Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Thyrsis. MELLY szomorú éjtszaka ez! köddel borúlva és hideg fellegekkel! Óh Mílon, mint eggyez ennek képe az én méltó bánatommal!

Mílon. A’ szelíd^* Hold elhalványodott, mint az én életemnek áldott fényje; és ímé egészen eltűnék, mint az én örömöm. Botsáss meg, Atya! hogy nem vígasztalhatlak, botsáss meg méltó bánatomnak.

Thyrsis. Jó volt ő, a’ ki itt fekszik, jó volt Amaryllis mint a’ borongótlan Ég, ’s nyájas mint az innepi Hajnal. Megérdemli Ő a’ mi könnyeinket e’ Cyprusok’ barna Zöldje alatt.

Mílon. Az ő szíve jutalmam volt nékem a’ Mennyeiektől. Fogadjátok el hűvös éjjeli párák, az én sohajtásimat, itt e’ gyászos Kápolnánál.^*

Thyrsis. 17szer zöldűltek ki Kertemben^* Apollónak orvosló fűvei, míg Amaryllis^* az én’ nevelésem alatt volt: annyi Tavaszon adtam hálákat ő érette^* a Főldfelettieknek. Első tavaszán életének annyit^* ígért, a’ mennyit a’ tizenhatodikban benne találtunk, és ez utolsón is olly kellemetes volt, mint az elsőn. Olly tisztán adtam az ő lelkét a’ te birtokodba, És a’ millyen tisztán^* vettem azt az Égiek’ kezéből.

Mílon. És a’ millyen tisztán szállott az ismét vissza a’ csillagokra. Húsz tél dúlta el a’ húsz^* nyárnak ékességét: és a’ mi életünk mégis szakadatlanúl^* tavaszlott. Amaryllis jó lelke sem nem érzett, sem nem szerzett, homályt vagy fergeteget.

Thyrsis. Édes dísze^* az én Kertemnek! úgy virítál te mint a’ Májusi Rózsa, nem érhetted az Őszt; ’s úgy hervadál el^* mint ama’ rózsa,^* melly sárga mint a’ Nártzis, és balzsamos mint a’ Viola. A’ halál’ színe alól is illatozott Virtusod.

Mílon. Boldog lakosai a’ virtusok’ Másvilágának! Ha én azt mondom, hogy Amaryllist szerettem, hidjétek el azt Milonnak,^* ’s ha azt mondom hogy szánom őtet, ne légyetek neheztelve. Szánom őtet, és irígylenem kell néktek az ő társaságát. Óh adjátok^* vissza nékem őtet, vagy hívjatok engem is örök lugassaitokba: Amarillistól függ, hol légyen a’ Paraditsom.

Thyrsis. Tartoztasd panaszidat, tartoztasd Apollónak Kedvese! Mikor már az ő szeme a’ csillagokon függött, ’s csendes lelke ajjakának szélén [l]ebegett – óh Istenek! hogy’ húnyik el a’ Jámbor! – Én halok, ezt mondá, Mílon! berkeinkben virágzott frígyünk; de^* amott – oda fenn – az Istenek között szedjük majd gyümöltseit. Óh Mílon! Óh jó Atya! Istenhozzátok! – Szeressetek, túl is a’ síron,^* mint én is szeretlek, túl is a’ síron.^* Istenhozzátok már már^* halok... Alig mondá; ’s elszunnyadott örökre elszunnyadott. Ez atyai ujjak^* fogták bé félig lezártt szemeit, ’s óh Mílon! hidegebbek voltak ezek, mint az elszunnyadttnak ortzái. – Óh lelkem’ fele! óh Amaryllisom!^* Akkor úgy álltam mint egy kő: most sírathatlak^* legelőször.

Mílon. Sírhatsz^* Atya! sírjál is, és hullas[s] könnyeket: ha kifakadhat,^* tágúl a’ fájdalom. Boldog vagy, hogy sírhatsz, ’s még boldogabb, hogy szemeiddel meríthetted bútsúzó lélekzetét. A’ kő-egek mind a’ kettőt elvették én tőlem, és az én keserűségemnek kelyhét torkig^* megtöltötték. – Mit ér nékem, Délusnak^* sárga Istene! mit ér nékem a’ te gyógyító hatalmad, mellyetnékem adtál: ha midőn szívemnek egyik fele a’ bú, és nyavalyák köztt sorvad, akkor a’ másik jobb fele a’ halál keze köztt enyészik el; ’s eggyiken sem segíthetek? Óh Végezés! óh te erőssebb a’ fűvek’ világánál, ’s keményebb a’ világgal egyhasi kövek!

