Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

A’ barátságos Olvasót mindenek előtt arra kérem, hogy a’ poézisról való értekezésekben a’ harmadik e helyett előakadó ö betőkben, mellyekkel a’ Dunamelléki Dialectus mindeddig él, meg ne ütközzön. A’ ki T. Sajnovics Úrnak könyvében a’ 4 és 5 oldalon a’ tizenkettedik századbéli magyar szóejtésnek példázattyát, melly a’ Posonyi Káptalannak Archívumában eredetiképpen feltaláltatik, vagy egyéb régi nyomtatványokban a’ magyar beszédnek hajdani módgyait gyönyörködve olvassa, és a’ görög grammatikákban az ióniai, dóriai, és attikabéli dialectusoknak reguláit még most is feltalállya; az bizonnyára e’ magyar dialectusnak fennmaradandó előadásáról való szorgalmatosságomat meg nem nevetheti. A’ dunamelléki dialectus a’ sok ö miatt keményebb ugyan, hogysem azzal a’ ketsegtető írásokra élhetnénk, de még is azonkivűl, hogy reguláira nézve rövid, eredetére nézve is sokkal régiebb, hogysem a’ Philologustúl tekíntetbe vétetni, és fő tzikkellyeire nézve, legalább örök emlékezetnek okáért, feljegyeztetni méltó ne volna. A’ poézisról való értekezésimben tehát a’ harmadik e helyett ö vocalist írtam nem azért, mintha a’ harmadik e betőt nyelvünkbűl számkivettetni akarván, hanem tsupán tsak a’ végbűl, hogy ez által a’ dunamelléki dialectusnak néminémű példázattyát adgyam. Mire nézve a’ jó szivű Olvasó nem tsak ezen ortographíát gúnyolni nem fogja, hanem még a’ poézisról írtt igazságokat is olly tetemes fontolás alá veendi, mintha helyes ortographiával volnának írva.

Ezen Írásomban tovább, nem újság utánn való helytelen esenkedésből, hanem az alább feljegyzett okokra nézve, a’ szókaptsolatoknak jeleit mindenütt elhagytam, és az öszve tartozó ígéket egybe vontam. Minek írnám én ezt: meg-fontolás-nélkűl-való elme-futtatás szókaptsolatbéli vonásokkal? mikor tudom, hogy e’ szavak közűl egynéhánynak magányosan, egynéhánynak pedig tsak mással egybe kaptsolva vagyon, e’ mondásra nézve meghatározott értelme. Így írom tehát: megfontolás nélkűl való elmefuttatás. Okaim erre nézve a’ következendők:

1ör.) Ezen vonáskák a’ nyomtatott könyvekben minden haszon nélkűl nagy helyet foglalnak, és a’ nyomtatványnak külső tekíntetét felettéb megtsúfíttyák. De azonkivűl a’ nyomtatásban kimondhatatlan alkalmatlanságokat is szereznek. Mert ha e’ kaptsolatjelek rövidek, akkor a’ prés alatt hamar elkopnak, és alatsonyabbakká lévén, ki nem nyomódnak; a’ mi kivált akkor, ha mind a’ két szó, melly öszve kaptsoltatik, nagy betőkkel van kezdve, Haza Fi, Haza Leány ’s a’ t, nem tsak a’ könyvnek rútítására, hanem még nyelvünknek kissebbségére is válik. Ha pedig a’ kaptsolatjelek hosszúak, akkor az eggyik szó a’ másikától messze eltolódik, Török – – Ország; a’ mi a’ könyvet és nyelvet ismét megtsúfíttya. Az illyen alkalmatlanságokat soha jobban el nem távoztathattyuk, mintsem ha a’ kaptsolatvonásokat, a’ pallérozottabb Nemzetek’ példájá szerínt, mellyek azokkal nyersebb állapottyokban hasonlóképpen éltenek, egészen elhaggyuk, és a’ dupla szókat egybe írjuk.

2or.) A’ kaptsolat jelek, az én vélekedésem szerínt, tsak egyedűl arra valók lehetnek, hogy, valamint a’ gyermekoskolában a’ silabizátzio, midőn a’ szókat betőfogásokra osztya, példának okáért: an-gyal-nak, az olvasásnak megtanúlását megkönnyebbíti: úgy a’ több szavakból álló beszédrészeknek felosztása, példának okáért: haza-fi-társ-képpen, az ollyan Nemzetnél, melly még saját nyelvének olvasásában, vagy legalább a’ pallérozás által behozott új dupla szóknak gyorsabb általhatásában járatlan, a’ megértést előmozdítsa. A’ ki még a’ deák nyelvet nem jól érti, és többnyire tsak a’ gyökérszavakat ösméri, annak bizonnyára nagy könnyebbségére válna, ha a’ dupla és származék szavak a’ deák könyvekben azoktól, mellyekkel egyébaránt öszve kaptsoltatnak, vagy mellyekből származnak, így volnának megkülömböztetve: red-datur, quid-libet, e-natat, inter-cido, con-ficta-ne? sesqui-pedale, me-cum, in-ex-orabili-ter. ’s a’ t. De a’ ki már a’ deák nyelvet jól érti, és olvasásában járatos, az bízonnyára az efféle felosztásokat eggy egész könyvben el nem viselhetné. A’ ki nékem magyarúl olly levelet írna, mellyben a’ szók silabákra volnának felosztva, annak tselekedetét nem magyarázhatnám egyébre, hanem hogy nékem, mint az oskolamester a’ gyermeknek, az olvasást akarja megkönnyebbíteni. Illy gyalázatnak veheti az Olvasó is az ollyan könyvszerzőnek tettét, a’ ki a’ dupla szókat, kivált nem tsak a’ szókatlanokat, újjakat és tudománybélieket, hanem a’ minden kaptsolatjel nélkűl ösméreteseket is, mint jól-lehet, egyszer-s’-mind, ’s a’ t., kaptsolatvonással megkülömbözteti.

3or.) Vagynak számtalan szavaink, mellyek emlékezhetetlen üdőktől fogva kapstolatvonáska nélkűl íratnak, ’s mellyekben senki meg nem ütközik, mivel a’ szokás által olly folyókká lettek, mintha eggyügyűek volnának. Illyenek a’ következendők: ámbár, atyafi, eggyügyű, éjfél, éjszak, elegyesleg,oldallaslag, elvegyes, elegyűlni, elegyíteni, erőszak, eszköz, medium mentis seu incorporeum, szerszám, instrumentum seu medium corporeum, felebarát, gondviselő, hadnagy, násznagy, hónal, hegyal, begyallya, húsvét, húsét, hónap, tegnap, napkelet, napszám, okvetetlen, számkivetni, vakmerő, vármegye, vasárnap, szélvész, zérzúr, vőlegény, menyasszony, zűrzavar; Udvarhely, Szombathely, Péterfi, ’s a’ t. Miért ne kellene tehát a’ szokásnak e’ jóvoltú foganattyát a’ többiekre is kiterjeszteni, mellyekkel nyelvünket a’ pallérozás megszaporittya?

4er.) A’ mit a’ kaptsolatjeleknek elhagyása ellen mondani lehetne, abból az egyből áll, hogy anyanyelvünkben talán zavarodásokat okozhatna. Mert eggy az, hogy mind eddig nem tudgyuk, mitsoda szavakat kellene öszve ragasztanunk, és mitsodásakat nem? Más pedig az, hogy az öszvekaptsolásban az első szónak sz, ts, zs és tz végső betőit könnyen kétfelé választhatnánk, és az utóbbikot a’ második szóhoz függeszthetnénk: va-szár, vas-zár helyett, ha tsak a’ kettős szókat egymástól kaptsolatvonáskával el nem választtyuk. De az elsőre nézve, tsak addig is, míg e’ tárgyat a’ Grammatikában bővebben és okokkal meghatározzuk, a’ következendő rövid jegyzéseket terjesztem ide a mélyebb megfontolás végett.

a.) A’ szóknak öszvekaptsolásában azt kiki észre veheti, hogy az egyik mindenkor fő szó, a’ másik pedig amannak határozója, és hogy a’ határozó mindenkor előre tetetik. Mást tészen búzatsűr horreum pro frumento conservando destinatum; és mást tsűrbúza, frumentum, in horreo conservatum. Mást almafa, és mást faalma, a’ farkasalmának külömböztetésére. Mást borszín, és mást színbor.

b.) A’ substantivumot mint fő szavakat öszve lehet kaptsolni 1.) más substantivummal: nádméz; 2.) vagy még adverbiummal is: előmenetel. Az adjectivumokat, jóllehet a’ substantivumoknak határozására szolgállyanak, nem szoktuk még is ezekkel öszve kaptsolni, azért, mivel szinte ezen határozás által, melly tulajdon béllyegjek, a’ beszédnek különös részeivé úgymint adverbiumokká tétetnek. A’ többi szavak, természettyek szerínt, nem határozók, hanem tsak az öszvekaptsolás által tétetnek illyenekké. E’ szerínt tehát sárga réz [i]ratik, nem pedig sárgaréz, vagy sárga-réz, mivel e’ szó sárga természete szerínt határozó: ellenben pedig nád magában nem határozó, hanem egy meghatározott állapotot jelentő szó; ha tehát azzal egy másik állapotnak meghatározására akarunk élni, ezt szükséges, hogy az öszvekaptsolás által kijelentsük: nádméz. A’ postpositiókkal a’ substantívumnak meghatározására nem élhetünk egyébképp’, hanem ha azt ad statum suffixum tesszük, és a’ való participium által adverbiumi erőre emellyük: mellette való ház; előtte való út; nem pedig mellettház, vagy előttút. Vagynak mindazáltal a’ magyarban olly postpositiók, mellyekkel vagy adverbium vagy substantivum gyanánt élhetünk; melly esetben az öszvekaptsolást megszenvedik: általút, ellenvetés, körűlírás, előlülés.

c.) Az adjectivumot mint fő szavat, ha substantivum helyett áll, színte ugy öszve lehet kaptsolni, mint ezt. Illyenek hadnagy, százszorszép. Ha pedig adjectivumi természetében megmarad, tsak más adjektivummal szenvedi meg az öszvekaptsolást: vereskék, képtelennagy.

d.) Az adverbiumok is elviselik az egymással való öszvekaptsolást: minthogy, úgymint ’s a’ t.

e.) De a verbumokat semmiféle szóval öszve nem lehet ragasztani, azért, mivel a’ constructióban soha nem állhat eggy ollyan szó, melly tsupán tsak a’ verbumnak értelembéli határozására szolgálna. E’ mondásban: Egy legényt a’ jégre vissza ugorni, láttam, az adverbium vissza szinte ollyképpen illeti a’ substantivumot jégre, mellynek a’ casusra nézve még parantsol is, mint a’ verbumot ugorni: minekokáért azt, az értelemnek sérelme nélkűl, így is mondhatom: Egy legényt vissza a’ jégre, láttam, ugorni; vagy vissza a’ jégre, láttam, egy legényt ugorni; vagy: láttam, egy legényt a’ jégre ugorni vissza, ’s a’ t. Ellenben pedig e’ mondásban: Egy legénynek a’ jégre való visszaugrását láttam, az adverbium vissza tsupán tsak az ugrás substantivumnak határozására szolgál, olly annyira, hogy az ettől, az értelemnek megrontása nélkűl el se lehessen választani.

Ezen regulától ki kell venni a’ be, fel, el, ki, le, meg szavakat, mellyekkel, mivel, verbális praeformativák lévén, egyedűl tsak a’ verbumoknak határozására szolgálnak, az öszvekaptsolást meg is szenvedik, de tsak akkor, ha a’ verbumok előtt állanak: elindúl, elvegyíteni, elegyűl, megszárad ’s a’ t. Mert az ollyan esetekben, mellyek azoknak hátravetését megkívánnyák: miképp’ juthattál fel illy magosságra? a’ praeformativáknak természetéből kivetkeznek, adverbiumokká válnak, és az őszvekaptsolást meg nem szenvedik; a’ mi leginkább az ollyan esetekből kítetszhetik, mellyekben ezen szavatskákat a’ verbumok’ hátrúllyától még el is kell választani: miképp juthattál volna fel ’s a’ t.

A’ mi az ∫z, t∫, z∫, és tz betőket illeti, mellyeknek ketté való választhatása, ha a’ kaptsolatjeleket elhaggyuk, zavarodásokat okozhatna, ezekről rövideden illy itélettel vagyok. A’ három elsőket írjuk mindenkor hosszu ∫ betővel; azon esetekben pedig, mikor ez különös hangot jelent, éllyünk mindenkor (s) gömbölyűvel, és a’ szókaptsolásban minden zavarodás eltávoztattik. Így vá∫zony, át∫ok, máz∫a, nem pedig vászony, átsok, mátsa, mivel itt az ∫ bető nem magányos, hanem a’ t vagy z, betőhöz tartozik, és tsak ezzel eggyütt jelent egy különös és eggyügyű hangot. Ellenben pedig vaszár, tótság, vitézség, nem pedig va∫zár, tót∫ág, vitéz∫ég, mellyeket így is feloszhatná a’ Nyelvtanúló: va-∫zár, tó-t∫ág, vité-z∫ég, a’ mi nagy hiba volna, mivel itt az s bető nem a’ t és z betőkhöz tartozik, hanem egy különös hangot jelent. A’ mi a’ tz betőt illeti, megvallom, hogy ez a’ szavaknak öszvekaptsolásában eltávoztathatatlan zavarodást okozhat; de az ellenkező fél is kintelen megvallani, hogy a’ Régieknek szokásától, a’ kik tz helyett a’ deák c betővel éltenek, nintsen helyes okunk eltávozni, mivel a’ c színte olly deák bető, mint a’ többiek, mellyek Őseleinktől a’ magyar hangoknak jelentésére felvállaltattak, ’s mellyekkel még most is élünk.

A’ Kőlteményes Enyelgésekre nézve azt kell feljegyeznem, hogy azokat akkorában írtam, mikor még a’ hangeggyeztetésnek helytelenségéről méllyebb elmélkedésekre nem botsátkoztam volt. De tsak ugyan nem bötsűltem én a’ hangeggyeztetést még ezekben is annyira, hogy annak a’ gondolatokat, az értelmességet, vagy a’ kifejezéseknek természetes rendét feláldoztam volna. Szőrszálhasogató szorgalommal sem voltam iránta; tsupán tsak a’ végső sillabákra^* vigyázván. Sőt némellyekben, mint a’ Magyar Kisasszonyokhoz,^* és a’ Vén Leányokról, tsak a’ strófának felét és végét béllyegeztem meg vele, hogy a’ rithmust, mellyből a’ strófa áll, érezhetőbbé tegyem.

A’ prosodia, melly e’ szerínt kőlteményes enyelgéseket írtam, tsak a’ kőzönséges beszédben való hangemelésre és hangejtésre vigyáz, és a’ silabák’ mértékét nem olly szorosan határozza meg, mint az, mellyet Baróthi Szabó és Rajnis Urak a’ Görögök’, és Rómaiak’ példái szerínt közre botsátottak, s’ melly minden kétség kivűl az előbbeninél tökélletesebb is. Én erről így gondolkodtam:

Először ugyan, nehéznek állítám, eggy egész Nemzetnek Póetáit egyszerre oda birni, hogy a’ lábatlan ritmust elhagyván a’ legszorosabb Prosodia szerínt kőltsenek, és így a’ legtágasabb szabadságból a’ legszűkebb korlátok közé által ugorjjanak: kivált, mivel még Nyelvünk, akár a’ beszédre, akár pedig az írásra nézve, a’ tökélletességtől sokkal messzebb van, hogysem annak minden szavait az említett Uraknak reguláik szerint bizonyosan meg lehetne határozni. Példának okáért: helyes ugyan az ő regulájok, hogy a’ melly silabán accentus vagyon, az mindenkor hosszú; de az nintsen ám még Nyelvünkben elvégezve, hová kellyen accentust tenni, és hová nem? Némellyek ezen szónak: merész, audax első silabájára is accentust tesznek még; jóllehet mérész, ha származására nézünk, annyit tehetne, mint métra, görög; földmérész geometra, görög, ha egyébaránt a’ verbalis substantivumoknak efféle származtatása helyes volna. Melly nagy külömbségű itéletek vagynak azonkivűl arról is, ha vallyon a’ kérdésbéli e betőt, és a’ be praeformativát accentussal kelle írni, vagy a’ nélkűl? melly kérdés mindazonáltal soha sem támadt volna, ha a’ harmadik e betőt a’ természetestől az írásban, példának okáért két pontotskával ë, mivel ö betőből származik, megkülömböztettük volna, valamint a’ beszédben a’ hangnak élesebbsége által megkülömböztettyük. Mert e’ szóban: némëllyek, valamint háromféle e betőt mondunk, úgy azokat a’ két pontotskával és accentussal az írásban is könnyű volna megkülömböztetni. Ez meglévén által láthatná kiki, hogy é a’ genitivusnak hajlítása, érdemé; e birtokos suffixum, vagy conjugatiobéli formativa: érdeme; meritum ejus; ölne, ölte, ’s a’ t; ë pedig kérdésbéli particula: mëgmondottadë? Ugyszinte be az illativus casusnak hajlítása: erdőbe, bë pedig verbalis praeformatíva: bëszállott. Ezen két pontotskák számtalan egyébb szóknak értelmes megkülömböztetésére is szolgálnának: melly, pectus; mëlly, qui, quae, quod; fél, fele, dimidium ejus; fël, fële, superficies ejus; vesz, perit, vësz, accipit, vész, procella ’s a’ t. De még az sem látszik minden Magyar Író előtt bizonyos ígazságnak lenni, hogy az ó, ő, ú, ű, betőkkel végződő monosilabumok, mikor v epenthetikát vesznek fel, az accentust elvetik; mire nézve némellyek így írnak: müvek, müvelek, füvek, szüvek, hüvek, némellyek pedig, művek, művelek, fűvek, szűvek, hűvek, vagy mívek, mívelek, szívek, hívek.

