Nyugszik Hasszán sátorában
Rába’ zúgó partjain,
Jőn Olajbég ’s vad lángjában
Felriasztja hangjain;
Fel, fel bajnokok’ Vezére!
Csákányba a’ menyekzőre;
Lesz kit ott rabszíjra fűzz,
Sok szép legény, sok szép szűz.
Zsákmány a’ Török’ bálványa;
Gyorsan felriad Hasszán,
Vállain leng már kaftánja,
Kardja függ már oldalán.
Fegyvert, fegyvert minden karnak,
Foly ma vére sok Magyarnak!
Így harsogván szavai,
Készűlnek bajnokjai.
Bús az éj sötét leplébe’,
Zúgva leng a’ déli szél,
’S a’ Török Csákány elébe
Rába’ habján általkél.
Terhesen, mint jégfelhőnek
Vészhozó dörgési jőnek:
Pusztulás minden nyomán,
Úgy közelget a’ pogány.
László nyert a’ szép Lórának
Idvességet hű kezén,
És szomszédi felszállának
Kedve’ zajgó ünnepén.
’S a’ billikom’ kerűltében
Minden férfi gyúl szüvében;
’S víg ének’ zengésinél
Az ifjúság tánczra kél.
Nézi László szívmerülve
Hölgye’ lángtekintetét,
’S kedv ’s remény közt lelkesülve
Vére kényhullámot vét.
’S az könnyű, mint esti szellet,
Tánczát vőlegénye mellett
– Szíve olvad, arcza ég –
Pártájában lejti még.
Hajh de, mint Volkán, egyszerre
A’ sötét éj felpirúl,
’S a’ dühödt szél arra ’s erre
Szikrát ’s lángot szór vadúl.
A’ pogány nép’ ordítása,
’S a’ réműlet’ bús jajgása
Egy hanggá kerekedvén
Harsog ált a’ lég’ öblén.
Elnémúl a’ palotában
Táncz és élet, kedv és zaj,
Fennakadva dobbantában
*Megdöbbenésében.
Minden könyü, minden jaj,
Színe halvány minden képnek,
Minden keblet gondok tépnek,
Elszorúlva minden szív,
’S küzd és habzik, forr és vív.
Jőn most Hasszán, ’s tigrisnyája
Vérrel ázott nyomain,
Zúg, mint orkán, lángszablyája,
’S száz Magyar nyög lánczain.
’S ah fenndörgő szózatjára
Dúlva ront a’ palotára;
’S holttestről holttestre lép
A’ kegyetlen szolganép.
Öszvejajdul irtózással
Hölgy és Nő, ’s remegve néz;
De sebes meggondolással
Kardon minden férjfikéz.
Kél és forr a’ harcz’ dagálya,
’S nem reményt nyújt a’ vérpálya;
Rablójikkal mindenek
Csak halálért küzdenek.
Halnak ők ’s hőslelkeiknek
Szabadság nyújt koszorút,
Hajh de árva hölgyeiknek
Örökségűl rabláncz jut!
Fájdalomról kínra szállva,
Minden reménytől megválva,
Honnan lelkök nyugtot vár,
Egy ohajtás sincsen már.
Lóra áll még oltalmában
Lászlójának egyedűl;
Harczol ez, de bús harczában
*Bősz, haragos. (KFV. 773.)
Keble ’s arcza sebesűl.
És midőn fogytán vérének
Érzi gyöngültét kezének,
Még egyszer hölgyére néz,
’S új erővel sújt a’ kéz.
Nézi hulltát sok Töröknek,
’S ajka habzik ’s keble ég,
’S ordít Hasszán: e’ kölyöknek
Egy halál még nem elég!
Bajnokim! csak ellenébe,
Mártsatok fegyvert szüvébe,
Nyíljon bár seb ’s folyjon vér
Szép hölgy ott a’ pályabér.