Thyrsis. Ki^* gyűjtött öszve több fűveit Apollónak nálamnál? A’ rózsaszínű Horák kertembe rakták vala^* a’ tengeren túl lévő két Világnak termésit^* mind onnan ahol a’ Nap’ Lovai felkelőre legelnek, mind, ahol súgáros oldalaikat megnyugtatják a’ partokon:^* mit értem vélek? látta a’ Halál őket, ’s gúnyoló fogait rájokvigyorítá. – A’ hűséges Daphnis, kit Apolló olly igen szeret, ’s az Arany egésség, nyomban szokott kísérni – ama’ hűséges Daphnis is^* kéntelen volt engedni a’ végezésnek.^* Könnyekkel kísérte hideg^* sírjába Amaryllist: egyebet nem tehetett. Jó szívén a’ végezés, és a’ halál nem vehettek diadalmat! – – De ki az, a’ ki néma lantjával felénk közelít az Éjnek homályában?

Mílon. Melitesz ő, ha jól jut eszembe, Arcadiának lantosa. Vígan láttam őtet egyébkor; most setét gond űl a’ homlokán, mint az elestveledett^* holló a’ sűrű nyírágakon símafejérén.

Thyrsis. Mondj éneket, Vidékünknek pásztora: mondj bús éneket a’ szomorodtaknak. A’ bús ének enyhíti a’ bút és bánatot. – E’ sírhalom, ’s a’ mit ebbe takartunk, nem méltatlan tárgy lesz a’ te Énekedre.

Melitesz. Az én Lantom még nem zendűlt meg méltatlanra: vajha e’ méltót is énekelhetném! De, Arcadiának^* lakosi! az én húrjaim talán nem^* is ekhóztat[j]ák többé a’ ti halmaitokat, ’s tsereiteket.

Mílon. Vétkes Fogadástétel rád nézve, háládatlan Arkádiára nézve; mi ránk nézve pedig érzéketlen.

Melitesz. Volt az idő, mellyben az én dalom is vígan zengett a’ hegyekben, ’s magához tsalta a’ Nimfákat, a’ Zefireket és az Ekhót. Tavasz, öröknek látszó tavasz vont sátrat körűlöttem, alattam virágok nyíltak, felettem az Ég mosolygott, Paraditsom nyúlt el előttem, ’s annak Királynéja maga kínált az örömmel, az ifjúsággal, magával. Tudtam érezni, boldog lenni, Lillát szeretni: most, nem tudok fájdalmimmal bírni. A’ setétség az én sétáló lugasom, és az én^* hajnalom az éjfél: még a’ Holdat sem tűrhetem, ha nagyon tiszta, inkább alszom nagyravágyó világánál. A’ sírhalmot csókolom, és a’ Cyprusfákat jól esik nékem ölelni; jól esik, ha myrtusviselte homlokomon, ligeti estikék^* hervadoznak. Most az én képzelődésem setét^* mint az égallyai felhők, mellyek a’ napot elnyelik,^* és az én Zengésem bús mint azokban a’ távolról hallatszó mendörgések, mellyekre a’ Titan lovai horkolnak: gondolatim kacskaringós villámfarkok, mellyeknek rövid^* fényjek után még borzasztóbb az elsetétedés. Rettenetes^* Csend fekszi elpusztúltt^* világomat, mint a’ főldindúlástól öszved[ú]ltt^* tartományt; és csak a’ Czenki NAP teheti azt jóltévő^* súgárával azt, ha ollykor egy bággyadt pacsirta zendűl meg, vagy egy bokor halvány viola keshed ki dűledékimnek magános ormózatján.

