Gyenge rózsabokor kesereg búvában
Egy podvas vén fának hideg árnyékában.
Könytseppek hullanak kinyíltt bíbor száján,
Mellyek leperegnek egypár bimbótskáján.
Egek! még elején a’ kies tavasznak
Fakadó leveli szomorúan asznak:
A’ fa rá terítvén mohos vén gajjait,
Nem ereszti hozzá a’ Nap’ súgárait.
Egek! illy szép rózsát ide ki űltetett,
Melly a’ kertekben is díszt érdemelhetett?
Ott a’ több mosolygó virágoknak során
Nem epedt volna el szegény illyen korán:
De itten a’ bánat sűrű tövissei
Lettek szépségének fúrdaló ívei.
Súgár Mogyorófák körűltte hevernek,
De azok feléje fordúlni sem mernek;
Reá lágy tavaszi szellő sem lengedez:
Mert a’ vén fa tőle minden rést elfedez.
Így fonnyad magános keserűségibe’ –
Ah! e’ rózsaszálat ki ne szánná, ki ne?
Magok az erdei fiatal istenek
Kinjait fájlalják; de mit segítenek!
Gyakran vígasztalják szegénkét a’ Nimfák,
Szánakoznak sorsán az érzékeny hímfák.
Maga a’ szép rózsa tsüggesztvén ágait,
Így ereszti égre bokros panasszait:
„Mért nem emészt már el vagy hévség vagy hideg?
„Illyen vadon helyen mit sínlek, mint rideg?
„Vajha forgószelet támasztna valaki,
„Hogy tégedet vénfa tőből fatsarna ki!