1813 - |
1816 - |
1818 Aa |
1819 Ab |
1819 Ab |
1822/1823 B |
1829 Ad |
|---|---|---|---|---|---|---|
Mint mikor a’ liget’ árnya között a’ fülmile gyászol
Fészkéért, mellyből még pelyhes kisdedit a’ vad
Földmives kiszedé, végig csattogja magányos
Éjjeleit gallyán, epedezve újítja siralmát
Szüntelenűl, ’s a’ tájt messzére eltölti keserve.
| Mint mikor a’ topoly’ árnya között a’ fülmile gyászol
Fészkéért, mellyből még pelyhes kisdedit a’ vad
Földmivelő kiszedé, végig-csattogja magányos
Ejjeleit gallyán, epedezve újítja siralmát
Szűntelenűl, ’s a’ tájt messzére eltölti keservvel.
[…]
| Ipse cava solans miserum testudine amorem,
Te dulcis conjux, te solo in litore secum,
Te veniente die, te decedente canebat.
Taenarias etiam fauces, alta ostia Ditis,
Et caligantem nigra formidine lucum
Ingressus, Manesque adiit, Regemque tremendum
Nesciaque humanis precibus mansuescere corda.
At cantu commotae Erebi de sedibus imis
Umbrae ibant tenues, simulacraque luce carentum:
Quam multa in foliis avium se millia condunt,
Vesper ubi aut hibernus agit de montibus imber
Matres, atque viri, defunctaque corpora vita
Magnanimum heroum, pueri innuptaeque puellae,
Impositique rogis iuvenes ante ora parentum.
Quos circum limus niger et deformis arundo
Cocyti tardaque palus inamabilis unda
Adligat, et novies Styx interfusa coercet.
Quin*
Quin Ráírással jav. olvashatatlan szóból, a sor végén megismételve a helyes alak. ipsae stupuere domus atque intima Leti Tartara, coeruleosque implexae crinibus angues
Eumenides, tenuitque inhians tria Cerberus ora,
Atque Ixionii cantu rota constitit orbis.
Iamque pedem referens casus evaserat omnes,
Redditaque Eurydice superas veniebat in auras,
Pone sequens; namque hanc dederat Proserpina legem:
Quum subita incautum dementia cepit amantem,
Ignoscenda quidem scirent si ignoscere Manes;
Restitit, Eurydicenque suam jam luce sub ipsa
Immemor, heu! victusque animi respexit. Ibi omnis
Effusus labor, atque inmitis rupta tyranni
Foedera, terque fragor stagnis auditus Avernis.
Illa, Quis*
<q>Quis Ráírással javítva. et me, inquit, miseram, et te perdidit, Orpheu? Quis tantus furor? en iterum crudelia retro
Fata vocant, conditque natantia lumina somnus.
Iamque vale. Feror ingenti circumdata nocte,
Invalidasque tibi tendens, heu non tua, palmas!
Dixit et ex oculis subito, ceu fumus in auras
Conmixtus tenues, fugit diversa; neque illum
Prensantem nequicquam umbras, et multa volentem
Dicere, praeterea vidit; nec portitor Orci
Amplius objectam passus transire paludem.
Quid faceret? quo se rapta bis conjuge ferret?
Quo fletu Manes, qua Numina voce moveret?
Illa quidem Stygia nabat jam frigida cymba.
Septem illum totos perhibent ex ordine menses
Rupe sub aeria deserti ad Strymonis undam
Flevisse, et gelidis haec evolvisse sub antris,
Mulcentem tigres et agentem carmine quercus:
Qualis populea moerens philomela sub umbra
Amissos queritur fetus,*
<foetus> fetus quos durus arator Observans nido implumes detraxit: at illa
Flet noctem, ramoque sedens miserabile carmen
Integrat et moestis late loca quaestibus implet.
