TÜNDÉRVÖLGY.
(Ó MAGYAR REGE.)
Mit tudtok ti hamar halandó emberek,
Ha láng képzelődés nem játszik veletek?
Az nyit mennyországot, poklot előttetek:
Bele néztek mélyen, ’s elámúl lelketek.
Én is olly dalt mondok világ’ hallatára,
Mellynek égen, földön ne légyen határa.
A’ mit fül nem hallott, a’ szem meg nem jára,
Azt én írva lelém lelkem’ táblájára.
Csaba*
A krónikás-mondai hagyomány szerint Csaba királyfi Attila hun uralkodó legkisebb fia.
Bendegúznak*Mundziuch (a Bendeguz névalak elíráson alapul) hun nagyfejedelem Attila apja a mondai-krónikás hagyomány szerint, melyet leginkább Kézai Simon gesztája (Gesta [Hunnorum et] Hungarorum, 1282-1285 között) közvetített tovább az utókor számára. (vö. KFV. 724.)
volt hadverő fia, Béke’ napjaiban most nem csatáz vala;
De benn volt szivében szerelem’ dárdája,
’S mélyen gyökeret vert, mint hegyi nagy szálfa.
Az elől bújdosott setét rengetegben,
De nyugtot nem talált vadak’ űzésében;
Ledőlt elfáradtan a’ fakadó gyepen,
’S bár elszúnyadt, a’ bú háborgott keblében.
Hallgassátok tehát Csaba’ kiáltását!
Hegy, völgy! halljad te is, keserű panaszát;
Fájdalmak szakasztván nehéz rövid álmát,
Fejét fölemelé ’s így nyitá meg ajkát:
„Kicsoda keltett föl engemet álmombúl?
Kicsoda ébresztett rövid nyugalombúl,
Hogy keblem dobogjon olly rémítő vadúl,
Mint a’ melly paizsra nehéz nagy dárda hull?
Hogy megint megtudjam, ki a’ bajnok Dalma,
Kicsoda Dalmának ragyogó leánya,
Dalma leányának milly ékes orczája,
’S ékes orczájánál kedvesb mosolygása?
De minek tudom én hasztalan ezeket?
Döngöre*
Vörösmarty saját névalkotása. (VMÖM. 5. 324.)
birja a’ kisded szűz kezeket, Az édes ajakat ’s értte égő szivet:
Szerencsétlen Csaba nem birja ezeket.
Te büszke Döngöre! Karadó’*
Kharaton a krónikás-mondai hagyományban a hunok első királya. (VMÖM. 5. 324.)
nagy fia, De bár lennél tüzes déli sárkány’ fia,
Jőnél csak előmbe, porrá zúzva hagyna
Dárdám a’ mezőben, ’s apád megsiratna. –
De bús halálod is nekem nem nagy remény;
Azért a’ szép Jeve nem lenne-e kemény?
Csak te vagy előtte nyomos, ’s kedves szemfény,
Én setét ’s könnyű, mint szélvészben egy fövény.
Azért Döngöre én nem bántlak tégedet.
Vidd haza békével ifjú szerelmedet;
De mikor násznéped lakomnál lépeget,
Busongó Csabával ne láttasd szépedet.
Boríts hosszú fátyolt termete’ bájára,
Dalt ne mondass vele napod’ vigságára.
Benn a’ bús teremben megláthatná Csaba,
Meghallaná dalát, ’s szíve megszakadna.
Vagy vidd haza őtet éjnek kezdetével,
Tengeri nagy szélvész’ közelgetésével,
Hogy szépséges arczát setét éj rejtse el,
Dala’ öröm hangját szélvész ragadja el. –
Még is ne borítsd be arczát fátyolával,
Ha betekint hozzám szép pillantásával,
Setét lakomban is világos lesz avval:
Ne borítsd be őtet rojtos fátyolával.
Elejbe kimegyek apám’ tereméből,
Vizet viszek neki friss forrás’ öléből;
Virágfüzért a’ völgy’ hímes mezejéből,
De könyvet szememben szivem’ rejtekéből.
Talán megnézi majd fakadó könyvemet,
Mikor issza fényes csigából vizemet;
Mikor kis kezével veszi füzéremet,
Tán megnézi vérrel fakadó könyvemet.
De milly gyermek mondta bolondúl ezeket?
Nem Csaba’ szájából jön e’ lágy képzelet;
Csaba nem hiú szót, seregeket vezet,
Egy ingerkedő rém súgá mind ezeket.
Haj! nem, te vagy Csaba, ezt te magad mondád,
De zúdúlj rengeteg! ne halljad meg szavát,
Ne halld, ne viszonozd hegy, völgy riadását!
Ő maga hadd vigye, ’s hallja csak panaszát.”
Igy szólt ifjú Csaba, ’s réz pajzsát megüté,
’S magasabban üté dárdáját ég felé,
Futottak a’ vadak tőle mindenfelé,
Ő ment az erdőben, ’s ment mind inkább belé.
De nyelves Kalatár hegyre futamodék,
És a’ rengetegben kiátása hallék:
„Csaba, te fél Csaba, te vadnak martalék!
Hova futsz? hogy hílak, szinte megrekedék.
Csak hasztalan futod a’ tágas ligetet,
Döngöre ott vár rád habos Volga mellett,
Hogy özönbe vesse siralmas fejedet;
’S ha nem jősz, maga jő: itt is porba fektet.
Jeve hasztalanúl siránkozik hozzád.
Neked nem a’ csata, setét berek hazád.
