A kereszténység védőbástyája

 Az emlékezethelyek és a modern nemzetek kialakulása szoros összefüggést mutat. A múlt és a jelen közötti megszakítottság felismerése emlékezésre sarkallja a nemzetté szerveződött közösségeket, amely a folyamatosság érzését biztosító emlékezethelyek által valósul meg.*
Pierre Nora, Emlékezet és történelem között – A helyek problematikája, ford. K. Horváth Zsolt = P. N., Emlékezet és történelem között: Válogatott tanulmányok, Bp., Napvilág, 2010, 13–14.
A közös emlékezésnek nemzeti identitásteremtő és -formáló szerepe van.
 Az emlékezethelyek előtti időszak kollektív emlékezetét ettől eltérő működés jellemzi, de az emlékezés nem nélkülözi a csoporttudatot és az etnikai identitást (ki)alakító funkcióját. A premodern és a modern emlékezet leglényegesebb különbsége a múlt és a jelen viszonyának érzékelésében mutatkozik meg. A premodern ugyanis a múltat és a jelent egyetlen folyamatként kezeli, a múltat nem a jelentől különállónak és a felejtéstől megőrzendőnek tekinti, hanem példák olyan gazdag tárházának látja, amelyből a jelen fontos tanulságokat meríthet.*
S. Varga Pál, „… keressetek alkalmat a hajdanra visszanézhetni…”: Mohács emlékezethellyé válása a 19. század elejének magyar irodalmában = Loci Memoriae Hungaricae – A magyar emlékezethelyek kutatásának elméleti és módszertani alapjai, szerk. S. Varga Pál et al., Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012 (megjelenés alatt).
 A Pierre Nora-i értelemben vett emlékezethelyek tehát nem léteztek a premodern időszakban, találunk viszont olyan kollektív tudatelemeket, amelyek az emlékezethelyeken alapuló modern kollektív emlékezet előtti társadalmak számára különösen fontosak voltak az etnikai és az etnikum feletti csoporttudat kialakulásában és fenntartásában. Ilyennek tekinthető a kereszténység védőbástyája eszme is.
 A korai középkortól Európában élő két nagy civilizáció, az iszlám és a keresztény két alapvető szempontból különbözött egymástól: életmódja és vallása tekintetében. Mindkettő olyan, valláshoz kötött legitimációs mítoszt teremtett magának, amely a különbségeket, kettejük ellentétét és saját identitásuk védelmének szükségességét hangsúlyozta. Így született meg a keresztény miles fidei Christiane/defensor fidei (a keresztény hit katonája/védelmezője) és iszlám megfelelője, a ghazi, az iszlám szent háború harcosa. A két közösség egymás állandó referenciapontjává vált, az egymással való szembenállás pedig identitásképző erővé. A határterületek védelme mindkét fél számára mitikus magasságokba emelkedett, s az ott élőkben kiválasztottság-tudatot, felsőbbrendűséget alakított ki, amely tekinthető a nemzeti identitás egy sajátos, korai változatának is.*
A bekezdés John A. Armstrong elmélete alapján készült: John A. Armstrong, Nations before Nationalism, Chapel Hill, University of North Carolina Press, 1982, 90–92.
 A kereszténység védőbástyája eszme akkor erősödött meg, amikor a keresztények és a muzulmánok a harctéren is összemérték erejüket: a 11–13. századi keresztes háborúk, a 13. századi tatárjárás és az Oszmán Birodalom 14. században kezdődő európai terjeszkedése nyomán.*
Az általam használt munkákban az „antemurale christianitatis” kifejezés legkorábbi megjelenését 1143-ban Clairvaux-i Szent Bernátnál regisztrálták, aki az Edessza városát a muzulmánoktól védő frankokra használta azt. Lásd Ivo Žanić, The Symbolic Identity of Croatia in the Triangle Crossroads–Bulwark–Bridge = Myths and Boundaries in South-Eastern Europe, ed. Pål Kolstø, London, Hurst & Company, 2005, 37. Nem zárhatjuk ki, sőt feltételezhetjük, hogy létezik ennél korábbi használata is.
Az eszme hordozójává elsősorban a muzulmánok elleni harcokban részt vevő népek és országok váltak: például a Jeruzsálem felszabadításáért küzdő franciák, a mórok kiűzéséért harcoló spanyolok, majd a törököknek útját állni akaró Albánia, Szerbia, Horvátország, Lengyelország és nem utolsósorban Magyarország.*
Albánia vonatkozásában: Arrigo Petacco, L’ultima crociata: Quando gli ottomani arrivarono alle porte dell’Europa, Milano, Mondadori, 2007, 43; Cecilie Endresen, “Do not look to church and mosque”? Albania’s post-Communist clergy on nation and religion = Religion und Kultur im albanischsprachigen Südosteuropa, hg. von Oliver Jens Schmitt, Frankfurt am Main, Berlin, Bern, Bruxelles, New York, Oxford, Wien, Peter Lang, 2010, 249–250; Szerbia: Ana Antić, The Evolution of Boundary: Defining historical myths in Serbian academic and public opinion in the 1990s = Myths and Boundaries..., i. m., 191–222; Horvátország: Žanić, i. m.; Darko Novaković, Quis servabit servatores: Guerra e pace nella letteratura umanistica croata = Guerra e pace nel pensiero del Rinascimento, a cura di Luisa Secchi Tarugi, Firenze, Casati, 2005, 493–506; Lőkös István, A Judit- és Holofernész-téma a horvát és magyar reneszánsz epikában = L. I., Déli szláv–magyar szellemi kapcsolatok: Tanulmányok, Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 1997, 48–49; Lengyelország: Hopp Lajos, Az „antemurale” és „conformitas” humanista eszméje a magyar–lengyel hagyományban, Bp., Balassi, 1992; Norman Davies, Polish National Mythologies = Myths and Nationhood, ed. Geoffrey Hosking, George Schöpflin, London, Hurst & Company, 1997, 145.
Tanulmány Kapcsolódó emlékezethelyek Dokumentumok Szociálpszichológiai állapotfelmérés Kapcsolódó tanulmányok Prezentációk
1. Az emlékezet tárgyának kora
 Az emlékezethelyek és a modern nemzetek kialakulása szoros összefüggést mutat. A múlt és a jelen közötti megszakítottság felismerése emlékezésre sarkallja a nemzetté szerveződött közösségeket, amely a folyamatosság érzését biztosító emlékezethelyek által valósul meg.*
Pierre Nora, Emlékezet és történelem között – A helyek problematikája, ford. K. Horváth Zsolt = P. N., Emlékezet és történelem között: Válogatott tanulmányok, Bp., Napvilág, 2010, 13–14.
A közös emlékezésnek nemzeti identitásteremtő és -formáló szerepe van.
