Horva.*Egyedi névalkotás a valószínűleg Anonymus krónikájában (Gesta Hungarorum, 1200 k.) talált horka méltóságnévből. (VMÖM. 7. 560.)
Mint mennek öldöklő hadak
Nyugott fenyérek’ halmain,
*Fenyőerdőktől borított magaslatokon. (VMÖM. 7. 560.)
Úgy mentek által lelkemen
Az éj’ setétes álmai.
Oh Csilla! nem volnál te itt,
Szűz, égszemű leánya Kendinek?
*Egyedi névalkotás a valószínűleg Anonymus krónikájában talált kende méltóságnévből. (VMÖM. 7. 561.)
Hazudtak-e álmim nekem,
Vagy már valólag nem vagy itt?
Hallgass el akkor csalogány!
Ne zengj siralmas éneket,
Tud Horva is siralmas éneket;
Mert Kendi’ gyöngye nincsen itt:
Szigetbe kelt a’ tengerek’ fiához.
Ki lép a’ völgyből itt elém?
Nem Csilla, a’ ki bujdosik? –
Ő az! de bú van arczain,
’S kisírt szemében fájdalom.
Oh égszemű leánya Kendinek!
Miért vagyon bú arczodon,
’S kisírt szemedben fájdalom?
Csilla.
Ne kérdd az árvát oh vitéz!
Nem Kendi’ lánya Csilla már.
Kendit bilincsen őrzeti
Sziklás üregben Zádorág.
Horva.
Haljon meg értte Zádorág!
Csilla.
Hatalmas ő; nem retteg senkitől.
Horva.
Ha Horva ott lesz, nem hatalmas ő:
Ledől, mint a’ hegy’ tölgyei.
Sebet furok be két szemén,
’S lelkét halálba burkolom.
Setét lesz a’ dél’ fénye is neki,
’S rabolni nem nyújt több kezet.
Csilla.
Ah akkor is még gyász borít.
Gyámolt, a’ kedves jó anyát
Elvitte messze Szármaszeg’ lakója,
Ádáz Korondár vitte el.
Horva.
Korondár! a’ kit álmaim mutattak?
Korondár is haljon meg! hajnalát
Ne lássa többé tengerén.
Úgy veszszen el, mint a’ tüzes hajó.
Veszszen, mint a’ ki benne ég.
Csilla.
Bátyámat, melly dicső volt, ösmeréd,
’S oh mint szerettem őtet én,
Azt is Korondár vitte el.
Horva.
Nehéz ’s nagy a’ te bánatod,
Dicső leánya Kendinek!
Árván maradtál, mint a’ téli fa,
Mint a’ tetőkön nőtt virág.
De veszszen a’ gyalázat’ gyermeke.
’S ti hírben élők! keljetek,
Haragban és erőben keljetek.
Csattogva menjünk, mint a’ vad sasok,
Villogva, mint a’ felhők’ tűzfia:
Fölverjük a’ sziklák’ urát
Hazája’ zordon tájain.
Föl a’ hullámok’ bérczi köztt
Ádáz Korondár’ lakhelyét.
Csilla.
Oh érted volna az nap’ alkonyat.
Bús hollószárnyon jött az el,
’S mint egy halálos fergeteg,
Zúgott ködében a’ veszély.
Aluttak a’ vitézek Kendivel
Hosszú vadászat’ terhitől,
’S én játszva késtem a’ tetőn,
Midőn az alkonya rám borúlt.
Eljött azonban Zádorág,
Kötözve vitte Kendit: öccse is
Ádáz Korondár jött vele,
’S kötözve vitte Tengemért,
’S a’ bús anyának gyenge karjait.
Láttam vitorlás műszerét,
*Alkotmányát, szerkezetét.
Mint a’ halálmadár, repűlt
Setéten a’ setét habok fölött,
’S recsegtek a’ nagy árboczok.
Nem mertem a’ haboknak mondani:
Nyeljétek őt el oh habok!
Mert rajtok ingott Gyámol is
Nem mertem a’ szirtnek kiáltani:
Törd össze oh szirt! műszerét,
Okádj rá gyilkoló tüzet;
Mert ott volt rajta Tengemér.
Üresnek leltem a’ lakot,
Oh hős! és hozzád bujdosám,
Hogy lássad Csilla’ könnyeit,
’S az elhagyottat el ne hagyd.
Horva.
Vigasztalódjál gyenge szív:
Még visszatér öröm-korod.
Szemedben lelked’ szép egét
Ne háborítsa földi vész.
Ím Horva fölkél pártodon,
’S egész világgal szembe szállni kész.
csupor a’ haddal.
Hallottuk, Horva! pajzsodat,
’S kardot ragadtunk és nyilat.
Hallottuk a’ lány’ bús szavát,
’S szivünkben fölkelt a’ harag.
Oh mondd, vezérek’ nemzete!
Te mint a’ felhők’ tűzfia,
Mink, mint a’ csattogó sasok,
Menjünk-e Zádorág felé,
Menjünk-e Szármaszeg felé
Ádáz Korondárt rontani?
Horva.
Hallottad égszemű leány!
Merész Csupornak szózatát?
