Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Ott, hol a’ Tisza ’s Körös közt halmatlan síkra terjed a’ bőkeblű Alföld; – ott, hol számos puszták’ nevei bizonyossá teszik a’ fürkészőt, hogy a’ Mohácsi gyász előtt népes várasok ’s faluk töltötték el azon üres tért, mellyen most több napi út közben is csak alig talál pásztorkunyhót, vagy betyárcsardát a’ vándor; – ott virágzott hajdanában, a’ Magyarkor’ arany éveiben, csendes egyetértő szomszédságban két helység (kígyós, és meggyes) mellyeknek urai ’s lakosi nyugalmas barátságban éltek egymás mellett. Örült a’ két közönség,^* ha látta urait a’ határligetben őszinte mulatozásokban az időt vigan tölteni, az ő példájokra a’ pórság is a’ templom’ ünnepein örömmel vendégelgeté egymást. A’ Kígyósi legény szeretett magának Meggyesi leányt venni; a’ Meggyesi hajadon pedig szerencsésnek vallotta magát, ha pártáját Kígyósi legény oldotta meg; csak a’ két földesuraság’ háza nem lehetett boldog, vérszeri atyafiságba léphetni egymással, az Úrfiak másonnan hoztak haza hitvest, ’s a’ kisasszonyok távolba mentek mindenkor férjhez. De végre meghallgatá az Ég a’ két ház’ könyörgését. Az öreg Kígyósy’ legfiatalabb fija István – minekutána két öregebb gyermeke Nagy Hunyady Mátyás’ szemeláttára Bécsnek vivásánál^* vitézek’ sorában hullott el, – egy szép alkalommal megszereté a’ Meggyesy ág’ egyetlenegy leányát Klárit.

Klári szép volt mint a’ derűlt hajnal ’s kelő napfény, ’s a’ nőnem’ azonkori legnemesebb tulajdonságival tündöklött. Halálos ágyán kivánta Temesvárról az atyja vissza, hol a’ Gróf’ udvaránál már több évek óta tartózkodott. A’ világtól-váló végbúcsuképen barátságába ajánlotta özvegyét, pártfogásába leányát az ágya mellett álló Kígyósynak. Együtt nevekedtek ők, együtt vitézkedtek Hunyadynak győzedelmeiben, együtt házasodtak, ’s együtt is élték csendes napjaikat. Már esztendeje mult el Klári’ haza tértének. Jó szive, könyörűletes lelke miatt imádta őt a’ jobbágy, ’s az egész környék csudálta szerény erkölcseit. Nem volt a’ helységben egy nyomorult kit nem vigasztalt, egy beteg kit nem ápolgatott, egy szerencsétlen, kin hasonló nemes érzékenységű anyja’ jóváhagytával nem segített. Pártfogó angyalként jelent meg a’ jobbágyság’ szegény házainál, ’s áldatva hagyott el minden alacsony kunyhót. – Lelki megelégedéssel látta Kígyósy a’ serdülő Szüzet, menyének kivánta, szivszakadva ohajtván, hogy István mennél előbb jöhetne vissza. IIik Ulászló Királyunk, és az Ausztriai Maximilián közt vérengző csatákban harczolt ő ’s Mosony’^* védelménél a’ Vezér’ oldala mellett hadi érdemeket szerzett. Megbékült végre a’ két rész,^* ’s a’ kevés dicset osztó harczmezőrül honjokba oszlottak a’ vitézek. Az ön érdemét büszkén érző István is röpült Meggyesre, hol őt örvendő atyja remegve várta már.

Egy őszi nap’ estvélyén Klári a’ helység’ utszáin sétálván, egy házikóban keserves sírást hall, segélyre ingerlő ösztöne bemenni sietteti. Épen akkor haldoklott a’ ház’ atyja. Szétbomlott hajjal ült pokróczos nyoszolyája’ szélén a’ vigasztalhatatlan feleség, ’s az elhaltnak szemeit keserves jajgatással fogta be; két kisded leányka térdelve imádkozott a’ házi szentkép előtt ’s felfelé nyujtott apró karokkal atyjoknak már elröpült lelkét visszajőni kérték; egy bodor üstökű fiú, a’ gyermekek’ legidősbike pedig, a’ mécs-ágashoz^* támaszkodva, nagy kék szemeit, mellyeknek tüzét a’ könyek’ sürű hullása se homályosíthatá el, szótalanúl ’s pillanatlanúl az elhunytra függeszté. A’ kicsiny háznép észrevevén az ajtóban megdöbbenve álló kisasszonyt, kézcsókolására siete, ’s lábaihoz borulva tőle, mint legnagyobb szükségben az égből segédül jelent angyaltól atyját esedezé vissza. „A’ ki már ott van kedveseim” szól Klári a’ mennyre mutatván: „nem jöhet az vissza! bár többen, hátra-maradtaik’ keserveit látván, oda hagynák mennyörömeiket is, ’s visszaszálnának árváik’ gyászkörébe; atyátok nincs többé! de azért a’ jó emberek által segedelmet nyujthatnak az egek.” Egy kezével a’ lyánykák’ halvány orczáit simogatta, más kezét pedig Dezsőnek (e’ volt neve a’ fiúnak) vállára tette. „Neked kell most” mond kegyesen hozzá „általvenned anyád’ ’s testvéreid’ ápolgatásait, inaid elég erősek már, dolgoznod kell; mi tőlem kitelhetik, én is segítelek.”

„Sólymásza volt atyám a’ boldogult úrnak” szóla Dezső „de annak elholta után megszünt Meggyesen a’ sólymászat; azóta együtt kerestem a’ kenyeret atyámmal házunk’ számára vadászat és madarászat által; egyebet nem tanultam tőle, mint sólymot a’ vad ellen röpíteni.”

„Ezután az én sólymászom léssz – legyetek jó kedvvel! az Isten nem hagyja el a’ benne bízókat.” Így vigasztalá a’ jó Klári a’ kesergő szegény háznépet, kevés pénzt is osztogata köztök, mellyért háladatos köszönetjöket kerülni akarván, kisiete a’ házból, ’s a’ pitvarban István’ karjai fogák fel.

István benyargalván Meggyesre a’ halottasház előtt több embert öszvecsoportozva látott. „Mi történt itt?” kérdezé, megállítván tajtékzó szürkéjét. „Most haldoklik a’ gazda, bent van helységünk’ angyala Klári kisasszony.” Nem kelle több a’ tüzes Istvánnak. Ez atyjától számtalanszor hallván a’ Temesvárról megérkezett leány’ érdemeit, kit gyermek korától nem látott, ’s kit képzeletében, mint élte’ gyönyörtetőjét, már olly igen tisztelt, leugrott lováról. – Sírt örömében a’ lélek benne, midőn látá Klárit az ablakon által olly gyönyörűen bánni a’ szegényekkel, ’s első pillantatra imádta már benne az Istenség’ jó-tevőségét. „Te áldott teremtés! hirednél is jobb, kellemetesb vagy” ’s ölelésére sietett. A’ pitvarban találkoztak öszve. A’ viszonlátás’ első perczentében nem ismérte meg őt a’ leány. „Én vagyok István!” szól kiterjesztett karokkal az ifiú – „István?” kérdi Klári „Kígyósy atyánk’ vitéz gyermeke?” ’s elpirulva az ölelő ifiú’ vállaira borult. A’ Jobbágyok’ áldásai közt, kik már rég ohajták egybekelésöket, hagyták el a’ szegény házat, ’s az udvarba siettek.

Kezet fogva léptek a’ szobába, hol Kígyósy Klári’ anyjával eggyütt épen gyermekeikről beszélgettenek. – Kifakadó örömzajjal fogadá az atya vitézzé lett fiját, örvendő sirás közt csókolgatá a’ fiatal ajakon begyógyult sebhelyet, magát a’ legboldogabb atyának vallván. Nyiltszivű mosolygással üdvezlé Meggyesyné szeretett szomszédjának bajnok hírre kelt gyermekét, kinek katona érdemeit a’ környék égig magasztalta.

„Ezen gyönyörű szempillantatban jó anyja Klárimnak! esedezem előtted –” félig letérdelve lovagi büszkeséggel kérvén István az asszonyt „engedd Klárit birtokomba! aggott napjaidban tisztelő gyámolod leszek.” Meggyesyné elmosolyodva Klárira tekint, ki szótalanul ’s földre szegzett szemekkel állott. – Kígyósy vizsga szemmel nézett majd a’ leányra, majd anyjára. „Ha leányom nem ellenzi!” mond végre az anya, „én megelégszem e’ nyilatkoztatással; de az első látás csalogány,^* várjuk a’ biztosabb jövendőt a’ később időtől.” – „Helyesen anyám!” szól a’ bátrabbá lett leány. „Szerelmet kiván a’ boldog házasság; a’ nélkül az egy rideg erőszakos egybehurczolása az egymástól idegen sziveknek. Rabszolgálóvá teszi az illy házasság a’ gyenge asszonyt, durva parancsolóvá az érzéketlen férjet. Nem egyszer mondá ezt nekünk leányoknak a’ Temesi Grófné. István te ma engem legelőször látál nyiló korom’ első zsengéjében, hozzám vonzódásodat szerelemnek nevezni merészség lenne; ha továbbá is nevekszik az, vagy így marad, boldog leendek birtokodban. István! én se vagyok hozzád – hiheted – idegen.”

Mindenki meg volt ekként elégedve, ’s nyájas enyelgések közt telt el az estve. István elbeszélé harczait, az asszonyok irtózva hallgaták a’ veszélyeket, az öreg Kígyósy pedig az asztali kést csontos markába szorítgatván, képzeletében harczolt a’ vérmezőn.

Másnap Kígyósyék haza utaztak. – István megigérte gyakorti látogatását. Klári elbeszélé tegnapi tettét a’ szegény háznál; égi örömmel szorítá az anya melyéhez Klárit, ’s benne jobbágyai’ jövendő anyját teljes reménnyel tekinté.

Kevés idő mulva az udvarba hozatott Dezső ’s ott nőtt, erősödött, ott nyert sorsát jobbítható szorgalmas nevelést. Tisztségének neve udvari Sólymos; de hivatala egyedül a’ szép Klárit szolgálni mindenben.

Dezsőnek természeti szép tulajdonságai a’ jobb társalkodás – finomabb életmód, és a’ gáncstalan példalátások által kimüveltetvén olly irányt nyertenek, mellyre eljutván, önitélete szerént megkülönböztetésre is számot tarthata. A’ születés, gondolta ő, minden embernél egyenlő, csak nevelés által támad a’ különbség; ’s ez eltörültetik egészen azon tulajdonok által, millyeket a’ felsőbb érdemek kivánnak. Dezső büszke lett Klári’ szivességében; arra magát mindinkább érdemessé tenni ’s azt örökre fentartani, volt megállapított czélja. Minden nap tapasztalta azon szép szorgalmat, mellyel Klári mind őtet, mind anyját ’s testvéreit a’ szükség’ nehezétől megmenteni buzgott; minden nap látta azon nyájas kegyű ’s részvételű leereszkedést, mellyel a’ szerencsétleneket magához vonni leginkább tudta. Dezső’ szeretetének, tiszteletének legfőkép Klári volt tárgya, ennek kereste kedvét mindenben, ennek legcsekélyebb kivánságát is pontban teljesíteni szent igyekezete lön. Tetszett Klárinak az ifjú’ viselete, szives hozzá ragaszkodása ’s kedveltje’ társalkodása minden nap ujabb meg ujabb örömet okozott neki. Istvánnak, kinek szerelme Klári iránt mindinkább erősöde, ’s kihez a’ leány is már egész lélekkel hajlott, meg kelle igérni: hogy Dezsőt az udvarnál fogja tartani. István is megkedvelé az ifiat, ’s Klárinak akaratját mindenben szentül eszközleni csókjai közt fogadta.

Dezső’ hajlandósága Klárihoz azon mértékben nevekedett, mellyben ő az egész ház’ szivességét megnyeré. Kivánságai mindazáltal sorsán túl annyira kezdének hatalmazni, hogy azoknak nem valósulhatásán önmaga gyakran elszomorodott, megrettenvén azon gondolattól: hogy jöhet még olly idő, mellyben őt szeretett asszonya megszűnik szeretni; annak lehetségét megakadályoztatni tehát minden módokat képzelt.

