REMÉNY ’s kétség között epesztem
Édes kínok köztt magamat.
Most feltalálom, majd elvesztem
LILLÁT ’s belső nyugalmamat.
Ha látom Őtet, felhevűlnek
Rabbá esett érzéseim;
Ha eltávozik, hanyatt dűlnek
Tornyodzó reménységeim.
Imádandó kegyes képének
Mindennap temjénezhetek:
De egy nyájas kis Istennének
Tekintetére reszketek.
Erről bátorít, arról ijjeszt
A’ tisztelet ’s a’ szerelem;
A’ Szív emel, az Ész lesijjeszt.
Óh csiklándozó gyötrelem! –
Lelke kegyes; de negédjétől
Ójjatok irgalmas Egek!
Szava nyájas, de egy Nem-jétől,
Mint a’ haláltól rettegek.
Szeme, mint élet’ csillagzatja
Boldog napra hív engemet;
Mégis, mint a’ Villám, meghatja,
És öszverázza szívemet.
Édes mézharmattal kecsegtet
A’ nyíló rózsa ajjakán:
De, hátha még halált csepegtet
Szívemre, hogyha meg nem szán? –
Óh érttem teremtett Szép lélek,
Hogy szívem’ ki nem önthetem!
Tőlled reménylek, tőled félek:
Te rád van bízva életem.
Piros orczádnak rózsájára
Ámor új-új pecsétet nyom,
Hószín kebled’ liliomára
Lehellte az én fátumom’:
De, kit béllyegzett ki színedre?
Mék az a’ boldog Valaki?
’S felőlem mit fuvallt mel[l]yedre?
*
melyedre Sh., em.
–
Halált vagy életet? – mondd ki!
De kíméllj, ’s adj erőt szívemnek.
Ah! gyengén szólj sorsom felől:
Mert, akármit végzesz fejemnek,
A’ kín, vagy az öröm, meg-öl.