1800-1867
A kereszténység védőbástyája
A 19. században történik meg a kereszténység védőbástyája eszme végleges átalakulása: a korábban két csoport vallási szembenállására épülő struktúrából tartalmilag csak a védőbástya marad meg, a változatlan formai keret pedig bármilyen közösség behelyettesíthetőségét megengedi. Így lesz például 1802-ben II. Ferenc osztrák császár és magyar király országgyűlési beszédében Magyarország a Monarchia védőbástyája, amikor az uralkodónak a magyarok segítségére van szüksége Napóleon hadai ellen.*
II. Ferenc beszédét idézi Terbe, i. m., 324.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, majd a közvetlenül azt követő évtizedekben is az emlékezethely jelentése – többféle, de egymáshoz sokban hasonló változatban – Magyarország és más nemzetiségek viszonyában konstruálódott meg. 1848-ban Petőfi Sándor a Kárpát-medence nemzetiségeit szélsőséges hangulatú, erősen nacionalista és agitatív versben (Élet vagy halál!) emlékeztette arra, hogy évszázadokon át a magyarok védték meg őket a töröktől, amit ők úgy hálálnak meg, hogy az osztrák császár parancsára most rájuk támadnak.*
Pándi Pál, Petőfi és a nacionalizmus, Bp., Akadémiai, 1974, 169–174.
A magyarok korábbi önfeláldozását magasztalja a költő egy hírlapi cikkében is, amelyben Magyarország immár nem a kereszténység, hanem az európai civilizáció védelmében betöltött szerepét hangsúlyozza.*„...ha te nem mártírkodtál volna, magyar nemzet, most a török félhold vetne kísérteties fényt az európai műveltség romjaira.” Petőfi Sándor hírlapi cikkét (Márczius Tizenötödike, 1848. szept 17., 160. sz.) idézi Terbe, i. m., 318.
A magyar védőbástya több évszázados története – a szabadságharc leverése után – azt példázza Jókai Mór számára, hogy sem egykor, sem Jókai korában az ország nem számíthatott a környező és a távolabbi európai népek segítségére.
Kossuth Lajos viszont új tartalommal töltette meg az eszmét. Észak-amerikai és angliai körútja során elmondott beszédeiben az emlékezethelyet arra használta fel, hogy megújítsa, a kor hatalmi viszonyaihoz aktualizálja a magyarság nemzeti-történelmi küldetését. Így vált Magyarország az orosz elnyomás és terjeszkedés elleni védőgáttá.*
„Magyarország az isteni Gondviselés által arra van hivatva, hogy az egész európai földrész számára újra a civilizáció és a vallásszabadság elővédje legyen az orosz deszpotizmus rombolásai ellenében, mint ahogy egykor a kereszténység védőgátja volt az Izlám ellenében.” Idézi Terbe, i. m., 328.
Himnusz
1823. január 22. – a Hymnus kéziratán jól olvasható a keltezés, bár kevésbé valószínű, hogy Kölcsey egy nap alatt írta a verset. Nyomtatásban 1829-ben, az Aurorában jelent meg. Nyilvánosan először a pesti Casino felolvasó körének nyitó alkalmán hangzott el – Kölcsey barátja, Bártfay László előadásában, aki arról számolt be, hogy a vers ünnepélyessé tette a megnyitást. Kölcsey 1832-ben, Versek című kötetében publikálta újra. Pázmándi Horvát Endre főként azt méltatta a kötetről készült recenziójában, hogy a vers harmonikus kifejezője a magyar karakternek. Szemere Pál Dalverseny és magyarázat című töredékben maradt tanulmány-sorozatában elsőként tesz említést a „bűnös nemzet” toposz jelenlétére a versben.
A vers korai népszerűségét mutatja, hogy több megzenésítése is készült: Travnyik János kottája az Életképekben jelent meg (1832 körül), Mester Károly zenéje kéziratban maradt. A megzenésítések nem ok nélkül készültek. Egyre nagyobb igény volt közös, „a nemzet által szentesített” dal iránt, megteremtése hamarosan közügy lett. A Nemzeti Színház igazgatója, Bartay Endre 1843-ban a Szózat, 1844-ben a Hymnus megzenésítésére tűzött ki pályadíjat. A Kölcsey-vers megzenésítésének pályázati folyamatát a sajtó nagy figyelemmel követte. A pályázat nyertese Erkel Ferenc lett. A mű ősbemutatójára (a többi díjazott pályaműével együtt) 1844. július 2-án este került sor. A Hymnus iránti tömeges figyelem ezzel a megzenésítéssel kezdődött. Az Életképek tudósítója a patrióta büszkeség hangján számolt be az ősbemutatóról és a dalmű minél hamarabbi ismétlésére és megtanulására biztatott. A bemutató után is gyakran játszották előadások szüneteiben a Nemzeti Színház színpadán, Wagner József pedig, a hazafias érzelmű közönség érdeklődésére számítva, kiadta a kottát és szöveget.