 Az emlékezethelyek előtti időszak kollektív emlékezetét ettől eltérő működés jellemzi, de az emlékezés nem nélkülözi a csoporttudatot és az etnikai identitást (ki)alakító funkcióját. A premodern és a modern emlékezet leglényegesebb különbsége a múlt és a jelen viszonyának érzékelésében mutatkozik meg. A premodern ugyanis a múltat és a jelent egyetlen folyamatként kezeli, a múltat nem a jelentől különállónak és a felejtéstől megőrzendőnek tekinti, hanem példák olyan gazdag tárházának látja, amelyből a jelen fontos tanulságokat meríthet.*
S. Varga Pál, „… keressetek alkalmat a hajdanra visszanézhetni…”: Mohács emlékezethellyé válása a 19. század elejének magyar irodalmában = Loci Memoriae Hungaricae – A magyar emlékezethelyek kutatásának elméleti és módszertani alapjai, szerk. S. Varga Pál et al., Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012 (megjelenés alatt).
 A Pierre Nora-i értelemben vett emlékezethelyek tehát nem léteztek a premodern időszakban, találunk viszont olyan kollektív tudatelemeket, amelyek az emlékezethelyeken alapuló modern kollektív emlékezet előtti társadalmak számára különösen fontosak voltak az etnikai és az etnikum feletti csoporttudat kialakulásában és fenntartásában. Ilyennek tekinthető a kereszténység védőbástyája eszme is.
 A korai középkortól Európában élő két nagy civilizáció, az iszlám és a keresztény két alapvető szempontból különbözött egymástól: életmódja és vallása tekintetében. Mindkettő olyan, valláshoz kötött legitimációs mítoszt teremtett magának, amely a különbségeket, kettejük ellentétét és saját identitásuk védelmének szükségességét hangsúlyozta. Így született meg a keresztény miles fidei Christiane/defensor fidei (a keresztény hit katonája/védelmezője) és iszlám megfelelője, a ghazi, az iszlám szent háború harcosa. A két közösség egymás állandó referenciapontjává vált, az egymással való szembenállás pedig identitásképző erővé. A határterületek védelme mindkét fél számára mitikus magasságokba emelkedett, s az ott élőkben kiválasztottság-tudatot, felsőbbrendűséget alakított ki, amely tekinthető a nemzeti identitás egy sajátos, korai változatának is.*
A bekezdés John A. Armstrong elmélete alapján készült: John A. Armstrong, Nations before Nationalism, Chapel Hill, University of North Carolina Press, 1982, 90–92.
 A kereszténység védőbástyája eszme akkor erősödött meg, amikor a keresztények és a muzulmánok a harctéren is összemérték erejüket: a 11–13. századi keresztes háborúk, a 13. századi tatárjárás és az Oszmán Birodalom 14. században kezdődő európai terjeszkedése nyomán.*
Az általam használt munkákban az „antemurale christianitatis” kifejezés legkorábbi megjelenését 1143-ban Clairvaux-i Szent Bernátnál regisztrálták, aki az Edessza városát a muzulmánoktól védő frankokra használta azt. Lásd Ivo Žanić, The Symbolic Identity of Croatia in the Triangle Crossroads–Bulwark–Bridge = Myths and Boundaries in South-Eastern Europe, ed. Pål Kolstø, London, Hurst & Company, 2005, 37. Nem zárhatjuk ki, sőt feltételezhetjük, hogy létezik ennél korábbi használata is.
Az eszme hordozójává elsősorban a muzulmánok elleni harcokban részt vevő népek és országok váltak: például a Jeruzsálem felszabadításáért küzdő franciák, a mórok kiűzéséért harcoló spanyolok, majd a törököknek útját állni akaró Albánia, Szerbia, Horvátország, Lengyelország és nem utolsósorban Magyarország.*
Albánia vonatkozásában: Arrigo Petacco, L’ultima crociata: Quando gli ottomani arrivarono alle porte dell’Europa, Milano, Mondadori, 2007, 43; Cecilie Endresen, “Do not look to church and mosque”? Albania’s post-Communist clergy on nation and religion = Religion und Kultur im albanischsprachigen Südosteuropa, hg. von Oliver Jens Schmitt, Frankfurt am Main, Berlin, Bern, Bruxelles, New York, Oxford, Wien, Peter Lang, 2010, 249–250; Szerbia: Ana Antić, The Evolution of Boundary: Defining historical myths in Serbian academic and public opinion in the 1990s = Myths and Boundaries..., i. m., 191–222; Horvátország: Žanić, i. m.; Darko Novaković, Quis servabit servatores: Guerra e pace nella letteratura umanistica croata = Guerra e pace nel pensiero del Rinascimento, a cura di Luisa Secchi Tarugi, Firenze, Casati, 2005, 493–506; Lőkös István, A Judit- és Holofernész-téma a horvát és magyar reneszánsz epikában = L. I., Déli szláv–magyar szellemi kapcsolatok: Tanulmányok, Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 1997, 48–49; Lengyelország: Hopp Lajos, Az „antemurale” és „conformitas” humanista eszméje a magyar–lengyel hagyományban, Bp., Balassi, 1992; Norman Davies, Polish National Mythologies = Myths and Nationhood, ed. Geoffrey Hosking, George Schöpflin, London, Hurst & Company, 1997, 145.
2. Az emlékezés kora
a) emlékezethelyek előtti kollektív emlékezet
 Földrajzi helyzete miatt Magyarországon a kereszténység felvétele után korán megjelent a kereszténység védőbástyája eszme, a magyar uralkodó pedig a defensor fidei (hitvédő), az athleta Christi (Krisztus bajnoka) vagy a miles fidei Christiane (keresztény hit katonája) kiválasztott szerepét vette magára.*
A kereszténység védőbástyája eszme történetéről lásd Terbe Lajos, Egy európai szállóige életrajza: Magyarország a kereszténység védőbástyája, Egyetemes Philologiai Közlöny, 1936, 297–351; Veszprémy László, A „kereszténység védőbástyája” = Magyar Művelődéstörténeti Lexikon, V, főszerk. Kőszeghy Péter, Bp., Balassi, 2006, 336–337; Benda Kálmán, A magyar nemzeti hivatástudat története (A XV–XVII. században), Bp., Bethlen-nyomda, 1937; Őze Sándor, „Bűneiért bünteti Isten a magyar népet“: Egy bibliai párhuzam vizsgálata a XVI. századi nyomtatott egyházi irodalom alapján, Bp., Magyar Nemzeti Múzeum, 1991; Uő, A határ és a határtalan: Identitáselemek vizsgálata a 16. századi magyar ütközőzóna népességénél, Bp., METEM, 2006, 43–51; Imre Mihály, „Magyarország panasza”: A Querela Hungariae toposz a XVI–XVII. század irodalmában, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1995, 143–173.
Ez a hagyományosan keresztény uralkodói feladat a törvényekben magát defensor Christianitatisnak (a kereszténység védelmezője) nevező Szent István esetében még a magyar pogányokkal való hadakozást jelentette,*
Szent István király Intelmei és Törvényei, Bp., Szent István Társulat, 20034, I. 13., 45. l.
