak elíráson alapul) hun nagyfejedelem Attila apja a mondai-krónikás hagyomány szerint, melyet leginkább Kézai Simon gesztája (Gesta [Hunnorum et] Hungarorum, 1282-1285 között) közvetített tovább az utókor számára. (vö. KFV. 724.)
volt hadverő fia,
Béke’ napjaiban most nem csatáz vala;
De benn volt szivében szerelem’ dárdája,
’S mélyen gyökeret vert, mint hegyi nagy szálfa.

Az elől bújdosott setét rengetegben,
De nyugtot nem talált vadak’ űzésében;
Ledőlt elfáradtan a’ fakadó gyepen,
’S bár elszúnyadt, a’ bú háborgott keblében.

Hallgassátok tehát Csaba’ kiáltását!
Hegy, völgy! halljad te is, keserű panaszát;
Fájdalmak szakasztván nehéz rövid álmát,
Fejét fölemelé ’s így nyitá meg ajkát:

„Kicsoda keltett föl engemet álmombúl?
Kicsoda ébresztett rövid nyugalombúl,
Hogy keblem dobogjon olly rémítő vadúl,
Mint a’ melly paizsra nehéz nagy dárda hull?

Hogy megint megtudjam, ki a’ bajnok Dalma,
Kicsoda Dalmának ragyogó leánya,
Dalma leányának milly ékes orczája,
’S ékes orczájánál kedvesb mosolygása?

De minek tudom én hasztalan ezeket?
Döngöre*
Vörösmarty saját névalkotása. (VMÖM. 5. 324.)
birja a’ kisded szűz kezeket,
Az édes ajakat ’s értte égő szivet:
Szerencsétlen Csaba nem birja ezeket.

Te büszke Döngöre! Karadó’*
Kharaton a krónikás-mondai hagyományban a hunok első királya. (VMÖM. 5. 324.)
nagy fia,
De bár lennél tüzes déli sárkány’ fia,
Jőnél csak előmbe, porrá zúzva hagyna
Dárdám a’ mezőben, ’s apád megsiratna. –

De bús halálod is nekem nem nagy remény;
Azért a’ szép Jeve nem lenne-e kemény?
Csak te vagy előtte nyomos, ’s kedves szemfény,
Én setét ’s könnyű, mint szélvészben egy fövény.

Azért Döngöre én nem bántlak tégedet.
Vidd haza békével ifjú szerelmedet;
De mikor násznéped lakomnál lépeget,
Busongó Csabával ne láttasd szépedet.

Boríts hosszú fátyolt termete’ bájára,
Dalt ne mondass vele napod’ vigságára.
Benn a’ bús teremben megláthatná Csaba,
Meghallaná dalát, ’s szíve megszakadna.

Vagy vidd haza őtet éjnek kezdetével,
Tengeri nagy szélvész’ közelgetésével,
Hogy szépséges arczát setét éj rejtse el,
Dala’ öröm hangját szélvész ragadja el. –

Még is ne borítsd be arczát fátyolával,
Ha betekint hozzám szép pillantásával,
Setét lakomban is világos lesz avval:
Ne borítsd be őtet rojtos fátyolával.

Elejbe kimegyek apám’ tereméből,
Vizet viszek neki friss forrás’ öléből;
Virágfüzért a’ völgy’ hímes mezejéből,
De könyvet szememben szivem’ rejtekéből.

Talán megnézi majd fakadó könyvemet,
Mikor issza fényes csigából vizemet;
Mikor kis kezével veszi füzéremet,
Tán megnézi vérrel fakadó könyvemet.

De milly gyermek mondta bolondúl ezeket?
Nem Csaba’ szájából jön e’ lágy képzelet;
Csaba nem hiú szót, seregeket vezet,
Egy ingerkedő rém súgá mind ezeket.

Haj! nem, te vagy Csaba, ezt te magad mondád,
De zúdúlj rengeteg! ne halljad meg szavát,
Ne halld, ne viszonozd hegy, völgy riadását!
Ő maga hadd vigye, ’s hallja csak panaszát.”

Igy szólt ifjú Csaba, ’s réz pajzsát megüté,
’S magasabban üté dárdáját ég felé,
Futottak a’ vadak tőle mindenfelé,
Ő ment az erdőben, ’s ment mind inkább belé.

De nyelves Kalatár hegyre futamodék,
És a’ rengetegben kiátása hallék:
„Csaba, te fél Csaba, te vadnak martalék!
Hova futsz? hogy hílak, szinte megrekedék.

Csak hasztalan futod a’ tágas ligetet,
Döngöre ott vár rád habos Volga mellett,
Hogy özönbe vesse siralmas fejedet;
’S ha nem jősz, maga jő: itt is porba fektet.

Jeve hasztalanúl siránkozik hozzád.
Neked nem a’ csata, setét berek hazád.
Még is Döngörétől előbb törik dárdád,
Aztán megyen Jeve Döngörével tovább.”

„Jeve megy?” szól Csaba, és megállapodik,
De haragos szeme nagyokat villámlik.
„Ki vagy te? meg így szól, és meg-megrázkodik,
A’ mint füleiben szép Jevéje hangzik.

„Ki vagy te vadhírnek ordítozó szája,
Durva Döngörének durva katonája?
De vigy hírt uradhoz szavaid’ diába,*
díjába.
Megmondhatd, millyent üt hős Csaba’ dárdája.”

Igy szólt, ’s dárdanyéllel amazt hátban üté.
Az is a’ szaladást nem igen felejté.
Háta’ ropogását Döngöréhez vivé,
És átkokat morgott Csaba’ feje fölé.

Csaba is erdőből, mint a’ vízszakadás,
Kimene, és futa merre volt a’ zajgás,
Messze kicsillámlott fegyvere: csattogás
Terjedett útjában ’s rettentő dobogás.

Nagy két vállán haja habozva repdesett,
’S mint, melly köd beborít nyugatot, keletet,
A’ zajgó vidékre olly setéten nézett,
’S vive nagy szivében halált és életet.

Életet magának és a’ szép Jevének,
Haragot és halált vitéz Döngörének;
Halált és haragot mind ő Ellenének,
De kedvet, életet magának Jevének.

„Áldott Jeve” így szólt; nem hagytál el engem,
Azért kellett téged mind eddig szeretnem.
Ha nem hízelkedik merész képzeletem:
Te szerettél, és csak úgy csaltak meg engem.”

Igazán Döngöre megcsalta hős Csabát,
Jevéhez rosz hirrel hordogatta szavát.
Jelenté Jevének Csaba’ nagy haragját.
Jeve félt, ’s azért nem mutatá meg magát.

De Döngöre vadúl Dalmát megkötteté,
Leányát kísérve magához viteté,
Kitünvén, hogy mind azt csalárdúl mívelé,
Nem volt más tett hátra, mint az erőszaké.

Azért küldött büszke követet Csabára,
Bizván szerencséjét súlyos vas karjára,
Hogy ha őt ledönti kedvese’ láttára,
Hírt ’s szerelmet vigyen őse’ hajlékába.

Most, mint gyászos napnak siralmas hajnala,
Jeve kísérők közt úgy közelít vala,
Lehajtott bús fején meglebbent fátyola,
’S látszott szép orczája csak gyengén általa.

Még sem ollyan gyengén, hogy ne lássa Csaba.
Ő a’ kísérőkhöz mennydörgő szót ada,
Mennydörgőbb dárdával rájok lerobbana,
’S megfutott előtte Döngöre’ vert hada.

Csak maga nem futott Dalma’ szép leánya,
Szólt, és könyüitől ragyogott orczája:
„Oh ha megvetettél hősök’ unokája!
’S haragod Jevének szerelmét elzárja,

Légy oltalmazója legalább éltének,
Add vissza ősz apját elhagyott Jevének.
Ne zengje bajnokok előtt büszke ének:
Csaba’ szeretője rabja Döngörének.”

Igy szólván leborúlt térdét általfogá,
Csaba őt lábától melléhez ragadá,
Nem szólott: szavait bánat ’s öröm fojtá,
Nem szólt: szavait egy könynek általadá.

Még sokáig tartá a’ lányt kebelében,
Mintha elkapását sejtené szivében,
Fejét lehajtotta hozzá szelídebben,
’S haja keveredett hajával széltében.

De csak hamar ismét nevelé haragját,
Álnok Döngörének esküvé romlását,
Háromszor rettentőn megüté paizsát,
Háromszor felelé hegy, völgy vissza hangját.

’S hada, mint felhőből leszálló sassereg,
Vagy mint nehéz szikla, melly völgybe hengereg,
Úgy jött, ’s más részről mint pusztító fergeteg
Jöve Döngöre is, ’s vele nem kis sereg.

„Kicsoda áll ellent Karadó’ fiának?
Kicsoda sereget vezető karjának?
Feje előbb esik lábaihoz annak,
Mint égből mennykövek földre hullának.”

Így szól nagy kevélyen Csaba’ boszújára
Rá zúg a’ két sereg iszonyú szavára.
De ő odább megyen, ’s így szól utójára:
„Nincs nekem más harczom csak az egy Csabára.

Csaba te bujdosó! hogy mertél kijőni?
Azért hogy Jevére kezet mersz nyújtani,
Rajtad vén keselyű fog törvényt tartani,
Mikor fiainak vesédet osztja ki.”

Szólna még, de Csaba ifjú erejében,
Megrázván a’ dárdát fölemelt kezében,
Kiveté, ’s elment az szélnél sebesebben,
Még sem olly sebesen, mint ő volt mérgében.

Döngöre meghajolt előle fejével,
Még is megütötte sisakját hegyével.
Leesett a’ sisak lobogós diszével,
Döngöre megrendült bánattal telvén el.

Csaba megállt búsan néma haragjában,
És megnézé Jevét még egyszer harczában;
Kedves tekíntetét elvivé magában:
Hogy rontsa Döngörét annyival ádázban.*
Dühödtségében.

De fölvevé addig Döngör a’ dárdát,
És megdobá vele Csaba’ réz paizsát,
’S még vete egy dárdát, nem hogy ölje Csabát,
De megölje avval Dalma’ szép leányát.

’S a’ két dárda elment szörnyen egymás után.
Halavány félelem ült a’ lány ajakán,
’S míg Csaba ment, mint a’ bántott him oroszlán,
Halál jött Jevéhez Döngöre’ dárdáján.

Halál; de leszáll a’ Nap’ ragyogó fia,
Tündér ruhájával Jevét betakarja,
Erős karjaival emeli magasra,
Túl a’ napon egy szép ligetes csillagra.



[Metsző: Adolph Dworźak, rajzolta: Moritz Ludwig von Schwind.]


Ott itatja őtet édes mézitallal,
Kezeit csókolja forró ajakával;
De ollyant, mint Jeve, mind ez nem vigasztal,
Földre kivánkozik könye’ záporával.

Azonban a’ földön harcz van két hős között,
Az erős Döngöre ’s tüzes Csaba között,
Vágják, verik egymást, ’s az összeütközött
Kardok villámlanak gyors kezeik között.

Kicsoda áll ellent Csaba’ vágásának?
Kicsoda Döngöre’ mennyköves karjának?
Senki sem, csak Csaba áll meg vágásának,
’S visszavág Döngöre’ puszta homlokának.

Leesik a’ nagy hős, még nagyobb estében,
Kiterjed*
Kiterül.
a’ földön egész termetében,
Keményen hordozá kardját életében,
Fogva tartá most is hűlő tenyerében.

De győző Csabának nincsen mit örülni,
Látja szerelmesét magas égbe tünni.
Hasztalanúl vannak öldöklő fegyveri,
Az erő, melly Jevét viszi, nem emberi.

Leereszti kardját vérengző kezével,
Földet eget megnéz rettentő szemével,
Minden homályba dől setétes néztével,
’S a’ föld ing alatta ingó nagy fejével.

De most fölemeli fejét búsultában,
Lesújtja a’ kardot őrűlt haragjában.
Millyen a’ vad állat dúlt fészke’ tájában:
Olly iszonyú Csaba szíve’ szakadtában.

Elszórja kalpagát rengő czímerével,
Elveti paizsát tündöklő rezével,
Letépi párduczát,*
Párducbőr díszruháját (vö. a párducos Árpád korabeli toposzával).
és messze veti el,
’S megüti homlokát öldöklő kezével.

Szörnyű dobogással nagy mellét is veri,
Ismét szemét a’ nagy égre, földre szegi.
Végre hol Döngöre’ vérét a’ föld nyeli,
Temérdek*
Súlyos.
testével magát porba veti.

És ül vad bánatban megölt társa mellett,
Némán áll a’ két had két bús vezér felett,
Csaba mutat közttök egyedűl életet,
Szól, és minden szava ordító rettenet:

„Mért kellett kardomnak reád csattannia,
Te vitéz Döngöre, Karadó’ nagy fia?
Inkább volnék magam bús földben annyira,
Hogy szemembe napnak ne hatna sugara.

Nem voltál te soha gonosz ellenségem,
Tudtam mikor jöttél haraggal ellenem.
Lehetett magamat dárdádtól védenem;
De ez jő, ’s eltűnik: őt meg nem sérthetem.

’S most hímes pamlagon szép Jevével pihen,
Szerelme’ szavait susogja csendesen,
Ajkát ajakához emeli hevében, –
Ne higy szavainak oh én szerelmesem!

Ne higy hizelkedő tündérek’ ajkának:
Elhervadsz keblökön, aztán megtagadnak,
’S csúfja léssz örökké nemednek, hazádnak,
’S csúfja és keserve szerető Csabának…

De minek beszélek üres levegőhöz?
Nincsen halandónak szava tündér fülhöz,
De van hadviselő karokban olly eszköz,
Melly bizvást közelít tündéres erőhöz.

Azért megölt bajtárs! nyugodjál véredben,
Nem sokára én is itt fekszem e’ helyben,
Vagy még lebujdosom föld alá mélyebben,
Ha nem boldogúlok veszett örömemben.”

Monda, ’s nagy erőben a’ földről fölkele.
Megörült és zúgott a’ két sereg vele,
Ő megállt helyében; de lángban járt szeme,
’S benne ült szivének rettenetessége.

’S így szólt tovább nézvén az álló seregre,
És kardját fölütvén a’ magas egekre:
„Esküszöm az erős hadak’ istenére!
Esküszöm őseim’ vitéz nagy nevére!

Nem jövök előbb meg ’s máskép mint Jevével,
Fölverem a’ tündért apám’ fegyverével,
’S bár lenne tovább, mint gondolat mehet el,
Én elmegyek hozzá, ’s megjövök Jevével.

De tudom a’ tündér titkos gyüléseket,
Setét erdős völgyben tartják ők ezeket,
’S mert az ég nem szenved földi örömeket,
Ide járnak, földön töltvén az éjeket.

És te ravasz tündér bár légy Isten’ fia,
A’ haragos hadak’ Istenének fia,
Ki kell még kardomat karodnak állnia,
Aztán mehetsz bizvást szép Jevével haza.

És ha erősebb vagy földi fegyverekkel,
Bird a’ szép jutalmat boldogúl, békével;
De tudom, ha harczolsz földi fegyverekkel,
Mint villám a’ szirtet, csattogva verlek el.

’S bizony! fölkereslek éjfél’ kezdetére,
Hatalommal ütök rád és életedre,
Ezt esküszöm vitéz őseim’ nevére,
Esküszöm az erős hadak’ Istenére.”

A’ két sereg akkor öszvekeveredett,
Döngöre’ halálán nagyon keseredett;
De béke’ szavával egymáshoz érkezett,
Mert csak a’ két vezér, míg élt, ellenkezett.

’S most ezek betevék Döngörét sirjába,
Zászlót és ravatalt tevének halmára.*
Fából épített síremléket.
De Csaba fölmene Dalma’ hajlékába,
’S hogy megoldja őtet, közelít hozzája.

Aggott*
Meggyötört.
Dalma hallá már a’ bús híreket,
Nem hagyja oldani a’ kötött kezeket,
Hagyd kötve, így szólott, oh Csaba e’ kezet,
Hogy Jeve elveszett, tán csak e’ vétkezett.

Mert Döngörét jókor innen ki nem tiltá,
Döngöre őt azért vadúl megfogatá,
Dárdáját Jevéhez halálosan sújtá,
’S míg te harczolsz vele, tündér szabadítá.

Azért nem ok nélkűl birja őt a’ tündér,
Mert kit nagy bajában halálos végzet ér,
Az már nem emberé; ha szabadulást kér,
’S nyer az égtől, ahhoz tartozik mint rabbér.

De te menj el a’ nagy Kármán’ kardvasával:
Az megbirkozhatik főbbek’ hatalmával
’S ha föltalálod őt, ’s rajta üthetsz avval,
Annyi mintha ember küzd ember’ fiával.

Azért, ha erősebb vagy, elejted őtet,
Ha ő erősebb lesz, ő ejt el tégedet.
De akkor nem látják szabadon e’ kezet,
’S gyászos lesz hirében a’ Dalma nevezet.”

Keservesen így szólt. Az ifjú’ nagy szive
Forrott és habozott, mint vad tenger’ vize,
Még is az öregnek utóján engede,
Kötözve hagyá őt, és más kardot veve.

Vevé nagy Kármánnak kardját paizs megül,
Hol meztelen hevert ragyogva egyedül,
Képek voltak metszve hátára kétfelül,
Irtóztatók: Csaba megborzadt ezektül.

Egy kisded, oroszlán és körmös sas között,
Esdeklő szép leány kötve két tűz között,
Egy bujdosó anya, kit fia üldözött,
De Hadúr tiltólag állt mindezek fölött.

Más részről ismét állt hadak’ nagy Istene,
Lábánál a’ sas és oroszlán pihene,
Anyja kezében ült a’ kisded, ’s nevete,
A’ rosz fiú égett, ’s a’ lány kért érette.

Ezek voltak Kármán’ kardjának képei.
Csaba nagy csattogva hüvelyébe veti,
Serényen süvegét és mentéjét veszi,
’S magát búcsút vévén Ragadóra*
Csaba eposzi hátaslova Ragadó. (VMÖM. 5. 324.)
veti.

Ragadó, mint sólyom, könnyen járt alatta,
’S ő elment egyedűl veszélyes útjára,
Elment a’ titkos völgy’ borzasztó tájára,
Nem hallgatott holló ’s varjú károgásra.

Varjak, hollók mentek elejbe, mint vizár
Zúgván, és csevegvén; Csaba borzada bár,
Tovább ment, ’s hol balról áll magányos határ,
Ott röppent elejbe jövendölő madár.

Kétszer csattogatá szárnyát a’ ló előtt,
’S iszonyút visított habos feje fölött,
Harmadszor is úgy jött, ’s ment hogy érne felhőt,
De Csaba megbúsúlt, ’s nyillal utána lőtt.

Leesett a’ bús hír’ visító madara,
Rá a holló sereg nyomban lerobbana,
Marakodva mentek miatta egymásra,
Csaba ment, nevetvén madarak’ harczára.

De most erdőhöz ért: setét lett útában,
Lassú moraj hallott a’ völgy’ távolában,
Akadozott a’ ló félénk futásában;
De ura meghajtá ’s halada bizvábban.

’S most áldozott le a’ hevítő napvilág:
Rengett és suhogott a’ fákon minden ág,
’S mint ha két fergeteg vadan tengerre hág,
Egyszerre olly szörnyű lett a’ magányosság.

Bátrabb madarak is a’ tündér völgy felűl
Vijjogva szárnyaltak fias fészkeikbűl,
A’ nagy sas sem ült meg fia mellett belűl,
Fenn állt, ’s borzadozott kis ágon egyedűl.

De meg nem maradtak ott a’ többi vadak,
Sivó kölykeiket vivén, mint vert hadak,
Sűrű csörtetéssel messze elfutottak;
Olly szörnyű volt éjjel a’ tündérvölgyi lak.

Itt egy róka bajjal martalékát huzá;
Rajta ment a’ farkas, ’s vele megtapodá;
Itt a’ morgó medve kölykeit faldosá,
’S hurczolta egy helyről nagy bajjal máshová.

Csaba’ Ragadója remeg e’ nézéstűl,
De félnek a’ vadak Csaba’ fegyverétűl,
Kitérnek előle gyorsan mindenestűl:
Maga bátor a’ hős, ’s nem retteg semmitűl.

Jeve ’s Dalma őtet nem hagyják rettegni.
’S bár lenne akadály és baj százszor ennyi,
Mint megdőlt habokon a’ tenger’ Isteni,
Úgy át merne rajtok Csaba’ szive törni.

Most egy medvekölyket véletlen tiprata,
Nyöszörögve kiment szegénynek párája;
De két lábon állva jött a’ bőszült anya,
Csaba is megfordúlt dárdával hozzája.

Morgott a’ vad állat, setét szája’ poklát
Szörnyen nyitogatván, körmölni*
Szétkarmolni, széttépni.
ment Csabát;
De Csaba rá hajtván serény Ragadóját,
Végig veré veszett torkában dárdáját.

Körűle ugrálva sivó medvekölykek
Megölt anyjok miatt bús pártot ütöttek;
De ők is Ragadó’ körme alá estek,
Csaba ment, dárdáján folyván a’ vércsepek.

’S alig ment, sziszegve jött a’ kígyó sereg:
Ez vékony testével könnyen tovább pereg.
Amaz karikába fonódva tekereg,
Sok, fejét emelvén, mozog rémítőleg.

Mind ezek köztt Csaba szerencsésen halad,
Elfutnak a’ kígyók, ’s bőrök hátra marad;
Setét lesz azonban, de Csaba csak halad,
’S most döbbenik szive, midőn maga marad.

„Magam vagyok tehát, így beszél magának,
’S a’ fene vadak is egyedűl hagyának?
De menjenek. Csaba elég lesz magának,
Elég viszálkodó Tündér’ hatalmának.

Vagy nem szép Jeve az, ki szenved e’ helyen?
És, micsoda ember, a’ ki értte megyen?
Én Csaba vagyok az, ’s inkább sírom legyen
Vad farkasok’ gyomra, mint Jeve szenvedjen.”

Így szólván Ragadót vén tölgyfához köté,
Véres nagy dárdáját mélyen földbe üté.
„Rohadj itt, úgy monda, dárdám! és senkié,
Vagy légy ismét hozzád visszatért uradé.”

Ezt mondván nagy Kármán’ kardjával elmene,
’S minden lépésével nagyobb lett ereje.
Alatta morogva föld is megrezzene,
A’ mint nagy erőben halada fölötte.

Mint felhő mentében naggyá nevekedik,
’S erejét bele folyt villámok nevelik,
Úgy Kármán’ vasától Csaba erősödik,
’S halálos csapásra karja nehezedik.

De most megállt a’ völgy’ sikamló partjánál;
Soha szem még szebbet nem láthatott annál:
Messze terjedt, mintha féltojást vizsgálnál,
Olly rendesen ’s szélén sűrű nagy tölgyes áll.

