Aʼ vén Leányok Ámor ellen
Aʼ meglett Asszonyokkal eggyütt
Sok rosz szidalmat ejtenek,
Ne hidgy te, Dorka! szitkaiknak,
Ne hidgy! mert szívekʼ rejtekében
Szerelmet ők is érzenek.
Elégszer látom, mint mosolygnak,
Ha Dámon őket hízelkedve
Szépangyaloknak nevezi:
Homályos szemmel mint hunyorgnak,
Ha Mílon őket nyájaskodva
Kéztsókolással tiszteli.
Négy éltes Nimfa egy ligetben
Meglátta egyszer aʼ kis Ámort,
Hogy hantos halmon szunnyadott.
„Köttözzük meg – suttogja eggyik –
Eʼ tsalfa Latrot, aʼ ki minket
Tüzével annyit kínozott.”
Felébred Ámor, ʼs félmosolygva,
És félsiralmas kérleléssel,
„Áh! – úgymond – hogy megleptetek! – –
És annyi kínos ingerlésért,
Megvallom én, hogy ezt aʼ bosszút
Megérdemlettem tőlletek.
De még is, szánnyatok meg kérlek! – –
Ha engem eʼ komor bilintsből
Irgalmasságtok felsegít:
Íjamra esküszöm, hogy senki,
Míg éltek, sem gyötrelmes tűzzel,
Sem tsókkal meg nem háborít.”
„Még tsókkal sem?” egyszerre kérdik
Megháborodva mind aʼ négyen,
ʼS rövid tanátsot tartanak.
„Áh – úgymond végre aʼ legéltesb, –
Ne légy kegyetlen hűveidhez,
Kik tégedʼ holtig áldanak.
Tsak tréfa volt, hogy megkötöztünk! – –
ʼS mindaddig, tudd meg, fel sem oldunk;
Míg szódat visza nem veszed;
ʼS míg jel gyanánt, hogy nem haragszol,
Énnállam kezdve, – – mind aʼ négyet
Tsókoddal meg nem tiszteled.”