Magyarország későbbi királyainak azonban már elsősorban a kereszténységet kívülről veszélyeztető ellenségekkel kellett felvenniük a harcot.
 Első adataink a tatárjárás idejéből valók. 1238-ban IX. Gergely pápa IV. Bélát „fortis athleta Christi”-nek nevezte.*
Terbe, i. m., 307.
A magyar király az újabb tatárveszély idején, 1250 körül a pápának írt segélykérő levelében az országot a kereszténység kapujaként emlegette, amelyen keresztüljutva a tatárok könnyen elözönlik egész Európát. Ez a helyzet a későbbiekben – a közvetlen tatárfenyegetés elmúltával is – érvként szolgált IV. Béla számára, amikor kedvezményeket és engedményeket igyekezett elérni a pápánál.*
Vö. Berend Nóra, Magyarország, a kereszténység kapuja: egy ideológia születése = Tatárjárás, szerk. Nagy Balázs, Bp., Osiris, 2003, 612–620.
 A római egyházfők szívesen megerősítették a magyar uralkodókat ebben a szerepben, azaz elvárták tőlük a keresztény hit védelmét mind a pogányokkal, mind az eretnekekkel szemben.*
Terbe, i. m., 304–309.
A ‘kereszténység pajzsa és védfala’ kifejezés eddigi legkorábbról ismert megjelenésének helye is egy pápai levél: 1410-ben a török elleni harcban szerzett érdemeiért Luxemburgi Zsigmond kapta ezt a címet XXIII. János ellenpápától.*
Terbe, i. m., 304.
 A török balkáni előrenyomulása következtében Magyarországnak a kereszténység védelmében betöltött szerepe is egyre nagyobb hangsúlyt kapott.*
Magyarországról mint a kereszténység védőbástyájáról az európai közvéleményben lásd Győry János, A kereszténység védőbástyája: Magyarország képe a XVI. századi francia irodalomban, Bp., Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda Rt., 1933; Csernus Sándor, A középkori francia nyelvű történetírás és Magyarország (13–15. század), Bp., Osiris, 1999, 215–263; Horváth Magda, A török veszedelem a német közvéleményben, Bp., Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda Rt., 1937; Jászay Magda, A kereszténység védőbástyája olasz szemmel: Olasz kortárs írók a XV–XVIII. századi Magyarországról, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996; „Magyarország mint a nyugati kereszténység védőbástyája”, összegyűjtötte és kiadásra rendezte Artner Edgár, közreadja Szovák Kornél, Török József, Tusor Péter, Bp. – Róma, PPKE Egyháztörténeti Kutatócsoportja, 2004.
A védőbástya-toposz használata egyrészt vallási-ideológiai funkciót töltött be, azaz a keresztény Európa török elleni harcának eszmei alapjait teremtette meg, másrészt viszont politikai és katonai célokat szolgált, szövetségeseket és segítő haderőt toborzott.
 Amikor 1440-ben I. Ulászló lengyel uralkodót magyar királlyá koronázták, ünnepélyes keretek között hirdette ki, hogy Lengyelország és Magyarország küldetése azonos: mindkettő a keresztények kőfala és pajzsa a barbárok ellen.*
Hopp, i. m., 17.
A török ellen vezetett hadjáratának parancsnoka, Hunyadi János a győztes keresztény hadvezér típusává vált.*
Galavics Géza, Kössünk kardot az pogány ellen: Török háborúk és képzőművészet, Bp., Képzőművészeti, 1986, 13.
Így mutatja őt be történeti munkájában Petrus Ransanus, így jelenik meg a pápai levelekben és a Janus Pannonius által írt Hunyadi-sírfeliratban is.*
Hopp, i. m., 29.
Ennek a Hunyadi János személyében megtestesülő eszmének ikonográfiai változata is ismert, a Thuróczy-krónikában találjuk meg.*
Galavics, i. m., 12, 63.
 Ahogyan a győztes hadvezérek, úgy a győzelmek helyszínei is alkalmasak voltak arra, hogy a magyarság sikeresen teljesített küldetését példázzák. Ezen túl más jelentést is hordoztak: azt bizonyították, hogy a török legyőzhető. Így lett a törökellenes propaganda része Szeben, miután Hunyadi János vezetésével 1442-ben sikeresen állt ellen a török ostromnak. A várost IV. Jenő pápa az „egész kereszténység mentsvára és védőbástyája” elnevezéssel illette. Még látványosabban mutatkozik meg ez a jelentés Nándorfehérvár esetében, ahol a győzelemre emlékeztetést egy rítus, a III. Callixtus elrendelte déli harangszó tette – kisebb funkcióváltozással – egészen napjainkig élővé.
  Hunyadi Mátyás uralkodásának idején a kifejezés két formában volt jelen. Egyrészt a ‘Magyarország a kereszténység védőbástyája’ formula közhellyé vált, köszönhetően a török felett aratott győzelmeknek; másrészt használatát különböző politikai-hatalmi érdekek motiválták. Utóbbit diplomáciai iratok, levelek, humanista orációk, versek, történeti munkák egész sora bizonyítja, melyek a funkciók változatosságára is rámutatnak.
  Mátyás halála után a magyarság a korábbi győztes-szerepet kénytelen volt a mártír és az áldozat szerepével felcserélni,*
Aleida Assmann a nemzet számára három kitüntetett szerepet jelölt meg: a győztesét, a mártírét és az áldozatét. Megállapítása érvényes a magyar nemzeti emlékezet vonatkozásában is. Vö. Aleida Assmann, Der lange Schatten der Vergangenheit: Erinnerungskultur und Geschichtspolitik, München, C. H. Beck, 2006, 64–84.
a keresztény államok segítsége ugyanis továbbra is késett. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy Magyarországon belül sem volt egység, az országot megosztották az érdekellentétek. Egyre hangosabbak voltak a segélykiáltások: II. Lajos és követei Magyarország védőbástya-szerepét felemlegetve próbáltak támogatást szerezni Európától, a magyarokat a győztes hitvédő, Mátyás emlékével biztatták a harcra. A mohácsi csatavesztés és főleg Buda török elfoglalása után azonban világossá vált, hogy Magyarország többé már nem képes megvédeni a kereszténységet.
 Elindult az okok feltárása, amely bűnbakkereséshez vezetett. A katolikusok és a protestánsok eltérően vélekedtek a kialakult helyzetről és a megoldási lehetőségekről, legtöbbször egymásra mutogattak. A katolikusok úgy vélték, hogy a protestánsok eretneksége vezetett a katasztrófához. Az új hit képviselői a katolikusok bűneiben találták meg a magyarázatot, és abban, hogy azok képtelenek az igaz hit felismerésére. Egy dologban azonban gyakran egyetértettek: a török terjeszkedését Magyarországon az egész nép erkölcsi romlása, sok-sok bűne miatt büntetésként rendelte el az Úr.*
Az isteni büntetésként küldött ellenség gondolatának ősi voltáról lásd Fodor Pál, Az apokaliptikus hagyomány és az „aranyalma” legendája: A török a 15–16. századi magyar közvéleményben, Történelmi Szemle, 1997/1, 26.
