1811 A |
1811 Ba |
1812 Ca |
1811 Bb |
1811 Bb |
1812 Cb |
1814/1815 Cb |
?1823–1824 Cc |
|---|---|---|---|---|---|---|---|
Hatalmas mesterének eggy szava
Miként hozá ki a’ puszta Semmiből
Ezt a’ temérdek Mindent ’s önmagat
Az érthetetlen, a’ megfoghatatlan
Nagy Mestert fejtik leczkéid énnekem.
Oh, a’ helyett, hogy e mély titkokat
Előttem felfednéd, kérlek, boritsd el!
S kikapva e szép világból, hol magamnak
Honn lenni látszom, és a’ hol szemem
Gyönyörködése millio tárgyait
A legvarázsbb Setéttisztában és (magisches Helldunkel)
Nem elvakitó fénynél látni szokta,
Ne kényszerits időn ’s üren (Raum) keresztül
Addig repülni, hol csak fény lakik,
’S a’ fény miatt magamra nem találok.
| Hatalmas Mesterének eggy szava
Miként hozá-ki a’ puszta Semmiből
Ezt a’ temérdek Mindent, ’s önnmagát
Az Érthetetlent, a’ Megfoghatatlan
Nagy Mestert fejtik leczkéid nekem.
Oh! a’ helyett hogy e’ <mély titkokat>
Előttem felnyitnád, kérlek, borítsd-el,
’S kikapva e’ szép világból, hol magamnak
Honn lenni látszom, és a’ hol szemem
Gyönyörködése’ millio tárgyait
A’ legvarázsbb Setéttisztában és
Nem elvakító fénynél látni szokta,
Ne kénszeríts időn ’s üren keresztűl
Addig repűlni, hol csak fény lakik,
<’S a’ fény miatt, én földnek gyermeke,>
<Magamra többé nem találhatok>
Ifjú koromnak boldog reggele olta
Mind addig a’ midőn havát az ősz
Fejemre még nem kezdte-el hinteni,
E’ viszketeg gond kínzott engem is.
Lángoltam látni, megkapni a’ Valót,
És mint menyasszonyt mellyemhez szorítni,
’S új szebb jobb éltet élni hív keblében.
De ő futotta a’ vakmerőt, ’s az éj’
Lidérczei köztt eltűne; nem haraggal,
De mint ki később ismét vissza térend.
Kétség ’s elcsüggedés rohant reám.
Kérdeztem a’ Természetet: siket volt;
Kérdeztem Bölcseinket: ők csevegtek
’S bizonytalanbbá tettek mint valék.
Barátim vállat vontak ’s hallgatának.
’S arany korom használtalan’ repűlt-el,
’S büntetve voltam kábaságimért.
Többé nem űztem a’ Futót, ’s magamba
Vonúlva azt kérdém*
A második ékezet lehúzásával kérdem-re javítva, majd a szó áthúzva és a sor előtt visszaállítva az eredeti alak. a’ mit tudhatok,És a’ mit tudnom használ. ’S ő jutalmúl
Megtért ’s így szólla: Láss!*
A felkiáltójel utólagos betoldás, mellette, a sor fölött áthúzott <’s> látható a’ mit kerestél,Nyúlj-bé kebledbe, ’s*
’s Áthúzva, majd a sor fölött ismét betoldva. felleled.< Eggy Celta Bölcs (oh, halld a’ mit nekem
Megjővén útazásaiból beszélle!)>*
E két sor utóbb áthúzva, alatta a javított változat, amely mellett utólagos javítások találhatóak. Az egész rész fölött „adjectuum 7a Jan.” felírás látható, a sorok végén sorszámozás.
Száisztt eggy Ifjú (így beszéllte nékem
Eggy Celta Bölcs, <midőn> Egyptusi
Hosszú útazásiból <honnjába megjött)>
<Nem tűrheté hogy a’ Hiérophanta>
<Eggyszerre nem nyitá fel titkait,>
| megfoghatatlan*
A szókezdő m M-ből jav. utólag.
mélységeket*
Utóbb a kihúzott szavak mellé írva.
És a’ holott én durva föld’ fija*
Az áth. sor aláírva, utólag.
A’ fény miatt magamra nem találok.*
A’ fény miatt a sor elé betoldva, a sorkezdő M m-re javítva, a többé áthúzva, a találok ráírással javítva.
ki már*
Az áth. szó fölé írva.
<érkezett,> honnjába megtére,*
Az áth. szavak mellé írva.
És a’ mi ott, a’ titkok’ szent helyén,
Ő néki látni engedtetett, keblembe
Örűlve <töltötte> öntötte-ki – panaszra
költ*
Az áthúzott sorok mellé írva.