A’ férjfi szívbélyeg észrevehetlenül azon asszonyéhez szokott alkalmazkodni, kivel társalkodik. Dezső mindenkor Klárihoz lévén közel, nyájas, érzékeny és könyörűletes lön, mint fennyen tisztelt példánya; de egyszer’smind az uri rend között forogván, annyira elvált a’ köznéptől, hogy a’ helység’ leányai közzűl Sólymos Dezsőre biztos szemet vetni egyse merészlett; nem csuda tehát, hogy azon korban, midőn a’ him érzemények’ üdültében nőnemi társat kiván magának a’ férjfi szív, Dezső elkomorult, mert egyedülségét tapasztalá e’ nagy világban. Klári ugyan elérzékenyíté őt, de ha képzetében utána nyujtá karjait, olly magas távolban látta maga felett hajlandósága’ tárgyát, hogy azt elérni kivánni balgatagságnak vélte maga is. De visszalépni a’ köznép’ leányaihoz büszkesége nem engedé, Klári pedig el volt tőle zárva örökre.

Klári nyilványos jegyesévé lett Istvánnak. A’ két uri házzal örvendett a’ két helység, nem vehette tehát észre senki: mi történt a’ szegény Dezső’ szivében? Klári ezután szabadabban társalkodott Istvánnal, Dezső nem volt már többé társa mindenben ’s ámbár még mostan se szünt meg az róla, anyjáról ’s testvéreiről gondoskodni; ez még is tapasztalatlanságból megvetettnek képzelgé magát ’s önmagát nem értvén, álláspontját nem ismérvén, nem tudott harapozó indulatjának szükséges gátot vetni; szenvedvényei messze ragadták a’ valóságos uttól, önmaga teremté ’s ápolá keblében a’ mérget, önmaga táplálta nevelte azt veszedelmig önhittségi képzelgése ’s tépelődési által.

Nő a’ szerelemféltés, ha látjuk, hogy egy másnak érdemei ugyan azon szivben, mellyet mi birtunk, vagy birni képzeltünk, hathatós benyomásokat okoznak; önmagunk érdemei’ tekintetét pediglen megcsökkenni hisszük. Nem szerettetni attól, kitől szerettetni kivánunk, szerencsétlenség ugyan; de képzelt helyhezetünkből kiszoríttatni mástól, egy olly megaláztatás, mellyet ritka lélek tud békével türni. Igy volt Dezső is. Ő csak akkor érzette leginkább ennek sulyát, midőn látta hogy Klári egészen más’ tulajdonává lett; ’s azon gyanú-fulánk, hogy ezt egyedül alacsony sorsa okozta, vérzette mardosta legmélyebben szivét. Ő ezután kerülte Klárit. Sólymos’ hivatalának pontosabban megfelelt ezentul, mert egész napokat töltött sólymászaton. Ha István úrfit az udvarba nyargalni látta, futott, keresztül szökött minden gátokon, ’s bátorságba magát csak akkor hitte, ha mennél messzebb tudta magát az udvartól. Többször feltette magában: hogy oda többé vissza nem tér; de csak egy gondolat is a’ kedvelt tárgyra visszavarázsolta őt azon helyre, hol kín volt maradnia egyébként.

Igy telt több nap és hét, míg végre a’ lakadalom’ ünnepe békövetkezett. Ezt megelőző napon Dezső a’ hímes rét’ legszebb virágait koszorúba kötötte, ’s az ünnep’ hajnalán a’ szobák’ rendbe-hozatalakor Klári’ tükrére függeszté. Ezután elhagyván az udvart, eszmélet ’s gondolat nélkül bódorgott szerte a’ virágzó vetések között. Feje égten égett, fojtó szorongásoktól feszült melye, lábai reszkedtek, féltébolyodva dült az árok’ szélére, hol minden fel-felreppenő pacsirta’ vidám dala megindítá könyei’ árját.

Együgyű de ékes öltözetben jelent meg István’ karján Klári a’ szülék előtt, hol már a’ vendégek mind együtt valának. Szives kivánságait mindegyiknek mosolygó nyájas hálával fogadta a’ szép menyasszony. A’ jobbágyok közzül is számosan sereglének elő szeretett kisasszonyuknak örvendezésiket megtenni, ’s további anyáskodó szivességébe őszinte hódolattal ajánlakozva, kezeit könyezve csókolták. Béjöttek az udvari cselédek is; ’s csak ekkot vétetett észre Dezső’ elmaradta. A’ kérdezősködésre csak azt tudták felelni: hogy őt korán napfeljötte előtt látták szomorúan az udvarból kiballagni. A’ szobaleány is értesíté Klárit: hogy a’ tükörnél függő koszorú Dezsőtől lenne. Klári megszomorodott kedveltje’ távollétén, ’s az elhozatott koszorút kiki helyesnek találván, hajfürtei közzé engedte tüzetni.

Már minden készen volt. A’ szülék’ érzékeny áldása után megindult a’ násznép az Isten’ házába. A’ meghúzatott harangok öröm-hangmorajjal tölték-el az eleven tért. Dezsőnek füleire azonban, lélekharagként, gyászkongással hatottak ezek. Elkeseredett vadsággal felszökik fektéből, ’s elvesztvén minden eszméletét, süveg nélkül, borzongó üstökkel fut a’ hang után, ’s épen akkor ér a’ templomba, midőn az esküvésre letérdelt a’ szerencsés pár. Jobbra ’s balra szerte lökdös mindent, ’s bosszút villámló szemekkel, ijesztő hornyokra ránczolt homlokkal, fogcsikorgatva az oltárhoz törtet. „Megszüntél szeretni, lehetetlen koszorúm viselned” – kiáltással tépi le Klári’ fejéről a’ virágfüzért, ’s Istvánnak szemei közzé szórja. E’ látványon elrémült az egész nászgyülekezet, rettentő kétséges gyanúban háborgott István, ’s atyjára tekintett, midőn Klári az öszverogyott Dezső’ segítségére hajlott. De csak hamar megnyugvának a’ felzúdult elmék, midőn a’ legényt eszelősködve beszélni hallák. – Klári’ szelíd ártatlanságú tekintete Istvánt nyugalomba hozta. A’ beteg Dezső anyja’ házához vitetett. Az ünnep helyre állott, a’ leányok új koszorút fontak, ’s egymás’ örök hűségére megesküdt a’ szerencsés pár. –

Víg lakodalmat üllt a’ társaság, ’s tréfás mulatozás közben emlegette néhány Sólymos Dezső’ tébolyodott viseletét is. Ez fájt a’ jó szivű Klárinak, mindazáltal e’ mellett is, minden órában küldöttje által Dezsőnek hogy létét tudakoztatá, ’s csak akkor nyugott egészen meg, midőn estve felé jobbulásáról értesíttetett.

Dózsa György’ keresztes zászlója alá gyült már ekkor a’ pórság. Az elpuhult Nemesség fegyverét odanyujtá neki, hogy harczoljon a’ pogány Törökkel helyette. Dózsa valóságos szándékát még kevesen tudák a’ Kuruczok^* közzül. Kereszt függesztetvén melyökre ’s köntöseikre, ennélfogva rajoskodó indulatjok a’ szent földet készült visszafoglalni a’ keresztyénségnek. Az alföldön táborozott a’ kurucz gyülevész. Csak a’ megrohanás’ óráját leste már Dózsa: e’ közben is mindazáltal a’ mint tudta, fegyverben gyakorlotta vad seregét, mind inkább szaporítván felekezetét az imént érdeklett istenes czélú színlett ürügy és szentes ál örv alatt.

Szótalan ült Dezső a’ kemencze’ párkányozatán, anyja útifű-lével mosogatta tüzelgő homlokát. Azon gyönyörű estve forga eszében, mellyen Klári vállára rakván kellemes kezeit szomorúságokban kedvítette, vigasztalta. Miként megváltozott szivében azóta minden! akkor alacsonyan neveltetvén kivánságai csak a’ földszínen lebegtek, ’s élelem-keresés volt lételének állati czélja; de az udvarba jutván kimüveltetett elméje olly képzeteket szült a’ megvilágosodással, mellyek őt túl ragadák sorsa’ határin, ’s merész vágyainál fogvást nyugtalanságba hozák előbbi csendes lelkét. „Miért vitt engem ki Klári alacsony házunkból? Anyám! miért állított olly tündér csillámkép elébe, melly füstté vált ölelésemmel? túl repdestem az arany fellegeken, de egy szélzivatar szét fujta alattam a’ fénypadlatot, ’s hanyathomlok estem le a’ sötét kopár földre” – sírva így panaszolkoda Dezső ’s anyjának ölébe hajtá beteg fejét. „Fiam, Dezsőm légy nyugott! anyád nem bocsájt el többé magától.” – „Nem anyám!” felkiált Dezső „nekem itt nincs maradásom” – ’s öklökre szorított marokkal, tébolyodva hadarászott maga körül. „Dózsa György osztja a’ szent keresztet, oda kell sietnem, ’s megölelkeznem a’ legnagyobb erővel.” Ezzel, minekelőtte siránkozó anyja vissza tudta volna tartóztathatni, kirohant a’ házból – sebesen elfutott, anyja utána, de a’ pitvar’ küszöbén lerogyott az erőtlen öreg. A’ kiáltásra öszvegyült szomszédok ölelték fel ’s betegen ágyba fekteték.

Klári mint Kígyósyné is azon jó-tevő angyal maradott. Az eltünt Dezső’ anyjának ápolgatását is magára vállalta; de nem élhetett soká az elgyengült asszony. Meghalt a’ nélkül, hogy fiát többé láthatta volna.

A’ keresztes pórtábor ekkor már nagy erőre jutván, Dózsa továbbad vérengző szándékának végbevitelével nem késkedett. A’ Nemesség ellen fordítá azon fegyvert, mellyet ő a’ keresztyénség’ oltalma ’s a’ pogányság’ zaboláztatása végett kapott. Gyűlöletessé tette Kuruczai előtt az uri ’s birtokos nemes rendet, az emberiség’ jusai’ elnyomójinak hazudozva festegetvén őket. „Eljött az idő, mond, mellyben a’ jobbágyok’ siralmas bilincsei öszvezuzatnak ’s rabigájok szabadsággá változik.” A’ felbőszült pórság féktelenül dúlt, pusztított, rablott minden felé. Bosszú, zsákmány, sarcz, öldöklés volt rettentő ösztöne. Égtek már több várasok, faluk; porrá hamvadoztak több uri paloták, öszveromboltan ’s düledékben hevertek több nemes házak, ’s udvarhelyek. – Ki csak nemes volt – kardra hányatott, ’s kisdedei se kíméltettek; még azokban is igyekeztek kiirtani e’ gyűlöletes fajt.

Kígyós felé is nyomult egy illy durva bitang csoport. Kígyósynak várfalatlan házát könnyü martaléki koncznak vélték. A’ nagy rémülés miatt tehetetlenné gyávult még az ura mellett híven maradott jobbágyság is. Hír futamodik azonban Kígyósról Megyesre: hogy siessenek a’ jobbágyok asszonyok’ védelmére. – Felcsoportozott ugyan a’ parasztság a’ templom elejébe, hol azt a’ lelkipásztor alattvalói hűségre buzdítá; – készen is volt mindenki szeretett jó urát lélekfogytig oltalmazni; de tétováztak, minthogy vezetőjök nem volt. „Jaj nyakunkon a’ kurucz!” felkiált a’ sokaság, midőn egy keresztes katonát sebesen maga felé lovagolni szemlélt, egy rész már szaladni akart, de a’ bátrabbak helyben maradtak. „Rajta jó emberek Urunk’ védelmére! ha nem sietünk, Kígyós fel lesz égetve” kiált a’ kurucz, kiben az álmélkodó pórság Sólymos Dezsőre ismért.

