HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
HASZNOS MULATSÁGOK
(1817, 1819, 1820)
1817. I. 18. szám

Sonett. Cserei Miklóshoz.
Szép a’ fel duzzadt Áresz’ táborában
Dicső nagy tettek által fényleni,
Az ércz phalonxot bé feszíteni,
’S ha kell, el esni az öldöklő csatában.

Szebb, óh szebb! a’ Nép’ véneinek sorában
Hatalmas szózattal menydörgeni;
A’ Hont, az el nyomottat, védeni,
’S el fojtani a’ bűnt sarjadzó korában.

Miklós! Erdélynek lelkes nagy Polgára!
Hazád isméri szent hűségedet,
’S tölgy-ággal koszorúzza tettedet.

Szemem’ vakítja fényed’ szép sugára.
Nem fénylek én: ’s én azt nem fájlalom.
A’ nagy világ énnékem Széphalom.



1817. I. 50. szám

Buczi Emílhez.
Kedvelt híve, Buczim, Weselényinek, a’ te barátod,
Hogy te magad hallgatsz, hogy hallgat Kornisod, érzi.
Szólj, mint vagy te? miként vagyon ő? szólj, mint vagyon anyja,
Nagy dísze Erdélynek, nagy dísze a’ Teleki háznak,
’S hív mint atyja, kinek hamvvedrét tiszteli jó ’s rossz.
Mint van Kenderesink? az az új Fabríciusz, a’ ki
Szíve’ érzéseitől nehezebben hajolhat-el, a’ mint
Fenn ösvényétől az egek’ nagy fénye hajolhat;
’S a’ ki, midőn a’ fergetegek rá rontanak, ámbár
Némúlást javasol neki a’ lelketlen okosság,
Azt teszi, a’ mit az ész, a’ tiszt, ’s széplelke parancsol,
’S tilt a’ haszna-leső ravasz és lelketlen okosság.
Mint Feketénk, a’ nyájas öreg? kinek élete halkkal
’S hasznokat-hajtva fut-el, valamint a’ völgy’ ere, melly hol
Szent ligetet serdít, hol szomjú holdakat áztat.
Emlékeztek-e még rólam? vagy már is eloltá
A’ szeretett vendég’ képét a’ nem nagy időcske?
Két hava mult-el már, hogy az eltávozni-szokatlant
Kisded honja megint elzárta: de nem fog el engem
Gyermekeim’ szeretett kisded köre, nem fog-el író
Asztalom úgy, hogy benneteket ne sohajtsalak, oh ti
Hirtelen’ elreppent szép nyolcz napok, Istenek éjei!
És mikoron hátára veszen Brüszöm, eggykor az Erdély’
Első ifjáé, ’s az enyém már – ángol atyának
’S Stambuli kanczának szép gyermeke – ’s rázza rövidre
Metszett kis farkát, ’s hattyú nyaka gyönge serényét,
’S játszva, nyerítve, szökelve viszen Kázmérba napamhoz,
’S eggy pár szép szemhez, közelebb Házára-Mikónak,
’S ifjúvá teszi, a’ kit az évek’ sullya hanyatlat:
Oh, akkor lelkem eggyütt van véletek a’ kert’
Szent csorgója körül, hol az holdnak mágusi fénye
Játszva tekinte-le ránk az olasz-nyár’ ’s fenyvek’ homályán.
És ott, a’ hol ezüst habjait a’ vad Szamos önti,
’S rőt Brüszöm anyja után szökdelleni kezde, legelső
Perjéjébe harapdálván, a’ szarvasok’, őzek’,
’S fáczánok’ mezején, ’s kívánnám éltemet*
sltemet Sajtóhiba, em.
itt el
Tölteni közttetek és a’ kik hozzátok hasonlók.



1819. I. 25. szám

Gróf Festetics Györgyhöz.
Nagy ember, kit nekünk kedvező Istenek
Gyámolúl ’s ragyogó fényűl engedtenek;
Zrinyieknek társa gazdag örökökben,
De társa még inkább magas erkölcsökben;
Te, kit a’ Jók jónak ’s nemesnek ismernek,
László’ atyja, ’s ipa eggy Hohenzollernek!
Melly ész, melly józanság vive arra téged,
Hogy jótételekben leld gyönyörűséged?
’S midőn pillongásért epedeznek mások,
Téged nem szédítnek semmi csillámlások.
Büszke, de nem kevély, a’ csörgést megveted;
’S nyugalmas nagyságban foly-el szép életed.
Mint sok hős polgára a’ régi Rómának,
Természetnek híve, híve hazájának,
Honn űlsz, szántasz és vetsz, kazlakat állítasz,
Ugart törsz, árkot nyitsz, mocsárt ’s tót szárítasz,
Nemesíted almád ’s sajtolod szőlődet,
Ménes, gulyák, nyájak fedik-el meződet,
’S azért örülsz a’ nagy birtok’ nagy hasznának,
Hogy a’ sokból sokat adhass a’ hazának.