A’ Hiérophanta ellen, hogy reményeit
Ravasz sikamlatokkal játszodozza,
És a’ Valót*
És <grádi> a’ Valót Lejegyzés közbeni javítás. felfedni néki kés.Mim van, ha Mindenem nincs? monda az Ifjú;
Van itt több és kevésbb? Hát a’ Való
Úgy Summa, mint a’ test’ érzékinek
Ál boldogságaik, mellyeket nagyobb
Vagy kissebb mértékekben bírhatunk
És még is bírunk? Nem megoszthatatlan,*
megoszthatatlan, <…>
Nem eggy e a’ mit látni óhajtozom?
Ám végy-ki eggy hangot a’ lant zengzetéből,
Az ég’ ívéből eggy színt ám szakassz-ki,
’S semmid marad, míg a’ szép zengzet’ és
Szín’ mindene eggyüvé nem szerkezik.*
A mondatban a lejegyzésel egyidejű áthúzások, ráírások, a javítások előtti változat: Szín’ mindenét együtt nem bírhatod.
Ekként beszéllvén, eggy Rotonda mellé
Jutának-el, hol eggy béleplezett kép,
Óriási nagyságban, tűnt a’ megijedt
Ifjú’ szemébe. Szóllj, kérdé;*
<ugymond> kérdé Az áth. szó fölé írva. mi ez?Ez a’ Való, mond’ a’ Pap. A’ VALÓ?
Hisz’ annak látásáért lángolok,
’S előttem épen ő lepleztetik!
Perelj az Istenséggel értte, mond
A’ Hiérophanta. Nincs az a’ halandó
Ki fellebbentse e’ fátyolt, míg magam
Le nem vonom. És a’ ki ezt illetendi,
A’ szentet, a’ tiltottat! mond az Isten –
„’S mit mond?” – az a’ Valót meg fogja látni.*
az<látni fogja> a’ Valót meg fogja látni.
„Csudálatos! ’S te még fel nem vetetted?”
Én é? nem én soha; ’s e’ viszketeg
Meg sem kísérte még. – „Nem*
még. <…> – „Nem értelek.Ha tőle nem több mint e’ gyenge fal
Rekeszt-el, úgy könnyü lesz az” – ’S az Isten’*
úgy<…> könnyü <– És az Isten> – ’S az Isten’ A záróidézőjel elmaradt, pótoltuk.
Tilalma! mond rettentő*
<dorgáló> rettentő Az áth. szó fölé írva. hanggal a’ Pap.E’ gyenge fátyol nem nehéz, kezednek,*
nehéz, <fiam,> kezednek,
Fiam, lelkednek sok mázsányi sully.*
<Kezednek,> Fiam, <…> lelkednek mázsányi sully >lesz>. A sok sor fölötti betoldás.
Az Ifjú mély gondok köztt tért haza.
A’ tudni-vágyás’ szomja csendes álmát*
<Álmát>A’ tudni-vágyás’ szomj<…>a csendes álmát
Szemétől messze elűzi,*
<Tiltja-el><Messzére szemétől, …><kínosan fetreng> szemétől messze Az elűzi olvashatatlan szóból ráírással javítva. kínosanFetreng fekvésén, ’s éjfélkor felugrik.*
Áthúzott sorok mellé írva: <Elizzadt ágyán, ’s éjfélkor, tovább / Nem tűrhetvén gyötrelmeit, a’ kínt, kikél belőle.>
Rezzent lépései vaktában viszik
A’ Templomhoz. Megmászni itt a’ kerítést*
Megmászni <a’ falat><falat> itt a’ kerítést
Nem volt nehéz, ’s eggy bátor*
’s <a’ Vakmerőt> eggy bátor felszökelletA’ kép elébe tészi a’ vakmerőt.*
a’ Vakmerőt A sor végén álló szót jelölés utalja a sor elejére.
Itt áll immár, ’s borzasztva fogja környűl
Az egyedűl valót az éltelen csend,*
Fölötte áthúzott sorkezdetek: <Az éltelen csend><A’ reszketőt az él>
Mellyet csak a’ lépdellés’ dobbanásai*
lépdellés’ <tompa visszhangzatja> dobbanásai
Szaggatnak-meg a’ kripták’ boltjaikban.
