Hatalmas Mesterének eggy szava
Miként hozá ki a’ puszta Semmiből
Ezt a’ temérdek Mindent, ’s önnmagát
Az Érthetetlent, a’ megfoghatatlan
Nagy Mestert, fejtik leczkéid nekem.
Oh, a’ helyett hogy e’ mélységeket
Előttem felnyitnád, kérlek, borítsd-el,
’S kikapva e’ szép világból, hol magamnak
*<szemem> magamnak
Honn
*<Gyön> Honn
lenni látszom, és a’ hol szemem
Gyönyörködése’ millio tárgyait
A’ legvarázsbb Setéttisztában és
Nem elvakító fénynél látni szokta,
Ne kénszeríts időn ’s üren keresztűl
Addig repűlni, hol csak fény lakik,
És a’ holott én durva föld’ fija
A’ fény miatt magamra nem találok.
Ifjú koromnak boldog reggele olta
Mind addig a’
*addig <míg> a’
midőn havát az Ősz
Fejemre még nem kezdte-el hinteni,
E’ viszketeg gond kínzott engem is.
Lángoltam látni; megkapni a’ Valót,
És mint menyasszonyt mellyemhez szorítni,
’S új szebb ’s jobb éltet élni hív keblében.
De ő futotta a’ Vakmerőt, ’s az éj’
Lidérczei köztt eltűne – nem haraggal,
De mint ki később ismét vissza térend.
Kétség ’s elcsüggedés rohant reám.
Kérdeztem a’ Természetet: siket volt.
Kérdeztem Bölcseinket: ők csevegtek
’S bizonytalanbbá tettek mint valék.
Barátim vállat vontak ’s hallgatának.
’S arany korom használtalan’ repűlt-el,
’S büntetve voltam kábaságimért.
Többé nem űztem a’ Futót, ’s magamba-
Vonúlva azt kérdém a’ mit tudhatok
És a’ mit tudnom használ. ’S ő jutalmúl
Megtért, ’s így szólla: Láss! a’ mit kerestél,
Nyúlj bé kebledbe ’s felleled.
*
* *
Száiszban eggy Ifjú (így beszéllte nékem
Eggy Celta Bölcs, ki már Egyptusi
Hosszú útazásiból
*<útjából> útazásiból
honnjába megjött,
És a’ mi ott, a’ titkok’ szent helyén,
Ő néki látni engedtetett, keblembe
Örűlve öntötte-ki) panaszra költ
A’ Hiérophanta ellen hogy reményeit
Ravasz sikamlatokkal játszodozza,
És a’ valót felfedni néki kés.
Mim van, ha Mindenem nincs? kérdi az Ifju;
Van itt több és kevésbb? Hát a’ Való
Ugy summa, mint a’ test’ érzékeinek
Ál boldogságaik, mellyeket nagyobb
Vagy kissebb mértékekben bírhatunk
És még is bírunk? Nem megoszthatatlan,
Nem eggy e a’ mit látni óhajtozom?
Ám végy-ki eggy hangot a’ lant’ zengzetéből,
Az ég’ ívéből eggy színt ám szakassz-ki,
’S semmid marad, míg a’ szép zengzet’ és
Szín’ mindent eggyüvé nem szerkezik.
Ekként beszéllvén, eggy szent Gömbölyeghez
Jutának-el, hol eggy beleplezett kép
Oriási nagyságban tűnt a’ megijedt
Ifjú’ szemébe. Szóllj, kérdé, mi ez?
Ez a’ Való, monda a’ Pap. A’ Való?
Hisz annak látásáért lángolok,
’S előttem épen ő lepleztetik!
Perelj az Istenséggel értte, mond’
A’ Hiérophanta. Nincs az a’ halandó,
Ki fel lebbentse e leplet, míg magam
Fel nem vetendem. ’S a’ ki ezt illetendi,
A’ szentet, a’ tiltottat, mond az Isten …
„’S mit mond?” – az a’ Valót meg fogja látni.
„Csudálatos! ’s te még fel nem vetéd?”
Én é? Nem én soha! ’s e’ viszketeg
Meg sem kísérte még. „Nem értelek.
Ha tőle nem több mint e’ gyenge fal
Rekeszt-el, úgy azt könnyü lesz”
*A záróidézőjel elmaradt, pótoltuk.
– ’s az Isten’
Tilalma! mond rendítő hanggal a’ Pap.
E’ gyenge fátyol nem nehéz karodnak,
Fiam: lelkednek sokmázsányi sully.
Az Ifjú mély gondok köztt tért haza.
A’ tudni-vágyás’ szomja csendes álmát
Szemeitől messze elűzi; kínosan
Fetreng fekvésén, ’s éjfélkor felugrik.
Rezzent lépései vaktában viszik
A’ Templomhoz. Megmászni itt a’ kerítést
Nem volt nehéz, ’s eggy bátor felszökellet
A’ kép elébe tészi a’ vakmerőt.
Itt áll immár, ’s borzasztva fogja környűl
Az egyedűl valót az éltelen csend,
Mellyet csak a’ lépdellet’ dobbanásai
Szaggatnak-meg a’ kripták’ boltjaikban.
A’ Kuppolának nyílásán keresztűl
Sápadt ezüstkék fényt lövell le a’ Hold.
’S rémítve, mint a’ megjelent Istenség,
Ragyoglik a’ boltnak setéte köztt
A’ szent alak, lenyúló fátyolában.
Bizonytalan lábakkal lép az Ifju
Közelbbre a’ képhez, ’s ím szentségtörő
Kezei a’ fátyolt már illetni akarják.
Hévség ’s fagy járja végig tetemeit
’S látatlan kar repíti vissza. El innen,
Boldogtalan! el innen! így kiált-fel
Mellyéből eggy hív szózat. Te fogod
A’ legszentebbet megkísérteni?
Nem érti ő, nem hallja a’ szózatot.
„E’ leplet – mond az Istenség – halandó
Fel nem vetendi, míg azt én vonom-le.
De nem vetette e melléje ő maga:
Ha ki ezt eltolja, meglátja a’ Valót?
Hadd érjen a’ mi akar! én eltolom,
És meg fogom (sikolta) látni.” – Látni?
Ezt zúgja utána eggy nyúlt Echó nevetve.
Igy szóll, ’s lekapja a’ leplet. A’ Papok
Elnyúlva lelték más nap őt az Ízisz’
Szent zsámolyánál. Bomlott sápadt arcza
Mély kínokat hagyott sejdíteni.
Eltűnt éltének vídámsága örökre
’S korán sír nyelte-el a’ boldogtalant.