Nulla Venus, nullique animum flexere hymenaei.*
<Hymenaei> hymenaei
Solus Hyperboreas glacies, Tanaimque nivalem
Arvaque Riphaeis numquam viduata pruinis
Lustrabat, raptam Eurydicen,*
Eurydice<a>n Ráírással jav. atque irrita Ditis Dona querens. Spretae Ciconum quo munere matres
Inter sacra deum nocturnique orgia Bacchi,
Discerptum latos juvenem sparsere per agros.
Tum quoque marmorea caput a cervice revolsum,
Gurgite quum medio portans Oeagrius Hebrus
Volveret, Eurydicen vox ipsa et frigida lingua,
Ah miseram Eurydicen! anima fugiente vocabat;
Eurydicen toto referebant flumine valles.
Orpheus a’ tekenős lanton szelidítve gyötrelmeit,*
A kéziratban az oldalak felső felén a latin, alatta a magyar szöveg olvasható.
Tégedet, édes nő, csak téged zenge magányos
Partjain, a’ mikoron költ a’ nap, ’s*
’s Utólag toldva a sorba. a’ mikor elszállt. Plútónak szomorú küszöbén, a’ Ténaruszi aknán,
És a’ bús ligeten, hol az éj’ borzalma sötétlik,
Béhata az árnyékok’ lakjokba, a’ durva Királyhoz,
Kit soha semmi keserv nem tud lágyítni segédre.*
<panaszra> segédre. Az áth. szó fölé írva.
A’ meghatott Erebusz’ mélyéből íme tolongnak
A’ kiaszott alakok ’s az elholtak’ bánatos árnyaik,
Mint mikor a’ madarak foltonként űzik-el a’ lázt,
Est szállván, vagy fergeteges*
fergeteg<ek>es Az áth. szótag fölé írva a javítás. szél ’s zápor az hegyről. Nők, férjek, harczokban elhúllt nagylelkű hősek’
Testjeik,*
A szó után lábjegyzetindex áll (*), de nincs hozzá lábjegyzet. gyenge fiúk, szűz lyánykák, atyjok előtt már Máglyájokra1
Máglya, Abaujban minden előtt ismeretes szó. Igy nevezik a’ Kádárok a’ rakásokban felállított hordófalat. – Rogus. jutott, hamuvá égett, színtelen ifjak. Itten tartja őket nádas balkánya Cocytnak
És a’ sűrü mocsár és a’ rest pőcze, rekesztve,
’S a’ Styx, melly ez helyt környűlcsapkodja kilenczszer.
Sőt a’ vár maga is, ’s az Halál’ mély tömlöcze, ’s a’ kék
Kígyókkal hajokat*
<fejeket> hajokat felkontyolt Tartari lyányok Bámúlják szavait; nem ugat most Cerberusz a’ sok
Szájjal, ’s Ixíon kerekét elakasztja dalára.
Túl vala már minden bajain, ’s ím visszafelé tér,
’S a’ megnyert Kedves közelíte a’ földi lebelhez
Háta megett mindég; úgy hagyta Proserpina néki;
A’ mikor hirtelenűl rossz ész szállotta-meg ifját –
Oh, mi bocsánandó, ha ismerne bocsánatot Orcusz!
Vesztegel, és már már az üreg’ fényéhez elérvén,
Gyúladozásaival nem bírva, feledve tilalmát,
Hátra tekint, ’s*
’s Utólag toldva a sorba. elömölt tette. Ah, a’ durva tirannak*durva <…> tirannak
Alkuja szegve vagyon, ’s háromszor dörge az Avernusz.
’S az, Ki*
<k>Ki Ráírással javítva. veszít engem? ki veszít-el tégedet? ugymond; Melly fene düh! ádáz Párkáim visszakiáltnak,
’S e’ habzó szemeket nehez álom zárja-be örökre.
Légy boldog! fogd gyenge kezeim’, nem többe tiéjdet!
Engemet eggy iszonyú éj*
<álom> éj ránt-el hatalmasan innét. Mondá, ’s mint mikoron a’ füst széllytoszlik az égben,
Eltűnt. Hasztalanúl akará megölelni az árnyat
Búsúlt férje, haszontalanúl neki mondani holmit;
Őt többé meg nem látá, ’s a’ Csolnakos által-
Menni az elébe vetett fertőn nem hagyta megintlen.