Még is Döngörétől előbb törik dárdád,
Aztán megyen Jeve Döngörével tovább.”
„Jeve megy?” szól Csaba, és megállapodik,
De haragos szeme nagyokat villámlik.
„Ki vagy te? meg így szól, és meg-megrázkodik,
A’ mint füleiben szép Jevéje hangzik.
„Ki vagy te vadhírnek ordítozó szája,
Durva Döngörének durva katonája?
De vigy hírt uradhoz szavaid’ diába,*
díjába.
Megmondhatd, millyent üt hős Csaba’ dárdája.”
Igy szólt, ’s dárdanyéllel amazt hátban üté.
Az is a’ szaladást nem igen felejté.
Háta’ ropogását Döngöréhez vivé,
És átkokat morgott Csaba’ feje fölé.
Csaba is erdőből, mint a’ vízszakadás,
Kimene, és futa merre volt a’ zajgás,
Messze kicsillámlott fegyvere: csattogás
Terjedett útjában ’s rettentő dobogás.
Nagy két vállán haja habozva repdesett,
’S mint, melly köd beborít nyugatot, keletet,
A’ zajgó vidékre olly setéten nézett,
’S vive nagy szivében halált és életet.
Életet magának és a’ szép Jevének,
Haragot és halált vitéz Döngörének;
Halált és haragot mind ő Ellenének,
De kedvet, életet magának Jevének.
„Áldott Jeve” így szólt; nem hagytál el engem,
Azért kellett téged mind eddig szeretnem.
Ha nem hízelkedik merész képzeletem:
Te szerettél, és csak úgy csaltak meg engem.”
Igazán Döngöre megcsalta hős Csabát,
Jevéhez rosz hirrel hordogatta szavát.
Jelenté Jevének Csaba’ nagy haragját.
Jeve félt, ’s azért nem mutatá meg magát.
De Döngöre vadúl Dalmát megkötteté,
Leányát kísérve magához viteté,
Kitünvén, hogy mind azt csalárdúl mívelé,
Nem volt más tett hátra, mint az erőszaké.
Azért küldött büszke követet Csabára,
Bizván szerencséjét súlyos vas karjára,
Hogy ha őt ledönti kedvese’ láttára,
Hírt ’s szerelmet vigyen őse’ hajlékába.
Most, mint gyászos napnak siralmas hajnala,
Jeve kísérők közt úgy közelít vala,
Lehajtott bús fején meglebbent fátyola,
’S látszott szép orczája csak gyengén általa.
Még sem ollyan gyengén, hogy ne lássa Csaba.
Ő a’ kísérőkhöz mennydörgő szót ada,
Mennydörgőbb dárdával rájok lerobbana,
’S megfutott előtte Döngöre’ vert hada.
Csak maga nem futott Dalma’ szép leánya,
Szólt, és könyüitől ragyogott orczája:
„Oh ha megvetettél hősök’ unokája!
’S haragod Jevének szerelmét elzárja,
Légy oltalmazója legalább éltének,
Add vissza ősz apját elhagyott Jevének.
Ne zengje bajnokok előtt büszke ének:
Csaba’ szeretője rabja Döngörének.”
Igy szólván leborúlt térdét általfogá,
Csaba őt lábától melléhez ragadá,
Nem szólott: szavait bánat ’s öröm fojtá,
Nem szólt: szavait egy könynek általadá.
Még sokáig tartá a’ lányt kebelében,
Mintha elkapását sejtené szivében,
Fejét lehajtotta hozzá szelídebben,
’S haja keveredett hajával széltében.
De csak hamar ismét nevelé haragját,
Álnok Döngörének esküvé romlását,
Háromszor rettentőn megüté paizsát,
Háromszor felelé hegy, völgy vissza hangját.
’S hada, mint felhőből leszálló sassereg,
Vagy mint nehéz szikla, melly völgybe hengereg,
Úgy jött, ’s más részről mint pusztító fergeteg
Jöve Döngöre is, ’s vele nem kis sereg.
„Kicsoda áll ellent Karadó’ fiának?
Kicsoda sereget vezető karjának?
Feje előbb esik lábaihoz annak,
Mint égből mennykövek földre hullának.”
Így szól nagy kevélyen Csaba’ boszújára
Rá zúg a’ két sereg iszonyú szavára.
De ő odább megyen, ’s így szól utójára:
„Nincs nekem más harczom csak az egy Csabára.
Csaba te bujdosó! hogy mertél kijőni?
Azért hogy Jevére kezet mersz nyújtani,
Rajtad vén keselyű fog törvényt tartani,
Mikor fiainak vesédet osztja ki.”
Szólna még, de Csaba ifjú erejében,
Megrázván a’ dárdát fölemelt kezében,
Kiveté, ’s elment az szélnél sebesebben,
Még sem olly sebesen, mint ő volt mérgében.
Döngöre meghajolt előle fejével,
Még is megütötte sisakját hegyével.
Leesett a’ sisak lobogós diszével,
Döngöre megrendült bánattal telvén el.
Csaba megállt búsan néma haragjában,
És megnézé Jevét még egyszer harczában;
Kedves tekíntetét elvivé magában:
Hogy rontsa Döngörét annyival ádázban.*
Dühödtségében.
De fölvevé addig Döngör a’ dárdát,
És megdobá vele Csaba’ réz paizsát,
’S még vete egy dárdát, nem hogy ölje Csabát,
De megölje avval Dalma’ szép leányát.
’S a’ két dárda elment szörnyen egymás után.
Halavány félelem ült a’ lány ajakán,
’S míg Csaba ment, mint a’ bántott him oroszlán,
Halál jött Jevéhez Döngöre’ dárdáján.