A’ Kuppolának*
<Felűlről>A’ Kuppolának nyílásán keresztűlEzüstkék sápadt fényt lövell le,*
<A’ hold> Ezüstkék sápadt fényt <…> lövell le Az Ezüstkék sápadt fordított sorrendben, eltérő kezdőbetűkkel áll, jel mutatja cseréjüket, a kis és nagy kezdőbetű javítatlan maradt. A sor előtt áth. szó áll: <A’ hold>. a’ hold,’S remítve mint a’ megjelent Istenség
Ragyoglik a’ boltnak*
boltnak<szent> A nak sor fölötti betoldás. setétibőlA’ szent alak, lenyúló fátyolában.*
fátyolá<…>ban
Bizonytalan lábakkal lép az Ifjú*
Fölötte áthúzott sorkezdetek: <Kétes léptekkel> / <Az Ifju kétes léptekben közelget / A’ képhez.>
Közelbbre*
<A’ kép elébe> Közelbbre a’ képhez, ’s ím szentségtörőKezei a’ fátyolt*
Kezei <már ille> a’ fátyolt már illetni akarják.Hévség ’s fagy járja végig tetemeit,
’S látatlan kar repíti vissza. El innen,
Boldogtalan! el innen! így kiált
Mellyéből eggy hív szózat. Te fogod*
szózat. <…> Te fogod
A’ Legszentebbet megkísérteni?
Nem hallja ő, nem érti a’ szózatot.
E’ fátyolt, mond az Istenség, halandó
Fel nem vetendi, míg azt én vonom-le.
De nem vetette e melléje ő maga:
Ha*
Ha Olvashatatlan szóból jav. ki ezt eltolja, meglátja a’ Valót.Hadd érjen a’ mi akar! én eltolom,*
Alatta áthúzott sorkezdetek: <’S fenn hanggal így kiált: Látni>. Fölé írva: <örülve mond: Meg látom>, mellé írva: <Meglátom azt.>
És meg fogom, sikolta,*
<mond örvendezve> sikolta, Az áth. szavak fölé írva. látni. – Látni?Ezt zúgja utána eggy nyúlt Echó nevetve.
Így szóll, ’s le*
A le a’-ból ráírással jav. kapta a’ fátyolt. – A’ PapokElnyúlva lelték másnap*
A sor elejéről jel utalja mostani helyére, a szókezdő betűk javítatlanok maradtak. őt az Ísis’Szent zsámolyánál. Csábúlt sápadt arcza*
<Képe a’> Csábúlt <képe mély> sápadt <képe> Az arcza az utolsó áthúzott szó fölé van írva.
Mély kínokat hagyott sejdíteni.*
A sor áth. sorkezdet mellé írva: <Gyötrelmet árúlt el.>
Eltűnt*
Eltűnt A sor végén áthúzva, a sor elé betoldva. éltének vídámsága örökre’S a’ sír korán nyílt a’ boldogtalannnak.*
A sor fölött áthúzott sor: <’S korán fogá-bé a’ koporsók><sír éjjele>A<fogá-bé> alatt <nyelé-el> áll. A szöveg végén „7 Jan. 1812.” dátum található.
| Hatalmas Mesterének eggy szava
Miként hozá-ki a’ puszta Semmiből
Ezt a’ temérdek Mindent, ’s önmagát
Az Érthetetlent, a’ megfoghatatlan
Nagy Mestert, fejtik leczkéid nekem.
Oh, a’ helyett hogy e’ mélységeket
Előttem felnyitnád,*
<felfed> felnyitnád, kérlek, borítsd-el;’S kikapva e’ szép világból, hol magamnak*
hol <szemem> magamnak
Honn lenni látszom, és a’ hol szemem
Gyönyörködése’ millió tárgyait
A’ legvarázsbb Setéttisztában és Helldunkel, Festők’ Nem elvakító fényben látni szokta, technicus terminusa
Ne kénszeríts időn ’s üren keresztűl Zeit und Raum.
Addig repűlni hol csak fény lakik,
És a’ holott*
holott Az ott utólag toldva a szóhoz. én, durva föld’ fijaA’ fény miatt magamra nem találok.
Ifjú koromnak boldog reggele olta
Mind addig a’ midőn havát az Ősz
Fejemre még nem kezdte-el hinteni,
E’ viszketeg gond kínzott engem is.
Lángoltam látni, megkapni a’ Valót (veritas)
És mint Menyasszonyt mellyemhez szorítni
’S új szebb, jobb éltet élni hív keblében.
De ő futotta a’ Vakmerőt, ’s az éj’
Lidérczei köztt eltűne – nem haraggal
De mint ki később ismét vissza térend.
Kétség ’s elcsüggedés rohant reám.
Kérdeztem a’ Természetet – siket volt;
Kérdeztem Bölcseinket – ők csevegtek,
’S bizonytalanbbá tettek mint valék.