Ezek tehát engemet arra a’ gondolatra vittek, hogy jó volna talán a’ Magyar Rytmistáknak a’ prosódiára nézve tsak addig is, míg Nyelvünk egészen megtökélletesedik, egy közép útat mutatni, és őket arra édesíteni, hogy rithmussaikban legalább arra a’ prosodiára vigyázzanak, mellyet a’ közönséges beszédben a’ hangemelés, és a’ hangejtés által minden ember tart. E’ szerínt a’ magyar ízlésű hatos verseket tsupa trochéusokban, vagy jambusokban könnyű volna írniok; a’ mire alább példát is adok a’ XV. darabban: Kutyám’ ditsírete, melly trochéusokból áll. A’ jambicus hatos magyar versek eggyenlők volnának a’ Görög trimetrumokkal, mellyekben tehát, de hangeggyeztetés avvagy bevett neve szerínt, cadentia nélkűl dramákat is leghelyesebben lehetne írni. De még egyszer mondom, hogy tsak addig, míg Nyelvünk olly tökélletességre jutand, hogy a’ római silabamértéket minden szavaiban meg lehessen határozni.

A’ prosodia iránt azt gondoltam másodszor, hogy a hexametrum, a’ pentametrum, és legfellyebb a’ tiszta jambicum, legtökélletesebb beszédmértékek: a’ többiek pedig akár a’ Görögöktől, és Rómaiaktól akár pedig az újjabb Nemzetektől eredtek légyen, amazoknál garáditsonkint tökélletlenebb versnemek. Az elsőket tehát méltóknak is tartottam arra, hogy a’ legszorosabb és legtökélletesebb prosódia szerínt írassanak; ’s a’ két elsőt magam is mindenkor úgy írtam. De a’ többi tökélletlenebb versnemek, az én itéletem szerínt, meg nem érdemlik azt a’ fáradságot, mellyet az embertől a’ tökéletes prosodia szerínt való költés megkívánni szokott.

A’ Kőlteményes Enyelgésekről azt is feljegyzem másodszor, hogy azokra nékem a’ hellyelközzel olvasott idegen nyelvű kőltemények vagy gondolatok adtak ugyan alkalmatosságot: de hogy én azokat nem akartam szorosan fordítani. Eszembe lévén Horátzius’ mondása: imitatorum servum pecus, úgy bántam akármelly idegen gondolattal, mintha sajátom lett volna, és képzelésemnek vezető kezét követvén, sokszor azt olly szabadon megváltoztattam, hogy az enyímnek az idegennel való hasonlatosságát talán még a’ fürkésző Kritikus sem sajdíthatná meg. Ez nékem elegendő okot adhatna arra, hogy Enyelgéseimnek forrásait meg ne nevezzem. De tsupán tsak azért, hogy a’ világ, ha kedve tartaná, megláthassa: miképpen bántam légyen kidolgozás közben az idegen gondolatokkal? feljegyzettem darabjaim előtt azon kőlteményeket, mellyek nékem az enyimekre alkalmatosságot adtak. Az utólsó, úgymint az emberek’ barátságára írtt szatira, e’ jegyzés alá nem tartozik; mert erre könyvolvasás nélkűl is elég idéálékat találhattam.

Azóta, hogy Nyelvünk egynéhány esztendők előtt buzgóbban müveltetni kezdött, a’ Magyar Versszerzők annyira megszaporodtak, hogy méltán tartani lehet: netalán a’ Poézis, minekelőtte nállunk középszerüségre emelkedhessön, a’ sok Hívatlanoknak kezei között elfajúllyon, és a’ helyett, hogy fölséges tzéllya szerínt, az elméket megvilágosíttsa, a’ szíveket megnemesíttse, és az anyanyelvet megegyengesse, a’ méltatlan, alávaló és motskos tárgyaknak kendőzésében megpöshedvén, egész bötsétől és minden erejétől megfosztasson. Üdeje tehát, az én vélekedésem szerínt, hogy ezt a’ felséges Mesterséget egyvalaki a’ gyalázatos veszedelemtől tellyes tehetségével, sőt még fegyveres beszéddel is, megoltalmazza, és ha talán az ízetlen Hangeggyeztetőket, vagy a’ tsupa Verskoholókat Parnassus’ tövétől el nem legyezhetné is, legalább a’ Magyar Olvasókat rövid oktatás által oda vezesse, hogy a’ Kőltés a’ Verseléstől, vagy, ammint nevezni szokták, Versezéstől, az igaz Poétát a’ Pegazuson nyargaló Majomtól, a’ tulajdonképpen [2] való Verset a’ sántító és melodiátlan beszédtől megválasztani kezdgyék.

Mi légyen a’ Poézis, avvagy a’ Kőltés? legvilágosabban kinyomozhattyuk, ha azt előbb az Ékesenszóllástól, mellynek általellenében áll, voltaképpen és igazán megkülömböztettyük. Az egész külömbség e’ két Mesterség között oda megy ki, hogy az Ékesenszóllás a’ mindenképp’ helyes és igaz, a’ Kőltés pedig a’ mindenképp’ érzékeny előadásban foglalatoskodik. Visgállyuk meg ezt bővebben, ama’ mód szerínt, mellyel erre nézve Engel Úr olly derekasan él. Theorie der Dichtungsarten.

A’ következendő beszédet kőlteménynek szoktuk nevezni.

Prózsának tarttyuk ellenben, ha ezen gondolat így fejeztetik ki:

„Ammint egy nyári nap elalkonyoda, sír vala Laura, és szömeit egy patakra szögezvén, melly vizeit előlle gyorsan elhömpölygeté, illy indúlatos szózatra fakadt: Ah! úgymond, így sietnek el tőllem édes örömeim, miótától fogva szívemből a’ keserüség a’ szerelmet kikénszeríti. Megtsalt az Álnok! másnak adván kezét, örökre megtsalt! Ezt mondván zokogások között, egy dombra dűlt, ’s a’ titkos kesergésnek ereszkedött. – Szerentsétlen Leányka! Méltóe vallyon, hogy az illyen Ámító utánn keseregj? A’ ki hitét megszegheti, nintsen abban, hidd el, szeretetre méltó érzékenység.”

Visgállyuk meg tehát, mi töszi amazt kőlteménynek, ezt pedig tsupa prózsának?

1.) Semmi külömbség közttök olly világosan szömeinkbe nem tünik, mint az: hogy az elöbbeniben a’ beszéd tactusra, avvagy metrumra, magyarúl: lábmértékre van véve; mivel a’ szabadabb de ugyanazért tökélletlenebb prosodia szerínt, tsupa daktilusokból áll; azutánn pedig az: hogy a’ beszédnek eggyenlő üdőkre felosztott részei, avvagy a’ versek, páronként hasonló hangzatú szóízekkel végződnek; míg az utólsó beszédben, mellyet prózsának [4] tartunk, sem lábmérték, sem hangeggyeztetés nem találtatik.

Azt állítsuke tehát, hogy a’ Kőltésnek egész mivolta e’ kettőben áll? Távúl légyen! Mert ha én Hagedorn utánn azt mondom:

itt a’ hangeggyeztetés és a’ lábmérték, mivel az említött prosodia szerínt, a’ lábak többnyire trochéusok, feltaláltatik ugyan; de azért még is, a’ ki a’ Poézist tsak messzéről^* ízlelte is, legottan észre vöheti, hogy ezen beszéd sokkal prózsásabb, hogysem azt kőlteményesnek lehetne tartani.

Hallyuk ellenben Gerstenberg’ szavait, midőn így szóll; „Vígy engem’ hüvítő szárnyaidon, sebes Bóreás! oda Tziprus’ szigetébe, hol Bacchus nektárral bővelkedő szőllőket plántál.” Itt sem lábmérték nintsen, sem hangeggyeztetés; és a’ beszéd még is igazán kőlteményes.

A’ prózsa és a’ poézis között tehát még másféle külömbséget köll keresni.

2.) A’ második külömbség, melly szömeinkbe tünik, az: hogy a’ kőlteményes beszédben kőltött állapotok, a’ prózsában pedig tsupa igazságok foglaltatnak. Ide látszik tzélozni a’ Kőltésnek neve is, melly a’ Poézisnak adatik. [5] Ámde így a’ képzelő tehetségnek szüleménnyei, minden kivétel nélkűl, ’s következésképpen még a’ hamis Tanúknak kőlteménnyei, és a’ dajkaregék is, mind a’ Poézis’ mivoltához tartoznának. Ellenben pedig Haller’ beszédgye, mivel igazat mond, nem volna kőlteményes, mikor Mariáne’ haláláról így énekel: „Melly sokszor, ammint forrón ápolygattalak, megrözzent szívem, ’s azt mondotta: Óh! hogyha őt’ elhagynom köllene! – ’s könyhúllatásim titkon folytanak.”

A’ prózsa és poézis között való külömbség tehát a’ kőltött vagy való állapotokban sem áll, és így még más valamiben köll azt keresni.

3.) A’ harmadik szembetünő külömbség az: hogy a’ kőlteményes beszédben szokatlanabb szókat: súgva kovályog, szótlan keserv; merészebb metaphorákat: hunyorgva lelankad a’ rózsalevél, szerelmem’ epével ölöm; számosabb epithetumokat: édes öröm, sebes Bóreas, hüvítő szárnyak, egy szóval: tömöttebb és tündöklőbb kifejezéseket találunk, mint a’ prózsában. – De megmeg ez is nem elegendő béllyeg a’ tökélletes megkülömböztetésre: mert Haller’ beszédgyében, és kivált a’ szomorú Alagyákban, semmi efféle piperét nem találsz, és még is valóban kőlteményes beszédek.

Ha tehát a’ lábmérték, a’ hangeggyeztetés, a’ kőltött képek, és a’ kifejezéseknek szokatlanabb tündöklése, jóllehet egyébaránt a’ Poézisnak tulajdon eszközei légyenek,¹ ezt [6] még is az ékes prózsától eléggé és mivoltaképpen meg nem külömböztetik: a’ külömbséget elvégre egy bizonyos belső béllyegben köll keresni, melly semmi egyéb nem lehet, a’ föllyebb említött legfőbb garáditsra emeltt érzékeny, édesgető, avvagy aestheticabéli erőnél, mellyel az ő előadásit a’ Poézis felfegyverkeztetni szokta; míg azonban az Ékesenszóllás a’ mindenképp’ helyes és igaz előadásokban foglalatoskodik. Lássuk ezt világosabban.

Az Ékesenszólló mindenkor úgy bánik tárgyával, mint eggy ollyan ember, a’ ki önnön magával bir, és az előtte lévő állapotot láttya, érzi, és megitéli. A’ Poéta ellenben az ő tárgyától elevenebben megérdekeltetik és minteggy elragadtatik, olly annyira, hogy elvégre ihletésbe jővén, avvagy belsőképpen meghevűlvén, egy bizonyos indúlatosságba és az álmodozáshoz hasonló állapotba merűl, melly képzelő tehetségét szabadabban és elevenebben munkálkodtattya. Innen történik azutánn, hogy a’ Költő az ő tárgyát másképpen láttya, mint más emberek; hogy az elmúltt és a’ jövendő úgy tünik elejébe, mintha jelenvaló, – a’ képzeltt pedig, mintha valóságos volna; és hogy az ő képzelő ereje a’ legkissebb érdeklésre számtalan mellékképeket fogan, mellyektől szinte olly hathatósan elragadtatik, mint azoktól, mellyek egyenesen tárgyában fekszenek. [7]

Illy ihletésben lévén a’ Poéta, mindent elkövet, hogy tárgyát másokkal is olly hathatósan megéreztesse, ammint maga érzi. Öszve keresi tehát, vagy inkább indúlatosságától elragadtatván, minden keresés vagy fáradtság nélkűl tsak elöveszi az önnként elejébe érkező Eszközöket, mellyekkel tárgyának legfőbb érzékeny, és édesgető erőt adhasson; úgymint, a’ Kőltést, a’ ragyogó, avvagy kőlteményes Beszédet és a’ Lábmértéket, mellyek vagy egyenesen a’ Képzelést, vagy a’ hallásnak szerszámait, mellyek által a’ Poétának tárgya a’ Hallgatónak Képzelésébe vitetik, leghathatósabban megilletik, és legédesebben ketsegtetik. E’ szerínt tehát:

1ör.) Mivel a’ hevűlés’ üdejében a’ Poéta másképpen láttya az előtte lévő tárgyat, mint más emberek; más környűlállásokkal környűlvéve, mintsem a’ minéműek között valóban vagyon; sőt más vagy több tulajdonságokkal felékesítve, mintsem a’ minőket abban a’ puszta Ész, a’ Képzelésnek avatkozása nélkűl, találni szokott: a’ képek is, mellyeket illyenkor az ő tárgya felől fogan, azutánn pedig előállít, többnyire mind kőltött képek. – Találtatik ugyan ollykor a’ tárgyban olly valóságos tulajdonság, vagy a’ Természetben olly történet, igazság, vagy másféle egész tárgy, melly a’ Képzelésnek érdeklésére, [8] és a’ szívnek meghevítésére, minden egyébb kőltött tulajdonság nélkűl, elléggé alkalmatos volna: de ezzel a’ Poéta ritkán elégszik meg. Tenyésző Képzelése még még az illyen valóságok közé is sok kőlteményeket vegyít, és ezeket mind a’ valóságnak köntössébe öltözteti: de nem tsalfaságból, mint az Ámítók, hanem tsupán tsak azért, hogy önnön magát annyival nagyobb tűzbe hozza, ez által pedig elvégre, az előállításban, az említött történetnek, igazságnak, vagy egyébféle tárgynak olly édesgető és érzékeny erőt adgyon, melly a’ Hallgatót hasonló hathatóssággal, mint őtet, megillesse, meglepje, elragadgya. – Kitetszik innen, miért neveztetik a’ Poéta Kőltőnek, a’ Poézis Kőltésnek, a’ poézisbéli müdarab Kőlteménynek? Kitetszik tovább az is, melly nagy külömbség légyen a’ valóságos Kőltő, és a’ Versező között; az igaz Kőltés, és a’ puszta Történetírás, vagy Mesélés között, a’ tulajdonképpen való Kőltemény, és az érzéketlen versekbe foglaltt, vagy ízetlen hanggyegyeztetéssel felpiperézött száraz tárgynak akár fontos, akár hiú előadása között. – Így él a’ Poéta a’ Kőltéssel, mint legfőbb eszközével, arra, hogy tárgyának édesgető ’s érzékeny erőt adgyon.

2.) De még ez nem elég. A’ most említött képeket, mellyekkel a’ Hallgatójának a’ felvött tárgyat lefesti, olly beszédbéli kifejezésekbe is öltözteti, mellyek a’ hallás úttyán amannak lelkébe hatván, minden egyéb lelki tehetségei [9] előtt egyenesen és kiváltképpen Képzelését leghathatósabban meglephessék, és benne az említött képeket legelevenebb színekkel lerajzolhassák. Míg tehát az Ékesenszólló az embereknek közönséges nyelvéből költsönzött, helyesen festő, igazán magyarázó, és egy szóval észgyőző kifejezésekkel él: addig a’ Poétának beszédgye a’ benne foglaltt képekre nézve elevenebb, a’ melléktárgyakra nézve gazdagabb, a’ szóknak vagy gondolatoknak kaptsolattyaira nézve, szőrszálhasogató szorgalmatosság nélkűl, szabadabb. Innen van, hogy a’ Poéta szokatlan beszédmódokkal, merész metaphorákkal, és eggyáltallyában olly kifejezésekkel él, mellyek azt, a’ mit a’ Rhétor az észnek fejteget, a’ képzelő tehetségnek szinte láthatóképpen lerajzollyák. Innen van tovább, hogy a’ Poéta még akkor is, mikor tárgya már magában olly eleven, és érdeklő, hogy a’ beszédbéli kifejezéseknek tündöklését, saját erejének kára nélkűl, semmiképp el nem viselheti,^b) legalább félbetörésekkel, hathatóskodással, vagy természetességgel szokta azokat kifejezni, a’ miket ragyogó szókkal kimondania nem [10] szabad.^c) Igy él a’ Poéta a’ kőlteményes Beszéddel, mint második eszközével arra, hogy tárgyának érzékeny és édesgető erejét meggyarapítsa.