Mit tégyen? hova végye magát a’ kétszeri gyászban?
Melly sírás lágyítsa-meg a’ vad poklok’ hatalmát?
A’ hidegűlt lyánykát a’ Styx’ sajkája vivé már.
Strymonnak pusztás környén, eggy szirtnek*
sz<í>irtnek alatta Hét havakig keseregte gyötrelmeit, ’s éneke lággyá
Tette a’ tigriseket, ’s erdőket vonsza magával.
Mint mikor a’ topoly’ árnya között a’ fülmile gyászol
Fészkéért, mellyből még pelyhes kisdedit a’ vad
Földmivelő kiszedé, végig-csattogja magányos
Éjjeleit gallyán, epedezve újítja siralmát*
<gyötrelmeit> siralmát
Szüntelenűl, ’s a’ tájt messzére eltölti keservvel.
Szívét meg nem hatá Hymen, nem Vénusz ezentúl.
Béjárá, ’s maga, az éjszaki sark’ vihar-űzte vidékit,
’S a’ zordon Tanaiszt, hol az új jég régi jeget lel,
’S Eurydicét zokogá, ’s Plutónak szidta tanácsát.
Cíconi nők, kiket ő kikerűle, az Istenek’ éjén
Bacchusznak szilaj innepiben, ízekre szakaszták,
’S szép tetemit magokon hegy ’s völgy elszórva tekinték.
Márvány vállaiból kiszakadt feje az Oeagri Hebrusz’
Habjai köztt hömbergett már, ’s a’ meghidegült nyelv
A’ leglármásabb örvényben is Eurydicéjét,
’S Eurydicét zajgotta, midőn bús lelke futamlott.
Eurydicét és Eurydicét sóhajtozik a’ völgy.
| Orpheusz, a’ tekenős lanton szelidítve gyötrelmeit,
Tégedet, édes nő, csak téged zenge magányos
Partjain a’ mikoron költ a’ nap, ’s a’ mikor elszállt.
Plútónak szomorú küszöbén, a’ Ténaruszi aknán,
És a’ bús ligeten, hol az éj’ borzalma setétlik,
Béhata az árnyékok’ lakjába a’ durva királyhoz,
Kit*
<Hol> Kit soha semmi panasz nem tud lágyítni segédre.A’ meghatott Erebusz’ mélyéből íme tolongnak
A’ kiaszott alakok ’s az elholtak’ bánatos árnyaik,
Mint mikor a’ madarak foltonként űzik-el a’ lázt,
Est szállván, vagy fergeteges szél ’s zápor az hegyről.
Nők, férjek, harczokban elhullt nagylelkű hősek’
Testjeik, gyenge fiúk, szűz lyánykák, atyjok előtt már
Máglyájokra jutott, hamuvá égett, színtelen ifjak.
(rogus) Máglya, Abaujban, bodnárok’ szava, ’s farakást jelent.
Itten tartja őket nádas balkánya Cocytnak,
És a’ sűrü mocsár és a’ rest pőcze, rekesztve,
’S a’ Styx, melly ez helyt környűlcsapkodja kilenczszer.
balkány Szathmár Vgyei szó. sásat nevelő vizes hely.
Sőt a’ vár maga is, ’s az Halál’ mély tömlöcze, ’s a’ kék
Kigyókkal hajokat felkontyolt Tartari lyányok
Bámúlják szavait; nem ugat most Cerberusz, a’ sok
Szájjal, ’s Ixíon kerekét elakasztja szelében.*
<dalára.> szelében. Utólagos javításnak tűnik.