Halál; de leszáll a’ Nap’ ragyogó fia,
Tündér ruhájával Jevét betakarja,
Erős karjaival emeli magasra,
Túl a’ napon egy szép ligetes csillagra.
[Metsző: Adolph Dworźak, rajzolta: Moritz Ludwig von Schwind.]
Ott itatja őtet édes mézitallal,
Kezeit csókolja forró ajakával;
De ollyant, mint Jeve, mind ez nem vigasztal,
Földre kivánkozik könye’ záporával.
Azonban a’ földön harcz van két hős között,
Az erős Döngöre ’s tüzes Csaba között,
Vágják, verik egymást, ’s az összeütközött
Kardok villámlanak gyors kezeik között.
Kicsoda áll ellent Csaba’ vágásának?
Kicsoda Döngöre’ mennyköves karjának?
Senki sem, csak Csaba áll meg vágásának,
’S visszavág Döngöre’ puszta homlokának.
Leesik a’ nagy hős, még nagyobb estében,
Kiterjed*
Kiterül.
a’ földön egész termetében, Keményen hordozá kardját életében,
Fogva tartá most is hűlő tenyerében.
De győző Csabának nincsen mit örülni,
Látja szerelmesét magas égbe tünni.
Hasztalanúl vannak öldöklő fegyveri,
Az erő, melly Jevét viszi, nem emberi.
Leereszti kardját vérengző kezével,
Földet eget megnéz rettentő szemével,
Minden homályba dől setétes néztével,
’S a’ föld ing alatta ingó nagy fejével.
De most fölemeli fejét búsultában,
Lesújtja a’ kardot őrűlt haragjában.
Millyen a’ vad állat dúlt fészke’ tájában:
Olly iszonyú Csaba szíve’ szakadtában.
Elszórja kalpagát rengő czímerével,
Elveti paizsát tündöklő rezével,
Letépi párduczát,*
Párducbőr díszruháját (vö. a párducos Árpád korabeli toposzával).
és messze veti el,’S megüti homlokát öldöklő kezével.
Szörnyű dobogással nagy mellét is veri,
Ismét szemét a’ nagy égre, földre szegi.
Végre hol Döngöre’ vérét a’ föld nyeli,
Temérdek*
Súlyos.
testével magát porba veti. És ül vad bánatban megölt társa mellett,
Némán áll a’ két had két bús vezér felett,
Csaba mutat közttök egyedűl életet,
Szól, és minden szava ordító rettenet:
„Mért kellett kardomnak reád csattannia,
Te vitéz Döngöre, Karadó’ nagy fia?
Inkább volnék magam bús földben annyira,
Hogy szemembe napnak ne hatna sugara.
Nem voltál te soha gonosz ellenségem,
Tudtam mikor jöttél haraggal ellenem.
Lehetett magamat dárdádtól védenem;
De ez jő, ’s eltűnik: őt meg nem sérthetem.
’S most hímes pamlagon szép Jevével pihen,
Szerelme’ szavait susogja csendesen,
Ajkát ajakához emeli hevében, –
Ne higy szavainak oh én szerelmesem!
Ne higy hizelkedő tündérek’ ajkának:
Elhervadsz keblökön, aztán megtagadnak,
’S csúfja léssz örökké nemednek, hazádnak,
’S csúfja és keserve szerető Csabának…
De minek beszélek üres levegőhöz?
Nincsen halandónak szava tündér fülhöz,
De van hadviselő karokban olly eszköz,
Melly bizvást közelít tündéres erőhöz.
Azért megölt bajtárs! nyugodjál véredben,
Nem sokára én is itt fekszem e’ helyben,
Vagy még lebujdosom föld alá mélyebben,
Ha nem boldogúlok veszett örömemben.”
Monda, ’s nagy erőben a’ földről fölkele.
Megörült és zúgott a’ két sereg vele,
Ő megállt helyében; de lángban járt szeme,
’S benne ült szivének rettenetessége.
’S így szólt tovább nézvén az álló seregre,
És kardját fölütvén a’ magas egekre:
„Esküszöm az erős hadak’ istenére!
Esküszöm őseim’ vitéz nagy nevére!
Nem jövök előbb meg ’s máskép mint Jevével,
Fölverem a’ tündért apám’ fegyverével,
’S bár lenne tovább, mint gondolat mehet el,
Én elmegyek hozzá, ’s megjövök Jevével.
De tudom a’ tündér titkos gyüléseket,
Setét erdős völgyben tartják ők ezeket,
’S mert az ég nem szenved földi örömeket,
Ide járnak, földön töltvén az éjeket.
És te ravasz tündér bár légy Isten’ fia,
A’ haragos hadak’ Istenének fia,
Ki kell még kardomat karodnak állnia,
Aztán mehetsz bizvást szép Jevével haza.
És ha erősebb vagy földi fegyverekkel,
Bird a’ szép jutalmat boldogúl, békével;
De tudom, ha harczolsz földi fegyverekkel,
Mint villám a’ szirtet, csattogva verlek el.
’S bizony! fölkereslek éjfél’ kezdetére,
Hatalommal ütök rád és életedre,
Ezt esküszöm vitéz őseim’ nevére,
Esküszöm az erős hadak’ Istenére.”
A’ két sereg akkor öszvekeveredett,
Döngöre’ halálán nagyon keseredett;
De béke’ szavával egymáshoz érkezett,
Mert csak a’ két vezér, míg élt, ellenkezett.