3.) De még ezzel sem elégszik meg. Tudván, a’ Psychologiából és Aestheticából a’ tökélletes Poéta, hogy a’ tzikkelyezött hangokba, avvagy a’ beszédbe őltöztetött képeknek, mellyekkel tárgyát festi, a’ Hallgató lelkébe a’ hallásnak szerszámain kell behatni: tudván azt is, hogy valamint a’ szömeket a’ rend, úgy a’ füleket a’ hangmérték fölöttébb gyönyörködteti, és hogy az efféle gyönyörködtetés által még az észt is a’ rendbe szödött vagy mértékre vött tárgynak figyelmetesb és hosszasb visgálására vonnya; valamint hogy ellenben, mihelyt a’ rend vagy mérték megszünik, az észnek figyelmetessége is a’ tárgytól fölötte könnyen elvonathatik: azonn is vagyon tellyes erővel, hogy a’ szóknak hangjait olly mértékre vögye, melly a’ Hallgatót a’ tárgyfestő képeknek figyelmetes és fáradhatatlan visgálására édesítgesse. A’ tsendes Olvasónak lelkébe nem a’ hallásnak szerszámainn hatnak ugyan be az illyen képek, hanem a’ látás’ szerszámain. De tudgya még is, hogy a’ hangmértékre vött [11] beszéd, az ő köllemetes rendgye miatt, még az olvasást is megkönnyebbíti, és hogy az egyébaránt érzékeny hallású és hangmértékre szokott Olvasó, elevenek lévén benne a’ hangmértéknek képzettyei, szinte azonképp’ gyönyörködik a’ verseknek lábmértékében, mintha azokat valóban hallaná. Szorgalmatosan elkerül tehát minden darabosságot, melly a’ hallásban a’ mértékszerető füleket, vagy az olvasásban a’ rendre szokott nyelvet megbotránkoztatván, az észnek figyelmetességét félbe szeghetné vagy megfáraszthatná. Még akkor is, mikor tárgyától szokatlanúl megillettetvén, olly annyira indúlatoskodik, és tárgyáról olly szokatlan beszédekre fakad, hogy maga körűl mindent elfelejt, és még azt is allig tudgya, kinek, miképpen, és mit beszéll? vagy ellenben, mikor a’ természetes és közönséges beszédre, ’s majdnem hidegvérűséghez hasonló mértékletességre botsátkozik: a’ beszédgyében uralkodó dal és musika által a’ Hallgatót úgy eltsábíttya, hogy ez ellenben a’ Poétának indúlatoskodását, vagy hidegvérűségét, valamint szintén beszédgyének szokatlanságát, vagy természetességét is egészen elfelejtvén, az előadott tárgynak a’ Poéta tzéllya szerínt való figyelmetes és fáradhatatlan visgálására állhatatosan leköteleztessön. Így él a’ Poéta a’ metrummal, avvagy lábmértékkel, mint harmadik eszközével arra, hogy tárgyának érzékeny és édesgető erejét a’ legfőbb garáditsra, és leglehetségesebb tökélletességre emellye. [12]

Ezek így lévén, amaz első kérdésre: Mi a’ Poézis? azt felelöm: hogy olly Mesterség, melly a’ beszédben előadható tárgyat, a’ költött képeknek, a’ válogatott kifejezéseknek, és a’ lábmértéknek segedelme által, a’ legérzékenyebb erővel felfegyverkezteti.

A’ Poézisnak mivolta tehát a’ beszédbéli mindenképp’ érzékeny és édesgető előadásból all [sic].

E’ képezet azonban a’ Poézis mivoltáról tsak általlyában való és közönséges, olly annyira, hogy ez minket, ha tsak egyébaránt a’ beszédben előadható tárgyaknak megválasztására nézve bizonyos korlátok közé nem szoríttatnánk, még e’ fölséges Mesterséggel való viszszaélésre is igen könnyen eltsábíthatna. A’ Poézisnak Tzéllya az, melly által a’ beszédben előadandó tárgyak szorosabban meghatároztatnak.

A’ Poézisnak Tzéllya kétféle. Az eggyiket (finis ultimus) végsőnek, a’ másikot pedig (finis proximus) legközelebbvalónak nevezöm.

a.) Végső Tzéllya az, melly a’ többi szép Mesterségeké: hogy, kivált az ollyan emberekben, [13] kiket, gyengeségök miatt, a’ mélyebb okoskodás által az igazra és jóra vezérelni nem lehet, az észt érzékeny módokkal megvilágosíttsa, a’ szívet pedig meg nemesíttse. Az elsőt a’ józan igazságoknak, a’ másodikat pedig az erköltsi tökélletességeknek aestheticabéli, avvagy érzékeny és édesgető, ’s még világosabban szóllván; akaratébresztő és szívindító előadása által viszi végbe. E’ fölséges Tzél nélkűl, valamint a’ többi szép Mesterségek, úgy a’ Kőltés is veszedelmes Tündér, és tsábító Szirénis volna.

Ebből mindazáltal nem köll azt következtetni: hogy a’ szép Mesterségeknek ollyas Műdarabjait, és következésképpen az afféle Kőlteményt is, melly sem valamelly igazságot vagy erköltsi tökélletességet köllemetessé, sem pedig ellenben valamelly tévelygést vagy tökélletlenséget gyűlölségessé nem tösz, hanem tsak egyedűl az érzékeny szépnek előadásában foglalatoskodik, az aestheticabéli Műdaraboknak és kőlteményes Munkáknak számából ki köllene rekeszteni. Mert tudgyuk azt, hogy az efféle indúlatoskodó vagy enyelgő vagy a’ tsupa érzékeny szépségnek előadásában akármiképpen foglalatoskodó Műdarabotskák vagy az elmét élesítik, vagy a’ szívet érzékenyítik, vagy a’ jó és helyes ízlést gyarapíttyák. E’ háromféle készűlet nélkűl pedig lehetetlen, a’ fontosabb Műdarabok által az igazságokat a’ tompaeszűekkel, az erköltsi tökélletességeket az érzéketlenekkel, az igaz szépséget [14] pedig az ollyanokkal, kik a’ helyes ízlés nélkűl szűkölködnek, megkedveltetni.^d)

b.) A’ Poézisnak legközelebb való tzéllyát így határozom meg. A’ szép Mesterségeknek legközelebb való tzéllyok az: hogy a’ szíveket hathatósan megillessék. Mert az igazat, a’ tökélletest és a’ szépet az emberrel soha meg nem kedveltetik, ha tsak azoknak szeretetére az ő szívét az aestheticabéli erők által hathatósan fel nem indíttyák. A’ beszéllő Mesterségeknek legközelebb való tzéllyok tehát hasonlóképpen az: hogy a’ szívet a’ beszéd által hathatósan megillessék. Ezt az Ékesenszóllás az igazságnak pontos és helyes megfejtegetése által, a’ Poézis pedig az igazsághoz hasonlító kőlteményeknek legédesgetőbb felruházása által viszi végbe: mire nézve, míg amaz a’ szívet akarván megindítani, többnyire tsak az ésszel, addig ez hasonló tzélból többnyire tsak a’ képzelő tehetséggel foglalatoskodik, mellynek tulajdonképpen való tárgya a’ kőltött, valamint az észnek tárgya az igaz. A’ Poézisnak legközelebbvaló tzéllya tehát az: hogy a’ kőltött állapotoknak legérzékenyebb [15] és legédesgetőbb beszédbéli felruházása által a’ szívet olly hathatósan megillesse, ammint arra, hogy valamely igazságnak, tökélletességnek, vagy szépségnek szeretetére, vagy a’ velek ellenkezőknek útálására ellentállhatatlanúl felgerjedgyön, szükségképpen megkívántatik. Ezt a’ legközelebbvaló tzélt az Aesetheticusok a’ beszéd által való áltatásnak nevezik.^e)

Az áltatás a’ szép Mesterségekben eggy ollyan tévelyítés, melly a’ Hallgatót, Nézőt, vagy Olvasót arra birja, hogy valamelly állapotnak alakját (Species, Schein) valóságos igaznak tartsa. Így, a’ ki valamelly írott képnél elfelejti, hogy a’ festés nem egyéb, hanem tsak a’ Természetből költsönzött jelenésnek holtt és lelketlen előállítása, és illyetén felejtése köztt azt véli, hogy magát a’ természet szerínt való jelenést láttya, abban az állapotban vagyon, melly áltatásnak neveztetik. Ezzel [16] több szép Mesterségek is élnek ugyan, de tsak a’ Poézis egyedűl, melly annak megszerzésében a’ beszéd által foglalatoskodik.

Az áltatás szint’ azon okokból támad, mellyekből az álmodozás. Ennek oka nem egyéb, hanem tökélletes megfogyasztása és megszünteetése azoknak a’ külső érzékenységektől okoztatni szokott belső érzéseknek, mellyek egyébaránt mibennünk a’ valóságos és személyünket igazán illető környűlállásoknak képeit lefesteni, vagy felébreszteni szokták. E’ szerínt tehát az áltatás is nem egyébb, hanem megszüntetése vagy legalább meggyengítése azoknak a’ belső érzéseknek, mellyek mibennünk valóságos állapotunknak külső környűlállásitól okoztatnak. Ezeknek megszüntetése tökélletes áltatást okoz, meggyengítéssök pedig tökélletlent ugyan, de még elegendőt arra, hogy a’ képzelés’ tárgyaitól szinte olly erősen megérdekeltessünk, mint az érzékenységeknek valóságos illetéseitől. A’ Poézisban a’ tökélletes áltatás nem szükséges; ’s mihelyt a’ Kőltő mibennünk végbe viheti azt, hogy a’ mí külső és valóságos állapotunkról való képeztek és érzések, mikor verseit olvassuk vagy hallyuk, gyengébbek légyenek azoknál, mellyeket lelkünkben az ő versei támasztanak, legközelebbvaló tzéllyát elegendőképpen elérte. [17]

Ezekből már a’ Poézisnak tárgyát is meg lehet határozni. Tárgya lehet tudnillik a’ Poézisnak minden, a’ mit a’ beszéd által mindenképp’ érzékeny és édesgető erővel felfegyverkeztetni és arra intézni lehet, hogy vagy az észnek világosodást, vagy a’ szívnek nemesedést, vagy legalább amannak élesedését, ennek érzékenyűlését és eggyáltallyában a’ helyes ízlésnek terjedését eszközöllye.

Tárgyúl vöheti tehát a’ Poéta a’ tudománybéli igazságokat, vagy ellenben a’ tévelygéseknek tzáfolását is, mint a’ beszéllő (epica) Poézis a’ Tanító Kőlteményekben. Tárgyul vöheti az erköltsi vagy egyébféle tökélletességeket, min az említött Poézis a’ Bajnoki Kőlteményben, a’ beszéltető (dramatica) Poézis pedig a’ szomorú játékokban; vagy ellenben akármelly tökélletlenségnek útálásébresztő rajzolását, mint az előbbeni a’ Feddő Költeményben (Satyra), a’ másik pedig a’ víg Játékokban. Tárgyúl vöheti tovább az éles gondolatokat, mint az Elméskedő Kőltemény (Epigramma:) az enyelgéseket, mint a’ Pásztori Kőltemény; az indúlatokat, mint a’ szomorú Alagya; a’ szeretetbéli érzékenységeket, mint az Énekek; a’ romántzos érzékenykedésnek, vagy egyébféle ízetlenségeknek gúnyolását, mint az Általöltöztetés, (Parodia, Travestirung.) Tárgyúl [18] vöhet egy szóval mindent, a’ mi fölséges tzéllyához illik.

Hát a’ Hangeggyzetetés nem tartozike vallyon a’ Poézis’ mivoltához, vagy legalább eszközei közé, mellyekkel a’ tárgynak édesgető erőt adni szokott?

A’ Hangeggyeztetés a’ Frantziáknál szükségből, a’ Magyaroknál pedig szokásból olly nagy bötsben tartatik, hogy ezen kérdésre töhetségem szerínt való és mindenképp’ pontos feleletet adni kínteleníttessek, ha azt akarom, hogy e’ jelenvaló Elmélkedésem a’ Poézis’ mivoltáról tökélletes légyen. Megpróbálom én ezt a’ következendő §§ban.

A’ Hangeggyeztetés (Reim, Homoetelevton,) a’ Poézisban akkor támadott, mikor a’ tudományokban az elmefuttatás uralkodni és a’ józan okoskodást elfojtani, a’ szép Mesterségekben a’ helyes ízlés romlani, a’ deák nyelv alkonyodni, és ennek romladékiból a’ sokféle európai nyelvek támadni kezdöttek. Huetius Püspök azt itéli, hogy a’ Hangeggyeztetést a’ Proventziai Kőltők (Troubadur), az Arábiabéliektől [19] tanúlták légyen. Lássd bővebben, ha tetszik, a’ Hangeggyeztetésnek illy eredetéről Histoire de la poesie françoise par L’ Abbé Massieu. a’ 76 és követk. óld. Hihető azonban, hogy a’ hangeggyeztetéssel való ízetlen enyelgés, legalább szemenként, valamivel hamarább kezdődött, mintsem az Arábiabéliek Frantzia országnak délszaki részeibe érkeztek volna, és hogy ezeknek példája tsak azt okozta azutánn, hogy közönségesebben elhatalmasodgyon. Lássd Velasquez Spanyol Írónak németre fordított munkáját: Geschichte der Spanischen Dichtkunst a’ 278. óld. és Sulzernek Allgem. Theor. der SS. KK. az 1787 kiadásban Reim articulussához függesztött Jegyzéseket. A’ mi pedig illy homályos és a’ helyes ízlésre nézve illy mostoha üdőkben támadott, lehetetlen bizonnyára, hogy annak szépsége még azok előtt is, a’ kik érzékenyebb és musikabéli hallás nélkűl szűkölködvén, a’ hangeggyeztetésnek belső minéműségét egyébképp’ meg nem itélhetik, gyanús ne légyen.

A’ Görög és Római Kőltők, kik valamint a’ Poézisnak minden egyéb részeiben, úgy a’ beszédbéli hallásgyönyörködtető mértéknek meghatározásában is minden kétség kivűl legsükeresebb Mestereink^f) a’ [20] Hangeggyeztetést hibának tartották. A’ következendő versről: Trojaque nunc staret, Priamique arx alta maneres, melly az Aeneisnek 2. Könyvében olvastatik, Servius illy jegyzést tészen: Stares si legeris, maneret sequitur, propter görög. A’ melly kevés hangeggyeztetések tehát a’ régi nevezetesebb és jobb Poétákban hellyelközzel találtatnak, azokat valóban vagy enyelgéseknek, min talán Propertiusban, vagy pedig, mint Homerusban és Ovidiusban, oly hibáknak köll tartani, mellyeket Horatius’ itélete szerínt,^g) az illyen nagy Férjfiaknak könnyen megbotsáthatunk: jóllehet azonban még illy kitsiny rendetlenségeikenn is szinte olly méltán sajnálkodhatunk, ammint ellenben egy lajha Poétának két vagy három jó gondolattyait mosolyogva szoktuk megtsudálni. „Sic mihi, qui multum cessat, fit Choerlius ille, Quem bis, terve bonum cum risu miror, et idem Indignor, quandoque (quandocunque) bonus dormitat Homerus.” Itt azonban amaz állításomhoz, hogy a’ Régiek még a’ fülgyönyörködtető beszédmérteknék meghatározásában is legsükeresebb Mestereink, azt a’ jegyzést köll tönnöm: hogy mí a’ deák nyelvnek régi accentussait a’ mostani közönséges deák beszédben és olvasásban meg nem tarttyuk, és hogy e’ miatt a’ régi verseknek melodiáját nem is olly gyönyörködéssel [21] érezhettyük, mint a’ régi Rómaiak érzették. Így romlott meg a’ Görög nyelvnek accentussa is, olly annyira, hogy ha minket most a’ Régiek görögűl vagy deákúl olvasni hallanának, szinte olly katzagó háborodásra gerjednének, mint mí Magyarok, mikor a’ Tótot hallyuk, hogy a’ Magyar beszédben a’ hosszú sillabákat megrövidíti, a’ rövideket pedig meghosszabbíttya.

A’ mi az újjabb Aestheticusokat illeti: Ramler, Batteuxt fordítván,^h) a’ hangeggyeztetésnek a’ Német Poézisban tsak azért látszik helyt adni, mivel a’ Német nyelvnek nints még, és talán nem is lészen, a’ melodiás mértékre olly alkalmassága, mint hajdan a’ Görögnek és a’ Rómainak volt. A’ Frantzia nyelvnek természete sem ígéri, hogy a’ mértékes hangzásra felemelkedvén, a’ hangeggyeztetésnek igájából valaha kiszabadúlhasson. Az Olaszok ebben és azutánn az Angulusok szerentsésebbek valának, és a’ hangeggyeztetést már régtől fogva nem tsak haszontalannak, hanem még ártalmasnak is tarttyák. Mí Magyarok anyanyelvünket a’ melodiás hangzásban minden bizonnyal nagy tökélletességre emelhetnénk, ha némellyek a’ hangeggyeztetésnek előitéletétől megszabadúlhatnának, némellyek pedig, általlátván ugyan a’ metrumnak szépségét és a’ hangeggyeztetésnek hiúságát, de az ellenkező Felekezetnek kedvezni, [22] ne mondgyam hízelkedni akarván, az egyiptomi hagymákra önnként vissza nem térnének.