Túl vala már minden bajain, ’s ím visszafelé tér,
’S a’ megnyert Kedves közelíte a’ földi lebelhez,
Háta megett mindég – ezt hagyta Proserpína nékik –
A’ mikor hirtelenűl rossz ész szállotta-meg ifját
– Oh mi bocsánandó, ha ismerne bocsánatot Orcusz! –
Vesztegel, és már már az üreg’ fényéhez elérvén,
Gyúladozásaival nem bírva, feledve tilalmát,
Hátra tekint, ’s elömölt tette – ah, a’ durva tirannak
Alkuja szegve vagyon! ’s háromszor dörge az Avernusz.
’S az, Ki veszít engem? ki veszít el tégedet? ugymond;
Melly fene düh! ádáz Párkáim vissza kiáltnak,
’S e’ habzó szemeket nehez álom zárja-be örökre!
Légy boldog! fogd gyenge kezeim’, nem többe*
több<é>e tiéjdet! Engemet eggy iszonyú éj ránt-el hatalmasan innét.
Mondá, ’s mint mikoron a’ füst széllyt-oszlik az égben,
Eltűnt. Hasztalanúl akará megölelni szerettjét*
>az árnyat> szerettjét Utólagos javításnak tűnik.
Búsúlt férje, haszontalanúl neki mondani holmit.
Őt többé meg nem látá; ’s a’ Csolnakos által-
Menni az elébe vetett fertőn nem hagyta megintlen.
Mit tégyen? hova végye magát e’ kétszeri gyászban?
Melly sírás lágyítsa-meg a’ vad poklok’ hatalmát?
A’ hidegűlt lyánykát a’ Styx’ sajkája vivé már.
Strymonnak pusztás környén, eggy szirtnek alatta
Hét havakig keseregte gyötrelmeit, ’s éneke lággyá
Tette a’ tigriseket, ’s erdőket vonsza magával.
Mint mikor a’ topoly’ árnya között a’ fülmile gyászol
Fészkéért, mellyből még pelyhes kisdedit a’ vad
Földmivelő kiszedé; végig csattogja magányos
Éjjeleit*
<…> Éjjeleit Ráírással javítva olvashatatlan szóból. gallyán, epedezve újítja siralmátSzüntelenűl, ’s a’ tájt messzére eltölti keservvel.
Szívét meg nem hatá Hymen, nem Vénusz ezentúl;
Béjárá, ’s maga, az éjszaki sark’ vihar-űzte vidékit,
’S a’ zordon Tanaiszt, hol az új jég régi jeget lel,
’S Eurydicét zokogá ’s Plútónak szidta tanácsát.
Cíconi nők, kiket ő kikerűle, az Istenek’ éjén,
Bacchusznak szilaj innepiben, ízekre szakaszták,
’S szép tetemit magokon hegy ’s völgy elszórva tekinték.
Márvány vállaiból kiszakadt feje az Oeagri Hebrusz
Habjai köztt hembergett már, ’s a’ meghidegült nyelv
A’ leglármásabb örvényben is Eurydicéjét
’S Eurydicét zajgotta, midőn bús lelke futamlott,
Eurydicét és Eurydicét sóhajtozik a’ völgy.
| Orpheusz a’ tekenős lanton szelidítve gyötrelmeit,
Tégedet édes nő, csak téged zenge magányos
Partjain a’ mikoron költ a’ nap, ’s a’ mikor elszállt.
Plutónak szomorú küszöbén, a’ Ténaruszi aknán,
És a’ bús ligeten, hol az éj’ borzalma setétlik,
Béhata az árnyékok’ lakjokba,a’ durva királyhoz,
Kit soha semmi panasz nem tud lágyítni segédre.
A’ meghatott Erebusz’ mélyéből ímetolongnak
A’ kiaszott alakok ’s az elholtak’ bánatos árnyaik,
Mint mikor a’ madarak foltonként űlik-el a’ lázt,
Est szállván, vagy fergeteges vész, ’s zápor az hegyről.
Nők, férjek,harczokban elhullt nagylelkű hősek’
Testjeik, gyenge fiúk, szűz lyánykák, atyjok előtt már
Máglyájokra jutott hamuvá-égett, színtelen ifjak.
máglya, Abaújban rakás fa, p: o: a’ bodnároknál.