Mílon. Fija a’ Pusztának! Szavaidnál többet szól ábrázatod. Szeretlek, mert tudsz búsúlni. A’ magokon^* búsúlni tudók más eránt sem gonoszok. De, a’ midőn az éjhomályán keresztűl olvasom csüggedésedet; féltenem kell tégedet. Az csüggedő Lélek, ha mást látszik is sajnálni, magán töprenkedik,^* és ha a’ szellők jobbra fordúlnának kedvezőn fúnának, aligha büszkévé nem^* tudna lenni. Végy részt magad’ és a’ más bánatiban: de jusson eszedbe hogy felette kell lenned bajaidnak, felette magának a’ sírhalomnak! A’ ki maga vesztén^* nevet az bolond;^* a’ ki a’ másén katzag, az gonosz de a’ ki magát elrontja,^* az is gonosz, és ha másért rontja magát, gonosz^* is, bolond is. Légy érzékeny és légy erőss: olvaszd öszve az állatot az istennel; ’s úgy^* válik belőled egy nemes valóság, úgy leszel EMBER!

Melitesz. Fő Papja Phoebusnak egész Arcádiánkban! tudom, érted az Égiek’ tanátsát; tudom, hogy a’ titkok nintsenek rejtve előtted, és a’ Delphisi súgarlásból mondod azokat, a’ mikkel inkább magadat kívánod vígasztalni, mint engemet.

Patarának^* Védistene a’ hegyek fűveit tenéked adta,nékem pedig a’ lantot, hogy gyógyíts és hogy dalolj. Illő áldanunk az Éginek malasztját!

Te a’ Fekete Hegyekről és a’ sárga parlagokról túl űzéd a’ gugás halált, túl ama’ Nagy Vizen, melly osztán megszűnik a’ miénk lenni; eddig ő külön külön leselkedett, most táborral járt, mint az Aurora^* utján a’ Sáska, te gátat raktál néki, ’s midőn ezt mondtad: ne menj tovább! vissza hátrált ’s a’ Szávába fúlt. Én a’ Tátrát ekhóztattam, a’ búzatermő tengerbe ekhót kecsegtettem, a’ vad Bakonyt^* sohajtani, a’ Nagy Vizet jajgatódzni tanítottam, ’s Bárdusa lettem az Árpád’ örö[k]jének. – Nem lettünk volna é jobb sorsra érdemesek?^*

Te hijába fárasztád tudományiddal az Eskuláp’ Atyját, az idvességes Kígyó a’ rögökbe bújt előled: én hasztalan esdekl[é]m az Aonidák’ barátjának, húrjaim a’ siket Szépnek ingottak. Hogy’ ne szomorkodnánk? Nem azt mondhatom é magam is néked, a’ mivel^* előbb magad intettél?

Thyrsis. E’ boldog Arcadiára, hol Faunusok is többen vannak, mint másutt fejnivalók, e’ zőld pusztára, melly^* néked lételt, ’s a’ mi Amaryllisunknak gyászhalmot adott, e’ betses hamvakra ez elmúltt gyászos^* esztendőre, ’s a’ jövőnek reménységére,^* e’ Cyprusfákra e’ férji elmerűlésre,^* ’s ez Atyai könnyekre kérlek, éjnek barátja, esméretlen Lantos! sőt Atyádnak, kit én esmértem, hideg maradványira, ’s Czenki Napodnak boldogító fényjére kénszerítlek, lármázd fel néma keservimet^* hazabéli zengzeteddel. Óh kedves lesz az nékem, ha mindjárt rebegne is –^* kedves lesz az az én Amaryllisom’ porainak.

Melitesz. Engedek, hogy is ne engednék, Nemes Pásztorok! a’ ti únszolástoknak. Fűzfa alatt nőtt az én Múzsám; nem diadalmi babérok alatt: de a’ habokba merűltt a’ fűzágakhoz is kapkod. Saját Szégyenemmel is munkálni^* kívánom megelégedésteket.

Mílon. Kezdd hát; az özveggyé lett Fűlmile’ dalja még bájolóbb.

Melitesz.

Thyrsis. Szerentsétlen Vége^* a’ szomorú esztendőnek, haldokló karod ragadta el tőlem a’ kedvellttet. De ti szerentsés Cziprusok, kik ez^* édes maradványt feditek, ez Áldott^* tárgyát az én könnyeimnek.

Mílon. Szerentsés hantok, mellyekhez ragad holtig az én Szívem, szerentsés hantok megérdemlitek végcsókomat.

Melitesz. Boldogtalan szerentsék! mint minden szerentse a’ Világon!