Méltó a’ hangeggyeztetésről megolvasni Homét: Elements of Critic; németűl: Grundsätze der Kritik, 18 Kapitel, 4 Abschnitt, mellynek vége felé így szóll: „A’ határok, mellyeket a’ hangeggyeztetésnek a’ Természet kiszabott, a’ vad erköltsű és tudatlan üdőkben tágíttattak meg, és a’ szokás jó korig megoltalmazta azt igazságtalan zsákmánnyainak veszteségétől. De a’ jó ízlés naponként nevelkedik, és a’ tökélletességhez, lassatskán ugyan, de eggyarányú lépésekkel közelít. Nem kételkedhetünk tehát, hogy üdővel az ő igazságtalan birtokából kiűzetvén, ismét természet szerínt való korláttyai közé záratik.”

Sulzer pedig így beszéll: „Mí azonban meg akarjuk meg szenvedni a’ hangeggyeztetést, de tsak úgy, mint a’ szokásnak szüleménnyét, mint egy födélt, melly a’ versnek gyengeségére és hibáira vonatik, mint eggy emlékezetsegítő, vagy a’ lajha füleknek felingerlésére szolgáló eszközt. De azt még is el nem hallgathattyuk, hogy ezen eszközt egyszer’smind olly tömlötznek is kínteleníttetünk tartani, mellybe a’ gondolatok és a’ mondások bezáratnak. Még azt is örömest megvallyuk, hogy a’ hangeggyeztetés akkorában, midőn még a’ Nyelvek az ő első, nyers, éretlen és darabos állapottyokban [23] voltak, és a’ rövidebb mondásokat fülkötsögtető hanghanyatlásokkal előadniok lehetetlen vala, mindenképp’ szükséges volt légyen: de ezen vallástételünket az által hozzuk helyre, hogy a’ hangeggyeztetést szükségtelennek és gottikusnak mondgyuk, mihelyt a’ Nyelv oll tökélletességre emelködött, hogy abban a’ hosszabb és rövidebb mondásokat hangmérték szerínt előadni lehessön.” Allgemeine Theorie der Schönen Künste, art. Reim.

Így gondolkodnak a’ hangeggyeztetésről az érzékenyebb hallású és nevezetesebb tekíntetü Mesterek! Lássuk már, mit mond minékünk ugyan erről a’ legújjabb és eddig legtökélletesebb Aestheticának sükeres reguláira építött okoskodás.

A’ Poézisnak föllyebb megírtt mivoltából és legközelebbvaló tzéllyából tagadhatatanúl bizonyos a’ Poétának ama’ kötelessége: hogy ő a’ Hallgatónak vagy Olvasónak figyelmetességét minden egyéb körűlötte lévő tárgytól elvonni, és az elejébe terjesztött képeknek önnként való és állhatatos visgálására tsatolni tartozi. Mennél tökélletesebben végzi a’ Kőltő e’ mivolti kötelességét, annál nagyobb Mesternek, és munkája annál érdeklőbb, [24] érzékenyebb és édesgetőbb, következésképpen annál tökélletesebb Kőlteménynek tartatik.

Visgállyuk meg tehát, ha vallyon a’ Poéta a’ hangeggyeztetés által letsatollyae a’ verseiben előállított képeknek visgálására az Olvasónak figyelmetességét? és ha kinyomozzuk, hogy azt inkább az említött képektől elvonnya, vessük el, a’ józan okosságnak szeretetéből, e’ bár melly régi tiszteletek által felszentöltt előitéletnek terhes igáját, és valljuk^* meg: hogy a’ hangeggyeztetés a’ pállérozottabb nyelvű és helyesebb ízlésű Poézisnak bizonyos ártalmára szolgál. Lépjünk a’ nyomozáshoz!

Az Aestheticából bizonyos, hogy nem tsak a’ helyes ízlésű, hanem még a’ pallérozatlanabb embernek figyelmetességét is tsak a’ valóságos szépség kötelezheti le legbizonyosabban és legállhatatosabban. Akár jó, akár rossz légyen a’ tárgy, mellynek szeretetére vagy útálására akarja ébreszteni Hallgatóját, vagy Olvasóját a’ Poéta, szükséges először: hogy a’ tárgyat szép képekbe, azutánn pedig: hogy ezen képeket szép beszédbe öltöztesse; az az: hogy a’ képeknek és a’ beszédnek a’ Poézis tzéllya szerínt édesgető, avvagy aestheticabéli erőt adgyon. Hosszasnak köllene lennöm, ha ezen igazságokat Olvasóim előtt legalább naggyából ösméreteseknek tartani nem akarnám. Ha tehát megmutathatom, hogy a’ hangeggyeztetés nem valóságos szépség, abből azutánn önnként [25] az fog következni: hogy a’ hangeggyeztetés által a’ Poéta le nem kötelezheti Hallgatójának figyelmetességét; hogy a’ hangeggyeztetésnek nintsen édesgető avvagy aestheticabéli ereje; hogy azzal a’ Poéta legközelebbvaló tzéllyának, az áltatásnak eszközlésére nem élhet; és hogy elvégre a’ hangeggyeztetés a’ Poézisnak nem tsak mivoltához, de még eszközei közé sem tartozik. Ezt pedig így mutatom meg:

A’ Természetiség (Natürlichkeit, Naturalitas) az aestheticabéli Müveknek olly édesítő erőt ád, hogy a’ régiebb Aestheticusiok a’ szép Mesterségeknek egész Theoriáját a’ Természetiségre, avvagy a’ Természetnek követésére építötték; az Újjabbak pedig e’ tulajdonságot még most is legfőbb, leghathatósb és minden kivétel nélkűl legszükségesebb szépségnek tarttyák. A’ Poézisban tehát valamint a’ képeknek, úgy a’ beszédeknek is, mellyekbe amazok őltöztetnek, okvetetlenűl természetieknek, az az, természet szerínt valóknak köll lenni. Visgállyuk meg már most, ha vallyon a’ természetiséget a’ hangeggyeztető beszédben feltalállyuke? és ha ez benne fel nem találtatik, vallyuk meg, hogy a’ hangeggyeztetés olly beszédbéli természetlenség, melly az aestheticabéli Műdarabokat attól a’ legfőbb szépségtől foszttya [26] meg, melly nélkűl tellyességgel nem szabad nékiök szűkölködni.

1ör.) Ha valaki a’ közönséges életben a’ tökélletes lábmérték szerínt, az az: versekben úgy beszéllene, hogy ezen mértéket a’ scansio és cadentia által, vagy magyarúl, a’ versbéli hangemelés és hanghanyatlás által ki ne mutassa: minden ember azt vallaná felőlle, hogy nem tsak természet szerínt jól, hanem szépen is beszéll. Adgyon ki a’ Poéta nyomtatásban jó hexametrumokat úgy, hogy ezek a’ könyvben ne légyenek versenként megkülönözve: fogadom, hogy minden ember tökélletes szépségű prózsának vallya.

Ellenben pedig, ha valaki, még hexametrumban is, annyival inkább, ha minden lábmérték nélkűl úgy beszéllene, hogy a’ hexametrumok, vagy ezekkel eggyenlő lélekzetű prózás mondások hasonló hangokkal végződgyenek, bármelly szorgalmatosan palástolgatná is a’ hangeggyeztetést: minden ember még is szöme közé mosolyogna, és azt vallaná felőlle, hogy szokatlanúl, természetlenűl, nevetségesen és így nem szépen beszéll. Add ki nyomtatásban hangeggyeztető verseidet, úgy, hogy a’ könyvben versekre ne légyenek osztva, ha mindgyárt egyébaránt jó hexametrumok, vagy másféle metrumos versek volnának is, minden ember hibás prózsának, a’ jobb ízlésű Férjfiú pedig elviselhetetlen beszédbéli természetlenségnek kiálttya. A’ Hangeggyeztetés tehát nem természet szerínt való beszéd, nem aestheticabéli szépség. [27]

2or) A’ Hangeggyeztetésnek Pártfogói magok megvallyák, hogy ez a’ nézőjátékos Kőlteményeknek beszédbéli előadásában szenvedhetetlen természetlenséget okoz. Mirenézve még ők is, mikor a’ szomorú Játékokat metrumos versekben írni vagy nem tudgyák, vagy fejességből nem akarják, inkább puszta prózsában, mintsem hangeggyeztető beszédben írják. Ramler és Batteux, a’ kik egyébaránt a’ hangeggyeztetést, nyelveiknek a’ melodiás lábmértékre való alkalmatlansága miatt, egészen megvetni nem merészlik, ez iránt illy vallást tésznek: „A’ dramás Kőlteményeknél meg lehetne a’ próbát tenni, hogy Hazafitársainkat a’ hangeggyeztetéstől elszoktassuk, mellyet a’ Nézőjátékosnak a’ beszédbéli előadásban a’ nélkűl is nagy szorgalmatossággal el köll rejtenie, ’s melly következendőképpen nem is okoz olly gyönyörüséget, a’ minéműt okoznia köllött volna, hanem e’ helyett inkább olly nagy erőltetést, a’ minőt tsak okozhat.”ⁱ⁾ A’ hangeggyeztetésnek Pártfogói tehát, rész szerínt vallástétellel, rész szerínt pedig tselekedettel is önnként megösmérik, hogy a’ hangeggyeztető beszéd nem természeti, melly tulajdonság nélkűl semmiféle állapot aestheticabéli szépség nem lehet.

3or) A’ Hangeggyeztetés nem tsak maga nem természeti szépség, hanem még a’ beszédnek [28] természetiségét is megronttya, midőn Pártfogóit számtalanszor már arra kínszeríti, hogy a’ gondolatoknak természeti rendgyét, melly az értelmességre^j) olly annyira megkívántatik, erőszakosan felbonttsák; már még arra is, hogy a’ beszédnek grammaticabéli józan szertartásait természetlenűl felforgassák. Tapasztalhattyuk ezt az ő írásaikban szemlátomást; de azonkivűl magok sem tagadgyák. Ramler és Batteux ez iránt illy vallást tésznek: „Ha minket a’ hangokkal való fáradságos játék, tsupa történetből, mint akármelly egyéb eset, egy természetes, erős, és fölséges kifejezésre segít; e’ helyett ellenben húsz más gyenge, fél értelmű és határozatlan mondásokra kínszerít.” Es alább: „A’ hangeggyeztetésnek pártfogása alatt a’ nehéz állapotokban büntelenűl szorgalmatlanok lehetünk. Megszokták már az Olvasók, hogy nékünk a’ hangeggyeztetésnek kedvéért az erőltetött fordúlásokat, a’ gondolatoknak természetlen folyását, a’ sok haszontalan szókat, a’ kifejezéseknek néminemű ormótlanságát, és a’ szórészeknek ízetlen hangzását megbotsássák.² [29]

Egy kis példa gyanánt lássuk Gyöngyösinek Murányi Venussából, miként tsavarja ezen egyébaránt nagy Poéta a’ gondolatokat, és a’ magyar szóejtést a’ hangeggyeztetés miatt. Az 1664 esztendőbeli Kassai Kiadásban, mellyet velem Méltóságos Gróf üdősb Ráday Gedeon Úr közleni méltóztatott, ezeket olvassuk:

Ezen gondolatot a’ természeti magyar beszédben így fejezzük ki: „A’ Hír ama’ társasságban szerzött magának lakóhelyt, melly az Ég és Föld között vagyon, Semmi olly titkon nem történhetik, a’ mit ő innen ki nem kémlene.” A’ gondolat fölötte szép, sőt nömében még fölséges is: de a’ festő képeknek rendetlensége, az értelmességet kereső kifejezéseknek tsavargása, a’ haszontalan vagy legalább e’ gondolatnak szép és fölséges kimondására alkalmatlan és messzéről öszve hordott szók, kimondhatatlanúl meghomályosíttyák.

A’ festő képek rendetlenek: mert a’ két első versben a’ praedicatum lakás hamarább megíratik, mint a’ subjektum Hír. A’ kifejezés is tsavargó, mert a’ beszédnek természetisége illy rendet kíván: A’ Hír magának lakóhelyt ama’ tágasságban szerzött, melly az ég ’s a’ föld között van; vagy legföllyebb: A’ hol az ég ’s a’ föld között tágasság van; [30] a’ Hír magának ott szerzött lakóhelyt. Ott és a’ melly a’ magyarban nem relativumok. Tsavargó kifejezés az utólsó versben ez is: meg tudni nem érkezött. A’ haszontalan szók az egész strófában ezek: a’ melly, vagy ha ezt meg akarjuk tartani: ottan. A’ harmadikban úgy, vagy ha ezt megtarttyuk, a’ negyedikben a’ mellyet; mert ezek ismét nem relativumok. Leghaszontalanabb a’ harmadikban füle előtt, hol azonkivűl elől helyesebb is volna. A’ két utólsó versbe rekesztött gondolat, a’ rejtőzött és nem érkezött szókkal eggyütt, messzéről van idézve. Alatsony azonkivűl, és az első fölséges gondolatnak folytatására alkalmatlan: mert a’ Hírnek fölséges lakásáról az ő fülére, akár az allegoríát, akár a’ kifejezést nézzük, nagy bizonnyára és nyaktörő az esés.

Ezeket mindazáltal nem úgy mondom, mintha Gyöngyössit gúnyolni akarnám. Ő az akkori magyar nyelvvel egyébképp’ nem bánhatott, mert ez még akkor az ízzel eggyütt pallérozatlan volt. Egész krízisem mellett tehát meghagyom örömest néki azt a’ dütsősséget, mellyel nemzeti Poétáink között díszeskedik.

A’ Kolosvari Herélő, a’ ki Murányi Venust 1702 esztendőben kiadta, ’s a’ kit azutánn a’ többi Nyomtatók is követtek, ezen szókban: szerzött, rejtőzött, érkezött az ortographíát rosszalván, mivel már akkor így kezdőttek íratni: szerzett, rejtezett, érkezett; és erre nézve az első szóhoz között más hasonló szókat [31] keresvén; halhatatlan Gyöngyösinek szép gondolattyát, ismét az egy hangeggyeztetésnek kedvéért, még nagyobb homályba temette, sőt fogytig megrontotta, midőn azt ekképpen megváltoztatta:

Valahány szó, melly a’ Kolosvári Kiadónak agyvelejéből származik, annyi szentségtörés, annyi méregforrasztó kábaság!

Így ronttya ő a’ hangeggyeztetésnek kedvéért több helyeken is a’ legjobb gondolatokat! így a’ mostani Hangeggyeztetők saját írásaikban legelmésb képeiket! Sőt még azt is mondhatom: hogy Nyelvünket azért nem vöhettyük helyes ortographiára és grammatikabél rendre, mivel azt a’ régi Hangeggyeztetők erre nézve fölöttébb megrontották, a’ Mostaniak pedig ama’ természetlen szabadságokat, mellyekkel a’ hangeggyeztetés miatt élni kínszeríttetnek, örömest reguláknak vagy legalább szépségeknek tönnék, és így minden írásbéli vagy grammatikai józan határozás ellen fellázúlnak. El jő talán nem sokára az üdő, hogy ezt szömlátomást való példákban megmutathassam.

Ezek így lévén, a’ hangeggyeztető beszédnek természetlenségéről való ítéletemet méltán [32] bepötsételhetöm^* Vossius’ szavaival, de poematum cantu, p. 26. hogy a’ beszéd’ fontosságának, mellynek minden bizonnyal igen nagy része ama’ szépség, melly természetiségnek neveztetik, semmi olly igen nem árt, mint a’ szórészek’ hangjaiban való enyelgés. Nihil aeque gravitati orationis officit, quam in sono ludere syllabarum.

De azt mondgya talán egyvalaki, hogy a’ Hangeggyeztetésnek már magában, ha nem aestheticabéli, legalább egyébféle, példának okáért, musicabéli, valóságos és igaz szépségnek köll lenni, mivel a’ fület kötsögteti. Így Ramler és Batteux a’ többször említött Könyvnek 168 óldalán azt mondgyák, hogy „a’ hangeggyeztetés szokásbéli szépség (Modeschönheit), melly iránt némellyek hallgatva meg eggyeztek, hogy szépségnek akarják tartani.”

Én^* erre azt felelhetném: hogy a’ gyermeknek füleit a’ tsörgető, vagy a’ játszó likkak nélkűl való fasíp, a’ pallérozatlan Törökét a’ dobszó, a’ tompább hallású emberét a’ bordó’ morgása, melly eszközök mindenkor eggyenlő hangot adván, a’ hangeggyeztetésnek alkalmas képei lehetnek, minden bizonnyal gyönyörködtetika^l) [33] és még is kinek juthatna vallyon eszébe, azt állítani, hogy ezekben a’ fínomabb hallású és musikatudó embernek is szükségképpen gyönyörködni köll? Abból is tehát, hogy némelly fülek a’ hangeggyeztetésben gyönyörködnek, nem követközik, hogy a’ fínomabb hallású Férjfiú a’ hangeggyeztetésnél gyönyörűség helyett ellenes érdeklést nem érez.