 A két felekezet eltérően ítélte meg a török elleni harcot. A protestáns álláspont nem volt egyértelmű, maga Luther is többször változtatott a sajátján.*
A törökellenes harc protestáns megítéléséről lásd Imre, i. m., passim.
A mohácsi csatavesztés és Bécs első török ostroma előtt még ellenezte a török ellen vezetett keresztes háborút, azonban amikor a török már Németországot is veszélyeztette, harcra buzdított, de a háborút a császár és a világi hatalom hatáskörébe utalta, az egyszerű keresztény feladatát pedig a bűnbánatban jelölte meg.*
Horváth, i. m., 12–13, 28–37. Őze, „Bűneiért bünteti Isten a magyar népet“..., i. m., 102–106.
A magyarországi protestáns szerzők ezért a védőbástya-toposzt csak ritkán, és akkor is Istenre, nem pedig a magyarságra vonatkoztatva alkalmazták. Ez a protestáns szemlélet is szerepet játszhatott abban, hogy a védőbástya-eszme szöveges megjelenése legnagyobbrészt a latin nyelvű, s csak csekély rész íródott anyanyelven.*
Imre, i. m., 166–172.
 A katolikusok érvrendszerében a kereszténység védőbástyája mellett a Patrona Hungariae eszme kapott kitüntetett helyet, mivel jól alkalmazhatónak bizonyult a protestánsokkal szembeni vitákban.*
Tüskés Gábor, Knapp Éva, Egy történelmi toposz az egyházi irodalomban: Magyarország – Mária országa = T. G., K. É., Az egyházi irodalom műfajai a 17–18. században, Bp., Argumentum, 2002, 11–54, különösen 29, 53.
A katolikus érvelés szerint ugyanis a protestánsok azzal, hogy megsértették és elhagyták a Magyarországot védelmező Mária kultuszát, elősegítették a védőbástya romlását. Azok a szerzők, akik nemcsak vallási-felekezeti síkon tárgyalták a törökellenes háború kérdését, hanem gyakorlati-politikai szempontból is, a magyar népet széthúzó természete miatt ostorozták. Magyarország mint a kereszténység védőbástyája mindkét esetben a közeli múltból, tündöklő példaként, intő tanulságként és a siralmas jelen ellenpontjaként emelkedett ki.
 Arra is találunk példát, hogy a kereszténység védőbástyája gondolat bizonyos körök hatalmi érdekeinek a képviseletében tűnik fel. A trónért folyó küzdelemben a Ferdinánd melletti propaganda a Habsburgokat a kereszténység védelmezőinek szerepébe helyezte,*
A Habsburgok és az Oszmánok közötti versengésről, amely nemcsak két nagyhatalom, hanem két, egymással határos civilizáció küzdelmét is jelenti lásd Ágoston Gábor, Ideológia, propaganda és politikai pragmatizmus: A Habsburg–Oszmán nagyhatalmi vetélkedés és a közép-európai konfrontáció, Történelmi Szemle, 2003/1–2, 1–24. A kereszténység védőbástyája Habsburg-változatáról lásd Bárány Attila, Adalékok Mohács emlékezetéhez a Habsburgok államaiban: II. Lajos ábrázolásai a brüsszeli katedrálisban = Loci Memoriae Hungaricae – A magyar emlékezethelyek kutatásának elméleti és módszertani alapjai, szerk. S. Varga Pál et al., Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012 (megjelenés alatt).
míg Szapolyait istentelen gonoszként emlegette, aki szövetségre lépett a kereszténység ellenségével. 1575-ben másfajta hatalmi erőtérben hivatkoztak újra a magyarok e küldetésére, ekkor Báthory István lengyel királlyá választása mellett érvelve.*
Blandrata György orációjában nemcsak a két nép közös feladatának nevezte a kereszténység védelmét, hanem ugyanezzel védekezett a Báthoryt ért vádakkal szemben is, melyek őt törökbarátnak mondták. Vö. Hopp, i. m., 137.
 A 16. században a nagyobb diadalok és a magyarok hősiességét bizonyító összecsapások után fel-fellángolt a hit, hogy Magyarország továbbra is képes a nyugatabbra fekvő keresztény államok pajzsa lenni. A kereszténység védőbástyája címet megkapta Eger és Szigetvár is, Zrínyi Miklós hősies önfeláldozását egész Európa a kereszténység védelme érdekében vállalt hősies tettként értékelte.*
Egerre lásd pl. Rimay János ajánlását, amelyet a Balassi Bálint halálára írt gyászvers-ciklushoz írt: Janus Pannonius..., i. m., 831. Szigetvárra: Klaniczay Tibor, Zrínyi Miklós, Bp., Akadémiai, 1964, 130–138.
Tiszteletére 1587-ben albumot adtak ki, amelyben a kereszténység hős védelmezőjeként mutatták be. Zrínyi keresztény hérosszá emelése a következő században is folytatódott: ennek irodalmi példája a Szigeti veszedelem, képzőművészeti megjelenítése pedig a Zrínyi Miklós apoteózisa címet viselő festmény.*
A képről lásd Galavics, i. m., 24, a festményt a szerző a kötet végén található illusztrációk között közli: ez a 3. színes kép.
 A 17. századi Habsburg-reprezentációban egyre inkább megmutatkozott az a szándék, hogy a dinasztia – a magyarokat kizárva és velük szemben – önmagát azonosítsa a kereszténység védőbástyájának szerepével. Jó példa erre a Bocskai-felkelés idején alkalmazott Habsburg-propaganda, amely a magyarokat nemcsak megfosztotta ettől a szerepkörtől, hanem egyenesen a kereszténység ellenségeként és rebellisekként állította be őket. Bocskai viszont 1605-ös kiáltványában II. Rudolfot vádolta azzal, hogy romba döntötte Magyarországot, a kereszténység védőbástyáját.
 A 17. század második felében Zrínyi Miklós katonai sikerei újra felébresztették a hitet, hogy a török kiűzhető Magyarországról. Győzelmeitől volt hangos a magyarországi és az európai közvélemény is.*
Péter Katalin, „Zrínyi Miklós angol rajongói“ = Angol életrajz Zrínyi Miklósról, kiad. Kovács Sándor Iván, Bp., Zrínyi, 1987, 27–63; Tóth Zsombor, „Fun-Club” Zrínyi, 1664. (Megjegyzések a Zrínyi-kultuszhoz az angol nyelvű életrajz tükrében) = Antropológia és irodalom: Egy új paradigma útkeresése, szerk. Biczó Gábor, Kiss Noémi, Debrecen, Csokonai, 2003, 211–224. Lásd még Bene Sándor tanulmányait és forráskiadásait.
