Hatalmas Mesterének eggy szava
Miként hozá-ki a’ puszta Semmiből
Ezt a’ temérdek Mindent, ’s önnmagát
Az Érthetetlent, a’ megfoghatatlan
Nagy Mestert fejtik leczkéid nekem.
Oh! a’ helyett hogy e’ mélységeket
Előttem felnyitnád, kérlek, borítsd-el;
’S kikapva e’ szép világból, hol magamnak
Honn lenni látszom, és a’ hol szemem
Gyönyörködései’ millio tárgyait
A’ legvarázsbb Setéttisztában és
Nem elvakító fénynél látni szokta,
Ne kényszeríts időn ’s üren keresztűl,
Addig repülni, hol csak fény lakik.
És a’ holott én durva föld’ fija
A’ fény miatt magamra nem találok.
Ifjú koromnak boldog reggele olta
Mind addig a’ midőn havát az ősz
Fejemre még nem kezdte hinteni,
E’ viszketeg gond kínzott engem is.
Lángoltam látni ’s megkapni a’ Valót
És mint menyasszonyt mellyemhez szorítni,
’S új szebb jobb éltet élni hív keblében.
De ő futotta a’ vakmerőt, ’s az éj’
Lidérczei köztt eltűne; nem haraggal,
De mint ki később’ hozzám visszatérend. –
Kétség ’s elcsüggedés rohant reám.
Kérdeztem a’ Természetet: siket volt;
Kérdeztem Bölcseinket: ők csevegtek
’S bizonytalanbbá tettek mint valék.
Barátim vállat vontak ’s hallgatának
S arany korom használtalan’ repűlt-el
’S büntetve voltam kábaságimért.
Többé nem űztem a’ futót, ’s magamba
Vonúlva azt kérdém a’ mit tudhatok
Es a’ mit tudnom használ. ’S ő jutalmúl
Megtért, ’s így szólla: Láss! a’ mit kerestél
Nyulj-bé lelkedbe ’s felleled – –
Száiszban eggy ifjú – így beszélte nékem
Eggy Celta Bölcs, ki már Egyiptuszi
Hosszú útazásiból honn érkezék;
És a’ mi
*mit Tollhiba, a szenvedő szerkezet szerint em.
ott, a’ titkok’ szent helyén,
Őnéki látni engedtetett, keblembe
Örűlve öntötte-ki – panaszra költ
A’ Hierophanta ellen, hogy reményeit
Ravasz sikamlatokkal játszodozza,
És a’ Valót felfedni néki kés.
Mim van ha mindenem nincs? kérdi az ifju;
Van itt több és kevésbb? Hát a’ Való
Úgy summa, mint a’ test’ érzékinek
Ál boldogságaik, mellyeket nagyobb
’S kisebb mértékeikben bírhatunk
És még is bírunk? Nem megoszthatatlan,
Nem eggy e’ a’ mit látni óhajtozom?
Ám végy-ki eggy hangot a’ lant’ zengzetéből,
Az ég’ ívéből eggy színt ám szakassz-ki,
’S semmid marad, míg a’ szép zengzet’ és
Szin’ mindene eggyüvé nem szerkezik.
Ekként beszéllvén eggy szent Gömbölyeghez
Jutának-el, hol eggy beleplezett kép
Oriási nagyságban tűnt a’ megijedt
Ifjú’ szemébe. – Szóllj, kérdé, mi ez?
Ez a’ Való, monda a’ Pap. – „A’ Való?
Hisz annak látásáért lángolok,
’S előttem épen ő lepleztetik!”
Perelj az Istenséggel értte; mond’
A’ Hierophanta. Nincs az a’ halandó
Ki fellebbentse e’ leplet, míg magam
Fel nem lebbentem. ’S a’ ki ezt illetendi,
A’ szentet, a’ tiltottat, mond az Isten …
– „’S mit mond?” – az a’ Valót meg fogja látni.
„Csudálatos! ’s te még fel nem vetetted?”
– Én é? nem én soha! ’s e’ viszketeg
Meg sem kísérte még. – „Nem értelek.
Ha tőle nem több mint e’ gyenge közfal
Rekeszt-el, úgy könnyű lesz…” – És az Isten’
Tilalma! mond rendítő hanggal a’ Pap.
E’ gyenge fátyol nem nehéz karodnak,
Fiam: lelkednek sokmázsányi suly.
Az ifjú mély gondok
*gendok Sajtóhiba, em.
köztt tért haza.
A’ tudni-vágyás’ szomja csendes álmát
Szemeitől messze elűzi; kínosan
Fetreng fekvésén, ’s éjfélkor felugrik.
Rezzent lépései vaktában viszik
A’ Gömbölyeghez. Megmászni a’ kerítést
Nem volt nehéz, ’s eggy bátor felszökellet
A’ kép elébe tészi a’ vakmerőt.
Itt áll immár, ’s borzasztva fogja környül
Az egyedűlvalót az éltelen csend,
Mellyet tsak a’ lépdellés’ dobbanásai
Szaggatnak-meg a’ kripták’ boltjaikban.
A’ kuppolának nyílásán keresztűl
Sápadt ezüstkék fényt lövell le a’ hold;
’S rémítve, mint a’ megjelent Istenség,
Ragyoglik a’ boltnak setéte köztt
A’ szent alak, lenyúló fátyolában.
Bizonytalan lábakkal lép az ifju
Közelbbre a’ képhez, ’s im szentségtörő
Kezei a’ fátyolt már illetni akarják.
Hévség ’s fagy járják végig tetemeit,
’S látatlan kar repíti vissza. El innen,
Boldogtalan! el innen! így kiált
Mellyéből eggy hív szózat. Te fogod
A’ Legszentebbet megkísérteni? –
Nem érti ő, nem hallja a’ szózatot.
„E’ leplet (mond az Istenség) halandó
Fel nem vetendi, míg azt én vonom-le.
De nem vetette e mellé önn-maga:
Ha ki ezt eltolja, meglátja a’ Valót?
Ám érjen a’ mi akar, én eltolom,
És meg fogom, sikolta, látni.”
Látni?
Ezt zúgja utána eggy nyúlt Echó nevetve.
Igy szóll, ’s lekapja a’ leplet. – A’ Papok
Eldőlve lelték más nap’ őt az Ízisz’
Szent zsámolyánál. Bomlott sápadt arcza
Mély kínokat hagyott sejdíteni.
Eltűnt az élet’ vídámsága tőle,
’S korán sír nyelte-el a’ boldogtalant.