HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
EPISZTOLACSOMÓ VI.
(?1823–1824)

ugrás a szövegforráshoz
BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓSHOZ.
MIKLÓS’ FIJÁHOZ.
1809.*
<…> MIKLÓS’ FIJÁHOZ. A verscím fölött főcím, áthúzva: <EPISTOLÁK>. A cím mellett Kazinczy autográf utasítása: Itt kell kezdeni a’ nyomtatást.
Még a’ praetexta lebdes válladon,
Ambróziát önt fürtös üstöked,
’S gyöngéd orczádon ’s e’ kis száj körül
Rózsák virítnak, mint az Ámoréin,
Legszebb, legbájosbb Ámor önmagad.
’S íme a’ gynaeceum’ csöndes rejtekéből
Kiszökve, már a’ vérmezőre futsz,
Hogy ott azok köztt léphess-fel, kik az
Ádáz halálnak mennek ellenébe.
Gyermek, mi ez? ’S te azt hiszed talán,
Hogy itt az a’ harcz vészi kezdetét,
A’ mellyet eggykorúid, a’ tavasz’
Virággal elborított hantjain,
Örömre gyúladozva indítanak?
Te úgy hiszed talán, hogy itt elég lesz
Szeg csődörödnek hátán a’ szerint
Rengetni a’ földet, mint midőn az ifjabb
Caesárt és Ármidórt, nemek’ fő díszeit,
’S a’ hattyunyakkal, melly veszélyt hozott
Lédára, most is büszke Júpitert,
’S a’ nagyserényű vén Bucéphaluszt,
Ki még is ifju az édes kis tehernek,
’S Brútuszt, a’ talpverőt, és Pittet, Foxot,
Egymásnak itt is ellenségeiket,
A’ Hippodrómban addig fékezed,
Míg a’ kelő port a’ tajték eloltja,
Melly a’ kifáradt ló’ inán lefoly?
Oh! élj korodhoz illő kényeidnek!
A’ melly dologra kelnek társaid,
Az férjfilelket kíván, ’s férjfikart.
Dicső atyádnak gondos bölcsesége
’S példája benned mit tettek ’s tehettek,
Azt én igen jól értem. Nem tanultad
Te őkörűle, <mint kell Halberzwölfét> Tízet ’s másfelet*
Az áth. rész mögé betoldva.
’S Pácsit <csinálni,> ’s a’ bohó Pagátot – miként tégy*
Az áth. szó alá betoldva. A sorban a két P p-ből javítva.
Oh, melly öröm, ’s melly ész! elfogni, hogy
Fogát csikarva kél-fel titkolója,
’S átkozza az őtet üldöző Szerencsét,
És a’ napot melly szűlte, míg köre
A’ győzedelmesnek paeánt kiált.*
kiált<oz>. Utána, a következő sor előtt rövid vonás.
Sem a’ mit a’ nagy házak’ gyermeki,
Atlászai eggykor honnunknak, legelső
Gonddal tanulnak, hogy zsiléjeken
Két sorban álljon é, vagy eggyben, a’ gomb,
’S nankín legyen most, bársony majd nadrágok;
’S kravátjokat bodorral kell e még,
Vagy már bodor nélkül, megkötniek.
Te nem tanultad ezt, és nem tudod:
Ez a’ Komornyik’ gondja, ’s a’ Szabódé.
Ezek helyett én tégedet Zsibónak
Laráriumában, tűzpadod körül,
Atyád’ beszédét, ’s a’ kedvelt Vendégét,
Már messze túl az éjfél’ nyúgalomra-
Szóllító órájin, el nem telhető
Gyönyörködéssel láttalak, fülelni.
Hijába hinté Morpheusz altató
Mákját szemedre; meg nem zsibbadott az.
’S mint hűltem-el, midőn a’ kis fiu,
Ki atyja’ térdein nyájasan fetrengve,
Egyedül lovában látszott élni, mellyet
Tanult kezekkel a’ gyertyák’ viasz-
Csordúlataiból képze, lángba költ
A’ Consul ellen, a’ ki megfeledvén
Hogy ő elébb volt atyja gyermekeinek
Mint Consul, őket bárd alá vetette,
’S társára nem tolta a’ Bírói tisztet.
Ím teljesedni látom a’ mit akkor,
A’ gyermekférjfitól örvendve vártam:
Te, még öt év után legény, atyád’
Megyéje’ harczolójit már vezérled,
’S tanítod, mint kell veszni szép halállal.

Elhunyt öseidnek szent árnyékaik,
Kiket hazánk Védistenségei közzé
Tisztelve vitt, mert készek voltak értte
Letenni lelkeiket, gerjeszthetik
Keblednek szép tüzét, hogy a’ Dicsőség’
Sziklás ösvényén nyomdokaikba hágj.
De a’ hazáért nem csak veszni szép:
Szép élni is öértte; ’s a’ melly ágat
Minerva tört a’ néki-szentelt fáról
Atyád’ nagylelkü anyja’ homlokára,
Az nem kevésbbé méltó leghevesbb
Esdekletidre,*
Esdeklet<e>idre, A lejegyzéssel egyidejű javítás.
mint a’ melly Ferencznek
Készűlt zászlójit ékesíteni.

A’ koczka meg van vetve. Menj tehát,
’S Vezératyádnak bajnokjobbja mellett
Küszdj a’ Dicsőség’ fényes nimbuszáért.
’S ha Mársz haragra gyúlad ellened,
Hogy véle szembe kelni bátorodtál,
’S fejedre rántja villámpallosát:
Oh, fogjon Aphrodíte védködébe!
’S ő, a’ ki Páriszt a’ harcz’ vésze közzűl
Elkapta, kapjon-el most téged is!