Itten tartja őket nádas bálkánya Cocytnak
És a’ sűrü mocsár és a’ rest pőcze rekesztve,
’S a’ Styx, melly ez helyt környűlcsapkodja kilenczszer.
Sőt a’ vár (domus) maga is, ’s az Halál’ mély tömlöcze, ’s a’ kék
Kígyókkal hajokat felkontyolt Tartari lyányok
Bámulják szavait; nem ugat most Cerberusz a’ sok
Szájjal, ’s Ixíon’ kerekét elakasztja szelében.
Túl vala már minden bajain, ’s ím visszafelé tér,
’S a’ megnyert Kedves közelíte a’ földi lebelhez,
Háta megett mindég; ezt hagyta Proserpina nékik;
A’ mikor hirtelenűl rossz ész szállotta-meg ifját –
Oh, mi bocsánandó, ha ismerne bocsánatot Orcusz! –
Vesztegel, és már már az üreg’ fényéhez elérvén,
Gyúladozásaival nem bírva, feledve tilalmát,
Hátra tekint, ’s elömölt tette. Ah! a’ durva tyrannak
Alkuja szegve vagyon! ’s háromszor zenge az Avernusz.
’S az, Ki veszít engem? ki veszít-el tégedet? úgy mond;
Melly fene düh! ádáz Párkáim visszakiáltnak,
’S e’ habzó szemeket nehez álom zárja-be örökre!
Légy boldog! fogd gyenge kezeim’, nem többe tiéidet! = tiéjdet
Engemet eggy iszonyú éj ránt-el hatalmasan innét.
Mondá, ’s mint mikoron a’ füst széllyt-oszlik az égben,
Eltűnt. Hasztalanúl akará megölelni szerettjét
Búsúlt férje, haszontalanúl neki mondani holmit;
Őt többé meg nem látá; ’s a’ Csolnakos által-
Menni az elébe-vetett fertőn nem hagyta megintlen.
Mit tégyen? hova végye magát a’ kétszeri gyászban?
Melly sírás lágyítsa-meg a’ vad poklok’ hatalmát?
Elhidegült hölgyét a’ Styx’ sajkája vivé már.
Strymonnak pusztás környén, eggy szirtnek alatta
Hét havakig keseregte gyötrelmeit, ’s éneke lággyá
Tette a’ tigriseket, ’s erdőket vonsza magával.
Mint mikor a’ topoly árnya között a’ fülmile gyászol
Fészkéért, mellyből még pelyhes kisdedit a’ vad
Földmivelő kiszedé, végig-csattogja magányos
Éjjeleit gallyán, epedezve újítja siralmait
Szűntelenül, ’s a’ tájt messzére eltölti keservvel.
Szívét meg nem hatá Hymen, nem Vénusz ezentúl.
Béjárá, ’s maga, az éjszaki sark viharűzte vidékit,
’S a’ zordon Tanaiszt, hol az új jég régi jeget lél,
’S Eurydicét zokogá, ’s Plutónak szidta tanácsát.
Ciconi nők, kiket ő kikerűle, az Istenek’ éjén,
Bacchusznak szilaj innepi köztt, ízekre szakaszták,
’S szép tetemit magokon hegy völgy elszórva tekinté.
Márvány vállaiból kiszakadt feje az Oeagri Hebrusz’
Habjai köztt hempergett már, ’s a’ meghidegűlt nyelv
A’ leglármázóbb őrvényben is Eurydicéjét,
’S Eurydicét zajgotta midőn bús lelke futamlott,
Eurydicét és Eurydicét sóhajtozik a’ völgy.
| Orpheus a’ tekenős lanton szelidítve gyötrelmeit,
Tégedet, édes nő, csak téged zenge magányos
Partjain, mikoron költ a’ nap, ’s a’ mikor elszállt.
Plútónak szomorú küszöbén, a’ Ténaruszi aknán,
És a’ bús ligeten, hol az éjborzalma sötétlik,
Béhata az árnyékok’ lakjokba, a’ durva Királyhoz,
Kit soha semmi panasz nem tud lágyítni segélyre.