A dalmű ősbemutatója után már néhány héttel az olyan ünnepi alkalmak eleme lett, amelyeken hazafias ügy érdekében tömeg gyűlt össze. Nyilvános ünnepségen először a Széchenyi-gőzhajó avatásakor (1844 augusztusa) hangzott el, és még ugyanebben a hónapban egyházi szertartás keretében is megszólalt: a polgárőrség zászlajának felszentelésekor. Az oktatási intézmények alkalmain is felhangzott, először diákok énekelték 1844. augusztus 25-én, a vaknövelde vizsgaünnepélyén. „[A]z aug. 20-i, Szent István-napi megemlékezésekről szóló híradásban Kölcsey Hymnusára mint a nemzeti függetlenség, önállóság jelképére történik először utalás”.*
Kölcsey Ferenc minden munkái: Versek és versfordítások, s. a. r. Szabó G. Zoltán, Bp., Universitas, 2001, 752–753.
A Honderű szerkesztőjét idézi: „Eddig király és hon’ dicsőítésére énekelt néphymnust is – magunknak nem lévén – derék szomszédinktól kelle kölcsönöznünk. Ez szégyen volt ránk nézve, igaz: de ma már másként vagyon. A magyar saját nyelvén, saját szivéből fakadt hangokon tud már fölzengeni dicséneket, a királyt és hont éltetőt.”*Honderű, 1844. augusztus 31., 143–144.
A Hymnusz (Erkel helyesírási alakja) az 1848-as forradalmi eseményeknek részese volt, de nem kapott kiemelt szerepet. A forradalom következtében az Osztrák Császárságban az uralkodó üdvözlésekor megszokott császárhimnusz, a Gotterhalte Magyarországon háttérbe szorult, de helyét hivatalosan nem töltötte be semmi. A forradalmi törvényhozás a nemzeti felségjelek, a címer és a zászló ügyében intézkedett, azonban hivatalos nemzeti himnuszt nem jelölt ki. Az egyetlen, de alá nem támasztott adat szerint a dalmű a Gotterhalte helyett hivatalos állami ünnepségen 1848. augusztus 20-án, Szent István napján, a Mátyás templomban hangzott el elsőként.*
Kölcsey Ferenc minden munkái: Versek és versfordítások, s. a. r. Szabó G. Zoltán, Bp., Universitas, 2001, 757.
A szabadságharc leverését követően nyilvánosan először a Nemzeti Színházban, a pesti gyermekkórház javára adott est végén hangzott fel (1850 márciusa). Míg a szabadságharc előtt a hazafiúi érzelmek egyik kedvelt kifejezője volt, most beilleszthető volt a szabadságharc leverése utáni vesztes nemzet, áldozat, „szegény, bujdosó Magyar” (Kölcsey kifejezése a Nemzeti hagyományokban) narratívájába is. 1854-ben legfelső császári leirat tette kötelezővé a Gotterhalte éneklését és előadását hivatalos ünnepségeken. Arról viszont nincs adat, hogy az önkényuralom idején (a Rákóczi-nótával ellentétben) a dalmű éneklése tiltott lett volna, így a nyilvános ünnepi események, megemlékezések darabja maradhatott. 1856-ban Kölcsey síremlékének avatásakor, 1859-ben a Széphalmon megtartott Kazinczy-ünnepélyen adták elő. 1865-ben a kiegyezést megelőző országgyűlés megnyitóján I. Ferenc József a dalmű által kísérve lépett a trónterembe, de a magyar nemzeti és a dinasztikus szimbólumok használata Magyarországon a továbbiakban többször adtak okot vitára. A dalmű előadásának reformkori alkalmai a kiegyezést követő évtizedekben követendő mintákká váltak, a „szabadabb politikai körülmények között […] szokássá vált, hogy a hazafias lelkesedés megnyilvánulásaképp, társas összejöveteleken, nyilvános ünnepségeken, az iskolákban is vagy a Hymnust énekelték vagy a Szózatot.”*
Kölcsey Ferenc minden munkái: Versek és versfordítások, s. a. r. Szabó G. Zoltán, Bp., Universitas, 2001, 761.