Alakja már életében összefonódott a kereszténység védelmezője szereppel, a halála után keletkezett szövegek is így emlékeznek meg róla. Talán éppen az ő hősies helytállásának köszönhetően erősödött meg újra Európában a Magyarországot a kereszténység védőbástyájával azonosító gondolat, amelynek szépen kimunkált ábrázolása az az ismeretlen művésztől származó rézmetszet, amely éppen ekkor, a 17. század második felében készült.*
Ismeretlen művész, Magyarország a kereszténység védőbástyája, rézmetszet, 17. század második fele, Magyar Nemzeti Múzeum = A magyar kereszténység ezer éve: Hungariae Christianae Millennium, szerk. Cséfalvay Pál, Maria Antonietta De Angelis, Bp., Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, 2001, 344.
  A század végén, Zrínyi halálát követően nőtt a magyar nemesi elégedetlenség, mivel egyre világosabban látszott, hogy a Habsburgok részéről nincs meg a politikai akarat Magyarország felszabadítására. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a Habsburgok erőszakosan léptek fel a protestánsok ellen. Az elégedetlenek Thököly Imrében találták meg vezérüket, akinek a törökkel kötött szövetsége miatt Magyarország elvesztette védőbástya szerepét, és helyette a kereszténység ellensége és a rebellis nemzet titulust kapta meg Európában.*
Lásd Köpeczi Béla, „Magyarország a kereszténység ellensége”: A Thököly-felkelés az európai közvéleményben, Bp., Akadémiai, 1976.
Thököly – követei révén – elutasította ezt a véleményt, és a Habsburg császárra hárította a török fenyegetés miatti felelősséget. Indoklásából kiderül, hogy a magyarság szabadságjogait előbbre valónak tartja a kereszténység érdekeinél.*
Uo., 51–52.
  Buda felszabadítását az egész keresztény világ ünnepelte, s az esemény arra is kiváló alkalmat adott, hogy a Habsburgok bizonyítsák, ők a kereszténység valódi védelmezői. E gondolat elterjesztésében elsősorban a jezsuiták voltak a segítőik.*
A jezsuiták trencséni ünnepségéről ld. Galavics, i. m., 119. A jezsuiták szerepéről: Maria Goloubeva, The glorification of Emperor Leopold I in image, spectacle and text, Mainz, Philipp von Zabern, 2000, passim.
 A Rákóczi-szabadságharc is hozott módosulást az eszme működésében. Immár nem azért kérték Isten segítségét a védőbástya újbóli felépítéséhez, hogy az a töröknek álljon ellen, hanem hogy a magyar szabadságot védelmezze a németekkel szemben. A diplomáciai tárgyalások során azonban az európai uralkodók támogatását megszerzendő még mindig hivatkoztak a kereszténység védelmére.*
Ráday Pálnak – akit II. Rákóczi Ferenc 1704 elején küldött XII. Károlyhoz és I. Frigyeshez – biztosítania kellett a két uralkodót arról, hogy „Magyarország nem akar török segítséget elfogadni, sőt az a szándéka, hogy továbbra is megmarad a kereszténység védőbástyája szerepben az oszmán birodalommal szemben”. Európa és a Rákóczi-szabadságharc, szerk. Benda Kálmán, Bp., Akadémiai, 1980, 62.
 A német–magyar ellentét a 18. század végén már olyan példát is kínál, amelyben a védőbástya-gondolat kereszténységgel való kapcsolata egyáltalán nincs meg: a magyarság a németeknek ellenálló bástyává alakul át.
b) emlékezet az emlékezethelyek korában 1800-1867
 A 19. században történik meg a kereszténység védőbástyája eszme végleges átalakulása: a korábban két csoport vallási szembenállására épülő struktúrából tartalmilag csak a védőbástya marad meg, a változatlan formai keret pedig bármilyen közösség behelyettesíthetőségét megengedi. Így lesz például 1802-ben II. Ferenc osztrák császár és magyar király országgyűlési beszédében Magyarország a Monarchia védőbástyája, amikor az uralkodónak a magyarok segítségére van szüksége Napóleon hadai ellen.*
II. Ferenc beszédét idézi Terbe, i. m., 324.
  Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, majd a közvetlenül azt követő évtizedekben is az emlékezethely jelentése – többféle, de egymáshoz sokban hasonló változatban – Magyarország és más nemzetiségek viszonyában konstruálódott meg. 1848-ban Petőfi Sándor a Kárpát-medence nemzetiségeit szélsőséges hangulatú, erősen nacionalista és agitatív versben (Élet vagy halál!) emlékeztette arra, hogy évszázadokon át a magyarok védték meg őket a töröktől, amit ők úgy hálálnak meg, hogy az osztrák császár parancsára most rájuk támadnak.*
Pándi Pál, Petőfi és a nacionalizmus, Bp., Akadémiai, 1974, 169–174.
A magyarok korábbi önfeláldozását magasztalja a költő egy hírlapi cikkében is, amelyben Magyarország immár nem a kereszténység, hanem az európai civilizáció védelmében betöltött szerepét hangsúlyozza.*
„...ha te nem mártírkodtál volna, magyar nemzet, most a török félhold vetne kísérteties fényt az európai műveltség romjaira.” Petőfi Sándor hírlapi cikkét (Márczius Tizenötödike, 1848. szept 17., 160. sz.) idézi Terbe, i. m., 318.
 A magyar védőbástya több évszázados története – a szabadságharc leverése után – azt példázza Jókai Mór számára, hogy sem egykor, sem Jókai korában az ország nem számíthatott a környező és a távolabbi európai népek segítségére.
  Kossuth Lajos viszont új tartalommal töltette meg az eszmét. Észak-amerikai és angliai körútja során elmondott beszédeiben az emlékezethelyet arra használta fel, hogy megújítsa, a kor hatalmi viszonyaihoz aktualizálja a magyarság nemzeti-történelmi küldetését. Így vált Magyarország az orosz elnyomás és terjeszkedés elleni védőgáttá.*
„Magyarország az isteni Gondviselés által arra van hivatva, hogy az egész európai földrész számára újra a civilizáció és a vallásszabadság elővédje legyen az orosz deszpotizmus rombolásai ellenében, mint ahogy egykor a kereszténység védőgátja volt az Izlám ellenében.” Idézi Terbe, i. m., 328.
1867–1920
 Ebben az időszakban Magyarország továbbra is magára vállalta a védőbástya szerepét, az ellenség azonban, akivel szemben Európát védelmeznie kellett, immár nem a török, hanem az orosz volt. A magyarság török-képe a Rákóczi-szabadságharcot követően, a bujdosók törökországi befogadásának hatására kezdett átalakulni, majd az ellenséges viszony barátivá vált az 1848–49-es szabadságharc és a krími háború után.*
Fodor Pál, Törökök magyar szemmel, Magyar Tudomány, 2011 áprilisi szám. http://www.matud.iif.hu/2011/04/03.htm (Letöltés ideje: 2012. július 15.)