Azt felelhetném tovább: hogy az Aestheticusnak soha sem szabad olly szokásbéli szépséggel élni, melly magában nem valóságos szépség, és így aesthéticabéli avvagy a’ szívet jóra indító erővel nem bir. Mert egyébaránt az illyen szokásbéli helytelen szépségek által az ízlést minden bizonnyal tévelygő útakra vezetné, és a’ valóságos szépségtől való megilletődhetésre alkalmatlanná tönné: ammint ez a’ homályos üdőkben külömbféle európai Nemzeteknél, de kiváltt a’ Gottusoknál, és a’ keresztény Görögöknél, valóban megtörtént.

De nem akarok én ez iránt senkivel vetekedni, Tarttsa bár, a’ kinek tetszik, a’ hangeggyeztetést gyönyörködtető szépségnek! Én őtet édes álmából fel nem keltöm, hanem tsak azt mondom: hogy a’ hangeggyeztetés, ha bármiféle fülkötsögtető szépség volna is, legalább ollyan egyszers’mind, melly a’ Poézisnak [34] legközelebb való tzéllyával, úgymint a’ figyelmetességnek a’ tárgyra való beszédbéli lekötelezésével, vagy rövidebben, az áltatással veszedelmesen ellenkezik, mivel az előadott tárgynak és festő képeknek visgálásától a’ figyelmetességet önnön magára vonnya. Mert:

A’ ki a’ hangeggyeztetésben gyönyörködik, az bizonnyára a’ hangeggyeztető verseknek eggyikét olvasván, minekelőtte a’ következendőt kezdgye, már óhajtva várja e’ másodiknak utólsó szórészeit, mellyek az első versnek végével, melly az alatt emlékezetében szüntelen zöng, a’ hangra nézve megeggyezzenek, és azonban allig vöszi észre azt, a’ mi e’ második versben foglaltatik. Megelégíttetvén pedig várakozása, annyival kevesebbet gyönyörködik a’ mondott dolgokban, mennyivel többet a’ végső hangoknak megeggyezésében.

Az ellenben, a’ kinek érzékenyebb és melodiaszerető hallása az eggyező hangoktól meg sértetik, az ellen érdeklés által, mellyet szükségképpen hamar megún, az előadott tárgynak és képeknek visgálásától még bizonyosabban elvonatik; ’s minekutánna Khőrilusnak egy vagy két jó mondásait megtsudállya, és a’ hangeggyeztetésnek skárlátfótotskáit^m) megneveti, betsapja a’ könyvet és ásít.

Ugyde, azt mondgya talán valaki, nem löhetnee vallyon a’ lábmértékről is ugyan ezeket állítani? [35]

Minden bizonnyal nem! Mert a’ lábmérték, avvagy a’ metrum, valamint minden egyéb mérték vagy rend, valóságos aestheticabéli szépség.ⁿ⁾ Azonkivűl pedig a’ tárgyfestő kőlteményes képeknek ruházattyával, olly természetiképpen öszve olvad, hogy azt a’ beszédnek mivoltától meg sö löhessön külömböztetni. Tögyük ezt példában világosabbá.

Kinek jut eszébe olvasásközben, hogy a’ következő mondás: Benneteket tsak irígység nyom, nem képes igazság, tsupa dactilusokból és spondéusokból áll? Kitsoda gyönyörködik tsak egyedűl a’ lábaknak dactilusságában és spondéusságában úgy, ammint némellyek a’ tsupa hangeggyeztetésben gyönyörködni szoktak? Még az ollyan Olvasó is, a’ ki a’ poézisbéli lábaknak soha hírét sem hallotta, ez említött mondásban az első, második, és ötödik lábakat dactilusoknak, a’ többieket pedig spondéusoknak olvassa, és mivel az egész mondásban a’ hangok’ folyására nézve, a’ nélkűl, hogy az okát tudná, tökélletes rendet és mértéket talál,^o) [36] örömest és gyönyörködéssel is olvassa. Az illyen olvasásbéli gyönyörködés által tovább minteggy érezhetetlenűl arra tsábíttatik, hogy a’ szépen folyó szóknak értelmét megvisgállya. A’ szók azutánn belopván magokat halló szerszámain képzelő töhetségébe, lerajzollyák ott a’ képeket, mellyeket jelentenek; a’ képek pedig elvégre, kiszabott kötelességeik szerínt, vagy az észt érdeklik meg, vagy a’ szívet.

A’ lábmérték tehát, azonkivűl, hogy renddel és természetiséggel, következendőképpen dupla szépséggel avvagy kétféle aestheticabéli erővel bir; nem tsak el nem vonnya a’ tárgyfestő képektől a’ figyelmetességet, hanem inkább egy titkos eszköz gyanánt reájok vezeti, és azokra le is kötelezi.

Befejezés gyanánt ide függesztöm rövid szókban azon igazságokat, mellyek az eddig tött jegyzésekből folynak.

A’ Poézisnak mivolta abból áll: hogy a’ beszédben előadható és a’ szívnek nemesítésére tzélozó tárgyakat legfőbb garáditsra emeltt [37] érzékeny és édesgető, avvagy aestheticabéli erővel felfegyverkőztesse.

Nem Poéta tehát, a’ ki valamelly történetet, vagy igazságot, vagy akármelly egyéb tárgyat, pusztán, igazán, szárazan megírván, tsak egyedűl az ésszel, vagy az emlékezettel foglalatoskodik; a’ képzelő tehetséget pedig és a’ szívet meg nem illeti, vagy legalább az illetődhetésre el nem készétgeti: nem Poéta, mondám, ha mindgyárt egyébaránt igaz versekben ír is.

Nem Poéta tehát, a’ ki a’ magában erőtlen tárgyat a’ kőltés által édesgető erőre nem hozza: vagy a’ ki ellenben az efféle erővel önnként bővelkedő tárgyat a’ kőltés által még nagyobb erőre hozni akarván, renden kivűl valóvá, természetlenné vagy nevetségessé töszi, és így még saját erejétől is megfoszttya.

Nem Poéta, a’ ki nem tudgya: mikor köll ragyogó és kőlteményes beszéddel élni? mikor ellenben a’ tündöklő kifejezéseket más beszédbéli fordúlásokkal kipótolni, és olly közönséges nyelven beszélleni, a’ minéműt Horatius ajánl: „Én illyenkor, úgymond, a’ közönséges beszédből ollyant alkotnék, hogy hasonlót könnyű fáradsággal szerezhetne, és még is, ha talán szerzésére botsátkozna, sokat izzadna, vagy még haszontalanúl is munkálkodna! Illy nagy köllemetességet és erőt lehet adni a’ közönséges szóknak a’ kaptsolatok és a’ helyheztetés által.” Pízóhoz írtt utólsó Levelének 240. és követ. verseiben.

Nem tökélletes Poéta tovább, a’ ki metrummal avvagy lábmértékkel nem él; mivel tárgyának nem ad olly nagy édesgető erőt, a’ minéműt adhatna, ha lábmértékkel élne. [39] Kőlteménnye is tehát nem tökélletes Poézis. Őtet magát az Aestheticusok prósás Kőltőnek, munkáját pedig prósás kőlteménynek méltán nevezik. A’ kőltésnek ezen új nömében, melly az Ékesenszóllás és a’ tökélletes Poézis között szinte közepett áll, Geszner a’ Németeknél nagyra ment. A’ ki a’ magyar lábmértékkel bajoskodni nem akarna, egyébaránt pedig tenyésző képzelésekkel, és beszédbéli hatalmas töhetséggel bir; annak én azt javaslom, hogy prósás kőlteményeket, de hangeggyeztetés nélkűl, írjon; mivel a’ hangeggyeztetés még a’ tökélletes prósát is természetlen beszéddé töszi.

A’ ki elvégre prósában és hangeggyeztetéssel ír, mint a’ Magyaroknál, a’ kik magokat, noha helytelenűl, Rythmistáknak nevezik, azt én

1ör) tökélletes Poétának, ha egyébaránt írása kőltött képekkel és kőlteményes kifejezésekkel bővelkedne is, nem nevezhetőm: mivel tárgyának, ammint már előbb mondám, nem ad annyi édesgető erőt, a’ mennyit a’ lábmérték által adhatna.

2or) Prozaistának sem nevezhetöm: mivel prósáját, ha egyébaránt legtökélletesebb szépségű volna is, a’ hangeggyeztetés által a’ természetiségtől megfoszttya, melly nélkűl a’ prósa tökélletes nem lehet.

3or) Prósás Kőltőnek sem nevezhetöm: mivel a’ prósás kőlteményben a’ beszédnek természetisége, melly a’ hangeggyeztetés által megrontatik, még szükségesebb, mint az ékesenszóllásbéli, vagy közönséges prósában. [40]

4er) Versszerzőnek, Verselőnek vagy Versezőnek sem nevezhetöm. Mert a’ valóságos versre kettő kívántatik: a) hogy tudnillik hasonló hosszúságú vagy értékű lábakból állyon, mellyeket az előadás által észre löhessön vönni. Így a’ tiszta jambicus vers merő jámbusokból áll, mellyek hasonló hosszúságúák: a’ hexametrum pedig merő spondéusokból, dactilusokkal vegyest, mellyek egymás köztt hasonló értékűek. Megkívántatik azonkivűl b), hogy a’ versnek észre vöhető hanghanyatlása légyen, melly az eggyik verset a’ másikától megkülömböztesse. Illyen a’ hexametrumban az utólsó dactilospondéus, a pentametriumban pedig a’ végső choriambus. Az első tulajdonságot az Aestheticusok lábmértéknek avvagy metrumnak, a’ másodikat pedig, úgymint a’ hanghanyatlást, cadentiának nevezik.^p) A’ prósás Hangeggyeztetőnek beszédgyei tehát nem versek, hanem tsak syllabaszámra vött és eggyenlő hanggal végződő mondások. A’ syllabaszám pedig a’ syllabamértéktől, és a’ hangeggyeztetés a’ hanghanyatlástól, ammint kiki könnyen által láthattya, mivoltaképpen külömbözik: [41] mert a’ syllabaszám és a’ hangeggyeztetés a’ beszédnek tsak külső, és idegen piperéji, a’ lábmérték pedig és a’ hanghanyatlás belső és természeti tulajdonságai.

5ör) Rythmistának sem nevezhetöm. Mert a’ rythmus, ammint már más alkalmatossággal megmagyaráztam, a’ hangban vagy mozdúlásban való rendet jelenti. A’ Hangeggyeztetőknek mondásában pedig semmi efféle rendet nem találok. Mert a’ számbéli rend, melly mindenik mondásának tizenkét syllabát szab, azonkivűl, hogy sem a’ hangot, sem a’ mozdúlást nem mértékli, hanem tsak egyedűl a’ syllabák’ számát; nem is az illyen mondásnak részeit, hanem az előbbeni és következő mondásokat illeti, mellyektől amaz mint egész mondás tsupán tsak a’ syllabáknak bizonyos száma által külömbözik. Lássd Értekezésemet a’ Musikáról és különösebben a’ Rythmusról; mellyet hat Énekeimmel eggyütt a’ Hadi Történeteknek érdemes Szerzői közre botsátottak.

Semminek tehát őtet jobban nem nevezhetöm, mint Hangeggyeztetőnek, valamint munkáját hangeggyeztető mondásoknak; melly mesterség minden bizonnyal nem a’ Músák’ oskolájában taníttatik: mivel azt, Baretti’ bizonysága szerínt, még a’ pallérozatlan Négereknél is feltalállyuk, kik Apollo’ Húgaival még eddig [42] soha sem barátkoztak.^q) Lássd Sulzert, Allg. Theor. der SS. KK. art Reim.

Hát az ollyan Poétáról, a’ ki valóságos verseket, de hangeggyeztetéssel ír, mit itéllyünk?

Azt minden bizonnyal, hogy verseit a’ hangeggyeztetés által megronttya. Egyébaránt pedig, ha talán ezt tsupán tsak a’ végből tselekedné, hogy a’ hangeggyeztetésre szokott Olvasókat a’ lábmértéknek ösméretségére és megkedvellésére édesíttse, mivel tudgya, hogy a’ régiség által felszentöltt előitéleteket és tévelygéseket tzivakodások nélkűl jobb móddal nem irtogattya, tselekedete tehát ditsíretes is lehet.

A’ Poézisnak végső tzéllya az: hogy, kivált az ollyan emberekben, a’ kiket gyengeségök miatt a’ mélyebb okoskodás által az igazra és jóra vezérölni nem lehet, az észt illendőképpen megvilágosíttsa, a’ szívet [43] megnemesíttse, vagy legalább e’ kettőre a’ helyes ízlésnek terjesztése által útat nyisson.

Nem Poéta tehát, hanem veszedelmes Ámító, a’ ki egyébaránt gyönyörű és tökélletes Kőlteménnyében akarminémű előitéleteket és tévelygéseket tanít. Eléggé sanyargatták már ezek az emberi Nemzetet, eléggé dühösködtették saját Fiaik ellen az Országokat. A’ ki e’ veszedelmes tündéreket tsendes kézzel lerontani nem tudgya, vagy nem akarja; legalább édesgető írásai által ne támogassa. Ide tartozik, a’ mit Horatius mond: hogy a’ Poézisban a’ helyes írásnak első kútfeje a’ helyes gondolkozás. Scribendi recte, sapere est et principium et fons. Pízóhoz írtt utól. Level. 309. vers.

Nem Poéta tovább, hanem veszedelmes Tsábító, a’ ki verseiben erköltstelenségeket, kétes jóságú vagy zab vitézségű tselekedeteket, sőt még nyilvánvaló dísztelenségeket is ditsír, vagy az indúlatokat mértéktelen tséltsapásokra tsábittya. Valamint ellenben valóságos Tirannus, és ismét nem Poéta az is, a’ ki az ártatlan gyönyörűségeket, törvényes szabadságokat, szeretetbéli enyelgéseket, mellyek az emberi lelket érezhetetlenűl felemelik, útálatosaknak, rendetleneknek, és ártalmasaknak festi, és mindenképp’ azonn iparkodik, hogy Olvasóiban az indúlatokat, mint annyi veszedelmes tulajdonságokat, elfojttsa. A’ Poézisnak, mikor végső tzéllyát eszközleni akarja, legfőbb és legbizonyosabb fortéllya az, [44] hogy az indúlatokat mértékletlen hevességre ne gerjessze, és még is annyi tűzbe hozza, a’ mennyi a’ kötelességeknek tellyesítésére, és a’ renden kivűl való ’s bajnoki tselekedeteknek nemzésére olly emberekben kívántatik, a’ kik ezeket egyébaránt a’ tsupa józan észnek és okosságnak ösztönéből végbe nem vinnék. Példában ez világosabb lehet. A’ katonát a’ tsupa okoskodás által, mellyel a’ mélyebb Politika élni szokott, ritkán lehetne arra gerjeszteni, hogy saját életének veszedelmével az ellenség közé vitézi lélekkel és önnként berohannyon. A’ nemes hajlandóságokat tehát, az indúlatokat, és kivált a’ halhatatlan névre, és bajnoki dütsősségre való vágyakodást köll benne olly tűzbe hozni, melly őtet arra birja, hogy az ellenséggel vitézi módon megütközzön. Ezt a’ tüzet azonban olly mértéktelen lángra lobbantani, hogy az ellenséggel kegyetlenködgyön, az elejébe akadó akár lelketlen akár élő állapotokat minden ok nélkűl leronttsa, elpusztíttsa és még a’ fegyvertelen és ártatlan ellen is dühösködgyön; minden bizonnyal nagy esztelenség, és veszedelmes következésű embertelenség volna.

Ide tartozik, a’ mit Horatius mond, hogy a’ Poétának jól köll ösmérni a’ polgári Rendeknek kötelességeit, ha írásaival a’ Poézisnak fölséges, sőt még legközelebb való tzéllyát is, el akarja érni. Pízóhoz írtt Level. 312. vers.

Nem Poéta elvégre, a’ ki a’ Poézist tsupán tsak hiú vagy éppen rendetlen gyönyörködtetésre [45] való Mesterségnek itélvén, az elmeélesítő, szívérzékenyítő és ízlésjobbító tárgyak helyett, alávaló gondolatoknak, köz néptől költsönzött sajtalanságoknak, motskos eseteknek, és büdös tréfáknak, péll. oká. a’ tzigány mézgának, és ehhez hasonló illetlenségeknek éneklésére botsátkozik. Az illyen tárgyakat még a’ társaságos beszélgetésben is szígyenlené emberséges Emberek’ elejébe terjeszteni a’ bötsületszerető és tisztességes Férjfiú. A’ ki tehát az illendőseget annyira elfelejti, hogy az efféle büdös motskokat még nyomtatásban is közre merészöllye botsátani, az valóban vagy Olvasóit alatsony szívű és nömtelen ízlésű embereknek tarttya, vagy maga ollyan ember, a’ ki még a’ szömérmetességgel meg nem ösmérködött.

A’ mostani Magyar Írók között kiváltképp’ két Felekezet vagyon, melly a’ Poézisnak előmenetelét, és valamint illendő foglalatosságára, úgy méltó bötsére való emelkedését fölöttébb akadályoztattya.