’S most ezek betevék Döngörét sirjába,
Zászlót és ravatalt tevének halmára.*
Fából épített síremléket.
De Csaba fölmene Dalma’ hajlékába,
’S hogy megoldja őtet, közelít hozzája.
Aggott*
Meggyötört.
Dalma hallá már a’ bús híreket,Nem hagyja oldani a’ kötött kezeket,
Hagyd kötve, így szólott, oh Csaba e’ kezet,
Hogy Jeve elveszett, tán csak e’ vétkezett.
Mert Döngörét jókor innen ki nem tiltá,
Döngöre őt azért vadúl megfogatá,
Dárdáját Jevéhez halálosan sújtá,
’S míg te harczolsz vele, tündér szabadítá.
Azért nem ok nélkűl birja őt a’ tündér,
Mert kit nagy bajában halálos végzet ér,
Az már nem emberé; ha szabadulást kér,
’S nyer az égtől, ahhoz tartozik mint rabbér.
De te menj el a’ nagy Kármán’ kardvasával:
Az megbirkozhatik főbbek’ hatalmával
’S ha föltalálod őt, ’s rajta üthetsz avval,
Annyi mintha ember küzd ember’ fiával.
Azért, ha erősebb vagy, elejted őtet,
Ha ő erősebb lesz, ő ejt el tégedet.
De akkor nem látják szabadon e’ kezet,
’S gyászos lesz hirében a’ Dalma nevezet.”
Keservesen így szólt. Az ifjú’ nagy szive
Forrott és habozott, mint vad tenger’ vize,
Még is az öregnek utóján engede,
Kötözve hagyá őt, és más kardot veve.
Vevé nagy Kármánnak kardját paizs megül,
Hol meztelen hevert ragyogva egyedül,
Képek voltak metszve hátára kétfelül,
Irtóztatók: Csaba megborzadt ezektül.
Egy kisded, oroszlán és körmös sas között,
Esdeklő szép leány kötve két tűz között,
Egy bujdosó anya, kit fia üldözött,
De Hadúr tiltólag állt mindezek fölött.
Más részről ismét állt hadak’ nagy Istene,
Lábánál a’ sas és oroszlán pihene,
Anyja kezében ült a’ kisded, ’s nevete,
A’ rosz fiú égett, ’s a’ lány kért érette.
Ezek voltak Kármán’ kardjának képei.
Csaba nagy csattogva hüvelyébe veti,
Serényen süvegét és mentéjét veszi,
’S magát búcsút vévén Ragadóra*
Csaba eposzi hátaslova Ragadó. (VMÖM. 5. 324.)
veti.Ragadó, mint sólyom, könnyen járt alatta,
’S ő elment egyedűl veszélyes útjára,
Elment a’ titkos völgy’ borzasztó tájára,
Nem hallgatott holló ’s varjú károgásra.
Varjak, hollók mentek elejbe, mint vizár
Zúgván, és csevegvén; Csaba borzada bár,
Tovább ment, ’s hol balról áll magányos határ,
Ott röppent elejbe jövendölő madár.
Kétszer csattogatá szárnyát a’ ló előtt,
’S iszonyút visított habos feje fölött,
Harmadszor is úgy jött, ’s ment hogy érne felhőt,
De Csaba megbúsúlt, ’s nyillal utána lőtt.
Leesett a’ bús hír’ visító madara,
Rá a holló sereg nyomban lerobbana,
Marakodva mentek miatta egymásra,
Csaba ment, nevetvén madarak’ harczára.
De most erdőhöz ért: setét lett útában,
Lassú moraj hallott a’ völgy’ távolában,
Akadozott a’ ló félénk futásában;
De ura meghajtá ’s halada bizvábban.
’S most áldozott le a’ hevítő napvilág:
Rengett és suhogott a’ fákon minden ág,
’S mint ha két fergeteg vadan tengerre hág,
Egyszerre olly szörnyű lett a’ magányosság.
Bátrabb madarak is a’ tündér völgy felűl
Vijjogva szárnyaltak fias fészkeikbűl,
A’ nagy sas sem ült meg fia mellett belűl,
Fenn állt, ’s borzadozott kis ágon egyedűl.
De meg nem maradtak ott a’ többi vadak,
Sivó kölykeiket vivén, mint vert hadak,
Sűrű csörtetéssel messze elfutottak;
Olly szörnyű volt éjjel a’ tündérvölgyi lak.
Itt egy róka bajjal martalékát huzá;
Rajta ment a’ farkas, ’s vele megtapodá;
Itt a’ morgó medve kölykeit faldosá,
’S hurczolta egy helyről nagy bajjal máshová.
Csaba’ Ragadója remeg e’ nézéstűl,
De félnek a’ vadak Csaba’ fegyverétűl,
Kitérnek előle gyorsan mindenestűl:
Maga bátor a’ hős, ’s nem retteg semmitűl.
Jeve ’s Dalma őtet nem hagyják rettegni.
’S bár lenne akadály és baj százszor ennyi,
Mint megdőlt habokon a’ tenger’ Isteni,
Úgy át merne rajtok Csaba’ szive törni.
Most egy medvekölyket véletlen tiprata,
Nyöszörögve kiment szegénynek párája;
De két lábon állva jött a’ bőszült anya,
Csaba is megfordúlt dárdával hozzája.
Morgott a’ vad állat, setét szája’ poklát
Szörnyen nyitogatván, körmölni*
Szétkarmolni, széttépni.
ment Csabát;De Csaba rá hajtván serény Ragadóját,
Végig veré veszett torkában dárdáját.
