Orpheusz, a’ tekenős lanton szelidítve gyötrelmeit,
Tégedet, édes nő, csak téged zenge magányos
Partjain a’ mikoron költ a’ nap, ’s a’ mikor elszállt.
Plútónak szomorú küszöbén, a’ Ténaruszi aknán,
És a’ bús ligeten, hol az éj’ borzalma setétlik,
Béhata az árnyékok’ lakjába a’ durva királyhoz,
Kit
*<Hol> Kit
soha semmi panasz nem tud lágyítni segédre.
A’ meghatott Erebusz’ mélyéből íme tolongnak
A’ kiaszott alakok ’s az elholtak’ bánatos árnyaik,
Mint mikor a’ madarak foltonként űzik-el a’ lázt,
Est szállván, vagy fergeteges szél ’s zápor az hegyről.
Nők, férjek, harczokban elhullt nagylelkű hősek’
Testjeik, gyenge fiúk, szűz lyánykák, atyjok előtt már
Máglyájokra jutott, hamuvá égett, színtelen ifjak.
(rogus) Máglya, Abaujban, bodnárok’ szava, ’s farakást jelent.
Itten tartja őket nádas balkánya Cocytnak,
És a’ sűrü mocsár és a’ rest pőcze, rekesztve,
’S a’ Styx, melly ez helyt környűlcsapkodja kilenczszer.
balkány Szathmár Vgyei szó. sásat nevelő vizes hely.
Sőt a’ vár maga is, ’s az Halál’ mély tömlöcze, ’s a’ kék
Kigyókkal hajokat felkontyolt Tartari lyányok
Bámúlják szavait; nem ugat most Cerberusz, a’ sok
Szájjal, ’s Ixíon kerekét elakasztja szelében.
*<dalára.> szelében. Utólagos javításnak tűnik.
Túl vala már minden bajain, ’s ím visszafelé tér,
’S a’ megnyert Kedves közelíte a’ földi lebelhez,
Háta megett mindég – ezt hagyta Proserpína nékik –
A’ mikor hirtelenűl rossz ész szállotta-meg ifját
– Oh mi bocsánandó, ha ismerne bocsánatot Orcusz! –
Vesztegel, és már már az üreg’ fényéhez elérvén,
Gyúladozásaival nem bírva, feledve tilalmát,
Hátra tekint, ’s elömölt tette – ah, a’ durva tirannak
Alkuja szegve vagyon! ’s háromszor dörge az Avernusz.
’S az, Ki veszít engem? ki veszít el tégedet? ugymond;
Melly fene düh! ádáz Párkáim vissza kiáltnak,
’S e’ habzó szemeket nehez álom zárja-be örökre!
Légy boldog! fogd gyenge kezeim’, nem többe
*több<é>e
tiéjdet!
Engemet eggy iszonyú éj ránt-el hatalmasan innét.
Mondá, ’s mint mikoron a’ füst széllyt-oszlik az égben,
Eltűnt. Hasztalanúl akará megölelni szerettjét
*>az árnyat> szerettjét Utólagos javításnak tűnik.
Búsúlt férje, haszontalanúl neki mondani holmit.
Őt többé meg nem látá; ’s a’ Csolnakos által-
Menni az elébe vetett fertőn nem hagyta megintlen.
Mit tégyen? hova végye magát e’ kétszeri gyászban?
Melly sírás lágyítsa-meg a’ vad poklok’ hatalmát?
A’ hidegűlt lyánykát a’ Styx’ sajkája vivé már.
Strymonnak pusztás környén, eggy szirtnek alatta
Hét havakig keseregte gyötrelmeit, ’s éneke lággyá
Tette a’ tigriseket, ’s erdőket vonsza magával.
Mint mikor a’ topoly’ árnya között a’ fülmile gyászol
Fészkéért, mellyből még pelyhes kisdedit a’ vad
Földmivelő kiszedé; végig csattogja magányos
Éjjeleit
*<…> Éjjeleit Ráírással javítva olvashatatlan szóból.
gallyán, epedezve újítja siralmát
Szüntelenűl, ’s a’ tájt messzére eltölti keservvel.
Szívét meg nem hatá Hymen, nem Vénusz ezentúl;
Béjárá, ’s maga, az éjszaki sark’ vihar-űzte vidékit,
’S a’ zordon Tanaiszt, hol az új jég régi jeget lel,
’S Eurydicét zokogá ’s Plútónak szidta tanácsát.
Cíconi nők, kiket ő kikerűle, az Istenek’ éjén,
Bacchusznak szilaj innepiben, ízekre szakaszták,
’S szép tetemit magokon hegy ’s völgy elszórva tekinték.
Márvány vállaiból kiszakadt feje az Oeagri Hebrusz
Habjai köztt hembergett már, ’s a’ meghidegült nyelv
A’ leglármásabb örvényben is Eurydicéjét
’S Eurydicét zajgotta, midőn bús lelke futamlott,
Eurydicét és Eurydicét sóhajtozik a’ völgy.