Közepén halom kél, virágos szép halom,
Egyedűl húsz öles Czedrus*
Cédrusfa (az örök élet szimbolikus növénye).
áll a’ halmon,
Alatta kis patak folydogál szabadon,
’S zúgó habjaival terjed holt nyugalom.

Azonban fölkelnek az éjnek csillagi,
Őket bús orczával fényes hold vezeti,
Fák’ tetején ülnek a’ hegy’ szélvészei,
A’ legmagasbikat három sárkány üli.

Az ifjú néz ’s bámúl, ’s körül tovább megyen,
Hogy a’ völgybe könnyű menetele legyen,
’S im egyszerre zendűl a’ környék rémesen,
És minden kis forrás megindúl a’ hegyen.

Indúl ’s nevekedik bujdosó patakká,
Patakból dagadoz sebes áradattá,
’S hegy völgy ordít bele, a’ mint szakad alá,
Változván haragos féktelen csodává.

Csak alig tartja meg vitéz Csaba magát,
Mosván az áradat meredő bokáját,
Megáll még is, fölebb huzogatja lábát,
Látván tóvá lenni tündér völgy’ patakát.

Nem is tóvá, setét hullámos tengerré.
Vize tündérvölgyet csordultig betölté,
Félig állt vizéből a’ czedrus ég felé,
Sudaras szép fejét szellő még nem éré.

De most leröpült a’ sárkány két fiával
Az elállt viharok’ szörnyű hatalmával.
Alattok vad szélvész harczolt a’ hullámmal,
Ők fölül repültek hármas csattogással.

Zúgó fenekéről fölfordúlt az özön,
Eloltott minden fényt a’ magas ég-körön,
Hajlott és csikorgott a’ czedrus fa közön,
Setétség lett urrá ékes tündérvölgyön.

Setétség, rémarczú szülötte az éjnek,
Mellytől illy zavarban halandók rettegnek.
Megröppent a’ sas is fölötte fészkének,
’S csak alig parancsolt szive’ félelmének.

Háromszor kiterült fekete szárnyával,
Háromszor állt vissza anyai gondjával;
De bátran állt Csaba Kármán’ kardvasával,
Bátran hős szivének nagyobb hatalmával.

Csak bánatban égett ’s epedő várásban,
’S mintha a’ vad tengert széllel harczoltában
Megakarná inni hallatlan szomjában:
Olly nyugtalan vala körűle jártában.

De most fiaival félre tért a’ sárkány.
Morogva elállt a’ szélvész nagy fák’ ormán.
Kékes boltozattal látszott az ég tisztán,
’S hold, csillag kiderült gyönyörű határán.

Még a’ víz hánykodott nagyságos mozgással,
Lassan nagy hullámot forgatván hullámmal,
Végre csendessé lett ezüst ragyogással,
’S látszott a’ fa benne hosszú árnyékával.

Tiszta hab buggyant föl fának árnyékában,
Tenger’ szép leánya a’ hab’ tisztájában.
Fehérebb a’ habnál, és tisztább magában,
Följöve mosolygó ártatlanságában.

Ez előtt mélyen ült tenger’ fenekében,
Apja’ erejével országolván ott lenn.
Kis arany halait eteté jó kedvben,
’S úszó szörnyetegek játszottak körében.

Vízi borjak és a’ mélység’ órjás hala,
A’ harapós farkas ’s emberevő czapa
Együtt mulatoztak, szelídek általa,
’S szép lábai alá minden borúl vala.

Volt a’ nagy mélységben vizfalú tereme,
Kis csillag ragyogott fölűl közepette.
Körül a’ falakban szép csigák’ serege,
És gyöngyök villogtak gyönyörűségére.

De szabadon ’s tisztán állott a’ bal oldal.
Ott játszott a’ lányka tünő árnyékával,
Megérni kiváná ajkát ajakával,
Hasztalan! betelt az hideg víz’ habjával.

Ez most egy forrásnak akadván vizére,
Fölszökött mélységből a’ szép föld’ színére,
’S midőn itt szokatlan szemmel körülnéze,
Kevés lett az árvíz szilaj örömére.

Elindult, meg’ megállt vizet hasogatva
Ficzkándott, mint folyam’ legifjabbik hala,
Míg az új szépséghez lassanként szokhata,
Repesett, dobogott habos bal oldala.

Szabadság! nem tudott, de érzett tégedet.
Gyengéd ajaka, még nem mondta nevedet,
De midőn általad főbben emelkedett,
Örömében onta legelső könyeket.

Végre félijedve megállt a’ víz felett,
Hosszasabban nézte a’ földet és eget,
Megnézé közelebb a’ fa-körületet,
’S titkos új vágyódást magában érezett.

’S mintha kis kezei épen áldoznának,
Fölemelve tiszta vizet mutatának
A’ körűlálló fák’ rendes szép sorának,
Tiszta vizet az ég’ ezer csillagának.

Szűz fejét egy kissé fölvetvén így álla,
Mintha mondaná: „oh egek szép orczája,
’S eddig nem látott part’ gyönyörű sorfája,
Üdvözlek én, tenger’ kék szemű leánya!”

’S szomorú lön, midőn a’ mennyek’ csillagi
Nem jövének hozzá fényökkel játszani,
Midőn láta mindent mozdulatlan állni,
Vissza kezdett ismét öröme szállani.

De most kitért lassan az özön’ szélére,
’S maga nem vigyázván, ’s tartván semmijére,
Önként bomlott haja gyenge szemérmére,
’S végső fodraival lábszárához ére.

Ott megállt egyedűl a’ vizes part’ élén,
Csiklandó talpait lágy füvek emelvén,
Csaba háborodott e’ látás’ szépségén,
Tiltott gondolaton szive megdöbbenvén.

De maga így szólott büszke nagyságához:
„Valljon mi az a’ mi engem e’ helyre hoz?
Az-e, hogy valamint tündér halandóhoz,
Úgy nyúljak magam is tündér szép leányhoz?

Bizony! akkor engem’ méltán kinevetnek,
Kiknél dicsekedtem, a’ bátor seregek.
Akkor lever átka hadak’ Istenének,
’S kikre megesküttem ősim’ nagy nevének.

Akkor ősz Dalmának kötve marad keze. –
Vagy e’ kísértettől szaladnom kellene?
Nem! nem! ez segítsen, illy szépséggel tele,
Nem állhat e’ tündér kértemnek ellene.”

Illyen gondolattal közelít hozzája,
De a’ megijedt lány remegve hátrála.
Csaba szólt: „oh tenger’ kék szemű leánya!
Ne fuss, nem vagyok én fellegek sárkánya.

Csaba, hős Bendegúz’ vitéz fia vagyok,
Fájdalmam és lelkem’ gyötrelmei nagyok.
Lánykámat ölelik orzó tündér karok,
Mondd meg égi szépség! rájok hol találok?”

Megállt a’ kis leány Csaba’ szép szavára,
Közelebbről nézvén kedves orczájára,
Örült, hogy rá talált termete’ mására,
Örült a’ hangnak, de hang nem jött ajkára.

Oda ment és égő szemét megpillantá,
Ajkát ajakával egybe hasonlítá,
’S midőn az első csók vált kis csattanássá,
Vigada, és a’ hőst magához szorítá.

Égett, fagyott a’ hős, mint hegyi nagy szálfa,
Mikor vad tengernek fergetege rázza,
Megrázkodott egész teste’ alkotmánya,
’S visszatért előbbi kemény nagyságára.

„Mit akarsz te velem incselkedő leány?
Igy szóla „szépséged veszedelmes csalt hány,
Nem felelsz, kérdésem előtted csak hitvány,
De magadhoz vonzasz félre csalogatván.

Felelj, vagy menj tova” és a’ bús leányka
Visszarezzent Csaba’ ijesztő szavára,
Most jött legelőször jajszó ajakára,
Elment, ’s bus habokat öltözék magára.

Csaba későn báná, hogy keményen beszélt,
De jött a’ sárkány, most hozván égfelhőjét,
Beborítá avval tündérvölgy’ tetejét,
’S lobogni engedé a’ villám erejét.

Lassú mormolással a’ víz elenyészett,
De benn nagy zúgással tündér gyülekezet
Kezdődött: egy nyilás volt, melly bévezetett,
Máshol szörnyen feküdt köd ’s villám őrizet.

Szélről a’ fák mellett egy villám futkosott,
Szakadatlan körülhordoza vad lángot.
Sok közepett gyorsan ’s szabadon kígyódzott,
’S tündérvölgy fölébe égő tetőt húzott.

Délről volt a’ nyilás veres boltozattal,
Ott állt a’ sárkány két tarajos fiával;
De most a’ vén maga fölment vad haraggal,
Hogy megharczoljon a’ felhők’ madarával;

Mert élő állatot nem szenvedett körűl. –
Csaba e’ látásra gyorsan útra pördűl;
Előle fut egy a’ sárkányfiak közűl,
A’ másik vasától ketté vágva eldűl.

A’ vén sárkány megjő szomorú sivásra,
’S látván, hogy az egyik futva tovább álla,
Iszonyú mérgében rá hágdos nyakára,
’S ezt is megeszi a’ másiknak torára.

De Csaba már benn van a’ kék kapu alatt,
Bánatlanúl tovább nagy erőben halad,
Még is kissé megáll a’ vízkapu alatt,
’S fagyosan fut lelkén rémítő gondolat.

A’ vízkapu hosszan magas boltozattal,
Mint kemény márványból faragott sima fal,
Állt legvégűl ’s benne emberevő nagy hal
Látszott heverni a’ szörnyek’ táborával.

Ott megállt az ifjú és már megmocczana
A’ háborgó tenger’ rettenetes hala,
De a’ kék szemű lány elejébe álla,
’S Csaba’ menésének szabad nyilást hagya.

Néma köszönettel nézett rá hős Csaba.
De az magát búsan elrejté a’ habba,
Mintha mondaná: „oh kemény ember’ fia!
A’ kék szemű leány nem lát téged soha.”

’S az ifju tovább ment a’ vízkapu alúl.
Zúgott a’ belső völgy tündérek’ zajátúl.
Ifjú kis csemeték keltek föld’ porábúl,
Ezek között jártak bujdosván párostúl.

Kiki foglalatos maga’ örömével,
Nem vigyáz, társával szomszéda mit mível.
Széltében az ifjú fáknak levelivel
Takarja titkait, ’s rá víg dalt énekel.

Benn az ékes völgynek dombos közepében,
A’ magas czedrusnak virágos tövében
Hét szivárvány vagyon egyesűlt szépségben,
Kisebbedvén mindég befelé estében.

A’ legbelső alatt szép lányka üldögel,
Kit egy magas tündér hizelkedve ölel,
’S mert ébren nem bírhat tiszta hűségével,
Csábító csókokkal bájosan altat el.

Most a’ lányka’ feje álmosan nehezűl,
Termete hanyatlik gond és erő nélkűl,
Csaba irtózik és lángol e’ nézéstűl;
Feje zúg ’s szemében szikrázó harag űl.

Ha láttál éjfélben tüzes kísértetet,
Oroszlánt, kit vadász vassal megvérezett,
Vagy villámmal járó halálos felleget,
Csak úgy képzeled e’ szörnyű tekintetet.

Párduczként fölszökött a’ domb’ tetejére,
Lelöké a’ tündért négy öl messzeségre,
„Ébredj!” monda, Jevét emelvén kezére:
„Ébredj, és mondj áldást Csaba’ fegyverére.”

A’ lányka (Jeve volt) sohajtva ébrede,
Látott ’s szemeinek csak alig hihete;
De szabadabb lett a’ tündér’ lélekzete,
Ordított, ’s az egész völgy ordított vele.

’S most mint sebes árvíz mind összezavarva
Jöttek, riadoztak Csabának rohanva.
Csaba széllel vágott „vissza! tündér vissza!”
Kiáltván kardjával téres nagy kört huza.

A’ tündérek visszahökkenve megálltak,
Erejét érezvén Kármán’ kardvasának,
Csaba neki csap az ingó czedrusfának,
És a’ czedrus enged döntő csapásának.

Csikorogva kidől tövéből a’ völgybe,
’S végig nagyot zuhan tündérek’ fejére;
Fut a’ hét szivárvány magas ég’ szinére,
Halovány setétség borúlván helyére.

Maga áll közepén mint uralkodó sas,
A’ rettentő ifjú ’s kezében a’ kardvas,
Három kört húz benn, és oda ül siralmas
Képpel a’ lány: szeme Csabán csak gyászt olvas.

De bízik az ’s büszkén, boszúsan így beszél:
„Ide hát a’ kiben nemes bátorság él,
Ide hágjon körbe, itt villog a’ vas él,
Ne féljen harczolni ha orozni nem fél.

De bár jőjetek el, a’ kik ide fértek,
Jőjetek mindnyájan csalfa tündér kölykek!
Azért vannak velem varázsos fegyverek,
Hogy avval szépemért véres boszút vegyek.”

Rá zúgott ezt hallván a’ nagy gyülekezet,
hogy összeszaggassa, neki törekedett.
A’ nap’ fia rájok nyújtott tiltó kezet,
Ő ment, a’ többi nép mind visszalépdesett.

Ő pedig szólt: „ társak félre most e’ helyről!
Senki ne reméljen csepet is véréből,
Magamnak is kevés az egy illy emberből;
Félre hát ti társak, félre most e’ helyről!...

’S ki vagy te vakmerő szegény föld’ gyermeke!
Ki a’ napfiára gyilkos kezet vete?
Szerencsétlen anya ki téged visele,
Szeme hasztalanúl sírással lesz tele.

De hogy tudd meg: miért érdemelsz inséget,
Jeve, kit említél nem illet már téged,
Döngöre’ dárdáján halálos ítélet
Jött rá; én tartám meg ’s úgy nem ére véget.

Tied-e hát? nem az, tied csak halála.
Sirathatod, éjet virrogathatsz nála.
De jőj, lásd vadságod neked mit használa,
tudom kínná leszen minden hajad’ szála.

Álmot vetek a’ szép Jevére örökűl,
Téged sebbe rakva itt hagylak egyedűl,
’S Jeve még is egykor kezeimbe kerűl,
Oda, hol csillagom áll hév napon fölűl.”

De Csaba is erre hirtelen felele:
„Nemes tündér! bár vagy hatalommal tele,
Megállj ’s megálljatok ti tündérek vele!
Halljátok, engem is vétek vezérel-e?

Vagy inkább vitézi kötelesség hozott,
’S természet melly erős érzéssel alkotott;
Tegyetek magatok ebből igazságot,
Én ellenségemmel kiállom a’ harczot.

Azt mondja: a’ lánynak enyím csak halála,
Sírhatok, éjeket virraszthatok nála.
Hol volt hát, hogy végső csókot adnék rája,
’S tennék fejér zászlót hűlt kedves hamvára?

Nem láttam, szép vérét nem látták szemeim,
Nem érzették hűlő orczáját kezeim,
De hogy élve ment föl, még látták szemeim,
’S kiestek kezemből véres fegyvereim.

Pedig inkább halva fekügyék sírjába,
Mint éltemben dőljön idegen’ karjába.
’S ha valaki akkor lelket önt hamvába,
Legyen övé, mert van hozzá igazsága.

Vagy minek beszélek idő’ vesztésére?
Tündér! tied a’ lány ha engem versz földre,
Ezt esküttem erős hadak’ Istenére:
Enyim, ha én győzök szivem’ örömére.”

Így szólt, ’s a’ nagy tündér a’ körbe*
A küzdőtérre.
robbana,
Jobbjában az aczél fennyen megvillana,
’S mintha nehéz mennykő egekből szállana,
Lépésétől a’ föld nagyokat dobbana.

De Csaba sem nézé rohantát csendesen,
Mint megeredt nagy kő melly lefut a’ hegyen,
Úgy ment rá erővel ’s boszúval teljesen,
Végig mérvén kardját a’ tündér gyermeken.

Az pedig erősebb földnek hatalmánál,
Dühödötten szörnyű képpel előtte áll;
De vész tündérsége Kármán’ kardvasánál,
’S minden diadalma vitézségére száll.

Harczol, tüzesedik kezében a’ fegyver,
’S mint lobogó villám haragos szikrát ver,
Szeme ijesztőleg lángot és vért kever,
’S Csaba megsikamlik erejétől kétszer.

Harmadszor vág ismét homlokúl Csabára,
Visszaugrik az a’ körnek határára;
De rettentőbb leszen arcza’ borulása,
Öldöklőbb kezében kardja’ suhogása.

Mint széltől hajtott fa vadon erejében
Visszahajol ismét szélnek ellenében;
Úgy fordult meg napnak fiára fenébben*
Még vadabbul.
Az elbúsult Csaba égő szégyenében.

’S most harczoltak elszánt kétes szerencsére;
Alattok a’ kis domb fél ölre süllyede,
Ingott a’ két vívó’ rettenetes feje;
Vasaik csöngöttek ’s hagzott az éj bele.

Most terűlt az éjfél’ rémséges fátyola,
Csattogott a’ sárkány ’s menést parancsola.
Csabától, mint szirtek’ leszakadó fala,
Úgy hullott az ütés forró nap’ fiára.

És az hanyatt dőlvén nagy hosszan elterűlt,
Alatta terhétől a’ völgy is megrendűlt;
De csak hamar sebes sárkányon elrepűlt,
’S az egész sokaság magas egekbe tűnt.

Maga maradt a’ hős ’s Dalma’ szép leánya;
De szemét a’ tündér’ gonosz álma nyomja.
Nem késik az ifjú, veszi karjaiba,
’S megy hol le van ütve lovánál dárdája.

Lovát nagy bajosan csak gyalog vezeti,
’S szép terhét ölében apolgatván*
Óvva, vigyázva (ápolgatván).
viszi,
Túl az erdőn puha gyöpre lefekteti,
De keblét fogyasztó fájdalom emeli.

Hasztalan öleli a’ lányt ép karjával,
Hasztalan füröszti ajakát csókokkal,
Hasztalan szól hozzá szerelem’ szavával,
Siket füleinél minden szózat elhal.

Nem nyughatik, Jevét fölveszi nyergébe,
’S tüzesen szorítván zajló kebelébe,
Mintha egyenesen sírba menne vele,
Olly búsúlttá leve arczát gyász festvén be.

’S úgy megyen Ragadón süllyedt gondolattal,
Versent siránkozván harmatos hajnallal;
De alszik a’ szép lány ’s szél lebeg hajával,
Hasztalanúl az is, nem birhat álmával.

Haza ér az ifjú Jevével jó korán,
Szomoruan zörget Dalmának ajtaján,
Belép: ölében az elragadott leány,
De csendes és néma ’s mint árnyék halovány.

Még is nem vesz gyanút az ősz ezt néztében,
Megoldatja kezét első örömében,
’S íme érzés gerjed a’ lány’ tetemében,
Fölkél nagy vidáman ifju kellemében.

És köszön hivének, köszön ősz apjának,
Megeresztvén szavát édes ajakának,
’S a’ mi szépet ég föld összefoghatnának,
Mind együtt mosolyog hajnalán arczának.

Mint álom elröpül a’ bús emlékezet,
Vigad Dalma’s a’ két hadi felekezet;
De csak maga örül sok harczot szenvedett
Fia Bendegúznak birván a’ szűz kezet.

Örül és öröme nagyobb a’ világnál,
Mélyebb és magasabb tengernél és napnál,
Tüzesebb, ragadóbb lángnál, áradatnál,
Teljesb és hatalmasb minden gondolatnál.

’S örül vele a’ szűz, Dalma’ szép leánya;
De ti lánykák most ne menjetek hozzája.
Nincsen az életnek több illy pillantása,
Rövid; de századnál drágább birhatása.

Vörösmarty.


TOLLAGI JÓNÁS MINT HÁZAS.

(TULAJDON LEVELEIBŐL.)

* * 15a Novembris.
Amice! feleségemnek annyira feldicsértelek: hogy általam csókoltat; én pedig haragszom reád: hogy nem jöttél magad gratulatiod helyett menyekzőmre. Későn vetem ugyan szemedre; de mikor az ember megházasodik, eleinte olyan, mint az ittas: ki annyifélét összegondol ’s mindég a’ kehely után nyul; de úgy rémlik előttem, már józanodni kezdek.
Nem igaz a’ mit sokan állítanak: hogy a’ házasság sírja a’ szerelemnek; már öt hónapja lesz, hogy Rózát haza hoztam ’s most is szeretem még; de van is ám rajta mit szeretni! azonban az is igaz: hogy az ember bár mi sokat tanult is, a’ szép nemet még sem ismerheti ki. – Róza is megváltozott: mint leány alig szólt, a’ szemtűl is félt, most csupa élet ’s annyit enyeleg, hogy még – Ő szerencsésnek vallja magát: én arra csak mosolyogni szoktam; de ha az ember mosolyog, jele: hogy tetszik valami. Atyám most sokszor van együtt a’ helység’ oszlopival,*
Oszlopos tagjaival, elöljáróival.
tán valamit szőnek? majd meghallod, mert ezentul serényebb iró leszek.
Úgy tetszik, menyekzőmrül még nem is irtam? pedig nagy pompa volt ám! a’ helység’ vénei is alig értek hasonlót; de ha az embernek pénze van, nem mesterség pompát csapni; pedig hány csap ollyan is kinek nincsen? Vannak is hallom, kik orrolják megtiszteltetésemet; de ha az ember boldog, irígyeket talál.
Esküvésem még a’ városban, nagy sirással, de csendesen ment végbe; Lépfalvi ment először, aztán én. Kamatiék adtak vacsorát ’s meglehetősen vígan valánk. Első éjjel majd viradtig leczkézett atyám, pedig mikor az ember csupa szív, vajmi nem szeret tanulni! Másnap uj sirás között elindultunk. Az egész úton nem tudtam házas vagyok é? egyszer akartam a’ sötétben Róza’ kezét megfogni, de atyámét nyomtam meg, ki ezen szerelmes manipulatioért*
Manipulációért, mesterkedésért.
derekasan lehordott.
Haza érvén házunkat már tele találtuk vendéggel; édes anyám kitett magáért ’s minden asztal hajladozott a’ sok sütemény és főzemény’ terhétűl. Muzsika is volt, ’s midőn biró uram egészségünkért ivott, kivűl a’ csőszök salvét adtak,*
Köszöntöttek.
’s a’ mozsarakat is elperzselték.*
Elsütögették a mozsárágyúkat.
Táncz kerekedvén a’ korosbak méltóságos lassusággal lejték a’ palotást; az ifiak pedig nagy tripudiatioval sorba is, váltva is a’ gombostő- gyertyás- dobogó- sövény- cziczka- farkas- medve- barát- vánkos- és csörgő- vagy lapoczka-tánczot; végre mindnyájan derüre borura járták a’ hajnalt. Majd három napig tartott a’ dínom-dánom, de nekem az idő soha se volt hosszabb. Verset is irtak a lakodalmamra, olvasd:

Tollagi Jónásnak kedves hitvesével
Szentelem én e’ dalt, muzsám’ kegyelmével:
Szerelem! szerelem! éltünk’ éltetője!
Általad varratik a’ szűz’ fejkötője!
Nélküled a’ világ puszta siralom-ház,
A’ ki téged megvet, csak árnyékot hajház;
’S bár keblünket néha mély sebre fakasztod,
Hamar begyógyítja azt égi malasztod.
Te kötötted össze Rózájával Jónást,
És nekünk szereztél illy derék áldomást;
Tág torokkal légy hát dicsérve mindenkor,
Éljen az uj pár! ezt ohajtja a’ kántor!