Dörgő, halálos szózat az,
Mint a’ nehézkes fellegé, –
Szeretlek, mint szemfényemet,
Mint a’ verőfény a’ tetőt,
De, ah mosolygó ajkidat
Szép Csilla! rejtsd el addig is,
Míg harczaimból megjövök.
Hídd el Homonna’ lányait,
’S a’ parton várj meg engemet.
Zászlót lobogtat majd kezem,
Fehéret mint a’ téli domb,
Mint a’ te kebled’ halmai.
Most lóra bajnok! Zádorág
Felé villogjon kardotok.
Zádor’ sziklái döngjenek,
Hogy hallja ’s dőljön a’ gonosz. (elrohannak)
Csilla.
Vihar megy Zádorvár felé:
Éjfél ’s halál leng szárnyain.
A’ hős elhagyja a’ vihart,
’S előtte nyargal messzire.
Hová rohantál bajnokom?
Ah eltünt, mint a’ szél’ fia,
Mint a’ magasba költ madár.
Eredjetek Homonna’ lányai!
Fölverni a’ hegyek’ vadát.
Nyugtát ne lelje az sehol,
Mint Csilla nyugtát nem leli.
Majd megjön egy hős Kendivel,
’S őz borjat lát a’ tűz fölött.
Én a’ kézíjat nem vonom,
Megűlök ott a’ hegy fokán
Sirással nézvén dél felé;
Ah a’ szép zászló dél felől
Nem fog lobogni még soká. (el)
zádorvár.
Hábador.
Meghozta Kendit Zádorág,
’S bilincsen őrzi gondosan,
Míg a’ szépségnek bájival
Atyját megváltja a’ leány.
Ha jó vagy lányka! oh siess
Atyád’ bilincsét oldani.
Én régi jámbor énekes
Hangzó Meótis’
*Azovi-tenger (Meotisz); Kézai Simon krónikájában (Gesta [Hunnorum et] Hungarorum, 1282-1285 között) Hunor és Magor a meotiszi ingoványban barangolva házasodtak meg, s váltak a magyarok és hunok (mondabéli) ősapjaivá.
partiról
Eljöttem Zádorág felé
Boldog menyekzőt dallani.
Zádor nevelt föl engemet,
Fiát hír nélkűl hagyjam-e?
Oh üdvözöllek Zádorág!
Üdvözlek téged gyenge szűz
Csendes Homonna’ völgyiből!
Úgy jöj, mint a’ szép esti dal
Könnyű fuvalmak’ árjain,
Mint a’ virágok’ hajnala
Melly harmatozva száll alá,
’S bimbót nyit a’ kis ágakon.
Ki nem hallotta Hábadort
Bor köztt hevülten dallani?
Harczot, szerelmet dallok én
Hangzó Meótis’ partjain.
Dalt mondtam a’ hab’ lányinak,
Dalt a’ vadásznak halmain;
Azok kibuktak nyájasan,
Ez elszalasztá a’ vadat,
És andalodva hallgatott.
Fölötte megfeledkezett
Az ifju sólyom szárnyiról,
’S leszálla dalszót hallani.
De zengett a’ vad szirtfok is,
Zengettek a’ hegy’ bérczei,
’S meghajlott rajtok a’ cserág.
Ki nem hallotta Hábadort
Bor köztt hevülten dallani?
Harczot, szerelmet dallok én
Hangzó Meótis’ partjain.
horva, csupor a’ haddal.
Csupor.
Haragnak napja jő reád,
Kelj tornyozott sziklák’
*Vártornyos sziklák (VMÖM. 7. 561).
ura!
Kelj, vagy rád döntjük a’ falat,
Rád dönti Horva a’ halált.
Hábador.
Mint partüregnek szélein
Az életoltó fegyverek’ kovácsa,
Ki zörget Zádor’ ajtaján?
Csupor.
Sziklák’ lakója! ébredezz,
Eljöttünk víni Kendiért.
Itt vár rád Horva’ vas keze,
’S kapudnak zárát tördeli.
Hábador.
Veszélyek’ rabja! menj tova,
Ne verd föl a’ sziklák urát.
Itt nem virágok termenek.
Kardvas virágzik és nyilak,
’S keserű gyümölcsök, a’ halál,
Oh Horva! ha kedves életed,
Ne verd föl a’ sziklák’ urát,
Menj boldogítóbb ég alá
Csendes Homonna’ völgyibe.
Horva.
Hah eltemetlek gyáva szív!
Le onnan a’ sziklák tetőiről!
Ragadjátok le bajnokim,
’S torkába dárdát tömjetek.
Hábador.
Oh vég veszélyem’ nappala!
Kelj, kelj föl alvó Zádorág!
Vad képü ádáz férjfiak
Jöttek temetni Hábadort.
Zádorág.
Ki jő Homonna’ völgyiből
Nyugalmam’ álmát bontani?
Menj viszsza bajnok jövevény!
Míg Zádorágnak fegyvere
Halál’ fiává nem teszen.
Horva.
Ijeszd így a’ nyögő galamb’ fiát,
Vagy a’ futamló őzekét.
Horvának dárdával felelj,
Csak dárda’ hangját érti ő.
Kendit boszulni jöttem én,
Vagy veszsz, vagy Kendit add elő.
Zádorág.
Kendit mi haszna kérdezed?