Az első Felekezet a’ Hangeggyeztetőké: kikről azonban meg köll vallanom, hogy munkáik között találhatunk egynéhányakat, mellyek (a’ hangeggyeztetést, ezen egy külső de az áltatást kimondhatatlanúl akadályoztatató hibát kivévén) egyébaránt a’ költött képekkel, ragyogó kifejezésekkel, és szép tanúlságokkal eléggé bővelkednének. [46]

A’ másik Felekezet pedig azokból áll, kik az előadandó tárgyaknak választásában, hihető azért, mivel a’ Poézis tzéllyát nem ösmérik, olly sükeretlenek, hogy többnyire tsak a’ legalábbvaló történeteknek, a’ leptses elmefuttatásoknak, a’ legszárazabb állapotoknak és a’ legsajtalanabb tréfáknak, hiú, vizenyős, érzéketlen, és minden nemes tzél nélkűl való előadásában foglalatoskodnak.

Horatius’ üdejében a’ Rómaiak között is voltak ollyanok, a’ kik verseikben a’ szorosb lábmértékre nem sokat vigyáztak; és voltak azonkivűl ollyanok is, a’ kik írásaikban büdös vagy sajtalan tréfálkodásra örömest fakadtak. Szabad légyen énnékem azokat, a’ miket e’ nagy Mester az illyen rendetlenségek iránt a’ Rómaiaknak mondott, majdnem szórúl szóra a’ Magyarokra alkalmaztatni. Így szóll ő, Pízóhoz írtt utólsó Levelének 244 és követk: azutánn 263 és követk: végtére pedig 288 és követ. verseiben.

„Még mikor verseidben az erdőkből idézött Faunusokat, a’ leggorombább és legalábbvaló embereket beszéltetöd is, javaslom, hogy ne mondass velek tisztátalanságokat, vagy akármiféle gyalázatos beszédeket. Mert, ha mindgyárt helybehagyná is ezeket a’ köz nép, és az alatsony ízlésű Olvasó; arról legalább bizonyos lehetsz, hogy a’ nemesebb szívű és pallérozottabb erköltsű Férjfiak megvetik, tiszteletsértő, [47] ’s illendőségfelejtő bosszúságoknak vöszik.”

„A’ mi a’ lábmértéket illeti: tudom ugyan, hogy a’ mértékre vött hangnak fogyatkozását a’ Kőlteményben nem vöszi észre mindenik Bíró, és hogy ebben, kivált mí Magyarok, sokkal méltatlanabb szabadságot engedtünk Kőltőinknek, mintsem köllött volna. De vallyon ugyanezért gondatlanúl és mérték nélkűl írjake? vagy inkább azt hitessem el magammal, hogy ezen hibámat minden ember észre vöendi, és errevalónézve úgy írjak, hogy az érzékeny hallású Birónak helybehagyásáról bizonyos légyek, és a’ botsánatnak reménylésére ne szorúllyak? Mert, ha elvégre botsánatot nyernék is, ditsíretet tsak ugyan nem érdemlenék. Olvassátok, Barátim! a’ Görögökről és Rómaiakról reánk maradott példázatokat, és hogy azokban még a’ lábmértéknek szépségét, és elkerűlhetetlenűl szükséges voltát is általérthessétök, éjjel nappal olvassátok!”

„Ne mondgyátok azt nékem, hogy a’ mí Őseleink a’ régi Hangeggyeztetőknek valamint leptses elmésségeit, és sajtalan tréfáikat, úgy az ő lábmérték nélkűl való versárnyékaikat is, nagyra magasztalták. – Tsudálták ők mind a’ kettőt tűredelemből, nem akarom mondani, tudatlanságból. Nimium patienter utrumque, ne dicam, stulte mirate. Ne haggyátok tehát magatokat a’ régi Magyar Íróknak helytelen példái [48] által, mellyek erköltstelen üdőkben és pallérozatlan nyelven kőltetetnek, eltsábítatni, hanem elégödgyetek meg azzal, hogy én és tí, ’s azoknak, a’ kikhez írtok, legnagyob része, valamint az erköltstelen tréfát a’ módostól jól meg tudgyuk már külömböztetni, úgy magyar nyelvünkben a’ lábmértéket is újjainkon szorgalmatosabban megméregettyük, és a’ beszédnek helyes hangzását füleinknek segítsével szorosabban megitéllyük, mint Őseleink.

Higgyétek el, hogy Magyar Nemzetünk az ő anyanyelve által szinte olly nagy dütsöségre juthatna, a’ minéműre vitézsége és fegyvere által jutott; ha Poétáink e’ nyelvnek mértékre való vövésében, és e’ szerínt alkotott műdarabjaiknak pallérozásában a’ fáradságot nem sajnálnák, és a’ késedelmességet meg nem únnák.”

Élly szerentsésen, Olvasóm! és ha talán tsípősebb kifejezéseim, mellyek minden bizonnyal nem a’ személyt, melly énelőttem még a’ legalábbvaló emberben is szent, hanem tsak a’ közre áradó ízetlen műdarabokat illetik, hellyelközzel megsértöttek volna: botsáss meg hevességemnek, mellyre engemet tsak egyedűl a’ Magyar Nyelvnek és Ízlésnek igazabb és szaporább pallérozásáért való buzgóság vezethetött. Ha e’ hazafiúi buzgóságnak Te is áldozol, kezet fogsz velem, és hevességemet a’ jó és helyes szándéknak palásttyával még önnön magad előtt is betakarod. [49]

A’ Bipontiumi Kiadásban, Horátziusnak ezen Levele előtt illy jegyzés olvastatik: „E’ Levél, Quintilianus, Priscianus, és több Grammaticusok utánn, a’ Leveleknek könyveitől, mellyek közé Charisiustól (p. 182, 3. és 183, 10.) számláltatik; különös könyvetske gyanánt elválasztván, közönségesen, de helytelenűl, de arte poetica, Kőltőmesterségnek neveztetik; talán, mivel azt a’ régi Grammaticusok ezen név alatt különösen szokták volt fejtegetni: jóllehet a’ Kőltőmesterségnek tökélletes tanításától nagyon távúl van.

Horátzius ezen Levéllel, az öreg Pízónak kedvezni akarván, de mintha ezen Atya semmit sem tudott volna felőlle, ennek öregebbik Fiát, a’ ki a’ poézisnak, de kivált a’ dramaticának gyakorlására nagyobb hevességgel esenködött, mintsem egy Római nemes, és nem a’ hivalkodó foglalatosságokra, hanem az Országnak nyilvánvalo szolgálattyára születött Ifjúhoz illött volna, a’ Kőltőmesterség’ titkainak tanítását színelvén, de valóban tsak annak terheit és súlyos akadállyait mutatván meg világosabban, helytelen hevességéből vissza téríteni, és indúlatosságát megzabolázni iparkodik. Egyszersmind pedig mindazokat is keményen megfeddi, a’ kik jeles elme és a’ mesterségnek ösmérete nélkűl szűkölködvén, a’ versszerzésre viszketést éreznek. Így magyarázza ezen Levélnek tárgyát Wieland, Horátziusnak Német Fordításában. Dessau. 1782. in 3. [50]

Ha talán a’ Képíró eggy emberi főt lónyakkal akarna öszve szerkeszteni, és a’ válogatás nélkűl egybe hordott tagokat tarka tollakkal födné be, elvégre pedig a’ fölűl gyönyörű asszonyi ábrázatot egy rútúl fekete halfarkkal végezné: Barátim! lehetséges volnae? hogy ezt a’ tündéres képet látván, a’ katzagástól magatokat megtartóztassátok? (I. 5dik versig.)

Hasónló volna, kedves Pízóim! ehhez a’ képhez az ollyan Kőltemény, melly szemünk’ elejébe hiú és a’ nyavalyás embernek üdőtlen álmaihoz járó formákat rajzolna, mellyekhez sem fejeik, sem lábaik nem illenek.

„Úgy de a’ Képírónak és a’ Poétának mindenkor szabad hatalma volt, tetszése szerínt, akármit alkotni?” (6–10. versig.)

Tudgyuk; és ezt a’ szabadságot kérjük, ’s viszontag örömest meg is adgyuk. De nem úgy, hogy a’ szelíd dolgokkal a’ kegyetlenek, a’ madarakkal a’ kígyók, a’ bárányokkal a’ tigrisek öszve kaptsoltassanak. (10–13.)

Sokszor a’ fontos és nagyokat ígérő kezdetre, a’ tsupa ragyogásnak okáért, egy vagy két skarlátfótotska ragasztatik: mint mikor Diánának ligettye ’s oltára, vagy egy siető [51] tsermelynek a’ kies réteken való kerengése, vagy Rajna’ vizének ezüst habozása, vagy egy vizenyős égi szivárvány lefestetik. de most ezek nem idevalók voltak. A’ tziprusfát talán igen természetesen le tudod rajzolni? de mirevaló volna ez ott, a’ hol a’ szerentsétlen azt kivánnya, hogy őtet, a’ megfizetött bérért, hajótörése utánn reménység nélkűl a’ habok között úszkálva rajzold le. Nagy fazék kezdött formáltatni; mi vallyon az oka, hogy a’ korongnak forgásával tsuprotska válik belőle? Rövideden: a’ mit a’ kidolgozás alá vöszöl, az egyformasággal és eggyügyűséggel birjon. (14–23.)

Legnagyobb része a’ Kőltőknek, ammint te, Pízo! érdemes fiaiddal eggyütt jól tudod, a’ szépnek és helyesnek hiú színe által tsábíttatik el. A’ ki a’ rövidségen iparkodik, homályossá lessz. A’ ki a’ kellemetlenséget vadássza, erő és lélek nélkűl marad. A’ ki fölséges állapotokat ígér, dagadó beszédekre tébolyodik. A’ ki a’ szélvésztől félvén, nagy bátorságot keres, többnyire a’ porban mászkál. És a’ ki az eggyügyű tárgynak tündéres külömbféleséget akar adni, a’ habok közé vad kant, és az erdőbe delphinust fest. Mihelyt valaki mesterségében nem sükeres, azalatt, míg az egyik hibát kerűli, a’ másikba esik. Emílius’ oskolája körűl vagyon talán olly Mester, a’ ki a’ körmöket jól ki tudgya tsinálni, és a’ gyenge hajszálakat az értzen helyesen kifejezi: de a’ fő dologban szerentsétlen, [52] mivel Egésszet formálni nem tud. Eggy illyen Mester szinte ollyképpen nem akarnék lenni, valamint hogy fekete szemeket és barna hajazatot eggy otsmány órral viselni nem kívánok. (24–37.)

Tí, a’ kik valamit írni akartok, válasszatok magatoknak erőtökhöz illő tárgyakat, és hosszas fontolással fogassátok meg magatokban, mit viselhetnek el vállaitok, mit nem? A’ ki tehetségeihez alkalmaztatott tárgyat választott, az valóban sem az ékes kifejezésben, sem az értelmes rendtartásban meg nem fogyatkozik. (38–41.)

Hogy a’ rend hathatós és kellemetes légyen, úgy tetszik, hogy az elsö szempillantásban azt köll mondani, a’ mi az első szempillantáshoz illik, sokat pedig el halasztani, és alkalmatos üdőre hagyni. (42–44.)

A’ mi a’ kifejezést illeti, a’ Szerző, a’ ki Kőlteményt ígér, a’ szóknak választásában érzékeny és vigyázó légyen; ehhez hajóllyon, amazt pedig vesse meg. A’ közönséges kifejezést felhaladhattya, ha az ösmértes szónak, az okos helyheztetés által, új színt ád. Ha pedig szükséges volna, olly állapotokat, mellyek azelőtt ösméretlenek voltak, egészen új jelek által előállítani, gondollyon ki bízvást olly szavakat, a’ minőket mág eddig a’ mí régi mód szerínt felövedzött Cethegussaink nem hallottak. Erre őneki szabadság örömest adatik, tsak azzal azutánn vissza ne éllyen: sőt újjolag alkotott szavaitól a’ pólgári jus sem [53] tagadtatik meg, ha eredetiképpen Görögök ugyan, de egy kevés hajlítás által deák szavakká tétettek.^r) Miért volna erre Caeciliusnak és Plautusnak nagyobb jussa, mint Virgiliusnak vagy Varriusnak? Miért tulajdoníttasson nékem vétekűl, mikor egynéhány új szavakat, ha lehet, szerzek; minekutánna Kátónak és Enniusnak nyelve a’ hazabéli beszédet új nevekkel szinte azonképp’ meggazdagította? Mindenkor szabad volt és lészen, új szót alkotni, tsak magán visellye a’ jelenvaló szokásnak béllyegét. (45–59.)

Valamint az erdők elvesztik leveleiket, mihelyt az esztendő alkonyodni kezd, ’s mellyek a’ kibimbózásban elsők voltak, elsők a’ lehúllásban is: úgy a’ régi szavak hasonlóképpen elhalnak, míg azonban az újjak ifjúi szépséggel tündöklenek. A’ halál’ hatalma alá vagyunk vetve, mí és minden, a’ mi hozzánk tartozik. Ama’ révpart, melly a’ száraz föld közé messze kiterjed, és a’ hajóseregeket a’ [54] szélvészektől ójja: királyi mű! ama’ gyümöltstelen tó, melly azelőtt evezőkkel szegdeltetött, most pedig a’ nehéz ekével rovátoltatván, a’ szomszéd várasokat táplállya; ama’ folyóvíz, melly régi járásával a’ gabonáknak ártalmára volt, ’s jobb útat venni kínszeríttetött; ezek, és a’ Halandóknak valamennyi művei mind múlandók; és tsak a’ szavak légyenek egyedűl, mellyek eleven kellemetességököt és régi tekéntettyököt változás nélkűl fönn tarthassák? Sok megavúltt ismét feltámadnak ’s mellyek most bötsűletben vagynak, megmeg elavúlnak, mihelyt a’ szokás, a’ Nyelvek’ bírója, piomja ’s törvénye, úgy akarja. (60–72.)

Mitsoda mértékű verseket köllyön a’ Királyoknak és hadi Vezéröknek tötteit, ’s a’ szomorú hadakozásokat írni, azt nékünk Homérus megmutatta. Páratlanúl öszvekaptsoltt versekbe foglalta először a’ Panasz, továbbra pedig a’ betöltt kívánságokonn való Öröm is. De kitsoda volt légyen, a’ ki a’ megrövidítött panaszverseket kigondolta, vetekednek a’ Nyelvtanítók, és a’ pör még most is a’ bírószék előtt forog. Archilochust a’ bosszú saját jambussával fegyverköztette fel. A’ Botosok és a’ Szekernyék (a’ komődia és tragyődia) hasonlóképpen ezzel a’ lábmértékkel élnek, melly az egymással való beszélgetésre, a’ Nézők’ suhogásának meghaladására, és a’ foglalatosságoknak végbevitelére legalkalmatosabb. A’ Musa elvégre a’ Lantra bízta, [55] hogy az Isteneket, és a’ Vitézeket, amazoknak nemzetségét; úgy szinte a’ győzedelmes Bajnokokat, a’ futásban első lovakot, az Ifjúságnak szerelmes gondgyait, és a’ bornak szabad örömeit énekellye. (7–85.)

Ha én a’ megírtt Kőlteményeknek külömbféle hangmértékeit, és meghatározott színeiket nem ösméröm, és el sem érhetöm, miért neveztetöm magamat Poétának? Miért akarok, üdőtlen szígyenből, inkább tudatlan maradni, mintsem tanúlni? (86–88.)

A’ víg tárgy a’ szomorú verseket meg nem szenvedi; valamint Thyestes’ votsorája bizodalmas és majdnem a’ víg játékhoz illő kifejezésekkel élni nem méltóztatik. Mindenik Nöm tarttsa meg az ő illendőképpen kiszabott helyét. (89–92.)

De némellykor a’ víg játék is felemeli szavát, ’s a’ haragra gerjedött Chremes felfuvalkodott pofával patvarkodik; valamint ellenben a’ szomorú játék is sokszor polgári beszédekbe foglallya panasszait. Telephus és Peleus, számkivetve és a’ szegénységtől lenyomva lévén mind a’ kettő, félre töszik a’ pompás piperéket, és a’ magosan dagadozó szavakat, ha panasszaik által a’ Nézők’ szíveit meg akarják érdekelni. (93–98.)

Nem köll azzal megelégödni, hogy a’ Kőltemények szépek. Édesgetőknek is köll nékiök lenni, hogy a’ Hallgató’ szívét, szándékaik szerínt, megillethessék. Az emberi ortzák elkomorodnak vagy felderülnek azoknak [56] tekinteténél, a’ kik sírnak vagy nevetnek. Ha tehát azt akarod, hogy sírjak, önnön magadnak köll előbb szomorkodnod; és akkor azutánn szerentsétlenségeidtől, óh Telephus vagy Peleus! igazán megilletődöm. Ha pedig játékos személyedet helyesen ki nem fejezed, panaszidra minden bizonnyal vagy mosolygok, vagy szenderödök. (99–150.)