Ennek az embernek volna talentoma; de múzsája a’ világért se mozdul, ha kancsó nem áll előtte. Az egész ünnepen leginkább kimutatta magát mézeskalácsos kománk; ő két fejéren öltözött leányka által egy szörnyű nagy lobogó szivet küldött marczipánbul, mint symbolumát a’ hív szerelemnek. Légy boldog!

* * 22a Novembris.
Az ember mindég feljebb törekszik; de ha az embert más tolja magasra, akkor ne kérkedjék; büszkeség nélkül jelentem hát uj dignitasomat. Tegnap – épen együtt ülénk Rózával; - ő kötött, én pedig azon tanakodtam: mivel mulassam? mert az okos ember is kifogy a’ beszédbül néha – midőn atyám, ollyan képpel, millyet nagy dolgoknál szoktunk mutatni, hozzánk lépett. Gyermekek! – így szólott – a’ szerelemnek van ideje, de a világ is megkivánja figyelmünket! ezután markába ütvén ki pipáját, kezét vállamra tevé ’s mély hangon így szólt: Fiam Jónás! én a’ köz ügyért eleget fáradoztam, már nyugalomba teszem magamat, ’s dolgaimat ifjabb vállaidra hárítom; te léssz a’ helység’ pennája! a’ Tanács Notariusának választott, én csak a’ fő inspectiót tartom fel. Vidd ügyes méltósággal ’s a’ Tollagi név’ dicsősége felmarad – öltözz és jer a’ Tanács színe elébe!
Tudod barátom! én nagyságra soha se vágyódtam; de ha az ember véletlenűl valami lesz, még is örül. – Felöltözvén elmentünk a’ helység-házba. Biró uram jeles beszéddel fogadott, atyám neki ékesen felelt; már én is készültem valami fontosat mondani installatiómra ’s készségemet demonstrálni, midőn a’ kis biró berohan: Uraimék! – monda – Huszárok jőnek téli szállásra, már a’ kovártély-csinálók meg is érkeztek. Ezen hír félbe szakasztá az iktatási ünnepet; a’ birák szétfutkostak a’ polgárokat tudósítani, engemet pedig atyám hivatalos szobájába vezetett, hol a’ felsőség’ rendeléseit olvastuk.
E’ hivatalt alig nyertem volna el, ha többen a’ tanácsbeliek közzül atyámnak nem tartoznának; de az obligatiónak ollyan influxusa van az emberre, hogy azt is megteszi, a’ mit nem akar. Róza mind ennek nem örűl, tán fél: hogy majd kevesebbet lát; a’ jó lélek!
Többet irnék, de a’ trombita engem is talpra kiált, ’s míg az ember uj valami hivatalban, mindég buzgón viszi.

* * 30a Novembris.
Hej barátom! minden testnek van árnyéka, minden tisztségnek haszna és terhe, én is ollyas valamit érzek, a’ mi épen nem tetszik.
Helységünk most sokkal elevenebb, de magamrúl itélvén sok szív is uj mozgásba jött. Szép hölgyem aligha szemet nem szúrt, mert katona uraimék seregesen sétálnak ablakom alatt, szerencsém! hogy derekasan kezd fagyni, különben tán még most is ott tanyáznának. Ez semmi ugyan, de nézés a’ szerelem’ követe, ’s a’ csillogó ruha, deli termet (bár a’ szabónak nagy része van is benne) nyájasság, ’s kellemes udvariaság, hányszor szorítá már ki a’ hű szívet! Kötve higy az asszonynak.
Az ember kiül a’ polczra*
A nyilvánosság elé áll.
hogy mások süvegöljék, ’s azalatt nem tudja: mi történik otthon. –

* * 5a Decembris.
Ma haragos voltam ’s nem mertem mutatni. Ez annyit tesz: mint köpönyeg alatt fügét mutatni.
Eszmélkedve ülék szobámban, midőn egy fiatal vitéz nagy robajjal rám nyitja az ajtót ’s mingyárt hetvenkedni kezd: hogy szállása rosz, füstös ’s több eféle. Én szokott modestiával kértem: hogy aziránt végezzen a’ birákkal, – hogy nekem ahhoz semmi közöm; de ő folyvást pattogott, az asztalt verte, kardjával csörtetett ’s még füleimet is levágással fenyegeté. Én házi jusomra provocálván positurába tettem magamat;*
Én a házigazda jogaira hivatkozva fenyegetően léptem fel.
de ő mindég közelebb hadarászott felém. Az okos enged gondolám ’s hátrálni kezdék, midőn Róza ijedten beszaladt ’s a’ lárma’ okát kérdé; erre a’ mord képű harczos olly nyájas olly szelíd lön, mint a’ szerelmes galamb – olly édesen hunyorgott Róza’ szemébe, annyi szépségeket mondott, hogy én tüskén állva mingyárt sejtettem hadi stratagemáját,*
Haditervét.
melly által szinlett csatát kezdvén Rózát becsalta.
A’ kalászt verik, hogy magot nyerjenek, ez is belém kötött, hogy Rózát dicsérhesse; de én szavába vágtam és szállását hoztam elő. Bocsánatot Notarius uram! illy kedves szomszédság minden kellemetlen dolgot kellemessé tészen (tehát szomszéd) most nem cserélném el legszebb palotáért! – így csevegett és csak a’ déli harang hívta el; ebbűl láthatod: hogy a’ gyomor majd egy rangon áll a’ szivvel. Midőn kikísértem, ő csupa barátságbul kezemet félig öszvezuzván ismét bocsánatot kért, és az udvaron keresztül hatszor is visszanézett. Ez valamit akar, gondolám ’s szobor gyanánt a’ pitvarban álltam meg. Mi bajod kedvesem? kérdé czirógatva Róza. Semmi fiam! felelék, ’s nem akarva nagyot sohajtottam.
Lásd barátom! házasságban a’ legokosabb ember is néha ollyan pictus masculus*
Merő gyávaság, ügyetlenség (szó szerint: fa játékbaba).
– sokat érez ’s átal szólani – tele gonddal mosolyog, valót keres ’s hazudik.

* * 8a Decembris.
Tegnap az itt kormányzó kapitány urnak névnapja volt; atyám azt proponálta: hogy a’ helység küldene deputatiót hozzá, őt illendően megköszönteni. Atyám, ki illyetén dolgokban mindég kolompos volt, most a’ papolást reám bizta. Tudod, nem vagyok kérkedő; de néhány tanácsbelit odavezetvén, hevenyében ollyan oratiót penderítettem, hogy a’ kapitány örömében alig tudta elfojtani nevetését; azonban, engem, mint a’ sors’ üldözöttjét, itt is fatum ért, mert egyik közel megettem álló igen vastag deputatus nagyot tüsszentvén, hasával kilökött helyembűl, úgy, hogy előre buktomban a’ megüdvezlendő főtisztnek lábára hágtam, ’s így tele confusioval beszédem’ fonalát elvesztém. Erre a’ kapitány köszönetét jelenté, ’s az én epilogusom elmaradt. Később az asszonyság is megjelenvén többi között nekem ezt is mondá: hallom Notarius urnak szép, jól nevelt hitvese van, igen ohajtanám társaságát, tessék megismértetni vele. Én megigértem. Itt nincs veszély, a’ kapitány derék ember ugyan; de a’ kard és idő’ nyomátul képe ollyan mint a’ kárpit; azonfelül egyik asszony szemmel tartja a’ másikat.
Mióta házas vagyok, tegnap Róza’ legelőször ellenkezett velem. Én azt akarám: hogy a’ vecsernyére édes anyámnak régi nagy bundáját öltse fel, ő pedig csak könnyü ruhában ’s máskorinál szorgosabban öltözött, bizonyosan karcsu termetét nem akarta elpalástolni; izetlenségem még inkább nevekedett, midőn a’ tiszt urakat utfélben megállni láttam; úgy néztek – úgy néztek, de egyik se reám. Ebbül látom: hogy szépség mellett a’ tudomány csak holt kincs, ’s hogy az ember néha fűnek fának szemet kívánna; néha meg köz vakságot ohajt.
A’ szomszéd vitéz leginkább incselkedik, nappal néz, estve sipolgat; annyit tudok felőle: hogy Kadét, különben nem igen derekabb ember nálamnál; de az újság fél szépség. Ma éjjel is többed magával muzsikált; én felkeltem ’s kinyitván az ablakot a’ vasróstélyon kidugtam fejemet – a’ mint nézegetek, egyik nekem ugrik ’s előbb hogy sem bevonhattam volna fejemet gyöngéden megczirógatta; bizonyosan más képet vélt, gondolám, ’s jó izűt nevettem csalódásán; de ma reggel vettem csak észre hogy bekormozott.

* * 15a Decembris.
Nálunk szörnyü nagy hó esett, kivül minden fejér, csak az én kedvem fekete. Legyen az ember bár mi pontos, ha esze otthon jár, midőn másutt dolgozik, megtéved; én is a’ jegyző-könyvben nagy zűrzavart okoztam, ’s ha atyám mint régi practicus*
Rutinos.
észre nem veszi, kár mellett szégyent is vallok; van is mit hallanom érte; de haggyán! csak qua férj boldog lehetnék, nem bánnám, ha qua notarius némellykor orrot kapnék is.
Azt mondják: a’ jó asszonynak nem kell strázsa, önmagát megőrzi; de ha az erkölcs elalszik, vajmi jó akkor, ha a’ gazda’ szeme váltja fel! Míg az ember kötelessége után jár, háza nyitva marad az incselkedésnek. A’ kadétot ismét Rózánál kaptam, ollyan közel ült hozzá, ’s beléptemkor valamit dugdozott előttem. Én elhültem; de Róza vidáman felém ugorván mond: ez az úr Lépfalvi, Lolli’ férjének öccse; bátyjának megirván téli szállását, annak üdvezletét ’s örömét jelenté, hogy illy közel esett kedves barátjához. Lolli is tisztel! Ez mind jó, de a’ barátságnak is van határa; azért hideg maradtam Lépfalvi iránt, ki úgy látom hajszállal se jobb bátyjánál, ’s ha lehetne, jégre vezetne.
Lépfalvi nem sokára elment ’s az ajtónál ezt sugta fülembe: Notarius uram féltékeny, sajnálom; de kinek szép hölgye van, tűrni tanuljon. Ez még habeálgatni*
Befolyásolni.
akar gondolám, ’s haragomban mingyárt is szemére lobbantám Rózának, hogy nekem hátam megett illy vendég igen displiceál ’s nem hittem volna, hogy illy csapodár legyen. Róza reám veté szemét, elfordult ’s könyezett, magamon is kitört a’ fájdalom és vele sírtam; édes anyám hozzánk jövén ’s minket olly búsan látván, szinte zokogni kezdett velünk, míg a’ valamit kérdezni jött szolgáló látván e’ pityergő scenát jajveszékelve atyámért szaladt, ki szokott autoritással megkorholt és szétperelt bennünket. Ah! szegény jó szüleim nem tudják mi epeszt – magam se tudom; de az okos ember előre néz.
Így él barátod Jónás! ölelkezés lesz ugyan a’ siralomnak vége: de a’ házasság ollyan mint a’ viadal, az ember csöröl-pöröl, azután megbékül; de a’ seb még is fáj.

* * 20a Decembris.
Tegnap reggel szomszéd collegám hozzám toppant ’s magával leányt kérni meghítt; nem örömest mentem; de még boldog időmben megígértem neki, azért engednem kellett. De hogy Rózának ne legyen ideje kinézegetni, számolást (’s ehhez igen ért) biztam reá. Ő mingyárt elérté mit akarok. Mindent megteszek – mond – csak ne kételkedj hűségemről. Én nem kételkedném, csak a’ katonák ne kételkednének! felelék.
Hogy hogy? kérdé Róza.
Ha nem kételkednének hűségedről, nem járnának utánad, viszonzám búsan.
Az idő kifog minden balitéleten! mond Róza. Tudtam volna rá sokat mondani; de ha az ember szerelmessel készül valahová, nincs nyugta; azért collegámmal szánra telepedvén elröpültünk nagy csörgettyűsen.
A’ leánykérő mindég kedves vendég, mi is szívesen fogadtatánk. Dictum factum! a’ leány igent sohajtott, szüléji utána, ’s a’ nősző örömében alig lelte helyét, én pedig gondolám: várj csak collega! majd megérzed mi a’ feleség! az enyém jó, még is mennyi gondot ád! Az ebéd sokáig tartott, különben is collegámnak annyi mondókája volt, hogy már késő este lett, mire haza értem. Hálásra eleget hivogattam ’s marasztottam útitársamat, de erővel ő még az éjjel haza szándékozott; így tehát nem is engedtem hozzánk hajtatni, hanem a’ helység’ végén leszállván bundába burkolva házunkhoz ballagtam, meglepni vélvén Rózát. A’ mint a’ kerítéshez jutok, mingyárt egy emberi alak ötlik szemembe, melly merően az ablak alatt áll. Ez a’ kadét gondolám ’s közelebb sunnyogok hozzá, és csodálkoztam hogy semmikép se mozog. Kevés vártatva megszólítám: Uram! nem illik idegen ablak alatt kandikálni! semmi felelet. Meleg vére lehet az urnak, hogy illy hidegben is itt ácsorog! mondám ismét ’s félre akarám tolni – de meghökkenve léptem viszsza, midőn a’ kadétnak vélt alak első tapintásra lábaimhoz omlott – nézek, nézek, ’s látom: hogy hótetem volt, ’s reá egy köpönyeg akasztva. A’ mivel az embernek képzete vesződik, azt látja szeme. Eleinte bosszonkodván a’ kadétot nem szántam volna móresre tanítani, mert ez a’ csíny egyedűl tőle származhatott; de látván hogy a’ dolog tanú nélkűl ment végbe, csendesen belopództam az ajtón, ’s az öregeket már fekve, Rózát pedig a’ mesélő fonóknál lelém.
A’ nehéz úti ruhát le akarván vetni, a’ mi szobánkba menék, ’s már visszakészültem a’ fonó társaságba, midőn kivül az utszán dörmögést hallok – az ablakhoz megyek, mellynek egyik táblája nyitva volt, ’s mingyárt megismertem a’ kadétot egy pajtásával.
Nincs itthon – mond Lépfalvi – a’ csörgő szánt megkellett volna hallanunk.
A’ hóember elvan döntve –
A’ szél miatt –
Nemde gyönyörű asszony az a’ Tollaginé? nem tudom mint botlott bele az a’ pedant – bárdolatlan Notarius?
Classicus dróton járó.
Kinjábul lett tudós.
Tudósbul lett öszvér –
Ollyan mint a’ barázda-billegető –
Mint Faun a’ gráczia mellett.
Lásd barátom! illy titulusokat nyer az ember, ha szép felesége van – a’ romlott írigy világ, rajta edzi nyelvét, hogy a’ szép előtt megdönthesse. Alig tudtam magamat moderálni hogy vissza ne feleljek; de ha az ember hallgatódzik önszégyenét hallja sokszor; aztán az illyest jobb ignorálni. — Később ugyan jó embernek is neveztek, de ez csak úgy illett a’ többihez mint egy hajszál a’ kopasz főre. – Elhallgatván szóval, sippal kezdettek ostromolni – olly keserves olly andalogtató nótát fúvtak, hogy szinte magam is megindultam; de attól tartván: nehogy e’ kártékony hangok még Rózát is általcsalják a’ fonó kalákából, hozzá szándékoztam, csak az ablaktáblát kivántam bezárni – de gondold el! a’ mint a’ karpitot félre hajtván kinyujtom kezemet, Lépfalvi, mint a’ villám oda szökik, megragadja azt: Róza! – sohajt – ah! miért olly kegyetlen? én vissza akarám huzni kezemet, de ő keményen szorongatva ajkaihoz nyomta: Most vagy soha! rebegett, aztán ollyan meleg csókokat czuppantgatott reája, hogy szinte csiklándott, ’s bár mint tartózkodtam, kaczagnom kellett. Erre ő visszapattant, én pedig aludni küldvén őket, bezártam a’ táblát.
Barátom! ez nekem még is szeget ütött fejembe; ki lesz kezes: hogy utóbb az igazi kéz még is ki nem hajlik e? az asszony gyarló, ezt már a’ régi irók hirdették.

* * 24a Decembris.
Könyezd sorsomat barátom! én csak ugyan hamis fogást tettem, csak ugyan meg vagyok csalatva! Nincs hűség e’ földön, kezemben a’ rettentő bizonyság. Illy búsan még egy karácson se talált – bocsáss meg ha ezen sorokat syllabizálnod kell, mert fájdalomtul reszket kezem.
Mint Notarius én administrálom a’ szükséges széna- és abrak-portiókat ’s azokat quietáltatom.*
Lenyugtázom.
Igy történt ma ’s az előbbeni portiókat Lépfalvi vette által. Ő mintha semmi se történt volna közöttünk, enyelegni kezdett; de minden dologhoz bizonyos seriositás illik, azért csak úgy fél füllel hallgattam reája, ’s a’ munkát elvégezvén a’ quietantiát kértem tőle. Ő erre zsebkönyvét előveszi ’s kívánságomat teljesítvén magamra hagyott; én majd elkábultam, midőn az officiosus írás közzé egy kis arany karimás czédulát szorulva lelék; olvasd és irtózz rettentő tartalmátul:
„Róza! egyetlen kedvesem! igaznak találom: hogy a’ minapi bal történet óta, az ablaknál való összejövetel csak gyanut és lármát okoz, és feszes férjedet, kit az ég haragjában csatolt hozzád, még inkább vigyázatra serkenti; azért szíves hálával fogadom el javallatodat, ’s minden bizonnyal a’ kertalatti hársfánál megjelenek; csak te is jó móddal szökhess ki, tán a’ karácson alkalmat ád. Én reménylem: hogy a’ hideg levegőt elfelejted meleg karjaimban. Ha nem vélt akadály tartóztatna, tűzz valami jelt, p. o. egy pántlikát, a’ sövényre, mingyárt a’ rézs mellett, nehogy hasztalan várjon téged szerető L.”
Ha az embert véletlen csapás éri, mindenhez kapkodna, ’s még se tud mozogni – én is sokáig meredten állék, a’ halálos czédulát tartva kezemben. A’ kihez így mernek irni, ki a’ kert alá hivja imádóját, az nem kegyetlen már, gondolám ’s első hevemben mingyárt Rózához akartam rohanni ’s az irást, mint vétke’ documentumát, elébe tartani; de tagadva szaporodik a’ világ, ő is majd tagadni fogja, és mentegetni magát, így eszmélkedtem, ’s végre csak ugyan legjobbnak itéltem őket in facie loci meglepni azután szakadjon a’ sziv. Szinte várom és rettegem az estét.
Az ember virág mellé telepedik, mohón szivja az édes illatot, ’s alig fordul egyet, érzi a’ tüskét. Ne házasodj! én már benne vagyok, és szívem repedni készül.

* * 25a Decembris.
Mért van az barátom? más ember nem is tudja mi a’ tanultság és csendesen él; én annyi Classicust tudok könyv nélkül, minden tárgyra kész vagyok egy sententiát mondani ’s még is mindenütt megütközöm! ugyan megjártam ismét, neked sub rosa megpanaszlom, de ne add tovább.
Tegnap már jelentém hogy kétségben valék, sem enni, sem inni nem tudtam; Róza és szüleim eleget kérdeztek, de én minden nyilványító vallást elkerűltem. A’ titkos arczu este beállt, én azt mondottam: hogy a’ kántorhoz megyek ’s ott töltöm az estét; köztünk szólván: azzal csak Rózának kivántam alkalmat adni biztosabb kimenetelre. Voltam ugyan a’ kántornál, hol több felekezetben kártyáztak, ki dióra, ki márjást, ki vojtát, ki filkót, ki oplitánt ’s ezt megunván, ki durnit, ki kopkát, ki putát, ki harminczegyet, ki czapárit.*
Különböző kártyajátékok felsorolása.
Ez engem mind nem vidíthatott fel. Egy huszár strázsamester ostáblával is kinált, de minthogy az koczkával esik, ’s én házasságom által úgy is minden nyugalmamat elkoczkázván mindenféle koczkajátéktól cordicitus iszonyodom, nem fogadtam el meghivását, hanem nyolcz és kilencz óra között a’ kert alá bujdostam ’s a’ sövény mellé lapulván, szemeimet a’ kijelelt fára meresztém, mellynek ágain varju sereg üldögélt. Várok – várok, zúz és jéglepte bajuszom peczkesen állt, fogam vaczogott ’s didergő térdeim össze- meg összeütődtek. Az óra tizet ütött, senki nem mozdult, egyéb a’ varjak röppentek fel néha károgva. Ma tán nem is lesz szerelmes congressus gondolám ’s lappangva kémleltem a’ jelt, mellynek az irás szerint a’ sövényen kell vala lógni; a’ rézst feltaláltam, ’s a’ mint ott tipegek tapogok a’ jelt is megláthatni, egyszerre a’ hársfa ’s a’ sövény között a’ föld megrendűl alattam, ’s én sötét mélységbe süllyedek, nyakam fejem megtelvén hóval. Szörnyű ijedtemben kiáltozni kezdék, de senki nem jött segédemre – hasztalan iparkodtam kivánczorogni, a’ hó dült hegyembe is alám is; de én fel nem kapaszkodhattam; a’ gondolat: hogy a’ farkasok’ martalékja leendek, még inkább szepegtetett ’s lármázni ingerlett; ’s ime! alig támad bennem ama’ borzasztó képzelődés, zörgést hallok, ’s előbb mint sem megfoghattam volna mi lehet? egy szőrös test zuhan mellém. Félig aléltan az üreg’ oldalához vonulva legyintgettem köpönyegemmel feléje, ’s csak akkor eszméltem fel, midőn borzas társam ugatni kezdett, ’s én benne egyik komondorunkra ismertem. Szinte jól esett: hogy a’ hív állat hozzám szövetkezett, derék, fogas frigyesemet tekintvén benne. Mikor az ember szükségben van, az oktalan állat is vigasztalást nyujt, én is iszonyú riadalmak közt czirógattam a’ komondort, csak hogy ne hagyjon el.
Majd félórai ijedség és fázás után lépést hallék a’ havan ropogni. Jónás! Jónás! kiálta Róza és atyám.
Vide infra! sohajték fel a’ mélybül.
Mi a’ manó! hol bujkál Notarius uram? – dörmögött kocsisunk – mingyárt létrát hozok.
Nem sokára így csak ugyan kivergődvén az üregbűl, Róza’ karján a szobába őgyelegtem. Atyám azt véli: hogy mint jó gazda csupa vigyázatbul kerültem meg a’ házat, megdicsért, egyszer’smind sajnált is, hogy a’ farkas-verem, mellyet addig ásatott, míg én a’ városban járkáltam, ön fiát fogta be legelőször. Hogy te azt nem láttad Jónás! hiszen nád volt torkolatjára téve, ’s az egész őszön szemed előtt állt! mondá vigasztalólag; de mikor az ember aszszonnyal vesződik, akkor pihen a’ gazdaság. Róza tele gonddal forgolódott körűltem, én pedig erővel ki akartam nézni belőle valami csalárdságot, de lehetetlen volt. Az asszonyi szem vexáló tükör gyanánt mindég mást mutat, mint sem akarjuk.
Bajom nincs, egyéb hogy rekedt vagyok.