Körűle ugrálva sivó medvekölykek
Megölt anyjok miatt bús pártot ütöttek;
De ők is Ragadó’ körme alá estek,
Csaba ment, dárdáján folyván a’ vércsepek.
’S alig ment, sziszegve jött a’ kígyó sereg:
Ez vékony testével könnyen tovább pereg.
Amaz karikába fonódva tekereg,
Sok, fejét emelvén, mozog rémítőleg.
Mind ezek köztt Csaba szerencsésen halad,
Elfutnak a’ kígyók, ’s bőrök hátra marad;
Setét lesz azonban, de Csaba csak halad,
’S most döbbenik szive, midőn maga marad.
„Magam vagyok tehát, így beszél magának,
’S a’ fene vadak is egyedűl hagyának?
De menjenek. Csaba elég lesz magának,
Elég viszálkodó Tündér’ hatalmának.
Vagy nem szép Jeve az, ki szenved e’ helyen?
És, micsoda ember, a’ ki értte megyen?
Én Csaba vagyok az, ’s inkább sírom legyen
Vad farkasok’ gyomra, mint Jeve szenvedjen.”
Így szólván Ragadót vén tölgyfához köté,
Véres nagy dárdáját mélyen földbe üté.
„Rohadj itt, úgy monda, dárdám! és senkié,
Vagy légy ismét hozzád visszatért uradé.”
Ezt mondván nagy Kármán’ kardjával elmene,
’S minden lépésével nagyobb lett ereje.
Alatta morogva föld is megrezzene,
A’ mint nagy erőben halada fölötte.
Mint felhő mentében naggyá nevekedik,
’S erejét bele folyt villámok nevelik,
Úgy Kármán’ vasától Csaba erősödik,
’S halálos csapásra karja nehezedik.
De most megállt a’ völgy’ sikamló partjánál;
Soha szem még szebbet nem láthatott annál:
Messze terjedt, mintha féltojást vizsgálnál,
Olly rendesen ’s szélén sűrű nagy tölgyes áll.
Közepén halom kél, virágos szép halom,
Egyedűl húsz öles Czedrus*
Cédrusfa (az örök élet szimbolikus növénye).
áll a’ halmon,Alatta kis patak folydogál szabadon,
’S zúgó habjaival terjed holt nyugalom.
Azonban fölkelnek az éjnek csillagi,
Őket bús orczával fényes hold vezeti,
Fák’ tetején ülnek a’ hegy’ szélvészei,
A’ legmagasbikat három sárkány üli.
Az ifjú néz ’s bámúl, ’s körül tovább megyen,
Hogy a’ völgybe könnyű menetele legyen,
’S im egyszerre zendűl a’ környék rémesen,
És minden kis forrás megindúl a’ hegyen.
Indúl ’s nevekedik bujdosó patakká,
Patakból dagadoz sebes áradattá,
’S hegy völgy ordít bele, a’ mint szakad alá,
Változván haragos féktelen csodává.
Csak alig tartja meg vitéz Csaba magát,
Mosván az áradat meredő bokáját,
Megáll még is, fölebb huzogatja lábát,
Látván tóvá lenni tündér völgy’ patakát.
Nem is tóvá, setét hullámos tengerré.
Vize tündérvölgyet csordultig betölté,
Félig állt vizéből a’ czedrus ég felé,
Sudaras szép fejét szellő még nem éré.
De most leröpült a’ sárkány két fiával
Az elállt viharok’ szörnyű hatalmával.
Alattok vad szélvész harczolt a’ hullámmal,
Ők fölül repültek hármas csattogással.
Zúgó fenekéről fölfordúlt az özön,
Eloltott minden fényt a’ magas ég-körön,
Hajlott és csikorgott a’ czedrus fa közön,
Setétség lett urrá ékes tündérvölgyön.
Setétség, rémarczú szülötte az éjnek,
Mellytől illy zavarban halandók rettegnek.
Megröppent a’ sas is fölötte fészkének,
’S csak alig parancsolt szive’ félelmének.
Háromszor kiterült fekete szárnyával,
Háromszor állt vissza anyai gondjával;
De bátran állt Csaba Kármán’ kardvasával,
Bátran hős szivének nagyobb hatalmával.
Csak bánatban égett ’s epedő várásban,
’S mintha a’ vad tengert széllel harczoltában
Megakarná inni hallatlan szomjában:
Olly nyugtalan vala körűle jártában.
De most fiaival félre tért a’ sárkány.
Morogva elállt a’ szélvész nagy fák’ ormán.
Kékes boltozattal látszott az ég tisztán,
’S hold, csillag kiderült gyönyörű határán.
Még a’ víz hánykodott nagyságos mozgással,
Lassan nagy hullámot forgatván hullámmal,
Végre csendessé lett ezüst ragyogással,
’S látszott a’ fa benne hosszú árnyékával.
Tiszta hab buggyant föl fának árnyékában,
Tenger’ szép leánya a’ hab’ tisztájában.
Fehérebb a’ habnál, és tisztább magában,
Följöve mosolygó ártatlanságában.
Ez előtt mélyen ült tenger’ fenekében,
Apja’ erejével országolván ott lenn.
Kis arany halait eteté jó kedvben,
’S úszó szörnyetegek játszottak körében.
Vízi borjak és a’ mélység’ órjás hala,
A’ harapós farkas ’s emberevő czapa
Együtt mulatoztak, szelídek általa,
’S szép lábai alá minden borúl vala.
Volt a’ nagy mélységben vizfalú tereme,
Kis csillag ragyogott fölűl közepette.