ugrás a szövegforráshoz
VITKOVICSHOZ.
1809.
Komám Uramnak ott fenn rossz napot
Csinála az, a’ kit eggykor olly mohon
Nőjévé tett volt; ’s a’ szegény Öreg
(Min kaptak össze, könnyen képzeled)
Kínjában eggybe gyüjti fellegit,
’S eldurczúlt barna vad szemöldökével
Int, hogy szakadjanak. Szakadnak ők,
Mintha a’ Deukálion’ s Pyrrhája’ népét
Most másod ízben volna elölni kedvök.
A’ Csattogónak lángoló nyilai
Felettem egymást űzve hulltanak.
De Júpiter kíméli híveit,
’S csak a’ gonoszt sujtja, és a’ vakmerőt;
’S baj ’s sérelem nélkül beérkezém,
’S szállást fogék a’ Szürke-ló’ szügyében.
A’ Város’ úczájit mind elborítá
A’ szörnyü itélet árja; nem külömben
Folyt az, mint midőn Ungnak*
az Ungnak Aláhúzva, a sor mellett a javított változat: Ungnak.
vizeit
Szőkére festi Mármaros’ sara.
Én ablakimból néztem a’ veszélyt,
Melly barmot és a’ búzás sok szekér’
Gubába-burkozott gazdájit érte.
Jön a’ cseléd. „Eggy nem tudom ki akarna…”
Vásáros? Úr? „Sem eggy sem más.” Eresszd.
Belép. Pislongok. Bojtos pípaszár
’S sallangós zacskó. Kit keressz, Uram?
„Én, téged.” Nincs szerencsém. Várva*
„Várva Mivel a záróidézőjel utóbb (méltóztatni fog,”) át van húzva, itt is elhagytuk.
vártam
Rég olta az órát, melly engem hazánk’
Legérdemesb és legdicsőbb fija’
Szemléletére méltóztatni fog, –
(Mint a’ ki titkos csinnyán rajta veszt,
Úgy borzadék-meg, ’s a’ hőség kivert)
’S fejével eggyet billent; a’ derek
Hajolni nem tanult. Humillimus!
’S szabad tudaklani érdemes nevét?
„Böngészi Böngész Máté, alázatos
Legkissebb szolgád, leghűbb tisztelőd.”
’S lakása? „Böngészháza.” Széket ad
Legényem, és kifordúl. Űltetem,
Nem űl, „elállhatok, ’s örömmel állok.”
Töröm magam’, mint kezdjem a’ beszédet,
’S tárgyától melly fortéllyal vonjam el. –
Az Úr is a’ vásárra? – „Sőt nekem
Nemesbek vágyásim. Tudósainkat
Óhajtom látni, kik gyakorta nagy
Seregben gyülnek össze ide.”
A’ Lápban terme jól a’ búza, rozs?
„Nem szinte rosszúl. Közzűlök sokakkal
Font-össze már a’ legszorosbb barátság;
’S örűltek énnekem, mint én nekik.
Ez a’ szerencse, melly most ér, kerűlt.
De végre megvan! Látlak, ’s lángomat…”
Nagyítva látni másnak érdemét
A’ tévedésnek eggyik szép neme.
’S ez a’ szerény érzés a’ gyenge kort
Leginkább ékesíti. Gondolom
Körönd ismerni fogja annak becsét,
Kit e’ szokatlan erkölcs ékesít.
Szolgálsz, Uram? „Nem; én magamnak élek.”
Szép, és igen rút eggyütt! Arra just
Csak az kap, a’ ki másnak éle már.
’S hidd, a’ ki másnak él, magának él.
„S az gáncsol é, kinek példája véd?”
Igaz lehetne gáncsom, bár talán
A’ vétkes példa kárhoztatna is.
A’ férfikor’*
fér<j>fikor’
legelső éveiben
Megtettem a’ mit kelle, ’s ment vagyok;
Hajló koromban illő megpihennem.
„Ravaszkodol; de nem mégy semmire.
Mint Antéuscht kapá fel Herkules,*
Hercules<ch>
Úgy kap fel e’ kar messzére a’ neked
’S nekem nem honni föld’ al gondjaitól.
Szólj, a’ hogy illik. Anch’ió pittóre.” –
Elrettenék Energuménuszom’
Képétől és hangjától. Jaj szegény
Bordáimnak Antéusszá ha tészen.*
tészen<!>.
Mondám, ’s meghajlék a’ Pittóre előtt.
A’ rettenés feloldja a’ néma nyelvet,
’S hazudni, hízelkedni megtanít.
Nem tudtam eddig: illő, tudjam én is.
Poéta az Úr? ezt kérdém. „Pásztorink
Mondják, de nékik hinni nem merek.”
Oh szép! igen szép! Úgy Körönd örülni
Fog újabb csillagának, melly egén
Ragyogva kél fel. Az nagy férfiat*
<férjfiat> férfiat
Adott volt eggykor Nyelvünknek, ’s ihol
Tenyészni meg nem szűnt a’ jó anya.
Ha nem veszed bántásnak, kit vevél
Vezérűl a’ szép pályán? Rájnis e
Példányod, és Szabó? Dayka é, ’s Virág? –
Rettentve gördűlt rám ismét szeme,
’S elhallgaték. Mi baj? nem értelek.
Szólj! fútt, ’s törlötte gyúladt homlokát.
Mi baj? nem értlek; szólj! „De hát neked
Szárkázmus é,*
Szárkázmus<ch> é
mind írva, mind beszédben,
Leginkább kedvelt módod?*
kedvelt <…> módod
Szólj!” Hogyan?
„Vagy engemet van kedved öldökölni?”
Hogyan? „Hogyan, ’s hogyan! és még hogyan
Azonfelűl! Szólj úgy, a’ mint Magyarnak
Magyarhoz illik. Eggy akolban állunk.”
Uram, nem értem e’ neheztelést.
Megvallom, a’ kedv’ szesszenései
’S játékos hangja, melly simongva karczol,
Kedvesb előttem mint az a’ komolyság,
Melly latra rakja gondosan szavát,
’S szökelletet fél adni a’ gondolatnak.
De én csak ott enyelgek, a’ hol illő,
És a’ hol értenek; bíztos barátim
Kedvezve tűrik dévajságomat.
A’ hol kell, nálam senki nem komolyb.
Erem’ személyed tiltja futni hagynom. –
„És még is ím e’ négyet példaképen?…”
Mit? hogy? „Hisz azt Magyarnak… Nem hiszem…
Ingerlesz.” Csak most értém a’ bolondot.
Kilökjem? ah! de folytatá beszédét.
„Magyarnak én azt ismerem, ’s csak azt,
’S nem senkit! senkit! mint azt, a’ kinek
Szép nyelve*
nyelve A n N-ből jav.
nincsen elkeverve mással.
Ki nem szorúl a’ vendég’*
vendég A v V-ből jav.
maszlagára,
Kenőcsöt útál, ’s gondolatjait
Tisztán ’s tekervény nélkül mondja ki.
Magát a’ Nyelv’ urának*
urának Az u U-ból jav.
nem hiszi,
Nem szabja a’ törvényt, új szót nem farag,
A’ régit érti, ’s tiszteli a’ Szokást.
Úgy ír a’ hogy beszél; eggy szóval: a’ ki
Köztünk lett, köztünk nőtt, köztünk maradt-meg.”
Ezek szerint a’ négy?*
négy A n N-ból jav.
„Rossz Verselő!”
Én őket jóknak nézem, bár közöttünk
Nem lettek, és nem nőttek, nem maradtak.
Tüzem lohadt, ’s az álnokságok’ atyja
Vesztemre vágyván, azt sugá fülembe,
Hogy a’ legénykének vetnék csapot.
Engedsz eggy kérdést? mondám. „Jó; parancsolj.”
Midőn belépél engem a’ haza’
Fő nem tudom mijének nevezél.
Minek tekint az engem, a’ kinek
Rossz Író ez a’ négy, ’s újabb társaik?
„Mindég kötődöl! ’S azt hiszed talán,
Nem értem én is, hogy magasztalásid,
Mellyekkel rólok írva szólsz,*
szó<l>sz, <–>
döfések?
Való gyanánt azt csak Mihók veszi.
Pirulsz vesződni vélek, a’ gubókkal,*
gubókkal<!>,
’S hogy annál gyilkosabb legyen csapásod,
’S szándékod meg ne sejtsék, lopva szúrsz.” –
Elszégyenűlve rogytam össze, ’s nem volt
Erőm elfedni a’ döbbenést. Azonban
Eggy nagy csomó vers asztalomra hág.
Hol vette, nem tudom. Gyors forgatással
Szaladt el rajta, ’s Itt van! itt van! ugymond;
Reá találtam: ennek nyújtsd figyelmed’.