* * 27a Decembris.
Ma szobámban ülök, ’s azon tanakodtam: mit tegyek a’ kadéttal? ha satisfactiót kérek, kinevetnek; ha nem szólok, nyugtom se lesz – még a’ resultátumot fel se lelém, midőn ő Rózával hozzám lépett. Mi kadét úrnak köszönettel tartozunk még – mond Róza – mivel hírül adta, hogy tegnapelőtt bajod történt.
Illy csekélység szót sem érdemel – viszonzá Lépfalvi nem keveset habozva. – Künn járván Notarius uramat kiáltozni hallám, ’s ha szolgálat nem tartóztat, magam siettem volna segedelmére. Én válasz helyett csak homlokomat dörzsöltem, mert a’ tréfa és harag között közép utat nem leltem, csak midőn Róza magunkra hagyott, vettem elő ama’ czédulát, ez tán – mondván – nem tartozott a’ quietantiához?
A’ sziv’ dolga – viszonzá Lépfalvi – örülök hogy illy jó kézbe esett. Notarius uram, tudom el nem árul. Máskor fogadom jobban vigyázok rá.
Én senkinek secretáriusa nem leszek; e’ dologhoz ugyan szólásom van, inquirálni is fogom! felelék tüzzel.
Mi jó barátok lennénk, ha Notarius uramnak szép felesége nem volna; igen sajnálnám: ha miattam nyugtalanságot szenvedne, de én arrul nem tehetek; a’ szépnek hódolni kötelességünk! ez a’ természet’ örökös törvénye, mellynek minden szív alája van vetve! mondá Lépfalvi.
De a’ szépnek nem szükség és nem szabad minden hódolást elfogadni, kivált ha már egyhez csatolta magát – szólék fájdalmasan, ’s ő megindulván kezét nyujtá, hogy többé nem alkalmatlankodik, azzal odább ment és engem bizonytalanságban hagyott.
Én ollyan vagyok mint a’ beteg, kihez két orvos jár, ’s mindenik más szert ajánl, ’s ez által egyik se nyerhet bizodalmat. Ha Rózát szemlélem, azt hiszem hogy ártatlan; de ha ártatlan, hogy mernének neki illy levelet írni? ha szólok ’s nincs igazam, sajnosan megbántom; ha nem szólok, majd utóbb a’ szólás késő lesz! tán legjobb lesz még is a’ környűlményekhez alkalmaztatnom magamat. Ha jobb gondolat ötlik eszedbe, ird meg!
Nemde barátom! az asszonnyal nyugodtan élni, legnagyobb remeke az életnek? ’s minden ritkaságok’ ritkasága olly asszony, ki ha eggyel lakik is, soknak tetszeni ne vágyna!
Uj esztendőre minden jót, áldást, békességet kivánok ’s tapasztalásimból ezen jegyzésimet küldöm:

Szeresd az asszonyt; de tartsd őt korláton,
Máskép myrtusért fejedre tövist fon.
Dicsérd ha ollykor szelíden engednek,
De másnak ne higy, csak önnön szemednek.
Tudd meg az ember ragadozó állat,
Kész megterhelni az idegen vállat.
Saját birtokát csak könnyen megveti,
De annál inkább a’ másét szereti.
Semmit se próbálj, míg véred meg nem hűl,
Igy menekszel majd a’ farkas-veremtűl.

* * 10a Januarii.
Tegnap Rózával a’ kapitány urnál valék, ’s nála több tiszteket is lelénk. Ha az ember valami kis appendixe a’ köz-igazgatásnak, mingyárt nagyobb respectusa van, engem is, de kivált hitvesemet nagy udvarisággal fogadtak: ezt (nempe a’ hitvest) a’ kapitányné mingyárt más szobába vezette, és okosan! mert a’ hizelkedő suttogás annyira árt az asszonynak, hogy utóbb tükrét is hazugnak tartja. Lépfalvi kadét is ott volt, de hol az ember legkissebb úr, ott nem igen mer hánykolódni.
Azt mondják az okos hallgat; de ha az ember soha se szól, hogyan tudhassák mások okos-létét; ennélfogva én is beszédbe elegyedvén többi között tudós reflexiokkal megmutattam: hogy Rómát legióji emelték fel ’s viszont rontották le; ha azok mindég hazafiak lettek volna, dicső birodalmok most is állana még.
Hagyjuk a’ multat ’s éljük a’ jelent – mond a’ kapitány – következő vasárnap kis házi mulatságot adok, Notarius urat is szívesen látom hitvesével; és hogy társaságunk annál vigabb ’s tetszetősb legyen: tehát maskarában jelenünk meg. A’ tiszturak kaptak ezen ’s örömzajogva hirdeték helybehagyásokat.
Azaz álorczát veszünk – mondám én, mivel már Rómában valék – mint hajdan a’ histriók?*
Színjátszók.
ha meg kell lenni, én se vagyok ellene; de ha csak képemet nem mázolom be, nem tudom hogy lehessek maskarává?
Lesz arra gondom – viszonzá a’ kapitány – a’ ruhák’ megszerzését én magamra vállalom. Később a’ Rózával visszatért asszonyság is érinté e’ dolgot és igen kegyesen hivott meg bennünket. Haza mentünkben Róza egészen felvidulva beszéllé el: hogy ő, mint oláhasszony jelenend meg a’ kapitánynéval. Én e’ dolgot otthon mélyebb fontolóra vettem ’s így okoskodtam: az emberi kép centruma minden szépnek, onnan sugárzanak ki minden kellemek, az a’ mágnes, melly után fordul a’ szem, onnan kap élelmet a’ képzelet; de a’ vászonkép, bár minő szép is, csak lelketlen jószág ’s Róza azzal lesz eltakarva, ennélfogva nem tetszhetik úgy, ’s ha nem tetszik, nincs mitűl tartanom: ergo bizvást elmehetek. Vale!

* * 16a Januarii.
Semmi ujság! egyéb hogy Róza gyakortábbad eljár a’ kapitánynéhoz ruhája végett – ott dolgoznak erősen; de hogy reá ismérjek mingyárt, keztyüjét mutatta meg.
Tegnap hivatalos szobámba assignatiót hoztak; gondold el csak! az a’ Cséli nevű ifju ember ment ezen keresztül, ki a’ duellumban megpelyhezett, és lovakat kért; én rendeltem neki, de régi bosszuságom miatt meghagytam a’ kisbirónak: hogy a’ legroszabb gabancsokat állítsa ki neki. Az ember azért nem bosszuálló, ha rajta elkövetett régi csinyt uj csinnyal ró le.

* * 18a Januarii.
A’ mulatság végbe ment; az ember akármit tesz, ha kivan a’ sorstul választva, a’ viszontagság nem marad el.
Szinte feszült kebellel (mert sem én se Róza nem valánk még maskarák) mentünk este a’ kapitányi szállásra; hol mindegyikünket másfelé vezettek. A’ kapitányt, képét kivévén, már egészen felöltözve lelém: szűk, kivarrott selyem ruhája volt, lábán pillangós czipe,*
Szalagos cipő.
vállán derékig érő köpönyeg függött, fején bársony sapka lobogós tollakkal. Ő magát spanyolnak nevezé – én pedig mondám: ha az ember nálunk télen illy lepke köntösben járna, magával kellene vinni a’ kályhát, mert ugyan megjárná az illy vendég köpönyeggel. – Nekem egy máj színű selyem leppentyűbe kellett bujnom, és hasonló csuklyát huznom fejemre, melly megfordított turózsacskó gyanánt nyult fel búbosan magasra; képemre egy éktelen orrú lárvát kötöttek,*
Maszkot.
mellynek selyem szakála majd melyemig lógott le. Ezt a’ kapitány dominónak nevezé; én pedig a’ tükörnél szüntelen nevetgettem magamat, mert ollyan bolond dominus formám volt.
A’ muzsikusok már ugyancsak dolgoztak, midőn a’ kapitány ékesen felgyertyázott ebédlőjébe vezetett, hol leginkább látszott, hogy nem üres erszénye. Ott már különféle maskarák jöttek mentek; itt egy pár dajna*
Tenyeres-talpas dáma.
visított egy fiatal vitéz körül, ott egy pápaszemes öreg úr tobákkal kinált mindent, ’s udvariasan kacsingatott a’ fiatal szépre, ki kosárban virágokat hordott. Voltak régi ’s uj magyarok, csikósok, törökök, zsidók, és több nem ismert alakok is. Egy minden szinü foltokbul férczelt és összegányolt ruháju, félig fekete képü legény leginkább szeleskedett, és egy czifra recsegő bottal mindég maga körül hadarászott; beléptemkor reám is mingyárt egyet csettentett, és ezen szavakkal: servus Tollagi! ismét odább lejtett. Én reá bámulván nem foghattam meg: hogyan ismert reám, holott a’ háziuron kivül senki se látott.
Minthogy mindenik beszélt, én sem akartam utólsó lenni, azért is egy törökhöz menvén, ki mindég felém integetett, kértem, hogy engedne meg: ha competens titulusát nem adom meg, mivel nem tudom; őszinte kérdésemre: mint tetszik a’ distractio? ő visszás hangon ezt harsogá fülembe: Jobban mint neked a’ farkasveremben! mintha leforráztak volna, olly sebten hagytam oda a’ törököt, nem keveset boszonkodván, hogy ezen fatumot mások is tudják. Én úgy hiszem, a’ kadét trombitáskodott.
Lásd te merően álló maskara! – mondá az ismét hozzám jött török – ez kicsinyben a’ nagy világ’ képe, hol szinte mindenik bizonyos álorczát hordoz, hogy azt a’ mi van, elrejtse; vagy azt, a’ mi nincs, kipótolja. Mindenik játszik, ’s a’ rovást a’ tapasztalatlannak kell többnyire kifizetni. Csak nézd: a’ kérkedő mint cseveg magárul, a’ betyár külsejét fitogtatja, és a’ tükörbe pislogat, mint a’ fösvény ládájába, a’ gunyoló más hibájin elmélkedik, a’ könnyelmű mulattat, az uzsorás fukar közel a’ pazarlóhoz nagy kamatit számlálja, a’ durva lármáz, ’s mindenben megütközik, a’ szenvedő csendesen ül, a’ szerelmes rejteket keres, az eszmélő mosolyog és hallgat, a’ pulya mindent majmol, a’ féltékeny néz, habzik és izzad. Szólj! te mellyik sorba tartozol?
Én különben az eszmélők’ sorába tartozom felelék, a’ mostanrul nem mervén szólni, mert csak ugyan habozva néztem, nem jő e már Róza; és, ha nem épen szükség, az ember maskarában se hazudjék. Még a’ török sokat beszéllt volna, de az ajtó megnyilt, és nyolcz oláh asszony lép elő, azért is én őt a’ faképnél hagyván, többekkel együtt, az imént érkeztekhez szorongok – egyik közülök mingyárt kezemet megrázván elsikoltá magát: üdvezlégy Jónás! én meghajtottam magamat, mert kissebb termetérűl láttam hogy nem Róza. A’ keztyűt mingyárt megismértem: de más kettőnek is szinte ollyan volt, és termetök is hasonló Rózáéhoz; azért nem tudtam mit tenni, hanem rendében eljártam őket, kérdvén: te vagy Róza? ketteje elnevette magát, az egyik fejével intett, ’s kezemet gyöngén szorítá meg, aztán odább sétált.
Alig távoztam el onnan, az a’ tarka legény tüstént ott termett ’s melléje tolván magát annyit suttogott fülébe, ugy szorongatta karjait, szóval olly ismerősen bánt vele, hogy engem a’ méreg egészen elfutott, annyival inkább: mivel külsejére nézve, azon tarka alakban, méltán a’ kadétot gyaníthatám. Többször akartam közeledni hozzájok, de azzal a’ recsegő bottal, mindég felém hadarászott, ’s nem bátorkodtam erőszakoskodni, nehogy lárma támadjon. Itt tapasztalám: hogy legjobb otthon haragudni; ott az ember bátran kimondja mit akar, másutt le van kötve nyelve. Egy ideig némán néztem, de utóbb a’ sok fecsegést csak ugyan restellém, és az oláhasszonyhoz fúrva magamat így szólék: én nem tiltom az illendő mulatságot, de az álorczában is kötelességünk az erkölcsöt tisztelni! sapienti sat. Erre az oláhasszony hahotázni kezdett, ’s vállamat megveregetvén mondá: te csak a’ régi vagy még most is! azzal elvonult, én pedig tele haraggal néztem utána, magamat vádolván: miért hoztam illy helyre, hol az ember azt is tréfának veszi, ha másnak szive fáj. A’ török költe fel merengésembűl, egy papiroskát nyomván kezembe, mellyen ez a’ vers volt:

Messze irígy tőlünk! hívséget várni nem átalsz
A’ széptűl? ki után annyi epedve tekint!
A’ napnál egyedűl vágyol melegedni? ne gondold!
Másnak is életet ád láng szeme, hidd nekem azt!

Rosz principium ez! – mondám nem szeretném ha másra is ragadna! ’s a’ más alatt Rózát értettem.
Én félek! – viszonzá a’ török – e’ principium az asszony’ vérében fekszik, ’s ha nyilván*
Nyilvánosan.
nem teszi, annál inkább tör ki titkon; ne bánd azért, ha szép hölgyed szemed előtt mással enyeleg; de ha elvonulva ábrándoz, akkor aczélozd homlokodat. –
Bár otthon volnék – mormolám – mit használ a’ tanulás, ha egyszer a’ kár megesett! a’ házi úr’ hozzánk jötte szakasztá félbe a’ beszédet, ki engem tánczra szólított fel; én vonakodtam eleintén, de meggondolván: hogy táncz közben leginkább magamnál tarthatom Rózát, csak ugyan engedtem, és az oláh asszonyt felkértem; ő karját nyujtá ’s több párral kerékbe állánk. – Most közel hozzá, mind inkább úgy rémlett előttem, hogy még se Róza az én tánczosném; Róza karcsubb azt véltem; de a’ keztyű az övé volt – ismét kérdeztem: te vagy kedves? és ő fejével igent billentett.
A’ muzsika megzendült. Tudod barátom! én a’ magyart nem rosszul járom; de az idegenhez nem értek, ez pedig ollyan külföldi táncz volt. Össze, vissza forognak benne, nem tudtam mint szokták; azért is egyik erre, másik arra tolt, majd előre, majd hátra unszolt, ránczigált, én szinte örültem lárvámnak, mert saját képemmel agyon szégyenlettem volna magamat – ebbűl tapasztalám: a’ mit az ember nem tud, abban ne producálja magát.
Még a’ táncz el se végződött, midőn, tánczosném kiállott a’ rendbűl, s a’ mint észre vettem azért, mivel elfáradt engem huzni vonni – ez hagyján! de akkor láttam, hogy ő nem Róza – mennél tovább néztem, annál inkább valósult csalódásom; azért is az ott álló házi urat kértem meg, lenne olly kegyes ’s mondaná meg: mellyik feleségem? Ő nem ismeri meg! felelé. Hát mondja meg mellyik az asszonyság! kértem ismét. A’ maskarát nem illik elárulni! lön a’ felelet. Képzelheted: hogy nekem mind ez nem tetszett, és nyugtalanságom még inkább nőtt, midőn a’ muzsika elnémulván, a’ társaság páronként szétoszlott.
Akár illik, akár nem! én tudni akarom hol feleségem? ezt dörmögvén magamban ujra keresni mentem Rózát, és mindenik oláhasszonyt megtámadtam; néhányat közűlök lárvátlan lelék, de olly isméretlenek voltak mint előbb. Mint a’ párját-vesztett oroszlán rohantam egyik szobábul a’ másikba; belső szorongás, confusio, a’ vászonkép és a’ féltés csak úgy öntötték rólam a’ nagy cseppeket – de olly visszás érzést soha se tapasztalék, mint midőn az utólsó szobába lépvén, a’ Rózához leginkább hasonló alakot a’ párnaszéken ülve, fejét a’ török’ melyére hajtva; ’s egyik kezét a’ már saját képű tarka kadét’ kezébe nyugasztalva lelém; Róza! sohajtá a’ kadét egészen elolvadva; én pedig iszonyodva kiálték: hát még is te vagy? hah! te hívtelen!
Hah te féltékeny! tüstént kövess meg! mondá az oláhasszony, és lekapva hamis képét Lolli mosolygott szemem közzé. Hát engem nem ismersz Jónás? kérdé a’ török ’s félre tolván álorczáját idősb Lépfalvi dűl karjaim közzé.
Én e’ véletlen viszonlátáson szívembűl megörültem; de ha az ember valamin aggódik, öröme se tart sokáig, azért rövid ölelkezés után ismét távozni akartam.
Hová Jónás? mi bajod ismét? kérdé Lépfalvi.
Rózát megyek keresni, jer segíts! felelék.
Az eddig nyugszik – mond Lolli – még fel se öltözvén rosszul érezte magát, haza kivánkozott, ’s minket kért: hogy ne rontanók el kedvét, és ne mondanók meg. Keztyüjét én huztam fel, próbára megismer e Tollagi ur?
Így hát én is haza sietek! – mondám, ’s bár mint marasztottak, mentem, ’s őket házunkhoz invitálván bucsut vettem. A’ szobát zárva lelvén, hol mentémet hagyám, csak a’ maskarában lopódtam ki a’ házbul, szinte fájt szívem, hogy a’ jó hitvest olly méltatlan gyanúval bántám meg. –
Künn hó esett, sötét volt, ’s a’ kakasok körül belül éjfélt kukurékoltak, midőn egyedűl ballagtam, a’ lárvát képemen hagyván ne hogy meghűtsem magamat. A’ mint megyek, egy öregasszony jő felém lámpással. Nem kísérne kend el engem? – szólítám meg – adok valamit! ’s az asszony felém tartván lámpását rám néz, elszörnyed, keresztet vet, ’s ezen szavakkal: minden jó lélek dicséri az istent! fut a’ mint csak tudott. Ez valami gonosznak vélt gondolám kaczagva; de nem sokára az ijedés rám került, mert a’ mint a’ fogadó előtt ballagok, valaki szörnyű hangon, nyársát szegezvén melyemre, így rivalt hozzám: állj meg gonosz! én mingyárt megismertem ugyan a’ baktert; de ha az ember előljáró, restelli ha a’ pórnép illyenkor s illy bohón leli, azért nem szóltam, de látván hogy a’ fogadóbul több ember tódul elő, ’s hogy a’ bakter is a’ dolgot vastagon veszi, csak megvallám ki vagyok, az az: Notarius!
Az derék ember – mond a’ haragos bakter – és nem csatangol éjjel az utszán ijesztgetni az embert. Börtönlyukba veled – ’s holnap a’ kalodába.
De nem ismeri kend szavamat? kérdém szepegve. Mozdulj – kiálta a’ kőszivű bakter – mert odább böklek. Szerencsémre a’ kisbiró is a’ fogadóban iddogált ’s a’ lármára kitántorgott; én a’ lárvát levettem és ő csak ugyan megismervén felszabadított, nem tudván eléggé csodálkozni, mi lett a’ Notariusbúl; én pedig megfogadtam: hogy soha többé maskara nem leszek; nem is tudom minek? mikor az embert inkább ismerik saját képével.
Haza érvén Rózát édesden szunnyadva lelém. Nem akarván őt háborgatni, lassan a’ kályha mellé telepedtem, hogy ott az életrűl eszmélkedjem; de magam is elaludtam ’s csak a’ reggeli fűtéskor ébredtem fel a’ bűzre, tudniillik midőn ruhám rókát kapott. Nyájas részvéttel hallá Róza bajaimat, ’s édes lelkes tekintetet vetve reám mondá: én igazán szeretlek; de sajnálom, hogy gyanúd által másoknak nevetségül szolgálsz. – Én megilletődve dültem karjaiba, ’s a’ mi élet volt bennem, egy édes sohajtásban oszlott el.

* * 20a Januarii.
Tegnap mingyárt a’ kapitányhoz mentem’s köszönetemmel együtt a’ ruhát visszavittem. – Lépfalvi házunkhoz jött. – Lollibul derék aszszony lett, de Rózát nem adnám érte. Ők mondák: hogy ez alkalommal meg akarának lepni bennünket ’s egyszersmind az ifjú Lépfalvit is meglátogatni.
Idősb Lépfalvi sokat beszélt velem, többi között kérdé: igaz e hogy én féltékeny vagyok? öccse sugá be neki. Én nem vagyok féltékeny felelék, de az ember nem azért házasodik: hogy felesége mást is szeressen.
Lásd Jónás! – viszonzá Lépfalvi – féltékenységgel csak rontjuk az asszonyt, ön gyöngeségünkkel csak mások’ érdemeire tesszük őtet figyelmetessé, ’s így sokszor a’ hasonlítás kárunkra válik.
Könnyü az okoskodás, de nehéz a’ házasság! – viszonzám én – már a’ feleség-tartás sok bajt ád, de a’ tartóztatás még többet, és a’ tartozás legtöbbet.
Az ész mindenen segíthet – mondá Lépfalvi – ha feleséged jó, úgy is boldog ember vagy; ha rosz, légy philosophus. Sok derék embernek otthon nem úgy megyen dolga, mint kivánná; de azért nem áll ki a’ piarczra, ’s nem panaszolja baját; hanem türve zárja be szemét ’s azt gondolja: emberek vagyunk. Több illyesekkel meggyőzött, hogy a’ házasság jobb a’ komor agglegénységnél – és én annál inkább elhittem, minekutána a’ kadét megvallá: hogy Róza ártatlan, ’s azt a’ levelet, melly engem a’ verembe ejtett, bosszuságbul koholta, mivel kezemet megcsókolá. Lépfalviék néhány nap itt mulatnak, aztán a’ városba mennek.