A’ meghatott Erebusz’ mélyéből íme tolongnak
A’ kiaszott alakok ’s az elholtak’ bánatos árnyaik,
Mint mikor a’ madarak foltonként űlik-el a’ lázt,
Est szállván, vagy fergeteges vész ’s zápor az hegyről.
Nők, férjek, harczokban elhullt nagylelkű hősek’
Testjei, gyönge fiúk, szűz lyánzók, atyjok előtt már
Máglyájokra jutott, hamuvá-égett, színtelen ifjak.
Sőt a’ Vár maga is, ’s az Halál’ mély tömlöcze, ’s a’ kék
Kígyókkal hajokat felkontyolt Tartari lyányok
Bámulják szavait; nem ugat most Cerberusz a’ sok
Szájjal, ’s Ixíon kerekét elakasztja szelében.
Túl vala már minden bajain, ’s ím vissza-felé tér,
’S a’ megnyert Kedves közelíte a’ földi lebelhez,
Háta megett mindég; ezt hagyta Proserpina nékik;
A’ mikor hirtelenűl rossz ész szállotta-meg ifját,
Oh mi bocsánandó, ha ismerne bocsánatot Orcusz!
Vesztegel, és már már az üreg’ fényéhez elérvén,
Gyúladozásaival nem bírva, feledve tilalmát,
Hátra tekint, ’s elömölt tette, ah, a’ durva tyrannak
Alkuja szegve vagyon! ’s háromszor zenge az Avernusz.
’S az, Ki veszít engem? ki veszít-el tégedet? ugymond;
Melly fene düh! ádáz Párkáim vissza kiáltnak,
’S e’ habzó szemeket nehez álom zárja-be örökre!
Légy boldog! fogd gyenge kezem’, nem többe tiéjdet!
Engemet eggy iszonyú éj ránt-el hatalmasan innét.
Mondá, ’s mint mikoron a’ füst széllyt-oszlik az égben,
Eltűnt. Hasztalanúl akará megölelni szerettjét
Busúlt férje, haszontalanúl neki mondani holmit;
Őt többé meg nem látá, ’s a’ Csolnakos által-
Menni az elébe vetett fertőn nem hagyta megintlen.
Mint mikor a’ topoly’ árnya között a’ fülmile gyászol
Fészkéért, mellyből még pelyhes kisdedit a’ vad
Földmivelő kiszedé, végig-csattogja magányos
Éjjeleit gallyán, epedezve újítja siralmait
Szűntelenűl, ’s a’ tájt messzére eltölti keservvel.
Szívét meg nem hatá Hymen, nem Vénusz ezentúl.
Béjárá, ’s maga, az éjszaki sark’ vihar-űzte vidékit,
’S a’ zordon Tanaiszt, hol az új jég régi jeget lél,
’S Eurydicét zokogá, ’s Plútónak szidta tanácsát.
Cíconi nők, kiket ő kikerűle, az Istenek’ éjén,
Bacchusznak szilaj innepi köztt, ízekre szakaszták
’S szép tetemit magokon hegy völgy elszórva tekinték.
Márvány vállaiból kiszakadt feje az Oeagri Hebrusz’
Habjai köztt hömbörgött már, ’s a’ meghidegűlt nyelv
A’ leglármázobb őrvényben is Eurydicéjét;
’S Eurydicét zajgotta midőn bús lelke futamlott,
Eurydicét és Eurydicét sóhajtozik a’ völgy.
| Orpheusz a’ tekenős lanton szelidítve gyötrelmeit,
Tégedet édes nő, csak téged zenge magányos
Partjain, a’ mikoron költ a’ nap, ’s a’ mikor elszállt.
Plutónak szomorú küszöbén, a’ Ténaruszi aknán,
És a’ bús ligeten, hol az éj’ borzalma sötétlik,
Béhata az árnyékok’ lakjokba, a’ durva Királyhoz,
Kit soha semmi panasz nem tud lágyítni segélyre.