Mély szirtüregben fekszik ő.
Nem látogatja napvilág,
Fülét nem éri semmi hang.
De a’ setétség ott lakik vele,
És a’ setétség fajzati.
Denevérek, és bagolyfiúk
Borzasztó rémi szárnyakon
Lengnek körűle gyászosan,
’S a’ kormos éjfélt őrizik.
Nem tudja ő, hogy a’ hajnal hasad,
Hogy fénye játszik a’ tetőn.
Gyors sólyma gyakran erre csap,
’S éjében ő nem tudja azt.
De majd ha hallja kínjait
Az égszemű leány,
Eljő Homonna’ völgyiből,
’S kiváltja éltét bájain.
Akkor vigadjunk Horva majd,
Majd akkor! addig nem lehet,
Szellő sem éri addig őt,
’S te Horva immár kelj tova.
Horva.
Tovább Horvának semmi sincs:
Itt éri végét a’ világ. –
De már elég szó harsogott.
Te, a’ ki e’ sziklát lakod,
Gyalázat’ dölfös gyermeke!
Tudd Csilla nem jő Kendiért:
Én jöttem értte ’s a’ halál.
Zádorág.
Hát ketten? hah azt kedvelem,
Hogy a’ halál is eljöve.
Én majd ált adlak itt neki,
Hogy őseidhez rántson el,
’S egyen meg a’ rút föld alatt.
Horva.
Mikor látok hát készülést,
Te bő beszédek’ bajnoka?
Zádorág.
Nem kell a’ hősnek készület,
Ha kard világol oldalán.
Ne várd, míg pajzsom érkezik,
Míg a’ halálos dárda kél;
Itt, itt van a’ kard, nyugtalan.
Nyeld el, ha kéred harczomat.
Hábador.
Oh harczok’ napja eljövél!
Üdvözlöm jöttödet,
Mint vad madár az égi háborút,
Mint zúgó tenger a’ vihart.
Láttátok a’ ködök fölött
Az erdők’ fáját ingani?
Úgy ing közelgő Zádorág’
Fején ijesztő tolluja.
Csupor.
Nem látod a’ tollat lehullani?
Horvának karja törte le.
Fenn jár csapása, ’s hírtelen
Mint gyilkoló ölyv, száll alá.
Hábador.
Nem retteg attól Zádorág,
Előbbre törtet győztösen.
Peng Horva’ súlyos fegyvere,
És messze hullnak rongyai.
Szedjétek össze rongyait
Gyászos Homonna’ gyermeki.
Csupor.
Nem látod fondor énekes!
Sápadni a’ sziklák’ urát?
Így sárgul őszkor a’ levél,
’S ha szellő éri, földre hull. –
De melly csapás ez! hangosan
Kipendűl Horva’ fegyvere.
Hová lett kardod oh vezér?
Fuss el, ne várd meg a’ halált.
Hábador.
Szép a’ csatában Zádorág,
’S erős, mint a’ nagy vártető
Sziklás vadonnak ormain.
De Horva felleg, mellyet a’
Szelek’ játéka messze hajt,
Melly gőzzé olvad a’ napon.
Csupor.
Nem! a’ hős még nem csügged el.
Mint a’ nyomott ág, újolag
’S hatalmasabban kél elő.
Buzgányt ragad most kard helyett.
Tört kardja messze penge le;
De a’ nagy vasgomb nem törik,
Emészti ellensége’ tagjait,
Mint nagy fejű vad a’ juhot,
Mint hulló szirt a’ sík jeget.
Hábador.
Hová hanyatlol Zádorág?
Ah hát én gyászra jöttem el!
Csupor.
Im Horva sujt, és tántorog
A’ sziklavári durva hős.
Hábador.
Jaj! agg fejednek Hábador.
Csupor.
És ismét sujt, és Zádorág,
Mint puszta csarnok a’ hegyen,
Mint tornyos szikla összedől.
Dicsőség égjen éleden
Oh Horva’ győztös fegyvere!
Horva.
Ledőlt a’ dölfös Zádorág.
Nyissátok Kendi’ zárait.
Az, a’ ki őtet üdözé,
Temetetlen itt hadd veszszen el,
’S ne lelje sírját gyermeke. –
Ti kik várában voltatok
Fegyverre termett férjfiak!
Velem ledulni jőtök el
Ádáz Korondár’ lakhelyét.
Kendi vezettettik.
Ki hoz ki éjjelemből engemet?
Kinek karjára dől kezem?
Oh éjfél fekszik e’ szemen,
Éjfélnek árnya lelkemen.
Ti jőtök hozzám gyilkosok?
Oh Gyámol, Csilla, Tengemér
Vesztemhez el ne jőjetek.
Bús árnyam éjjel megkeres
A’ puszta dombok’ ormain.
Horva.
Haj gyásznak napja! hős öreg
Igy kell-e látnom képedet?
Setét az, mint viharban a’ tetők,
Mint a’ tengerzaj’ éjjele.
Por űli tisztes fürtödet,
És a’ pók végig szőtte arczidon
Féreg-vadászó szálait.
Hajolj karomra apja kedvesemnek!
Én Horva jöttem értted el.
Szabaddá lettél általam,
’S halál’ fiává Zádorág.
Kendi.
