A’ melly nyalábot itt vészesz, Dömém,
Ha nyúgodalmad kedves, hirtelen,
Vesd tűzre, másként égni ’s sírni fogsz.
Ezt nékem Ámor adta; a’ ki rád
Hogy meg-szökél előle
*elő<l>le
– (oh balúl
Tevéd azt) – sebző nyílait feni.
Vesd tűzre, kerlek! intlek! hirtelen.
El-rejtett méreg az; Pandórai
Szelentze, melly a’ meg-nyitásra tsal,
De majd, ha engedsz, bé-fut mérgivel.
Ő tsak vesztedre vágy! Nem esmered
Te még haragját; kedvezése is
Kegyetlen: álnok, bosszús és hazug.
Meg-tsalt az álnok engem is; pedig
Én nem kerűltem a’ rab-lántzokat,
A’ mellyeket rám fűze Czenczije;
’S mind azt szenvedtem a’ mit Bácsmegyeim
Inséges őrvényében szenvedett.
Szökött! hát már te mit várhatsz, ha majd
Nyalábom
*<Ki-tett> Nyalábom
által el-szédítve a’
Ki-tett keleptze’ mélységébe buksz? –
Vesd tűzre, mondom, ajándékomat,
’S átkozd, ’s kerűld a’ repdeső gonosz
Istent; őt véled én is átkozom.
De, ah! – ez a’ szív égni ’s sírni kész;
’S örökre hordja – ’s önként! – lántzait.