Jelzi ezt az is, hogy az 1870-es években kezdődő, majd az 1880-as években intenzívvé váló „ugor–török háború” idején a magyar közvélemény a finnugor rokonság helyett inkább a törökkel rokonszenvezett.*
Pusztay János, Az „ugor–török háború” után, Bp., Magvető, 1977, 92–107.
Az 1877–78-as orosz–török háború hatására Magyarországon a kereszténység védőbástyájához kötött emlékezés alapjaiban változott meg. A magyarság török iránti rokonszenve és a szabadságharc leverésében segédkező oroszokkal szembeni ellenszenve új értelmezési keretbe helyezte a 15–17. századi törökellenes harcokat.*
Lásd pl. a Vasárnapi Ujság és a Kelet Népe, politikai napilap 1877–78-ban megjelent számait.
Jól mutatja ezt Jókai Mór Zenta–Mohács című verse is, amelyben a két nép kölcsönösen megbocsát egymásnak, a magyarok Mohácsért, a törökök Zentáért, s teszik ezt azért, mert a törökök hősiesen helytálltak az oroszokkal szemben a balkáni harcokban. A versben a magyar–török harcok immár nem Magyarország kereszténységet védő szerepére emlékeztetnek, amelyet a mohamedán törökkel szemben töltött be, hanem dicső és hősies események a két nép közös emlékezetében. A magyarságot és a törököket itt már semmi, még a valláskülönbség sem helyezi egymással ellentétes pozícióba, a törökbarátság pedig már nem szégyellni való. Ez a változás a korban nemcsak a szövegekben, hanem rituális szinten is megragadható: a zentaiak 1877–78-ban nem tartottak ünnepi megemlékezést a csata évfordulóján, hogy ily módon is kifejezzék rokonszenvüket a törökök iránt.*
Pejin Attila, Lokális és/vagy nemzeti? Történelmi tudathasadásaink és emlékezetkieséseink = Bennünk élő múltjaink: Történelmi tudat – kulturális emlékezet, szerk. Papp Richárd, Szarka László, Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2008, 126. http://adattar.vmmi.org/fejezetek/194/3_kulturalis_es_tortenelmi_emlekezet.pdf (Letöltés ideje: 2012. június 21.).
 Azonban nem csak a magyarság török-képének átalakulása állhat annak hátterében, hogy a továbbiakban a védőbástya eszmében nem a kereszténység és az iszlám vallási szembenállására kerül a hangsúly. Az orosz–török háborút lezáró béke és kongresszus következményeképpen ugyanis az Oszmán Birodalom elveszítette balkáni területeinek jelentős részét, azaz a két civilizáció határa – az iszlám kárára – nagymértékben délkeletre tolódott. Az erőviszonyok ilyenfajta átrendeződése miatt a keresztény–mohamedán ellentét jelentőségét és aktualitását veszítette.
1920-1945
 Az 1920-as években Magyarország védőbástya-szerepe politikai célzatú jelentéstöbblettel kiegészülve bukkant fel. A magyarság múltbéli keresztényvédő harcát összekapcsolták korabeli bolsevizmusellenes szerepével.*
Vö. Terbe, i. m., 332.
Az 1920-as párizsi békekonferencián Apponyi Albert azzal érvelt Magyarország felosztása ellen, hogy az ország csak akkor tudja teljesíteni Európát védő hivatását, ha területi épsége megmarad, másutt pedig világossá tette, hogy Magyarország jelenlegi feladata „az orosz veszedelemmel” szembeni védelem.
 Trianon után az elcsatolt területek visszaszerzésére irányuló törekvések ellenben egészen más értelmezést kapcsoltak az ország védőbástya-szerepéhez. Érvrendszerük állandó hivatkozási elemévé vált, hogy Magyarország a Nyugat védőbástyája volt, a Nyugat azonban hála és köszönet helyett magára hagyta és megcsonkította az országot.*
Hankiss Elemér, Nemzetvallás = Monumentumok az első háborúból, szerk. Kovács Ákos, Bp., Corvina, 1991, 64–90; Zeidler Miklós, A magyar irredenta kultusz a két világháború között, Bp., Teleki László Alapítvány, 2002.
1939-ben például – amikor Buda visszafoglalásának 250. évfordulójának megünneplésére készültek – Kozma Miklós, a Magyar Távirati Iroda elnöke Gömbös Gyulát arra kérte, hogy „ne az jöjjön ki a műsorból, hogy a »kereszt« legyőzte a »félholdat«, mert ebből csak a Nyugat pozitív szerepe emelkedik ki. És éppen ma kell elgondolkozni, hogy »vajon tényleg olyan jó volt-e feláldozni a végtelenségig a magyarságot a nyugatért, amely így fizetett«. Az domborodjék inkább ki, hogy a »magyarság feláldozta önmagát a nyugatért, és ezt alapos oka volt utólag megbánni«”.*
Glatz Ferenc, Nemzeti kultúra, kulturált nemzet, 1867–1987, Bp., Kossuth, 1988, 196.
 Az I. világháború után megerősödött a keleti irányultságú, nyugatellenes turanizmus. Mivel ideológiájának ellentmondott a magyarság korábbi török elleni harca, ezért igyekezett Magyarország védőbástya-szerepét a felejtés homályába burkolni és jelentéktelennek tüntetni fel a török–magyar szembenállást.
  Az 1930-as években, Hitler hatalomra kerülését követően Magyarország egyre többször jelent meg a német terjeszkedés elleni bástyaként.*
Terbe, i. m., 325.
Az 1938-ban Budapesten megrendezett Eucharisztikus Világkongresszus, bár eleinte a kommunizmus elleni állásfoglalásnak szánták, végül – a katolikus egyház és a hitleri Németország egyre romló viszonya miatt – a német nácizmus ellen is irányult.*
Gergely Jenő, Eucharisztikus világkongresszus Budapesten, 1938, Bp., Kossuth, 1988.
A rendező Magyarország újra magára vette a kereszténység védőbástyája szerepét, ekkor „az újpogány bolsevizmus és náci fertőzés ellenében”.*
Gergely Jenő, A katolikus egyház története Magyarországon, 1919–1945, Bp., ELTE Újkori Magyar Történeti Tanszék, 1997, 30.
  Az 1940-es években a Szovjetunió elleni háború igazolásaként a kormány gyakran használta fel a védőbástya-eszme azon változatát, amely szerint Magyarország a Nyugat védőbástyája a keleti barbársággal szemben. Ugyanebben az időszakban azonban olyan értelmezése is létezett a kereszténység védőbástyájának, amely azt hangoztatta, hogy a magyarság mindig is önálló úton járt, sem akkor, sem most nem szolgálta ki más nemzetek politikai-hatalmi törekvéseit.*
1943-ban ez volt például Bajcsy-Zsilinszky Endre véleménye. Lásd Vigh Károly, Bajcsy-Zsilinszky Endre külpolitikai nézeteinek alakulása, Bp., Akadémiai, 1979, 145.