* * 25a Januarii.
Ma Pál’ fordulása napján*
Pál fordulása: január 25, a keresztényeket üldöző Saul megtérése Pál apostollá (ApCsel 9, 1–30.).
az én kedvem is megfordult. Örülj örvendezz barátom! házasodj meg mentűl előbb, ha illy boldog akarsz lenni mint én.
Gondold el! én atya leszek; ez olly érzés mellyet az ember hasztalan iparkodik definiálni. Ma édes anyám sirva mondá meg. – Az egész ház örömben uszik. Jöj ha lehet. Az ember messzirül is szereti barátját, de azt is megkivánja: hogy néha mutassa meg magát személyesen. Isten veled.
Szalai Benjamin.


EPEDÉS.

Bú kél velem, bú jár velem,
Ki ránt-fel kebléből?
Adj egy rózsát, hű szerelem
Hajad’ szép fürtjéből.
Egy rózsát adj hű szerelem
Bár tövises lészen,
Tán ha kínját elviselem,
Majd öröm vár készen.

Mért nyög, miért az esti szél
Bokor’ ernyőjében?
Mért fürdik a’ rózsalevél
Harmat’ hűs csepjében?
Azért nyög, hajh, az esti szél,
Mert én sohajtottam!
Harmatcsepped, rózsalevél,
Szememből ontottam!

Fészkén az árva fülmile
Ha párját siratja,
’S búját énekben zengi-le,
Lágyúl e bánatja?
O zengenék úgy éneket
Egyik éjről másra,
’S bérczet, völgyet, fát, köveket
Indítnék sírásra!

Szűn’ a’ zápor ’s szivárvány ég
Fenn sötét felhőkön,
Vándor sorsom túlhalad még
Borongós időkön;
Adsz egy rózsát, hű szerelem,
Bár tövises lészen,
Tán ha kínját elviselem,
Majd öröm vár készen.

Kölcsey.


VILÁGI DOLGOK’ FORGANDÓSÁGA.

Mindenre, a’ mi e’
Roppant világ-határnak
Létszesszel ömledez
Az alkotás’ erén,
A’ porba változás’
Zordon fuvalmi várnak
A’ szárnyaló idő’
Éjvonta tengerén.

Mindenre – ész tagadd! –
Rá nyomta lételére
Egy véletlen való
E’ változás’ jelét;
Egy óra ellöki
Chaószi lakhelyére,
’S egy vészes érczagyar
Feldúlja lételét. –

Mondd meg te vártető!
Melly itt kevélyen állasz,
Mért tűzöd égig a’
Te vakmerő nyakad’?
Egy fergeteg’ dühe
Rád tör, ’s te porba szállasz,
’S felhőkre nyúlt valód
Örökre szétszakad.

Bajnok! te büszke vagy,
Hogy néked a’ mulandó
Hír földi tapsa köztt
Olly sok füzért fonyat?
Jer, sorsosid’ tekintsd, –
Nem vagy te nem-halandó;
Eljön tenéked is
Egy gyászos alkonyat.

Hiába kérkedel
Te Psyche-kellemekkel
Világot ihlető
Tündérkecsű leány! –
Virágid hervadók,
Ma holnap érczkezekkel,
Egy morczos Enczelád
A’ semmiségbe hány.

Hiába szabsz te a’
Sok nemzetekre törvényt,
Föld’ sarkit ingató
Ónmarkos Óriás! –
Nem látsz kerengni itt
Egy vad Charibdisz-örvényt,
A’ mellybe bélök egy
Vak ’s kénytelen futás?

Kincs’ gyáva rabja! te
Dúzs Mammon Istenednek
Oltárja’ zsámolyán
Hiába áldozol;
Egy Scylla vad fokán
Szét roppan életednek
Hajója, ’s egy hiú
Krezussal osztozol.

Nagy elme, pompa, kincs,
Hír, név, erő, tekintet
Örök lakásra hív
Tanyát nem adhat itt;
A’ czélhoz életök’
Tövis- ’s virággal hintett
Nyomán egy ok viszi
Luczína’ magzatit.

Hol vagy te Hannibal,
Athéne’ hírsugárán
Olly számtalan vitéz
Tettekre gyúlt Görög?
Libyssza*
Libüssza (ma Gebze), kikötőváros Törökoszágban a Márvány-tenger partján.
hát sirod?
’S hazád’ kevély határán
Ma kontyos Ozmanok
Ágyúja mennydörög?

Hol Athén és Korinth,
Nagy fénye Karthágónak,
Hol Róma’ hajdani
Nagysága, kelleme?
A’ hősi Scipiók?
A’ fél világ-golyónak
Törvényeket szabó
Caesarok’*
Caesar-nemzetség (illetve római császárok).
érdeme? –

Ah így enyésztek el
A’ tisztes arczu Kátók,
Nagy lelkü Kódruszok,
Tűzvérü Kokleszek; –
Igy szüntek érzeni
A’ porvilági Plátók,
Hires Homeruszok,
Márók, Sophokleszek.

Igy hullt örökre a’
Bús semmiség’ porába
Az egykor olly jeles
Trójával Ílion;
Igy Théba’ kőfala,
Mellyet Boeótiában*
Boiótia, Görögország egyik fontos közigazgatási egysége.
Tündéri lantja ált’
Rakott fel Amphion. –

A’ bús enyészet’ ősz
Korrágta martaléki,
’S vad éjszakába fúlt
Zsákmányi lettek ők,
Kiket felejtkezés’
Siralmas omladéki
Alá temettenek
A’ vészes agg idők. –

Föld’ méhe! szűz anyám!
Te vagy, kiből az élet’
Virági szép reményt
Igérve festenek;
’S viszont te, a’ kiben
Mind annyi szép tökélet’
Valóji holt magok -
Ként visszapergenek!

Te vagy, te a’ kiből
Az emberek’ csudáji
A’ Tituszok, Nerók
Vegyűlve fajzanak;
’S viszont te, a’ kiben
Ők a’ halál’ kaszáji
Alatt lesujtva mind
Egymásra botlanak! –

Illy változása van
E’ nagy világ-mezőnek!
Enyészet, újulás
Forgatja birtokát;
A’ váltig alkotó
És rongató erőnek
Atlásza mindenütt
Mutatja nyomdokát.

Itt sík térré lapúl
Hegyorma Kaukazusznak,
’S Ardenna*
Ardennek: erdős régió főként a mai Belgium és Luxemburg területén.
egy varázs
Tibúrra*
Tibur (ma Tivoli, Olaszország) ókori város, kedvelt pihenőhely.
változik;
Ott árad egy patak
Vizévé Bosphorusznak,*
Boszporusz: Európát Ázsiától elválasztó tengerszoros, amely a Fekete-tengert a Márvány-tengerrel köti össze.
Elhagyja Nájaszit,
’S Neptúnnak áldozik.

Egy Róma épül itt
A’ Baucziszok’ tanyáin,
’S vad zajra éled az
Árkádi*
Árkádia a görög-latin költészetben az idilli boldogság, a gondtalan pásztorélet országa; eredetileg pásztornép által lakott vidék Görögországban.
szép magány;
’S amottan a’ Didók
És Kadmuszok csudáin
Egy durva éjt kerít
A’ furcsa sorsirány.

És itt, hol a’ setét
Idők’ kemény csatája
Között parancsoló
Fő volt Szaturnia,
Itt, itt lön a’ derék
Árpád’ dicső hazája,
’S az én hazám is, – a’
Szép ’s boldog hunnia! –

Áldott Mnemósyne!
Ki századok’ reptébe’
Világi dolgokat
Itt ott jegyezgetel,
Te vagy csak, a’ ki az
Enyészet’ éjjelébe
Egy pislogó sugárt
Multakra löktetel.

Szenvey.


KATONA-DAL.

E’ világon hölgy és bor
Örvendeztet mindenkor:
Bölcs az a’ ki vélök él.
Szívem örömre fakad
Mikor lyánka csókot ad,
’S főmben a’ bor’ lelke kél.

A’ mi sorsunk, mint a’ hab,
Egy veszélyből másba kap,
Kedvel ’s ismét porba vet:
Mást ölel a’ katona,
Ha egy lyányra ráuna,
Veszteg soha nem lehet.

Sédel.


BÁCSKAI NÉPDAL.

1705.
Bácsi*
Bácskai; Bácska a Duna–Tisza közének déli részén terül el, a mai Magyarország és Szerbia területén.
szekeresek útra indulának,
Útra indulának Eger’ tájékának.
Közöttök volt Palkó maga szekerével,
’S ím jő a’ magyarság erős seregével.
Magyarság’ serege szóla ő hozzájok:
Bácsi szekeresek! hová utaznátok?
Akartok e velünk egy útra indúlni,
Avagy mint ifiak akartok elhullni?
Mint ifjak akarunk, mondának, elhullni,
Mintsem tiveletek egy útra indúlni.
Bácsiak ezt mondván, mind harczra kelének,
A’ Magyarok még egy legényt sem vesztének.
A’ Bácsiak közzűl elhulltak mindnyáján,
Csak Palkó ugrott el tüzes paripáján.
Ebédig vágtatva ért el Jankováczra,*
Jankovac (szerb); magyarul Jánoshalma, város a Bácskai-löszhát és a Kiskunság találkozásánál.
Hol ifjak tánczolni mentek a’ piaczra.
Kerék-tánczba*
Körtánc.
beáll ő is tánczolgatni,
De kezdi a’ tánczot fonákra forgatni.
Megereszti hangját siralmas nótára,
’S így kezd énekelni szívek’ fájdalmára:
A’ melly anya fiját Egerbe ereszté,
Haza őt ne várja, nem jő vissza többé.
Elhulltak ma, el, az ifju szekeresek,
Élőt már őköztök hijában keresek:
A’ melly húga bátyját útra készítette,
Ing-újra a’ rózsát hijában tűzgette;
Nem fogja az inget már bátyja hordhatni,
Nem fogja ifiú testén elkoptatni.
A’ melly mátka útra készíté kedvesét,
Pávatoll-szedésben ne fárassza kezét;
Mert azzal kedvesét, bár miként hajházza,
Ebben az életben már fel nem czifrázza.
Tápláljátok hát ősz anyák! magatokat,
Bennünk ne vessétek bízodalmatokat.
Kitől az ő sólyom madara elröpűlt
Vissza nem röpűl az, szárnyat vesztett ’s eldűlt.

Vitkovics.


SCHILLER AZ Ő BARÁTIHOZ.*
Friedrich Schiller An die Freunde (A barátokhoz, 1803) című versének fordítása.

Jó barátim! egykor szebb idők valának,
Mint sem a’ miéink, ’s e’ világ’ gombjának
Szinén egy nemesebb ember-fajzat élt;
Hogyha a’ történet erről néma lenne,
Száz ezer kő szóló bizonyságot tenne,
Melly a’ föld’ kebléből napvilágra kélt.
O de kimult ama’ szebb ’s nemesebb jóra
Szító hajdankornak boldog embere;
Mi, mi élünk mostan; miénk ma az óra,
’S az Élő a’ törvényszabás’ mestere.

Barátim! a’ földnek boldogabb viránya
Van, mint nemzetünknek kopár tartománya,
Bizonyítják ezt sok vándor’ szavai;
De ha a’ természet sokat megtagadott,
A’ szelíd müvészet hív dajkánk maradott,
Szivünket hevítik bájsugárai.
Ha nem szokhatja meg a’ repkény honunkat,
Ha myrtuszt nem szivel égövünk’ fele,
Zöldel koszorúzni derűlt homlokunkat
A’ szőlőnek vidám fodros levele.

Igaz, hogy ott nagyobb zajjal járnak kélnek,
A’ hol négy világok kincseket cserélnek –
A’ világ’ piarczán*
Színpadán.
– Themze’*
Temze, London folyója.
partjain;
Ezer terhes gályák jőnek és távoznak,
Itt megláthatják a’ kik mit szomjuhoznak,
’S minden szem a’ pénznek függ csillámjain;
De nem a’ zavaros patakok’ mocsárján,
Mellyet feldagaszt a’ felhők’ zápora,
A’ patak’ csendesen rezgő sima árján
Tükrödzik a’ nap’ arczának bíbora.

Pompásabban, mint mi ez éjszak’ vidékén,
Él koldus az angyal-kapunak mellékén,
Mert szeme előtt áll az örök Róma;
Körűlfolyja őt a’ szépség’ lángsugára,
’S mennyben egy második mennynek formájára
Nyúlik fel szent Péter’ csuda temploma.*
A római (vatikáni) Szent Péter-bazilika a római katolikus egyház legfontosabb temploma.
Hajh! de Róma az ő dicsőség-fényében
Már az enyészetnek gyászos sírja lett;
Élet csupán azon plántának keblében
Forr, mellyet a’ jelen óra ültetett.

Más helyeken nagyobb dolgok történhetnek,
Mint nálunk mezején a’ keskeny életnek –
A’ nap ujat itt nem lát virágzani;
De látjuk nagy ’s dicső lelkét az időknek
Roppant tárházában a’ világjegyzőknek
Csendes oktatással eliramlani.
Mindennek az élet csak tenyésztő fénye,
Örökké virágzó csak a’ képzelet;
A’ mi még sehol és soha nem történe,
Csak az nem ér soha fonnyasztó telet.

Szenvey.


EMLÉKÜL.

Még csendes álmod itt zavart nem ére,
Még rózsafény deríti napjaid’;
De majd kilépsz az élet tengerére,
’S nehéz habokkal vívnak karjaid:
A’ rény legyen minden tettid’ vezére,
A’ tisztaság kövesse útaid’;
Így lészen élted’ legszebb pálmaága
Szivednek el nem hervadó virága.

B.


HOLLÓKŐ.

A’ Mohácsi gyásznap*
A mohácsi csatavesztés napja. (1529. augusztus 29.)
után, önmagok közt minduntalan viszálkodást szenvedő pártokra oszolván fel az ország, az egyetértés’ szelleme a’ Nemzet’ kebeléből örökre eltünni látszatott. A’ két királyt játékbábjoknak tarták az engedetlen nagy birtokú urak, azonban ők is alacsony rabjai voltak a’ mindenek felett vaskézzel uralkodó hatalmas Szolimánnak.
Harminczhat évig tartott pusztítás után a’ felfuvalkodott győző békét adott Ferdinand királynak; önkényes akarattal osztá fel a’ szép magyar hont a’ két koronás fő közt, Hazánk’ fejét – szent Budát – több nagyobb várakkal magának tartván.
A’ megkötött béke’ köz hírré tételével kemény kötelessége lett mind a’ három résznek egymás iránt fegyvenyugvásban élni; ki is szabattak a’ határok, mellyeken túl egyik ’s másiknak hatalma megszünt. A’ békeszeretőbbek elunván a’ véres nyugtalanságot, örömmel engedtek a’ felső rendelésnek; de voltak többen, kivált a’ török alá esett részen, kik halálban gyülölvén a’ pogány fertelmet, vagy elhagyták ösi lakhelyöket ’s vidéki földre bujdostak új hont keresni; vagy pedig, kivált a’ hegytájak’ lakosi, bizván az ellenség’ megaláztatásában, sziklaváraikban megvonulván, azokat életre halálra védelmezték.
Hollókő is büszkén állott a’ veszély közepett. Több századok előtt a’ rettenetes tatárjárásban*
1241–1242.
győzhetetlen maradván, most is hasonló dicsőségre vágyott. Már több hetek óta Csáky Imre’ kormánya alatt minden fogyatkozásoknak, fenyegetéseknek, szemmellátható veszélyeknek nagy lélekkel ellenállván, hatalmasan védé magát kevésre fogyott bátor népével Eunoch Basa’ vivásai ellen.
Csáky Imre, a’ szép Idának atyja, barátságban élt az előtt Saaghy Andorral, ki a’ Ménes folyó’ mentében nagy uradalmak’ gazdag birtokosa volt. LajosAndornak derék fia – már gyenge korától, a’ Haza’ veszedelme’ szomorú éveiben születvén, ’s fegyver és harcz-zaj között Ozmán-gyülölésben serdülvén fel, bátor katona lett. Csákynak tetszett a’ halált semmi nemében rettegő ifju bajnok, ’s leányát neki szánta örömmel.
Csak ritkán jelenhetett meg Lajos Hollókőn, többnyire atyja mellett a’ török ellen viaskodván; de ha megsebesíttetve a’ csatázástól el kellett vonulnia, Hollókőn volt menedéke, hol Ida’ nyájas ápolgatásiban orvosló gyámra talált; de mihelyt felgyógyult, nem tartóztathatá fel őt sem az öreg Andor’ szives marasztása, sem Idának érzékeny könyörgése. Fiatal sasként repült le a’ sziklavár-hegyről, ’s az első elébe robbanó török csoporttal hathatósan éreztette kipihent erejét. – Ida is leánya volt a’ magyar zűrzavar-kornak. Fájlalta ugyan, midőn kedvese tőle elszakadt, féltette gyakran életét; de azonban büszkélkedett derék barátjában, ha annak vitéz tetteit az atyjához érkező harczfiaktól hallá, vagy ha őt győzedelemmel Hollókő alatt látta ellovagolni. – „Csendesedjék csak valamennyire a’ hadzivataros idő leányom” – szóla nem egyszer Imre – „azonnal vőm lészen Andor szomszéd’ fia.”
Békére vált ugyan a’ háború’ fergetege, de a’ két ház’ belső környülállásai igen megváltoztak. –
***
Mikor a’ közveszély leginkább kivánta a’ két barát’ egyetértését, a meghasonlás’ dühe közéjök is berontott, ’s a’ régi barátok’ szivét elválasztá egymástól. Csáky alattomban már régen kedvellője volt az ujított vallásnak, ’s mihelyt Ferdinand’ hatalmát mindinkább alászállani szemlélte, mint párthive az új felekezetnek nyilván a’ Reformátzió’ részére hajlott. Nem hitt a’ hírnek Saaghy. E’ végett maga lovaglott fel a’ Hollókői várba, honnan épen akkor költözött ki az ottan megkorosodott udvari-káplán, ’s bizonyossá tette őt a’ valóságról. Nem kivánta ez többé látni barátját, hanem elirtózván az eretnekségnek e’ hatalmas sziklavárától, futva távozott onnét. Saaghy, Ferdinand’ pártján tántoríthatatlan maradván, méltán ohajtá: hogy vele tartana barátja is, ki a’ külföldi Fejedelemnek soha pártfogója nem volt, de Zápolyát, mint töröknek barátját se szenvedhetvén, ön-uralkodó akart Hollókőn maradni, míglen a’ változható idő megfordítván a’ jelent más formába hozná az Ország’ alkotmányát. Eleinte szívreható üzenetekkel akarta részére hódítani, később pirongatásokkal, szemrehányásokkal, végre midőn vallása’ változtatása megbizonyodott, barátsága’ meghülésével. Csáky gúnyolva nevette ki várában Andort, kinek birtokát a’ török már egészen elnyelé, ’s kemény határozattal kínszeríté leányát: hogy a’ Lajostól kapott jegygyürűt küldené vissza, mivel leányát a’ német’ embere’ hitvesének lenni, soha sem engedheti meg. Az engedelmeskedni szokott Ida, türedelemmel fogadá atyja’ szavát, irt Lajosnak, mit atyja parancsolt; de szíve egyet nem értett vele. Fájt a’ jóléleknek a’ derék ifjutól illy móddal megválni, ’s azon igyekezett: miképen tudhatná örökös szerelméről Lajost bizonyossá tenni. Dúlt fújt haragjában Lajos, ’s hogy a’ sors illy változásokat szüljön, soha nem képzelhette. –
„Elköltözünk fiam! ősi fészkünkből” így szólítá meg a’ bús Andor fiát. – „Ferdinand’ kegyes kormánya’ alatt inkább alacsonságban akarok élni, mint az Ozmán’ vas igájában nyögni. A’ bétört hullámoknak ellenállni balgatag vakmerőség. Csákynak, az aggbohónak,*
Vén bolondnak.
példáját követni nem fogom. Jobbágyaink már vagy széjjel oszlottanak, vagy a’ török’ rabsziján nyögnek. Nincs itt maradásunk! zsoldosinkat magunkkal visszük, próbált bátor legények, a’ király vezérlésed alatt még hasznokat veheti.”
Lajos csak sohajtott, ’s kardját oldaláról leoldván, a’ szegletbe dobta.
„Tudom mi fáj Lajosom!” szól tovább Andor „nemde a’ gyürű-történet? légy nyugott fiam! Ida jó leány ugyan, de atyja durva, tűrhetetlen, elhagyta nagyatyájinak hitét, új vallásba lépett, így a’ leány is eretnek már – túl az Ipolyon*
Folyó Szlovákiában és Magyarországon, a Duna egyetlen bal oldali mellékfolyója Magyarországon.
még magyar a’ Haza, ott is laknak istenfélő hajadonok.”
„De látnom kell, hacsak egyszer is, még őt” felele Lajos „’s mivel megszoktam atyai parancsidnak engedelmeskedni, aztán elköltözöm veled.”
Engedett az ifjú’ kivánságának Andor, habár nehezen is. Azonközben Hollókő ellen új erőt huzott össze Eunoch Basa, ’s rettentően fenyegette azt. Andor féltette fiát, nehogy elragadtatván a’ Szűz’ kegyeitől, mint harczkedvelő a’ vár’ védőji közzé álljon.
Lajos lóra kanyarodván, a’ töröknél isméretes személyét álorczával titkolva nyargalt Hollókő felé. A’ Hársbérczen, ’s Fekete-hegyen táborozó törökség közt általsurranván, a’ Babiki erdőn keresztül a’ vár alatt termett; az öreg Andor úr azonban elvándorlásra készült.
***


[Metsző: Leopold Poratzky, rajzolta: Moritz Ludwig von Schwind.]


