Csalárd örvények, vad sziklák között
Sajkám lebegve futja víg futását;
Kaczagja bosszús szél’ ’s hab’ duzzanását,
És szirtjeit, mellyekbe sokszor ütközött.
Nőm ’s e’ kisded csoport az Üldözött’
Arczáról csókkal törlik izzadását;
’S lantom, szelíden zengve szív’ habzását,
Az árboczon függ, myrtusim között.
Köd, éj borítják útamat megint!
De rám amott eggy szép csillag tekint,
’S szent hittel tölti-bé a’ csüggedt szívet.
Elő! elő! bár mik rettentsenek!
Bajában nem hagyják az Istenek
A’ Szeretőt, a’ Művészt, és a’ Hivet.