Barátim vállat vontak ’s hallgatának.
’S arany korom használtalan repűlt-el
’S büntetve voltam kábaságimért.
Többé nem űztem a’ Futót, ’s magamba
Vonúlva azt kérdém a’ mit tudhatok
És a’ mit tudnom használ – ’s ő jutalmúl
Megtért ’s így szólla: Láss! a’ mit kerestél
Nyúlj bé mellyedbe, ’s felleled.
| Hatalmas Mesterének eggy szava
Miként hozá-ki a’ puszta Semmiből
Ezt a’ temérdek Mindent, ’s önmagát
Az Érthetetlent, a’ megfoghatatlan
Nagy Mestert fejtik leczkéid nekem.
Oh, a’ helyett hogy e’ mélységeket
Előttem felnyitnád, kérlek, borítsd-el;
’S kikapva e’ szép világból hol magamnak
Honn lenni látszom és a’ hol szemem
Gyönyörködése’ millio tárgyait
A’ legvarázsbb Setéttisztában helldunkel
És nem elvakító fényben látni szokta,
Ne kénszeríts időn ’s üren Raum keresztűl
Addig repűlni hol csak fény lakik,
És a’ holott én durva föld fija
A’ fény miatt magamra nem találok.
Ifjú koromnak boldog reggele olta
Mind addig a’ midőn havát az Ősz
Fejemre még nem kezdte hinteni,
E’ viszketeg gond kínzott engem is.
Lángoltam látni, megkapni a’ Valót,
És mint Menyasszonyt mellyemhez szorítni
’S új szebb jobb éltet élni hív keblében.
De ő futotta a’ Vakmerőt ’s az éj’
Lidérczei köztt eltűne, nem haraggal,
De mint ki később ismét vissza térend.
Kétség ’s elcsüggedés rohant reám.
Kérdeztem a’ Természetet, siket volt,
Kérdeztem Bölcseinket, ők csevegtek
’S bizonytalanbbá tettek mint valék.
Barátim vállat vontak ’s hallgatának,
’S arany korom használtalan repűlt el,
’S büntetve voltam kábaságimért.
Többé nem űztem a’ Futót, ’s magamba
Vonúlva azt kérdém a’ mit tudhatok,
És a’ mit tudnom használ. ’S ő jutalmúl
Megtért ’s így szólla: Láss! a’ mit kerestél,
Nyúlj-bé mellyedbe, ’s felleled.
Eggy Celta Bölcs etc. etc.
| Hatalmas Mesterének eggy szava
Miként hozá ki a’ puszta Semmiből
Ezt a’ temérdek Mindent, ’s önnmagát
Az Érthetetlent, a’ megfoghatatlan
Nagy Mestert, fejtik leczkéid nekem.
Oh, a’ helyett hogy e’ mélységeket
Előttem felnyitnád, kérlek, borítsd-el,
’S kikapva e’ szép világból, hol magamnak*
<szemem> magamnak
Honn*
<Gyön> Honn lenni látszom, és a’ hol szemem Gyönyörködése’ millio tárgyait
A’ legvarázsbb Setéttisztában és
Nem elvakító fénynél látni szokta,
Ne kénszeríts időn ’s üren keresztűl
Addig repűlni, hol csak fény lakik,
És a’ holott én durva föld’ fija
A’ fény miatt magamra nem találok.
Ifjú koromnak boldog reggele olta
Mind addig a’*
addig <míg> a’ midőn havát az Ősz Fejemre még nem kezdte-el hinteni,
E’ viszketeg gond kínzott engem is.
Lángoltam látni; megkapni a’ Valót,
És mint menyasszonyt mellyemhez szorítni,
’S új szebb ’s jobb éltet élni hív keblében.
De ő futotta a’ Vakmerőt, ’s az éj’
Lidérczei köztt eltűne – nem haraggal,
De mint ki később ismét vissza térend.
Kétség ’s elcsüggedés rohant reám.
Kérdeztem a’ Természetet: siket volt.
Kérdeztem Bölcseinket: ők csevegtek
’S bizonytalanbbá tettek mint valék.
Barátim vállat vontak ’s hallgatának.
’S arany korom használtalan’ repűlt-el,
’S büntetve voltam kábaságimért.
Többé nem űztem a’ Futót, ’s magamba-
Vonúlva azt kérdém a’ mit tudhatok
És a’ mit tudnom használ. ’S ő jutalmúl
Megtért, ’s így szólla: Láss! a’ mit kerestél,
Nyúlj bé kebledbe ’s felleled.