Dezső észrevevén Dózsa’ táborában iszonyú megcsalatását, azon volt: mikép szabadulhasson meg a’ vérszopók közzül? de tartván elárultatástól, színre köztök maradt, ’s azon csoport közzé keverede, melly a’ Kígyósi környék felé vonult. Egy éjjel megszökvén tőlök, Megyesre nyargala, hogy az odavalókkal Kígyósyék’ segítségére mehessen, hol Klári’ tartózkodását hitte. „Sólymos Dezső!” kiáltással fogadta őt a’ pórság „légy vezérünk mentségére Urunknak!” „Minden késedelem nélkül” felel ő „csak rajta! utánam!” – Erre vérszemet kapott az öszvetódult nép, ’s ki gyalog, ki lóháton nyárssal, kaszával, villával ’s egyéb illy szerű fegyverrel Dezső után nyomult.

Kígyóst védelmezni eltökélették ugyan a’ lakosok, mivel ők is szerették urokat atyai szelíd bánásmódjaért, egy se is pártolt el hívségétől; de az ide száguldó Kuruczok’ száma sokkal nagyobb volt, hogy sem képesek lehettek volna sokáig dühöknek ellentállani a’ mezőn. Betörtek a’ faluba. Lángba borúlt már több ház. Borzasztóan kongtak a’ harangok. Kígyósy’ udvara is körül volt fogva már, ’s benne a’ jó Klári is – de nem csüggedő lélekkel, bizott az Istenben. – Az asszonyok, leányok sirtak, jajgattak az utszán, a’ férjfiak pedig utólsó csepvérig küzdöttek az udvar előtt. – E’ közben uj paraszt csoport közelget – mindenki elijed uj kurucz csapatot gondolván bennök. – Dezső’ serege volt az. Meggyesi jó szomszédaikat segedelmökre jőni látván a’ Kígyósiak uj bátorságot kaptak, ’s megujult a’ viaskodás legnagyobb elkeseredéssel. A’ Kuruczok általnyomultak már az udvar’ árkán a’ segítség’ érkeztekor, ’s egy része az épületnek lángot is kapott, de az egyesült kettős erő eloltá azt, és széjjel tiprotta a’ rablókat. Így a’ Kígyósiak egészen mentekké lettek. Istennek hálát adva látta Klári Dezsőt érte küzdeni, ’s magát, férjét, udvarát ’s mindenét legfőkép az ő bajnok védelme által megtartatni. Örömkiáltással sietett férjétől kísérve Dezsőnek mint őrangyaloknak, védmentését köszönni, ’s halva találták. – A’ Kuruczok reá, mint elpártolt árulóra, falkásan rohantak. – Vitézül harczolt ugyan ő sokáig az életére bőszült fene csorda ellen, de végre leszurták lováról, ’s hű melyét dzsidával döfték keresztűl.

Az egész közönség letérdelve Dezső’ tetemei mellett háladólag dicsérte az Istent, és zokogva siratá a’ derék ifjat, ki érettök ’s miattok hunyt el. Kígyósy kertje’ belsejébe takaríttatá legnagyobb gyászpompával a’ dicsőültet.

A’ Mohácsi gyász után elpusztult ugyan az egész környék, de Sólymos Dezsőnek híre fenmaradott hagyományképen ajakról ajakra. Egy pásztor a’ másiknak Sólymos’ halmára heveredve híven beszélgeti azt el, ki fekszik ottan eltemetve.

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

* * *

9.

(A’ játékszín két szoba, egy bezárt közfali ajtóval ’s két hátulsóval. A’ jobbik szobában csüggedt fővel, mélyen elmerűlve, irások ’s könyvek közt ül Kistelky, mindúntalan homlokát dörzsöli, fel-feltekint, és minden mozdulata nyugtalanságot árul el. A’ balban Lincsi danol és rakosgat).

Amice! feleségemnek annyira feldicsértelek: hogy általam csókoltat; én pedig haragszom reád: hogy nem jöttél magad gratulatiod helyett menyekzőmre. Későn vetem ugyan szemedre; de mikor az ember megházasodik, eleinte olyan, mint az ittas: ki annyifélét összegondol ’s mindég a’ kehely után nyul; de úgy rémlik előttem, már józanodni kezdek.

Nem igaz a’ mit sokan állítanak: hogy a’ házasság sírja a’ szerelemnek; már öt hónapja lesz, hogy Rózát haza hoztam ’s most is szeretem még; de van is ám rajta mit szeretni! azonban az is igaz: hogy az ember bár mi sokat tanult is, a’ szép nemet még sem ismerheti ki. – Róza is megváltozott: mint leány alig szólt, a’ szemtűl is félt, most csupa élet ’s annyit enyeleg, hogy még – Ő szerencsésnek vallja magát: én arra csak mosolyogni szoktam; de ha az ember mosolyog, jele: hogy tetszik valami. Atyám most sokszor van együtt a’ helység’ oszlopival,^* tán valamit szőnek? majd meghallod, mert ezentul serényebb iró leszek.

Úgy tetszik, menyekzőmrül még nem is irtam? pedig nagy pompa volt ám! a’ helység’ vénei is alig értek hasonlót; de ha az embernek pénze van, nem mesterség pompát csapni; pedig hány csap ollyan is kinek nincsen? Vannak is hallom, kik orrolják megtiszteltetésemet; de ha az ember boldog, irígyeket talál.

Esküvésem még a’ városban, nagy sirással, de csendesen ment végbe; Lépfalvi ment először, aztán én. Kamatiék adtak vacsorát ’s meglehetősen vígan valánk. Első éjjel majd viradtig leczkézett atyám, pedig mikor az ember csupa szív, vajmi nem szeret tanulni! Másnap uj sirás között elindultunk. Az egész úton nem tudtam házas vagyok é? egyszer akartam a’ sötétben Róza’ kezét megfogni, de atyámét nyomtam meg, ki ezen szerelmes manipulatioért^* derekasan lehordott.

Haza érvén házunkat már tele találtuk vendéggel; édes anyám kitett magáért ’s minden asztal hajladozott a’ sok sütemény és főzemény’ terhétűl. Muzsika is volt, ’s midőn biró uram egészségünkért ivott, kivűl a’ csőszök salvét adtak,^* ’s a’ mozsarakat is elperzselték.^* Táncz kerekedvén a’ korosbak méltóságos lassusággal lejték a’ palotást; az ifiak pedig nagy tripudiatioval sorba is, váltva is a’ gombostő- gyertyás- dobogó- sövény- cziczka- farkas- medve- barát- vánkos- és csörgő- vagy lapoczka-tánczot; végre mindnyájan derüre borura járták a’ hajnalt. Majd három napig tartott a’ dínom-dánom, de nekem az idő soha se volt hosszabb. Verset is irtak a lakodalmamra, olvasd:

Ennek az embernek volna talentoma; de múzsája a’ világért se mozdul, ha kancsó nem áll előtte. Az egész ünnepen leginkább kimutatta magát mézeskalácsos kománk; ő két fejéren öltözött leányka által egy szörnyű nagy lobogó szivet küldött marczipánbul, mint symbolumát a’ hív szerelemnek. Légy boldog!

Az ember mindég feljebb törekszik; de ha az embert más tolja magasra, akkor ne kérkedjék; büszkeség nélkül jelentem hát uj dignitasomat. Tegnap – épen együtt ülénk Rózával; - ő kötött, én pedig azon tanakodtam: mivel mulassam? mert az okos ember is kifogy a’ beszédbül néha – midőn atyám, ollyan képpel, millyet nagy dolgoknál szoktunk mutatni, hozzánk lépett. Gyermekek! – így szólott – a’ szerelemnek van ideje, de a világ is megkivánja figyelmünket! ezután markába ütvén ki pipáját, kezét vállamra tevé ’s mély hangon így szólt: Fiam Jónás! én a’ köz ügyért eleget fáradoztam, már nyugalomba teszem magamat, ’s dolgaimat ifjabb vállaidra hárítom; te léssz a’ helység’ pennája! a’ Tanács Notariusának választott, én csak a’ fő inspectiót tartom fel. Vidd ügyes méltósággal ’s a’ Tollagi név’ dicsősége felmarad – öltözz és jer a’ Tanács színe elébe!

Tudod barátom! én nagyságra soha se vágyódtam; de ha az ember véletlenűl valami lesz, még is örül. – Felöltözvén elmentünk a’ helység-házba. Biró uram jeles beszéddel fogadott, atyám neki ékesen felelt; már én is készültem valami fontosat mondani installatiómra ’s készségemet demonstrálni, midőn a’ kis biró berohan: Uraimék! – monda – Huszárok jőnek téli szállásra, már a’ kovártély-csinálók meg is érkeztek. Ezen hír félbe szakasztá az iktatási ünnepet; a’ birák szétfutkostak a’ polgárokat tudósítani, engemet pedig atyám hivatalos szobájába vezetett, hol a’ felsőség’ rendeléseit olvastuk.

E’ hivatalt alig nyertem volna el, ha többen a’ tanácsbeliek közzül atyámnak nem tartoznának; de az obligatiónak ollyan influxusa van az emberre, hogy azt is megteszi, a’ mit nem akar. Róza mind ennek nem örűl, tán fél: hogy majd kevesebbet lát; a’ jó lélek!

Többet irnék, de a’ trombita engem is talpra kiált, ’s míg az ember uj valami hivatalban, mindég buzgón viszi.

Hej barátom! minden testnek van árnyéka, minden tisztségnek haszna és terhe, én is ollyas valamit érzek, a’ mi épen nem tetszik.

Helységünk most sokkal elevenebb, de magamrúl itélvén sok szív is uj mozgásba jött. Szép hölgyem aligha szemet nem szúrt, mert katona uraimék seregesen sétálnak ablakom alatt, szerencsém! hogy derekasan kezd fagyni, különben tán még most is ott tanyáznának. Ez semmi ugyan, de nézés a’ szerelem’ követe, ’s a’ csillogó ruha, deli termet (bár a’ szabónak nagy része van is benne) nyájasság, ’s kellemes udvariaság, hányszor szorítá már ki a’ hű szívet! Kötve higy az asszonynak.

Az ember kiül a’ polczra^* hogy mások süvegöljék, ’s azalatt nem tudja: mi történik otthon. –

Ma haragos voltam ’s nem mertem mutatni. Ez annyit tesz: mint köpönyeg alatt fügét mutatni.

Eszmélkedve ülék szobámban, midőn egy fiatal vitéz nagy robajjal rám nyitja az ajtót ’s mingyárt hetvenkedni kezd: hogy szállása rosz, füstös ’s több eféle. Én szokott modestiával kértem: hogy aziránt végezzen a’ birákkal, – hogy nekem ahhoz semmi közöm; de ő folyvást pattogott, az asztalt verte, kardjával csörtetett ’s még füleimet is levágással fenyegeté. Én házi jusomra provocálván positurába tettem magamat;^* de ő mindég közelebb hadarászott felém. Az okos enged gondolám ’s hátrálni kezdék, midőn Róza ijedten beszaladt ’s a’ lárma’ okát kérdé; erre a’ mord képű harczos olly nyájas olly szelíd lön, mint a’ szerelmes galamb – olly édesen hunyorgott Róza’ szemébe, annyi szépségeket mondott, hogy én tüskén állva mingyárt sejtettem hadi stratagemáját,^* melly által szinlett csatát kezdvén Rózát becsalta.

A’ kalászt verik, hogy magot nyerjenek, ez is belém kötött, hogy Rózát dicsérhesse; de én szavába vágtam és szállását hoztam elő. Bocsánatot Notarius uram! illy kedves szomszédság minden kellemetlen dolgot kellemessé tészen (tehát szomszéd) most nem cserélném el legszebb palotáért! – így csevegett és csak a’ déli harang hívta el; ebbűl láthatod: hogy a’ gyomor majd egy rangon áll a’ szivvel. Midőn kikísértem, ő csupa barátságbul kezemet félig öszvezuzván ismét bocsánatot kért, és az udvaron keresztül hatszor is visszanézett. Ez valamit akar, gondolám ’s szobor gyanánt a’ pitvarban álltam meg. Mi bajod kedvesem? kérdé czirógatva Róza. Semmi fiam! felelék, ’s nem akarva nagyot sohajtottam.