 Illyés Gyula úgy értékelte Magyarország történelminek nevezett hivatását, hogy annak teljesítése mindig más népek érdeke volt, az ország részéről pedig érdek nélküli önfeláldozás. Ezért azt javasolta, hogy a kereszténység védelme ezentúl legyen Isten feladata, a magyar pedig védje meg saját nemzetét. Utóbbi Illyés számára nem területi, politikai védelmet jelentett a külvilággal szemben, hanem olyan intézkedéseket, amelyek a magyar társadalom belső problémáit oldják meg.
1945-1990
 A Rákosi-korszakban „a demokrácia leghatalmasabb védőbástyája” a Szovjetunió volt.*
Lásd pl. Rákosi beszédét a nagybudapesti pártaktíva előtt 1947. október 31-én. Rákosi Mátyás, A fordulat éve, Bp., Szikra, 1950, http://mek.oszk.hu/04400/04493/04493.htm#16 (Letöltés ideje: 2012. július 2.).
Miután azonban Tito Jugoszláviában a különutas politika mellett döntött, Rákosi kiadta a jelmondatot: „Magyarország nem rés, hanem erős bástya a béke frontján”. Ezzel is kifejezésre akarta juttatni, hogy Magyarország – Jugoszláviával ellentétben – hűséges marad Sztálinhoz és a Szovjetunióhoz. A jelmondat a továbbiakban a Rákosi-beszédek gyakran ismétlődő elemévé vált.
 1948-ban Rákosi célul tűzte ki „az egyház és a népi köztársaság viszonyának rendezés[ét]”.*
Salacz Gábor, A magyar katolikus egyház tizenhét esztendeje (1948–1964), München, Görres Gesellschaft, 1988, 9.
Ezt követően az egyházak folyamatos támadásnak voltak kitéve, elkezdődtek a kommunista elnyomás évtizedei. A magyar katolikus egyház ebben a helyzetben úgy tűnt fel, mint a kereszténység védőbástyája a kommunizmussal szemben. XII. Pius pápa az 1949. február 14-ei titkos konzisztóriumon tartott beszédében a magyarság kereszténység védelmében kifejtett tevékenységének – Szent István óta tartó – folyamatosságára helyezte a hangsúlyt, amikor reményét fejezte ki, hogy a magyar katolikusok szilárd hittel és kitartással viselik az újabb megpróbáltatásokat.
 1956-ban a forradalomban részt vevők a nyugati országokhoz fordulva segítségért újra hangoztatták Magyarország egykori kereszténységet védő szerepét. Mindszenty József november 3-ai rádióbeszédében azt hangsúlyozta, hogy a magyarságnak mindig a Nyugatot kellett védenie, aminek negatív következményei voltak a nemzetre: „Ám folyton szabadságharcokat kellett vívnunk. Legtöbbször a nyugati országok védelmében. Ez megakasztotta a nemzetet, mindig újra saját erőnkből kellett a felemelkedést keresnünk.”*
A forradalom hangja: Magyarországi rádióadások, 1956. október 23–november 9., szerk. Varga László, Bp., Századvég – Nyilvánosság Klub, 1989, 461.
A későbbi visszaemlékezésekben is megjelenik a védőbástya képe. Varga Béla végleges hazaindulása előtt (1991) a következőképpen nyilatkozott egyik interjújában: „Megyünk haza az én drága Budapestemre. [...] 1945-ben éppúgy, mint 1956-ban, Budapest volt Magyarország és Európa védőbástyája, a történelmi próbatételkor reménytelenül is küzdött a zsarnokság ellen.”*
Csicsery-Rónay István, „A magyar nép büszkesége embersége legyen” = A demokrácia fellegvárának építői: Csicsery-Rónay István, Horváth János, Török Bálint írásaiból, szerk. Török Bálint, Bp., Századvég, 2002, 242.
 A 20. század második felére az európai emlékezetben a kereszténység védőbástyájára mint emlékezethelyre egyre inkább a felejtés homálya borult. Ezzel szembesült például a cannes-i filmfesztiválra kiutazó Déry Tibor, aki nemcsak a Nyugat felejtését regisztrálta, hanem (ön)ironikusan mutatott rá arra, hogy a magyarság ellenben emlékezni akar.
1990-
 A magyarok számára a védőbástya eszméje a mai napig élő emlékezethely. Egyes politikusok erre hivatkozva még a 90-es években is hálát és segítséget vártak a Nyugattól. Egy Gallup-felmérés azt is kimutatta, hogy 1993-ban – kortól, iskolázottságtól, lakóhelytől függetlenül – a lakosság kétharmada, 2000-ben pedig 71%-a értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy „Magyarország volt ezer éven át a Nyugat védőbástyája, ezt soha sem (most sem) hálálták meg nekünk”.*
http://www.gallup.hu/gallup/orszagkep/oim19.htm (Letöltés ideje: 2012. június 11.).
3. Jelentés és funkció
a) politikai instrumentalizáció:
 A kereszténység védőbástyája jellemzően akkor vált vallási és/vagy politikai eszmerendszereket képviselő csoportok eszközévé, amikor a magyar nép történetében rendkívül tragikus és traumatikus események következtek be, majd ezek nyomán elindult az okok keresése. Ilyen helyzet alakult ki a mohácsi csatavesztés, majd az ország három részre szakadása és Trianon után.
 Mohács után a magyarságnak a kereszténység védelmében betöltött küldetése mind a katolikusok, mind a protestánsok argumentációjában példaként szolgált. A katolikusok számára a védőbástya története azt igazolta, hogy a protestánsok okozták a súlyos károkat, hiszen a bástya korábban sértetlenül állta a támadásokat. A protestáns fél viszont a romlást a katolikusok hitbéli tévelygéseivel magyarázta. A kereszténység védőbástyája tehát ellentétes érv- és eszmerendszerek eszközévé vált.
 A politikai propaganda mindenkor szívesen használta a védőbástya-eszmét: a Habsburgok Szapolyai, Bocskai és Thököly ellenében hangoztatták kereszténységet védő szerepüket, míg ellenfeleiket a kereszténység ellenségének nevezték; Báthory István a legyel trónért folyó küzdelemben emelte ki saját védőbástya-szerepét; Kossuth Magyarországot az orosz elnyomás és terjeszkedés elleni védőgátként jelenítette meg, amikor a magyarság függetlenségi harcához remélt a külföldtől támogatást.