Őszi alkonyat volt a’ napkor. Ida a’ várhegyről lenyúló kertben, mellynek diszét a’ hadi nyugtalanság ’s hidegült idő nagyon megcsökkenté, fel ’s alá sétált, talán búcsúzni akarván utólag mind azon helyektől, hol egykor, habár ritkán is, Lajos’ felejthetetlen társaságában gyönyörű órákat töltött. Nehéz súlyt érze sohajtó melye. Ohajtásai túl vitték gondolatjait a’ Cserháti tetőkön a’ Ménesi völgybe. Lajosa’ hogylétéről szorongató bizonytalanságban lévén, sírt keservében. – Szívdobogva közelgett az ifjú a’ megrongált kert’ falaihoz, megmászta szédítő magasságokat, ’s merész ugrással belsejében termett. Félve közelíte az isméretes virág-ágyak felé, hol Idának kedves mulató-helyét tudá. Ott ült Ida elfogódva titkos érzetektől, midőn a’ kertész’ kis fiacskája – Ida’ neveltje és ruházottja – ijedten hozzá szalad ’s azon tájra mutatván, honnan az idegen jött, ismét elfutott. A’ szokatlan (palástolt) öltözetű férjfit Ida megpillantván megrezzent, de bátor lelke ’s tiszta lélekismérete félelmet nem ismérvén, bevárta az érkezőt, kit Lajos’ követének hitt; de milly nagy ’s meg-meglepőbb lett öröme, midőn a’ közelítőben több több isméretes vonást kémlelgethetett ki, míg végre a’ csendes lételt intő jövevény karjai közzé dült. Nyugottan hallgatá a’ leány a’ szép jelen’ örömében úszva Lajost elbeszélleni: hogy atyja költözésre magát elhatározta már. –
„’S te követed őtet?” kérdé a’ nyájasan csókolgató Ida „– nemde követed őt?” ismétlé kérdését, mivel ezt nem várta Lajos, ’s hallgatott.
„Magán hagyjam e tehát vidéki földön gyám nélkül kovályogni atyámat, édes Idám! ki tudná a’ szegény öreget nyomorúságában jobban ápolgatni fiánál?”
Lajosnak vállára hajtott fővel ismérte meg a’ Szűz a’ fiúi kötelesség’ becsét, önmaga is érezvén erős lelkében, hogy atyját legnagyobb veszélybe is kész volna követni „helyes atyádhoz vonzó szereteted” mond Ida „melly szivben illy nemes indulat tenyészik, ott bátorságban van a’ szerelem’ hűsége is, nemde?”
Bátorságban angyalom! mint az alkotó’ hatalma itt e’ földön ’s a’ mennyég’ dicsőségében! akárhová ragadjon is engem a’ felettünk uralkodó végzet, hűségem egyedűl ez élet’ multával szünik meg. Nem is az elválás nyugtalanít engem kedves! hanem a’ benneteket fenyegető veszély. A’ török hatalom közepett minden segedelem nélkül áll Hollókő, mi tevő léssz? mi durva bánásmód vár reád Idám édes! ha Eunoch’ vad csordája meghágja falaitokat.”
„A’ magyar Szűz tisztasága szeplőtelensége mellett meg is tud halni!” Erre megkondult a’ vár’ öreg harangja, a’ kastély kapuji’ bezáratásoknak jele. Most rettent meg legjobban Ida, mert válni kelle, válni ’s talán örökre! „Bízzál Istenben! szeress örökké!” Így vigasztalta egymást a’ búcsuzó szerencsétlen pár. Még egy szíves ölelés, még egy hosszu csók – ’s elváltak.
Lajos már viradatkor ismét atyjánál volt. – Hollókőt ujra körülvette Eunoch, ’s nagy erővel vívta. – Búcsút vett az öreg Andor úr pusztult birtokától ’s az új határok felé vándorlott. Önmagával elégtelenkedve követé őt Lajos. Felvolt zúdulva a’ természet; esett, fútt, áradoztak a’ vizek.
Egy reggel Ipoly’ völgyébe értek. A’ nap’ feljötte kiderült: az éjjel támadott szél elűzte a’ terhes felhőket, a’ hegyek’ csúcsai tisztában látszottak, messzünnen mormolt a’ Hollókő ellen czélzott török ágyúknak völgyekről völgyekre szásszoros viszhanggal közlött bongása. Lajost minden ágyúszó feltartóztatá utjában. Röpült volna egyedűl is Idája’ segedelmére, de atyja haragjától tartott, ’s fájdalommal fojtván el gyuladozó tüzét, kedvesét Isten’ oltalmába ajánlta. E’ közben elértek az Ipoly partra. Túl állott egy királyi katona-csoport a’ határnak menten tartása végett. Az őket készen váró hajóba be-akartak lépni már, midőn az ágyúdörgés egy rettenetes nagy csattanássá változott által, zengett az egész táj bele, kénköves füst borította el a’ látkört – ’s halotti csend követte a’ félelmes zúgást.
„Válnunk kell jó atyám! nem követhetlek tovább” elbúsult keseredéssel mond Lajos, „ott védelmezi magát az iszonyatos erő ellen szomszédunk Csáky, ’s Ida egyedül áll az ostromlott falak között. Én erőben vagyok, engedd hogy követhessenek zsoldosink. Megrohanom a’ támadást nem is sejdítő törököt, ’s megszabadítom a’ veszedelemben lévőket. Engedd atyám! teljesítenem a’ felebaráti szeretet’ legszebb kötelességét.”
„Nem! engedelmemet ugyan soha nem nyered meg e’ végre, az elpártolt eretnek vesszen az önmaga ásta sírgödörbe.”
„De gondold el atyám! Ida török lánczon, a’ lélek-vásáron,*
Emberpiacon.
’s valamelly buja török’ zsákmányaképen! mit vétett a’ leány ellened?”
„Találsz helyette mást.”
„Mennem kell atyám!”
„Menj de átkom követ.”
„Nem átkod jó atyám! áldásod szükséges e’ szép bajnok- ’s embertiszt’ végbevitelére.” – Elfordult tőle az öreg. Lajos térdeléséből felkelt, lova’ nyakára borult, és sírt. „Atyám! nem hallod, elcsendesült a’ völgy” szóla tovább önmagával tusakodva „a’ török ura már bizonnyal a’ várnak; nem látod a’ vérpatakot lefolyni az utólsó emberig védelmeztetett magas falak közzül, mentő angyalként jelenhetek ott én meg!” – „Kábaság kivánatod.”
„Ha te tehát nem, az Isten odafent megáldja tettemet – Vitézek! utánam ki akar – honfit, honleányt mentünk.” Felkanyarodott lovára ’s többen a’ zsoldosok közzül követték példáját. Már sarkantyúba vették lovaikat, már villogott izmos markokban az öldöklő kard, midőn Szécsény felől lódobogást hallanak. Megállapszik Lajos maroknyi csoportjával, ’s a’ hegy’ oldala megül több magyarokat feléjök lovagolni szemlél. Csáky Imre volt kíséretével.
***
Eunoch Basa hasztalan löveté Hollókőt, a’ golyók szétzúzva pattogtak vissza kemény sziklafalától ’s a’ vár’ belseje menten maradott. Hasztalanul hágták meg a’ vakmerő törökök bástyájit, a’ védők tüze ’s kardja vissza és lesujtogatá őket az iszonyú mélységbe. Minden reggel uj ostromot állott ki a’ vár, minden estve új lövöldözés rémíté az éj’ nyugalmát. Csáky bízván falainak rendíthetetlenségökben, ’s fegyveresinek tántorulhatlan hűségökben, habár segedelmet sehonnen se reméllhetett is, mindazáltal várában úr maradni tökélett végső védje ’s bástyája’ tönkre juttáig.
A’ Basa ezen reggel szaporított erővel kezdé a’ vivást. A’ tűz elevenebb volt, azt azonban a’ védlők bátran viszonozták. De mit a’ többszöri hosszas külső ostromtűz nem okozhatott, megtevé azt egy szolga’ vigyáztalansága egy szempillantatban. Ugyan is a’ puskapor-toronyban gondatlanságból támadott tűz szörnyű nagy durranással levegőbe röpítette az eleséggel gazdagon megrakott épületet ’s erőszakos robbantával szerteszórá a’ legnagyobb köveket. Harapozni kezdett a’ láng magában a’ kastély’ belsejében is, ingadozott a’ hatalmas fellegvár, összeomlottak több falak ’s így tág útat nyitának az ostromlóknak.
Nem várta ezt Csáky. A’ láng ’s meghasadozott düledező falak közt bátorságban nem lévén, felbátorítá rémült népét ’s leányát és magát felfegyverezvén, azt néhány meghitt vitéz fegyveresire bizta, maga pedig őrjeinek szinével körbe vevén Idát, taraczkaiból utolsó tüzet adat, ’s üszkön ’s lángon keresztül a’ döbbenő bámulásban szájongó ellenség’ nyakára rohan. Számosan állottak ugyan ellen a’ bátor magyaroknak, hanem ezek általtörvén a’ tőlök lekaszabolt rendeken, kevés veszteséggel megszabadultak szerencsésen. Idának csüggedhetetlen volt lelki nagysága, merészen maradt a’ verekedők közt is, ’s a’ szabadító egek’ urát áldva borult a’ veszélyen tul busongó atyja’ nyakára, ’s mellette lovagoltában azt minden módon vigasztalni ügyekezett.
Lajos megismervén az előllovagló Csákyt ’s leányát, elejbök ugrat, ’s „Lajos!” „Ida!” örömkiáltások között a’ pár szerető egymás’ ölelésére röpül. A’ szomorú Csáky csak félvállról és zordon’ pillákkal néze a’ fiatalokra, mindazáltal azon hiedelemmel: hogy valami érthetetlen fentebb erő hozta őket így össze. Felmelegül az ő szíve is végre, midőn a’ közös nyomorúságban ’s a’ véghatár-parton, régi bajnoktársára és barátjára talált. Saaghy’ szemei is könybe borultak, ’s kezet nyujtott a’ feléje közelgető Csákynak. Kevélységöket megtörte a’ visszás történet. El volt felejtve a’ hosszas gyülölség ’s felbomlott barátságokat ujolag egy forró ölelés erősítette meg.
***
El kelle válniok szülött földjöktül, melly most már a’ pogány’ birtoka lett. „Magyarok laknak Ipolyon túl is! menjünk! úgy is ezen a’ részen rabság uralkodik már, ’s ez elnyomja, eltörpíti a’ szabad hazafi lelket. A’ túl parton épen maradt még ’s díszlik is a’ nemzet’ magva. Bár elesett is Buda, fenáll még Pozsony. Benne is, körülte is magyarok élnek.” Igy szólt Saaghy Andor, ’s levevén kalpagát, letérdelt, ’s a’ többi utána. Ünnepi csend lett, ’s könyezve csókolták meg – sok pedig talán utószor – honjok’ anyaföldét.
„Szegény Hazám, légy boldog valahára! Majd ha igád’ sulyos terhe nyakadat keservesen nyomandja” – így imádkozék Csáky – „majd ha a’ meztelen szegénység a’ közös nyomorúságban öszvekapcslja meghasonlott fiaid’ szíveiket, ha újra fellobban szabadsági ’s nemzeti tüzed, hősi szellemed ’s a’ nagy tettek’ szomja minden magzatod’ keblében, akkor léssz boldog ’s híres mint nagy királyaink alatt voltál. Mi édes Andorom! nem érjük többé azon szerencsés kort, ’s talán ti sem édes gyermekeink! vegyed azonban Lajos leányomat. Megérdemlitek egymást! ’s nemzetek boldogtalan Honunk’ szabdítására erős harcz-unokákat. A’ mi lelkünk fog bennök a’ súlyos viadalmi napokban munkálkodni, midőn testeink földdé porhanyulnak ’s midőn magyar lélekre legnagyobb szüksége leend a’ szabadulandó Hazának.”
Lajos és Ida letérdeltek a’ két atya előtt, a’ zsoldosok pedig égre függesztett kezekkel könyörögtek áldást az eljegyzettekre.
A’ készen álló hajóba szálltak mindnyájan. Az általevedzésnél szótalanul az elhagyott part felé volt fordulva kiki, ’s csak a’ hajónak a’ másik parthoz érkeztével eszméltek fel andalodásokból.
Még egyszer Istenhozzádat intettek az elhagyott földnek, ’s ugy indultak a’ felső haza’ belsejébe. A’ bujdosó szerencsétleneket nyilt öllel fogadák vendégszerető magyar feleik ’s házhelyeket osztogattak számokra.
Lajos férje lett Idának, de hitvese’ szerelmes kérelmei se tartóztathaták fel őt a’ harcztól. A’ nyugalom puhaság ’s restség volt előtte. Hazáját olly forrón szerette mint az előtt; azért valahányszor fegyverre szólítá ez fiait uj veszedelmében, nem maradt soha el, ’s utálván a’ henyén veszteglő korcsokat, első volt ő a’ vérmezőn ’s utólsó hagyta el azt mindenkor. Igy élt ő, habár szerencsétlen hazájára nézve nem is tökéletesen boldogúl, mert mellyik igaz hazafi lehet akkor igazán boldog, midőn a’ közanya, a’ közboldogság’ kútfeje, a’ Haza szenved? de még is megelégedve magával, ’s az elvesztett szabadság’ visszaszerzéseért küzdendő lelkes magzatokat nevelt kedves Idája’ segedelmével.
Kiss Károly.


A’ VILÁG PANASZA.

„Oh bajos állapot ez! térj ismét vissza mihozzánk
Angyali szárnyaidon hajdani boldog idő!”
Így zokogunk, mert nincs soha e’ mostanban eléglet,
Bájol az a’ mi lefolyt; ingerel a’ mi ma nincs.
Így kiki csak holt őseinek sorsára sohajtoz,
Minden század az elmultakat isteneli.
És mikor olly tüzesen vágynánk fel öledbe szerencse!
Képzetek’ ál nyomain tőle örökre futunk;
És mikor egy fényesb sorsnak karjára merengünk,
Gyászkoszorúkkal iramsz ránk ’s öröminkre halál!

Szenvey.


HOMONNA’ VÖLGYE.

Horva.*
Egyedi névalkotás a valószínűleg Anonymus krónikájában (Gesta Hungarorum, 1200 k.) talált horka méltóságnévből. (VMÖM. 7. 560.)
Mint mennek öldöklő hadak
Nyugott fenyérek’ halmain,*
Fenyőerdőktől borított magaslatokon. (VMÖM. 7. 560.)
Úgy mentek által lelkemen
Az éj’ setétes álmai.
Oh Csilla! nem volnál te itt,
Szűz, égszemű leánya Kendinek?*
Egyedi névalkotás a valószínűleg Anonymus krónikájában talált kende méltóságnévből. (VMÖM. 7. 561.)
Hazudtak-e álmim nekem,
Vagy már valólag nem vagy itt?
Hallgass el akkor csalogány!
Ne zengj siralmas éneket,
Tud Horva is siralmas éneket;
Mert Kendi’ gyöngye nincsen itt:
Szigetbe kelt a’ tengerek’ fiához.
Ki lép a’ völgyből itt elém?
Nem Csilla, a’ ki bujdosik? –
Ő az! de bú van arczain,
’S kisírt szemében fájdalom.
Oh égszemű leánya Kendinek!
Miért vagyon bú arczodon,
’S kisírt szemedben fájdalom?

Csilla.
Ne kérdd az árvát oh vitéz!
Nem Kendi’ lánya Csilla már.
Kendit bilincsen őrzeti
Sziklás üregben Zádorág.

Horva.
Haljon meg értte Zádorág!

Csilla.
Hatalmas ő; nem retteg senkitől.

Horva.
Ha Horva ott lesz, nem hatalmas ő:
Ledől, mint a’ hegy’ tölgyei.
Sebet furok be két szemén,
’S lelkét halálba burkolom.
Setét lesz a’ dél’ fénye is neki,
’S rabolni nem nyújt több kezet.

Csilla.
Ah akkor is még gyász borít.
Gyámolt, a’ kedves jó anyát
Elvitte messze Szármaszeg’ lakója,
Ádáz Korondár vitte el.

Horva.
Korondár! a’ kit álmaim mutattak?
Korondár is haljon meg! hajnalát
Ne lássa többé tengerén.
Úgy veszszen el, mint a’ tüzes hajó.
Veszszen, mint a’ ki benne ég.

Csilla.
Bátyámat, melly dicső volt, ösmeréd,
’S oh mint szerettem őtet én,
Azt is Korondár vitte el.

Horva.
Nehéz ’s nagy a’ te bánatod,
Dicső leánya Kendinek!
Árván maradtál, mint a’ téli fa,
Mint a’ tetőkön nőtt virág.
De veszszen a’ gyalázat’ gyermeke.
’S ti hírben élők! keljetek,
Haragban és erőben keljetek.
Csattogva menjünk, mint a’ vad sasok,
Villogva, mint a’ felhők’ tűzfia:
Fölverjük a’ sziklák’ urát
Hazája’ zordon tájain.
Föl a’ hullámok’ bérczi köztt
Ádáz Korondár’ lakhelyét.

Csilla.
Oh érted volna az nap’ alkonyat.
Bús hollószárnyon jött az el,
’S mint egy halálos fergeteg,
Zúgott ködében a’ veszély.
Aluttak a’ vitézek Kendivel
Hosszú vadászat’ terhitől,
’S én játszva késtem a’ tetőn,
Midőn az alkonya rám borúlt.
Eljött azonban Zádorág,
Kötözve vitte Kendit: öccse is
Ádáz Korondár jött vele,
’S kötözve vitte Tengemért,
’S a’ bús anyának gyenge karjait.
Láttam vitorlás műszerét,*
Alkotmányát, szerkezetét.
Mint a’ halálmadár, repűlt
Setéten a’ setét habok fölött,
’S recsegtek a’ nagy árboczok.
Nem mertem a’ haboknak mondani:
Nyeljétek őt el oh habok!
Mert rajtok ingott Gyámol is
Nem mertem a’ szirtnek kiáltani:
Törd össze oh szirt! műszerét,
Okádj rá gyilkoló tüzet;
Mert ott volt rajta Tengemér.
Üresnek leltem a’ lakot,
Oh hős! és hozzád bujdosám,
Hogy lássad Csilla’ könnyeit,
’S az elhagyottat el ne hagyd.

Horva.
Vigasztalódjál gyenge szív:
Még visszatér öröm-korod.
Szemedben lelked’ szép egét
Ne háborítsa földi vész.
Ím Horva fölkél pártodon,
’S egész világgal szembe szállni kész.

csupor a’ haddal.
Hallottuk, Horva! pajzsodat,
’S kardot ragadtunk és nyilat.
Hallottuk a’ lány’ bús szavát,
’S szivünkben fölkelt a’ harag.
Oh mondd, vezérek’ nemzete!
Te mint a’ felhők’ tűzfia,
Mink, mint a’ csattogó sasok,
Menjünk-e Zádorág felé,
Menjünk-e Szármaszeg felé
Ádáz Korondárt rontani?

Horva.
Hallottad égszemű leány!
Merész Csupornak szózatát?
Dörgő, halálos szózat az,
Mint a’ nehézkes fellegé, –
Szeretlek, mint szemfényemet,
Mint a’ verőfény a’ tetőt,
De, ah mosolygó ajkidat
Szép Csilla! rejtsd el addig is,
Míg harczaimból megjövök.
Hídd el Homonna’ lányait,
’S a’ parton várj meg engemet.
Zászlót lobogtat majd kezem,
Fehéret mint a’ téli domb,
Mint a’ te kebled’ halmai.
Most lóra bajnok! Zádorág
Felé villogjon kardotok.
Zádor’ sziklái döngjenek,
Hogy hallja ’s dőljön a’ gonosz. (elrohannak)

Csilla.
Vihar megy Zádorvár felé:
Éjfél ’s halál leng szárnyain.
A’ hős elhagyja a’ vihart,
’S előtte nyargal messzire.
Hová rohantál bajnokom?
Ah eltünt, mint a’ szél’ fia,
Mint a’ magasba költ madár.
Eredjetek Homonna’ lányai!
Fölverni a’ hegyek’ vadát.
Nyugtát ne lelje az sehol,
Mint Csilla nyugtát nem leli.
Majd megjön egy hős Kendivel,
’S őz borjat lát a’ tűz fölött.
Én a’ kézíjat nem vonom,
Megűlök ott a’ hegy fokán
Sirással nézvén dél felé;
Ah a’ szép zászló dél felől
Nem fog lobogni még soká. (el)

zádorvár.
Hábador.
Meghozta Kendit Zádorág,
’S bilincsen őrzi gondosan,
Míg a’ szépségnek bájival
Atyját megváltja a’ leány.
Ha jó vagy lányka! oh siess
Atyád’ bilincsét oldani.
Én régi jámbor énekes
Hangzó Meótis’*
Azovi-tenger (Meotisz); Kézai Simon krónikájában (Gesta [Hunnorum et] Hungarorum, 1282-1285 között) Hunor és Magor a meotiszi ingoványban barangolva házasodtak meg, s váltak a magyarok és hunok (mondabéli) ősapjaivá.
partiról
Eljöttem Zádorág felé
Boldog menyekzőt dallani.
Zádor nevelt föl engemet,
Fiát hír nélkűl hagyjam-e?
Oh üdvözöllek Zádorág!
Üdvözlek téged gyenge szűz
Csendes Homonna’ völgyiből!
Úgy jöj, mint a’ szép esti dal
Könnyű fuvalmak’ árjain,
Mint a’ virágok’ hajnala
Melly harmatozva száll alá,
’S bimbót nyit a’ kis ágakon.
Ki nem hallotta Hábadort
Bor köztt hevülten dallani?
Harczot, szerelmet dallok én
Hangzó Meótis’ partjain.
Dalt mondtam a’ hab’ lányinak,
Dalt a’ vadásznak halmain;
Azok kibuktak nyájasan,
Ez elszalasztá a’ vadat,
És andalodva hallgatott.
Fölötte megfeledkezett
Az ifju sólyom szárnyiról,
’S leszálla dalszót hallani.
De zengett a’ vad szirtfok is,
Zengettek a’ hegy’ bérczei,
’S meghajlott rajtok a’ cserág.
Ki nem hallotta Hábadort
Bor köztt hevülten dallani?
Harczot, szerelmet dallok én
Hangzó Meótis’ partjain.

horva, csupor a’ haddal.
Csupor.
Haragnak napja jő reád,
Kelj tornyozott sziklák’*
Vártornyos sziklák (VMÖM. 7. 561).
ura!
Kelj, vagy rád döntjük a’ falat,
Rád dönti Horva a’ halált.

Hábador.
Mint partüregnek szélein
Az életoltó fegyverek’ kovácsa,
Ki zörget Zádor’ ajtaján?

Csupor.
Sziklák’ lakója! ébredezz,
Eljöttünk víni Kendiért.
Itt vár rád Horva’ vas keze,
’S kapudnak zárát tördeli.

Hábador.
Veszélyek’ rabja! menj tova,
Ne verd föl a’ sziklák urát.
Itt nem virágok termenek.
Kardvas virágzik és nyilak,
’S keserű gyümölcsök, a’ halál,
Oh Horva! ha kedves életed,
Ne verd föl a’ sziklák’ urát,
Menj boldogítóbb ég alá
Csendes Homonna’ völgyibe.

Horva.
Hah eltemetlek gyáva szív!
Le onnan a’ sziklák tetőiről!
Ragadjátok le bajnokim,
’S torkába dárdát tömjetek.

Hábador.
Oh vég veszélyem’ nappala!
Kelj, kelj föl alvó Zádorág!
Vad képü ádáz férjfiak
Jöttek temetni Hábadort.

Zádorág.
Ki jő Homonna’ völgyiből
Nyugalmam’ álmát bontani?
Menj viszsza bajnok jövevény!
Míg Zádorágnak fegyvere
Halál’ fiává nem teszen.