*

Az Istenek nagy Gyűlést hirdetének
A’ Szent-Gellér’ hegyén, s Arpád Királyunk
A’ Nemzet’ Írójit mind bémutatta.
Jobbra a’ Poéták, balra a’ Prózaiszták
Fogának helyt, és ím Diespiter
Tüzet lobogtat, ’s mond: Eredjetek,
Amott van a’ tárgy; lássuk, ki a’ legény.
Előjön a’ szakálas Régiekről,
Futásnak indul, s ím – orrára esik!
Előkerűl köszvényes lábain
Sylvester, futni kezd, ’s – orrára esik!
Előkerűl Tinódi*
Előkerűl <köszvényes> Tinódi
jó Sebestyén,
Büdöske a’ bortól, ’s ím – orrára esik!
Fut Pesti Gábor is, ’s – orrára esik!
Dúdolja Ilosvai Toldinak bikáját,
Halad, szökik, ’s ah, nézd,*
néz<z>d<!>,
– orrára esik!
Így Szenczi Molnár, és Filiczkije;
Így Zrínyi Miklós Bán, és Gyöngyösi;
Így a’ szegény Beniczky Uram, ’s azok,
Kik a’ poetai Krónikában élnek.
De végre előjön Arbi, ’s rókaprémes
Dókáját ölbe fogja, ’s megszalad,
A’ szem sem éri, ’s nézd,*
néz<z>d<!>,
a’ tárgy övé!
’S lett! nőtt! maradt! ezt zengi Júpiter,
És Júpiterrel a’ Gellér’ hegye.

*

Igen szép! mondám. – „Elhiszem, felel,
Mert ezt képedben addig dolgozám,
Mint a’ Hans Sachséban te Ligeted’.
De hagyjuk a’ bohóskodást! Ihol
Ez itt Pázmány felől; ez ám derék:

*

„Hogy Pázmány magyarúl alkalmasint tuda,
Tekintsd hol született, ’s többé nem lesz csuda.
Szűlte volna Eger, Győr, Soprony, Pécs,*
Soprony, <…> Pécs
Buda,
Úgy szólana, mint síp mellett szól a’ duda.

De minthogy az a’ táj szűlé nemzetünknek*
nemzetünknek Az első n N-ből jav.
,
Melly szűz birtokában vagyon szép nyelvünknek,*
nyelvünknek Az első n N-ből jav.
’S fel nem vevé rongyát irhás zsellérünknek,
Nagy méltán tarthatjuk eggyik fő díszünknek.

*

A’ négysorú stróphákat kár vala
A’ kétsorúak által eltolatni;
Én még hatost is mertem. Halld csak ezt!

*

Míg mások, nem nézvén szépre és illőre,
A’ koboz’ négy húrját leszegik kettőre,
’S könnyű talyigácskán futnak a’ mezőre:
Én, akármit mondjon a’ bölcs és a’ dőre,
Két lovat fogatok négyemhez előre,
’S fullajtáros hintón kaptatok tetőre.

A’ kiben nincs erő a’ nehéz munkára,
Tekintsen Phaethon’ gyászos bukására,
’S ne vágyjon a’ szárnyas paripa’ hátára:
De a’ kit meghatott Pontyim’*
<…> Pontyim’ A javított változat a sor végére írva.
fénysugára,
’S maga Apolló hítt szent szolgálatjára,
Megyen, ’s laurus-ágat szögdel homlokára.

Hattyúvá változva úgy száll az egeken,
Túl emelkedvén a’ vad rengetegeken,
Mint a’ sebes gálya fut a’ tengereken.
Bámul az elhagyott föld e’ zengéseken,
Mint Pythagorás a’ sférák’*
<Sphérák’> A sférák’ javított változat a sor végére írva.
énekjeken;
’S ha torka nem bírja tovább már – megnyekken.

*

Hogy téged a’ gonosz! mondám magamban…
De nyílik ajtóm, ’s a’ legény jelenti
Hogy Márkfim érkezik, nem lél szobát,
’S vendégem lenni vágy. Ez kelle! mondám;
Hadd jőjön, úgy most kétszerestt Apollóm.
Az Úr isméri Márkfit? Ő Virágnak
Dühös barátja, ’s érte botra kél.
Tréfálni a’ Gróffal…? ’S Gróf? – ’s barátiért
Botot nem kímél; jó lesz elszelelni.
Az én emberkém kapja verseit,
’S megyen, ’s az ajtóban a’ Grófba botlik.
Sikoltva mégy’ a’ grádicsnak, lefordúl,
Tolvajnak véli minden; öklözik,
Rugják, ütik, verik. De ő kiált:
„Köztünk lett! köztünk nőtt! köztünk maradt-meg!”

–––––

Barátom, eggy szót, eggy okost! Elég
Volt eddig dévajkodni; van határ
Mindenben. Valld-meg, mint zengett fülednek
Ez a’ közöttünk lett, nőtt, és maradt?
Oh, írd könyvedbe, ’s mondd el reggelenként,
És a’ midőn az álom ágyba szólít,
Hogy téged a’ kettős hegy’ bérczitől
Böngészi Böngész Máté tiltva tart.
Haszontalan, te nem levél közöttünk!
Egernek nőttél kis patakja mellett,
’S atyád továbbad azt a’ bölcseséget,
Mellyet Cyrill és társa hirdete,
Budai felének jött tanítani.
Te lész legelső, kit majd új Horányink
Tisztelve fog nevezni, hogy hazánk’
Nyelvét, mint annak méltó gyermeke,
Szeretted, és munkákkal gazdagítád.
De hagyd te az írást, kérlek, ránk, ’s rohanj
Rengő karokkal lyánykád’ karja közzé,
’S csókjaiddal hintsd-el fóberótatósz.*
Mellé írva a görög betűs alak: φοβερωτατῶς.



ugrás a szövegforráshoz
BERZSENYIHEZ.
Hogy jambuszimra gáncs fog szállani,
Előre láttam; ők az Iskola’
Törvényit bátran általszökdösik.
Becsűlik a’ törvényt, de csak ha jó:
Becsűlik a’ példát, de csak ha szép.
De kell e törvény, kell e Szépre*
kell e <a’> Szépre
példa?
’S nemszéppé*
nem<->széppé
a’ szépet ’s a’ rútat viszont
Nemrúttá,*
Nem<->rúttá,
e’ kettő’ kéje tészi e?