 Trianon után Magyarország mint a kereszténység védőbástyája már nemcsak az ideológiai viták egyik retorikai eszköze volt, hanem az emlékezetpolitika is a maga szolgálatába állította. A megerősödő turanizmus ugyanis nemcsak a nyugati orientációtól elrettentő példaként használta, hanem emlékezetét is átalakította: visszamenőlegesen megszüntette a török–magyar szembenállást, és/vagy teljes egészében a felejtésre ítélte a XV–XVII. századi törökellenes harcokat. Célja mindkettővel ugyanaz volt: a keleti irányultságú ideológia támogatása.
b) jelenlét a nyilvánosságban, a kollektív rítusoktól a tömegmédiumokig az emlékezethelyek kora előtt:
 A kereszténység védőbástyája eszme szöveges megjelenése elsősorban olyan műfajokhoz köthető, mint a levél, a követi beszéd, a történetírói munka. Ezek latin nyelvűségük és korlátozott hozzáférhetőségük miatt csak szűk teret biztosíthattak az eszme számára a nyilvánosságban. Nagyobb számú befogadóhoz juthatott el ellenben históriás ének, prédikáció, röpirat formájában. Képzőművészetbeli megjelenése – egy, a kereszténység védőbástyája eszmét allegorikusan ábrázoló rézmetszettől eltekintve – csak áttételes: Magyarország kereszténységet védő szerepének a törökellenes harc eseményeit és hőseit bemutató festmények, érmék, metszetek, síremlékek állítottak emléket.
az emlékezethelyek kora:
 A XIX. századtól az eszme egyik építőeleme, a kereszténység más közösséggel való helyettesíthetősége kitágította a védőbástya használati dimenzióját, a nagyobb nyilvánosságot biztosító levelezőlapok, újságok, a rádión és a televízióban közvetített beszédek és megemlékezések pedig a védőbástya-eszme jóval nagyobb tömegekhez való eljutását tették lehetővé.
c) identitásképletek
fertilitas Pannoniae
Mohácsot követően világossá válik, hogy Magyarország már csak hatalmas veszteségek árán tudja betölteni a kereszténységet védő bástya szerepét, ezért az európai keresztény államok mielőbbi segítségére van szükség a török megállításához. A panasz hangján megszólaló és segítségért könyörgő, XVI–XVII. századi, magyarországi humanista szerzők latin nyelvű műveiben a Querela Hungariae, a fertilitas Pannoniae és a propugnaculum Christianitatis együttesen, a magyar identitás lényegi elemeiként jelennek meg.*
Imre Mihály, „Magyarország panasza”: A Querela Hungariae toposz a XVI–XVII. század irodalmában, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1995, 9.
egyedül vagyunk
A kereszténység védőbástyája történetét végigkíséri a magyarság magára hagyatottságának tudata. Ennek kialakulása egyrészt a határvidékekre jellemző kiválasztottság-tudattal magyarázható, másrészt azzal, hogy az európai keresztény államok részéről mindenkor hiányzott a politikai szándék, hogy – Magyarországot is segítve – egységesen lépjenek fel a török ellen.
rebellis nemzet
A 17. századtól kezdve a magyarság a kereszténység védelme helyett egyre inkább saját népének és szabadságjogainak Habsburgok elleni védelmét tekintette fő feladatának, még azon az áron is, hogy a törökkel kellett szövetséget kötnie. Ezeket a törekvéseket a Habsburg-propaganda a magyarság eredendően lázadó természetével magyarázta. Az európai közvéleményben Magyarország védőbástya szerepe ellentétébe fordult át: a magyarok rebellisek és a kereszténység ellenségei lettek.
bűnös/vesztes nemzet
Azokban az időszakokban, amikor a magyarság a védelem feladatát csak nagy veszteségek árán tudta ellátni, szükségessé vált olyan narratívák megteremtése, amelyek ok-okozati láncolatra fűzték fel az eseményeket, megmagyarázták azokat. A bűnös nemzet beemelése a kollektív önképbe azt vonta maga után, hogy érvényes magyarázat és megoldás csakis a keresztény eszmerendszeren belül születhetett: a Magyarországot sújtó csapásokat Isten büntetéseként értelmezték, amelyekre a magyarság bűneivel szolgált rá, és előrevetítették, hogy amint a magyarság jó útra tér és bűnbánatot gyakorol, a büntetés is megszűnik.
mit adtunk a világnak
A török elleni sikeres harcok időszakában a magyarság hősies helytállása biztonságot és védelmet jelentett Európa többi keresztény állama számára. A mohácsi csatavesztés és Buda elfoglalása után azonban az önkéntesen vállalt és dicsőségesen megvívott küzdelem helyett a mártíromság lett a magyar nép sorsa: önmagát volt kénytelen feláldozni, miközben ezzel a kereszténységet is védte. A későbbi korszakokban is ugyanez, a védelem volt a magyarság „adománya” Európa számára, bár az ellenség szerepét más és más vette át. A magyarok önmegjelenítésében ehhez a funkcióhoz szinte mindig hozzákapcsolták azt is, hogy még a mártíromság árán is igyekeztek teljesíteni.
4. Az emlékezés pluralitása
alternatív emlékezet(ek)
 A kereszténység védőbástyája eszme strukturális lényegét két közösség vallási alapú szembenállása jelenti. A 19. század előtt ez jellemzően a kereszténység és az iszlám között valósult meg, ezért az emlékezethely több nemzet emlékezetéhez is kötődik, valamint európai emlékezethelyként is működik.*
Ekként tárgyalja Anne Kornelia Kenneweg, Antemurale Christianitatis = Europäische Erinnerungsorte, II, Das Haus Europa, hrsg. von Pim den Boer, Heinz Duchhardt, Georg Kreis, Wolfgang Schmale, München, Oldenbourg Wissenschaftsverlag, 2011, 73–82.
A kereszténység védőbástyája szerep tehát nem kizárólag Magyarországé, magáénak vallja Albánia, Szerbia, Horvátország, Lengyelország, Franciaország, Németország és Spanyolország is, s a felsorolás minden bizonnyal még folytatható. A határ másik oldalán ugyanakkor egy ezzel ellentétes emlékezet él: országok és népek teszik önreprezentációjuk részévé az iszlám védőbástyája, az iszlám szent harcosa küldetését (pl. Bosznia).
  A 19. századtól kezdve azonban a vallási alapú mohamedán–keresztény ellentét helyett egyre inkább az Európán belüli politikai ideológiák kerülnek szembe egymással, melyeknek a kereszténység vagy az iszlám csak egy lehetséges jellemzője. Magyarország például a pánszlávizmus elleni bástyaként az orosz hatalmi befolyásnak és területszerzésnek áll ellen, de újpogány bolsevizmus elleni bástyaként már a keresztény vallást is védelmezi. A szerep azonban ekkor sem kizárólag Magyarország sajátja. Osztozik rajta például Spanyolországgal, ahol Franco tábornok harcát keresztes hadjáratnak tekinti a kommunizmus ellen, célját pedig a nyugati civilizáció és kereszténység védelmében jelöli ki.*
Semsey Viktória, A Nemzeti Újság a spanyol polgárháborúról 1936–1939, Századok, 144(2010), 1. sz., 140.