Horva.
Ijeszd így a’ nyögő galamb’ fiát,
Vagy a’ futamló őzekét.
Horvának dárdával felelj,
Csak dárda’ hangját érti ő.
Kendit boszulni jöttem én,
Vagy veszsz, vagy Kendit add elő.

Zádorág.
Kendit mi haszna kérdezed?
Mély szirtüregben fekszik ő.
Nem látogatja napvilág,
Fülét nem éri semmi hang.
De a’ setétség ott lakik vele,
És a’ setétség fajzati.
Denevérek, és bagolyfiúk
Borzasztó rémi szárnyakon
Lengnek körűle gyászosan,
’S a’ kormos éjfélt őrizik.
Nem tudja ő, hogy a’ hajnal hasad,
Hogy fénye játszik a’ tetőn.
Gyors sólyma gyakran erre csap,
’S éjében ő nem tudja azt.
De majd ha hallja kínjait
Az égszemű leány,
Eljő Homonna’ völgyiből,
’S kiváltja éltét bájain.
Akkor vigadjunk Horva majd,
Majd akkor! addig nem lehet,
Szellő sem éri addig őt,
’S te Horva immár kelj tova.

Horva.
Tovább Horvának semmi sincs:
Itt éri végét a’ világ. –
De már elég szó harsogott.
Te, a’ ki e’ sziklát lakod,
Gyalázat’ dölfös gyermeke!
Tudd Csilla nem jő Kendiért:
Én jöttem értte ’s a’ halál.

Zádorág.
Hát ketten? hah azt kedvelem,
Hogy a’ halál is eljöve.
Én majd ált adlak itt neki,
Hogy őseidhez rántson el,
’S egyen meg a’ rút föld alatt.

Horva.
Mikor látok hát készülést,
Te bő beszédek’ bajnoka?

Zádorág.
Nem kell a’ hősnek készület,
Ha kard világol oldalán.
Ne várd, míg pajzsom érkezik,
Míg a’ halálos dárda kél;
Itt, itt van a’ kard, nyugtalan.
Nyeld el, ha kéred harczomat.

Hábador.
Oh harczok’ napja eljövél!
Üdvözlöm jöttödet,
Mint vad madár az égi háborút,
Mint zúgó tenger a’ vihart.
Láttátok a’ ködök fölött
Az erdők’ fáját ingani?
Úgy ing közelgő Zádorág’
Fején ijesztő tolluja.

Csupor.
Nem látod a’ tollat lehullani?
Horvának karja törte le.
Fenn jár csapása, ’s hírtelen
Mint gyilkoló ölyv, száll alá.

Hábador.
Nem retteg attól Zádorág,
Előbbre törtet győztösen.
Peng Horva’ súlyos fegyvere,
És messze hullnak rongyai.
Szedjétek össze rongyait
Gyászos Homonna’ gyermeki.

Csupor.
Nem látod fondor énekes!
Sápadni a’ sziklák’ urát?
Így sárgul őszkor a’ levél,
’S ha szellő éri, földre hull. –
De melly csapás ez! hangosan
Kipendűl Horva’ fegyvere.
Hová lett kardod oh vezér?
Fuss el, ne várd meg a’ halált.

Hábador.
Szép a’ csatában Zádorág,
’S erős, mint a’ nagy vártető
Sziklás vadonnak ormain.
De Horva felleg, mellyet a’
Szelek’ játéka messze hajt,
Melly gőzzé olvad a’ napon.

Csupor.
Nem! a’ hős még nem csügged el.
Mint a’ nyomott ág, újolag
’S hatalmasabban kél elő.
Buzgányt ragad most kard helyett.
Tört kardja messze penge le;
De a’ nagy vasgomb nem törik,
Emészti ellensége’ tagjait,
Mint nagy fejű vad a’ juhot,
Mint hulló szirt a’ sík jeget.

Hábador.
Hová hanyatlol Zádorág?
Ah hát én gyászra jöttem el!

Csupor.
Im Horva sujt, és tántorog
A’ sziklavári durva hős.

Hábador.
Jaj! agg fejednek Hábador.

Csupor.
És ismét sujt, és Zádorág,
Mint puszta csarnok a’ hegyen,
Mint tornyos szikla összedől.
Dicsőség égjen éleden
Oh Horva’ győztös fegyvere!

Horva.
Ledőlt a’ dölfös Zádorág.
Nyissátok Kendi’ zárait.
Az, a’ ki őtet üdözé,
Temetetlen itt hadd veszszen el,
’S ne lelje sírját gyermeke. –
Ti kik várában voltatok
Fegyverre termett férjfiak!
Velem ledulni jőtök el
Ádáz Korondár’ lakhelyét.

Kendi vezettettik.
Ki hoz ki éjjelemből engemet?
Kinek karjára dől kezem?
Oh éjfél fekszik e’ szemen,
Éjfélnek árnya lelkemen.
Ti jőtök hozzám gyilkosok?
Oh Gyámol, Csilla, Tengemér
Vesztemhez el ne jőjetek.
Bús árnyam éjjel megkeres
A’ puszta dombok’ ormain.

Horva.
Haj gyásznak napja! hős öreg
Igy kell-e látnom képedet?
Setét az, mint viharban a’ tetők,
Mint a’ tengerzaj’ éjjele.
Por űli tisztes fürtödet,
És a’ pók végig szőtte arczidon
Féreg-vadászó szálait.
Hajolj karomra apja kedvesemnek!
Én Horva jöttem értted el.
Szabaddá lettél általam,
’S halál’ fiává Zádorág.

Kendi.
Halál’ fiává Zádorág?
Oh én nem látom vérzeni.
De bár sebéből tenger folyjon el,
Én többé meg nem látom azt.
Hol vannak Csilla, Tengemér?
Hol késik Gyámol sorsosom
Elhűlt ölembe omlani?

Horva.
Nyugtasd meg égő lelkedet.
Én Szármaszegbe elmegyek
Megvíni Gyámolt, Tengemért,
’S Csillát Homonna’ völgyiben
Épen találják karjaid.

Kendi.
’S csak őt találják karjaim?
Haj! késő vendég a’ halál.
Nem jött el érttem, míg erős
Dárdával vártam a’ csatán.
Kikerülte izmos ifjuságomat,
’S remegve tért el más felé.
Akkor gunyolva híttam őt;
Most éji tolvajként jön el,
’S kilopja fájó lelkemet.
De menj el Horva! menj dicsőn
A’ hír’ ’s szerencse’ szárnyain.
Kedvezzen ég, föld ’s a’ habok,
Szelek ne bántsák útadat.
Erőd legyen, mint a’ duló sasé,
Mint a’ megindult tengeré.
Engem Homonna’ völgyibe
Vezessetek le bajnokim.
Én ott találok nyughelyet.
Oh Csilla, kedves magzatom!
Ott fogsz te űlni síromon.
Majd kérdik a’ bércz’ ifjai:
Kit gyászol a’ szép bús leány?
Kiért omolnak könnyei?
„Nem egy szép ifju bajnokért,
Nem a’ lehullott kedvesért,
De a’ megaggott Kendiért,
Érette folynak könnyeim.”

Horva.
Oh a’ szép könnyek sírodon
Nem fognak folyni még soká!
Menj jobb reménnyel és pihenj
Szép Csilla’ karján addig is,
Míg harczaimból megjövök.
Mondd meg, ha kérdez a’ leány:
Hogy Horva elment messzire
Széllel habokkal küzdeni.
De Horva’ életének a’
Szél és hab nem fog ártani,
Csak Csilla hozzá hű legyen:
Kerülje a’ hegyek’ vadát
A’ puszta bérczek’ ifjait. –
Ki retteg a’ csaták’ zugásitól?
Ki a’ halálnak mérgitől?
Nem! Horva attól nem remeg,
Csak tőled Csilla, haj! nagyon
Tőled ’s bajodtól retteg ő. –
De talpra bajnok! zengjen a’
Kürtnek, paizsnak ércz szava.
Tengerre keljen a’ ki hős,
Tengerre híja Horva őt.

Hábador.
Ah mind ezek köztt csak magad
Vesznél-e könnyezetlen Zádorág?
’S én, a’ ki nászra jöttem el,
Holtodnál némán álljak-e?
Oh jajdúlj kobzom! zúgjatok
Ti puszta várnak bérczei!
Itt fekszik halva Zádorág,
’S a’ hírnek napja sírba száll.
Zendűljetek meg völgyek és hegyek!
Te is szélvész! ordítsd el messzire:
Hogy Zádorágnak sírja nyílt,
’S a’ hirnek napját elnyeli.

Horva.
Ki az, ki a’ szégyen’ fiának is
Dicsérő sírdalt énekel?
’S a’ szélvészt, völgyet és hegyet
Gonosz nevével zengeti?
Ki az? Csupor menj verd el őt,
Törd össze bűnös hangszerét,
És a’ tengerbe szórd tova.
Most el vitézek! fenn lobog
Szárnyas vitorlánk árboczán.
El a’ szigetbe! a’ ki hős,
Kövesse Horvát fegyvere. (el)

Hábador.
Kergessen a’ halálnak ostora
Kevélység’ rabja tégedet,
Dühös szélvészek űzzenek,
’S ne hagyják érni révedet.
Ugassanak meg a’ szirt öblei,
’S midőn előlök futva fut hajód,
A’ csillagok ne hintsenek sugárt.
De égj meg, égjen alattad a’ hab is,
Hogy el ne oltsa lángodat. –
Gyalázat! a’ vén Hábadort
Ki fogja megbecsűlni még?
Átok, halál, átok, halál reád
Te átkozottak’ gyermeke!
Hol zengjen még ezentul énekem,
Ha itt nem, itt e’ gyászhelyen? –
De meg van. Itt egy elveszett
Kézíj hever, ’s hurján szárnyas nyila,
Elhagyva, mint a’ sánta vad,
Megvetve, mint te Hábador.
Hah! ez legyen most lantom, ez
Kísérje bánatomnak hangjait.
Nem harczot és szerelmet dallok én.
Nem! a’ halálnak mondok éneket,
Szörnyűt, hogy hangja sírokat repeszszen,
’S az élet’ kedvét porba ássa el.
Homonna! te meg fogsz engem hallani.
Még csendesek fenyéred, völgyeid;
De megpendítem bennök húromat,
’S kieresztem a’ haragnak mennykövét,
Hogy elmenjen ’s megüsse tölgyedet,
Azt a’ büszkét, ki híremben megölt.
Hah! majd esésétől fog zengeni
A’ csendnek völgye, ’s széltiben
Viharrá gyülnek benne a’ jajok,
’S égő folyammá könnyeik.

homonna’ völgye.
Csilla.
A’ puszta tenger’ szélein
Meddig fog járni Csilla még,
Meddig fog járni hasztalan?
Ím én itt töltöm a’ napot,
Itt töltöm a’ nap’ alkonyát,
’S a’ hajnal ébren ott talál
Korán benézve dombomon.
De ah szép zászlót dél felől
Nem lát lobogni még szemem.
Ki, oh ki mondja meg nekem
E’ szél’ hazája merre van?
Nem hajt-e hozzám or hajót,
Nem űz-e tőlem vártat el?
Te tétovázó lenge szél!
Honnan repűlsz, örűlhet-e
Vagy sírjon a’ lány jöttödön?

Hábador.
Csend’ völgye! itt mosolygsz tehát,
’S öledbe vetted Hábadort?
Eztán a’ sírnak völgye légy, ’s neved
Az éjnek útazónak rettenet.
Teremj halált és bánatot.
Ím én aratni jöttem el,
Aratni bánatot ’s halált.
’S ha e’ vég munkám elkelend,
Nyugonni száll rá agg fejem. –
(Csillát meglátván)
Ah szép virágszál! téged is
Halálos sarló metsz-e le?
Te messze néző barna lány
Szélvítta fürtöd’ árnyiban,
El, elborít-e téged is
Eskütt boszúmnak fellege?
De úgy van: Zádor’ háza dőlt,
Most Kendi’ háza dőljön el,
’S a’ szélveszek, villámok, záporok
Csattogva hordják ormodon,
Süvöltve zúgják völgyeden
Homonna! Hábador’ nevét.

Csilla.
A’ tél’ havával elborítva,
A’ nyár hevével mennydörögve
Kit látok jőni ott felém?
Haj! nem jó hírek’ apja az.
Veszélyes, mint a’ hév’ jege,
Melly szép tavaszt lel a’ mezőn,
’S telet hagy szörnyü nyomdokán.
De merre fussak? Jaj nekem!
Tekintetétől borzadok.

Hábador.
Ne fuss az ősz elől leány.
Lássad, kezében nyíl vagyon.
És éles a’ nyíl és sebes;
Mert néki zúgó szárnya van,
Mint a’ csapongó sasfinak.
De meg ne rettenj, nemde te,
Te harmat arczu gyenge lány,
Te a’ vak Kendi’ lánya vagy?

Csilla.
Oh jaj mért mondod vaknak őt?

Hábador.
’S nem Horva volt az, a’ kiért
Epedve csüggnél a’ vizen,
’S ohajtva lested a’ szelet?

Csilla.
Homonna’ íjas lányai!
Hová szaladjon Csilla most?
Ah mért hagyott el titeket,
Ez őt halálra üldözi.

Hábador.
Lásd Horva szép hős ’s nagy vitéz:
Eldőlt előtte Zádorág;
De ál hajóra mért kele?
Most a’ nagy tenger’ árjai,
Mint egy nehéz bércz, oszlopúl
Feküsznek elszórt csontain.

Csilla.
Ne ölj meg engem illy korán
Gonosz hirekkel, oh öreg!
Nézd kék köd úsz a’ tengeren,
’S középen bárnúl: tán hajó,
Tán Horva’ hajója szegdeli.

Hábador.
Az csalt szemednek réme csak.

Csilla.
De nézd, mi könnyüden repűl!
Hajó az, barna nagy hajó.
Mint a’ gyors sólyom, úgy siet
Csillának jó hírt mondani.

Hábador.
Nem jó hírt jő az mondani.
Az egy setétlő fergeteg.
Jer, a’ berekben enyhelyed,
Jer, itt ne várd meg a’ vihart.

Csilla.
Oh nem setétlő fergeteg,
Hajó az Szármaszeg felől,
Melly visszahozza hősömet.
Nézzed vitorlás árboczit,
Nézzed kerekded termetét,
’S zászlóját nézzed fenn elől.
Fehér az, mint a’ téli domb,
’S azt mondta Horva mentekor,
Mint Csilla’ keble’ halmai.

Hábador.
Az egy hattyúnak szárnya volt,
Melly elrepűlt a’ vész elől,
’S csendesb hazában kér tanyát.
Jer! késned immár nem szabad.

Csilla
Hagyd néznem oh ősz! a’ hajót,
Csak egy kissé hagyd nézni még!

Hábador.
Nem, e’ nyílhegyre! nem tovább.
Föl! a’ tetőkön van helyed.

Csilla.
Ah nincs hát többé irgalom?
Heverj itt arczom’ fátyola!
Tán megjön a’ hős, fölveszen,
’S hűséggel hordoz fegyverén.

Hábador.
Ez lesz boszúmnak kezdete.
Sziklás üregbe rejtem őt.
Gyászára térjen Horva meg,
És honn ne lelje kedvesét.
’S ha majd futtában mint agár,
Bújában, mint bús gerlicze,
Úgy kezd elveszni sajnosan,
Csak akkor lássa Hábadort
A’ sírok’ szélén állani. (el)

kendi vezettetik.
Itt szűnjetek meg bajnokim,
Itt nemde Tarczal’*
Anonymus krónikájából vett névalak. (VMÖM. 7. 561.)
sírja van,
’S e’ kő porán áll czímerűl?
Gyakorta innen néztem én
A’ nyugvó tenger’ tűkörét,
’S hallám bús fája’ lombjait
Az esti szélben zúgani.
Most visszatérnek képeim,
’S szivemben új gyász terjed el.
Tarczal te nyugszol: ott alant
Szép ifjuságod’ álmait
Kötözve tartja vad halál.
Te nyugszol, oh és a’ vak ősz
Sírkő gyanánt ül hantodon.
Még gyönge volt az ifju. Jött,
’S ölében sírva hordozá
Öccsét, egy kedves gyermeket.
Itt ásta sírját annak is.
„Temetni jősz-e hát ide
Oh távol ország’ gyermeke?”
Kérdém, ’s az ifju így felelt:
„Pusztúlt hazából jöttem én.
Nézd bajnok e’ kis gyermeket,
Csak ez maradt meg mindenem közűl.
Gyümölcsöt szedtem a’ hegyen,
’S még reggel vígan ette azt.
Patakhoz vittem, ’s ott ivott
Rózsás ajakkal édesen,
’S mint egy gondatlan gyenge méh,
Döngécselt a’ szép partokon.
Most itt van: elérte a’ halál.
Hagyd eltemetnem őt ide,
Hogy ellenségim vad szelekbe
Ne szórják árva csontait.”
Megcsókolá, és eltemette őt,
Kegyes szavakkal biztatám.
Sírt, ’s eltörölte könnyeit,
’S fiammá kívánt lennie.
Az lett. Ő ’s Csilla szüntelen
Együtt vadászták a’ hegyet,
Együtt vigadták a’ tavaszt.
’S szép lett a’ gyermek: arczait
Nemes tűz’ lángja égeté;
De lágy szivében gond lakott,
Szemében esdeklő panasz.
Igy jött Csillához egykoron,
’S rebegve szólt, de nyájasan:
„Oh Csilla! Tarczal halni megy,
Meghaljon értted szép leány,
Boldogtalan Tarczal meghaljon-e?”
Nem érté őt el a’ leány,
’S enyelgve így szólt botorúl:
„Halj meg hát Tarczal! Csilla majd
Egy szép fenyéren eltemet.”
És itt temette őtet el;
Mert halva lelte a’ vadász
Vad kantól tépve a’ tetőn.
Oh csendes a’ sír’ éje: Tarczal ott
Porágyon alszik hidegen.
Nem hallja Kendi’ szózatát,
Nem látja Kendi’ éjjelét.
De hol maradhat Csilla? oh nagyon,
Nagyon sokáig késik ő.
Nem láttok a’ fenyéren jőni lányt,
Nem a’ ligetnek ormain?
’S a’ tenger’ mormoló szele
Nem hajt-e hozzánk várt hajót?

Egy bajnok.
Nincs a’ fenyéren semmi lány,
Nincs a’ ligetnek ormain;
De gyors hajó szeg útat a’
Csillámos hátú tengeren.
Fehér zászlójok leng elől.
Örűlj, most érik révedet.

Kendi.
Hát épen térnek ők haza?
Vezessetek le bajnokim
Le rég ohajtott kedvesim közé.
Oh még épségem’ napjain
Elég volt látnom egy sugárt,
Most dél’ világa is keves. (el)

Horva föllép.
Megadta díját Szármaszeg,
’S Korondár büszke tetteit
Csufos békével zárta be.
Minden helyén van, ’s vígadoz,
Kit a’ bú átka sujta meg;
Csak Horva még nem vígadoz,
Horvát most éri gond ’s veszély.
Hah! vagy nem látta a’ leány
Zászlóm’ lobogtát a’ hajón?
Vak Kendi ott teremhetett,
És ő nem látta volna meg?
Harczok! ti meg nem öltetek,
’S most béke’ napján veszszek el?
De itt egy fátyol’ rongyai
Jegyeznek útat a’ sikon.
Hah ez Csillának fátyola! –
Ti gyász Homonna’ völgyei!
Ti erdők, bérczek, tengerek!
Én sorra dullak titeket,
Hová tettétek hölgyemet? (elrohan)

erdős hely.
Hábador, Csilla.
Hábador magában.
Engesztelődöl agg szivem?
’S az ifju szépség’ bájai
Eloltják szomju vágyadat?
Ím e’ leányka melly szelíd.
Szánásra olvad érzetem
Ha megtekintem őtet, ah
Mért kell az ártatlannak is
Boszúm’ utában állani?

Csilla.
Ősz ember! még hová ragadsz?
Meg akarsz-e ölni? oh megállj:
Remegnek minden tagjaim.

Hábador.
Ülj itt mellettem szép leány. –
Te szép leány ’s gyenge, mint
A’ harmat’ első gyöngyei.
Szép és ártatlan vagy te még,
’S szemed’ mosolygó tengerében
Tisztán ’s derűlten úsz az ég.

Csilla.
Ősz ember! úgy-e nem ölsz meg engemet?

Hábador.
Nézd, én leroskadt agg vagyok,
A’ barna fürtök hóvá lettenek,
’S járásom, mint a’ nyárlevél,
Remegve csúsz a’ síkon ált.
Lásd, én leroskadt agg vagyok,
’S nincs olly leányom, mint te vagy,
Nincs semmim, oh én elhagyott!

Csilla.
Boldogtalan! mi bántja szívedet?

Hábador.
Te szánsz? Nem, az még nem szabad.
Előbb még jajt kell érned, és
Homonna’ völgyén vérfolyást.
De bár szánj, oh mert akkor is
Még szánni kell agg Hábadort.
Ti érzéketlen lombok, és te föld!
Mellyet tapodnak lábaim,
Szégyen borít előttetek, hogy itt
Kitör belőlem a’ panasz. –
Oh én nem mindég voltam így.
Leányom serdűlt bájosan
Már nagy koromnak kezdetén,
’S egy hős kebelnek dísze lett.
Szerelme’ szép gyümölcseit,
Két fürge kis fiút nevelt,
És őket én még láthatám.
Ez ősz szakállal játszadozva
Gyakorta ültek térdimen,
’S dadogva még az est’ hüvében
Dalt kértek tőlem és regét.
Szegények már ők sincsenek!
Magam bujdostam e’ csapás után,
Majd a’ fejedelmek’ udvarát
Kereste szűnő bánatom,
’S tisztelve jártam mindenütt.
Szabad dalokban hírdetém
A’ régi kornak tetteit.
Szerelmet érzett a’ leány,
Harczot, szerelmet a’ vitéz,
’S áldotta minden Hábadort;
Csak egy nem! – Hah fagyos kebel
Forralj utószor még dühöt,
’S te meggyalázott gyáva fej!
Hullasd el őszűlt fürtidet.

Csilla.
Haj! mit fogok még hallani.

Hábador.
Nézd, mint egy bármi részeget*
Baromi, állati részeget. (VMÖM. 7. 561.)
Megrugdalák az ősz dalost.
’S e’ véres oldal’ csontjait
Egy durva bajnok törte meg.
Vadúl ragadták kobzomat,
’S vigasztalója vég koromnak
Törötten űlt a’ vízben el.
’S ezt nem setétben, nem titkon tevék,
Világos nappal, számos nép előtt,
Hogy bujva menjek bár hova,
Gyalázatomról rám ösmerjenek.

Csilla.
Enyhítsd-meg ősz e’ bánatot.
Ím’ én nem hagylak téged el.
Jer őseimnek termibe,
’S élj ott közöttünk boldogúl.