*
* *
Száiszban eggy Ifjú (így beszéllte nékem
Eggy Celta Bölcs, ki már Egyptusi
Hosszú útazásiból*
<útjából> útazásiból honnjába megjött, És a’ mi ott, a’ titkok’ szent helyén,
Ő néki látni engedtetett, keblembe
Örűlve öntötte-ki) panaszra költ
A’ Hiérophanta ellen hogy reményeit
Ravasz sikamlatokkal játszodozza,
És a’ valót felfedni néki kés.
Mim van, ha Mindenem nincs? kérdi az Ifju;
Van itt több és kevésbb? Hát a’ Való
Ugy summa, mint a’ test’ érzékeinek
Ál boldogságaik, mellyeket nagyobb
Vagy kissebb mértékekben bírhatunk
És még is bírunk? Nem megoszthatatlan,
Nem eggy e a’ mit látni óhajtozom?
Ám végy-ki eggy hangot a’ lant’ zengzetéből,
Az ég’ ívéből eggy színt ám szakassz-ki,
’S semmid marad, míg a’ szép zengzet’ és
Szín’ mindent eggyüvé nem szerkezik.
Ekként beszéllvén, eggy szent Gömbölyeghez
Jutának-el, hol eggy beleplezett kép
Oriási nagyságban tűnt a’ megijedt
Ifjú’ szemébe. Szóllj, kérdé, mi ez?
Ez a’ Való, monda a’ Pap. A’ Való?
Hisz annak látásáért lángolok,
’S előttem épen ő lepleztetik!
Perelj az Istenséggel értte, mond’
A’ Hiérophanta. Nincs az a’ halandó,
Ki fel lebbentse e leplet, míg magam
Fel nem vetendem. ’S a’ ki ezt illetendi,
A’ szentet, a’ tiltottat, mond az Isten …
„’S mit mond?” – az a’ Valót meg fogja látni.
„Csudálatos! ’s te még fel nem vetéd?”
Én é? Nem én soha! ’s e’ viszketeg
Meg sem kísérte még. „Nem értelek.
Ha tőle nem több mint e’ gyenge fal
Rekeszt-el, úgy azt könnyü lesz”*
A záróidézőjel elmaradt, pótoltuk. – ’s az Isten’ Tilalma! mond rendítő hanggal a’ Pap.
E’ gyenge fátyol nem nehéz karodnak,
Fiam: lelkednek sokmázsányi sully.
Az Ifjú mély gondok köztt tért haza.
A’ tudni-vágyás’ szomja csendes álmát
Szemeitől messze elűzi; kínosan
Fetreng fekvésén, ’s éjfélkor felugrik.
Rezzent lépései vaktában viszik
A’ Templomhoz. Megmászni itt a’ kerítést
Nem volt nehéz, ’s eggy bátor felszökellet
A’ kép elébe tészi a’ vakmerőt.
Itt áll immár, ’s borzasztva fogja környűl
Az egyedűl valót az éltelen csend,
Mellyet csak a’ lépdellet’ dobbanásai
Szaggatnak-meg a’ kripták’ boltjaikban.
A’ Kuppolának nyílásán keresztűl
Sápadt ezüstkék fényt lövell le a’ Hold.
’S rémítve, mint a’ megjelent Istenség,
Ragyoglik a’ boltnak setéte köztt
A’ szent alak, lenyúló fátyolában.
Bizonytalan lábakkal lép az Ifju
Közelbbre a’ képhez, ’s ím szentségtörő
Kezei a’ fátyolt már illetni akarják.
Hévség ’s fagy járja végig tetemeit
’S látatlan kar repíti vissza. El innen,
Boldogtalan! el innen! így kiált-fel
Mellyéből eggy hív szózat. Te fogod
A’ legszentebbet megkísérteni?
Nem érti ő, nem hallja a’ szózatot.
„E’ leplet – mond az Istenség – halandó
Fel nem vetendi, míg azt én vonom-le.
De nem vetette e melléje ő maga:
Ha ki ezt eltolja, meglátja a’ Valót?
Hadd érjen a’ mi akar! én eltolom,
És meg fogom (sikolta) látni.” – Látni?
Ezt zúgja utána eggy nyúlt Echó nevetve.
Igy szóll, ’s lekapja a’ leplet. A’ Papok
Elnyúlva lelték más nap őt az Ízisz’
Szent zsámolyánál. Bomlott sápadt arcza
Mély kínokat hagyott sejdíteni.
Eltűnt éltének vídámsága örökre
’S korán sír nyelte-el a’ boldogtalant.
| Quaesivit coelo lucem, ingemuitque reperta.