Föld-mívest neveltek legelébb gondjaid,
És ifju katonat: most már oltaraid
Gyújtják tömjéneket a’ lant’ és az ének’
’S a’ Virág’ és a’ Kis’ nyelve’ Istenének.
Olympiánk nyílt-meg; ím fut a’ délczeg nép,
’S három pártás Költőnk ’s velek eggy ifjú Szép,
Székedhez jutottak, ’s elveszik béredet. –
Tapsol a’ sokaság, ’s harsogja nevedet.

Javaltatni kedves: de bérre szolga vágy;
A’ Szabad megteszi, a’ mit szent tiszte hágy,
’S bár nincs, ’s soha nem lesz tanúja tettének,
Aldozatokat hoz szeretett ügyének.
Neked, dicső férjfi, maga a’ tett a’ bér;
Érted te, az üres lárma ’s a’ hír mit ér,
’S bírván megnyugtató javalltát keblednek,
Bátor léptekkel lépsz útján érdemednek.
Tamás, a’ Nádasdi háznak fényes ága,
Védistenink közzé ez érzéssel hága,
Így Bakacs, így Pázmány, Nagyjai Rómának,
Így Bethlen, Fej’delme a’ rokon hazának,
Kik dicsőségekből néznek volt honjokra,
’S áldást eresztenek arra ’s új társokra. –
Menj, nagy ferjfi! ’s példád tanítson bennünket,
Magunknál még inkább szeretni ügyünket.



1819. II. 45. szám

A’ Sajka.
(Sonett.)
Csalárd örvények, vad sziklák között
Sajkám lebegve futja víg futását;
Kaczagja bosszús szél’ ’s hab’ duzzanását,
És szirtjeit, mellyekbe sokszor ütközött.

Nőm ’s e’ kisded csoport az Üldözött’
Arczáról csókkal törlik izzadását;
’S lantom, szelíden zengve szív’ habzását,
Az árboczon függ, myrtusim között.

Köd, éj borítják útamat megint!
De rám amott eggy szép csillag tekint,
’S szent hittel tölti-bé a’ csüggedt szívet.

Elő! elő! bár mik rettentsenek!
Bajában nem hagyják az Istenek
A’ Szeretőt, a’ Művészt, és a’ Hivet.



1820. II. 15. szám

SZENT-MIHÁLY.1
Szent Mihály, igen nagy helység Szabolcsban, két mértföldnyire Tokajtól, Gróf Desseöffy Józsefnek és Gróf Sztáray Eleonorának, a’ Mihály Szabolcsi Fő Ispán és Gróf Eszterházy Eleonora’ leányának, ’s Eszterházy Ferencz nagy Cancelláriusunk’ unokájának birtoka ’s nyári lakója. Tokajtól Debreczenig az Útas semmi erdőt nem lát. A’ hely’ lelkes asszonya egy temérdek kertet erdőséggé csinált, ’s itt kél ennek a’ nagy embernek, nagy hazafnak szépízlésű, ’s a’ jószághoz illő háza. Fijai, a’ legszebb ’s leglelkesebb gyermekek, Aurél, Marcell, Emíl, ’s leánya, Virginia, szüléjik’ szemei előtt, ’s általok is, neveltetnek. Nyelvek magyar; de tudnak tótúl, németűl, francziáúl, ’s a’ fúk nagy előmenetelt tesznek a’ Görögben. Az idegen gyönyörködve fogja látni a’ szép helyet, ’s tisztelettel fog emlékezni, kik ékesítették, kik lakták azt a’ mi időnkben.
A’ kit Athéne nekünk ’s a’ héthegyü Város irígyel,
A’ kinek ajkairól Nesztori Sváda szakadt,
Holdjait itt szántá, mint Xenophon, itt vere lantot,
Gyermekit itt nevelé szíve’ nagy érzetiben.
Puszta vala a’ vad sík, perzselt agyag: Eleonóra
Rá pillanta, ’s az ím Thesszali Tempe leve.
Térj árnyékiba, hív Idegen; szent helyre jutottál,
’S az most is büszkén hirdeti Géniuszit.*
Itt következik Az isméretlen Útazóhoz című válaszvers, magyarázattal.