Halál’ fiává Zádorág?
Oh én nem látom vérzeni.
De bár sebéből tenger folyjon el,
Én többé meg nem látom azt.
Hol vannak Csilla, Tengemér?
Hol késik Gyámol sorsosom
Elhűlt ölembe omlani?
Horva.
Nyugtasd meg égő lelkedet.
Én Szármaszegbe elmegyek
Megvíni Gyámolt, Tengemért,
’S Csillát Homonna’ völgyiben
Épen találják karjaid.
Kendi.
’S csak őt találják karjaim?
Haj! késő vendég a’ halál.
Nem jött el érttem, míg erős
Dárdával vártam a’ csatán.
Kikerülte izmos ifjuságomat,
’S remegve tért el más felé.
Akkor gunyolva híttam őt;
Most éji tolvajként jön el,
’S kilopja fájó lelkemet.
De menj el Horva! menj dicsőn
A’ hír’ ’s szerencse’ szárnyain.
Kedvezzen ég, föld ’s a’ habok,
Szelek ne bántsák útadat.
Erőd legyen, mint a’ duló sasé,
Mint a’ megindult tengeré.
Engem Homonna’ völgyibe
Vezessetek le bajnokim.
Én ott találok nyughelyet.
Oh Csilla, kedves magzatom!
Ott fogsz te űlni síromon.
Majd kérdik a’ bércz’ ifjai:
Kit gyászol a’ szép bús leány?
Kiért omolnak könnyei?
„Nem egy szép ifju bajnokért,
Nem a’ lehullott kedvesért,
De a’ megaggott Kendiért,
Érette folynak könnyeim.”
Horva.
Oh a’ szép könnyek sírodon
Nem fognak folyni még soká!
Menj jobb reménnyel és pihenj
Szép Csilla’ karján addig is,
Míg harczaimból megjövök.
Mondd meg, ha kérdez a’ leány:
Hogy Horva elment messzire
Széllel habokkal küzdeni.
De Horva’ életének a’
Szél és hab nem fog ártani,
Csak Csilla hozzá hű legyen:
Kerülje a’ hegyek’ vadát
A’ puszta bérczek’ ifjait. –
Ki retteg a’ csaták’ zugásitól?
Ki a’ halálnak mérgitől?
Nem! Horva attól nem remeg,
Csak tőled Csilla, haj! nagyon
Tőled ’s bajodtól retteg ő. –
De talpra bajnok! zengjen a’
Kürtnek, paizsnak ércz szava.
Tengerre keljen a’ ki hős,
Tengerre híja Horva őt.
Hábador.
Ah mind ezek köztt csak magad
Vesznél-e könnyezetlen Zádorág?
’S én, a’ ki nászra jöttem el,
Holtodnál némán álljak-e?
Oh jajdúlj kobzom! zúgjatok
Ti puszta várnak bérczei!
Itt fekszik halva Zádorág,
’S a’ hírnek napja sírba száll.
Zendűljetek meg völgyek és hegyek!
Te is szélvész! ordítsd el messzire:
Hogy Zádorágnak sírja nyílt,
’S a’ hirnek napját elnyeli.
Horva.
Ki az, ki a’ szégyen’ fiának is
Dicsérő sírdalt énekel?
’S a’ szélvészt, völgyet és hegyet
Gonosz nevével zengeti?
Ki az? Csupor menj verd el őt,
Törd össze bűnös hangszerét,
És a’ tengerbe szórd tova.
Most el vitézek! fenn lobog
Szárnyas vitorlánk árboczán.
El a’ szigetbe! a’ ki hős,
Kövesse Horvát fegyvere. (el)
Hábador.
Kergessen a’ halálnak ostora
Kevélység’ rabja tégedet,
Dühös szélvészek űzzenek,
’S ne hagyják érni révedet.
Ugassanak meg a’ szirt öblei,
’S midőn előlök futva fut hajód,
A’ csillagok ne hintsenek sugárt.
De égj meg, égjen alattad a’ hab is,
Hogy el ne oltsa lángodat. –
Gyalázat! a’ vén Hábadort
Ki fogja megbecsűlni még?
Átok, halál, átok, halál reád
Te átkozottak’ gyermeke!
Hol zengjen még ezentul énekem,
Ha itt nem, itt e’ gyászhelyen? –
De meg van. Itt egy elveszett
Kézíj hever, ’s hurján szárnyas nyila,
Elhagyva, mint a’ sánta vad,
Megvetve, mint te Hábador.
Hah! ez legyen most lantom, ez
Kísérje bánatomnak hangjait.
Nem harczot és szerelmet dallok én.
Nem! a’ halálnak mondok éneket,
Szörnyűt, hogy hangja sírokat repeszszen,
’S az élet’ kedvét porba ássa el.
Homonna! te meg fogsz engem hallani.
Még csendesek fenyéred, völgyeid;
De megpendítem bennök húromat,
’S kieresztem a’ haragnak mennykövét,
Hogy elmenjen ’s megüsse tölgyedet,
Azt a’ büszkét, ki híremben megölt.
Hah! majd esésétől fog zengeni
A’ csendnek völgye, ’s széltiben
Viharrá gyülnek benne a’ jajok,
’S égő folyammá könnyeik.
homonna’ völgye.