VIRGIL. Hatalmas Mesterének eggy szava
Miként hozá-ki a’ puszta Semmiből
Ezt a’ temérdek Mindent, ’s önnmagát
Az Érthetetlent, a’ megfoghatatlan
Nagy Mestert fejtik leczkéid nekem.
Oh! a’ helyett hogy e’ mélységeket
Előttem felnyitnád, kérlek, borítsd-el;
’S kikapva e’ szép világból, hol magamnak
Honn lenni látszom, és a’ hol szemem
Gyönyörködései’ millio tárgyait
A’ legvarázsbb Setéttisztában és
Nem elvakító fénynél látni szokta,
Ne kényszeríts időn ’s üren keresztűl,
Addig repülni, hol csak fény lakik.
És a’ holott én durva föld’ fija
A’ fény miatt magamra nem találok.
Ifjú koromnak boldog reggele olta
Mind addig a’ midőn havát az ősz
Fejemre még nem kezdte hinteni,
E’ viszketeg gond kínzott engem is.
Lángoltam látni ’s megkapni a’ Valót
És mint menyasszonyt mellyemhez szorítni,
’S új szebb jobb éltet élni hív keblében.
De ő futotta a’ vakmerőt, ’s az éj’
Lidérczei köztt eltűne; nem haraggal,
De mint ki később’ hozzám visszatérend. –
Kétség ’s elcsüggedés rohant reám.
Kérdeztem a’ Természetet: siket volt;
Kérdeztem Bölcseinket: ők csevegtek
’S bizonytalanbbá tettek mint valék.
Barátim vállat vontak ’s hallgatának
S arany korom használtalan’ repűlt-el
’S büntetve voltam kábaságimért.
Többé nem űztem a’ futót, ’s magamba
Vonúlva azt kérdém a’ mit tudhatok
Es a’ mit tudnom használ. ’S ő jutalmúl
Megtért, ’s így szólla: Láss! a’ mit kerestél
Nyulj-bé lelkedbe ’s felleled – –
Száiszban eggy ifjú – így beszélte nékem
Eggy Celta Bölcs, ki már Egyiptuszi
Hosszú útazásiból honn érkezék;
És a’ mi*
mit Tollhiba, a szenvedő szerkezet szerint em. ott, a’ titkok’ szent helyén,Őnéki látni engedtetett, keblembe
Örűlve öntötte-ki – panaszra költ
A’ Hierophanta ellen, hogy reményeit
Ravasz sikamlatokkal játszodozza,
És a’ Valót felfedni néki kés.
Mim van ha mindenem nincs? kérdi az ifju;
Van itt több és kevésbb? Hát a’ Való
Úgy summa, mint a’ test’ érzékinek
Ál boldogságaik, mellyeket nagyobb
’S kisebb mértékeikben bírhatunk
És még is bírunk? Nem megoszthatatlan,
Nem eggy e’ a’ mit látni óhajtozom?
Ám végy-ki eggy hangot a’ lant’ zengzetéből,
Az ég’ ívéből eggy színt ám szakassz-ki,
’S semmid marad, míg a’ szép zengzet’ és
Szin’ mindene eggyüvé nem szerkezik.
Ekként beszéllvén eggy szent Gömbölyeghez
Jutának-el, hol eggy beleplezett kép
Oriási nagyságban tűnt a’ megijedt
Ifjú’ szemébe. – Szóllj, kérdé, mi ez?
Ez a’ Való, monda a’ Pap. – „A’ Való?
Hisz annak látásáért lángolok,
’S előttem épen ő lepleztetik!”
Perelj az Istenséggel értte; mond’
A’ Hierophanta. Nincs az a’ halandó
Ki fellebbentse e’ leplet, míg magam
Fel nem lebbentem. ’S a’ ki ezt illetendi,
A’ szentet, a’ tiltottat, mond az Isten …
– „’S mit mond?” – az a’ Valót meg fogja látni.
„Csudálatos! ’s te még fel nem vetetted?”
– Én é? nem én soha! ’s e’ viszketeg
Meg sem kísérte még. – „Nem értelek.
Ha tőle nem több mint e’ gyenge közfal
Rekeszt-el, úgy könnyű lesz…” – És az Isten’
Tilalma! mond rendítő hanggal a’ Pap.
E’ gyenge fátyol nem nehéz karodnak,
Fiam: lelkednek sokmázsányi suly.
Az ifjú mély gondok*
gendok Sajtóhiba, em. köztt tért haza.A’ tudni-vágyás’ szomja csendes álmát
Szemeitől messze elűzi; kínosan
Fetreng fekvésén, ’s éjfélkor felugrik.
