A’ melly nyalábot itt vészesz, Medém!
Ha nyúgodalmad kedves, hírtelen
Vesd tűzre, másként égni, ’s sírni fogsz.
Azt nékem Ámor adta, a’ ki rád
Hogy meg-szökél előle – (oh balúl
Tevéd azt) sebző nyílait feni.
Vesd tűzre – kérlek! intlek! – hírtelen.
El-rejtett méreg az! Pandórai
Szelentze, melly a’ meg-nyitásra tsal,
De majd, ha engedsz, bé fut mérgivel.
Ő tsak vesztedre vágy; Nem esmered
Te még haragját; kedvezése is
Kegyetlen; álnok, bosszús és hazug.
Meg-tsalt az Álnok engem is; pedig
Én nem kerűltem a’ rab-lántzokat,
A’ mellyeket rám fűze Czenczije;
’S mind azt szenvedtem, a’ mit Bácsmegyeym
Inséges örvényjében szenvede.
Szökött! hát már te mit várhatsz, ha majd
Nyalábom által el-szédítve, a’
Ki-tett keleptze mélységébe buksz? –
Vesd tűzre, mondom, ajándékomat;
Átkozd, kerűld a’ repdeső gonosz
Istent. Őt véled én is átkozom;
De – áh! – ez a’ szív égni, ’s sírni kész,
’S örökre hordja – ’s önként! – lántzait.