A’ babonának reszkető fija
Nem lát, nem hall; <azt tartja, a’ mit tanítnak.> tanítják, s ő hiszi.*
Későbbi javítás, a sor végére írva.
Homér hatosban zengé hőseit,
Úgy érti Mesterétől, ’s a’ hatos szép.
Murány rotyog, potyog, totyog, szotyog;
És, minthogy ezt így fűzte Gyöngyösi,
Ím a’ rotyog, potyog, totyog, szotyog, szép.
Két kurta eggy hosszut ád. Tehát, csak értsd,
„Remegő nyulakat, avagy bitang darut a’ hurok”
Mert ezt Horátzban így lelé; pedig
Ő füllel, ujjal mérte a’ hangokat;
Fület-varázsló zengzet, szép iámbusz.
Nyilván ez is szép jámbusz lesz tehát,
Mert törvény ellen nem kél pártosan:
„Te, Szerelem! eleget epedek, eleget iszom” –
Daykának édes-zengzetű dala:
„Homályos bánat dúlja lelkemet.
Talán újúlnak régi szenvedésim?
Talán tündér előre-érezésim
Rémítnek?…” – rossz; mert másod és negyed
Fogásiban az első tag hamis,
’S középben a’ vers ketté nem hasad.*
Utána egészen áth. sor: <’S így Dayka ügyetlen … verskovácsoló.>
Nem vétek, hogyha Virgílben ’s Homérban
Négy sponda lép négy dactülosz’ helyébe:
De Dayka a’ másod és negyed fogásra
Spondát ne végyen. Ők a’ harmadik
Czikkelyben általszökdösik gyakorta
A’ nyugalom’ pontját, és mentek érte:*
ment<t>ek <értte> érte:
Pört vonsz fejére Dayka, ezt hogy teszi.
Oh, marhalelkek! méltók vonni igát,*
vonni <jármot,> igát,
Mert fül’ helyébe féket kaptatok!
Hányszor fakaszta már dongástok engem
Szelíd kaczajra, hányszor már epére!

Mi tészi a’ verset verssé? „Szózatosság.”
’S mi ezt? „A’ hosszú és rövid tagoknak
Arányos és kedveltető egyezése.”
Vers a’ mi a’ fülnek hol tág, hol szoros
Törvény szerint nyujt bájt, ’s a’ holt igébe
Hizelkedő zengéssel éltet önt;
’S a’ nyűgöt, melly közt kényesen lebeg,
Érezni nem, de csak gyanítni hagyja.
’S így Plautusznak ’s Terentznek rendei,
Bár szűk bilincsre verve nincsenek,
Füled’ gyönyörrel ’s játszva verdesik.
Így jámbuszom, ha páros öt fogásin
Úgy ejti kurta tagjait, hogy ők
Utól ne álljanak, ’s ha véghelyén
Nehéz ütés nem bukdos; ő keményt
Kettős röviddel ütni nem szeret;
Komoly dalának bátran járja tánczát,
’S az iskolások’ gáncsaikat kaczagja.
De nem talál helyt minden mindenütt.
Az boldog, a’ kit nyájas Istene
Keggyel vezérel a’ saját nyomon.

A’ verselés’ legrégiebb neme
Az volt közöttünk, a’ mellyen Tinódi
Szikszó’ borától fűlve dúdola.
Rest és süket vers, melly hat párja közzül,
A’ sort középben kétfelé szakasztván,
Csak eggyikének adja gondjait.
És még is olly, hogy tapsolást remélhet,
Ha ihletéssel énekeltetik,
És a’ vezérrend’ két utóbb csapását
Selypűl nem adja vissza a’ többiben,
’S házát ’s hazát, és szálát meg’ valát
’S vagyont ’s hagyjont nem toldoz eggyüvé.
Az adva, kapva, rakva, lél kegyelmet,
Mert kedves ollykor még a’ tompa hang is.
Elhalhatatlan fényt ezen nyere
Az, a’ ki majd ösének szép elestét,
Majd a’ kemény lyány’ csüggesztésit dallá;
’S egünkön Zrínyi csillagként ragyog.*
Az egész sor a lap alján betoldva, német nyelvű utasítás és jelek mutatják szövegbeli helyét.
Kevésbbe könnyü mint volt Gyöngyösi,
Jóval tanultabb, ’s fenntebb szárnyalású,*
szárnya<l>lású,
’S e’ versnem hordja Zrínyinek nevét.

A’ Tiberisz’ ’s Ilisszusz’ szép leánya
Sylvesterünket fényesb*
fényesb<b> Itt és a továbbiakban a második b kihúzva.
útra hívá.
Magasb kecsekhez szoktatott fülét,
Hogy értse Nyelvünk’ szózatosb folyását,
Nektáros ujjal ő illette meg,
’S más húrokat vont zörgő karvasára.
Fülelt a’ tér, füleltek a’ tetők,
’S Tihanynak játszó lyánya felkapá
A’ kedves hangot, ’s sokszorozva vitte
Tatrának égbe-nyúlt sziklájihoz,
És a’ holott az Olt siet vizét
Az Iszterével eggyesíteni.
De Meoníde*
< De a’ Hellénisz > De Meoníde A sor végén betoldva.
a’ rekedt koboz’
Nyivását kedvelő sereg között
Még nem talála érzékeny tisztelőt,
’S jobb korra várván, nyúgalomra dőle.
A’ szunnyadót nagy későn Ráday
Költötte fel hosszúra-nyúlt altából,
És Péczelének zöld árnyékiban
Titkos szerelmek’ űzésére hajtá.
Itten lopá el a’ szerelmesektől
Eggy pór szarándok lantjokat. De Zeüsznek
Szelíd leányai kergeték a’ tolvajt,
’S kezében a’ lant tompa hangot ejte.
Rájnis, Szabó, ’s Szabóval Révai,
Nyerék meg azt a’ kedves Éneklőtől
Ki őutánok eggyre sem mosolygott
Még édesebb, még bájosabb kegyével,
Mert a’ dagály nem fennség, mint Virágra.
Sok a’ meghitt, a’ választott kevés.

Az ének és a’ vers ellenkezésben
Állottanak mindaddig. Az rövid
Ütést adott amannak hosszujára;
És a’ midőn ez megszökött, amaz
Balúl hosszúra tátogatta száját.
’S így a’ tudom majd túdom, majd tudóm lett,
’S a’ lyányka’ mézes ajkát a’ zsolozma
Hamis hangzások’ ejtetére kínzá.
Hermesznek békebotját Ráday
Nyujtotta el a’ két versenygő felett;
’S ők, mint a’ kígyók a’ boton, legott
Szerelmes összeölelkezésbe költek,
’S visszálkodások’ harcza véget ért.
’S most a’ magyar dal már görög kecsekkel
Dicsekszik, és a’ nagy békéltetőt
Hermíone hálásan tiszteli.

