Csalárd örvények, vad sziklák között
Sajkám lebegve futja víg futását,
’S kaczagja a’ bosszús szél’ ’s hab’ duzzanását,
’S szirtjeit, mellyekbe olly sokszor ütközött.
Nőm ’s e’ kisded csoport az Üldözött’
Arczáról csókkal törlik izzadását,
’S lantom szelíden zengve a’ szív’ habzását,
Az árboczon függ, myrtuszai között.
Köd éj borítják útamat megint;
De rám amott eggy szép csillag tekint,
’S szent hittel tölti-bé a’ csüggedt szívet.
Elő, elő! bár mik rettentsenek!
Bajában nem hagyják az Istenek
A’ Szeretőt, a’ Lantost, és a’ Hívet.