Lásd barátom! házasságban a’ legokosabb ember is néha ollyan pictus masculus^* – sokat érez ’s átal szólani – tele gonddal mosolyog, valót keres ’s hazudik.

Tegnap az itt kormányzó kapitány urnak névnapja volt; atyám azt proponálta: hogy a’ helység küldene deputatiót hozzá, őt illendően megköszönteni. Atyám, ki illyetén dolgokban mindég kolompos volt, most a’ papolást reám bizta. Tudod, nem vagyok kérkedő; de néhány tanácsbelit odavezetvén, hevenyében ollyan oratiót penderítettem, hogy a’ kapitány örömében alig tudta elfojtani nevetését; azonban, engem, mint a’ sors’ üldözöttjét, itt is fatum ért, mert egyik közel megettem álló igen vastag deputatus nagyot tüsszentvén, hasával kilökött helyembűl, úgy, hogy előre buktomban a’ megüdvezlendő főtisztnek lábára hágtam, ’s így tele confusioval beszédem’ fonalát elvesztém. Erre a’ kapitány köszönetét jelenté, ’s az én epilogusom elmaradt. Később az asszonyság is megjelenvén többi között nekem ezt is mondá: hallom Notarius urnak szép, jól nevelt hitvese van, igen ohajtanám társaságát, tessék megismértetni vele. Én megigértem. Itt nincs veszély, a’ kapitány derék ember ugyan; de a’ kard és idő’ nyomátul képe ollyan mint a’ kárpit; azonfelül egyik asszony szemmel tartja a’ másikat.

Mióta házas vagyok, tegnap Róza’ legelőször ellenkezett velem. Én azt akarám: hogy a’ vecsernyére édes anyámnak régi nagy bundáját öltse fel, ő pedig csak könnyü ruhában ’s máskorinál szorgosabban öltözött, bizonyosan karcsu termetét nem akarta elpalástolni; izetlenségem még inkább nevekedett, midőn a’ tiszt urakat utfélben megállni láttam; úgy néztek – úgy néztek, de egyik se reám. Ebbül látom: hogy szépség mellett a’ tudomány csak holt kincs, ’s hogy az ember néha fűnek fának szemet kívánna; néha meg köz vakságot ohajt.

A’ szomszéd vitéz leginkább incselkedik, nappal néz, estve sipolgat; annyit tudok felőle: hogy Kadét, különben nem igen derekabb ember nálamnál; de az újság fél szépség. Ma éjjel is többed magával muzsikált; én felkeltem ’s kinyitván az ablakot a’ vasróstélyon kidugtam fejemet – a’ mint nézegetek, egyik nekem ugrik ’s előbb hogy sem bevonhattam volna fejemet gyöngéden megczirógatta; bizonyosan más képet vélt, gondolám, ’s jó izűt nevettem csalódásán; de ma reggel vettem csak észre hogy bekormozott.

Nálunk szörnyü nagy hó esett, kivül minden fejér, csak az én kedvem fekete. Legyen az ember bár mi pontos, ha esze otthon jár, midőn másutt dolgozik, megtéved; én is a’ jegyző-könyvben nagy zűrzavart okoztam, ’s ha atyám mint régi practicus^* észre nem veszi, kár mellett szégyent is vallok; van is mit hallanom érte; de haggyán! csak qua férj boldog lehetnék, nem bánnám, ha qua notarius némellykor orrot kapnék is.

Azt mondják: a’ jó asszonynak nem kell strázsa, önmagát megőrzi; de ha az erkölcs elalszik, vajmi jó akkor, ha a’ gazda’ szeme váltja fel! Míg az ember kötelessége után jár, háza nyitva marad az incselkedésnek. A’ kadétot ismét Rózánál kaptam, ollyan közel ült hozzá, ’s beléptemkor valamit dugdozott előttem. Én elhültem; de Róza vidáman felém ugorván mond: ez az úr Lépfalvi, Lolli’ férjének öccse; bátyjának megirván téli szállását, annak üdvezletét ’s örömét jelenté, hogy illy közel esett kedves barátjához. Lolli is tisztel! Ez mind jó, de a’ barátságnak is van határa; azért hideg maradtam Lépfalvi iránt, ki úgy látom hajszállal se jobb bátyjánál, ’s ha lehetne, jégre vezetne.

Lépfalvi nem sokára elment ’s az ajtónál ezt sugta fülembe: Notarius uram féltékeny, sajnálom; de kinek szép hölgye van, tűrni tanuljon. Ez még habeálgatni^* akar gondolám, ’s haragomban mingyárt is szemére lobbantám Rózának, hogy nekem hátam megett illy vendég igen displiceál ’s nem hittem volna, hogy illy csapodár legyen. Róza reám veté szemét, elfordult ’s könyezett, magamon is kitört a’ fájdalom és vele sírtam; édes anyám hozzánk jövén ’s minket olly búsan látván, szinte zokogni kezdett velünk, míg a’ valamit kérdezni jött szolgáló látván e’ pityergő scenát jajveszékelve atyámért szaladt, ki szokott autoritással megkorholt és szétperelt bennünket. Ah! szegény jó szüleim nem tudják mi epeszt – magam se tudom; de az okos ember előre néz.

Így él barátod Jónás! ölelkezés lesz ugyan a’ siralomnak vége: de a’ házasság ollyan mint a’ viadal, az ember csöröl-pöröl, azután megbékül; de a’ seb még is fáj.

Tegnap reggel szomszéd collegám hozzám toppant ’s magával leányt kérni meghítt; nem örömest mentem; de még boldog időmben megígértem neki, azért engednem kellett. De hogy Rózának ne legyen ideje kinézegetni, számolást (’s ehhez igen ért) biztam reá. Ő mingyárt elérté mit akarok. Mindent megteszek – mond – csak ne kételkedj hűségemről. Én nem kételkedném, csak a’ katonák ne kételkednének! felelék.

Hogy hogy? kérdé Róza.

Ha nem kételkednének hűségedről, nem járnának utánad, viszonzám búsan.

Az idő kifog minden balitéleten! mond Róza. Tudtam volna rá sokat mondani; de ha az ember szerelmessel készül valahová, nincs nyugta; azért collegámmal szánra telepedvén elröpültünk nagy csörgettyűsen.

A’ leánykérő mindég kedves vendég, mi is szívesen fogadtatánk. Dictum factum! a’ leány igent sohajtott, szüléji utána, ’s a’ nősző örömében alig lelte helyét, én pedig gondolám: várj csak collega! majd megérzed mi a’ feleség! az enyém jó, még is mennyi gondot ád! Az ebéd sokáig tartott, különben is collegámnak annyi mondókája volt, hogy már késő este lett, mire haza értem. Hálásra eleget hivogattam ’s marasztottam útitársamat, de erővel ő még az éjjel haza szándékozott; így tehát nem is engedtem hozzánk hajtatni, hanem a’ helység’ végén leszállván bundába burkolva házunkhoz ballagtam, meglepni vélvén Rózát. A’ mint a’ kerítéshez jutok, mingyárt egy emberi alak ötlik szemembe, melly merően az ablak alatt áll. Ez a’ kadét gondolám ’s közelebb sunnyogok hozzá, és csodálkoztam hogy semmikép se mozog. Kevés vártatva megszólítám: Uram! nem illik idegen ablak alatt kandikálni! semmi felelet. Meleg vére lehet az urnak, hogy illy hidegben is itt ácsorog! mondám ismét ’s félre akarám tolni – de meghökkenve léptem viszsza, midőn a’ kadétnak vélt alak első tapintásra lábaimhoz omlott – nézek, nézek, ’s látom: hogy hótetem volt, ’s reá egy köpönyeg akasztva. A’ mivel az embernek képzete vesződik, azt látja szeme. Eleinte bosszonkodván a’ kadétot nem szántam volna móresre tanítani, mert ez a’ csíny egyedűl tőle származhatott; de látván hogy a’ dolog tanú nélkűl ment végbe, csendesen belopództam az ajtón, ’s az öregeket már fekve, Rózát pedig a’ mesélő fonóknál lelém.

A’ nehéz úti ruhát le akarván vetni, a’ mi szobánkba menék, ’s már visszakészültem a’ fonó társaságba, midőn kivül az utszán dörmögést hallok – az ablakhoz megyek, mellynek egyik táblája nyitva volt, ’s mingyárt megismertem a’ kadétot egy pajtásával.

Nincs itthon – mond Lépfalvi – a’ csörgő szánt megkellett volna hallanunk.

A’ hóember elvan döntve –

A’ szél miatt –

Nemde gyönyörű asszony az a’ Tollaginé? nem tudom mint botlott bele az a’ pedant – bárdolatlan Notarius?

Classicus dróton járó.

Kinjábul lett tudós.

Tudósbul lett öszvér –

Ollyan mint a’ barázda-billegető –

Mint Faun a’ gráczia mellett.

Lásd barátom! illy titulusokat nyer az ember, ha szép felesége van – a’ romlott írigy világ, rajta edzi nyelvét, hogy a’ szép előtt megdönthesse. Alig tudtam magamat moderálni hogy vissza ne feleljek; de ha az ember hallgatódzik önszégyenét hallja sokszor; aztán az illyest jobb ignorálni. — Később ugyan jó embernek is neveztek, de ez csak úgy illett a’ többihez mint egy hajszál a’ kopasz főre. – Elhallgatván szóval, sippal kezdettek ostromolni – olly keserves olly andalogtató nótát fúvtak, hogy szinte magam is megindultam; de attól tartván: nehogy e’ kártékony hangok még Rózát is általcsalják a’ fonó kalákából, hozzá szándékoztam, csak az ablaktáblát kivántam bezárni – de gondold el! a’ mint a’ karpitot félre hajtván kinyujtom kezemet, Lépfalvi, mint a’ villám oda szökik, megragadja azt: Róza! – sohajt – ah! miért olly kegyetlen? én vissza akarám huzni kezemet, de ő keményen szorongatva ajkaihoz nyomta: Most vagy soha! rebegett, aztán ollyan meleg csókokat czuppantgatott reája, hogy szinte csiklándott, ’s bár mint tartózkodtam, kaczagnom kellett. Erre ő visszapattant, én pedig aludni küldvén őket, bezártam a’ táblát.

Barátom! ez nekem még is szeget ütött fejembe; ki lesz kezes: hogy utóbb az igazi kéz még is ki nem hajlik e? az asszony gyarló, ezt már a’ régi irók hirdették.

Könyezd sorsomat barátom! én csak ugyan hamis fogást tettem, csak ugyan meg vagyok csalatva! Nincs hűség e’ földön, kezemben a’ rettentő bizonyság. Illy búsan még egy karácson se talált – bocsáss meg ha ezen sorokat syllabizálnod kell, mert fájdalomtul reszket kezem.

Mint Notarius én administrálom a’ szükséges széna- és abrak-portiókat ’s azokat quietáltatom.^* Igy történt ma ’s az előbbeni portiókat Lépfalvi vette által. Ő mintha semmi se történt volna közöttünk, enyelegni kezdett; de minden dologhoz bizonyos seriositás illik, azért csak úgy fél füllel hallgattam reája, ’s a’ munkát elvégezvén a’ quietantiát kértem tőle. Ő erre zsebkönyvét előveszi ’s kívánságomat teljesítvén magamra hagyott; én majd elkábultam, midőn az officiosus írás közzé egy kis arany karimás czédulát szorulva lelék; olvasd és irtózz rettentő tartalmátul:

„Róza! egyetlen kedvesem! igaznak találom: hogy a’ minapi bal történet óta, az ablaknál való összejövetel csak gyanut és lármát okoz, és feszes férjedet, kit az ég haragjában csatolt hozzád, még inkább vigyázatra serkenti; azért szíves hálával fogadom el javallatodat, ’s minden bizonnyal a’ kertalatti hársfánál megjelenek; csak te is jó móddal szökhess ki, tán a’ karácson alkalmat ád. Én reménylem: hogy a’ hideg levegőt elfelejted meleg karjaimban. Ha nem vélt akadály tartóztatna, tűzz valami jelt, p. o. egy pántlikát, a’ sövényre, mingyárt a’ rézs mellett, nehogy hasztalan várjon téged szerető L.”