Nyert, és sokat, dalunk,*
a’ magyar dal, a’ Az aláhúzott rész fölé írva a javítás: és sokat, dalunk,
midőn görög
Tetőkre léptetett: a’ régi veszte,*
<de veszt> a’ régi veszte,
Midőn reá új éket raggatának.
A’ lagzisoknak részegűlt czigányaik
Tibullnak mennyei kellemű leányát
Piros csizmába bujni kényszeríték,
Hogy czinczogásaik mellett a’ Homér’
’S a’ sánta Múza’ tánczait lejtegetvén,
Patkós bokájit össze csattogassa,
’S a’ csűrhe nép közt vad kaczajt röpítsen.
A’ részegeknek tetszik e’ veszettség;
De a’ kinek szent tűz hevíti keblét,*
A sor mellett a lap szélén a következő megjegyzés található, ami nem illik a szövegbe: melly sok a’!
’S Hellásznak Istenségeit*
Istenségeit A szókezdő betű i-ből javítva, a sor előtt megismételve a javítás.
tiszteli,
Az átkot-vonszó helytől futva fut,
’S a’ farsanglás’ szentségtörő bohójit
Adrasteának bosszujára hagyja.

Zrínyink’ kobzának*
<A’ Zrínyi kobza’> Zrínyink’ kobzának A sor végére betoldva.
két pár húrjait
Eggy párra szállítá le Bessenyei;
Azért e, hogy négy eggyezőt keresni
Kifárada a’ szűk nyelvben? vagy mivel,
Procrusteszi ágyként, a’ négy rend’ köre
A’ gondolatnak, hogyha kurta, nyujtást,
És hogyha hosszú, nyesdesést parancsol?
Az Örsi öreg nyirettyűs, ’s Barcsai,
Rokon nagy lelkek, összefont barátok,
Verseik’ kidolgozásában nehézkék,
’S eltelve még is végtelen’ kecsekkel,
’S magyar lelkeikben halhatatlanok.
És*
<’S az,> És A sor elé betoldva.
a’ ki testvérének sírkövét
A’ bánat’ ágával foná körűl;
És a’ ki Czídet hozta tájainkra,
A’ Széki háznak ez ’s az fényes éke,
És a’ Zsibó’ Urának sógora;
És Ányós, eggyütt indultak vele.
Körűlök elbájolva gyűle fel*
elbájolva <lépe fel> gyűle fel
Eggy dőre pórhad, ’s minden hangicsálást
Zengésnek vévén, mint a’ tók’ lakóji
A’ fülmilének csattogása mellett,
Rekedt szavával dong kong úntalan’.
Pirult a’ büszke Píerisz, ’s helyére
Nyomván a’ hulló pártát, títeket
Szólíta fel honom’ nagy díszei,
Kisem, te Berzsenyim, ’s a’ Róza’ boldog*
Utólag betoldva a sor szélén.
férje,
’S kevély örömmel lépe társai közzé.

Barátom, Orczy ’s társai már avulnak.
Avulni fogtok eggykor majd ti is!
’S mint a’ te fényed lök homályt Bugacznak
Szent dallosára most: úgy zengi majd
Az únokának eggy újabb Virág,
Eggy újabb Dayka szózatosbb dalát,
Melly a’ te lantod’ édes énekét,
És a’ mit Istennéje sug Kisünknek,
És Himfy zengett, elfeledteti.
Mi még hajnallunk, ’s távol a’ határ.
De nem leszen kor, melly a’ vak tudatlan’
’S a’ pöffedt sanda bölcsnek bosszujára,
Ki títeket nyelvrontóknak*
nyelvrontóknak Az első n N-ből jav.
szidalmaz,
Mint Marszyász azt gyáva lantolónak,
Kire ég, föld, ’s még a’ poklok is fülelnek,
Neved’ csodálás nélkül emlegesse.
’S mint én irígylem két réf pantlikáját
És a’ nyomorgó viskót Orczynak:
Akként irígylik Pszychéd’ majd neked,
’S a’ mit hazád’ hív szent szerelme zeng.

A’ melly leány énnékem*
<Az a’> leány <melly> nékem Az A’ melly és az én sor fölötti betoldások.
a’ legelső
Sonettet*
Sonettet A második e ó-ból jav.
ihlé nyelvünkön, Somogy’
Venúziumának szózatos hattyúja,
A’ te Éneklőddel megmérkezni fél.
Ő nem leánya az Aegiszcsörtetőnek,
Nem eggyik húga a’ Delphi’ szent urának,*
urának Az u U-ból jav.
Nem öltözött Küprisznek bájövébe,
’S a’ zengő pánczél’ szárnyas tánczait
Pallásszal felhők közt*
<a’> felhők közt A felhők k-ja a sor közben, a közt a sor végén betoldva
nem tánczolgatta.
Hol a’ Hegyalja’ látni örűl magát
A’ sullogó Bodrog’ víg tűkörében,
Ottan akadt ő eggyszer dallva rám,
Befutva Eósznak lángsugárival.
Mint hűltem el, ’s oh mint levék oda,
Midőn megláttam! Inte, hogy követném,
’S követtem őtet. ’S a’ mint e’ zavar
Lassúlni kezde keblemben, ’s az élet
Szózattal eggyütt tére vissza, kérdém:
Ki vagy te, szép Szűz? lángoló szemed,
’S e’ barna-fürtös üstök, e’ szemérem,
Orczádnak színe, ’s e’ varázs kecsek,
Benned honomnak szültjét sejtetik.
De barna-fürtös üstököd’ virágai,
’S a’ hang, melly édes ajkadon lebeg,
’S eggy mondhatatlan báj, mellyet szemem
Még eggyikén sem láta Szépjeinknek,
Külföldinek mutatnak. Ah, ki vagy?
Csodállak és szeretlek.