Körül a’ falakban szép csigák’ serege,
És gyöngyök villogtak gyönyörűségére.
De szabadon ’s tisztán állott a’ bal oldal.
Ott játszott a’ lányka tünő árnyékával,
Megérni kiváná ajkát ajakával,
Hasztalan! betelt az hideg víz’ habjával.
Ez most egy forrásnak akadván vizére,
Fölszökött mélységből a’ szép föld’ színére,
’S midőn itt szokatlan szemmel körülnéze,
Kevés lett az árvíz szilaj örömére.
Elindult, meg’ megállt vizet hasogatva
Ficzkándott, mint folyam’ legifjabbik hala,
Míg az új szépséghez lassanként szokhata,
Repesett, dobogott habos bal oldala.
Szabadság! nem tudott, de érzett tégedet.
Gyengéd ajaka, még nem mondta nevedet,
De midőn általad főbben emelkedett,
Örömében onta legelső könyeket.
Végre félijedve megállt a’ víz felett,
Hosszasabban nézte a’ földet és eget,
Megnézé közelebb a’ fa-körületet,
’S titkos új vágyódást magában érezett.
’S mintha kis kezei épen áldoznának,
Fölemelve tiszta vizet mutatának
A’ körűlálló fák’ rendes szép sorának,
Tiszta vizet az ég’ ezer csillagának.
Szűz fejét egy kissé fölvetvén így álla,
Mintha mondaná: „oh egek szép orczája,
’S eddig nem látott part’ gyönyörű sorfája,
Üdvözlek én, tenger’ kék szemű leánya!”
’S szomorú lön, midőn a’ mennyek’ csillagi
Nem jövének hozzá fényökkel játszani,
Midőn láta mindent mozdulatlan állni,
Vissza kezdett ismét öröme szállani.
De most kitért lassan az özön’ szélére,
’S maga nem vigyázván, ’s tartván semmijére,
Önként bomlott haja gyenge szemérmére,
’S végső fodraival lábszárához ére.
Ott megállt egyedűl a’ vizes part’ élén,
Csiklandó talpait lágy füvek emelvén,
Csaba háborodott e’ látás’ szépségén,
Tiltott gondolaton szive megdöbbenvén.
De maga így szólott büszke nagyságához:
„Valljon mi az a’ mi engem e’ helyre hoz?
Az-e, hogy valamint tündér halandóhoz,
Úgy nyúljak magam is tündér szép leányhoz?
Bizony! akkor engem’ méltán kinevetnek,
Kiknél dicsekedtem, a’ bátor seregek.
Akkor lever átka hadak’ Istenének,
’S kikre megesküttem ősim’ nagy nevének.
Akkor ősz Dalmának kötve marad keze. –
Vagy e’ kísértettől szaladnom kellene?
Nem! nem! ez segítsen, illy szépséggel tele,
Nem állhat e’ tündér kértemnek ellene.”
Illyen gondolattal közelít hozzája,
De a’ megijedt lány remegve hátrála.
Csaba szólt: „oh tenger’ kék szemű leánya!
Ne fuss, nem vagyok én fellegek sárkánya.
Csaba, hős Bendegúz’ vitéz fia vagyok,
Fájdalmam és lelkem’ gyötrelmei nagyok.
Lánykámat ölelik orzó tündér karok,
Mondd meg égi szépség! rájok hol találok?”
Megállt a’ kis leány Csaba’ szép szavára,
Közelebbről nézvén kedves orczájára,
Örült, hogy rá talált termete’ mására,
Örült a’ hangnak, de hang nem jött ajkára.
Oda ment és égő szemét megpillantá,
Ajkát ajakával egybe hasonlítá,
’S midőn az első csók vált kis csattanássá,
Vigada, és a’ hőst magához szorítá.
Égett, fagyott a’ hős, mint hegyi nagy szálfa,
Mikor vad tengernek fergetege rázza,
Megrázkodott egész teste’ alkotmánya,
’S visszatért előbbi kemény nagyságára.
„Mit akarsz te velem incselkedő leány?
Igy szóla „szépséged veszedelmes csalt hány,
Nem felelsz, kérdésem előtted csak hitvány,
De magadhoz vonzasz félre csalogatván.
Felelj, vagy menj tova” és a’ bús leányka
Visszarezzent Csaba’ ijesztő szavára,
Most jött legelőször jajszó ajakára,
Elment, ’s bus habokat öltözék magára.
Csaba későn báná, hogy keményen beszélt,
De jött a’ sárkány, most hozván égfelhőjét,
Beborítá avval tündérvölgy’ tetejét,
’S lobogni engedé a’ villám erejét.
Lassú mormolással a’ víz elenyészett,
De benn nagy zúgással tündér gyülekezet
Kezdődött: egy nyilás volt, melly bévezetett,
Máshol szörnyen feküdt köd ’s villám őrizet.
Szélről a’ fák mellett egy villám futkosott,
Szakadatlan körülhordoza vad lángot.
Sok közepett gyorsan ’s szabadon kígyódzott,
’S tündérvölgy fölébe égő tetőt húzott.
Délről volt a’ nyilás veres boltozattal,
Ott állt a’ sárkány két tarajos fiával;
De most a’ vén maga fölment vad haraggal,
Hogy megharczoljon a’ felhők’ madarával;
Mert élő állatot nem szenvedett körűl. –
Csaba e’ látásra gyorsan útra pördűl;
Előle fut egy a’ sárkányfiak közűl,
A’ másik vasától ketté vágva eldűl.
