Óh Tihannak ríjjadó Leánya!
Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a’ sors eddig annyit hánya,
Partod’ ellenébe űl.
Itt a’ halvány Holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúltt reményén
Egy magános árva szív. :|:
Míg azok, kik bút, bajt nem
*Utólag a sor fölött betoldva.
szenvednek
A’ boldogság’ karjain,
Vígadoznak a’ kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! a’ mit én nem bírok
Verd ki zengő bértzeden. :|:
Zordon erdők, durva bérczek, szirtok!
Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
Mintsem embertársaim,
*Itt vége szakad a kéziraton a szövegnek.