HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Kutyám’ Ditsírete.
Lehet az Emberek’ barátságára írtt Szatirának is nevezni.
Músa! meg ne bántsson ritka bátorságom,
Hogy nevét kutyámnak oszlopodra vágom.
Názó a’ diófát írta meg dalokban,
Mellyben pára sintsen, mint az állatokban.
Mennyivel felségesb verse hangzatomnál
Annak, a’ ki sírját lelte a’ Gyetáknál;
Kőlteménnye’ tárgyát annyival haladgya
Donkisótomról írtt verseimnek tárgya.
Donkisótom nékem mindenekben hívem:
’S ez magán elég ok, hogy megénekellyem.

Míg az emberektől, bár melly böltsen élek,
Mást gyalázatoknál semmit nem reménylek;
Míg ezek rosz hangot ártatlan szavamnak,
’S legjobb tetteimnek rosz palástot adnak.
Addig hív ebetském eggyügyű szemekkel
Nézi, a’ mit végzek művelő kezekkel.
Minden szót tsak úgy vesz, a’ miként van mondva,
Avvagy a’ miképpen rá vagyon tanítva.
A’ haragnak hangját tsak haragra érti,
Tréfaszómat kantsal szemmel meg nem sérti;
’S míg nem a’ fenyíték’ vesszejét szemléli,
Bár ha szitkot hall is, mind tsak jóra véli.

Láttam én sok ízben a’ kutyák’ törvénnyét,
Mellyek éhen őrzik a’ Paraszt’ sövénnyét:
Hogyha két komondort hartzra kelni láttak,
A’ levertt nyakára eggyaránt rohantak;
’S a’ helyett, hogy gyengébb társokat segítssék,
A’ hatalmasabbal újjolag megtépték.
Így az emberek köztt, hogyha egy gaz pára
Eggy erőtlen jámbort felvesz a’ fogára;
Egybe gyűl a’ tsürhe, ’s eggyaránt kontzollya,
Szemtelen nyelvével jó nevét motskollya;
’S míglen a’ Lehellet el nem száll agyából,
Fel nem haggya kelni méltatlan porából.
Sokkal jobb erköltsöt lelsz az én kutyámban,
Mint a’ vad falunn nőtt bojtos ebtsatákban.
Szánni tud! ’s ha nyögve ágyamon nyavalygok,
Vagy ha tettetésből jajszavakkal sírok:
Felsiet keblembe, képemet megnyallya,
’S búmat, ammint tudgya, nyögve vígasztallya.

Hát ha megtekíntem tzéllya’ tisztaságát?
Óh! miként haladgya sok barátim’ tzéllyát!
Emberek ha vélem társaságba lépnek,
Szép vagy rút, de még is tsak haszont keresnek;
’S hogyha ezt zsendűlni nem legottan láttyák,
A’ barátkozást is gyűlölségre váltyák.
Egy falat tehénhús zsoldgya Donkisótnak,
’S még ezért is nyallya szűk kezét Urának.

Többet mondok: kutykám bár minő veszélyben
Megmarad mellettem, mint egyébb üdőkben.
Emberek! tsatánként gyűltetek szobámba,
Kézszorongatás köztt estetek nyakamba,
Míg viasszal tűzött szárnyamon repűltem,
Mellyet a’ Szerentse’ ál kezéből vettem.
Ámde béborúlván sorsom fellegekkel,
’S talpig ellepetvén zordon mennykövekkel,
Messze illanátok bátorságos helyre,
Honnan gúnyoló szót mondtatok fejemre;
’S hasztalan reménlvén, illyes romladékon
Hogy majd boldogságtok fennyebb póltzra hágjon;
Míg kivűl sorsomra vállatok’ vontátok,
Addig szívetekben vígan tapsolátok.
Oh! az én ebetském mennyit megpiríthat
Olly Barátot, a’ kit bal sors elvadíthat!
El nem pártol tőllem felleges sorsomban:
Itt is ollyan, mint volt fényes napjaimban.
Sőt ha tsak ruhámat mérgesen megrántod,
Védelmemre jönni, ’s bosszonkodni látod,
Nem hiszem, hogy ér’ttem veszni kész nem volna,
Hogyha embergyilkos ellenem tört vonna.

Donkisótom nékem mind halálig hűvem;
’S érdemes mindenképp’, hogy megénekellyem.
Énekellek! ’s vallom, kedves Donkisótom!
Hogy te vagy valóban leghüvebb barátom.