Csilla.
A’ puszta tenger’ szélein
Meddig fog járni Csilla még,
Meddig fog járni hasztalan?
Ím én itt töltöm a’ napot,
Itt töltöm a’ nap’ alkonyát,
’S a’ hajnal ébren ott talál
Korán benézve dombomon.
De ah szép zászlót dél felől
Nem lát lobogni még szemem.
Ki, oh ki mondja meg nekem
E’ szél’ hazája merre van?
Nem hajt-e hozzám or hajót,
Nem űz-e tőlem vártat el?
Te tétovázó lenge szél!
Honnan repűlsz, örűlhet-e
Vagy sírjon a’ lány jöttödön?
Hábador.
Csend’ völgye! itt mosolygsz tehát,
’S öledbe vetted Hábadort?
Eztán a’ sírnak völgye légy, ’s neved
Az éjnek útazónak rettenet.
Teremj halált és bánatot.
Ím én aratni jöttem el,
Aratni bánatot ’s halált.
’S ha e’ vég munkám elkelend,
Nyugonni száll rá agg fejem. –
(Csillát meglátván)
Ah szép virágszál! téged is
Halálos sarló metsz-e le?
Te messze néző barna lány
Szélvítta fürtöd’ árnyiban,
El, elborít-e téged is
Eskütt boszúmnak fellege?
De úgy van: Zádor’ háza dőlt,
Most Kendi’ háza dőljön el,
’S a’ szélveszek, villámok, záporok
Csattogva hordják ormodon,
Süvöltve zúgják völgyeden
Homonna! Hábador’ nevét.
Csilla.
A’ tél’ havával elborítva,
A’ nyár hevével mennydörögve
Kit látok jőni ott felém?
Haj! nem jó hírek’ apja az.
Veszélyes, mint a’ hév’ jege,
Melly szép tavaszt lel a’ mezőn,
’S telet hagy szörnyü nyomdokán.
De merre fussak? Jaj nekem!
Tekintetétől borzadok.
Hábador.
Ne fuss az ősz elől leány.
Lássad, kezében nyíl vagyon.
És éles a’ nyíl és sebes;
Mert néki zúgó szárnya van,
Mint a’ csapongó sasfinak.
De meg ne rettenj, nemde te,
Te harmat arczu gyenge lány,
Te a’ vak Kendi’ lánya vagy?
Csilla.
Oh jaj mért mondod vaknak őt?
Hábador.
’S nem Horva volt az, a’ kiért
Epedve csüggnél a’ vizen,
’S ohajtva lested a’ szelet?
Csilla.
Homonna’ íjas lányai!
Hová szaladjon Csilla most?
Ah mért hagyott el titeket,
Ez őt halálra üldözi.
Hábador.
Lásd Horva szép hős ’s nagy vitéz:
Eldőlt előtte Zádorág;
De ál hajóra mért kele?
Most a’ nagy tenger’ árjai,
Mint egy nehéz bércz, oszlopúl
Feküsznek elszórt csontain.
Csilla.
Ne ölj meg engem illy korán
Gonosz hirekkel, oh öreg!
Nézd kék köd úsz a’ tengeren,
’S középen bárnúl: tán hajó,
Tán Horva’ hajója szegdeli.
Hábador.
Az csalt szemednek réme csak.
Csilla.
De nézd, mi könnyüden repűl!
Hajó az, barna nagy hajó.
Mint a’ gyors sólyom, úgy siet
Csillának jó hírt mondani.
Hábador.
Nem jó hírt jő az mondani.
Az egy setétlő fergeteg.
Jer, a’ berekben enyhelyed,
Jer, itt ne várd meg a’ vihart.
Csilla.
Oh nem setétlő fergeteg,
Hajó az Szármaszeg felől,
Melly visszahozza hősömet.
Nézzed vitorlás árboczit,
Nézzed kerekded termetét,
’S zászlóját nézzed fenn elől.
Fehér az, mint a’ téli domb,
’S azt mondta Horva mentekor,
Mint Csilla’ keble’ halmai.
Hábador.
Az egy hattyúnak szárnya volt,
Melly elrepűlt a’ vész elől,
’S csendesb hazában kér tanyát.
Jer! késned immár nem szabad.
Csilla
Hagyd néznem oh ősz! a’ hajót,
Csak egy kissé hagyd nézni még!
Hábador.
Nem, e’ nyílhegyre! nem tovább.
Föl! a’ tetőkön van helyed.
Csilla.
Ah nincs hát többé irgalom?
Heverj itt arczom’ fátyola!
Tán megjön a’ hős, fölveszen,
’S hűséggel hordoz fegyverén.
Hábador.
Ez lesz boszúmnak kezdete.
Sziklás üregbe rejtem őt.
Gyászára térjen Horva meg,
És honn ne lelje kedvesét.
’S ha majd futtában mint agár,
Bújában, mint bús gerlicze,
Úgy kezd elveszni sajnosan,
Csak akkor lássa Hábadort
A’ sírok’ szélén állani. (el)
kendi vezettetik.
Itt szűnjetek meg bajnokim,
Itt nemde Tarczal’
*Anonymus krónikájából vett névalak. (VMÖM. 7. 561.)
sírja van,
’S e’ kő porán áll czímerűl?
