A’ melly nyalábot itt veszel, Dömém,
Ha nyúgodalmad kedves, hirtelen
Vesd tűzre, másként égni ’s sírni fogsz.
Azt nékem Ámor adta, a’ ki rád,
Hogy meg-szökél előlle – ah! balúl
Tevéd azt! – sebző nyílait feni.
Vesd tűzre, – kérlek! intlek! – hirtelen.
El-rejtett méreg az! Pandórai
Szelentze, melly a’ meg nyitásra tsal
De majd, ha engedsz, bé fut mérgivel. –
Ő tsak vesztedre vágy! Nem esmered
Te még haragját. Kedvezése is
Kegyetlen. Álnok, bosszús, és hazug.
Meg-tsalt az álnok engem is: Pedig
Én nem kerűltem a’ rab-lántzokat,
A’ mellyeket rám fűze Czenczije;
’S mind azt szenyvedtem a’ mit Bácsmegyeym
Inséges őrvényjében szenyvedett.
– Szökött! hát már TE mit várhatsz ha majd,
Nyalábom által el-szédítve, a’
Ki-tett keleptze méljségébe buksz? –
Vesd tűzre, mondom, ajándékomat!
’S átkozd ’s kerűld a’ repdeső gonosz
Istent! – Őt véled én is átkozom:
De ah! ez a’ szív égni ’s sírni kész,
’S örökre hordja – ’s önként – lántzait.
Kazinczy.