Hábador.
Én ismét emberek közé?
Nem! még egy dolgot végzek el,
Aztán megásom síromat. –
És még én nem vagyok magam.
Egy kincsem van még, nézz ide,
Ez a’ halálos nyílsugár.
’S ez Horva’ szívén metsz utat;
Mert engem Horva ronta meg.

Csilla.
Haj! milly kezekbe jöttem én.
Ne öld meg oh ősz! a’ dicsőt,
Ne öld meg Csilla’ kedvesét.

Hábador.
Ha majd homályban bujdosik
A’ sűrű berkek’ fái köztt
Pihenni vágyván enyhelyén,
Akkor rohanja meg nyilam,
És üsse porba gőgös homlokát.

Csilla.
Kegyetlen ember! – ah hová legyek?

Hábador.
Ő volt kegyetlen, én nem az,
Én csak boldogtalan vagyok.
De mind a’ szűk hazába őseim
Gyalázat nélkül mentek el:
’S csak én ne menjek úgy oda?
Vérrel mosom le szennyemet,
’S te addig zárva itt maradsz,
Hogy majd ha bántóm megbukott,
Házába térhess Kendinek,
’S melly még most számkivetve bolyg,
Nevemnek hírét megvigyed.

Csilla.
Nem többé, hírt én nem viszek,
Ha Horva eldől általad.
Oh én boldogtalan leány!
Ereszsz el jó ősz engemet.
Ím a’ te lányod én leszek.
Szemed’ világa én leszek,
Hogy elkerülhesd a’ veszélyt,
Csak most bocsáss el engemet.
Ah e’ galambhaj, e’ kezek,
’S ez égbe néző jámbor arcz
Nem azt javalják: hogy te ölj.
Egy ősz atyám van, mint te vagy,
Egy gondos édes jó anyám,
Bátyám, kit szűből kedvelek,
’S egy hősöm, ah egy déli nap,
Ki nélkül elfogy életem.
’S ezek hiába várjanak
A’ puszta tenger’ szélein?
Oh lásd, szemeidet köny teli,
Bocsáss hozzájok engemet.

Hábador.
Hogy rám hadat hozz általok?

Csilla.
Nem, én csak Horvát hívom el,
Hogy sírva vallja szégyenét,
’S megengesztelje szívedet.
Bocsáss, én ismét megjövök.
Vedd e’ legdrágább kincsemet,
E’ sípot vedd el zálogúl,
Hogy Csilla ismét megjövend.
Itt függ ez mindig keblemen,
Vedd, ez az én Tarczalomnak sípja volt.

Hábador.
Ez a’ te Tarczalodnak sípja? Hah!

Csilla.
Tarczal testvérem volt nekem.
Ő messze földről jött ide,
És ifjuságom’ társa lett.
Együtt vadásztuk a’ hegyet,
Együtt vigadtuk a’ tavaszt,
’S dalunkat a’ vadaknak halmain
Örömmel hallá a’ vadász.
De ő korán bús éjbe szállt.
Én sírt kerestem szép mezőn neki,
’S most ott a’ zúgó tölgy alatt,
Ott a’ halomnál nyugszik ő.
Hogy jött, csak e’ kis sípja volt,
És ezt is itt hagyá nekem.
Ezt nyujtom én is zálogúl,
Hogy értte ismét megjövök.

Hábador. (elmerülve)
Te sírt kerestél szép mezőn neki.

Csilla.
Melly változás ez? oh öröm!
Horvának nem kell veszni már.

Hábador.
’S ez a’ te Tarczalodnak sípja volt?
Tarczal leányom’ gyermeke,
E’ sípot én adám neki:
Oh ez az én Tarczalomnak sípja volt.

Csilla.
Mindenhatóság’ istene!
Te hát az elhunyottnak őse vagy?
Atyám! te nem fogsz bántani.
Ím én atyámnak mondalak,
Mert ő testvérem volt nekem.
Tarczal ha élne, szánna engemet,
És Tarczal’ őse nem fog bántani;
Mert ő testvérem volt nekem.

Hábador.
Menj vissza innen szép leány.

Csilla.
Kegyes jó lélek! áldva légy ezért.

Hábador.
Menj, nyugszik a’ nap, menj, siess.
Setét az erdők’ alkonya.
Veszélyek ülnek útain,
’S árnyában a’ rém táboroz.
Menj, itt ne érjen a’ homály.

Csilla.
’S atyám te nem jősz el velem?

Hábador.
Menj, vidd Horvának e’ nyilát,
Én elvégeztem, a’ mi hátra volt.
Ne, vidd el Horva’ életét,
’S hogy én küldöttem, mondd neki.

Csilla.
Oh hát te nem jösz el velem?
Jöj, itt megölnek a’ vadak.

Hábador.
Nem! nem! csak gőgös emberek,
Vadak nem bántják Hábadort.

Csilla.
Ah hát az éhség öl meg, jer velem.

Hábador.
Éhségtől nincs mit tartanom.
De ím, hat őz áll csopron ott
A’ sűrű berkek’ szélein.
Menj hát, nyilazd el egyikét,
Az majd kitartja*
Táplálja. (VMÖM. 7. 562.)
Hábadort.

Csilla.
Szálljon meg a’ szelíd öröm’
Áldása, nagy szív tégedet.
’S nyugalmat adjon és gyönyört
Az ősz kor’ vége még neked.
Im hogy megejtsem a’ vadat,
Most távozom; de megjövök
Az első napnak keltekor. (el)

Hábador.
Menj szép szerelmed’ hajnalába
Ártatlan lányka! menj tova.
Én édes ifjuságodat
Minek dulnám én agg fej el?
Ott hol pihennek a’ mezőn
Véremnek végső csepjei,
Ott a’ nyugalmas tölgy alatt
Találok én majd enyhelyet.*
Sírhelyet. (VMÖM. 7. 562.).

Csilla (visszatér.)
Atyám! ellőttem a’ nyilat,
Nézd hogy’ remegnek ujjaim.

Hábador.
Halálnak színe arczodon,
Mi lelt oh lányom tégedet?

Csilla.
Vad kergetett meg. Nézzed ott,
Ott a’ berekből tört elő,
A’ többi tüstént elfutott;
De ez pihegve jött felém.
Nyögése mint az emberé.
Futása, mint a’ remeké.
Ah itt közelget, jaj nekem!

Horva (sebesedve jő.)
Vedd vissza szép vadász lány! a’ nyilat,
Mélyen hatotta keblemet.

Csilla.
Egek hatalma! oh ki ez?
Halál feszíti keblemet.

Horva (megösmervén.)
Hah Csilla! te lettél gyilkosom. –
Te Csilla és ez ősz együtt? (nyilát kiszakasztván)
Itt van vegyétek vissza a’ nyilat.
Itt keljen halmom a’ tetőn.
Te Csilla itt űlj halmomon,
’S éjfélkor ébreszsz engemet.
Éjfélkor és éjfél után
Viharban ébred Horva fel. (meghal)

Hábador.
Elért hát sorsod téged is,
Te hősök’ ifju csillaga!
Oh átok fekszik e’ napon,
Átok terajtad Hábador.

Csilla(Horvához rogyván a’ nyillal.)
Temess el engem Hábador!
Temess Horvához engemet.
E’ véres nyíl az én nyilam.
Temesd el ezt is oh atyám!
Itt – itt szivemben van helye.

Hábador.
’S te is, te gyenge szép virág!
Hervadva dőlsz-e el te is,
’S telem’ havában én fölötted
Hiába sírom búmat el?
Most Hábador! most ásd meg sírodat!
Ím én boszúra jöttem el,
’S hogy most az megvan, a’ napot,
’S fogantatásom’ éjét átkozom.
Ki játszik ott fenn így velünk?
Keblünkbe forró vágyat ád,
’S csak akkor hagyja telni azt,
Midőn már lángja megszakad. –
Ne mondja gyermek énnekem,
Hogy boldog: a’ ki sokáig él;
(hozzájok borultában)
Az boldog, a’ ki meghal mint ezek,
Ki mélyen alszik föld alatt.

Vörösmarty.


A’ PÉNZ.

Pénz! te vagy az, kinek a’ föld’ minden nemzete hódol,
’S mint bálványistent porba borúlva imád;
Néked az ifjúság, mellynek szeles élte fecsérlő,
’S a’ fösvény ősz kor égve hoz áldozatot,
Oltárodra pazar markokkal hinti teményét,*
Javait (terményét).
’S váltig epedve sohajt földi malasztod után. –
Pénz! te vagy a’ kútfő, mellyből a’ vétkek erednek,
’S a’ sok ezer rosznak rút isza-párja fakad.
A’ magzatnak, hogy atyját a’ holtakhoz idézze,
Gyors markába te adsz – adsz fene gyilkos aczélt;
Benne te gyújtsz ingert, hogy mérget az édes anyának
A’ sír’ gyászmartján*
Partján (szélén).
enyhitalába kever.
Általad a’ deli szűz’ ártatlansága lenyugszik,
’S égi szemérmének bíbora éjbe borúl;
A’ jámbor Matróna csalárd fényednek örűlvén
Százados erkölcsét Styx’ fenekére üzi.
Általad a’ nőnek férjéhez enyészik hüsége,
’S a’ buja gazdagnak titkon eladja magát.
A’ fegyvert te fened, melly gyilkos erővel az égi
Ártatlanságnak hattyumelyébe merűl;
Gyáva lesz általad a’ bajnok, siket a’ szüz igazság,
’S a’ szent erkölcs is gyászosan arczra bukik. –
Hajh! kire a’ kegyelem’ fényét te hatalmas! ereszted,
’S mint boldogra valód’ nyájas alakja nevet,
Annak szárnya terem, felemelkedik a’ nagy Olympra,
Széket ajánlanak ott néki az égi karok. –
A’ te erős védpajzsod alatt a’ törpe bolondság
A’ bölcsességnek fényes ülésire lép;
’S mindenik égövről egy szörnyű sáskaseregként
Eljön az ostobaság, ’s hoz neki áldozatot.
Benned az a’ bűbájos erő, melly által az Orkusz
Undok szörnye az ég’ kellemes angyala lesz!
A’ természet’ szent törvényinek ősi szabását
Megváltoztatod, és dúrva zavarba hozod.
A’ fázékony öreg, ki az életet únja, virágzó
Ifju lesz általad, és bölcs az idétlen eszű.
A’ te varázsvessződ az egész földszínre kiterjed,
’S pólusról pólust ér diadalmas hegye. –

* * *
Így festém le vakító Pénz! ártalmas erődet,
Mert erszényem üres, és lelapúlva marad –
A’ bölcset követem, ki javad’ becsmelve tekinti,
Látván, hogy zsebeit mostoha sorsra hagyod. –
Földi malasztodat áraszd rám ’s ecsetemmel azonnal
Lételed’ értékét égi tetőkre viszem.

Szenvey.


HORTENZIA’ BÚCSÚDALA.

vous me guittez pour aller a la gloire.*
Sophie Rostopchine, Countess of Ségur orosz származású francia írónő Des Graces. Les adieux. (Gráciák búcsúzása) című sanzonjának első sora, a szöveg ennek fordítása; helyesen: „Vous me quittez pour aller a’ la gloire”.
Elhagysz engem hogy dics-útadon lebeghess,
Bús szivem társ minden lépteiddel;
Menj, az örök emlék’ templomába repdess,
Halhatatlan légy – csak ne feledj el!

Hű fen tisztkörödben*
Magas, fenséges rangodban.
mint a’ szerelemben,
Hírre vágyj, de a’ veszélyt kerüld el;
A’ csatákban ’s merre hős dandárod lebben,
Környüllengelek – csak ne feledj el!

Ah de mit tegyek e’ kínos gyötrelembe’?
Béke és had egyenlőn ijeszt el:
Itt halál, ott hány uj Szép tün majd szemedbe!
Megtetszel nekik – ah ne feledj el!

Megtetszel, ’s mindenkor te győzendesz: Ámor
Marsszal mindent kényedhez bilincsel;
El ne kábítson a’ győzti édes mámor,
Légy boldog – csak engem ne felejts el!

S. Tézi.


A’ TEMETŐBEN ANDALGÓ.

Melly tiszta csend övedz holttak-hazája!
Csak a’ Zephír, ha lantperdűlve zeng,
’S Chitóne mellett Czipruszidra leng,
Szürkűl keresztes lelkid’ éjszakája.

A’ dölyf’ ’s irígység durva furiája,
Melly a’ porélet’ tengerén kereng,
Érisz, kitől világok sarka reng –
Megnémul itt, – enyészet dől reája. –

Hogyan! te borzadol természetem?
Hát olly nehéz elhagyni a’ világot,
Hol annyi baj koczkázza életem’? –

Oh nem – nem ölhetek meg ifjuságot,
Az élet édes; – ezt a’ szép virágot
Én öszve illy korán nem téphetem!

Szenvey.


A’ BOLDOG PILLANAT.

O a’ hajnalszín gyönyör ajkakat, o az egeknek
Csillagival testvér-fenyű kies szemeket
Lányka, ki adta neked? szólék, ’s a’ lányka pirúltan
Földre süté a’ két mennyei szép szemeket.
Ontsd-le te fenndörgő felhőidet: ám ha mosolygva
Felveti pillanatit lángba borúl az Olimp.

Bajza.


AZ ÉLET’ VEZÉREI.

(Schiller.)*
Friedrich Schiller Die Führer des Lebens (az első címváltozat 1795-ben: Schön und Erhaben) című költeményének fordítása.
Két őrlélek van, melly téged az életen át visz,
Boldog! ha mind kettő nyujtja baráti kezét.
Eggyike vídám játékkal rövidíti az útat
Karján könnyebb lesz sors neked, és hivatal.
Nyájas enyelgéssel vezet a’ rémtorku nyiláshoz,
Mellyen túl az örök Lét’ csuda tengere van.
Némán és komolyan fogadd itt a’ másika téged,
’S Enczeladus karral túl ragad a’ vad ürön
Egynek ajánlani óvd magad’! e’ végsőre szerencséd’
Földi! ne bízd soha is; ’s arra ne érdemedet.

Szenvey.


A’ VERSENYGŐ SZIV ÉS ÉSZ.

Ész: Éjjel nappal epesztenek
Komor gondjaim,
Nyugtalanok, kedvetlenek
Hajnalim ’s alkonyaim:
Maradj el hát oh szerelem!
Édes mérged’ nem szívelem,
Ha így bánsz velem.

Sziv: A’ biztató reményeknek
Nagy a’ hatalma,
A’ mostani keserveknek
Egy szép szűz lesz jutalma:
Maradj hát édes szerelem!
Mosolygó arczod’ kedvelem,
Maradj itt velem.

Ész: Bé van kötve Ámor’ szeme,
Nyájasan köszönt,
De aztán megvakít ’s eme
Veszélyes örvénybe dönt:
Maradj el hát oh szerelem!
Édes mérged’ nem szívelem,
Ha így bánsz velem.

sziv: Sőt ki szeret mit a’ hegyről,
Mindent messze lát,
Vigyáz, letépi szeméről
A’ sötétség’ fátyolát:
Maradj hát édes szerelem!
Mosolygó arczod’ kedvelem
Maradj itt velem.

Ész: Akkor a’ szép tudományok
Árván maradnak,
Ha fő tárgyul a’ leányok’
Kedvét teszed magadnak.
Maradj el hát oh szerelem!
Édes mérged’ nem szívelem,
Ha így bánsz velem.

sziv: Ámor azért el nem veszti
Pallasz’ kegyelmét;
Sőt szépre, nagyra ébreszti
A’ szunnyadozó elmét.
Maradj hát édes szerelem!
Mosolygó arczod’ kedvelem
Maradj itt velem.

Ész: Szeress tehát oh veszett szív!
De majd meglátod,
Nem lészen hozzád mindég hív
A’ ki most jó barátod;
Akkor így énekelsz velem:
Maradj el mérges szerelem!
Ha így bánsz velem.

sziv: Élek halok a’ kedvesért,
Csak ő legyen hív,
Tudom: hogy soha meg nem sért
Engemet más mérges ív;
Tehát csak ezt énekelem:
Maradj mosolygó szerelem,
Maradj itt velem!

Ész: Elkapják tőled, nehezen
Lesz tiéd a’ szűz,
’S lantod majd búsan zeng ezen,
’S csak illy bánathangot űz:
Maradj el álnok szerelem!
Csalárdságod’ nem szívelem,
Ha így bánsz velem.

sziv: Levernek már a’ bús gondok,
’S ezen jós szavak;
Úgy hát mindenről lemondok,
Nem akarok lenni vak.
Maradj el hát oh szerelem!
Édes mérged’ nem szívelem,
Ha így bánsz velem.

Kovács Tamás.


A’ NAPHOZ.

Nap! te, kiből az Istennek
Bő áldása csergedez,
Kiből földünkre mindennek
Tenyészete ömledez;
Égnek legroppantabb teste,
Feje minden csillagnak,
Kit keze még le nem feste
A’ lelkesűlt agyagnak!

Elolvad valód kellemén
Szívem csuda eredet!
A’ midőn megtekintem én
Ragyogó szűz képedet; –
Van egy világnak mestere,
A’ te arczod mutatja,
Kitől minden él’tet nyere,
Ki mindnyájunk’ köz atyja.

Te vagy a’ sok világoknak
Lét adó nagy tengere,
Annyi sok alkotmányoknak
Élet ömlesztő ere;
Benned él e’ nagy természet,
Benned újra születik,
Mindennémű szép tenyészet,
Benned eszközöltetik.

A’ nagy világ áldva nézi
Bibor szinű keltedet,
Keblét varázs báj igézi
Hogyha szívja fényedet;
Tőled villámként oszolnak
Az éj’ setét ködjei,
Megifjúlt élettel folynak
A’ teremtés erei.

Feljössz a’ hév dél’ pontjára,
’S csudálatos életed,
Áltadta földnek javára
Mindenét megérleted;
Mindenek a’ te jóltévő
Fényed által teremnek,
Az egész föld színen lévő
Állatnak és embernek.

A’ nagy világ háladással
Néz lenyugtod’ körére,
Néz reád – mint egy áldással,
Tellyes Isten képére;
Alig jön felénk az estve,
’S íme ohajtjuk megint
Kelted’, melly biborral festve
Reánk annyi áldást hint. – –

Gyermek! ki most bájjal tele
Éled a’ szép örömkényt,
Aranykorod’ gyöngy reggele
Nyújt e’ rólad olly reményt,
Hogy valaha nemzetednek
Munkás hasznos tagja léssz?
’S megszorúlt emberfelednek
Tiszta szívből jókat téssz?

Férjfiú! ki mostan állasz
Korod’ arany delében,
Mi jót ’s hasznosat munkállasz
Embernemed’ ügyében?
Fekszik e hazádnak java,
Mint hű polgár szíveden?
Van e az igaznak szava
’S helye a’ te lelkeden?

Ősz! te, kiben alig pislog
Az életnek világa,
’S kinek feje felett forog
Már a’ halál’ kaszája;
Vallyon intézted e mindég
Úgy köteles dolgodat,
Hogy a’ Haza ’s emberiség
Megáldhassák nyugtodat?! –

Szenvey.


A’ mohácsi nap’ harmadik századán.

1826, Augusztus’ 29.

Főd’ koszorújit
Te ó szent
Hon-Géniusz!
Gyászlep*
Gyászlepel.
takarja:
De arczodon
Csendes hajnal derűl,
És kéjlobogva
Felleng tekinteted
A’ szép jövendő’
Fényárjain.
Leszállsz feledség’
Éjébe rejteni
A’ messze század’
Bús képeit –
Ám vissza-lengnek ők
Miként az éjfél’
Sír-lelkei.
Mohács! Mohács
Honvér-szentelte sík!
Feltűnöl némabúsan,
És széttomolva
Elpusztúlt tériden
Királyi thrónusz’
Nagy romjai –
És széttomolva
Bezöldült hant alatt
A’ messze kornak
Nagy ősei!
O Szentek, o Dicsők!
Honförgetegnek
Véráldozatjai!
Az ősz évek’ szele
Széllyel fuvalta
Szent sírotok’ porát:
De a’ nemes
Utókor’ ajkán
Dal kél felettetek,
Dal, melly szelíden
Hevűlve kéjre,
Hevűlve lángra
Kijegyzi a’ tett’
Magas becsét;
’S gyászló keblében,
Mély fájdalommal
De büszke érzet’
Fellengte közt,
A’ szép emlékezet
Borong a’ csendes
Virány felett,
Mint Szpárta’ hamvain
Az égi nagyság’
Hős-nimbusza.

Bajza.



FOGLALAT.


A’ Sziszeki győzödelem. (Horváth Endre.) Lap 1
A’ boldog Férj. (Szenvey.) 36
A’ vígjáték. (Kisfaludy Károly.) 37
A’ Csákányi vérmenyekző. (Kölcsey.) 69
Élés a’ jelenvalóval. (Szenvey.) 79
Nefelejts. (Mike.) 82
Hazámhoz a’ Távolból. (Tessedik Ferencz.) 83
A’ Barátság’ ereje. (Guzmics Iszidor.) 84
A’ Fellegekhez. (Bajza.) 86
Jó barát’ intése barátjához. (Szenvey.) 88
A’ Kegyeshez. (Sédel.) 91
Tokaj. (Tessedik Ferencz) 92
Solymos Dezső. (Kiss Károly.) 93
Kérelem. (Vörösmarty.) 112
Egy vár-omladékára. (Tessedik Ferencz.) 114
Elte. (Kisfaludy Károly.) 115
A’ szerelemhez. (Gr. Teleki Ferencz.) 129
Hazámhoz. (Szenvey.) 135
Földi menny. (Vörösmarty.) 140
A’ Betegek. Vígjáték. (Kisfaludy Károly.) 141
Phantasia. (Kölcsey.) 174
Tündérvölgy. (Vörösmarty.) 175
Tollagi Jónás mint házas. (Szalai Benjamin.) 215
Epedés. (Kölcsey.) 251
Világi dolgok’ forgandósága. (Szenvey.) 253
Katona-dal. (Sédel.) 261
Bácskai népdal. (Vitkovics.) 262
Schiller az ő Barátihoz. (Szenvey.) 264
Emlékül. (B.) 266
Hollókő. (Kiss Károly.) 267
A’ világ panassza. (Szenvey.) 282
Homonna’ völgye. (Vörösmarty.) 283
A’ Pénz. (Szenvey.) 327
Hortenzia’ búcsúdala. (S. Tézi.) 330
A’ temetőben andalgó. (Szenvey.) 331
A’ boldog pillanat. (Bajza.) 332
Az élet’ vezérei. (Szenvey.) 332
A’ versenygő szív és ész. (Kovács Tamás.) 333
A’ Naphoz. (Szenvey.) 337
A’ Mohácsi nap harmadik századán. (Bajza.) 341
Muzsika. (Winkhler Károly.)




PESTEN,
PETRÓZAI TRATTNER MÁTYÁSNÁL.






A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.