A’ kesergő képvonásokhoz szomorú beszédek, a’ keményekhez élemetesek, a’ haragosokhoz fenyegetők, az enyelgőkhöz vídámak illenek. Mert a’ Természet előbb belsőképpen érezteti meg velük a’ Szerentsének akármiféle változását: megvídámít minket, vagy haragra gerjeszt, vagy belső szorongatással fojtogat, vagy terhes bú által a’ földre le homorít; és tsak azutánn él a’ nyelvvel, mint magyarázóval, arra, hogy a’ belső indúlatokat külsőképpen is kifejezze. Ha a’ szavak a’ Beszéllőnek állapottyával meg nem egyeznek, a’ Római Nemesség bizonnyára, valamint a’ Község is, hatzagásra fakad. (105–113.)

Sokkal másképp beszéll a’ Szolga, és a’ Vitéz; a’ meglett Öreg, és a’ virágzó heves Ifjú; az úri Asszonyság és a’ szorgalmatos Dajka; a’ vándorló Kalmár és a’ zöldellő mezőknek Müvelője; a’ Colchosbéliek és az Assírusok; a’ Thebánusok és az Argosbéliek. (114–118.)

Vagy a’ hír szerínt rajzolly, vagy egymással megeggyező dolgokat kőlts. Ha talán [57] a’ megbosszúltt Achillest akarod elő allítani, tedd őtet hatalmasnak, hevesnek, haragosnak, kérlelhetetlennek, ki az ösméretes törvényekre ne ügyellyön, és a’ fegyver által mindent magáévá tegyen. Medéa truttzollya meg a’ veszedelmet, és a’ szerentsétlenségben győzhetetlen maradgyon. Ínó kesergő; Ixion hitszegő, Io tébolygó, Orsetes szomorú légyen. Ha soha nem látott állapotot mersz a’ Nézőhelyre hozni, és új charactert alkotni; légyen ez mind végig ollyan, a’ minémű elejénten vala, és önnön magával soha ne ellenközzön. Fölötte nehéz a’ közönséges dolgokat tulajdonosan lefesteni: inkább tehát az Íliásból hozz egy foglalatosságot a’ Nézőhelyre, mintsem ösméretlen és soha nem hallott állapotokat rajzolly. A’ nyilvánvaló tárgy sajátod lészen, ha sem az idegen tudósításoknak alávaló és könnyen általhatható környékében meg nem állapodol, sem azokat, hű szóváltó gyanánt, szórúl szóra elő nem adod: netalán efféle követésed által olly szorúltságba juss, mellyből vissza térnöd a’ szígyen, előbbre lépnöd a’ Kőlteménynek törvénnye meg nem engedi. (119–135.)

Nem is úgy köll a’ Kőlteményt kezdenöd, mint ama’ régi cyclicus Poéta:^s) Priamus’ [58] sorsait énekölöm, és a’ dütsőséges hadakozást. Mitsoda méltó dolgokot hozand elő a’ Kőltő, illy nagyra tátott szájához képpest? Vajlódik a’ hegy, ’s elvégre nevetséges egeret szül. Sokkal okosabban kezdi Kőlteménnyét ez, a’ ki balgatagúl semmit elő nem vösz: Mond el, Musa! nékem ama’ Férjfiúnak sorsait, a’ ki Trója’ veszedelme utánn olly sokféle embereknek erköltseit ’s várassait látta. Itt nem a’ füst a’ láng utánn, hanem a’ láng követközik a’ füst utánn. Ebből ő tsuda dolgokat, Antipathest, Scyllát, Cyclopst, és Charibdist alkot. Diomedes’ visszajövetelét nem Meleager’ halálától, ’s a’ Trójai hadakozást nem Lédának ikertojássától kezdi. Mindenkor a’ kimenetelhez siet, és az Olvasót a’ Történeteknek közepére úgy elragadgya, mintha előtte minden egyebek ösméretesek volnának; elhaggya mind azokat, a’ mikről nem reményli, hogy az előadásban tündökölhessenek, ’s úgy kőlt, és az igazakat a’ valótlanságokkal úgy vegyíti, hogy a’ kezdettel a’ folytatás, és ezzel a’ kimenetel tökélletesen megeggyezzön. (136–152.)

Hallyad, mit kívánok tőled, és velem együtt a’ Nép. Ha azt akarod, hogy játékos jelenéseidet a’ Néző mind kivárja, ’s mindaddig örömest veszteg üllyön, míg az Énekes azt nem kiálttya: Tapsollyatok! fessd le mindenik életkornak saját erköltseit, ’s add meg a’ változó természetnek úgy, valamint az [59] esztendőknek, mindenikének az ő igaz színét. (153–157.)

A’ Gyermek, a’ ki már beszélleni tud, és bátorságos lábaival a’ földön nyomdokot hágy, örömest játszik a’ magához hasonlókkal, minden ok nélkűl haragra fortyan, szinte olly könnyen megengesztelődik, ’s minden órában megváltozik. (158–160.)

A’ pihes Ifjú, kiszabadúlván az őrizet alól, a’ lovakban, az ebekben, és Marsnak zöldellő mezejében gyönyörködik; viasz gyanánt hajlékony a’ roszra; a’ jó intések ellen fellázúl; a’ leghasznosabb dolgoknak beszerzését utóllyára halaszttya; tékozló, gőgös, és valamint kívánságaiban heves, úgy a’ kedveltt állapotokat ismét sebesen el is haggya. (161–165.)

A’ férjfiúi kor és szív, megváltoztatván foglalatosságit, kintseket és barátságokat keres, bötsűletre törekszik, és arra vigyáz, hogy semmit ne tseleködgyön, a’ mit meg bánhatna. (166–168.)

Az Öreget sok alkalmatlanságok környéközik. A’ gazdagságokat egymásra tsoportozza ugyan, de nem él velek, a’ nyomorúltt! Félénk és hideg minden foglalatosságiban. Szüntelen halogat, szüntelen reméll; A’ végbevitelre tehetetlen; a’ jövendőröl szorgalmatos; zsömbös és panaszkodó. Ditsíri az elmúltt üdőket, mikor még gyermek volt; feddi ’s gúnyollya, a’ mi nállánál ifjabb. (169–174.) [60]

Az emelkedő esztendők sok jót hoznak magokkal, az alkonyodók pedig sokat elvisznek. Ne adgy az Ifjúnak öreg alakot,^t) se a’ gyermeknek férfiúit. Tartsd magadat mindenkor azokhoz a’ vonásokhoz, mellyek mindenik életkorhoz természetesen illenek. (175–178.)

A’ Nézőhelyen a’ Foglalatosság rész szerínt végeztetik, rész szerínt pedig beszélltetik. A’ mit az ember a’ hallás szerszámain bebotsát, gyengébben illeti a’ lelket, mintsem az, a’ mi a’ szemeknek hiteles bizonysága alá terjesztetik, és a’ mit a’ Néző maga tapasztal. De még is, a’ mit a’ kárpit mögött illik végezni, azt a’ Nézőhelyre ne hozzd; vonny el a’ tekíntet elől sokakot, a’ miket nem sokára eggy elevenen megilletődött Szemtanú elbeszéllyön. (179–184.)

Medéa tehát ne öllye meg a’ Nép előtt gyermekeit;^u) az útálatos Atreus ne főzze [61] nyilván az emberi béleket; Progne madárrá, Kadmus kígyóvá ne változzon. A’ mit nékem így mutatsz, az engemet sem el nem áltat, sem nem gyönyörködtet. (185–188.)

Se rövidebb, se hosszabb ne légyen öt szakasznál a’ Nézőjáték, ha azt akarod, hogy előállítása újjolag kérettessön, és a’ Nézőtől emlékezetbe vötessön. Istenséget se hozz a’ Nézőhelyre, kivévén, ha olly Göts találna előakadni, melly méltó, hogy általa feloldoztasson. Negyedik személy ritkán beszéllyön. (189–192.)

Az éneklő Kar férjfiúi alakot visellyön, és a’ közbevetött szakaszokban semmi ollyast ne éneköllyön, a’ mi a’ fő Foglalatosságot nem illeti, vagy azzal öszve nem függ. Légyen a’ Jámboroknak baráttya és tanátsadója; tsillapíttsa le a’ visszavonást, engesztellye meg a’ haragot; ditsírje a’ rövid asztaloknak mértékletességét, az igazságnak hasznait, az üdvösséges törvényeket, és a’ nyíltt kapukban lakozó békességet. Őrizze meg szentűl a’ vele közlött titkokat, ’s esedezve kérje az Isteneket, hogy az Ügyefogyottakat [62] megvígasztallyák, a’ Kevélyeket pedig lealázzák. (193–201.)

Egy síp, melly hajdan nem sárga rézzel öszvekaptsolva, és a’ trombitához hasonló, hanem eggyügyű, vékony és kevés hanglikú volt, és tsak a’ Karnak segítségére ’s a’ tónusban való fönntartására szolgált; elegendő volt arra, hogy a’ Nézőhelynek még akkor ritkább székeit megtölttse, mellyekbe a’ Nép, melly kevés számú, de tsendes, jámbor, és szömérmetes vala, öszve gyűlekőzőtt. Ámde minekutánna győzedelmesködvén, tartománnyait küllyebb terjeszteni, várasfalainak környékét megtágítani,és ünnepein az egész napot borivással szabadgyában kezdötte tölteni: a’ musikamértékek és módok is szabadabbak lettek. Mert egyébaránt mit érzött volna a’ tudatlan Földmives, a’ ki magát, a’ munkától való megpihenésnek okáért, a’ várasiakkal elegyíti vala? A’ Sípos tehát a’ régi mesterségnek nagyobb elevenséget és több piperét adott; míg azalatt a’ személyek alakos ruháiknak kevély farkait az egész Játékhelyen idestova hurtzolták. Ennekokáért szaporíttattak meg a’ komor hangú lanttal is a’ musikabéli szózatok, és a’ vakmerő ének szokatlan beszédekre fakadt, mellyek, valamint azelőtt hasznos tanúlságokkal és messze látó böltsességgel tellyesek voltak, úgy elvégre a’ Delphusi jövendeletekhez hasonlítának. (202–219.) [63]

Majd azutánn azok a’ Mesterek, a’ kik szomorú énekeikkel eggy alávaló bakért^v) veteködtek, mezei Szatirusokat is kezdöttek elő állítani, és azonn igyeköztek, hogy szöges tréfáikkal, a1 mennyire a’ komolyságnak sérelme nélkűl lehetött, nevetést ébresszenek. – – – Mert tsak efféle édesgető és kedves újsággal lehetött a’ Nézőt mindvégig megmarasztalni, ki az áldozatoktól érkezvén, még részeg és zabolázhatatlan vala. (220–224.)

Azonban, ha a’ tsalfa és gúnyoló Szatirusokat a’ játékhelyre hozni, és a’ komor dolgokat nevetségesekkel akarod elegyíteni, attól őrizködgy, hogy a’ szomorú Játéknak Istensége vagy Bajnoka, a’ ki a’ Szatirussal öszve tétetik, és előbb királyi bársonyban ’s aranyos őltözetben megjelent vala, alatsony beszédek között a’ borházba ne mennyen; vagy ellenben, mikor a’ Földet kerűli, föllegek és hiúságok utánn ne kapkodgyon. A’ Tragyődiának, melly alatsony szabású verseket tsatsogni nem méltóztatik, a’ tsintalan Szatirusok között olly szömérmesnek köll lenni, mint egy Római nemes Asszonyság lenni szokott, mikor az Istenek’ ünnepein nyilván tántzolni köteleztetik. Én, kedves Pízóim! efféle szatirusi játékokat írván, nem élnék piperés kifejezésekkel, [64]^*

hanem tsak merő közönséges szókkal; sem a’ szomorú Játéknak szokott hangjától el nem távoznék annyira, hogy elvégre meg se lehessön külömböztetni, ha egy Dávus és egy szömtelen Pythia beszélle? a’ ki Simontól egy talentomot kitsal; vagy egy Szilénus, eggy ifjú Istennek őrző szolgája? hanem a’ közönséges nyelyből kőlteményes beszédet alkotnék, mellyről magával kiki elhitetné, hogy hasonlót könnyü fáradsággal alkothatna, és még is, ha talán alkotására ereszkedne, sokat izzadna, vagy még hasztalanúl is munkálkodna. Illy nagy köllemetességet és erőt lehet adni a’ közönséges szavaknak a’ kaptsolatok és a’ helyheztetés által. (225–243.)

Az erdőkből idézött Faunusok, javaslom, hogy igen pallérozott verseket ne mondgyanak, mintha a’ várasnak közepén születtek volna, vagy az Ékesenszóllók’ székében állanának: de viszontag tisztátalanságokat és gorombaságokat se dörögjenek. Ha mindgyárt helybehaggya is ezeket a’ köz Nép, melly borsót szed és diót vásáról; a’ Tanátsbéli még is, a’ Nemes, és a’ vagyonos Polgár rosz néven és bosszúságoknak vöszik, és az efféle Müdarabot a’ jutalomra méltatlannak itélik. (244–250.)

Egy hosszú szóíz (syllaba) egy rövid alá tétetvén, jambusnak neveztetik: eggy ollyan láb, melly gyorsasága által a’ jambusi verseknek [65]^*

a’ háromlábúak’ nevét szerzette meg, jóllehet hat ütésekből állyanak. Hajdan e’ versnek lábai mind jámbusok voltak: de azutánn, hogy járása lassúbb és fontosabb légyen, régi jussaiból oda engedött egy részt a’ késedelmes spondéusoknak, úgy mindazáltal, hogy a’ jambus a’ második ’s egyszersmind a’ negyedik helyről eltávozni soha ne kíntelenítessön. Még ezen helyeken is ritka ugyan Acciusnak és Enniusnak három lábú híres verseiben a’ jambus. De az ollyan vers, melly az efféle terhes lábakkal a’ Játékhelyre lép, vagy a’ munkában való sietséget és gondatlanságot árúllya el, vagy a’ Szerzőnek a’ kőltőmesterségben való tudatlanságát. (251–262.)

Tudom ugyan, hogy a’ Kőlteményekben a’ mértékre vött hangnak fogyatkozását nem mindenik Bíró vöszi észre; és hogy mí kiváltképp’ Romaiak ebben a’ mí Kőltőinknek sokkal több szabadságot engedtünk, mintsem köllött volna. Ámde ugyanezért gondatlanúl és mérték nélkűl írjake? vagy inkább azt hitessem el magammal, hogy hibáimat kiki észre veendi, és errevalonézve úgy írjak, hogy a’ helybehagyásról bizonyos legyek, és a’ botsánatnak reménylésére ne szorúllyak? Mert ha elvégre botsánatot nyernék is, ditsíretet tsak ugyan nem érdemlenék. Olvassátok, kérlek, a’ példázatokat, mellyek a’ Görögöktől reánk maradtak; éjjel nappal, mondom, olvassátok! (263–269.) [66]^*

„Úgyde, ha tudgyuk, hogy Őseleink Plautusnak valamint tréfás elmésségét, úgy szinte versmértékét is, nagyra magosztalták?” (270–271.)

Tsudálták mind a’ kettőt tűredelemből, nem akarom mondani, esztelenségből. Most már elég az, hogy én és tí az erköltstelen tréfát a’ módostól megkülömböztetni, a’ hangmértéket pedig újjainkon és a’ helyes hangzást füleinknek segétségével megitélni tudgyuk. (271–274.)

Mondgyák, hogy a’ szomorú Játéknak első Szerzője Thespis volt légyen, és hogy Músáját talyigán hordozta, ’s Énekesseinek és játszó Személlyeinek ortzáit borsöprővel kendőzte volna be. Őutánna Aeschylus a’ tiszteségesebb alakokat és a’ hosszú köntösököt találta fel; deszkáit gerendákra rakta, játszó Személlyeivel fölséges beszédeket mondatott, és lábaikra szekernyéket vont. (275–280.)

Ezek után a’ régi víg Játék jelent meg, és nagy nevet szerzött magának. De szabad tréfái kevés üdő múlva gyalázásokra és erőszaktételekre fajúltak, mellyeket törvénnyel köllött meggátolni. Allig adatott ki a’ törvény és a’ Kar legottan tsúfúl elnémúlt, mivel a’ motskolódásra való szabadságtól megfosztatott.³ (281–284.) [67]^*

A’ mí Poétáink semmit nem hagytak próbálat nélkűl; és nem kitsiny ditsíretet érdemlöttek, midőn a’ Görögöknek nyomdokit elhagyni merészelvén, valamint a’ víg, úgy a’ szomorú Nézőhelyre hazabéli történeteket vittek. Sőt bizonyos, hogy Latium az ő anyanyelve által szinte olly nagy dütsöségre juthatna, a’ minéműre vitézsége és fegyvere által jutott, ha Poétáink müveik’ pallérozásában a’ fáradságot és a’ késedelmességet meg nem únták. Tí, óh Pompílius Vére! fedgyétek meg bízvást az ollyan Kőlteményt, mellyet a’ hosszas üdő és a’ sok jobbítás, míg a’ köröm tízszer lekopik, ki nem pallérozott. (285–294.)