A’ vén sárkány megjő szomorú sivásra,
’S látván, hogy az egyik futva tovább álla,
Iszonyú mérgében rá hágdos nyakára,
’S ezt is megeszi a’ másiknak torára.
De Csaba már benn van a’ kék kapu alatt,
Bánatlanúl tovább nagy erőben halad,
Még is kissé megáll a’ vízkapu alatt,
’S fagyosan fut lelkén rémítő gondolat.
A’ vízkapu hosszan magas boltozattal,
Mint kemény márványból faragott sima fal,
Állt legvégűl ’s benne emberevő nagy hal
Látszott heverni a’ szörnyek’ táborával.
Ott megállt az ifjú és már megmocczana
A’ háborgó tenger’ rettenetes hala,
De a’ kék szemű lány elejébe álla,
’S Csaba’ menésének szabad nyilást hagya.
Néma köszönettel nézett rá hős Csaba.
De az magát búsan elrejté a’ habba,
Mintha mondaná: „oh kemény ember’ fia!
A’ kék szemű leány nem lát téged soha.”
’S az ifju tovább ment a’ vízkapu alúl.
Zúgott a’ belső völgy tündérek’ zajátúl.
Ifjú kis csemeték keltek föld’ porábúl,
Ezek között jártak bujdosván párostúl.
Kiki foglalatos maga’ örömével,
Nem vigyáz, társával szomszéda mit mível.
Széltében az ifjú fáknak levelivel
Takarja titkait, ’s rá víg dalt énekel.
Benn az ékes völgynek dombos közepében,
A’ magas czedrusnak virágos tövében
Hét szivárvány vagyon egyesűlt szépségben,
Kisebbedvén mindég befelé estében.
A’ legbelső alatt szép lányka üldögel,
Kit egy magas tündér hizelkedve ölel,
’S mert ébren nem bírhat tiszta hűségével,
Csábító csókokkal bájosan altat el.
Most a’ lányka’ feje álmosan nehezűl,
Termete hanyatlik gond és erő nélkűl,
Csaba irtózik és lángol e’ nézéstűl;
Feje zúg ’s szemében szikrázó harag űl.
Ha láttál éjfélben tüzes kísértetet,
Oroszlánt, kit vadász vassal megvérezett,
Vagy villámmal járó halálos felleget,
Csak úgy képzeled e’ szörnyű tekintetet.
Párduczként fölszökött a’ domb’ tetejére,
Lelöké a’ tündért négy öl messzeségre,
„Ébredj!” monda, Jevét emelvén kezére:
„Ébredj, és mondj áldást Csaba’ fegyverére.”
A’ lányka (Jeve volt) sohajtva ébrede,
Látott ’s szemeinek csak alig hihete;
De szabadabb lett a’ tündér’ lélekzete,
Ordított, ’s az egész völgy ordított vele.
’S most mint sebes árvíz mind összezavarva
Jöttek, riadoztak Csabának rohanva.
Csaba széllel vágott „vissza! tündér vissza!”
Kiáltván kardjával téres nagy kört huza.
A’ tündérek visszahökkenve megálltak,
Erejét érezvén Kármán’ kardvasának,
Csaba neki csap az ingó czedrusfának,
És a’ czedrus enged döntő csapásának.
Csikorogva kidől tövéből a’ völgybe,
’S végig nagyot zuhan tündérek’ fejére;
Fut a’ hét szivárvány magas ég’ szinére,
Halovány setétség borúlván helyére.
Maga áll közepén mint uralkodó sas,
A’ rettentő ifjú ’s kezében a’ kardvas,
Három kört húz benn, és oda ül siralmas
Képpel a’ lány: szeme Csabán csak gyászt olvas.
De bízik az ’s büszkén, boszúsan így beszél:
„Ide hát a’ kiben nemes bátorság él,
Ide hágjon körbe, itt villog a’ vas él,
Ne féljen harczolni ha orozni nem fél.
De bár jőjetek el, a’ kik ide fértek,
Jőjetek mindnyájan csalfa tündér kölykek!
Azért vannak velem varázsos fegyverek,
Hogy avval szépemért véres boszút vegyek.”
Rá zúgott ezt hallván a’ nagy gyülekezet,
hogy összeszaggassa, neki törekedett.
A’ nap’ fia rájok nyújtott tiltó kezet,
Ő ment, a’ többi nép mind visszalépdesett.
Ő pedig szólt: „ társak félre most e’ helyről!
Senki ne reméljen csepet is véréből,
Magamnak is kevés az egy illy emberből;
Félre hát ti társak, félre most e’ helyről!...
’S ki vagy te vakmerő szegény föld’ gyermeke!
Ki a’ napfiára gyilkos kezet vete?
Szerencsétlen anya ki téged visele,
Szeme hasztalanúl sírással lesz tele.
De hogy tudd meg: miért érdemelsz inséget,
Jeve, kit említél nem illet már téged,
Döngöre’ dárdáján halálos ítélet
Jött rá; én tartám meg ’s úgy nem ére véget.
Tied-e hát? nem az, tied csak halála.
Sirathatod, éjet virrogathatsz nála.
De jőj, lásd vadságod neked mit használa,
tudom kínná leszen minden hajad’ szála.
Álmot vetek a’ szép Jevére örökűl,
Téged sebbe rakva itt hagylak egyedűl,
’S Jeve még is egykor kezeimbe kerűl,
Oda, hol csillagom áll hév napon fölűl.”
De Csaba is erre hirtelen felele:
„Nemes tündér! bár vagy hatalommal tele,
Megállj ’s megálljatok ti tündérek vele!