’S a’ leány
Mondá: Nevem Xenídion ’s Etelyke.
Báróczi volt ápolóm, az új
Szép Atticának méhe. Ő tanított
Engem szemérmes-édest selypeni,
’S távozni a’ durva nép’ beszéditől,
’S nevetni a’ durva népnek gúnyait.
Kis énekem, melly hozzád elhatott,
Külföldnek éneke. Hallottam a’
Quirína’, ’s a’ szebb Meonisz’*
M<a>eonisz’
dalát,
’S a’ mit Torquáta, Louison, ’s Gőthchen zengtek.
’S pártájik elhullott virágaikat
Pártámba fűzöm e’ völgy’ díszei mellé;
’S kényem szerint eldallom bérczeinknek
Mind, a’ mit tőlök eltanúlhaték.
Így bánt Quirína Meonisz’ dalával;
’S Virgíl ’s Horátz Pindárnak és Homérnak
Virágaikból fűztek koszorút
A’ föld’ nagy asszonyának homlokára.
Csak a’ butát rettenti az, a’ mi még új.
Külföld’ termése volt a’ rózsa is;
A’ mívelés belföldivé tevé,
’S Heszpéri eget szítt e’ tetők’ gyümölcse.
Jer, halljad lantom’ zengzetét. Ne kérdd,
Mindég enyém volt e. Most már enyém.
Ne kérdd, törvénnyel egyez é, nem é.
Eggyez, ha szép; mert törvényt ez teszen.
A’ kellem’ Istennéjit engeszteljed:
Nyert, a’ kinek kedvellik áldozatját.



Csikós gulyás nép’ clubja, rossz vityilló,
Körüldünnyögve a’ szúnyogok’, legyek’
Legiójitól ’s a’ békák’ ezredétől,
Vesztökre a’ marhatartó jámboroknak,
Ki tett, zsiványok’ fészke, jer, beszéld,*
beszéld, <el,>
Ki tett e’ puszta helyre tégedet?

Te nem vagy a’ minek vágysz látszani;
Fel nem veszed az Útazót kebledbe,*
Az Útazót <kebledbe> nem veszed fel kebledbe A megváltoztatott sorrendet szavak fölötti számok jelzik.
Bár álnokúl e’ czímet hordozod.
Négy megkopott fal, roskadásnak indult

Kürtőd, bogárteknőjű*
bogárteknőjű A nőjű nejü-ből jav., a sor szélén megismételve a javított alakot.
fedeled,
Játéka a’ nyári megdühűlt szeleknek,
Ez mind az, a’ miben kevélykedel.
’S melletted eggy gödör, melly rejtve tartja
Piros pofájú szurtos csábítódat,
És a’ leásott vastag két bitó,
Hová vendégid a’ lovat <kötik.>

Bográcsod, és e’ meghasadt fazék,
<És a’ lehullott marha’> pecsenyéje,
Nagy számban nem hoz szállókat neked.*
<te>neked
Gyanús előttök a’ czégér, ’s remegve
Futnak tovább, ’s készebbek kinn tanyázni,
’S didergve várni a’ reggel’ érkezését,
Melly hosszú útjoknak végét hozzafel.

De bezzeg a’ midőn borúl az ég,
A’ terhes fellegek csatára kelnek,
Villámlik, csattog, hull a’ menny’ nyila.
Nyargalnak a’ szelek, a’ zápor ömlik,
’S a’ puszta eggyszerre nagy tenger leszen:
Oh, akkor elhagy a’ finnyáskodás!
Nem kérdünk akkor Farkast, és Arany-Sast,
Nem a’ Vad-Embert és a’ Hét-Electort;
Jobb Numeró miatt nem zaklatgatjuk

A’ tévedt kulcsot nem lelő legényt,
’S hotel-garní gyanánt van szűk hajlékod.

Építgetés, nagy hívság van tebenned!
Hazánk most e’ kórságban nyavvalyog,
Míg, ’s bár ne későn! csabultsága eloszlánd.
Ki boldog csöndben élni vágy, szorítsa
Szűkebb korlátba szívét, ’s azt elérte.

Templom-magosságú márványfalak,
Trümeauk, parquétek,*
<parkétek> parquétek
kristály lüszterek,
Carrárai urnák, porcellán pagódok,
’S a’ túlvilágnak színesb*
színesb<b>
fájival
Bélelt nyugvásra-vonszó pamlagok,
’S ti vagytok a’ boldogság’ czímere?
’S az köztetek <lakik? ’s csak köztetek?>

Eleink, még józanok, nem vágytanak
E’ balgatagságokra. Nékik a’ tölgy,
És a’ vadon-termett barkócza ’s körtve,
Adott elég szép bútort; a’ fenyő
Deszkázatot, ’s nem gyéren a’ tapasz.
Megfértek eggy szobában, és ha sok
Vendégök érkezék, csak ponyva kelle,
Nem kárpitokkal bévont nyosszolya.
Csáté vala a’ fedél, ’s a’ ház’ falát
Megholt barátjaiknak czímereik,
Nem tarka papiros, nem selymek ékesíték.
Ládájokban volt, és nem kinn,*
és nem kinn, <az> Az és sor fölötti betoldás.
ezüstjök;
Fa széken ’s lóczán űltek asztalokhoz;
Az étek ónban jött fel és*
jött<->fel<,> és
cserépben,

’S a’ mit majorjok és a’ kert adott.*
A sor az előző sor melletti utólagos betoldás, azonos színű tintával (másolási hiba miatt).
’S e’ durva nép közt*
közt<t>
kedv, nyájaskodás,
’S való barátság fogtanak lakást.
Most megvan a’ szín: nincsen a’ valóság!
Hány cabinétet látni most, hová
Belépni nem mer patkós csizma. Van
Sok ollyan is, mellynek*
<a’> mellynek
pitvarában
Kapczát von a’ pantófli alatt nyögő
Vert gazda, vagy piszengve kinn*
piszengve kinn Az első szóban az n sor fölötti, a második szó végi n pedig sor alatti betoldás, a piszengve megismételve a sor mellett.
marad.

O Csárda, kedvesb*
kedvesb<b>
énnekem szugod
Mint a’ bolondok’ czifra bábozása!
Te nappal, éjjel, sárosan, megázva,
’S bár jöjjek ollykor negyvened magammal,
Engem jó kedvvel véssz, mint eggy Királyt,
’S mint eggy Kiralyt, jó kedvvel látsz magadnál.
Maradj békével e’ pusztán! Kemenczéd
Süssön még jobb czipót mint Kecskemét ad;
Pincédbe folyjon Kőrösöd’ bora,
’S sok útas nyúljon el falad’ tövében!


















Hová bundás vendégid a’ lovat,
Hogy míg ők isznak koplaljon, kötik.*
Némileg más írással készült javítás: vendégid a’ lovat, <kötik>, a vendégid elé a sor alatt betoldva: bundás. A lap aljára eső sor alatt, a lap legalján a következő sor olvasható: Hogy míg ők isznak koplaljon, kötik.

Melly még is bűzöl a’ hullott paczaltól.*
Az áthúzott sor mellé írva az előző kézzel: <Melly a’ dögbéltől még most is büdös>, majd ez is áthúzva, s a lap tetejére írva: Melly még is bűzöl a’ hullott paczaltól.































vett e kedvelt lakást?*
Az utóbb áthúzott rész alá írva a másik kézzel.

ugrás a szövegforráshoz
HELMECZIHEZ.
Fiam, ki kedves anyja’ karjain
Csak fájdalom’ szózatját adja még,
A’ hála’ tolmácsává engem teve.
Vedd nyájas arcczal azt, ’s a’ gyermeket,
Ki lantod’ énekére felfülel,
Szeresd*
Szeres<s>d
tovább is. Boldog jósolat!
Nem lőn az Isteninknek ellenökre,
Kit papjok édes énekkel köszönt.

