Hatalmas Mesterének eggy szava
Miként hozá-ki a’ puszta Semmiből
Ezt a’ temérdek Mindent, ’s önmagát
Az Érthetetlent, a’ megfoghatatlan
Nagy Mestert, fejtik leczkéid nekem.
Oh, a’ helyett hogy e’ mélységeket
Előttem felnyitnád,
*<felfed> felnyitnád,
kérlek, borítsd-el;
’S kikapva e’
szép világból, hol magamnak
*hol <szemem> magamnak
Honn lenni látszom, és a’ hol szemem
Gyönyörködése’ millió tárgyait
A’ legvarázsbb Setéttisztában és Helldunkel, Festők’
Nem elvakító fényben látni szokta, technicus terminusa
Ne kénszeríts időn ’s üren keresztűl Zeit und Raum.
Addig repűlni hol csak fény lakik,
És a’ holott
*holott Az ott utólag toldva a szóhoz.
én, durva föld’ fija
A’ fény miatt magamra nem találok.
Ifjú koromnak boldog reggele olta
Mind addig a’ midőn havát az Ősz
Fejemre még nem kezdte-el hinteni,
E’ viszketeg gond kínzott engem is.
Lángoltam látni, megkapni a’ Valót (veritas)
És mint Menyasszonyt mellyemhez szorítni
’S új szebb, jobb éltet élni hív keblében.
De ő futotta a’ Vakmerőt, ’s az éj’
Lidérczei köztt eltűne – nem haraggal
De mint ki később ismét vissza térend.
Kétség ’s elcsüggedés rohant reám.
Kérdeztem a’ Természetet – siket volt;
Kérdeztem Bölcseinket – ők csevegtek,
’S bizonytalanbbá tettek mint valék.
Barátim vállat vontak ’s hallgatának.
’S arany korom használtalan repűlt-el
’S büntetve voltam kábaságimért.
Többé nem űztem a’ Futót, ’s magamba
Vonúlva azt kérdém a’ mit tudhatok
És a’ mit tudnom használ – ’s ő jutalmúl
Megtért ’s így szólla: Láss! a’ mit kerestél
Nyúlj bé mellyedbe, ’s felleled.