Ha az embert véletlen csapás éri, mindenhez kapkodna, ’s még se tud mozogni – én is sokáig meredten állék, a’ halálos czédulát tartva kezemben. A’ kihez így mernek irni, ki a’ kert alá hivja imádóját, az nem kegyetlen már, gondolám ’s első hevemben mingyárt Rózához akartam rohanni ’s az irást, mint vétke’ documentumát, elébe tartani; de tagadva szaporodik a’ világ, ő is majd tagadni fogja, és mentegetni magát, így eszmélkedtem, ’s végre csak ugyan legjobbnak itéltem őket in facie loci meglepni azután szakadjon a’ sziv. Szinte várom és rettegem az estét.

Az ember virág mellé telepedik, mohón szivja az édes illatot, ’s alig fordul egyet, érzi a’ tüskét. Ne házasodj! én már benne vagyok, és szívem repedni készül.

Mért van az barátom? más ember nem is tudja mi a’ tanultság és csendesen él; én annyi Classicust tudok könyv nélkül, minden tárgyra kész vagyok egy sententiát mondani ’s még is mindenütt megütközöm! ugyan megjártam ismét, neked sub rosa megpanaszlom, de ne add tovább.

Tegnap már jelentém hogy kétségben valék, sem enni, sem inni nem tudtam; Róza és szüleim eleget kérdeztek, de én minden nyilványító vallást elkerűltem. A’ titkos arczu este beállt, én azt mondottam: hogy a’ kántorhoz megyek ’s ott töltöm az estét; köztünk szólván: azzal csak Rózának kivántam alkalmat adni biztosabb kimenetelre. Voltam ugyan a’ kántornál, hol több felekezetben kártyáztak, ki dióra, ki márjást, ki vojtát, ki filkót, ki oplitánt ’s ezt megunván, ki durnit, ki kopkát, ki putát, ki harminczegyet, ki czapárit.^* Ez engem mind nem vidíthatott fel. Egy huszár strázsamester ostáblával is kinált, de minthogy az koczkával esik, ’s én házasságom által úgy is minden nyugalmamat elkoczkázván mindenféle koczkajátéktól cordicitus iszonyodom, nem fogadtam el meghivását, hanem nyolcz és kilencz óra között a’ kert alá bujdostam ’s a’ sövény mellé lapulván, szemeimet a’ kijelelt fára meresztém, mellynek ágain varju sereg üldögélt. Várok – várok, zúz és jéglepte bajuszom peczkesen állt, fogam vaczogott ’s didergő térdeim össze- meg összeütődtek. Az óra tizet ütött, senki nem mozdult, egyéb a’ varjak röppentek fel néha károgva. Ma tán nem is lesz szerelmes congressus gondolám ’s lappangva kémleltem a’ jelt, mellynek az irás szerint a’ sövényen kell vala lógni; a’ rézst feltaláltam, ’s a’ mint ott tipegek tapogok a’ jelt is megláthatni, egyszerre a’ hársfa ’s a’ sövény között a’ föld megrendűl alattam, ’s én sötét mélységbe süllyedek, nyakam fejem megtelvén hóval. Szörnyű ijedtemben kiáltozni kezdék, de senki nem jött segédemre – hasztalan iparkodtam kivánczorogni, a’ hó dült hegyembe is alám is; de én fel nem kapaszkodhattam; a’ gondolat: hogy a’ farkasok’ martalékja leendek, még inkább szepegtetett ’s lármázni ingerlett; ’s ime! alig támad bennem ama’ borzasztó képzelődés, zörgést hallok, ’s előbb mint sem megfoghattam volna mi lehet? egy szőrös test zuhan mellém. Félig aléltan az üreg’ oldalához vonulva legyintgettem köpönyegemmel feléje, ’s csak akkor eszméltem fel, midőn borzas társam ugatni kezdett, ’s én benne egyik komondorunkra ismertem. Szinte jól esett: hogy a’ hív állat hozzám szövetkezett, derék, fogas frigyesemet tekintvén benne. Mikor az ember szükségben van, az oktalan állat is vigasztalást nyujt, én is iszonyú riadalmak közt czirógattam a’ komondort, csak hogy ne hagyjon el.

Majd félórai ijedség és fázás után lépést hallék a’ havan ropogni. Jónás! Jónás! kiálta Róza és atyám.

Vide infra! sohajték fel a’ mélybül.

Mi a’ manó! hol bujkál Notarius uram? – dörmögött kocsisunk – mingyárt létrát hozok.

Nem sokára így csak ugyan kivergődvén az üregbűl, Róza’ karján a szobába őgyelegtem. Atyám azt véli: hogy mint jó gazda csupa vigyázatbul kerültem meg a’ házat, megdicsért, egyszer’smind sajnált is, hogy a’ farkas-verem, mellyet addig ásatott, míg én a’ városban járkáltam, ön fiát fogta be legelőször. Hogy te azt nem láttad Jónás! hiszen nád volt torkolatjára téve, ’s az egész őszön szemed előtt állt! mondá vigasztalólag; de mikor az ember aszszonnyal vesződik, akkor pihen a’ gazdaság. Róza tele gonddal forgolódott körűltem, én pedig erővel ki akartam nézni belőle valami csalárdságot, de lehetetlen volt. Az asszonyi szem vexáló tükör gyanánt mindég mást mutat, mint sem akarjuk.

Bajom nincs, egyéb hogy rekedt vagyok.

Ma szobámban ülök, ’s azon tanakodtam: mit tegyek a’ kadéttal? ha satisfactiót kérek, kinevetnek; ha nem szólok, nyugtom se lesz – még a’ resultátumot fel se lelém, midőn ő Rózával hozzám lépett. Mi kadét úrnak köszönettel tartozunk még – mond Róza – mivel hírül adta, hogy tegnapelőtt bajod történt.

Illy csekélység szót sem érdemel – viszonzá Lépfalvi nem keveset habozva. – Künn járván Notarius uramat kiáltozni hallám, ’s ha szolgálat nem tartóztat, magam siettem volna segedelmére. Én válasz helyett csak homlokomat dörzsöltem, mert a’ tréfa és harag között közép utat nem leltem, csak midőn Róza magunkra hagyott, vettem elő ama’ czédulát, ez tán – mondván – nem tartozott a’ quietantiához?

A’ sziv’ dolga – viszonzá Lépfalvi – örülök hogy illy jó kézbe esett. Notarius uram, tudom el nem árul. Máskor fogadom jobban vigyázok rá.

Én senkinek secretáriusa nem leszek; e’ dologhoz ugyan szólásom van, inquirálni is fogom! felelék tüzzel.

Mi jó barátok lennénk, ha Notarius uramnak szép felesége nem volna; igen sajnálnám: ha miattam nyugtalanságot szenvedne, de én arrul nem tehetek; a’ szépnek hódolni kötelességünk! ez a’ természet’ örökös törvénye, mellynek minden szív alája van vetve! mondá Lépfalvi.

De a’ szépnek nem szükség és nem szabad minden hódolást elfogadni, kivált ha már egyhez csatolta magát – szólék fájdalmasan, ’s ő megindulván kezét nyujtá, hogy többé nem alkalmatlankodik, azzal odább ment és engem bizonytalanságban hagyott.

Én ollyan vagyok mint a’ beteg, kihez két orvos jár, ’s mindenik más szert ajánl, ’s ez által egyik se nyerhet bizodalmat. Ha Rózát szemlélem, azt hiszem hogy ártatlan; de ha ártatlan, hogy mernének neki illy levelet írni? ha szólok ’s nincs igazam, sajnosan megbántom; ha nem szólok, majd utóbb a’ szólás késő lesz! tán legjobb lesz még is a’ környűlményekhez alkalmaztatnom magamat. Ha jobb gondolat ötlik eszedbe, ird meg!

Nemde barátom! az asszonnyal nyugodtan élni, legnagyobb remeke az életnek? ’s minden ritkaságok’ ritkasága olly asszony, ki ha eggyel lakik is, soknak tetszeni ne vágyna!

Uj esztendőre minden jót, áldást, békességet kivánok ’s tapasztalásimból ezen jegyzésimet küldöm:

Tegnap Rózával a’ kapitány urnál valék, ’s nála több tiszteket is lelénk. Ha az ember valami kis appendixe a’ köz-igazgatásnak, mingyárt nagyobb respectusa van, engem is, de kivált hitvesemet nagy udvarisággal fogadtak: ezt (nempe a’ hitvest) a’ kapitányné mingyárt más szobába vezette, és okosan! mert a’ hizelkedő suttogás annyira árt az asszonynak, hogy utóbb tükrét is hazugnak tartja. Lépfalvi kadét is ott volt, de hol az ember legkissebb úr, ott nem igen mer hánykolódni.

Azt mondják az okos hallgat; de ha az ember soha se szól, hogyan tudhassák mások okos-létét; ennélfogva én is beszédbe elegyedvén többi között tudós reflexiokkal megmutattam: hogy Rómát legióji emelték fel ’s viszont rontották le; ha azok mindég hazafiak lettek volna, dicső birodalmok most is állana még.

Hagyjuk a’ multat ’s éljük a’ jelent – mond a’ kapitány – következő vasárnap kis házi mulatságot adok, Notarius urat is szívesen látom hitvesével; és hogy társaságunk annál vigabb ’s tetszetősb legyen: tehát maskarában jelenünk meg. A’ tiszturak kaptak ezen ’s örömzajogva hirdeték helybehagyásokat.

Azaz álorczát veszünk – mondám én, mivel már Rómában valék – mint hajdan a’ histriók?^* ha meg kell lenni, én se vagyok ellene; de ha csak képemet nem mázolom be, nem tudom hogy lehessek maskarává?

Lesz arra gondom – viszonzá a’ kapitány – a’ ruhák’ megszerzését én magamra vállalom. Később a’ Rózával visszatért asszonyság is érinté e’ dolgot és igen kegyesen hivott meg bennünket. Haza mentünkben Róza egészen felvidulva beszéllé el: hogy ő, mint oláhasszony jelenend meg a’ kapitánynéval. Én e’ dolgot otthon mélyebb fontolóra vettem ’s így okoskodtam: az emberi kép centruma minden szépnek, onnan sugárzanak ki minden kellemek, az a’ mágnes, melly után fordul a’ szem, onnan kap élelmet a’ képzelet; de a’ vászonkép, bár minő szép is, csak lelketlen jószág ’s Róza azzal lesz eltakarva, ennélfogva nem tetszhetik úgy, ’s ha nem tetszik, nincs mitűl tartanom: ergo bizvást elmehetek. Vale!

Semmi ujság! egyéb hogy Róza gyakortábbad eljár a’ kapitánynéhoz ruhája végett – ott dolgoznak erősen; de hogy reá ismérjek mingyárt, keztyüjét mutatta meg.

Tegnap hivatalos szobámba assignatiót hoztak; gondold el csak! az a’ Cséli nevű ifju ember ment ezen keresztül, ki a’ duellumban megpelyhezett, és lovakat kért; én rendeltem neki, de régi bosszuságom miatt meghagytam a’ kisbirónak: hogy a’ legroszabb gabancsokat állítsa ki neki. Az ember azért nem bosszuálló, ha rajta elkövetett régi csinyt uj csinnyal ró le.

A’ mulatság végbe ment; az ember akármit tesz, ha kivan a’ sorstul választva, a’ viszontagság nem marad el.

Szinte feszült kebellel (mert sem én se Róza nem valánk még maskarák) mentünk este a’ kapitányi szállásra; hol mindegyikünket másfelé vezettek. A’ kapitányt, képét kivévén, már egészen felöltözve lelém: szűk, kivarrott selyem ruhája volt, lábán pillangós czipe,^* vállán derékig érő köpönyeg függött, fején bársony sapka lobogós tollakkal. Ő magát spanyolnak nevezé – én pedig mondám: ha az ember nálunk télen illy lepke köntösben járna, magával kellene vinni a’ kályhát, mert ugyan megjárná az illy vendég köpönyeggel. – Nekem egy máj színű selyem leppentyűbe kellett bujnom, és hasonló csuklyát huznom fejemre, melly megfordított turózsacskó gyanánt nyult fel búbosan magasra; képemre egy éktelen orrú lárvát kötöttek,^* mellynek selyem szakála majd melyemig lógott le. Ezt a’ kapitány dominónak nevezé; én pedig a’ tükörnél szüntelen nevetgettem magamat, mert ollyan bolond dominus formám volt.