Gyakorta innen néztem én
A’ nyugvó tenger’ tűkörét,
’S hallám bús fája’ lombjait
Az esti szélben zúgani.
Most visszatérnek képeim,
’S szivemben új gyász terjed el.
Tarczal te nyugszol: ott alant
Szép ifjuságod’ álmait
Kötözve tartja vad halál.
Te nyugszol, oh és a’ vak ősz
Sírkő gyanánt ül hantodon.
Még gyönge volt az ifju. Jött,
’S ölében sírva hordozá
Öccsét, egy kedves gyermeket.
Itt ásta sírját annak is.
„Temetni jősz-e hát ide
Oh távol ország’ gyermeke?”
Kérdém, ’s az ifju így felelt:
„Pusztúlt hazából jöttem én.
Nézd bajnok e’ kis gyermeket,
Csak ez maradt meg mindenem közűl.
Gyümölcsöt szedtem a’ hegyen,
’S még reggel vígan ette azt.
Patakhoz vittem, ’s ott ivott
Rózsás ajakkal édesen,
’S mint egy gondatlan gyenge méh,
Döngécselt a’ szép partokon.
Most itt van: elérte a’ halál.
Hagyd eltemetnem őt ide,
Hogy ellenségim vad szelekbe
Ne szórják árva csontait.”
Megcsókolá, és eltemette őt,
Kegyes szavakkal biztatám.
Sírt, ’s eltörölte könnyeit,
’S fiammá kívánt lennie.
Az lett. Ő ’s Csilla szüntelen
Együtt vadászták a’ hegyet,
Együtt vigadták a’ tavaszt.
’S szép lett a’ gyermek: arczait
Nemes tűz’ lángja égeté;
De lágy szivében gond lakott,
Szemében esdeklő panasz.
Igy jött Csillához egykoron,
’S rebegve szólt, de nyájasan:
„Oh Csilla! Tarczal halni megy,
Meghaljon értted szép leány,
Boldogtalan Tarczal meghaljon-e?”
Nem érté őt el a’ leány,
’S enyelgve így szólt botorúl:
„Halj meg hát Tarczal! Csilla majd
Egy szép fenyéren eltemet.”
És itt temette őtet el;
Mert halva lelte a’ vadász
Vad kantól tépve a’ tetőn.
Oh csendes a’ sír’ éje: Tarczal ott
Porágyon alszik hidegen.
Nem hallja Kendi’ szózatát,
Nem látja Kendi’ éjjelét.
De hol maradhat Csilla? oh nagyon,
Nagyon sokáig késik ő.
Nem láttok a’ fenyéren jőni lányt,
Nem a’ ligetnek ormain?
’S a’ tenger’ mormoló szele
Nem hajt-e hozzánk várt hajót?
Egy bajnok.
Nincs a’ fenyéren semmi lány,
Nincs a’ ligetnek ormain;
De gyors hajó szeg útat a’
Csillámos hátú tengeren.
Fehér zászlójok leng elől.
Örűlj, most érik révedet.
Kendi.
Hát épen térnek ők haza?
Vezessetek le bajnokim
Le rég ohajtott kedvesim közé.
Oh még épségem’ napjain
Elég volt látnom egy sugárt,
Most dél’ világa is keves. (el)
Horva föllép.
Megadta díját Szármaszeg,
’S Korondár büszke tetteit
Csufos békével zárta be.
Minden helyén van, ’s vígadoz,
Kit a’ bú átka sujta meg;
Csak Horva még nem vígadoz,
Horvát most éri gond ’s veszély.
Hah! vagy nem látta a’ leány
Zászlóm’ lobogtát a’ hajón?
Vak Kendi ott teremhetett,
És ő nem látta volna meg?
Harczok! ti meg nem öltetek,
’S most béke’ napján veszszek el?
De itt egy fátyol’ rongyai
Jegyeznek útat a’ sikon.
Hah ez Csillának fátyola! –
Ti gyász Homonna’ völgyei!
Ti erdők, bérczek, tengerek!
Én sorra dullak titeket,
Hová tettétek hölgyemet? (elrohan)
erdős hely.
Hábador, Csilla.
Hábador magában.
Engesztelődöl agg szivem?
’S az ifju szépség’ bájai
Eloltják szomju vágyadat?
Ím e’ leányka melly szelíd.
Szánásra olvad érzetem
Ha megtekintem őtet, ah
Mért kell az ártatlannak is
Boszúm’ utában állani?
Csilla.
Ősz ember! még hová ragadsz?
Meg akarsz-e ölni? oh megállj:
Remegnek minden tagjaim.
Hábador.
Ülj itt mellettem szép leány. –
Te szép leány ’s gyenge, mint
A’ harmat’ első gyöngyei.
Szép és ártatlan vagy te még,
’S szemed’ mosolygó tengerében
Tisztán ’s derűlten úsz az ég.
Csilla.
Ősz ember! úgy-e nem ölsz meg engemet?
Hábador.
Nézd, én leroskadt agg vagyok,
A’ barna fürtök hóvá lettenek,
’S járásom, mint a’ nyárlevél,
Remegve csúsz a’ síkon ált.
Lásd, én leroskadt agg vagyok,
’S nincs olly leányom, mint te vagy,
Nincs semmim, oh én elhagyott!