Midőn az áldás’ első csókjait
Hármazva nyomtam homlokára, fényt,
Hírt és nevet nem értem én neki;
Nem még a’ jobbat is, mellyet dal ád.
A’ hír, a’ név csak gőz, és a’ kinek
A’ tömjén vesztegetve gyujtatik,
Pirúlat ’s szégyen festik arczulatját.
Hogy őtet Érosz és a’ Cháriszok
Vegyék szent ótalmokba,*
ó<l>talmokba A lap szélén magyarázat: ótalm non olt, venit enim ab óvom, non ab oltom.
hogy szemét
Ezek nyissák fel látni, ezek tanítsák
Irtózni a’ rútat, ’s a’ mi szép, szeretni,
Kérésem ez volt ’s ez marad. Ha meg-
Hallgattatott a’ kérés,*
a’ kérés,<em> Az a’ és a vessző utólagos betoldások.
úgy Emílem
Lángolva sír Daykámnak, Berzsenyimnek
Tropéumaik körül; lángolva majd
Dezsőffynek, Nagy Pálnak, Prényinek,
Mailáthnak fényeikre, kik borostyánt
Még barna fürtök közzé fűztenek;
’S nem fogja sírni könnyeit hasztalan’.
Oh teljesedjék álmom! Te*
<’S> Te
pedig
Melyében gerjesszd e’ szép lángot, és
Gerjessze példád eggyütt énekeddel.



ugrás a szövegforráshoz
GRÓF TÖRÖK LAJOSHOZ.
Quaesivit coelo lucem, ingemuitque reperta.
Virgil.

Hatalmas Mesterének eggy szava
Miként hozá ki*
hozá<->ki A továbbiakban is javítva ez a típus.
a’ puszta Semmiből
Ezt a’ tömérdek Mindent, ’s önmagát
Az érthetetlen, a’ megfoghatatlan
Nagy Mestert fejtik leczkéid nekem.
Oh, a’ helyett hogy e’ mélységeket
Előttem felnyitnád, kérlek, borítsd el!
’S kikapva e’ szép világból, hol magamnak
Honn lenni látszom, és a’ hol szemem
Gyönyörködése’ millio tárgyait
A’ legvarázsb Sötéttisztában,*
legvarázsb<b> Sötéttisztában, Az S s-ből jav.
és
Nem elvakító fénynél látni szokta;
Ne kényszeríts, Időn ’s Ürön keresztűl,
Addig röpűlni, hol csak fény lakik,
És a’ holott én, durva föld’ fija,
A’ fény miatt magamra nem találok.
Ifjú koromnak boldog reggele olta
Mind addig, a’ midőn havát az ősz
Fejemre még nem kezdte hinteni,
E’ viszketeg gond kínzott engem is.
Lángoltam látni ’s megkapni a’ Valót,
És mint menyasszonyt keblemhez szorítni,
’S új szebb, jobb éltet élni karja közt.*
közt<t>. A továbbiakban is.
De ő futott a’ vakmerőt, ’s az éj’
Lidérczi közt eltűne, nem haraggal,
De mint ki később hozzám vissza térend.
Kétség ’s elcsüggedés rohant reám.
Kérdeztem a’ Természetet: süket volt;
Kérdeztem Bölcseinket: ők csevegtek,
’S bizonytalanbá tőnek mint valék.
Barátim vállat vontak ’s hallgatának;
’S arany korom használtalan röpűlt el,
’S büntetve voltam kábaságimért.
Többé nem űztem a’ futót, ’s magamba*
magam<…>ba
Vonúlva, azt kérdém a’ mit tudhatok,
És a’ mit tudnom használ. ’S ő jutalmúl
Megtért, ’s így szóla: Láss! A’ mit kerestél,
Nyulj bé kebledbe, ’s felleled…

*

Száiszban eggy Ifju – így beszélte nékem
Eggy Celta Bölcs, ki már Egyiptuszi
Hosszú útazásiból honn érkezék,
És a’ mit ott, a’ titkok’ szent helyén,
Őnéki látni engedtetett, keblembe
Örülve öntötte ki – panaszra költ
A’ Hiérophanta ellen, hogy nagy reményit
Ravasz sikamlatokkal játszodozza,
És a’ Valót felfedni néki késik.
Mim van, ha mindenem nincs? kérdi az Ifju.
Van itt több és kevésb? Hát a’ Való
Úgy summa, mint a’ test’ érzékinek
Ál boldogságaik, mellyeket nagyobb
’S kisebb mértékeikben bírhatunk,*
bírhatunk<?>,
És még is bírunk? Nem megoszthatatlan,
Nem eggy e, a’ mit látni óhajtozom?
Ám végy ki eggy hangot a’ lant’ zengzetéből,
Az ég’ ívéből eggy színt ám szakassz ki,
’S semmid marad, míg a’ szép zengzet’ és
Szín’ mindene eggyüvé nem szerkezik.

Ekként beszélvén, eggy szép Gömbölyeghez
Jutának el, hol eggy beleplezett Kép
Oriási nagyságban tűnt a’ megijedt
Ifjú’ szemébe. Szólj, mondá, mi ez?
Ez a’ Való, mond a’ Pap. „A’ Való?
Hisz’ annak látásáért lángolok,
’S előttem épen ő lepleztetik.”
Pörölj az Istenséggel érte, mond
A’ Hiérophanta. Nincs az a’ halandó,
Ki fellebentse a’ leplet, míg magam
Fel nem lebbentem. ’S a’ ki ezt illetendi,
A’ szentet, a’ tiltottat,*
A’ szentet, a’ tiltottat A szókezdő betűk nagybetűből jav.
mond az Isten…
„’S mit mond?” – az a’ Valót meg fogja látni.
„Csudálatos! ’s te még fel nem vetéd?”
Én e? Nem én soha! ’s e’ viszketeg
Meg sem kísérte még. „Nem értelek.
Ha tőle nem több mint e’ gyenge közfal
Rekeszt el, úgy könnyű lesz…”*
A záróidézőjel hiányzik, em.
„És az Isten’
Tilalma”, mond rendítő hanggal a’ Pap.
„E’ gyenge fátyol nem nehéz karodnak,
Fiam: lelkednek sokmázsányi sully.”

Az Ifju mély gondok közt tér haza.
Szemeitől messze elűzi csendes álmát
A’ tudni-vágyás’ szomja; kínosan
Fetreng fekvésén, ’s éjfélkor felugrik.
Rezzent lépései vaktában viszik
A’ Gömbölyeghez. Megmászni a’ kerítést
Nem volt nehéz; most lángol, majd haboz,
De néki! ’s most eggy bátor felszökellet
A’ Kép’ elébe tészi a’ vakmerőt.