A’ muzsikusok már ugyancsak dolgoztak, midőn a’ kapitány ékesen felgyertyázott ebédlőjébe vezetett, hol leginkább látszott, hogy nem üres erszénye. Ott már különféle maskarák jöttek mentek; itt egy pár dajna^* visított egy fiatal vitéz körül, ott egy pápaszemes öreg úr tobákkal kinált mindent, ’s udvariasan kacsingatott a’ fiatal szépre, ki kosárban virágokat hordott. Voltak régi ’s uj magyarok, csikósok, törökök, zsidók, és több nem ismert alakok is. Egy minden szinü foltokbul férczelt és összegányolt ruháju, félig fekete képü legény leginkább szeleskedett, és egy czifra recsegő bottal mindég maga körül hadarászott; beléptemkor reám is mingyárt egyet csettentett, és ezen szavakkal: servus Tollagi! ismét odább lejtett. Én reá bámulván nem foghattam meg: hogyan ismert reám, holott a’ háziuron kivül senki se látott.

Minthogy mindenik beszélt, én sem akartam utólsó lenni, azért is egy törökhöz menvén, ki mindég felém integetett, kértem, hogy engedne meg: ha competens titulusát nem adom meg, mivel nem tudom; őszinte kérdésemre: mint tetszik a’ distractio? ő visszás hangon ezt harsogá fülembe: Jobban mint neked a’ farkasveremben! mintha leforráztak volna, olly sebten hagytam oda a’ törököt, nem keveset boszonkodván, hogy ezen fatumot mások is tudják. Én úgy hiszem, a’ kadét trombitáskodott.

Lásd te merően álló maskara! – mondá az ismét hozzám jött török – ez kicsinyben a’ nagy világ’ képe, hol szinte mindenik bizonyos álorczát hordoz, hogy azt a’ mi van, elrejtse; vagy azt, a’ mi nincs, kipótolja. Mindenik játszik, ’s a’ rovást a’ tapasztalatlannak kell többnyire kifizetni. Csak nézd: a’ kérkedő mint cseveg magárul, a’ betyár külsejét fitogtatja, és a’ tükörbe pislogat, mint a’ fösvény ládájába, a’ gunyoló más hibájin elmélkedik, a’ könnyelmű mulattat, az uzsorás fukar közel a’ pazarlóhoz nagy kamatit számlálja, a’ durva lármáz, ’s mindenben megütközik, a’ szenvedő csendesen ül, a’ szerelmes rejteket keres, az eszmélő mosolyog és hallgat, a’ pulya mindent majmol, a’ féltékeny néz, habzik és izzad. Szólj! te mellyik sorba tartozol?

Én különben az eszmélők’ sorába tartozom felelék, a’ mostanrul nem mervén szólni, mert csak ugyan habozva néztem, nem jő e már Róza; és, ha nem épen szükség, az ember maskarában se hazudjék. Még a’ török sokat beszéllt volna, de az ajtó megnyilt, és nyolcz oláh asszony lép elő, azért is én őt a’ faképnél hagyván, többekkel együtt, az imént érkeztekhez szorongok – egyik közülök mingyárt kezemet megrázván elsikoltá magát: üdvezlégy Jónás! én meghajtottam magamat, mert kissebb termetérűl láttam hogy nem Róza. A’ keztyűt mingyárt megismértem: de más kettőnek is szinte ollyan volt, és termetök is hasonló Rózáéhoz; azért nem tudtam mit tenni, hanem rendében eljártam őket, kérdvén: te vagy Róza? ketteje elnevette magát, az egyik fejével intett, ’s kezemet gyöngén szorítá meg, aztán odább sétált.

Alig távoztam el onnan, az a’ tarka legény tüstént ott termett ’s melléje tolván magát annyit suttogott fülébe, ugy szorongatta karjait, szóval olly ismerősen bánt vele, hogy engem a’ méreg egészen elfutott, annyival inkább: mivel külsejére nézve, azon tarka alakban, méltán a’ kadétot gyaníthatám. Többször akartam közeledni hozzájok, de azzal a’ recsegő bottal, mindég felém hadarászott, ’s nem bátorkodtam erőszakoskodni, nehogy lárma támadjon. Itt tapasztalám: hogy legjobb otthon haragudni; ott az ember bátran kimondja mit akar, másutt le van kötve nyelve. Egy ideig némán néztem, de utóbb a’ sok fecsegést csak ugyan restellém, és az oláhasszonyhoz fúrva magamat így szólék: én nem tiltom az illendő mulatságot, de az álorczában is kötelességünk az erkölcsöt tisztelni! sapienti sat. Erre az oláhasszony hahotázni kezdett, ’s vállamat megveregetvén mondá: te csak a’ régi vagy még most is! azzal elvonult, én pedig tele haraggal néztem utána, magamat vádolván: miért hoztam illy helyre, hol az ember azt is tréfának veszi, ha másnak szive fáj. A’ török költe fel merengésembűl, egy papiroskát nyomván kezembe, mellyen ez a’ vers volt:

Rosz principium ez! – mondám nem szeretném ha másra is ragadna! ’s a’ más alatt Rózát értettem.

Én félek! – viszonzá a’ török – e’ principium az asszony’ vérében fekszik, ’s ha nyilván^* nem teszi, annál inkább tör ki titkon; ne bánd azért, ha szép hölgyed szemed előtt mással enyeleg; de ha elvonulva ábrándoz, akkor aczélozd homlokodat. –

Bár otthon volnék – mormolám – mit használ a’ tanulás, ha egyszer a’ kár megesett! a’ házi úr’ hozzánk jötte szakasztá félbe a’ beszédet, ki engem tánczra szólított fel; én vonakodtam eleintén, de meggondolván: hogy táncz közben leginkább magamnál tarthatom Rózát, csak ugyan engedtem, és az oláh asszonyt felkértem; ő karját nyujtá ’s több párral kerékbe állánk. – Most közel hozzá, mind inkább úgy rémlett előttem, hogy még se Róza az én tánczosném; Róza karcsubb azt véltem; de a’ keztyű az övé volt – ismét kérdeztem: te vagy kedves? és ő fejével igent billentett.

A’ muzsika megzendült. Tudod barátom! én a’ magyart nem rosszul járom; de az idegenhez nem értek, ez pedig ollyan külföldi táncz volt. Össze, vissza forognak benne, nem tudtam mint szokták; azért is egyik erre, másik arra tolt, majd előre, majd hátra unszolt, ránczigált, én szinte örültem lárvámnak, mert saját képemmel agyon szégyenlettem volna magamat – ebbűl tapasztalám: a’ mit az ember nem tud, abban ne producálja magát.

Még a’ táncz el se végződött, midőn, tánczosném kiállott a’ rendbűl, s a’ mint észre vettem azért, mivel elfáradt engem huzni vonni – ez hagyján! de akkor láttam, hogy ő nem Róza – mennél tovább néztem, annál inkább valósult csalódásom; azért is az ott álló házi urat kértem meg, lenne olly kegyes ’s mondaná meg: mellyik feleségem? Ő nem ismeri meg! felelé. Hát mondja meg mellyik az asszonyság! kértem ismét. A’ maskarát nem illik elárulni! lön a’ felelet. Képzelheted: hogy nekem mind ez nem tetszett, és nyugtalanságom még inkább nőtt, midőn a’ muzsika elnémulván, a’ társaság páronként szétoszlott.

Akár illik, akár nem! én tudni akarom hol feleségem? ezt dörmögvén magamban ujra keresni mentem Rózát, és mindenik oláhasszonyt megtámadtam; néhányat közűlök lárvátlan lelék, de olly isméretlenek voltak mint előbb. Mint a’ párját-vesztett oroszlán rohantam egyik szobábul a’ másikba; belső szorongás, confusio, a’ vászonkép és a’ féltés csak úgy öntötték rólam a’ nagy cseppeket – de olly visszás érzést soha se tapasztalék, mint midőn az utólsó szobába lépvén, a’ Rózához leginkább hasonló alakot a’ párnaszéken ülve, fejét a’ török’ melyére hajtva; ’s egyik kezét a’ már saját képű tarka kadét’ kezébe nyugasztalva lelém; Róza! sohajtá a’ kadét egészen elolvadva; én pedig iszonyodva kiálték: hát még is te vagy? hah! te hívtelen!

Hah te féltékeny! tüstént kövess meg! mondá az oláhasszony, és lekapva hamis képét Lolli mosolygott szemem közzé. Hát engem nem ismersz Jónás? kérdé a’ török ’s félre tolván álorczáját idősb Lépfalvi dűl karjaim közzé.

Én e’ véletlen viszonlátáson szívembűl megörültem; de ha az ember valamin aggódik, öröme se tart sokáig, azért rövid ölelkezés után ismét távozni akartam.

Hová Jónás? mi bajod ismét? kérdé Lépfalvi.

Rózát megyek keresni, jer segíts! felelék.

Az eddig nyugszik – mond Lolli – még fel se öltözvén rosszul érezte magát, haza kivánkozott, ’s minket kért: hogy ne rontanók el kedvét, és ne mondanók meg. Keztyüjét én huztam fel, próbára megismer e Tollagi ur?

Így hát én is haza sietek! – mondám, ’s bár mint marasztottak, mentem, ’s őket házunkhoz invitálván bucsut vettem. A’ szobát zárva lelvén, hol mentémet hagyám, csak a’ maskarában lopódtam ki a’ házbul, szinte fájt szívem, hogy a’ jó hitvest olly méltatlan gyanúval bántám meg. –

Künn hó esett, sötét volt, ’s a’ kakasok körül belül éjfélt kukurékoltak, midőn egyedűl ballagtam, a’ lárvát képemen hagyván ne hogy meghűtsem magamat. A’ mint megyek, egy öregasszony jő felém lámpással. Nem kísérne kend el engem? – szólítám meg – adok valamit! ’s az asszony felém tartván lámpását rám néz, elszörnyed, keresztet vet, ’s ezen szavakkal: minden jó lélek dicséri az istent! fut a’ mint csak tudott. Ez valami gonosznak vélt gondolám kaczagva; de nem sokára az ijedés rám került, mert a’ mint a’ fogadó előtt ballagok, valaki szörnyű hangon, nyársát szegezvén melyemre, így rivalt hozzám: állj meg gonosz! én mingyárt megismertem ugyan a’ baktert; de ha az ember előljáró, restelli ha a’ pórnép illyenkor s illy bohón leli, azért nem szóltam, de látván hogy a’ fogadóbul több ember tódul elő, ’s hogy a’ bakter is a’ dolgot vastagon veszi, csak megvallám ki vagyok, az az: Notarius!

Az derék ember – mond a’ haragos bakter – és nem csatangol éjjel az utszán ijesztgetni az embert. Börtönlyukba veled – ’s holnap a’ kalodába.

De nem ismeri kend szavamat? kérdém szepegve. Mozdulj – kiálta a’ kőszivű bakter – mert odább böklek. Szerencsémre a’ kisbiró is a’ fogadóban iddogált ’s a’ lármára kitántorgott; én a’ lárvát levettem és ő csak ugyan megismervén felszabadított, nem tudván eléggé csodálkozni, mi lett a’ Notariusbúl; én pedig megfogadtam: hogy soha többé maskara nem leszek; nem is tudom minek? mikor az embert inkább ismerik saját képével.

Haza érvén Rózát édesden szunnyadva lelém. Nem akarván őt háborgatni, lassan a’ kályha mellé telepedtem, hogy ott az életrűl eszmélkedjem; de magam is elaludtam ’s csak a’ reggeli fűtéskor ébredtem fel a’ bűzre, tudniillik midőn ruhám rókát kapott. Nyájas részvéttel hallá Róza bajaimat, ’s édes lelkes tekintetet vetve reám mondá: én igazán szeretlek; de sajnálom, hogy gyanúd által másoknak nevetségül szolgálsz. – Én megilletődve dültem karjaiba, ’s a’ mi élet volt bennem, egy édes sohajtásban oszlott el.