Csilla.
Boldogtalan! mi bántja szívedet?
Hábador.
Te szánsz? Nem, az még nem szabad.
Előbb még jajt kell érned, és
Homonna’ völgyén vérfolyást.
De bár szánj, oh mert akkor is
Még szánni kell agg Hábadort.
Ti érzéketlen lombok, és te föld!
Mellyet tapodnak lábaim,
Szégyen borít előttetek, hogy itt
Kitör belőlem a’ panasz. –
Oh én nem mindég voltam így.
Leányom serdűlt bájosan
Már nagy koromnak kezdetén,
’S egy hős kebelnek dísze lett.
Szerelme’ szép gyümölcseit,
Két fürge kis fiút nevelt,
És őket én még láthatám.
Ez ősz szakállal játszadozva
Gyakorta ültek térdimen,
’S dadogva még az est’ hüvében
Dalt kértek tőlem és regét.
Szegények már ők sincsenek!
Magam bujdostam e’ csapás után,
Majd a’ fejedelmek’ udvarát
Kereste szűnő bánatom,
’S tisztelve jártam mindenütt.
Szabad dalokban hírdetém
A’ régi kornak tetteit.
Szerelmet érzett a’ leány,
Harczot, szerelmet a’ vitéz,
’S áldotta minden Hábadort;
Csak egy nem! – Hah fagyos kebel
Forralj utószor még dühöt,
’S te meggyalázott gyáva fej!
Hullasd el őszűlt fürtidet.
Csilla.
Haj! mit fogok még hallani.
Hábador.
Nézd, mint egy bármi részeget
*Baromi, állati részeget. (VMÖM. 7. 561.)
Megrugdalák az ősz dalost.
’S e’ véres oldal’ csontjait
Egy durva bajnok törte meg.
Vadúl ragadták kobzomat,
’S vigasztalója vég koromnak
Törötten űlt a’ vízben el.
’S ezt nem setétben, nem titkon tevék,
Világos nappal, számos nép előtt,
Hogy bujva menjek bár hova,
Gyalázatomról rám ösmerjenek.
Csilla.
Enyhítsd-meg ősz e’ bánatot.
Ím’ én nem hagylak téged el.
Jer őseimnek termibe,
’S élj ott közöttünk boldogúl.
Hábador.
Én ismét emberek közé?
Nem! még egy dolgot végzek el,
Aztán megásom síromat. –
És még én nem vagyok magam.
Egy kincsem van még, nézz ide,
Ez a’ halálos nyílsugár.
’S ez Horva’ szívén metsz utat;
Mert engem Horva ronta meg.
Csilla.
Haj! milly kezekbe jöttem én.
Ne öld meg oh ősz! a’ dicsőt,
Ne öld meg Csilla’ kedvesét.
Hábador.
Ha majd homályban bujdosik
A’ sűrű berkek’ fái köztt
Pihenni vágyván enyhelyén,
Akkor rohanja meg nyilam,
És üsse porba gőgös homlokát.
Csilla.
Kegyetlen ember! – ah hová legyek?
Hábador.
Ő volt kegyetlen, én nem az,
Én csak boldogtalan vagyok.
De mind a’ szűk hazába őseim
Gyalázat nélkül mentek el:
’S csak én ne menjek úgy oda?
Vérrel mosom le szennyemet,
’S te addig zárva itt maradsz,
Hogy majd ha bántóm megbukott,
Házába térhess Kendinek,
’S melly még most számkivetve bolyg,
Nevemnek hírét megvigyed.
Csilla.
Nem többé, hírt én nem viszek,
Ha Horva eldől általad.
Oh én boldogtalan leány!
Ereszsz el jó ősz engemet.
Ím a’ te lányod én leszek.
Szemed’ világa én leszek,
Hogy elkerülhesd a’ veszélyt,
Csak most bocsáss el engemet.
Ah e’ galambhaj, e’ kezek,
’S ez égbe néző jámbor arcz
Nem azt javalják: hogy te ölj.
Egy ősz atyám van, mint te vagy,
Egy gondos édes jó anyám,
Bátyám, kit szűből kedvelek,
’S egy hősöm, ah egy déli nap,
Ki nélkül elfogy életem.
’S ezek hiába várjanak
A’ puszta tenger’ szélein?
Oh lásd, szemeidet köny teli,
Bocsáss hozzájok engemet.
Hábador.
Hogy rám hadat hozz általok?
Csilla.
Nem, én csak Horvát hívom el,
Hogy sírva vallja szégyenét,
’S megengesztelje szívedet.
Bocsáss, én ismét megjövök.
Vedd e’ legdrágább kincsemet,
E’ sípot vedd el zálogúl,
Hogy Csilla ismét megjövend.
Itt függ ez mindig keblemen,
Vedd, ez az én Tarczalomnak sípja volt.
Hábador.
Ez a’ te Tarczalodnak sípja? Hah!
Csilla.
Tarczal testvérem volt nekem.
Ő messze földről jött ide,
És ifjuságom’ társa lett.
Együtt vadásztuk a’ hegyet,
Együtt vigadtuk a’ tavaszt,
’S dalunkat a’ vadaknak halmain
Örömmel hallá a’ vadász.