Itt áll immár, ’s borzasztva fogja környűl
Az eggyedűl-valót az éktelen csönd,
Mellyet csak a’ lépdellés’ dobbanásai
Szaggatnak meg a’ kripták’ boltjaikban.
A’ kupolának*
kup<p>olának A szókezdő k K-ból jav.
nyílásán keresztűl
A’ Hold ezüstkék sápadt fényt lövel le;
’S rémítve, mint a’ megjelent Istenség,
Csillámlik a’ boltnak sötéti közt
A’ szent alak, lenyúló fátyolában.

Bizonytalan lábakkal lép az Ifju
Közelbre a’ Képhez; ’s ím szentségtörő
Kezei a’ fátyolt már illetni akarják.
Hévség ’s fagy járják végig tetemit,
’S látatlan kar röpíti vissza.
„El innen,
Boldogtalan! el innen!” így kiált
Melyéből eggy hű szózat. „te fogod
A’ Legszentebbet megkísérteni?”

Nem érti ő, nem hallja a’ szózatot. –
„E’ leplet (mond az Istenség) halandó
Fel nem vetendi, míg azt én vonom le.
De nem vetette e mellé ön maga:*
ön maga<? –>:
Ha ki ezt eltolja, meglátja a’ Valót?*
Valót? <–>
Ám érjen a’ mi akar, én eltolom,
És meg fogom, sikolta, látni.
L á t n i?*
<–> Látni? A szó mellett hosszabb német nyelvű szedési utasítás, a szó új sorba helyezésére és bentebb kezdésére vonatkozik. A lap alján le is van írva helyesen. A Látni? ritkított szedését a betűk közötti vonalak jelzik.
Ezt sugja utána a’ nyult Echó nevetve.

Így szól, ’s lekapja a’ leplet. A’ Papok
Eldőlve lelték más nap’ őt az Ísisz’
Szent zsámolyánál. Bomlott, sápadt arcza
Mély kínokat hagyott sejdíteni.
Eltűnt az élet’ vídámsága tőle,*
vídámsága <…> tőle,
’S korán sír nyelte el a’ boldogtalant.*
boldogtalant<!>.




GRÓF FESTETICS GYÖRGYHÖZ.<*>*
A lap alján megvan a lábjegyzet csillaggal, de ennek nagyobb része nem látszik, mert el van szakadva a lap, így nem olvasható.


(Ez a’ nagy ember, felállítván Keszthelytt a’ Georgicont, melly a’ hazának földmivelőket adjon,*
<neveljen> adjon Az áth. szó fölé írva.
’s a’ Katonai Academiában nevelt Magyar Ifjak eránt is éreztetvén jóltevőségét, 1817. úgy rendelé, hogy a’ Keszthelyi Helicon minden esztendőben innepelje az Első Ferencz’ születése’ napját, Február. 12dikét, ’s minden*
12dikét, <…> ’s minden Az ’s utólag betoldva a sor fölött.
illy innepen, a’ Helicon körül eggy élő és eggy megholt*
<…> megholt Az áth. szó fölé írva, más, a verséhez hasonló kézírással.
Irónak eggy sorbus Festeticsia (aucuparia) ültettessék. Az első innepen Horváth Ádám, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel, Dukai Takács Judith, elébb, eggyütt mindnyájan, Gyöngyösi Istvánnak ültetének eggyet, azután, külön mindenike, magának. – 1818. e’ megtiszteltetésre Kazinczyt nevezé,*
1818. <a’ Gróf> e’ megtiszteltetésre Kazinczyt nevezé
és Csokonait, ’s 1819. Superint. Kist, és Faludit. A’ következő innepen a’ köszönetképen beküldött Munkának fel kelle olvastatni, ’s illyen az, a’ mi itt áll. Festetics azon eszt. April 2dikán megholt, ’s több innep nem tartatott.)

ugrás a szövegforráshoz
Nagy ember, kit nekünk kedvező Istenek
Gyámolúl ’s ragyogó fényűl engedtenek;
Zrínyieknek társa gazdag örökökben,
De még inkább társa magas erkölcsökben;
Te, kit a’ jók jónak ’s nemesnek ismernek,
László’ atyja, ’s ipa eggy Hohenzollernek!
Melly ész, melly józanság vive arra téged,
Hogy jó ’s szép töttekben leld gyönyörűséged’,
’S midőn pillongásért epedeznek mások,
Téged nem szédítnek semmi csillámlások?
Büszke, de nem hiu, a’ csörgést megveted,
’S nyugalmas nagyságban foly el szép életed.
Mint sok hős polgára a’ régi Rómának,
Természetnek híve, híve hazájának,
Honn űlsz, szántasz és vetsz, kazlakat állítasz,
Ugart törsz, árkot nyitsz, mocsárt ’s tót szárítasz,
Nemesíted almád’, sajtólod szőlődet,
Ménes, gulyák, nyájak lepik el meződet;
’S azért örülsz a’ nagy birtok’ nagy hasznának,
Hogy a’ sokból sokat adhass a’ hazának.

Földmívest neveltek legelébb gondjaid,
És ifju katonát: most már oltáraid
Gyujtják tömjéneket a’ lant’ és az ének’
’S a’ Virág’ és a’ Kis’ nyelve’*
nyelve’ Az n N-ből jav.
Istenének.
Olympiánk nyilt meg; ím fut a’ délczeg nép;
’S három pártás Költőnk, ’s vélek eggy ifju Szép,
Székedhez jutottak, ’s elveszik béredet;
Tapsol a’ sokaság, ’s harsogja nevedet.*
nevedet.* A lap aljáról teljesen hiányzik a lábjegyzet, így elhagytuk az erre utaló csillagot is.

Javaltatni kedves: de bérre szolga vágy;
Szabad*
<A’> Szabad
megteszi a’ mit szent tiszte hágy,
’S bár nincs, ’s soha nem lesz, tanúja tettének,
Áldozatokat nyujt szeretett ügyének.
Néked, dicső férjfi, maga a’ tett a’ bér;
Érted te az üres lárma ’s a’ hír mit ér,
’S bírván megnyugtató intését keblednek,
Bátor léptekkel jársz útján érdemednek.
Tamás, a’ Nádasdi-háznak fényes ága,
Védistenink közzé ez érzéssel hága.
Így Pázmány, így Bakács, Nagyjai Rómának,
Így Bethlen, Fejdelme a’ rokon hazának,
Kik dicsőségökből néznek volt honjokra,
’S áldást kiáltanak arra ’s új társokra.
Menj, nagy férfi,*
fér<j>fi,
’s példád tanítson bennünket,
Magunknál még inkább szeretni ügyünket.