Orpheusz a’ tekenős lanton szelidítve gyötrelmeit,
Tégedet édes nő, csak téged zenge magányos
Partjain a’ mikoron költ a’ nap, ’s a’ mikor elszállt.
Plutónak szomorú küszöbén, a’ Ténaruszi aknán,
És a’ bús ligeten, hol az éj’ borzalma setétlik,
Béhata az árnyékok’ lakjokba,a’ durva királyhoz,
Kit soha semmi panasz nem tud lágyítni segédre.
A’ meghatott Erebusz’ mélyéből ímetolongnak
A’ kiaszott alakok ’s az elholtak’ bánatos árnyaik,
Mint mikor a’ madarak foltonként űlik-el a’ lázt,
Est szállván, vagy fergeteges vész, ’s zápor az hegyről.
Nők, férjek,harczokban elhullt nagylelkű hősek’
Testjeik, gyenge fiúk, szűz lyánykák, atyjok előtt már
Máglyájokra jutott hamuvá-égett, színtelen ifjak.
máglya, Abaújban rakás fa, p: o: a’ bodnároknál.
Itten tartja őket nádas bálkánya Cocytnak
És a’ sűrü mocsár és a’ rest pőcze rekesztve,
’S a’ Styx, melly ez helyt környűlcsapkodja kilenczszer.
Sőt a’ vár (domus) maga is, ’s az Halál’ mély tömlöcze, ’s a’ kék
Kígyókkal hajokat felkontyolt Tartari lyányok
Bámulják szavait; nem ugat most Cerberusz a’ sok
Szájjal, ’s Ixíon’ kerekét elakasztja szelében.
Túl vala már minden bajain, ’s ím visszafelé tér,
’S a’ megnyert Kedves közelíte a’ földi lebelhez,
Háta megett mindég; ezt hagyta Proserpina nékik;
A’ mikor hirtelenűl rossz ész szállotta-meg ifját –
Oh, mi bocsánandó, ha ismerne bocsánatot Orcusz! –
Vesztegel, és már már az üreg’ fényéhez elérvén,
Gyúladozásaival nem bírva, feledve tilalmát,
Hátra tekint, ’s elömölt tette. Ah! a’ durva tyrannak
Alkuja szegve vagyon! ’s háromszor zenge az Avernusz.
’S az, Ki veszít engem? ki veszít-el tégedet? úgy mond;
Melly fene düh! ádáz Párkáim visszakiáltnak,
’S e’ habzó szemeket nehez álom zárja-be örökre!
Légy boldog! fogd gyenge kezeim’, nem többe tiéidet! = tiéjdet
Engemet eggy iszonyú éj ránt-el hatalmasan innét.
Mondá, ’s mint mikoron a’ füst széllyt-oszlik az égben,
Eltűnt. Hasztalanúl akará megölelni szerettjét
Búsúlt férje, haszontalanúl neki mondani holmit;
Őt többé meg nem látá; ’s a’ Csolnakos által-
Menni az elébe-vetett fertőn nem hagyta megintlen.
Mit tégyen? hova végye magát a’ kétszeri gyászban?
Melly sírás lágyítsa-meg a’ vad poklok’ hatalmát?
Elhidegült hölgyét a’ Styx’ sajkája vivé már.
Strymonnak pusztás környén, eggy szirtnek alatta
Hét havakig keseregte gyötrelmeit, ’s éneke lággyá
Tette a’ tigriseket, ’s erdőket vonsza magával.
Mint mikor a’ topoly árnya között a’ fülmile gyászol
Fészkéért, mellyből még pelyhes kisdedit a’ vad
Földmivelő kiszedé, végig-csattogja magányos
Éjjeleit gallyán, epedezve újítja siralmait
Szűntelenül, ’s a’ tájt messzére eltölti keservvel.
Szívét meg nem hatá Hymen, nem Vénusz ezentúl.
Béjárá, ’s maga, az éjszaki sark viharűzte vidékit,
’S a’ zordon Tanaiszt, hol az új jég régi jeget lél,
’S Eurydicét zokogá, ’s Plutónak szidta tanácsát.
Ciconi nők, kiket ő kikerűle, az Istenek’ éjén,
Bacchusznak szilaj innepi köztt, ízekre szakaszták,
’S szép tetemit magokon hegy völgy elszórva tekinté.
Márvány vállaiból kiszakadt feje az Oeagri Hebrusz’
Habjai köztt hempergett már, ’s a’ meghidegűlt nyelv
A’ leglármázóbb őrvényben is Eurydicéjét,
’S Eurydicét zajgotta midőn bús lelke futamlott,
Eurydicét és Eurydicét sóhajtozik a’ völgy.