Orpheusz a’ tekenős lanton szelidítve gyötrelmeit,
Tégedet édes nő, csak téged zenge magányos
Partjain, a’ mikoron költ a’ nap, ’s a’ mikor elszállt.
Plutónak szomorú küszöbén, a’ Ténaruszi aknán,
És a’ bús ligeten, hol az éj’ borzalma sötétlik,
Béhata az árnyékok’ lakjokba, a’ durva Királyhoz,
Kit soha semmi panasz nem tud lágyítni segélyre.
A’ meghatott Erebusz’ mélyéből íme tolongnak
A’ kiaszott alakok ’s az elholtak’ bánatos árnyai,
Mint mikor a’ madarak foltonként ülik el a’ lázt,
Est szállván, vagy fergeteges vész ’s zápor, az hegyről:
Nők, férjek, harczokban elhult nagylelkű hősek’
Testjei, gyönge fiúk, szűz lyányzók, atyjok előtt már,
Máglyájokra jutott, hamuvá égett színtelen ifjak.
Itten tartja őket nádas balkánya Cocytnak,
És a’ sűrű mocsár és a’ rest pőcze, reszketve,
’S a’ Styx, melly a’ helyt környülcsapkodja kilenczszer.
Sőt a’ vár maga is, s az Halál’ mély tömlöcze, ’s a’ kék
Kígyókkal hajokat felkontyolt Tartari lyányok,
Bámúlják szavait; nem ugat most Cerberusz a’ sok
Szájjal, ’s Ixíon kerekét elakasztja szelében.
Túl vala már minden bajain, ’s ím visszafelé tér,
’S a’ megnyert kedves közelíte a’ földi lebelhez,
Háta megett mindég; így hagyta Proserpina nékik,
A’ mikor hirtelenűl rossz ész szállotta meg ifját,
Oh mi bocsánandó, ha ismerne bocsánatot Orcusz!
Vesztegel, és mármár az üreg fényéhez elérvén,
Gyúladozásaival nem bírva, felejtve tilalmát,
Hátra tekint, ’s elömölt tette; ah, a’ durva tyrannak
Alkuja szögve vagyon! ’s háromszor zenge az Avernusz.
’S az, ki veszít engem? ki veszít el tégedet? ugymond;
Melly fene düh! ádáz Párkáim visszakiáltnak.
’S e’ habzó szemeket nehez álom zárja ’s örökre.
Légy boldog, fogd gyenge kezeim’, nem többe tiejdet!
Engemet eggy iszonyú éj ránt le hatalmasan innét.
Mondá, ’s mint mikoron a’ füst szétoszlik az égben,
Eltűnt. Hasztalanúl akará megölelni szerettjét
Búsúlt férje, haszontalanúl neki mondani holmit;
Őt többé meg nem látá, ’s a’ Csolnakos által-
Menni az elébe vetett fertőn nem hagyta keresztűl.
Mit tégyen? hova végye magát a’ kétszeri gyászban?
Melly sírás lágyítsa meg a’ vad poklok’ hatalmát?
Elhidegűlt hölgyét a’ Styx’ sajkája vivé már.
Strymonnak pusztás környén egy szirtnek alatta
Hét havakig keseregte gyötrelmeit, ’s éneke lággyá
Tette a’ tigriseket, ’s erdőket vonsza magával.
Mint mikor a’ topoly’ árnya között a’ fülmile gyászol
Fészkéért, mellyből még pelyhes kisdedit a’ vad
Földmívelő kiszedé, végig-csattogja magányos
Éjjeleit gallyán, epedezve újítja siralmait
Szüntelenűl, ’s a’ tájt messzére eltőlti keservvel.
Szívét meg nem hatá Hymen, nem Vénusz ezentúl.
Béjárá, ’s maga az éjszaki sark’ viharűzte vidékit,
’S a’ zordon Tanaiszt, hol az új jég régi jeget lél,
’S Eurydicét zokogá, ’s Plútónak szidta tanácsát.
Cíconi nők, kiket ő kikerűle az Istenek’ éjén,
Bacchusznak szilaj innepi közt, ízekre szakaszták,
’S szép tetemit magokon hegy völgy elszórva tekinték.
Márvány vállaiból kiszakadt feje az Oeagri Hebrusz’
Habjai közt hömbergett már, ’s a’ meghidegült nyelv
A’ leglármásabb örvényben is Eurydicét, és
Eurydicét zajgotta, midőn bús lelke futamlott;
Eurydicét messzére közelre sohajtozik a’ völgy.