Halljátok, engem is vétek vezérel-e?
Vagy inkább vitézi kötelesség hozott,
’S természet melly erős érzéssel alkotott;
Tegyetek magatok ebből igazságot,
Én ellenségemmel kiállom a’ harczot.
Azt mondja: a’ lánynak enyím csak halála,
Sírhatok, éjeket virraszthatok nála.
Hol volt hát, hogy végső csókot adnék rája,
’S tennék fejér zászlót hűlt kedves hamvára?
Nem láttam, szép vérét nem látták szemeim,
Nem érzették hűlő orczáját kezeim,
De hogy élve ment föl, még látták szemeim,
’S kiestek kezemből véres fegyvereim.
Pedig inkább halva fekügyék sírjába,
Mint éltemben dőljön idegen’ karjába.
’S ha valaki akkor lelket önt hamvába,
Legyen övé, mert van hozzá igazsága.
Vagy minek beszélek idő’ vesztésére?
Tündér! tied a’ lány ha engem versz földre,
Ezt esküttem erős hadak’ Istenére:
Enyim, ha én győzök szivem’ örömére.”
Így szólt, ’s a’ nagy tündér a’ körbe*
A küzdőtérre.
robbana,Jobbjában az aczél fennyen megvillana,
’S mintha nehéz mennykő egekből szállana,
Lépésétől a’ föld nagyokat dobbana.
De Csaba sem nézé rohantát csendesen,
Mint megeredt nagy kő melly lefut a’ hegyen,
Úgy ment rá erővel ’s boszúval teljesen,
Végig mérvén kardját a’ tündér gyermeken.
Az pedig erősebb földnek hatalmánál,
Dühödötten szörnyű képpel előtte áll;
De vész tündérsége Kármán’ kardvasánál,
’S minden diadalma vitézségére száll.
Harczol, tüzesedik kezében a’ fegyver,
’S mint lobogó villám haragos szikrát ver,
Szeme ijesztőleg lángot és vért kever,
’S Csaba megsikamlik erejétől kétszer.
Harmadszor vág ismét homlokúl Csabára,
Visszaugrik az a’ körnek határára;
De rettentőbb leszen arcza’ borulása,
Öldöklőbb kezében kardja’ suhogása.
Mint széltől hajtott fa vadon erejében
Visszahajol ismét szélnek ellenében;
Úgy fordult meg napnak fiára fenébben*
Még vadabbul.
Az elbúsult Csaba égő szégyenében.
’S most harczoltak elszánt kétes szerencsére;
Alattok a’ kis domb fél ölre süllyede,
Ingott a’ két vívó’ rettenetes feje;
Vasaik csöngöttek ’s hagzott az éj bele.
Most terűlt az éjfél’ rémséges fátyola,
Csattogott a’ sárkány ’s menést parancsola.
Csabától, mint szirtek’ leszakadó fala,
Úgy hullott az ütés forró nap’ fiára.
És az hanyatt dőlvén nagy hosszan elterűlt,
Alatta terhétől a’ völgy is megrendűlt;
De csak hamar sebes sárkányon elrepűlt,
’S az egész sokaság magas egekbe tűnt.
Maga maradt a’ hős ’s Dalma’ szép leánya;
De szemét a’ tündér’ gonosz álma nyomja.
Nem késik az ifjú, veszi karjaiba,
’S megy hol le van ütve lovánál dárdája.
Lovát nagy bajosan csak gyalog vezeti,
’S szép terhét ölében apolgatván*
Óvva, vigyázva (ápolgatván).
viszi,Túl az erdőn puha gyöpre lefekteti,
De keblét fogyasztó fájdalom emeli.
Hasztalan öleli a’ lányt ép karjával,
Hasztalan füröszti ajakát csókokkal,
Hasztalan szól hozzá szerelem’ szavával,
Siket füleinél minden szózat elhal.
Nem nyughatik, Jevét fölveszi nyergébe,
’S tüzesen szorítván zajló kebelébe,
Mintha egyenesen sírba menne vele,
Olly búsúlttá leve arczát gyász festvén be.
’S úgy megyen Ragadón süllyedt gondolattal,
Versent siránkozván harmatos hajnallal;
De alszik a’ szép lány ’s szél lebeg hajával,
Hasztalanúl az is, nem birhat álmával.
Haza ér az ifjú Jevével jó korán,
Szomoruan zörget Dalmának ajtaján,
Belép: ölében az elragadott leány,
De csendes és néma ’s mint árnyék halovány.
Még is nem vesz gyanút az ősz ezt néztében,
Megoldatja kezét első örömében,
’S íme érzés gerjed a’ lány’ tetemében,
Fölkél nagy vidáman ifju kellemében.
És köszön hivének, köszön ősz apjának,
Megeresztvén szavát édes ajakának,
’S a’ mi szépet ég föld összefoghatnának,
Mind együtt mosolyog hajnalán arczának.
Mint álom elröpül a’ bús emlékezet,
Vigad Dalma’s a’ két hadi felekezet;
De csak maga örül sok harczot szenvedett
Fia Bendegúznak birván a’ szűz kezet.
Örül és öröme nagyobb a’ világnál,
Mélyebb és magasabb tengernél és napnál,
Tüzesebb, ragadóbb lángnál, áradatnál,
Teljesb és hatalmasb minden gondolatnál.
’S örül vele a’ szűz, Dalma’ szép leánya;
De ti lánykák most ne menjetek hozzája.
Nincsen az életnek több illy pillantása,
Rövid; de századnál drágább birhatása.
Vörösmarty.
