Csalárd örvények, vad sziklák között
Sajkám lebegve futja víg futását,
’S kaczagja a’ bosszús szél’ ’s hab’ duzzanását,
’S szirtjeit, mellyekbe olly sokszor ütközött.
Nőm ’s e’ kisded csoport az Üldözött’
Arczáról csókkal törlik izzadását;
’S lantom, szelíden zengve a’ szív’ habzását,
Az árboczon függ, myrtusai között.
Köd, éj borítják útaimat megint;
De rám amott eggy szép csillag tekint,
’S szent hittel tölti-bé a’ csüggedt szívet.
Elő! elő! bár mik rettentsenek!
Bajában nem hagyják az Istenek
A’ Szeretőt, a’ Művészt, és a’ Hívet.