De ő korán bús éjbe szállt.
Én sírt kerestem szép mezőn neki,
’S most ott a’ zúgó tölgy alatt,
Ott a’ halomnál nyugszik ő.
Hogy jött, csak e’ kis sípja volt,
És ezt is itt hagyá nekem.
Ezt nyujtom én is zálogúl,
Hogy értte ismét megjövök.
Hábador. (elmerülve)
Te sírt kerestél szép mezőn neki.
Csilla.
Melly változás ez? oh öröm!
Horvának nem kell veszni már.
Hábador.
’S ez a’ te Tarczalodnak sípja volt?
Tarczal leányom’ gyermeke,
E’ sípot én adám neki:
Oh ez az én Tarczalomnak sípja volt.
Csilla.
Mindenhatóság’ istene!
Te hát az elhunyottnak őse vagy?
Atyám! te nem fogsz bántani.
Ím én atyámnak mondalak,
Mert ő testvérem volt nekem.
Tarczal ha élne, szánna engemet,
És Tarczal’ őse nem fog bántani;
Mert ő testvérem volt nekem.
Hábador.
Menj vissza innen szép leány.
Csilla.
Kegyes jó lélek! áldva légy ezért.
Hábador.
Menj, nyugszik a’ nap, menj, siess.
Setét az erdők’ alkonya.
Veszélyek ülnek útain,
’S árnyában a’ rém táboroz.
Menj, itt ne érjen a’ homály.
Csilla.
’S atyám te nem jősz el velem?
Hábador.
Menj, vidd Horvának e’ nyilát,
Én elvégeztem, a’ mi hátra volt.
Ne, vidd el Horva’ életét,
’S hogy én küldöttem, mondd neki.
Csilla.
Oh hát te nem jösz el velem?
Jöj, itt megölnek a’ vadak.
Hábador.
Nem! nem! csak gőgös emberek,
Vadak nem bántják Hábadort.
Csilla.
Ah hát az éhség öl meg, jer velem.
Hábador.
Éhségtől nincs mit tartanom.
De ím, hat őz áll csopron ott
A’ sűrű berkek’ szélein.
Menj hát, nyilazd el egyikét,
Az majd kitartja
*Táplálja. (VMÖM. 7. 562.)
Hábadort.
Csilla.
Szálljon meg a’ szelíd öröm’
Áldása, nagy szív tégedet.
’S nyugalmat adjon és gyönyört
Az ősz kor’ vége még neked.
Im hogy megejtsem a’ vadat,
Most távozom; de megjövök
Az első napnak keltekor. (el)
Hábador.
Menj szép szerelmed’ hajnalába
Ártatlan lányka! menj tova.
Én édes ifjuságodat
Minek dulnám én agg fej el?
Ott hol pihennek a’ mezőn
Véremnek végső csepjei,
Ott a’ nyugalmas tölgy alatt
Találok én majd enyhelyet.
*Sírhelyet. (VMÖM. 7. 562.).
Csilla (visszatér.)
Atyám! ellőttem a’ nyilat,
Nézd hogy’ remegnek ujjaim.
Hábador.
Halálnak színe arczodon,
Mi lelt oh lányom tégedet?
Csilla.
Vad kergetett meg. Nézzed ott,
Ott a’ berekből tört elő,
A’ többi tüstént elfutott;
De ez pihegve jött felém.
Nyögése mint az emberé.
Futása, mint a’ remeké.
Ah itt közelget, jaj nekem!
Horva (sebesedve jő.)
Vedd vissza szép vadász lány! a’ nyilat,
Mélyen hatotta keblemet.
Csilla.
Egek hatalma! oh ki ez?
Halál feszíti keblemet.
Horva (megösmervén.)
Hah Csilla! te lettél gyilkosom. –
Te Csilla és ez ősz együtt? (nyilát kiszakasztván)
Itt van vegyétek vissza a’ nyilat.
Itt keljen halmom a’ tetőn.
Te Csilla itt űlj halmomon,
’S éjfélkor ébreszsz engemet.
Éjfélkor és éjfél után
Viharban ébred Horva fel. (meghal)
Hábador.
Elért hát sorsod téged is,
Te hősök’ ifju csillaga!
Oh átok fekszik e’ napon,
Átok terajtad Hábador.
Csilla(Horvához rogyván a’ nyillal.)
Temess el engem Hábador!
Temess Horvához engemet.
E’ véres nyíl az én nyilam.
Temesd el ezt is oh atyám!
Itt – itt szivemben van helye.
Hábador.
’S te is, te gyenge szép virág!
Hervadva dőlsz-e el te is,
’S telem’ havában én fölötted
Hiába sírom búmat el?
Most Hábador! most ásd meg sírodat!
Ím én boszúra jöttem el,
’S hogy most az megvan, a’ napot,
’S fogantatásom’ éjét átkozom.
Ki játszik ott fenn így velünk?
Keblünkbe forró vágyat ád,
’S csak akkor hagyja telni azt,
Midőn már lángja megszakad. –
Ne mondja gyermek énnekem,
Hogy boldog: a’ ki sokáig él;
(hozzájok borultában)
Az boldog, a’ ki meghal mint ezek,
Ki mélyen alszik föld alatt.
Vörösmarty.