Mivel Democritus a’ természetes elmét szerentsésebbnek tarttya a’ nyomorúltt mesterségnél, és Heliconból az egésséges eszű Kőltőket mind kizárja: sokan vagynak, a’ kik szakállaikat és körmeiket nagy szorgalmatossággal nevelik, magányos helyekre vonódnak, és soha nem fürdenek. Mert azt hiszik, hogy a’ poétai nevet és dütsőséget az által nyerik meg, ha fejöket soha meg nem beretváltattyák, mellyek gyógyítására elegendő zászpát három Anticyrák sem adhatnának.⁴ Melly balgatag ember vagyok, hogy testemet a’ fekete epéből minden tavasznak elején kitisztítom! Senki nálamnál jobb verseket nem [68]^* tsinálna. – – – De haggyán! A’ köszörűkőnek tisztét viselendöm én, melly a’ vasat, a’ nélkűl, hogy maga vághatna, megélesítheti. Magam nem írván semmit, másoknak mondom meg, miképp’ írjanak. Felfödözöm nékik a’ leggazdagabb forrásokat; megmutatom, mi neveli és mi formállya a’ Kőltőt? mi illik hozzá, mi nem? és hová vezeti őtet a’ Mesterség, hová ellenben a’ regula nélkűl való tébolygás? (295–308.)

A’ helyes írásnak első kútfeje a’ helyes gondolkozás. Tárgyakkal a’ Socraticusoknak írásai kedveskedhetnek; a’ kész tárgyakat pedig a’ kifejezések önnként követik. (309–311.)

A’ ki megtanúlta, mivel tartozik Hazájának, mivel jó Barátinak? mitsoda szeretettel kell viseltetni az Atyához, a’ Testvérhez, a’ Vendégszeretőhöz? minémű kötelességei vagynak a’ Tanátsbélinek, a’ Bírónak? a’ hadi Vezérnek? az bizonnyára mindenik Személynek azt fogja tulajdonítani, a’ mi hozzá illik. (312–316.)

Javaslom azután, hogy az így felkészültt Követő a’ társaságos életnek és erköltsöknek eleven példáira vesse szemeit, és a’ természetes beszédet ezekből költsönözze. (317–318.)

Sokszor az ollyan játékos Darab, mellyben eleven festések, és helyesen kifejezött erköltsök vagynak, jóllehet egyébaránt kellemetesség, erő és mesterség nélkűl légyen is [69]^* írva, jobban gyönyörködteti a’ Népet, és a’ Játékhelyre több Nézőket von, mint a’ szépen hangzó hiúságok, és a’ sükeres dolgok nélkűl szűkölködő versek. (319–322.)

A’ Görögöknek adott a’ Musa elmét, a’ Görögöknek harmoniásan hangzó kifejezést, kik a’ ditsíreten kivűl semmi egyebet nem vadásztak. A’ Római gyermekek a’ fontot hosszas számvetés által száz részre tanúllyák osztani. Mondgya meg nékem Albínus’ Fiatskája: ha egy latot öttől elvöszök, mennyi marad? – – – Hiszen te már ezt egyszer tudtad. – „Egy harmadrész.” – Derekasan! Tebelőlled valaha jó Gazda válik. – De ha egy latot adsz hozzá, mennyit teend? – „Fél fontot.” – Ha egyszer ez a’ rozsda és a’ gazdagság utánn való sovárgás a’ szíveket elfoglallya, miként reménylhessünk olly kőlteményeket, mellyek méltók légyenek arra, hogy tzédrusolajjal megkenetvén, tziprusfabúgban örökre fönntartassanak? (323–332.)

A’ Kőltők vagy használni akarnak, vagy gyönyörködtetni; vagy pedig, egyszersmind kellemetességeket és hasznos dolgokat mondván, mind a’ kettőt egybe kaptsollyák. (333–334.)

Oktatásidban rövid légy, hogy azokat a’ tanúlni akaró lélek hamar megértse, és híven megtartsa. A’ mi a’ mértéken fölűl van, az a’ megtöltt lélekről mind lefolyik. (335–337.)

A’ gyönyörködtetésnek okáért kőltött állapotok közel járjanak az igazakhoz; és a’ [70]^*

Mese ne kívánnya tőllünk, hogy néki mindent elhidgyünk, a’ mit akar; se az ebhalnak gyomrából a’ felevett gyermeket elevenen ki ne vonnya. (338–340.)

A’ mi Öregeink megvetik az ollyan Kőlteményeket, mellyekben tanúlságok nem találtatnak; ifjú és büszke vitézeink pedig az igen komoraknál nem soká tartózkodnak. Az teend mindnyájoknak eleget, a’ ki a’ hasznost a’ kellemetessel öszve kaptsolván, az Olvasót gyönyörködteti egyszersmind ’s taníttya is. Az illyen Munka szerez a’ Szóziusoknak nyereséget; ez ád a’ híres Szerzőnek halhatatlanságot. (341–346.)

De vagynak még is hibák, mellyeket meg kell botsátanunk. Mert a’ húr sem adgya mindenkor azt a’ hangot, melly tőlle a’ kéz és a’ fül kíván. Sokszor a’ mélyebb helyett a’ magosabbat pendíttyük, és a’ nyirettyű sem mindenkor érénti azt, a’ mellyre tzéloz. Ha a’ Kőlteménynek nagyobb része tündöklik, a’ szorgalmatlanságnak, és emberi gyarlóságnak egynéhány hibáitól meg nem bántódok. De valamint a’ Leíró, ha egy hibát, még az intés után is, többször elkövet, botsánatot nem érdemel; és valamint a’ Lantost, a’ ki ugyanazon egy húrnál mindúntalan megbotlik, kinevettyük: úgy én azt, a’ ki munkájában nagyon szorgalmatlan, második Khőrilusnak tartom, kinek két vagy három jó helyeit mosolyogva szinte olly igen tsudálom, valamint ellenben bosszonkodok, [71]^* valahányszor a’ jó Homerus elszenderedik. A’ hosszabb Munkának azonban meg lehet botsátani a’ húnyogatást. (347–360.)

„Úgyde a’ Poézisnak és a’ Képírásnak nyilvánvalóképpen eggyenlő sorsa van. Vagynak Kőltemények, valamint írott Képek, mellyek közelebbről, és vagynak, mellyek távúlról jobban tetszenek; az eggyik árnyékot kíván, míg a’ másik a’ legerősebb világosságot is elviselvén, az ítélő Bírónak bár melly éles szemeit bátran kiállya.” Igaz! de bizonyos egyszersmind az is, hogy az eggyik tsak egyszer, a’ másik pedig még a’ tizedik olvasás utánn is gyönyörködtet. (361–365.)

Óh Te legöregebbik a’ Testvérek között! jóllehet nem tsak Atyádnak oktatásai által vezéreltetöl az igaz utrá,^*hanem magad is helyesen gondolkozol; hallyad még is, és soha el ne felejtsd, a’ mit mondok. Némelly állapotoknak méltán megengedtetik, hogy középszerűek és tűrhetők légyenek. A’ középszerű Törvénytudós és Ügyész az ékesenszólló Messzalának tehetségével, vagy Kastzelliusnak sükeres tudománnyával nem bir, és még is bötsben tartatik. De a’ Poétának sem az Emberek, sem az Istenek, sem a’ könyváros oszlopok meg nem botsáttyák, ha középszerű. Valamint a’ kellemetes vendégségnél a’ harmoniátlan musika, az avas ír, és a’ szardíniai mézzel kevertt mák bosszúságot okoznak, mivel [72]^* ezek nélkűl a’ votsora ellehetött volna: úgy szinte a’ Kőltemény is, melly arra való és abból a’ végből találtatott fel, hogy a’ szívet gyönyörködtesse, mihelyt a’ tökélletességnek tetejét tsak egy morzsányira elhaggya, legottan a’ völgybe homorodik. A’ ki a’ viadalmesterséget^* nem tudgya, nem megy az fegyveresen a’ küszködő helyre. A’ ki a’ laptával, a’ tekével, és a’ tsörgetős köggel bánni nem tud, veszteg marad inkább, hogy sem magát a’ Népnek sűrű tsoportyaitól kikatzagtassa. És kőlteni merészel maga is, a’ ki még tsak igaz verseket sem tud szerezni? – – – „De miért nem? Nemes születésű, és szabad, nagy gazdagságú és jó magaviseletű Ifjú lévén, miért ne merészellyen?” (366–384.)

Te, kedves Pízom! nem így gondolkodol. Tudom én, hogy te Minerva’ tetszése és akarattya ellen, soha semmit nem kőltesz, nem írsz. Így vagy Te belsőképpen eltökéllve. De ha talán valamit írni akarnál, mutasd meg előbb itélő Metziusnak, az Atyádnak és nékem, ’s kilentz esztendeig tartsd meg zárod alatt. A’ mit ki nem adsz, megjobbíthatod: de a’ közrebotsátott szó vissza nem térhet. (385–390.)

Az erdei Embereket Orpheus, az Isteneknek felszenteltt követtye, ijesztötte el az emberáldozatoktól és a’ Megöltteknek útálatos felfalásától. Innen mondatik, hogy a’ tigriseket és a’ dühös oroszlányokat megszelídtötte [73]^* légyen. Mondgyák azt is, hogy Amphion, a’ Thébai várnak építője, lantyának hangjai által a’ köveket mozgásba hozta, és édes énekével oda vezette, a’ hová néki tetszött. Ezen első Böltsesség, melly a’ közönséges boldogságot a’ magányos haszontól és a’ szent dolgokat a’ világiaktól megkülömböztette, melly a’ tsapodár szerelmet megtíltván, a’ törvényes házasságokat szokásba hozta; ’s melly elvégre várasokat építött és a’ táblákra törvényeket metszött: ez szerzött a’ régi Kőltőknek isteni nevet, és a’ Kőltőmesterségnek tiszteletre méltó tekíntetet. Ő utánnok híres Homerus és Tyrtaeus a’ férjfiúi Lelkeket kezdötték verseik által a’ bajnoki vitézségre ingerleni. Versekben szóllottak tovább az Oraculumok, versekben a’ bölts életnek Mesterei. Kőltemények által érdemeltetött meg a’ Királyok’ kegyelme, sőt elvégre még nyilvánvaló Játékok is rendeltettek, mellyekben, hogy a’ lantos Músának és az énekes Apollónak szolgálattya senkinek gyalázattyára ne vállyon, az esztendőnek hosszas művei megjutalmaztatnának. (391–407.)

Itt tovább az a’ kérdés is szokott tétetni; ha vallyon a’ tökélletes Kőltemény a’ természetnek vagy a’ mesterségnek müve légyene? Én nem látom, mit tehetne vagy a’ mesterségnek ösmérete gazdag ér nélkűl, vagy a’ mesterség nélkűl a’ pallérozatlan elme. Az eggyik a’ másiknak viszontág való segedelmét kívánván, szükséges, hogy mind a’ kettő barátságosan öszve esküdgyön. (408–411.) [74]^*

A’ Küszködő, a’ ki a’ pállyafutásban a’ feltőtt jutalmat el akarja nyerni, sokat szenvedött ifjú korában, sokat dolgozott, sokat izzadott és fázott, ’s meg tartóztatta magát a’ bortól és a’ rendetlen gyönyörűségtől. A’ Sípos, a’ ki a’ pythusi ünnepeken játszik, tanúlt előbb és Mesterének kemény intéseit kiállotta. Nem elég tehát a’ Poétának is, azt mondani: „Én^* azon meg nyugszom, hogy elég szép verseket tsinálok. A’ legalább való Poétát szállya meg bár a’ senyv! Szígyen volna nékem; az elsők közé nem számláltatni; de még tsúfosabb volna, meg vallanom, hogy azt nem tudom, a’ mit nem tanúltam.” (412–418.)

Valamint a’ Zsibkalmár portékáinak vásárlására öszve tsűdíti a’ Népet, úgy vonnya magához a’ haszonkereső Hízelkedőket a’ Poéta, a’ ki földekkel és tőkepénzekkel bővelkedik. Ha pedig azonkivűl ollyan ember is egyszersmind, a’ ki jó asztalt tart, és egy szegény Adósért kezes lehet, vagy őtet a’ gonosz pörökből kiszabadíthattya, tsudálnám, ha olly boldog volna, hogy az igazságszerető jó Barátot a’ Képmutatótól megkülömböztetni tudgya. (419–425.)

Ha te valakinek ajándékot adtál vagy ígértél, ójjad magadat, hogy előtte a’ tőlled tsináltt verseket, míg örömmel teli van, el ne olvasd. Felkiált minden bizonnyal: Gyönyörűen! helyesen! derekasan! Ezekre meghalványodik, [75]^* amazokra baráti szemeiből érzékeny harmatot húllat; már nagyot szökik, már lábával a’ földet megdobbantya. Valamint azok, a’ kik a’ temetésnél való sírásra kibéreltetnek, többet tselekszenek és többet panaszkodnak, mint a’ kik szívből keseregnek: úgy a’ Hízelkedő, a’ ki minket szívében megtsúfol, jobban megilletődik, mint a’ szíves Ditsírő. Mondgyák, hogy a’ Királyok poharakkal kínállyák és borral kínozzák az ollyant, a’ kit belsőképpen meg akarnak ösmérni, ha méltóe barátságjokra, vagy sem? Ha verseket írsz, őrizzkedgy, mint ők, a’ rókabőr alatt elrejtött tsalfa szívektől, hogy meg ne tsallyanak. (426–437.)

Ha Quintilianusnak valamellyik Poéta valamit olvasott, azt mondá: Barátom!^* jobbitsd meg ezt, jobbítsd meg amazt. Ha talán a’ Kőltő azt felelte, hogy lehetetlen volna; mivel már a’ jobbítást két vagy három ízben is haszontalanúl próbálta; azt parantsolá, hogy a’ rosszúl esztergályozott verseket újjolag öszve olvassza, és megmeg a’ pőrölyre tegye. Ha pedig hibáját a’ Poéta, a’ helyett, hogy megjobbítsa, védelmezni kezdette, hasztalanúl többé nem fáradott, sőt tsak egy szót sem ejtött, és ő miatta a’ Kőltő maga magát és munkáját, minden vetélkedő Társtól való félelem nélkűl, bízvást tsudálhatta. (438–444.)

A’ helyes itéletű és igaz szívű Kritikus megfeddi a’ hiú verseket, rosszallya a’ keményeket, [76]^* eltörli keresztvonással a’ tsíntalanokat, elvagdallya a’ mértéktelen piperéket, megvilágosíttya, a’ mi homályos; megdorgállya, a’ mi kétséges értelmű; meg jegyzi, a’ mi változtatni való; egész Aristarchus lessz; és nem mondgya azt: Miért bántsam én meg illy kitsinységekért jó Barátomat? Az illyen kitsinységekből szomorú rosszak következnek, ha jó Barátod kitsúfoltatik, és ha bötsűletét a’ világ előtt elveszti. (445–452.)

Valamint kiki útállya megilletni az ollyan embert, a’ kit a’ senyv, vagy a’ sár elfogott, vagy a’ kit az eszelős tébolygás és a’ haragos Diána havas bolondsággal meglepött: úgy a’ Poétát, a’ ki önnön magát esztelenűl szereti, meg nem illeti, sőt kerűli a’ Bölts, míg azonban a’ gondatlan gyermekek körűl vöszik ’s mindenütt utánna szaladoznak. Ha ő verseket böfögvén, ’s nagy büszkeséggel a’ föllegek között tévelyegvén, mint a’ rigókra elbámúltt Madarász, kútba vagy árokba esik, jóllehet hosszas rimánkodással kiáltsa: segítsetek rajtam, kedves Polgártársaim! senki őtet ki ne vonnya. Ha könyörűletességből valaki egy lebotsátott kötéllel ki akarná segíteni, azt mondanám néki: „Mit tudod te, ha vallyon nem készakarva ugrotte le? és ha ki akare valóban szabadíttatni?” ’s elbeszélleném néki a’ szitzíliai Poétának, Empedoclesnak, veszedelmét, a’ ki, halhatatlan Istennek akarván tartatni, hideg vérrel az égő Etnába ugrott. [77]^*

Engedgyünk a’ Poétának szabad just arra, hogy munkája által önnön magát meg ölhesse. A’ ki őtet akarattya ellen az életre kénszeríti, azt ő hasonlóképpen Gyilkossának tarttya. Nem egyszer próbálta már ő ezt; és ha ma kivonattatna is, még sem lenne okosabb, sem az illy híres halálnak szeretetével fel nem hagyna. De még azt sem tudhattyuk igazán, miért köllött nékíe a’ versfaragásra vetemedni? ha vallyon Attyának hamvaira nem vizellötte? vagy gonosz tselekedetével valamelly szent helyet meg nem szentségtelenítötte? Az bizonyos, hogy dühösködik, mint a’ medve, melly rekesszének rostéllyait kitörvén, megszabadúlt; és hogy verseinek olvasásával a’ Böltset és Tudatlant eggyaránt megfutamodtattya. Szerentsétlen, a’ kit utól ér! Pórázon tarttya és agyon olvassa, mint a’ nadály, melly a’ börtől mindaddig meg nem válik, míg magát vérrel teli nem szopja. (453–476.) [78]^*