„Mennyet kell a’ földön is keresni,
Mennyet! a’ föld úgy is elveszendő,
Elveszendők, a’ kik rajta élnek.”
Elmenék én, és hiába jártam
Messze földön, a’ hegyek’ tetőin:
Nincsen ég a’ földön, nem találtam.
’S ím hogy’ elfáradva dombra dőlök,
Dombra, Bodrog’ csendes árja’ partján,
Eljön a’ lány ifju kellemében,
És eget hoz tiszta kék szemében,
’S oh ki hinné, üdvözűlt gyönyörrel
Lelkem ott űl szeme’ szép egében. –
Ne fuss lányka, oh ne fuss előlem,
Vagy ha elfutsz, zárd be kék szemeidet,
Hogy belőlök lelkem el ne veszszen,
El ne veszszen, mint az árva gyermek,
Kit vadonba kerget mostohája.
Vörösmarty.