Mint a’ villám’ vad szózatja
A’ Nemes’ szüvébe csap,
’S testét lelkét áltszaggatja,
Borzad ő, ’s hölgyéhez kap:
Gyászos a’ halál’ hörgése,
Hajh de a’ rabláncz’ csörgése,
’S törvény, mellyet rabló szab,
Lóra, Lóra gyászosabb!
Nyugtat a’ halál’ hörgése,
Lóra mond; nem félem azt:
Hajh de a’ rabláncz’ csörgése
’S rablótörvény megborzaszt.
Szálljanak bár ellenedbe,
Mártsanak fegyvert szüvedbe,
’S nyíljon bár seb, folyjon vér,
Szép hölgy nem lesz pályabér.
Vészi László gyötrelmére
A’ halálvigasztalást,
’S rátolongó ellenére
Készít még egy bús csapást.
Jőn Olajbég, ’s gyáva féreg –
Így zeng ajkain a’ méreg –
Száz seb közt félhalva már,
Kardod még is ölni vár?
Mond, ’s kezéből nyil’ módjára
Vasbuzgánya zúg ’s röpűl,
’S ím itt a’ percz mellyet vára
A’ magyar hős ’s öszvedűl.
És ott fekszik melyhörögve,
Hölgye látja ’s könyörögve
Felsohajt az égre még:
Isten, Isten itt a’ vég!
’S ráborúlva ’s elroskadva
Lelke zajlik, keble reng;
Én halok, mond Az lankadva,
Búcsút ajkam még se’ zeng.
O ne rettegd bús pályámat,
Vérhintette nyoszolyámat,
Lélek él, ha vész a’ szív,
Kardom itt van, mátkád hív!
Mond, ’s hal; és ím szép hölgyétől
Jaj nem hangzik, köny nem húll;
Álthevűlve szellemétöl
Kardjához buzogva nyúl.
„Nékem, nékem bús pályádat,
Vérhintette nyoszolyádat,
Lélek él ha vész a’ szív,
Mátka, mátkád hozzád hív!”
Vészi kardját; Hasszán látja:
Jer leányka, mit mivelsz?
Vágyatidnak nem lesz gátja,
Kényt ’s szerelmet nálam lelsz.
Kard csak a’ busúlt vitéznek,
Téged engesztelve néznek,
Kelvén érzeményei,
A’ bajnok’ lángszemei.
Jer velünk a’ büszke ménen,
Váram gazdag, keblem hő;
Jer ’s derűlj a’ jobb reményen,
Melly egedre most feljő.
Légy e’ győzelem’ pompája,
Szép kertemnek szebb rózsája,
Mellynek bíbor kebelén
Bőv jutalmat nyerjek én.”
Félre rabló! fájdalmában
Így sikolt a’ hű leány:
Dúltál éltem’ forrásában
’S vad kegyelmed még lest hány;
*Csapdát állít. (KFV. 773.)
Itt hol áradván testére
Kedvesem’ gőzölgő vére,
Mellyet ontál oh pogány,
Int, hogy induljak nyomán!
Menj, eredj a’ büszke ménen,
Várad zsákmány, kebled düh;
Nincs remény; a’ vérösvényen
Nem kél virág, nem kél fű.
Győzelmedre átok húlljon,
Kerted tüskével virúljon,
’S árnyékába hogyha mégy,
Kínjutalmat bőven végy!
Szólla, hallgat, és intézi
Hómelyének hű vasát;
A’ Török dobbanva nézi
A’ hőslyány’ mozdúlatát.
’S fut, hogy – mellynek vesztét szánja –
Megtartassék szép zsákmánya;
Hajh de késő jötte már,
Lóra’ lelke mennyben jár!
Látja Hasszán, ’s elfagy vére,
Visszaborzad, ’s megfordúl;
Int, ’s nyomában intésére
Népe zajgással tolúl,
’S közte búsúlt érzeménynek,
Hátán a’ nyerítő ménnek,
Vivén átkot ’s hagyván jajt,
Szigetvárra visszahajt.
Kölcsey.