A’ meghatott Erebusz’ mélyéből íme tolongnak
A’ kiaszott alakok ’s az elholtak’ bánatos árnyai,
Mint mikor a’ madarak foltonként ülik el a’ lázt,
Est szállván, vagy fergeteges vész ’s zápor, az hegyről:
Nők, férjek, harczokban elhult nagylelkű hősek’
Testjei, gyönge fiúk, szűz lyányzók, atyjok előtt már,
Máglyájokra jutott, hamuvá égett színtelen ifjak.
Itten tartja őket nádas balkánya Cocytnak,
És a’ sűrű mocsár és a’ rest pőcze, reszketve,
’S a’ Styx, melly a’ helyt környülcsapkodja kilenczszer.
Sőt a’ vár maga is, s az Halál’ mély tömlöcze, ’s a’ kék
Kígyókkal hajokat felkontyolt Tartari lyányok,
Bámúlják szavait; nem ugat most Cerberusz a’ sok
Szájjal, ’s Ixíon kerekét elakasztja szelében.
Túl vala már minden bajain, ’s ím visszafelé tér,
’S a’ megnyert kedves közelíte a’ földi lebelhez,
Háta megett mindég; így hagyta Proserpina nékik,
A’ mikor hirtelenűl rossz ész szállotta meg ifját,
Oh mi bocsánandó, ha ismerne bocsánatot Orcusz!
Vesztegel, és mármár az üreg fényéhez elérvén,
Gyúladozásaival nem bírva, felejtve tilalmát,
Hátra tekint, ’s elömölt tette; ah, a’ durva tyrannak
Alkuja szögve vagyon! ’s háromszor zenge az Avernusz.
’S az, ki veszít engem? ki veszít el tégedet? ugymond;
Melly fene düh! ádáz Párkáim visszakiáltnak.
’S e’ habzó szemeket nehez álom zárja ’s örökre.
Légy boldog, fogd gyenge kezeim’, nem többe tiejdet!
Engemet eggy iszonyú éj ránt le hatalmasan innét.
Mondá, ’s mint mikoron a’ füst szétoszlik az égben,
Eltűnt. Hasztalanúl akará megölelni szerettjét
Búsúlt férje, haszontalanúl neki mondani holmit;
Őt többé meg nem látá, ’s a’ Csolnakos által-
Menni az elébe vetett fertőn nem hagyta keresztűl.
Mit tégyen? hova végye magát a’ kétszeri gyászban?
Melly sírás lágyítsa meg a’ vad poklok’ hatalmát?
Elhidegűlt hölgyét a’ Styx’ sajkája vivé már.
Strymonnak pusztás környén egy szirtnek alatta
Hét havakig keseregte gyötrelmeit, ’s éneke lággyá
Tette a’ tigriseket, ’s erdőket vonsza magával.
Mint mikor a’ topoly’ árnya között a’ fülmile gyászol
Fészkéért, mellyből még pelyhes kisdedit a’ vad
Földmívelő kiszedé, végig-csattogja magányos
Éjjeleit gallyán, epedezve újítja siralmait
Szüntelenűl, ’s a’ tájt messzére eltőlti keservvel.
Szívét meg nem hatá Hymen, nem Vénusz ezentúl.
Béjárá, ’s maga az éjszaki sark’ viharűzte vidékit,
’S a’ zordon Tanaiszt, hol az új jég régi jeget lél,
’S Eurydicét zokogá, ’s Plútónak szidta tanácsát.
Cíconi nők, kiket ő kikerűle az Istenek’ éjén,
Bacchusznak szilaj innepi közt, ízekre szakaszták,
’S szép tetemit magokon hegy völgy elszórva tekinték.
Márvány vállaiból kiszakadt feje az Oeagri Hebrusz’
Habjai közt hömbergett már, ’s a’ meghidegült nyelv
A’ leglármásabb örvényben is Eurydicét, és
Eurydicét zajgotta, midőn bús lelke futamlott;
Eurydicét messzére közelre sohajtozik a’ völgy.
|