Melly boldog óra tűnt fel életemnek,
Midőn a’ két szép testvér’ karjain
Szökdelve jártam a’ rom’ halmain,
S hol a’ pataknál lengenyék teremnek.
Itt, lábainál imádott kedvesemnek
Elnyultam a’ part’ bársony hantjain.
Dallott, s elfogva alakján s hangjain,
Megnyilt az ég szememnek és fülemnek.
Storazzi’ szép ajkán nem lebegének
Mennyeibb hangzások mint e’ bájos ének,
Mint e’ hajlékony rezgő lágy beszéd.
De bájosbb, édesbb volt, mellyel pirúlva
A’ hold’ szelíd fényében, s rám símúlva,
Ezt nyögte az édes lyány: Tiéd! Tiéd!