Ha egyszer egy leány tündér szemével
Reád kacsong, és éden érzetével
Lövelli által ittas lelkedet,
’S ha égi dísze angyaltermetének
A’ porhüvelyből Éden’ nemzetének
Boldog körébe kap fel tégedet:
Barátom! jaj, ha báján megvakúlva
Karjába dőlsz, és ízletekre gyúlva
Az édes Istencsókot megvivod;
És kábulást nyervén az égi kényből,
A’ tőle nyújtott koszorús edényből
A’ mély, Olymposz’ titkait szivod.
Fusd a’ leányt, ölébe süllyedésed
Részeg gyönyör, de irtózat kelésed,
Ő szörnyeket mivel bübájival;
Neptún’ honában olly sziréne nincsen,
Ki ingerlőbb varázs alakkal intsen, –
Nincs, a’ ki végre szörnyebb módra csal.
Az a’ tűz, melly ma kényeid’ tenyészti,
Láng holnap, a’ melly elhamvadni készti
Vándor szerencséd’ gyenge támaszát;
Féltés gyötör, gyanúnak rabja lészel,
Vad árulást látsz ott, a’ merre nézel,
’S nem lesz szivedben eggy igaz barát.
O hidd! az asszonynak hüsége múlik, –
Egy holdtelés’ időszakára nyúlik,
’S viszont új élelemhez szít heve.
Ő koczkát játszik a’ te életeddel,
’S legszentebb férjfiúi érzeteddel;
A’ gyarlóságnak – Asszony a’ neve!
*Idézet William Shakespeare Hamlet, dán királyfi (1601) c. drámájából.
Barátom! higyj azon őszinte szónak,
Melly ma néked a’ bölcs Alkotónak
Remekmivét keményen vádolom;
Bocsáss meg, hogy tulajdonát merészen –
De a’ hol álszin semmi részt se vészen –
Ismértetésül itt lerajzolom.
Ne add egészen a’ tündéri szűznek,
Kivel mulékony órák öszvefűznek –
Ne add egészen szívedet soha;
Egész Magad’ ne áldozd Cypriának,
Magad’ ne képzeld Isten’ sorsosának;
És így szerelmed nem lesz mostoha.
Ne bízz, ’s ne félj: ne légyen vak vezéred
Az indulat, ’s szerencséd’ így eléred,
El, mellyet érhetsz mint föld’ embere;
Mert ollyat, melly sirig nem változandó,
’S epés irígység is becsűl, – halandó
Hüvelyben embermagzat nem nyere.
Légy minden asszony’ tisztelő barátja,
De annak, a’ kit életed’ sajátja
Gyanánt ölelsz, mélyen lelkébe nézz;
Biráld meg léte’ kül és bel nemében,
Mert hogyha mérget szívsz nektár helyében –
Sebedre írt nem ád az orvos ész.
Szenvey.