Tegnap mingyárt a’ kapitányhoz mentem’s köszönetemmel együtt a’ ruhát visszavittem. – Lépfalvi házunkhoz jött. – Lollibul derék aszszony lett, de Rózát nem adnám érte. Ők mondák: hogy ez alkalommal meg akarának lepni bennünket ’s egyszersmind az ifjú Lépfalvit is meglátogatni.

Idősb Lépfalvi sokat beszélt velem, többi között kérdé: igaz e hogy én féltékeny vagyok? öccse sugá be neki. Én nem vagyok féltékeny felelék, de az ember nem azért házasodik: hogy felesége mást is szeressen.

Lásd Jónás! – viszonzá Lépfalvi – féltékenységgel csak rontjuk az asszonyt, ön gyöngeségünkkel csak mások’ érdemeire tesszük őtet figyelmetessé, ’s így sokszor a’ hasonlítás kárunkra válik.

Könnyü az okoskodás, de nehéz a’ házasság! – viszonzám én – már a’ feleség-tartás sok bajt ád, de a’ tartóztatás még többet, és a’ tartozás legtöbbet.

Az ész mindenen segíthet – mondá Lépfalvi – ha feleséged jó, úgy is boldog ember vagy; ha rosz, légy philosophus. Sok derék embernek otthon nem úgy megyen dolga, mint kivánná; de azért nem áll ki a’ piarczra, ’s nem panaszolja baját; hanem türve zárja be szemét ’s azt gondolja: emberek vagyunk. Több illyesekkel meggyőzött, hogy a’ házasság jobb a’ komor agglegénységnél – és én annál inkább elhittem, minekutána a’ kadét megvallá: hogy Róza ártatlan, ’s azt a’ levelet, melly engem a’ verembe ejtett, bosszuságbul koholta, mivel kezemet megcsókolá. Lépfalviék néhány nap itt mulatnak, aztán a’ városba mennek.

Ma Pál’ fordulása napján^* az én kedvem is megfordult. Örülj örvendezz barátom! házasodj meg mentűl előbb, ha illy boldog akarsz lenni mint én.

Gondold el! én atya leszek; ez olly érzés mellyet az ember hasztalan iparkodik definiálni. Ma édes anyám sirva mondá meg. – Az egész ház örömben uszik. Jöj ha lehet. Az ember messzirül is szereti barátját, de azt is megkivánja: hogy néha mutassa meg magát személyesen. Isten veled.

A’ Mohácsi gyásznap^* után, önmagok közt minduntalan viszálkodást szenvedő pártokra oszolván fel az ország, az egyetértés’ szelleme a’ Nemzet’ kebeléből örökre eltünni látszatott. A’ két királyt játékbábjoknak tarták az engedetlen nagy birtokú urak, azonban ők is alacsony rabjai voltak a’ mindenek felett vaskézzel uralkodó hatalmas Szolimánnak.

Harminczhat évig tartott pusztítás után a’ felfuvalkodott győző békét adott Ferdinand királynak; önkényes akarattal osztá fel a’ szép magyar hont a’ két koronás fő közt, Hazánk’ fejét – szent Budát – több nagyobb várakkal magának tartván.

A’ megkötött béke’ köz hírré tételével kemény kötelessége lett mind a’ három résznek egymás iránt fegyvenyugvásban élni; ki is szabattak a’ határok, mellyeken túl egyik ’s másiknak hatalma megszünt. A’ békeszeretőbbek elunván a’ véres nyugtalanságot, örömmel engedtek a’ felső rendelésnek; de voltak többen, kivált a’ török alá esett részen, kik halálban gyülölvén a’ pogány fertelmet, vagy elhagyták ösi lakhelyöket ’s vidéki földre bujdostak új hont keresni; vagy pedig, kivált a’ hegytájak’ lakosi, bizván az ellenség’ megaláztatásában, sziklaváraikban megvonulván, azokat életre halálra védelmezték.

Hollókő is büszkén állott a’ veszély közepett. Több századok előtt a’ rettenetes tatárjárásban^* győzhetetlen maradván, most is hasonló dicsőségre vágyott. Már több hetek óta Csáky Imre’ kormánya alatt minden fogyatkozásoknak, fenyegetéseknek, szemmellátható veszélyeknek nagy lélekkel ellenállván, hatalmasan védé magát kevésre fogyott bátor népével Eunoch Basa’ vivásai ellen.

Csáky Imre, a’ szép Idának atyja, barátságban élt az előtt Saaghy Andorral, ki a’ Ménes folyó’ mentében nagy uradalmak’ gazdag birtokosa volt. Lajos – Andornak derék fia – már gyenge korától, a’ Haza’ veszedelme’ szomorú éveiben születvén, ’s fegyver és harcz-zaj között Ozmán-gyülölésben serdülvén fel, bátor katona lett. Csákynak tetszett a’ halált semmi nemében rettegő ifju bajnok, ’s leányát neki szánta örömmel.

Csak ritkán jelenhetett meg Lajos Hollókőn, többnyire atyja mellett a’ török ellen viaskodván; de ha megsebesíttetve a’ csatázástól el kellett vonulnia, Hollókőn volt menedéke, hol Ida’ nyájas ápolgatásiban orvosló gyámra talált; de mihelyt felgyógyult, nem tartóztathatá fel őt sem az öreg Andor’ szives marasztása, sem Idának érzékeny könyörgése. Fiatal sasként repült le a’ sziklavár-hegyről, ’s az első elébe robbanó török csoporttal hathatósan éreztette kipihent erejét. – Ida is leánya volt a’ magyar zűrzavar-kornak. Fájlalta ugyan, midőn kedvese tőle elszakadt, féltette gyakran életét; de azonban büszkélkedett derék barátjában, ha annak vitéz tetteit az atyjához érkező harczfiaktól hallá, vagy ha őt győzedelemmel Hollókő alatt látta ellovagolni. – „Csendesedjék csak valamennyire a’ hadzivataros idő leányom” – szóla nem egyszer Imre – „azonnal vőm lészen Andor szomszéd’ fia.”

Békére vált ugyan a’ háború’ fergetege, de a’ két ház’ belső környülállásai igen megváltoztak. –

Mikor a’ közveszély leginkább kivánta a’ két barát’ egyetértését, a meghasonlás’ dühe közéjök is berontott, ’s a’ régi barátok’ szivét elválasztá egymástól. Csáky alattomban már régen kedvellője volt az ujított vallásnak, ’s mihelyt Ferdinand’ hatalmát mindinkább alászállani szemlélte, mint párthive az új felekezetnek nyilván a’ Reformátzió’ részére hajlott. Nem hitt a’ hírnek Saaghy. E’ végett maga lovaglott fel a’ Hollókői várba, honnan épen akkor költözött ki az ottan megkorosodott udvari-káplán, ’s bizonyossá tette őt a’ valóságról. Nem kivánta ez többé látni barátját, hanem elirtózván az eretnekségnek e’ hatalmas sziklavárától, futva távozott onnét. Saaghy, Ferdinand’ pártján tántoríthatatlan maradván, méltán ohajtá: hogy vele tartana barátja is, ki a’ külföldi Fejedelemnek soha pártfogója nem volt, de Zápolyát, mint töröknek barátját se szenvedhetvén, ön-uralkodó akart Hollókőn maradni, míglen a’ változható idő megfordítván a’ jelent más formába hozná az Ország’ alkotmányát. Eleinte szívreható üzenetekkel akarta részére hódítani, később pirongatásokkal, szemrehányásokkal, végre midőn vallása’ változtatása megbizonyodott, barátsága’ meghülésével. Csáky gúnyolva nevette ki várában Andort, kinek birtokát a’ török már egészen elnyelé, ’s kemény határozattal kínszeríté leányát: hogy a’ Lajostól kapott jegygyürűt küldené vissza, mivel leányát a’ német’ embere’ hitvesének lenni, soha sem engedheti meg. Az engedelmeskedni szokott Ida, türedelemmel fogadá atyja’ szavát, irt Lajosnak, mit atyja parancsolt; de szíve egyet nem értett vele. Fájt a’ jóléleknek a’ derék ifjutól illy móddal megválni, ’s azon igyekezett: miképen tudhatná örökös szerelméről Lajost bizonyossá tenni. Dúlt fújt haragjában Lajos, ’s hogy a’ sors illy változásokat szüljön, soha nem képzelhette. –

„Elköltözünk fiam! ősi fészkünkből” így szólítá meg a’ bús Andor fiát. – „Ferdinand’ kegyes kormánya’ alatt inkább alacsonságban akarok élni, mint az Ozmán’ vas igájában nyögni. A’ bétört hullámoknak ellenállni balgatag vakmerőség. Csákynak, az aggbohónak,^* példáját követni nem fogom. Jobbágyaink már vagy széjjel oszlottanak, vagy a’ török’ rabsziján nyögnek. Nincs itt maradásunk! zsoldosinkat magunkkal visszük, próbált bátor legények, a’ király vezérlésed alatt még hasznokat veheti.”

Lajos csak sohajtott, ’s kardját oldaláról leoldván, a’ szegletbe dobta.

„Tudom mi fáj Lajosom!” szól tovább Andor „nemde a’ gyürű-történet? légy nyugott fiam! Ida jó leány ugyan, de atyja durva, tűrhetetlen, elhagyta nagyatyájinak hitét, új vallásba lépett, így a’ leány is eretnek már – túl az Ipolyon^* még magyar a’ Haza, ott is laknak istenfélő hajadonok.”

„De látnom kell, hacsak egyszer is, még őt” felele Lajos „’s mivel megszoktam atyai parancsidnak engedelmeskedni, aztán elköltözöm veled.”

Engedett az ifjú’ kivánságának Andor, habár nehezen is. Azonközben Hollókő ellen új erőt huzott össze Eunoch Basa, ’s rettentően fenyegette azt. Andor féltette fiát, nehogy elragadtatván a’ Szűz’ kegyeitől, mint harczkedvelő a’ vár’ védőji közzé álljon.

Lajos lóra kanyarodván, a’ töröknél isméretes személyét álorczával titkolva nyargalt Hollókő felé. A’ Hársbérczen, ’s Fekete-hegyen táborozó törökség közt általsurranván, a’ Babiki erdőn keresztül a’ vár alatt termett; az öreg Andor úr azonban elvándorlásra készült.

Őszi alkonyat volt a’ napkor. Ida a’ várhegyről lenyúló kertben, mellynek diszét a’ hadi nyugtalanság ’s hidegült idő nagyon megcsökkenté, fel ’s alá sétált, talán búcsúzni akarván utólag mind azon helyektől, hol egykor, habár ritkán is, Lajos’ felejthetetlen társaságában gyönyörű órákat töltött. Nehéz súlyt érze sohajtó melye. Ohajtásai túl vitték gondolatjait a’ Cserháti tetőkön a’ Ménesi völgybe. Lajosa’ hogylétéről szorongató bizonytalanságban lévén, sírt keservében. – Szívdobogva közelgett az ifjú a’ megrongált kert’ falaihoz, megmászta szédítő magasságokat, ’s merész ugrással belsejében termett. Félve közelíte az isméretes virág-ágyak felé, hol Idának kedves mulató-helyét tudá. Ott ült Ida elfogódva titkos érzetektől, midőn a’ kertész’ kis fiacskája – Ida’ neveltje és ruházottja – ijedten hozzá szalad ’s azon tájra mutatván, honnan az idegen jött, ismét elfutott. A’ szokatlan (palástolt) öltözetű férjfit Ida megpillantván megrezzent, de bátor lelke ’s tiszta lélekismérete félelmet nem ismérvén, bevárta az érkezőt, kit Lajos’ követének hitt; de milly nagy ’s meg-meglepőbb lett öröme, midőn a’ közelítőben több több isméretes vonást kémlelgethetett ki, míg végre a’ csendes lételt intő jövevény karjai közzé dült. Nyugottan hallgatá a’ leány a’ szép jelen’ örömében úszva Lajost elbeszélleni: hogy atyja költözésre magát elhatározta már. –

„’S te követed őtet?” kérdé a’ nyájasan csókolgató Ida „– nemde követed őt?” ismétlé kérdését, mivel ezt nem várta Lajos, ’s hallgatott.