Rezzent lépései vaktában viszik
A’ Gömbölyeghez. Megmászni a’ kerítést
Nem volt nehéz, ’s eggy bátor felszökellet
A’ kép elébe tészi a’ vakmerőt.
Itt áll immár, ’s borzasztva fogja környül
Az egyedűlvalót az éltelen csend,
Mellyet tsak a’ lépdellés’ dobbanásai
Szaggatnak-meg a’ kripták’ boltjaikban.
A’ kuppolának nyílásán keresztűl
Sápadt ezüstkék fényt lövell le a’ hold;
’S rémítve, mint a’ megjelent Istenség,
Ragyoglik a’ boltnak setéte köztt
A’ szent alak, lenyúló fátyolában.
Bizonytalan lábakkal lép az ifju
Közelbbre a’ képhez, ’s im szentségtörő
Kezei a’ fátyolt már illetni akarják.
Hévség ’s fagy járják végig tetemeit,
’S látatlan kar repíti vissza. El innen,
Boldogtalan! el innen! így kiált
Mellyéből eggy hív szózat. Te fogod
A’ Legszentebbet megkísérteni? –
Nem érti ő, nem hallja a’ szózatot.
„E’ leplet (mond az Istenség) halandó
Fel nem vetendi, míg azt én vonom-le.
De nem vetette e mellé önn-maga:
Ha ki ezt eltolja, meglátja a’ Valót?
Ám érjen a’ mi akar, én eltolom,
És meg fogom, sikolta, látni.”
Látni?
Ezt zúgja utána eggy nyúlt Echó nevetve.
Igy szóll, ’s lekapja a’ leplet. – A’ Papok
Eldőlve lelték más nap’ őt az Ízisz’
Szent zsámolyánál. Bomlott sápadt arcza
Mély kínokat hagyott sejdíteni.
Eltűnt az élet’ vídámsága tőle,
’S korán sír nyelte-el a’ boldogtalant.
| Quaesivit coelo lucem, ingemuitque reperta.
Virgil. Hatalmas Mesterének eggy szava
Miként hozá ki*
hozá<->ki A továbbiakban is javítva ez a típus. a’ puszta SemmibőlEzt a’ tömérdek Mindent, ’s önmagát
Az érthetetlen, a’ megfoghatatlan
Nagy Mestert fejtik leczkéid nekem.
Oh, a’ helyett hogy e’ mélységeket
Előttem felnyitnád, kérlek, borítsd el!
’S kikapva e’ szép világból, hol magamnak
Honn lenni látszom, és a’ hol szemem
Gyönyörködése’ millio tárgyait
A’ legvarázsb Sötéttisztában,*
legvarázsb<b> Sötéttisztában, Az S s-ből jav. ésNem elvakító fénynél látni szokta;
Ne kényszeríts, Időn ’s Ürön keresztűl,
Addig röpűlni, hol csak fény lakik,
És a’ holott én, durva föld’ fija,
A’ fény miatt magamra nem találok.
Ifjú koromnak boldog reggele olta
Mind addig, a’ midőn havát az ősz
Fejemre még nem kezdte hinteni,
E’ viszketeg gond kínzott engem is.
Lángoltam látni ’s megkapni a’ Valót,
És mint menyasszonyt keblemhez szorítni,
’S új szebb, jobb éltet élni karja közt.*
közt<t>. A továbbiakban is.
De ő futott a’ vakmerőt, ’s az éj’
Lidérczi közt eltűne, nem haraggal,
De mint ki később hozzám vissza térend.
Kétség ’s elcsüggedés rohant reám.
Kérdeztem a’ Természetet: süket volt;
Kérdeztem Bölcseinket: ők csevegtek,
’S bizonytalanbá tőnek mint valék.
Barátim vállat vontak ’s hallgatának;
’S arany korom használtalan röpűlt el,
’S büntetve voltam kábaságimért.
Többé nem űztem a’ futót, ’s magamba*
magam<…>ba
Vonúlva, azt kérdém a’ mit tudhatok,
És a’ mit tudnom használ. ’S ő jutalmúl
Megtért, ’s így szóla: Láss! A’ mit kerestél,
Nyulj bé kebledbe, ’s felleled…
*
Száiszban eggy Ifju – így beszélte nékem
Eggy Celta Bölcs, ki már Egyiptuszi
Hosszú útazásiból honn érkezék,
És a’ mit ott, a’ titkok’ szent helyén,
Őnéki látni engedtetett, keblembe
Örülve öntötte ki – panaszra költ
A’ Hiérophanta ellen, hogy nagy reményit
Ravasz sikamlatokkal játszodozza,
És a’ Valót felfedni néki késik.