„Magán hagyjam e tehát vidéki földön gyám nélkül kovályogni atyámat, édes Idám! ki tudná a’ szegény öreget nyomorúságában jobban ápolgatni fiánál?”

Lajosnak vállára hajtott fővel ismérte meg a’ Szűz a’ fiúi kötelesség’ becsét, önmaga is érezvén erős lelkében, hogy atyját legnagyobb veszélybe is kész volna követni „helyes atyádhoz vonzó szereteted” mond Ida „melly szivben illy nemes indulat tenyészik, ott bátorságban van a’ szerelem’ hűsége is, nemde?”

„Bátorságban angyalom! mint az alkotó’ hatalma itt e’ földön ’s a’ mennyég’ dicsőségében! akárhová ragadjon is engem a’ felettünk uralkodó végzet, hűségem egyedűl ez élet’ multával szünik meg. Nem is az elválás nyugtalanít engem kedves! hanem a’ benneteket fenyegető veszély. A’ török hatalom közepett minden segedelem nélkül áll Hollókő, mi tevő léssz? mi durva bánásmód vár reád Idám édes! ha Eunoch’ vad csordája meghágja falaitokat.”

„A’ magyar Szűz tisztasága szeplőtelensége mellett meg is tud halni!” Erre megkondult a’ vár’ öreg harangja, a’ kastély kapuji’ bezáratásoknak jele. Most rettent meg legjobban Ida, mert válni kelle, válni ’s talán örökre! „Bízzál Istenben! szeress örökké!” Így vigasztalta egymást a’ búcsuzó szerencsétlen pár. Még egy szíves ölelés, még egy hosszu csók – ’s elváltak.

Lajos már viradatkor ismét atyjánál volt. – Hollókőt ujra körülvette Eunoch, ’s nagy erővel vívta. – Búcsút vett az öreg Andor úr pusztult birtokától ’s az új határok felé vándorlott. Önmagával elégtelenkedve követé őt Lajos. Felvolt zúdulva a’ természet; esett, fútt, áradoztak a’ vizek.

Egy reggel Ipoly’ völgyébe értek. A’ nap’ feljötte kiderült: az éjjel támadott szél elűzte a’ terhes felhőket, a’ hegyek’ csúcsai tisztában látszottak, messzünnen mormolt a’ Hollókő ellen czélzott török ágyúknak völgyekről völgyekre szásszoros viszhanggal közlött bongása. Lajost minden ágyúszó feltartóztatá utjában. Röpült volna egyedűl is Idája’ segedelmére, de atyja haragjától tartott, ’s fájdalommal fojtván el gyuladozó tüzét, kedvesét Isten’ oltalmába ajánlta. E’ közben elértek az Ipoly partra. Túl állott egy királyi katona-csoport a’ határnak menten tartása végett. Az őket készen váró hajóba be-akartak lépni már, midőn az ágyúdörgés egy rettenetes nagy csattanássá változott által, zengett az egész táj bele, kénköves füst borította el a’ látkört – ’s halotti csend követte a’ félelmes zúgást.

„Válnunk kell jó atyám! nem követhetlek tovább” elbúsult keseredéssel mond Lajos, „ott védelmezi magát az iszonyatos erő ellen szomszédunk Csáky, ’s Ida egyedül áll az ostromlott falak között. Én erőben vagyok, engedd hogy követhessenek zsoldosink. Megrohanom a’ támadást nem is sejdítő törököt, ’s megszabadítom a’ veszedelemben lévőket. Engedd atyám! teljesítenem a’ felebaráti szeretet’ legszebb kötelességét.”

„Nem! engedelmemet ugyan soha nem nyered meg e’ végre, az elpártolt eretnek vesszen az önmaga ásta sírgödörbe.”

„De gondold el atyám! Ida török lánczon, a’ lélek-vásáron,^* ’s valamelly buja török’ zsákmányaképen! mit vétett a’ leány ellened?”

„Találsz helyette mást.”

„Mennem kell atyám!”

„Menj de átkom követ.”

„Nem átkod jó atyám! áldásod szükséges e’ szép bajnok- ’s embertiszt’ végbevitelére.” – Elfordult tőle az öreg. Lajos térdeléséből felkelt, lova’ nyakára borult, és sírt. „Atyám! nem hallod, elcsendesült a’ völgy” szóla tovább önmagával tusakodva „a’ török ura már bizonnyal a’ várnak; nem látod a’ vérpatakot lefolyni az utólsó emberig védelmeztetett magas falak közzül, mentő angyalként jelenhetek ott én meg!” – „Kábaság kivánatod.”

„Ha te tehát nem, az Isten odafent megáldja tettemet – Vitézek! utánam ki akar – honfit, honleányt mentünk.” Felkanyarodott lovára ’s többen a’ zsoldosok közzül követték példáját. Már sarkantyúba vették lovaikat, már villogott izmos markokban az öldöklő kard, midőn Szécsény felől lódobogást hallanak. Megállapszik Lajos maroknyi csoportjával, ’s a’ hegy’ oldala megül több magyarokat feléjök lovagolni szemlél. Csáky Imre volt kíséretével.

Eunoch Basa hasztalan löveté Hollókőt, a’ golyók szétzúzva pattogtak vissza kemény sziklafalától ’s a’ vár’ belseje menten maradott. Hasztalanul hágták meg a’ vakmerő törökök bástyájit, a’ védők tüze ’s kardja vissza és lesujtogatá őket az iszonyú mélységbe. Minden reggel uj ostromot állott ki a’ vár, minden estve új lövöldözés rémíté az éj’ nyugalmát. Csáky bízván falainak rendíthetetlenségökben, ’s fegyveresinek tántorulhatlan hűségökben, habár segedelmet sehonnen se reméllhetett is, mindazáltal várában úr maradni tökélett végső védje ’s bástyája’ tönkre juttáig.

A’ Basa ezen reggel szaporított erővel kezdé a’ vivást. A’ tűz elevenebb volt, azt azonban a’ védlők bátran viszonozták. De mit a’ többszöri hosszas külső ostromtűz nem okozhatott, megtevé azt egy szolga’ vigyáztalansága egy szempillantatban. Ugyan is a’ puskapor-toronyban gondatlanságból támadott tűz szörnyű nagy durranással levegőbe röpítette az eleséggel gazdagon megrakott épületet ’s erőszakos robbantával szerteszórá a’ legnagyobb köveket. Harapozni kezdett a’ láng magában a’ kastély’ belsejében is, ingadozott a’ hatalmas fellegvár, összeomlottak több falak ’s így tág útat nyitának az ostromlóknak.

Nem várta ezt Csáky. A’ láng ’s meghasadozott düledező falak közt bátorságban nem lévén, felbátorítá rémült népét ’s leányát és magát felfegyverezvén, azt néhány meghitt vitéz fegyveresire bizta, maga pedig őrjeinek szinével körbe vevén Idát, taraczkaiból utolsó tüzet adat, ’s üszkön ’s lángon keresztül a’ döbbenő bámulásban szájongó ellenség’ nyakára rohan. Számosan állottak ugyan ellen a’ bátor magyaroknak, hanem ezek általtörvén a’ tőlök lekaszabolt rendeken, kevés veszteséggel megszabadultak szerencsésen. Idának csüggedhetetlen volt lelki nagysága, merészen maradt a’ verekedők közt is, ’s a’ szabadító egek’ urát áldva borult a’ veszélyen tul busongó atyja’ nyakára, ’s mellette lovagoltában azt minden módon vigasztalni ügyekezett.

Lajos megismervén az előllovagló Csákyt ’s leányát, elejbök ugrat, ’s „Lajos!” „Ida!” örömkiáltások között a’ pár szerető egymás’ ölelésére röpül. A’ szomorú Csáky csak félvállról és zordon’ pillákkal néze a’ fiatalokra, mindazáltal azon hiedelemmel: hogy valami érthetetlen fentebb erő hozta őket így össze. Felmelegül az ő szíve is végre, midőn a’ közös nyomorúságban ’s a’ véghatár-parton, régi bajnoktársára és barátjára talált. Saaghy’ szemei is könybe borultak, ’s kezet nyujtott a’ feléje közelgető Csákynak. Kevélységöket megtörte a’ visszás történet. El volt felejtve a’ hosszas gyülölség ’s felbomlott barátságokat ujolag egy forró ölelés erősítette meg.

El kelle válniok szülött földjöktül, melly most már a’ pogány’ birtoka lett. „Magyarok laknak Ipolyon túl is! menjünk! úgy is ezen a’ részen rabság uralkodik már, ’s ez elnyomja, eltörpíti a’ szabad hazafi lelket. A’ túl parton épen maradt még ’s díszlik is a’ nemzet’ magva. Bár elesett is Buda, fenáll még Pozsony. Benne is, körülte is magyarok élnek.” Igy szólt Saaghy Andor, ’s levevén kalpagát, letérdelt, ’s a’ többi utána. Ünnepi csend lett, ’s könyezve csókolták meg – sok pedig talán utószor – honjok’ anyaföldét.

„Szegény Hazám, légy boldog valahára! Majd ha igád’ sulyos terhe nyakadat keservesen nyomandja” – így imádkozék Csáky – „majd ha a’ meztelen szegénység a’ közös nyomorúságban öszvekapcslja meghasonlott fiaid’ szíveiket, ha újra fellobban szabadsági ’s nemzeti tüzed, hősi szellemed ’s a’ nagy tettek’ szomja minden magzatod’ keblében, akkor léssz boldog ’s híres mint nagy királyaink alatt voltál. Mi édes Andorom! nem érjük többé azon szerencsés kort, ’s talán ti sem édes gyermekeink! vegyed azonban Lajos leányomat. Megérdemlitek egymást! ’s nemzetek boldogtalan Honunk’ szabdítására erős harcz-unokákat. A’ mi lelkünk fog bennök a’ súlyos viadalmi napokban munkálkodni, midőn testeink földdé porhanyulnak ’s midőn magyar lélekre legnagyobb szüksége leend a’ szabadulandó Hazának.”

Lajos és Ida letérdeltek a’ két atya előtt, a’ zsoldosok pedig égre függesztett kezekkel könyörögtek áldást az eljegyzettekre.

A’ készen álló hajóba szálltak mindnyájan. Az általevedzésnél szótalanul az elhagyott part felé volt fordulva kiki, ’s csak a’ hajónak a’ másik parthoz érkeztével eszméltek fel andalodásokból.

Még egyszer Istenhozzádat intettek az elhagyott földnek, ’s ugy indultak a’ felső haza’ belsejébe. A’ bujdosó szerencsétleneket nyilt öllel fogadák vendégszerető magyar feleik ’s házhelyeket osztogattak számokra.

Lajos férje lett Idának, de hitvese’ szerelmes kérelmei se tartóztathaták fel őt a’ harcztól. A’ nyugalom puhaság ’s restség volt előtte. Hazáját olly forrón szerette mint az előtt; azért valahányszor fegyverre szólítá ez fiait uj veszedelmében, nem maradt soha el, ’s utálván a’ henyén veszteglő korcsokat, első volt ő a’ vérmezőn ’s utólsó hagyta el azt mindenkor. Igy élt ő, habár szerencsétlen hazájára nézve nem is tökéletesen boldogúl, mert mellyik igaz hazafi lehet akkor igazán boldog, midőn a’ közanya, a’ közboldogság’ kútfeje, a’ Haza szenved? de még is megelégedve magával, ’s az elvesztett szabadság’ visszaszerzéseért küzdendő lelkes magzatokat nevelt kedves Idája’ segedelmével.

Horva.^*

csupor a’ haddal.

horva, csupor a’ haddal.

Kendi vezettettik.

kendi vezettetik.

Horva föllép.

Hábador magában.