Mim van, ha mindenem nincs? kérdi az Ifju.
Van itt több és kevésb? Hát a’ Való
Úgy summa, mint a’ test’ érzékinek
Ál boldogságaik, mellyeket nagyobb
’S kisebb mértékeikben bírhatunk,*
bírhatunk<?>,
És még is bírunk? Nem megoszthatatlan,
Nem eggy e, a’ mit látni óhajtozom?
Ám végy ki eggy hangot a’ lant’ zengzetéből,
Az ég’ ívéből eggy színt ám szakassz ki,
’S semmid marad, míg a’ szép zengzet’ és
Szín’ mindene eggyüvé nem szerkezik.
Ekként beszélvén, eggy szép Gömbölyeghez
Jutának el, hol eggy beleplezett Kép
Oriási nagyságban tűnt a’ megijedt
Ifjú’ szemébe. Szólj, mondá, mi ez?
Ez a’ Való, mond a’ Pap. „A’ Való?
Hisz’ annak látásáért lángolok,
’S előttem épen ő lepleztetik.”
Pörölj az Istenséggel érte, mond
A’ Hiérophanta. Nincs az a’ halandó,
Ki fellebentse a’ leplet, míg magam
Fel nem lebbentem. ’S a’ ki ezt illetendi,
A’ szentet, a’ tiltottat,*
A’ szentet, a’ tiltottat A szókezdő betűk nagybetűből jav. mond az Isten…„’S mit mond?” – az a’ Valót meg fogja látni.
„Csudálatos! ’s te még fel nem vetéd?”
Én e? Nem én soha! ’s e’ viszketeg
Meg sem kísérte még. „Nem értelek.
Ha tőle nem több mint e’ gyenge közfal
Rekeszt el, úgy könnyű lesz…”*
A záróidézőjel hiányzik, em.
„És az Isten’
Tilalma”, mond rendítő hanggal a’ Pap.
„E’ gyenge fátyol nem nehéz karodnak,
Fiam: lelkednek sokmázsányi sully.”
Az Ifju mély gondok közt tér haza.
Szemeitől messze elűzi csendes álmát
A’ tudni-vágyás’ szomja; kínosan
Fetreng fekvésén, ’s éjfélkor felugrik.
Rezzent lépései vaktában viszik
A’ Gömbölyeghez. Megmászni a’ kerítést
Nem volt nehéz; most lángol, majd haboz,
De néki! ’s most eggy bátor felszökellet
A’ Kép’ elébe tészi a’ vakmerőt.
Itt áll immár, ’s borzasztva fogja környűl
Az eggyedűl-valót az éktelen csönd,
Mellyet csak a’ lépdellés’ dobbanásai
Szaggatnak meg a’ kripták’ boltjaikban.
A’ kupolának*
kup<p>olának A szókezdő k K-ból jav. nyílásán keresztűlA’ Hold ezüstkék sápadt fényt lövel le;
’S rémítve, mint a’ megjelent Istenség,
Csillámlik a’ boltnak sötéti közt
A’ szent alak, lenyúló fátyolában.
Bizonytalan lábakkal lép az Ifju
Közelbre a’ Képhez; ’s ím szentségtörő
Kezei a’ fátyolt már illetni akarják.
Hévség ’s fagy járják végig tetemit,
’S látatlan kar röpíti vissza.
„El innen,
Boldogtalan! el innen!” így kiált
Melyéből eggy hű szózat. „te fogod
A’ Legszentebbet megkísérteni?”
Nem érti ő, nem hallja a’ szózatot. –
„E’ leplet (mond az Istenség) halandó
Fel nem vetendi, míg azt én vonom le.
De nem vetette e mellé ön maga:*
ön maga<? –>:
Ha ki ezt eltolja, meglátja a’ Valót?*
Valót? <–>
Ám érjen a’ mi akar, én eltolom,
És meg fogom, sikolta, látni.
L á t n i?*
<–> Látni? A szó mellett hosszabb német nyelvű szedési utasítás, a szó új sorba helyezésére és bentebb kezdésére vonatkozik. A lap alján le is van írva helyesen. A Látni? ritkított szedését a betűk közötti vonalak jelzik.
Ezt sugja utána a’ nyult Echó nevetve.
Így szól, ’s lekapja a’ leplet. A’ Papok
Eldőlve lelték más nap’ őt az Ísisz’
Szent zsámolyánál. Bomlott, sápadt arcza
Mély kínokat hagyott sejdíteni.
Eltűnt az élet’ vídámsága tőle,*
vídámsága <…> tőle,
’S korán sír nyelte el a’ boldogtalant.*
boldogtalant<!>.
|